Part 5

János hideg holmit vett vacsorára és két kis üveg édes francia pezsgőt, ugy ment haza. Adél már várta. A lilavirágos sárga selyem pongyola volt rajta, amit még annak idején hozott el hazulról János lakására, de már hónapok óta soha sem vett föl, ha Jánosnál volt. Egy kis asztalt is megteritett már két személyre és lehunyt szemmel ült egy karosszékben, mikor János belépett.

– Jó napot, báróka! – üdvözölte Jánost. – Mit szól hozzá, milyen házias vagyok.

– Teritett?

– Bizony. Sőt szerettem volna ezüsttel teniteni, ha magának ezüstje volna. De majd lesz. Láttam Ivándon szép sulyos ezüst evőeszközt, nagy családi monogrammokkal. Az a maga öröksége lesz. Egyebet onnan alig örökölhet.

– Adél! Hát még Ivándon is volt?

– Voltam, persze. Meghivott öreg barátom. Ha valaki látta volna, most már azt beszélnék, hogy az öreg Frideczky babája lettem. Pedig, ugy-e csak a fiatalé vagyok?

– Kié? – kérdezte János, aki még nem élte bele magát uj helyzetébe.

– A fiatal Frideczkyé. Az maga.

János azonban nem nevetett a tréfán. Komoly szemrehányással mondta:

– Mennyit szaladgálhatott!

– Dehogy, Jánoska! Minden ugy ment, mint a karikacsapás.

– Hogy’ köszönjem meg?

– Sehogy. Azzal köszöni meg, hogy természetesnek tartja, hogy megtettem. Magától értetődőnek. Különben nem is volt fáradságos.

– Lefogyott.

– Nem attól, Jánoska. Ez az idő nem tesz jót nekem.

– Brioniban olyan szépen összeszedte magát!

– Nekem vagy homokon, vagy havon kell élnem és mindig napfényen. Itt a három közül egyik sincs. Maga a homlokom, a havam, a napfényem, Jánoska és maga tilos. Magától meghalnék.

– Megint ezt beszéli?

– Hiszen csak feltételes módban mondom. Meghalnék, de nem halok meg, mert visszamegyek a havas napfény alá.

– Hová készül ujra?

– Tátraszéplakra megyek.

– De ott télen csak a szanatórium van nyitva.

– Odamegyek.

Egy kis csend lett. János nem felelt semmit, mert irtózott a széplaki szanatóriumtól. Adél folytatta:

– Odamegyek. Ott nagyon jó lesz. A fekvést a napon olyan könnyen megszokja az ember. Utóbb már jól is esik. És mindenki sportot csinál a feketedésből, még a betegek is. Ugy-e milyen szép sötét voltam, mikor megjöttem Brioniból?

János ránézett a nőre.

Annak a feketeségnek már nyoma sem volt. Ellenben, jobban megtekintve, látszott, hogy Adél egy kis festékkel és puderrel adott kölcsön némi jó szint magának. De ezt János nem mondta. Adél mégis felelt erre a gondolatára:

– Nem szabad haragudni. Jánoska. Tudja, mikor a feketeség lekopik, akkor olyan furcsa arcszine van az embernek… _Ugy_ nem járhatok kint a világban, pedig azelőtt soha semmit az arcomra nem raktam. Maga tudja.

– Tudom… olyan sima, kedves bőre van.

– Még emlékszik rá?

– Hogy’ kérdezhet ilyet?

– Nincs könnyebb a feledésnél. Tulajdonképpen nem egyéb az élet, mint gyüjtögetése mindannak, amit utóbb elfeledünk, vagy… – tette hozzá kicsit elhalkuló hangon – … vagy el kell felednünk.

János félbe akarta szakitani ezt a gondolatmenetet, de Adél már be is fejezte:

– Mikor már mindent elfeledtünk, vagy már nem érdemes emlékeznünk… akkor meghalunk…

– Adél! – mondta szemrehányóan János. De a nő, félig magának, még hozzátett valamit:

– Vagy… amikor már nagyon fáj emlékezni.

