Part 6

– Itt marad! – kiáltotta a vizsgálóbiró, becsöngette a szolgáját, fegyőrt hozatott és szép szabályosan lekisértette Szelemen Ákost az ügyészség fogházába. Véletlenül a törvényszéki ujságirók közül egyik sem látta ezt a levonulást, különben a dolog mingyárt rendbe jött volna.

Igy azonban csak délután derült ki, hogy mi történt. Az estilapokban már benne volt, éles kommentárokkal.

És lejátszódott másfél nap alatt ugyanaz a komédia, amely mindig lejátszódik, valahányszor a hivatalos ranglétra alsó fokán álló hivatalnok szamárságot követ el.

Az ügyészhelyettes, aki az aktát aláirta, ragaszkodott Szelemen Ákos előzetes letartóztatásához, a lapok másnap reggel már hangosan és bőven irták meg a sajtószabadság sérelmét.

A főügyész nem tudta, mit csináljon, nem csinált tehát semmit. Szelemen Ákos az egész napot az ügyészség fogházában töltötte s az irók és ujságirók küldöttsége már másnap délelőtt fent volt a Házban, hogy az igazságügyminiszter előtt demonstráljon. A küldöttség vezetésére egy koros ellenzéki képviselőt akartak felkérni, aki huszonöt év óta volt szerkesztő és honatya, de a küldöttség vezetését nem vállalta, mert az volt a véleménye, hogy legokosabb volna, ha az egész ifju irodalmat, ugy, ahogy van, becsuknák, mert határtalan orcátlanság, amit a fiatalok a nyomtatott betüvel müvelnek. Igy fanyalodott rá a deputáció, noha nem szivesen tette, Jánosra, aki negyedóra alatt rendbehozta az ügyet, nem ugyan a kupolacsarnok előtermében tartott rendes szónoklattal, melyből a miniszter semmit sem tudhatott meg s melyre a küldöttség természetesen csak a rendes választ kapta, hogy a miniszter behatóan fog foglalkozni a kérdéssel és hova-hamarabb megteszi intézkedését, hanem azzal az információval, amit Prokeschtől kapott és magánbeszélgetésben adott tudtára a miniszternek, hogy hivatali tulbuzgóság mérgesitette el az ügyet.

A miniszter telefonált az ügyészségre, az ügyészség kibocsátotta Szelemen Ákost és Prokesch megmondta Jánosnak:

– Megmentetted a sajtószabadságot. A sajtószabadság nyert. A szörnyü precedens el van háritva.

A másik küldöttség egészen szürke küldöttség lett volna, ha véletlenül nem éppen postatakarékpénztári tisztviselők küldöttsége, melynek Rechnitz ur is tagja volt.

Ezek az urak előbb küldöttségileg keresték fel Jánost, amaz alázatos kérelemmel, hogy vezesse küldöttségüket. A küldöttség küldöttsége még nem emlitette, nem merte emliteni, hogy összefüggést lát maguk és Frideczky János báró közt, Rechnitz akkor nem volt velük.

A parlamentben azonban a többi ferencjózsef kabát közt ott volt a Rechnitzé is, sőt volt hivatalfőnöke mingyárt megszólitotta Jánost, kicsit izgatott hangon:

– Én mondtam nekik, hogy _Hozzád_ forduljunk, méltóságos uram…

(Rechnitz szeretett volna ugy emlékezni rá, hogy már a hivatalban _ilyen_ viszony volt köztük.)

János azonban kissé mereven adta vissza a szót:

– Nagyon köszönöm, hogy _Ön_ hivta fel rám az urak figyelmét.

Rechnitz nem kisérletezett tovább, sőt kissé dadogni kezdett:

– Igen, igen… én mondtam az uraknak, hogy ha valaki szivén hordozza sorsunkat, akkor Méltóságod az…

– Valóban.

