Part 1

KULTURA ÉS TUDOMÁNY

AZ EMBER HELYE A TERMÉSZETBEN

IRTA LENHOSSÉK MIHÁLY dr.

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

1915

AZ EMBER HELYE A TERMÉSZETBEN

IRTA

LENHOSSÉK MIHÁLY dr.

AZ ANATOMIA NY. RENDES TANÁRA A BUDAPESTI EGYETEMEN

HAT ÁBRÁVAL

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

1915

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

Bevezetés.

Nevezetes kis könyv érte meg 1913-ban félszázados jubileumát: _Huxley Th. H._ híres értekezése «Az ember helyéről a természetben».[1] Ennek a könyvecskének az ad szinte történelmi jelentőséget, hogy ebben tárgyalja _Huxley_ először az ember származásának és az állatvilághoz való viszonyának nagy kérdéseit _Darwin_ tana értelmében. Maga az a szinte szállóigévé lett kifejezés is, hogy «az ember helye a természetben» ebből a jeles értekezésből kelt szárnyra.

_Huxley_ ezzel eléje vágott _Darwin_nak, aki négy évvel előbb, 1859-ben megjelent első alapvető művében[2] az ember származását nem érintette, még pedig, miként egy későbbi munkájának előszavában[3] mondja, azért nem, mert félt attól, hogy e kényes ügy felvetésével növeli a tana elleni elfogultságot. Csak jóval későbben, 1875-ben szánta reá magát _Darwin_, hogy kifejtse nézeteit erről a kérdésről,[4] évekkel, miután már nemcsak _Huxley_, hanem mások is, mint _Rolle_ (1866), _Haeckel_ (1866–68), _Büchner_ (1868) kiterjesztették az ő elméletét az emberre is.

_Huxley_ óta az a nagy probléma, melyet a jeles angol biológus «a kérdések kérdésének[5].» nevez, hogy mi is hát voltaképen az ember, honnan jön s milyen viszonyban van a körülötte élő szerves világhoz, állandóan foglalkoztatja az ember kutató és tépelődő elméjét. S valóban lehet-e ennél magasztosabb célja, méltóbb tárgya a mindent kutatásai körébe vonó tudománynak és bölcselkedésnek? Ámde itt is elénk tárul a nagyratörő emberi igyekezetek közös sorsa: a korlátozottság. Az ember valami nagy célt tűz maga elé s első felbuzdulásában azt hiszi, hogy azt, bár ereje megfeszítésével, de egyenes úton el is tudja majd érni. S ime már az első lépések után eléje tornyosulnak a nem várt, legyőzhetetlen nehézségek. A kishitű visszafordul, a vakmerő nekivág az akadálynak, de vesztére, mert csakhamar zátonyra jut; az okos, számbavéve az adott körülményeket, megkerüli az akadályt s így, bár kerülő úton is, de mégis csak célhoz ér; igaz ugyan, hogy az elért eredmény sokkal szerényebb keretű a célba vett feladatnál, sőt legtöbbször messze elmarad mögötte.

Az ember, mint értelmi lény.

S így vagyunk azzal is, ha arra a kérdésre keressük a megoldást, hogy milyen polcot foglal el az ember a természetben? Mi az ő igazi rangja a mindenségben? Mindjárt fennakadunk egy nagy kérdőjelen: az ember értelmi egyéniségének, erkölcsi természetének problémáján. Hogyan értékeljük azt az óriási űrt, ami kétségtelenül elválasztja ennek a gondolkodó, elmélkedő, szellemével a nagy mindenséget átfogó és saját egyéniségének mélyébe hatoló, erkölcsileg a jót és rosszat megkülönböztető lénynek lelki világát az állati lélek kezdetleges megnyilvánulásaitól? A természettudománynak és bölcselkedésnek egy radikális iránya könnyű szerrel végez ezzel a kérdéssel: nem fogadja el ezt a nagy űrt s megelégszik annak a kijelentésével, hogy az emberi értelem csak fejlettebb alakja az állatokon észlelhető szellemi tüneményeknek. Az ember és a legmagasabb emlős állatok psychéje közt csak azért látszik olyan nagynak a hézag, mert a közbeeső alakok kihaltak. Nem is biztosít a lelki műveleteknek valami különleges helyet a szervezet működései között. A lelkiek tüneménye is csak szervi működés, «a neuronok életműködésének összesége» _(Haeckel)_, épen olyan valami, mint a szervezet többi testi működése, s minősége és megnyilatkozása épúgy, mint a többié, egyedül csak a maga életműszerének alkotásától, helyes vagy helytelen anyagcseréjétől s a reá kívülről ható energiáktól függ. S van sok ember, aki azt hiszi, hogy ezzel csakugyan meg is oldotta, el is intézte a lelki élet ügyét.