Aztán felkapta a fejét:

– Na, báróka, nem azért jöttem, hogy szomorkodjunk. Ünnepi vacsora lesz a maga uj cimeinek felavatására, nagyságos képviselő, méltóságos báró ur… és régi dolgoktól való elbucsuzásra.

– Nincs mitől bucsuzni… – mondta János, hogy megint elháritson egy közéjük felhőző gondolatot.

– Bucsuzni mindig van mitől. Hacsak a tegnaptól… ha csak az elmult órától… ha csak az iménti perctől is, ami nem jön vissza. Jánoska, Jánoska! Semmi sem jön vissza. Nem érdemes élni, annyira _egyszer_ van minden ebben az életben.

János nem volt ezeknek az elmélázásoknak az embere. Mondani semmit sem tudott. Adél tovább szövögethette volna a fekete fonalat. De nem tette. Ezt mondta:

– Vagy talán _azért_ érdemes élni, mert minden csak egyszer van?

– Azért… – felelte János tétován.

– Én sem tudom. Hát maga hogy’ tudná? Maga nem tudhat annyit, mint én…

– Miért?

– Mert… mert az ember olyan sokáig nem lát. Aztán elkezd látni. Az rossz, Jánoska, az rossz. Ne kivánja a látást.

És megint más hangba próbált átcsapni.

– Hozott-e sonkát nekem?

– Hoztam.

– Akkor szépen kicsomagoljuk.

(És már tette is, amit mondott.)

– Nini, báró ur, mekkora lakomát szállitott! Éhes?

– Nem – nem vagyok éhes.

– Akkor ez a sok nagyszerüség mind megmarad, mert én nem eszem belőle. Ó, szamócát is hozott?

– Maga szereti.

– Milyen kedves, hogy gondolt rá! Majd a pezsgőbe dobáljuk.

Leültek a kis asztal mellé. Jánosnak nagyon nem kellett az étel. Valahogy a torka viszketett folyton. De nem akarta elsirni magát.

A nő nem evett.

– Parancsol? – kérdezte János.

Adél, aki a villanylámpába bámult, megrezzent.

– Nem. Még nem. Egy kis kölni vizzel le kell törölnöm az arcom’ és a szám. Most már nincs szükségem a mesterséges szinemre. Vagy igen?

– Dehogy! – tiltakozott János.

Adél sápadtan jött vissza. A szája most nem volt piros, mint az előbb, hanem kékesen halvány. János riadtan nézte.

– Ugy-e nem jó a szinem?

– Ki mondta?

– A maga szeme, Jánoska. Jobb lett volna fenthagyni a pirosat, meg a fehéret. De azért csak nem vagyok csunya?

– Ugyan, Adél!

– Na, együnk inkább. Maga egyék, én majd nézem.

János legyürt néhány falatot, Adél is evett egy kicsit a sonkából, aztán hátradült a karosszékben és ujra a lámpa izzó fényszálát nézte.

János megint fölrezzentette azzal, hogy pezsgővel kinálta meg.

Adél egy kanál epret dobott a pohárba aztán megkóstolta. Visszatette az asztalra:

– Brr… savanyu!

– Édeset hoztam – védekezett János.

– Mégis savanyu. Minden savanyu. Nem kell. Ez sem kell. Semmi sem kell.

Lehunyta a szemét s csendesen tette hozzá:

– Tudom, mi kell.

János a nő fölé hajolt.

– Ez kell – mondta Adél és beleharapott a fiu szájába.

Majd fölkelt, a két kezével a fejéhez nyult, megrázta ugy, hogy a nagy csonthajtük a szőnyegre szóródtak széjjel, a haja lebomlott.

– Nem birom a hajtüket – mondta összerázódva. – A hajam is olyan nehéz… most.

János némán nézett rá.

A nő beszélt:

– Jánoska, tudja, hogy ma itt maradok magánál!

A fiu elcsodálkozott. Ez még soha sem történt meg.

– Itt? – kérdezte – igazán?