– … aki ismeri nemcsak munkánk fontosságát… hanem nagy mennyiségét is… s javadalmazásunk szük méreteit… lehet mondani, hogy szük méreteit…

– Menjünk, uraim, – mondta János a többiekhez fordulva. – A kegyelmes urat már értesitettem. S amig mentek a miniszter szobája felé, János azt gondolta, hogy a tegeződést tulajdonképpen engedélyeznie kellett volna Rechnitz urnak, mert ha van köszönnivalója, akkor mindent Rechnitz urnak köszönhet és annak, hogy Rechnitz ur egyszer goromba volt s neki azt mondta:

– Fogja be a száját!

A miniszter még nem volt a szobájában s mig vártak rá, Rechnitz ujra János mellé furakodott és megpróbálta az előbbi csorbát kiköszörülni.

– Ki gondolta volna, nemde, ezelőtt négy évvel, ki gondolhatta volna, hogy mi, ha küldöttségbe jövünk őexcellenciájához, a küldöttséget éppen Méltóságod fogja vezetni.

– Mulnak az idők – felelte János.

– Bizony mulnak… de nem mindenki számára mulnak olyan értékesen. Méltóságod talán el sem hiszi, hogy én azóta mindössze _egy_ fizetési osztálylyal kerültem feljebb.

– Rosszak az előlépési viszonyok?

– Nagyon rosszak.

– Ezt is meg fogom emliteni a kegyelmes urnak.

– Kegyeskedjék. Az ember beleőszül a hivatalába. Tetszik látni – és Rechnitz ur őszbe csavarodó fejére mutatott –, családja van, felnőtt gyerekei, reprezentálnia is kell… És mi a fizetése? Nevetséges összeg.

– Ezt is meg fogom emliteni a kegyelmes urnak.

– Kegyeskedjék…

A miniszter jött, János elmondta a kis beszédet, amelyben a régóta huzódó fizetésrendezésre hivta fel a kegyelmes ur figyelmét – erre kérték csak fel – de aztán megemlitette az előlépési viszonyok gyatraságát és belefüzte ezt a mondatot is.

– S a postatakarék tisztviselőinek társadalmában még a magasabb poziciót betöltők sem lehetnek javadalmazásukkal megelégedve. Ha elnézem egyik vagy másik tisztelt barátomat közöttük, aki őszbecsavarodó fejjel végez ifjui erőt kivánó munkát, akinek családja van, felnőtt gyermekei vannak s akinek reprezentálnia is kell már, éppen poziciójánál fogva, ha elnézem őket s eszembe jut, hogy mi a fizetésük, csak azt mondhatom, anélkül, hogy ezzel az állam gondoskodását megbántanám: Nevetséges összeg.

Rechnitz ur hálásan pislogott. Neki most már mindegy volt, emelik-e majd az ő rangosztályának a fizetését. Egy mondata, csaknem szószerint, eljutott a kegyelmes fülekbe!

A miniszter persze megigérte, hogy a postatakaréktár (a miniszter nem pénztárt mondott, csak tárt) tisztviselőinek fizetését hova-hamarabb tanulmány tárgyává… stb., majd, a beszéd után fesztelen beszélgetésbe elegyedett a… stb., ugy, ahogy ez már ilyenkor szokás.

Kiki tudta, hogy a postatakaréktár tisztviselőinek fizetését nem fogják rendezni. A küldöttség is, a miniszter is, János is tudta volna, ha törődött volna vele.

De nem törődött.

Egész parlamenti müködése nagyon lagymatagon érdekelte. Megtette ugyan, amit Prokesch esetenkint kivánatosnak vélt s az ülésekre is eljárt, mert délelőtt amugy sem volt miegyebet csinálnia, de különben az estéket várta, körülbelül minden harmadik nap estéjét, amikor elmegy Gotthelfékhez és látja Elza hirtelen mozdulatai nyomán a leány szoknyája libbenését, egész testének rugalmasságát, hallja hangjának kapriciózus muzsikáját s legfőképpen közelről kivánkozhatik göndör fekete haja és szabálytalan, nagy vörös szája után.

János szerelmes volt, fájdalmasan és kényelmetlenül szerelmes, de ügye csak a családnál haladt előbbre. Az öregeknél, akik enyhén tervezgettek már.