Ha a lelki élet mivolta az agyműködés szóval ki volna merítve, akkor az ember szereplése az élet színpadján csak amolyan gépies folyamat volna, mint valamely felhúzott óramű mozgása, s mindaz, ami cselekvéseinket az önálló választás, a szabad elhatározás érzése alakjában kíséri, csak jelentéktelen, csalóka egyéni érzés volna, csak melléktüneménye, következménye s nem oka a fizikai ok és okozat törvényszerűsége szerint előre megszabott cselekvéseinknek.

A lelki élet autonómiája.

Ámde minden érzésünknek, egész valónknak s józan ítéletünknek is fel kell lázadnia a lelkiek világának e rideg, vigasztalan mechanikai felfogása ellen. Hogy az az ember, aki az anyag törvényeit kutatva, az anyag fölé emelkedik, aki tud szeretni, gyűlölni, a jóért, szépért lelkesedni, ennek a bonyolódott kulturának a megteremtője csak értelmetlen báb, gépiesen működő mechanizmus legyen, melyet csakis belső szerkezetének törvényszerűsége s külső hatások ingere mozgat ide-oda, mint egy dróton mozgatott bábot; hogy egész öntudatunk a maga érzelmi világával és erkölcsi törvényeivel egy nagy illuzió legyen, azt csak az tudja elhinni, aki az egyoldalú doctrinär gondolkozás révén elvesztette ebben a kérdésben a dolgok tárgyilagos megfigyelésére és megítélésére való tehetségét. A kultura haladásával az emberi értelem és akarat, az emberi egyéniség mint figyelmen kívül nem hagyható önálló tényező jelenik meg a világesemények alakulásában. Ezt a tényezőt egészen kikapcsolni a természet háztartásának számottevő, önálló erői közül épen olyan önkény, mint a legkalandosabb filozófiai rendszer fantazmagorái. A lelki életet sem a fizika, sem a chemia törvényeiből, de még az életnek e törvényekből meg nem fejthető tüneményeinek analógiájából is megmagyarázni nem lehet. Saját autonómiája van a léleknek, s az, hogy ennek a mivoltát még nem ismerjük, hogy róla fogalmat sem alkothatunk magunknak, még nem ok arra, hogy tagadjuk, hogy nem létezőnek tekintsük.

Ignoramus!

Igaz, hogy ha ennek az autonómiának kézzel fogható tényéről tovább elmélkedem, nem tudom azt összeegyeztetni más, szintén a bizonyosság ismertető jeleit magukon viselő tényekkel, aminő a szellemi működések törvényszerű kötöttsége az anyaghoz, függő viszonya az agyvelő alkotásához és ép vagy kóros állapotához, fejlődésének párvonala az agyvelő fokozatos kialakulásával az állatvilágban s az ember egyéni fejlődésében, továbbá az öntudat valamennyi, érzékszerveinkkel felfogható megnyilvánulásának megszünte az öntudat szervének elpusztulásával. Ime a nagy diszharmónia! De az ellenmondás bizonyára nem a dolgok velejében van, mert a természet nem ismeri a visszásságot, az minden részében összhangzatos, hanem a disszonancia a mi becsvágyunk és másfelől tudásunk és értelmi tehetségünk korlátozottsága között van. Az emberi lélek rejtélyéhez érve, az emberi értelem eljutott a maga végső korlátaihoz, egyikéhez azoknak a nagy kérdéseknek, amiket _Dubois-Reymond_[6] a hét nagy világrejtvénynek nevezett, amik _Weismann_ szerint[7] a határt jelzik a tudás s a hit világa közt.

Ime, látjuk, hogyan fonódik össze a természettudománynak egy kérdése a bölcselkedésnek egy nagy problémájával. Ha eredménnyel akarjuk kutatni az embernek a természetben elfoglalt helyét, ki kell kapcsolnunk ezt a kérdést a tárgyalás menetéből, meg kell kerülnünk az elénk meredő nehézséget. Az emberproblémának s az emberi lélek mibenlétének metafizikai részét a bölcselőnek engedve át, az embert csak a természettudós szemével kell vizsgálnunk, vagyis őt tisztán csak mint a Föld felszínét ellepő élőlények világának egy tagját kell szemügyre vennünk. Csak ezzel kapunk eredményt igérő alapot természetének megvizsgálására.