– Itt. Az uramat elküldettem vidékre, bizottságozni. Itt maradok magánál. Olyan szomjas a szám már és olyan sokáig nem látom magát ujra. Tavaszig bizonyára nem. Ma, még egyszer… nem bánom, ha árt is a csók… Nem árt!… Nem halok meg tőle… Istenem! Ha meghalnék tőle!

Szélesre tárta két karját és a fiu nyakába vetette magát.

János behunyta a szemét, kezével belemélyedt a szőke hajba, melyet feketének és göndörnek képzelt el, hátrahajtotta a nő fejét, ugy, ahogy tegnap is, ma is, gondolt már rá. És megcsókolta a csunya Elzát.

*

Adél másnap elutazott.

Másnap János egy kis levelet kapott a lakására. A levél igy szólt:

Kedves Senki, méltóságos Szépember! Papa, mama már nem birják ki jövő csütörtökig, amikor Maga ugyis elhozná hozzánk személyével együtt uj méltóságait, hogy őket teánkba mártogassa; megkérnek tehát engem, hogy kérjem meg Magát: postafordultával jöjjön el és adjon fényt házunknak. Szükkörü családi estebéd lesz csupán.

Hát tegye meg a kivánságukat az én kedvemért. Üdvözli:

_G. Elza._

P. S. Lakoma kezdete kilenckor; ha előbb jön beszélgetünk.

János már máskor is volt vacsorán Gotthelféknál, de mindig csak hivatalos vacsorákon és mindig csak aranyszegélyü nyomtatott meghivókra.

Ez volt az első eset, hogy Elza irása a kezébe került. Elza irása: barátságos, szabályos gömbölyü betük voltak, nem a rendes hosszuszáru női irás, amiket János eddig látott. Ugy látszik: hogy Elza azt sem tartotta magára kötelezőnek, hogy ugy legyen szép és nőies, ahogy a többi nők, az irásra sem engedte rá az egyenruhát.

János örült a néhány sornak, alig várta, hogy este legyen, hogy muljon az idő, bement a redakcióba, be a klubba, sakkozott fogadott apjával, beszélgetésbe vonatta magát a miniszterelnökkel, aki ugy kegyeskedett, mintha ő adoptálta volna a képviselőt. Aztán negyedkilenckor otthagyott csapot-papot és elvágtatott Gotthelfékhez.

Mikor megérkezett és a szobalány levette róla a kabátját, Elza és Emma és mamzelle Nitouche libasorban kivonultak az előszobába, megálltak előtte és háromszor egymásután meghajtották magukat. Erre Elza tanitotta be őket és bárhogy nem akartak, kényszeritette őket rá, hogy végigjátszák ezt a kis komédiát.

Az első meghajlásnál Elza mondta:

– Nagyságos uram!

A másodiknál oldalba könyökölte Emmát, aki csakugyan el is mondta szerepét:

– Méltóságos uram!

A harmadiknál Nitouchera került volna a sor, aki azonban duzzogva ezt mondta:

– Mais quelle bêtise!

– Nitouche! – szólt rá Elza – teljesitsd kötelességedet, különbeni elbocsáttatás terhe alatt!

Nitouche is mondta:

– Kezselmes urunk.

Majd mindhárman feléje léptek és nyujtották a kezüket, egyszerre ejtve ki:

– Gratulálunk.

És mind a hárman elnevették magukat és János is nevetett velük. Jól esett neki a tréfa, pedig Emma már aggódott:

– Még megsértődik a szerkesztő ur!

– Meg-aragszik! – mondta Nitouche.

– Persze hogy meg, ha szerkesztő urnak szólitjátok a báró urat.

– Nem haragszom meg! – mondta János – föltéve, hogy üdvözlő szónoklatot nem tartanak.

– Mi azt nem. De maga tartson czerczlét – (Elza nem szerklnek mondta), – tüntessen ki bennünket megszólitásával. És aztán kerüljön beljebb.

A szalonban Gotthelf és Gotthelfné vártak.