Közönséges, rendes napokon János reménykedett. De valahányszor Rózsa Rezső megjelent, látnia kellett, hogy _van_ különbség a két szivélyesség közt, amivel Elza őt és a másikat kezeli. _Abban_ a szivélyességben volt megbecsülés, tapadó melegség is, mig ez csak kedves és játékos volt, sokszor nemcsak tréfásan gunyos, hanem bántóan lenéző is.

Egyszer megpróbált az öregekkel beszélni erről a témáról:

– Elza furcsa kislány – mondotta, hogy megadja az irányt.

– Lejder! – felelte Gotthelf papa.

A mama csak sóhajtott.

– Nincsenek ambiciói – folytatta a papa.

– Ugy tesz, mintha nem akarna férjhez menni – mondta a mama.

– Hát tényleg nem akar? – kérdezte János.

– Hát tudjuk mi azt? – felelt kérdéssel Gotthelf.

– Hát kiösmerem én magamat az én lányomnál? – egészitette ki a mama. – Egy aranyos teremtés, egy isten áldása…

– De egy veszedelem.

Ezt Gotthelf papa mondta.

– Beszélni kellene vele – kockáztatta meg János.

– De ki beszéljen vele? Jobban tud beszélni, mint mi mind együttvéve. És erről csak ugy lehet beszélni vele, ahogy ő akar…

– Sohase komolyan. Mindig mondom az uramnak: Gotthelf, nem lesz a lányodból báróné…

– Várjunk még, fiam. Majd megkomolyodik. Csak jőjjön hozzánk minél gyakrabban báró ur, majd összeszoknak. Mi is összeszoktunk az én Hanikámmal.

(Ha multba való emlékezésről volt szó, Gotthelf száján még kiszaladt néha a felesége régi neve. Ilyenkor egy-egy szemrehányó pillantás volt a nyugta felesége részéről. Ha Elza véletlenül jelen volt, az népünnepélyt rendezett az ilyen elszólásokból.)

Ez a beszélgetés tehát nem lenditett Jánoson. A többi sem, amik még közte és a szülők közt leperegtek. S az sem, amit Emma kezdett Jánossal, mikor Elza egy este a rendesnél is gunyosabb volt a fiuhoz.

János félreült és lógatta a fejét.

Egyszerre csak a fotőj karjára melléje ült a kisebbik lány:

– Bánkódik? – kérdezte Jánostól.

– Nem. Miért bánkódnám?

– Mert… mert Elza megbántotta.

– Megszoktam.

Emma nagy elszánással mondta tovább:

– Mindig bánt… mindenkit.

– Ki?

– Elza.

– Maga azt hiszi, Emmi, hogy szándékkal… rossz szándékkal?

– Azt én nem tudom… De olyan a természete.

– Milyen? – kérdezte elcsodálkozva János.

– Gonosz – felelte kurtán és szárazon Emma és az arca tüzelt. Most már _akart_, okvetlenül akart rosszat beszélni a nénjéről. Ennek az embernek; hátha…

Jánosnak csak hagynia kellet volna és a legfurcsább dolgok ömlöttek volna eléje. De ő csupán azt kérdezte, ami érdekelte.

– Mit gondol, Emma, szeret valakit Elza?

– Nem – mondta határozottan a kisebbik lány. Elza senkit sem szeret. Nem tud szeretni. Egészen… – elakadt, de aztán csendesen hozzátette mégis – egészen más, mint én vagyok…

– Emmike, maga azt hiszi, hogy Elza nem szeret engem?

– Ó magát? Biztosan nem.

– Hát kit?

– Senkit, mondom.

Jánosból kikivánkozott még egy kérdés:

– A másikat sem?

A kisebbik leány, akit elfogulttá tett a maga szerelme, most nem tudta, hogy mit feleljen. De az ösztöne az volt, hogy tovább is rosszat mondjon a nénjéről. Talán rosszabbat még annál is, amit gondolt. Tehát azt felelte:

– Nem. Rózsát sem, senkit sem. Nem volt még szerelmes, nem is lesz soha. Nem is lehet, nincs szive!