Az ember, mint az állatország tagja.

Ezt az alapot már a klasszikus ó-kor is megtalálta, mely a Földet ugyan a mindenség középpontjává avatta, de a Földön élő embert belesorozta az állatvilág közösségébe. Ez a felfogás szólal meg abban, midőn _Aristoteles_ az embert «zoon politikon»-nak, társas állatnak nevezi, ez a felfogás volt annak az alapja, hogy az emberi test szerkezetének és működésének megismerésére a régi tudósok jóformán nem is tartották szükségesnek magának az emberi testnek a belső megvizsgálását, hanem beérték az emberhez közelálló állatok boncolásával. A középkor ismét kiragadta az embert ebből a kapcsolatból és szinte szembe helyezte a természettel. A nagy _Linné_ állította be ismét helyesen az ember képét, midőn őt 1735-ben «Systema naturae» című művében a majmokkal, félmajmokkal és denevérfajtákkal a Főállatok (Primates) rendjévé olvasztotta egybe.

Azt, hogy az ember az ő testisége s lelki életének legelemibb alapvető folyamatai szerint is az állatországba tartozik, hogy tagja az emlősök osztályának, a művelt embernek ma már bizonyítani nem kell. Hiszen minden tudomány, mely az emberi test szerkezetével és ép és kóros életműködéseivel foglalkozik, csak ezt bizonyítja. Az emberi szervezet egész külső idomában s belső felépítésében az állati típust viseli magán. Nincsen olyan különleges szerve az embernek, mely a hozzá közel álló lényeken meg ne volna. Különbség van elég, de az eltérések inkább csak fokozatbeliek s nem oly természetűek, hogy áthidalhatatlan határt vonnának az ember és az állat közt: kisebbek, mint aminőket gyakran a rokon állatok között látunk. Testének mikroszkópi alkotása is azonos az állatokéval: ugyanaz a protoplasma, ugyanazok a szövetek, ugyanazok a sejtféleségek építik fel s fejlődése is minden lényeges mozzanatában megegyezik a magasabb emlősökével. Az ember fejlődése is, épen úgy mint minden többsejtű állaté, a megtermékenyített petesejtből veszi kiindulását s ugyanazokon az első alapvető folyamatokon: a barázdálódáson, a csiralemezek és ősszervek képződésén át jut el a végleges szervek kialakulásának állapotáig. A fiatal, például négy hetes emberi magzat külső testidomában annyira hasonlít egy ugyanolyan fejlődésfokon levő emberszabású majommagzathoz, például a gibbon-magzathoz, hogy szinte nehéz őket megkülönböztetni egymástól.[8] Ugyanazt mondhatjuk szervezetének működéseiről is, ha az alapvető folyamatokat vesszük tekintetbe: hisz az emberi élettannak egyik legfontosabb kutató eszköze az állaton végzett kísérlet. S végül megvan a megegyezés a kórtan terén is. Nagyjában ugyanolyan módon felel az ember szervezete is az épségét fenyegető hatásokra, mint a magasabbrendű állatoké; ezért használhatja fel a kisérletező kórtan az állatokon végzett kísérletek eredményeit az emberi kórtan homályos kérdéseinek felderítésére.

Ember és majom.

Azt is tudja mindenki, mert hiszen szemmel látható dolog, hogy a mostan élő állatok közül a majmok állanak az emberhez legközelebb,[9] s a majmok közül azok, amelyeket épen az emberhez való hasonlatosságuk miatt emberszabású majmoknak neveznek. Ezek: a gorilla, a csimpánz, az orangután s a legtöbb szerző szerint még a gibbon is. Ezek a majmok már külső megjelenésükkel, egész viselkedésükkel mintha csak torzképei volnának az embernek, ami csak a közeli rokonságot bizonyítja. Arról, hogy közülök melyik közeledik leginkább az emberhez, eltérők a vélemények. Nagysága, külső alakja, testarányai, viselkedése, spermaszálainak minősége s agyvelejének alkotása szerint is _(Bolk)_[10] kétségtelenül leghasonlóbb az emberhez a gorilla, mégis a legtöbb szerző (_Keith, Sarasin, Waldeyer, Selenka,_ stb.) az anatómiai viszonyok, különösen pedig a koponya és medence idoma és fogazata alapján inkább a csimpánznak ítéli oda az elsőséget. Az orangután már valamivel távolabb áll tőlünk. Egyenes testtartásával a gibbon jut legközelebb az emberhez; csakhogy ez a majom egyebekben, különösen óriási felső végtagjaival, csak egy métert elérő nagyságával, fargumóival, egyszemölcsű veséjével, stb. lényegesen eltér az embertől, amiért némelyek (_Weber, Matschie, Martin,_ stb.) nem is sorozzák az anthropoid majmok közé. Valójában úgy áll a dolog, hogy egyik tekintetben az egyik, másikban a másik férkőzik közelebb a mi fajunkhoz. A hasonlatosság nagyobb, ha az emberszabású majmok fiatal példányait vesszük szemügyre.