– Itt hozzuk a bárót! – Megrohanhatjátok már a gratulával.

S mert Elza ezt előre bemondta, Gotthelfék csak néma kézszoritással gratulálhattak.

– Leülni! leülni! – vezényelte Elza. – Őméltósága el fogja mondani, hogy hogvan történt. Őméltósága el fogja mondani, mert ha nem mondaná el, akkor papa abba a kényelmetlen helyzetbe kerülne, hogy meg kellene kérdeznie őméltóságától: hogyan is ment a dolog.

– Elza! Elza! – neheztelt Gotthelfné.

– Nagy csacsi az én lányom – egészitette ki Gotthelf.

– Hát mondd, hogy nem vagy kiváncsi reá?

– Mért mondanám? Egy ilyen kedves barátomnak, mint a… – Gotthelf elakadt.

… Mint a báró ur, – szólt Elza szigoruan – tessetek hozzászokni!

– Igenis, egy ilyen kedves barátomnak a sorsa érdekel.

– Akkor ne zavarj, ha diplomatikusan ugy vezetem a tárgyalást, hogy megtudd, amit akarsz, anélkül, hogy kiváncsinak látszanál.

János is megszólalt:

– Mit mondjak el?

– Nem a mandátumot, Szépember… mert én tovább is szólithatom igy?

– Csak tessék!

– Nem a mandátumot, mert azon semmi különös nincs, hogy egy szerkesztő mandátumot kap. Mandátuma minden sliffentyünek van már, pardon… Hanem a báróságot, amely szokatlan és rendkivüli ebben a formájában, s azonkivül papa vágyainak netovábbját képezi.

– Elzus! ezt azért mégse… – szólt közbe Gotthelf papa…

– Igaz… ezt nem mondhatom. Mert a papa vágyainak netovábbja nem lehet _ez_ a báróság. Ki a manó adoptál egy koros izraelitát? Hogy jutott magának eszébe, hogy ezt a kedves-kedves Frideczky bárót, akit mi csak a korzóról ismerünk, apjává degradálja, illetve neki az, hogy magát fiává léptesse elő? Halljuk! Halljuk!

János mosolygott:

– Igazán, nincs rajta mit elbeszélni!

– Na tessék! Mondja, hogy ez a legtermészetesebb dolog a világon! Mondja, hogy maga voltaképpen bárónak született már eredetileg, csak nem viselte a cimet.

– Azt nem mondom. De részleteket sem tudok mondani.

– Azt beszélik, mert tegnap is voltak nálunk emberek, hogy voltaképpen sakkon nyerte…

– Ebben van valami.

– Hogy először elnyerte tőle a készpénzét, aztán a családi birtokát, aztán a nevét, mert az öregnek már nem volt mit föltenni az utolsó partira. Igaz?

– Valahogy igy van.

– És hogy most maga lesz a szabadelvü párt elnöke, csak az a feltétel, hogy szép fehér szakállt kell ragasztania, mint a papájának, a Frideczky bárónak van.

Ezen mind nevettek.

János is nevetve felelt:

– Ezt még nem közölték velem.

– Azt is beszélik, hogy visszaállitják a nádorispáni méltóságot és jövő őszszel magát a Rákoson nádorispánná választják.

– Maga örülne neki? – kérdezte János.

– Hogyne!

– Akkor én sem bánnám – felelte János.

– De van még tovább is – folytatta Elza.

– Hagyd már abba a bolondságot – szólt csittitóan Gotthelfné.

De Elza tovább füzte:

– Sajnos, már csak egy etapp van. Őszszel lesz a nádorispánság, a városi emberek csak megvárják, hogy elkövetkezzék a tél, akkor a Duna jegére vonulnak, amit külön ez alkalomra a rendőrség is engedélyezni fog s ott kikiáltják Senkhy urat királylyá, mint boldogult Mátyásunkot. És a suszterinasok, ahelyett, hogy a Vigözvegy valcerét fütyülnék az uccán, ezt fogják énekelni hangosan:

Jánost mostan választotta Mind-ez ország királyságra, Mert őt adta nékünk Isten Menyországból ótalmunkra.