Ezzel a feleletével Emma hozzájárult ahhoz az öncsalási akcióhoz, amit János önmaga ellen inditott. Le akarta disputálni önmaga előtt azt, amit saját szemével látott: hogy Elza igenis a másik felé hajlik. Sietett megállapodni önmagával abban, hogy ez a furcsa leány egyelőre szerelemtelen jószág. Csakugyan senkit sem szeret még. S ha igy van, akkor csakugyan várni lehet. Majd. És ha a leány nem szerelmes senkibe, akkor miért engedje át másnak? Nem! Azt nem lehet, nem szabad! És ha akarná, sem tudná megtenni.

És János, ahelyett, hogy a szemébe nézett volna a kisebbik leánynak és meglátta volna, ami benne csillogott, csak megszoritotta a leány kezét és ezt mondta:

– Köszönöm, Emmike, maga nagyon kedves hozzám…

– Én… igen… de lássa… – Emma szeretett volna még mondani valamit, de Elza bejött a szobába és tréfásan rájuk kiáltott:

– Miért bujtok el? Mit csinálsz, hugicám? Eludvarlod tőlem az udvarlómat? Azt ne tedd. Tisztességes családban előbb a nagyobbik leány megy férjhez és addig a kisebbik meg se moccan. Kiki ehhez tartsa magát!

És aztán elviccelte az egészet.

XX. FEJEZET.

Adél

Az erkély szük volt és keskeny; a két fekvőszék csak éppen elfért rajta. A két fekvőszéken ketten feküdtek, nyakig betakarva, arccal a szikrázó napfénynek fordulva. Az egyik fekvőszék körül könyvek hevertek az erkély fenyőfa-padlózatán. A takarón is könyvek, kinyitva, becsukva, félig felvágva, még egészen érintetlenül. A másik takarón csak egy levél. A takaró alól néha kinyult egy finom fehér kéz és felvette a levelet. Aztán visszatette gondosan, gyengéden.

A két beteg magasra párnáztatta a fejét, hogy keresztül lásson az erkély párkányán. Bár mind a ketten jól ismerték a látnivalót. Zöld ágak tengere, a fenyők haragos-szin teteje, aztán fehér hó tengere, a havas mezők és a Királyhegy naptól ragyogó gleccser-mezeje és mind a kettő fölött a kék tenger, az ég, rajta az égő aranytányér, a nap.

A két beteg magasra párnáztatta a fejét, hogy kilásson, ha nézni akar. De nem akart nézni egyikük sem. Nem telt már örömük a vakmerően és valószinütlenül gyönyörü szinekben, a forróságban, melylyel a nap pörkölte őket, noha köröskörül mindent hó és jég takart, feküdtek és sóhajtottak néha egyet-egyet, aztán beszélgettek, aztán megint hallgattak.

Az egyik olvasott, a másik lehunyt szemmel gondolkodott.

Már több mint három hete feküdtek igy egymás mellett Adél és itt-szerzett uj barátnője, Kaczvinszky Viktória doktorkisasszony, a széplaki szanatórium egyik erkélyén.

Együvé ugy kerültek, hogy egyszer, mikor még mind a ketten a közös földszinti terraszon tartották a kurát s a véletlen aznap délelőtt egymás mellé fektette őket, a doktorkisasszony átszólt Adélhez:

– Ne sirjon, édes nagysád, ne sirjon!

Adél szinte megijedt a hirtelen megszólitástól:

– Bocsánat, – mondta halkan – nem sirok.

– De igen, ön sir. Már tegnap láttam, hogy sir. Azt nem szabad.

– Erős a napfény, bántja a szememet.

– Ne tessék ezt mondani. Nincs az a napfény, ami a sárga szemüvegen át bántaná a szemet. De már tegnap láttam, hogyan folyik a szemüveg mögül a könnye. Sirni tilos. Az árt.

– Mi árthat még nekem?

– Nekünk – mondta Viktória – minden árt, ami a lélekből jön, vagy odamegy. Nekünk most csak testünk van. Nem szabad, hogy lelkünk legyen. Az egyik zavarja a másikat. Nekem elhiheti, én orvos vagyok.