– Igy van-e a vers, báró ur?

– Igy tanultam az iskolában, de én már elfelejtettem.

– Látja, én nem mertem elfelejteni, mert tudtam, hogy szükség lesz rá a maga végső előlépésénél. A maga számára megvan az a lehetőség is, hogy király legyen.

– Ugyan, ugyan! – csóválta fejét Gotthelf papa.

– Megvan, ha mondom!

– De miért?

– Mert keresztény.

János megint elnevette magát:

– Elzácska, ugy rémlik nekem, mintha ezt már hallottam volna valakitől… Csak nem jut az eszembe, hogy ki volt.

– Akárki volt, okos ember volt.

A vacsora következett és a vacsora alatt is ugyanezt üzte Elza.

– Nem fér a bőrébe! – mondta szeretettel Gotthelfné.

És János örült, mert kezdte azt hinni, hogy ő okozza azt az örömet.

Elza jókedvéből még vacsora utánra is maradt. Éjféltájban a sárga szalónban, amelyben János most nagyszerüen érezte magát, mert nem volt ott a _másik_, Elza hirtelen ezt mondta:

– Mi leányok és kiséretünk most visszavonul.

– Szóval menjek már? – kérdezte János.

– Nem, nem, maga még marad, mert most a programmnak az az ünnepélyes pontja következik, melyben jó atyám és jó anyám megkérik a méltóságos ur kezét számomra.

– Elza! – csattantak fel az öregek.

– Mi van azon? – kacagott Elza. – Ilyen csodákat már látott a világ! Bárót kapni pénzért, de ilyen bárót aligha! Aki uj és mégis a legrégibb! Aki nincs elzüllve! Aki még nem is kopasz, hanem Nitouche által joggal Szépembernek volt keresztelhető. Rajta, rajta, szüleimék! Viszontlátásra brr urr!

És Elza kivitte magával Emmát és a mamzelt, a legnagyobb zavarban hagyta ott az öregeket és Jánost.

Az öregeket, akik tényleg szerettek volna néhány enyhe célzást tenni ebben az irányban és Jánost, aki olyan nagyon szivesen hallgatta volna ezeket a célzásokat.

XXII. FEJEZET.

Altalános beszámoló János eleintén való parlamenti müködéséről

Báró Frideczky János, az érdekes ifju publicista, a tófalusi kerület képviselője, a parlamentben a jobb mező második cikkelyének második sorában, a legszélső ülésen ült. Ezt a helyet még Rásay Emőd kérte magának, nem mintha e legrégibb magyar család ivadéka nagyon közel akart volna lenni a miniszterekhez, amiről csak járatlanok hiszik, hogy jelent valamit, hanem mert nem akart tulmessze esni az érdekesebb ellenzéki szónokoktól. S a legszélső ülést azért választotta, amiért az emberek a szinházban sarokülésen szeretnek ülni, hogy, ha unta már a szónokokat, akkor szép csendesen kivonulhasson, anélkül, hogy ezzel másokat zavarna, vagy ebben őt mások kényelme akadályozná.

Egyébként a parlament semmi uj érzést nem hozott János számára, ahogy általában nem hozhat olyan ujságiróknak, vagy szerkesztőknek, akik megszokták a parlamentbe való bejárást. Senkhy János szerkesztő ur épp ugy az Andrássy-szobor felől járt be a parlamentbe annak idején, mint most Frideczky báró, a képviselő. A portás épp ugy szalutált neki akkor, mint most, mert akkor sem tudhatta, nem képviselő-e, most sem tudhatta, nem ujságiró-e? A parlament portásától igazán nem lehet kivánni, hogy ismerje mindazt a háromszázegynehány semmitmondó arcot, amelyet a honatyák viselnek a nyakkendőjük felett. A különbség ujságiró és képviselő közt csak annyi, hogy, bemenve a kapun, az ujságiró balra fordul, a képviselő jobbra.

Mondom, Jánosnak a képviselőség nem adott uj szenzációt.

Aki az ujságirók karzatán ül, ha nem csinál parlamenti riportot, vagyis, ha nem igyekszik rövidebb mondatokban papirra sietni azt a hosszu levü valamit, amit előtte, a korláton kivül, mondanak, épp ugy képviselőnek érezheti magát, mint aki öt lépéssel odébb ül, de már nem a parlamenti ujságirók Szindakója, hanem az Elnök fenhatósága alá tartozik. Épp ugy hallgatja a beszédeket, épp ugy unatkozik, épp ugy mondja félhangon maga elé: „Ökörség!“ mintha képviselő volna. A terem izgalma, ha _van_ izgalom a teremben, épp ugy végigmegy ezeken a padsorokon, mint a belsőbbeken, sőt az emberek itt épp ugy pártokra oszolnak, mint odabenn, azzal a különbséggel, hogy beljebb a kormánypárti esetleg csakugyan kormánypárti, az ellenzéki valóban ellenzéki (noha vannak kivételek), – de itt, a karzaton, a kormánypárti ujság embere mindig ellenzéki s az ellenzéki lapé kivétel nélkül kormánypárti. Ez egyáltalán nem valami paradox ösztön következménye, hanem azért van igy, mert az ellenzéki ujságiró az ellenzéki politikusokat, a kormánysajtó zsurnalisztája a kormánypárti politikusokat ismeri közelről, kulissza mögülről s mindegyik a maga pártjának embereiről tudja, hogy egy ütet taplót, egy pipa dohányt nem érnek, tehát azt hiszi, hogy a kiváló emberek – mert hiszen csak kell valahol kiváló embereknek lenniök egy egész ország kiválogatott _első_ négyszáz embere közt! – hogy a kiváló emberek a _másik_ oldalon vannak. Persze, hogy nincsenek, hogy ott sincsenek, mert a közélet mai szervezetében sehol sincsenek, de az emberekből nem lehet kiirtani azt, hogy higyjenek és reménykedjenek a jobban.

Az ujságiró ahhoz is hozzászokott már, hogy a parlament folyosóján képviselőkkel, államtitkárokkal és miniszterekkel érintkezzék. Jánosnak, aki közpályáját egy miniszterrel való egészen közvetlen tárgyalással kezdte, ez sem volt uj.

Legföljebb, ha az irigység volt neki uj, amelylyel régi és uj kollégái egyaránt rápillantottak. Amig János az ujságiráson belül futott előre, bent alig csodálkoztak rajta. Hogy szerkesztő mindenki lehet, azt mindenki tudja a zsurnalisztikában. A mandátumot azonban már nem szivesen juttatták neki volt pályatársai. Az ujak sem a báróságot. Mert viszont az uj pályatársak nagyon jól tudták, a maguk esetéből, hogy képviselő mindenki lehet, de hogy báró _is_ legyen, azt fölöslegesnek vélték.

Az első hetek egyikében János föl is kérette magához feketére Prokescht és megmondta neki:

– Te, nem jó szemmel néznek rám az emberek.

– Nagyon jó! – nevetett Proksay – azt akarod, hogy még jó szemmel is nézzenek rád. Nem vagy szerény, méltóságos gazdám.

– Nem bántottam őket.

– Ahhoz, hogy az emberek haragudjanak, nem is kell bántani senkit. Te mindent tudsz, vagy legalább tudtál, ezelőtt három évvel, amikor, emlékszem, nagyszerü jártasságod volt a mitológiában; tehát fizikát is tudsz.

– Valami keveset.

– Ott hallhattad, hogy minden test annyit nyom, amennyi az általa kiszoritott viznek a sulya.

– Nem annyit nyom, csak a fajsulya annyi.

– Az nem baj. A példa azért jó. Sőt annál jobb! Minden embernek annyi a fajsulya, amennyit az általa kiszoritott többi embernek az irigysége nyom. És minden embernek annyi az irigye, ahány ember általa kiszoritottnak véli magát. S az sok. A tófalusi képviselő te vagy, báró Frideczky te vagy, a többiek mind nem azok. Tehát mindenki, akihez közöd volt, van, vagy lesz, vagy neked, vagy valamely minőségednek: mindenki irigyed.