Adél arra forditotta a fejét, hogy megnézze az orvost. Hegyesorru, keskeny arcocska volt. Adél visszaemlékezett rá, hogy ez az arc egy kissé görbehátu apró testhez tartozik, melyet már többször látott csendesen közlekedni a folyosókon. Igazán nem nézte ki belőle az orvost.

A doktorkisasszony folytatta a beszélgetést.

– Ne haragudjon, hogy megszólitottam.

– Nem haragszom.

– … De itt hizlalnak, napfénynyel fürösztenek, borogatnak és levegővel tömnek bennünket. Két napi munkájukat tönkreteszi egy félórai sirás.

– Ön nem sir.

– De ha látom önt, ahogy némán bugyognak ki a könnyei, akkor végül én is sirok. Látja, önzésből szóltam.

– Istenem… néha olyan jól esik.

– Ez az a luxus, amit szintén nem engedélyezhetünk magunknak. Hiszen annyi el sirni valója volna az embernek, hogy akkor kevés lenne a nap huszonnégy órája.

– Önnek is van? – kérdezte Adél, inkább részvétből, mint érdeklődésből.

– Van. Hogyne volna. Kinek nincs itt?

A doktorkisasszony felkönyökölt, ugy beszélt Adélhoz.

– Tessék megnézni engem. Doktor Kaczvinszky Viktória. Hét esztendeig jártam az egyetemet, hét évig tanultam és tanitottam, tanultam és koplaltam, tanultam és lelkesedtem. Mig elkészültem. Most aztán készen vagyok. Egészen.

– Most kezdett volna élni… – mondta Adél.

A doktorkisasszony hegyes orra alá szomoru, de kedves mosoly telepedett.

– Bizony. És most kezdek meghalni.

– Én is… – mondta Adél.

– Ön nem tudhatja.

– Ugy érzem.

– Ha megengedi, este megvizsgálom.

– Vizsgáltak eleget.

– De azért engedje meg, hogy én is meg vizsgáljam.

És félénken hozzátette:

– Feltéve, hogy tudni akarja…

– Mit? – kérdezte Adél.

– Hogy lehet-e még…

– Az ember sohasem tudja, hogy akarja-e tudni. Néha szeretnék egészen biztos lenni benne, néha meg kikergetek a fejemből minden határozott gondolatot. Nem akarom tudni.

– Akkor nem vizsgálom meg. Még nem barátkozott meg vele.

– Mivel?

– Azzal, hogy…

Abbahagyta, aztán neki kezdett:

– Nem fél a szótól?

– Nem.

– Akkor kimondom: még nem barátkozott meg a halállal.

– Lehet-e megbarátkozni vele?

– Lehet.

Adél rázta a fejét. A doktorkisasszony erősitgette:

– Lehet. Kell is. Vagy kellene. De rosszul nevelik az embereket.

– Kik?

– A vallások. Mind az életre nevelik az embert, ami fölösleges.

– Élni is tudni kell.

– De azt ugyis megtanulja az ember, az élet ösztönénél fogva. S aki nem tudná, azt a praktikus intézmények megtanitják rá. De a halálra a vallásnak kellene oktatni. Csak arra, semmi egyébre.

– Hogyan lehetne?

– Oktatni, szoktatni. Nemcsak azt kell megmondani az embernek, hogy minden ember halandó, hanem azt is, hogy minden ember meghal, tényleg meghal.

– De hiszen tudjuk.

– Ó, dehogy tudjuk! Nem hiszünk benne. Az életben, amely rövid és bizonytalan, mind hiszünk. A halálban, amely hosszu és biztos, senki sem hisz, aki él. Pedig csak el kellene gondolni, hogy nem mindenki születik meg, aki születhetnék, ellenben mindenki meghal, aki született.

– Tudjuk – ismételte Adél.

– Nem. Minden nemzedék magára nézve abban reménykedik, hogy vele ér véget a halál. Eddig volt, ezentul nem lesz. Minden nemzedéknek ez a magára nézve való hite adta az általános halhatatlanság gondolatát. Attól nem tudnak meghalni az emberek.

– Hát nem vagyunk halhatatlanok? – kérdezte Adél, aki erről még sohasem gondolkodott.