– Ez nem jó.

– Nem; sőt veszedelmes. Neked jobban is kell vigyáznod magadra, mint a többinek.

– Hogy-hogy?

– Ugy, hogy neked kétfelé kell vigyáznod. Te valami tulságosan kormányos kormánypárti nem lehetsz, mert a sajtó kivégez. De viszont a pártban sem fejthetsz ki valami nagy ellenkezést, mert akkor bent végeznek ki.

– Miért fejtenék ki ellenkezést a pártban?

– Mert nem jó a kormány állandó leltárához ugy hozzátartozni, hogy mindig és minden körülmények közt számithassanak az emberre. Aki ugyis _megvan_, az nem érték.

– Hm… – mondta János – ez komplikált.

– De azért elintézhető. Erről már akartam beszélni veled. A szereplésedről egyáltalán. Most már hetek óta vagy bent és még nem nyitottad ki a szádat. Ez nem jó. Persze az sem jó, ha valaki minden másodnap idegesiti a többit felszólalásokkal. Ellenben körülbelül minden két héten egy-egy kis hozzászólást ki lehet vágni. Valami kis módositványost.

– Milyet?

– Módositványost. Ezt ugy értsd: kormánypárti képviselő el kell hogy fogadja a kormány törvényjavaslatait. Ez a párthüséghez tartozik. De mindig van valahol egy csekélység, amiben módositást lehet kivánni s amiért a kormány nem haragszik, mert a dolog lényegén nem változtat a módositás. Az ilyet jobb, ha egy kormánypárti képviselő kéri, mint hogyha ellenzéki, mert annak _nem_ teszik meg, nehogy koncessziónak lássék az ellenzék számára.

– Mikor csináljam?

– Majd én mindig szólok. Sőt azt is megmondom, hogy _mit_ módosittass.

– És ez egy jó müködés?… Az irigység miatt gondolom, amit az előbb emlitettél.

– Ez a legjobb müködés. Igazán közhasznu munkásság ellen az irigység sem szólalhat fel. Még jobban pukkadoz ugyan, hogy: „nézd csak, ez a bitang még közhasznu is, nem lehet vele birni“ – de nem bánt. Már pedig jegyezd meg magadnak, hogy Szólon óta _minden_ törvény rossz s aki csak egy szót, egy betüt, vagy egy vesszőt változtat rajta: áldása az emberiségnek. Nincs könnyebb, mint az emberiség áldásának lenni.

– Miért?

– Annyi az átok az emberiségen.

Ez volt a Prokesch általános használati utasitása János parlamenti szereplése számára. János elfogadta, mert nem volt sem kedve, sem ideje másikat kigondolni helyette.

Már a következő héten megtartotta szüzbeszédét. Valami galád adójavaslatról volt szó s János azt az óhaját fejezte ki – Prokesch inditványára –, hogy az adómentes létminimum ebben az esetben ne százhuszonöt, hanem kettőszáz korona legyen.

Ez mindenkinek tetszett.

– Brávó – orgonázott egy gyönyörü hangu ellenzéki vezér.

A pénzügyminiszter is bólongatott. Sőt a beszéd után szólt Jánosnak, akit a Podolányi-ügy miatt rossz szemmel, de a miniszterelnökemlegette felsőbb összeköttetés miatt jó szemmel nézett:

– Köszönöm, hogy figyelmeztettél. Az illetékes ügyosztálynak, amelytől a terv származik, nyilván elkerülte a figyelmét. Az előadó majd megfogalmazza a módositványt.

A továbbiakban János mindig Prokesch utmutatásai nyomán, csendes és rendes parlamenti müködést fejtett ki, amin aligha lehetett volna kivetni valót találni.

Kétszer vezetett küldöttséget, egyszer az igazságügyminiszter, egyszer a kereskedelemügyi elé.