A doktorkisasszony megint felkönyökölt és mosolygott:

– Tessék körülnézni ezen a terraszon.

Aztán még sokáig beszélgettek. És összebarátkoztak. Adél kivette a doktorkisasszony szavaiból, hogy a pénze fogyatékán van, s hogy a jövő héten már el kellene mennie haza Pestre. Mivel másképen nem ajánlhatta fel neki a segitséget, megkérte, költözzék át a szobájába, legyen az ápolónője. Viktória beleegyezett.

Azóta együtt laktak s nem jártak le a terraszra feküdni. Az erkélyükön feküdtek s jobban eltelt az idejük is.

A doktorkisasszony, bár ő is volt olyan gyenge és lázas, mint Adél, nagyon lelkiismeretesen fogta fel az ápolónői tisztet, mérte és jegyezte mind a kettőjük lázát, megmondta mit egyék, mit ne egyék meg Adél azokból az ételekből, amiket elébük adtak, este megigazgatta Adél mellén a borogatást, ő maga csak aztán ment ágyba s tette föl a maga priznicét.

Egy éjszaka, mikor Adél, mint rendesen, már órák hosszat forgolódott ágyán anélkül, hogy el tudott volna aludni s a villanyt is felgyujtotta, hogy olvasson, Viktória felébredt.

– Mért nem alszol? – kérdezte a beteg a betegét.

– Mert nem tudok.

– Megint bánkódol?

– Mindig bánkódom.

– Szoktál altatót szedni?

– Nem.

– Akkor jó volna valami.

– Itt nem adnak.

– Persze nem. Itt mindenkit pausáléban kezelnek. Mert általában nem jó nekünk, ha porokat szedünk, hát soha senkise kap. Pedig aludni kell. Anélkül nincs élet. Hogy’ volna meggyógyulás? Holnap irok veronált és elhozatjuk a patikából.

– Köszönöm – felelte rá Adél és örült a veronálnak, hogy aludni fog.

Sőt maga ez a gondolat is elaltatta. Másnap megkapta a porokat s aztán mindig engedélyt kért rá Viktóriától, hogy bevegyen egyet, ha érezte, hogy ismét álmatlan éjszakája következik.

S valahányszor Jánostól levelet kapott, vagy olvasott róla valamit valamelyik lapban, mindig álmatlannak igérkezett az éjszakája.

*

Adél rettenetesen tusakodott önmagával.

Mindaddig, amig Pestről legutóbb el nem jött, világosan látta, mit akar, minden cselekedetét _egy_ szándék kormányozta, egyik lépést a másik után tette meg okosan és céltudatosan, láncszemeket kapcsolt egymás mellé és a keze sohasem reszketett, noha mindig a halálra gondolt.

Most már hetek óta küzdött s közben nem irt Jánosnak, mert valami vadul ösztökélte rá, hogy máskép irjon, mint ahogy eddig irt.

Mást akart akarni, mint amit eddig akart. Ezért voltak gyötrelmesek az éjszakái s ezért volt hiába a kúra, a nap, a levegő, a nyugalom, ezért ment a láza napról-napra följebb. A lelke kinozta. És milyen fájdalmasan kinozta!

Január harmadikán vagy negyedikén Adél reggel ezt mondta a doktorkisasszonynak:

– Viki, ma lemegyünk Kassára.

– Mi? Minek?

– Csak. Nekem oda kell mennem.

– De egyikünk sincs olyan állapotban, hogy utazhatna.

– Az mindegy.

– Nem is engednek bennünket.

– Nem kérdezzük. Ugy teszünk, mintha csak sétálni mennénk és megszökünk a villamossal Poprádra, onnan a gyorsvonattal Kassára, estére vissza is jövünk. Vagy nem akarsz velem jönni?

– De Adél, hogyne mennék, ha akarod. De gondold meg: muszáj menned?

– Muszáj.

– Akkor gyerünk.

Elindultak a villamos felé. Az országutra érve sifutók keresztezték őket, akik az ugratósáncról csusztak le szélsebesen és messziről kiabáltak:

– Ujujuju! Utból, vigyázni!

Egy pillanat mulva az egész csoport tul volt az országuton. Hogy lecsusszanak Gerlachfalvára és onnan lovakkal huzassák fel magukat.

Adél megállt és nézett utánuk.

– Ilyen az élet – mondta csendesen.

– Ilyen sikos? – kérdezte mosolyogva a doktorkisasszony.

– Ilyen sebes – felelte Adél. – Csak az a kár, hogy aki lent van a völgyben, nem jöhet fel többé.

– Ki tudja?

– Én tudom.

– Siessünk! – szólt Viktória – mert még lemaradunk a villamosról.

Beültek a fütött kocsiba és Adél kibámult az ablakon. Eszébe jutott, hogy egyszer milyen boldogan tette meg ezt az utat lefelé.

Akkor.

Milyen régen volt. Pedig még egy esztendeje sincs egészen. A tájék most is olyan, mint akkor volt. A hó épp olyan mereven fehér, a fenyők épp olyan zordonan zöldek, a hegyeken a jég épp oly feszesen csillog. Semmi sem változott.

És minden megváltozott.

Lent a völgyben, a nagyszalóki állomás táján, sok-sok varju kerengett a hó felett. Aztán leszálltak és egy darabon feketére változtatták a fehér mező szinét.

– Varjak – mondta Adél, vagy inkább csak fennhangon gondolkozott. És hozzátette: – feketék, mint a gyász. Minden fekete.

Viktória csodálkozva nézett rá:

– Minden fehér – javitotta ki Adélt.

De Adél mégegyszer elmondta maga elé:

– Minden fekete.

A jegyváltást Kassára Viktória vállalta. Mig a leány a pénztárnál járt, Adél leült a petróleumszagu váróteremben. A padló linóleummal volt fedve, azt mosták végig petróleummal minden reggel. A levegőt szinte nehéz volt a tüdőbe szivni.

Ahogy ott ült a kemény fakerevet sarkában, Adél érezte, hogyan süti át egész testét a láz. Nem lesz hasznos ez a mai kirándulás. De nem törődött vele. Csak a doktorkisasszonyt sajnálta.

– Különben… – gondolta magában – annak is mindegy.

Kassán a Kossuth Lajos-uccán az ékszerészhez vitte be Viktóriát Adél. A lány elcsodálkozott.

– _Ezért_ jöttünk?

– Ezért.

– Ékszer miatt?

– Ékszer miatt.

– Adélkám, az lehetetlen.

– Mi volna lehetetlen?

– Hogy te, ékszer miatt ebben az állapotban eljőjj onnan ide…

– És, hogy téged is magammal hurcollak, ugy-e?

– Nem, nem! Arra nem is gondolok. De _te!_ Nem olyannak ismerlek.

– Látod, olyan vagyok. Nyugodj meg, Viki, muszáj volt.

Az ékszerésszel Adél a kis irodaszobában tárgyalt. Viktóriát otthagyta az üzlethelyiségben.

Adél gyürüket és fülbevalókat vett ki a retiküljéből, csupa gyémántos holmit.

– Kérem, – mondta az ékszerésznek – ezekből kiszedi a gyémántokat…

– Nagyságos asszonyom… nem lesz kár értük? Ugy látom, mind nagyszerü munka.

– Nem lesz kár. Kiszedi.

– Ahogy parancsolni méltóztatik.

– És valamennyi gyémántból egy kis szivet csinál. A nagyobb kövek a középen, a kicsinyek a széle felé legyenek.

– Igen.

– És a szivet kis platinaláncra függeszti, nagyon vékonyra, de nagyon erősre,

– Meglesz.

– És amikor meglesz, elküldi a szivet erre a cimre.

Adél odaadta a cimet.

– És az aranynyal mi történjék?

– Melyikkel?

– A gyürük és a fülönfüggők aranyával.

– Azt megtartja munkadij fejében.

Az ékszerész elbámult, de nem szólt ellene.

– Mikor lesz készen a sziv?

– Ó kérem, három nap alatt elkészül.

– Akkor azonnal postára teszi és elküldi.

– Azonnal.

Adél felvette a retiküljét és ment ki.