Az első eset volt az érdekesebb. Az történt, hogy egy fiatal irót az ügyészség előzetes letartóztatásba helyezett, mert egy hetilapban folyó regényét tul-erotikusnak itélte. A lapot elkobozták, amibe mindenki belenyugodott volna, mert a lap valóban nem éppen erkölcsnemesitő tartalommal boldogitotta minden szombaton a mindkét nembeli s inkább serdületlen fiatalságot.

De az ügyészség tovább ment. Beidézte a regény iróját, aki persze, hogy nem sietett az idézésre megjelenni, mert idézéseket nem szokás komolyan venni. A vizsgálóbiró azonban, akinek az ügy ki volt osztva, kicsit hirtelen ember volt. Derék fiu különben, de keveset aludt általában, mert minden éjszaka legalább kettőig-háromig ült a kávéházban, ahol a jövő turf- és sporteseményeit kellett megbeszélnie asztaltársaságával. Ez az asztaltársaság egy nyugalmazott trénerből, egy sportlap-szerkesztőből és egy istállótulajdonosból állott, amely istállóban _egy_ lónál több soha nem volt, de amelyből néha az az egy ló is zálogba ment szomszéd istállókba.

Ez időben minden éjszaka hajnalig elvitatkoztak az urak azon, hogy a jövő Derbyt Ripszrapsz vagy Pöttön nyeri-e, ami egyrészt attól függött, hogy Ripszrapsznak és Pöttönnek kik voltak lói apái, anyái, fölmenő és oldalági rokonai, másrészt attól, hogy Ripszrapsz vagy Pöttön istállójának sikerül-e megnyernie a kitünő Rehákot, a finish-lovaglás mesterét a Derby számára, harmadrészt attól, hogy a könyveseknél melyik paripa lesz nagyobb tétekkel megterhelve, mert akkor a könyvesek megkezdik mahinációikat, negyedrészt, ötödrészt, hatodrészt…

A kérdésnek nagyon sok rétege volt és a vizsgálóbirót mind érdekelte. Aznap virradóra, mikor az ifju irónak kellett volna a vizsgálóbiró előtt megjelennie, a vizsgálóbiró reggel négykor került ágyba és csak tizenegykor a hivatalába. A rendesnél is kialvatlanabb volt tehát s végignézve azok listáját, akiknek ma meg kell jelenniök szine előtt, tudakozódott, hogy az ifju iró – éppen az – jelen van-e? Hát nem volt jelen. A vizsgálóbiró ragaszkodott ahhoz, hogy ő az ifju irót akarja kihallgatni. Detektivet küldött érte, akinek kiadatta parancsba, hogy legyen szigoru az ifju iróhoz.

A detektiv szigoru mosolylyal ültette fiakkerbe az ifju irót, elvitte az Alkotmány-uccába, a biró elé állitotta. Az iró is keveset aludt, a biró is. Ebből semmi jó nem jöhetett ki.

– Szelemen Ákos, – mondta a biró érdesen – maga idézésre nem jött, karhatalommal vezettetett elő, tehát a szökés gyanuja forog fenn magánál.

Szelemennek fejébe szállt a vér, hogy őt csak magázzák és még székkel sem kinálják meg. Felelet nélkül leült a biró asztala elé egy székre.

– Nem mondtam, hogy üljön le.

– Nem szokás uriembert le nem ültetni.

– Maga itt most nem mint uriember van jelen, hanem mint terhelt. Viselkedjék tisztességesen.

– Kikérem magamnak ezt a hangot.

– Itt maga semmit sem kérhet ki magának. Keljen föl.

Szelemen fölkelt, de a biró ezzel még nem volt megelégedve:

– Vegye ki a kezét a zsebéből.

– Ott tartom a kezemet, ahol akarom!

– Otthon! De itt nem. Nézze meg az ember!

A biró rá akart térni a tárgyra, Szelemen azonban nem felelt a kérdésekre.

– Felel? vagy nem felel? – kérdezte a biró.

– Nem felelek! – felelte az iró és menni akart.