– Mehetünk, – mondta Viktóriának.

– Már megvan, amit akartál?

– Meg.

A bolton kivül Viktória megkérdezte:

– Vettél valamit?

– Nem.

– Hát?

Adél nem felelt. Viktória nem kérdezte tovább.

Hazáig nem szólt Adél egy szót sem.

A vacsorát felhozatták a szobájukba. Viktória megmérte a lázukat, sok volt. Csóválta a fejét.

– Nem kellett volna – mondta csendes szemrehányással.

– De kellett – felelte Adél.

Leült a kis asztal mellé, amelyen nagy halomban hevertek Viktória könyvei, leveleket irni. Viktória olvasott.

– Be kell csukni az ablakot, – mondta Adél – fázik a kezem.

– Ha most becsukjuk az ablakot, – aggodalmaskodott Viktória – akkor később sem nyithatjuk ki, mikor lefekszünk.

– Ma csukott ablaknál alszunk.

– Nem jó lesz.

– Nem baj.

Tizenegy felé járhatott az idő, mikor Adél befejezte a leveleket.

– Lefekszünk – inditványozta és már vetkőzött is.

Viktória elő akarta venni a borogatásokat.

– Hagyd. – mondta Adél – ma nem teszünk.

– Miért nem?

– Csak.

– Milyen furcsa vagy ma. Mi van ma?

– Semmi. Egyik nap olyan, mint a másik.

– Akkor mért csinálsz ma csupa extrát?

– Csak. Ne kérdezd. Gyere, Viki, feküdni.

Lefeküdtek, de mikor a toronyóra elverte a tizenkettőt, Adél még akkor sem aludt.

Átszólt halkan, mintegy kisérletképen a másik ágyba:

– Viki, alszol?

A doktorkisasszony is ébren volt.

– Nem. Ugy látszik, zavar a csukott ablak bennünket. Megszoktuk, hogy nyitva legyen. Kinyithatom?

– Nem. Beszélgess velem.

– Miről?

– Az életről és a halálról.

– Ne bolondozz, Adélka, aludj.

– Nem akarok.

A sötét szobát megtöltötték a suttogó hangok. Susogva beszéltek, nehogy a szomszéd szobák lakóit zavarják.

– Viki, – szólt Adél, hogy a diskurzus abba ne maradjon – voltál-e már szerelmes?

A doktorkisasszony gondolkozott. Aztán szinte szégyellősen mondta:

– Nem. Nem volt időm rá. Csak most lehetnék, de most már késő.

– Akkor nem tudod, mi az élet. Akkor hogy mertél a multkor nekem a halálról beszélni?

– Azt mondtam, amit elgondoltam.

– Hát látod… nem volt igazad.

– Miben?

– Nem lehet a halállal megbarátkozni, az élettől elszokni. Azt nem lehet.

– Nekünk muszáj.

– Még sem lehet. Aki szerelmes, élni akar. Milyen édes az élet, milyen keserü a halál!

A doktorkisasszony nem felelt.

Adél tovább beszélt a sötétségben, arcát a másik ágy felé forditva:

– Viki, ne haragudj, hogy ébren tartalak. Ugy kikivánkozik belőlem a szó. Látod… én szerelmes vagyok.

– Asszony vagy.

– Nem az uramba. Egy másik férfit szeretek.

– Nagyon?

– Szeretni csak nagyon lehet. És élni akarok, élni, élni! Megtébolyodom attól a gondolattól, hogy nem élhetek. Pedig, látod, már régen készülök arra, hogy meghalok. Szoktattam magamat. Mindent megtettem, hogy az a férfi boldog legyen, ha én meghalok. És odaadtam másnak…

– Azt is lehet?

– Azt hittem, lehet. De most megint feltámadt bennem az életösztön. Két hét óta azon viaskodom, hogy a férfi után nyuljak, hogy visszavegyem. Az enyém legyen, boldoggá tegyen. Iszonyu ez a vágy. Nem birok vele. Fojtogat és a szivemet facsarja.

– Adél! – csititotta a doktorkisasszony – nyugodj meg.

Adélból halkan szivárgott fel a sirás.