Érdekes _Sergi_nek (1908) és _Klaatsch_nak (1910) az a nézete, hogy az afrikai szerecsennek s az ausztráliai őslakónak, különösen pedig a kihalt neanderthali embernek a két afrikai emberszabású majomfajta: a gorilla és a csimpánz a legközelebbi rokona, míg az ázsiai népfajoké, különösen a malájoké, a Borneóban és Szumatrában élő orangután. A mai európai rasszokra nézve a két szerző véleménye szétágazik. _Klaatsch_ őket inkább az ázsiai népfajokkal s ezzel az orangutánnal hozza rokonságba, míg _Sergi_ őket _Homo eurafricanus_ néven az afrikai népfajokkal s a gorillával kapcsolja egybe.

A majmokkal való közeli rokonságunkat meggyőzően tanusítják a vér bizonyos reakcióiban megnyilvánuló viszonyok. Volt idő, nem is olyan régen: a mult század 70-es éveiben, amikor azt hitték, hogy nagy vérveszteségek esetén azzal lehet segíteni az emberen, hogy valamely magasabbrendű emlősállat vérét bocsátjuk az ereibe. Kiderült, hogy ez nagy tévedés, mert amiként különösen _Friedenthal_[11] (1900) és _Uhlenhuth_[12] (1904, 1907) vizsgálatai óta tudjuk, az állat vére méregként hat az emberére s az egyik állaté is a másikéra, mert benne haemolysist okoz, vagyis feloldja a vér legfontosabb alakelemeit, a vörös vérsejteket. Csak a nagyon közeli rokon állatok vére nincs ilyen káros hatással egymásra. Ha a házinyúl vérsavóját például a macska ereibe fecskendezzük, az állat meghal, de már a ló és szamár, a vaddisznó és sertés, a kutya és farkas, a patkány és egér vérét bátran összekeverhetjük, a vörös vérsejtek kárt nem szenvednek. Hogyan viszonylik e tekintetben az ember és a majom vére? _Friedenthal_ vizsgálatai szerint a legtöbb majomra vonatkozólag a két vérfajta egészen idegen egymáshoz: ha az ember vérsavóját a majom véréhez keverjük, a vörös vérsejtek benne elpusztulnak. Kivételt tesznek azonban az emberszabású majmok (csimpánz, orangután, gibbon): ezeknek a véréhez bátran hozzákeverhetjük az ember vérsavóját, a vérsejtek kárt nem szenvednek.

De a vér rokonságának vizsgálatára ma már a vér és vérsavó egyszerű összekeverésénél sokkal érzékenyebb módszereink vannak. Ilyen különösen a _Bordet_-féle 1898 praecipitinreakció, mely röviden összefoglalva a következőkből áll: _A_ állat bőre alá _B_ állat vérét fecskendezve, _A_ állat vérsavója arra a tulajdonságra tesz szert, hogy _B_ állat vagy hozzá rokon állat véréhez keverve, benne csapadék képződését okozza, míg idegen állat véréhez adva a savót, e tünemény elmarad. E reakció oly rendkívül érzékeny, hogy a megvizsgálandó vér még 100,000-szeres higításban is adja, s hogy sikerült azt még 60 évesnél régibb emberi vérnyom oldatán is kimutatni. _Uhlenhuth_-nak (1904) a nagy érdeme, hogy először használta fel ezt a módszert az egyes állatok s különösen az ember s a majmok közötti rokonsági fokozat megállapítására. De e tudós kutatásainál sokkal nagyobb arányúak az angol _Nuttall_ tanulmányai[13] (1904), aki az emberen kívül 900 állatfajta, köztük 45 féle majom «biológiai vérreakczió»-ját vizsgálta meg. A két tudós vizsgálatainak egybehangzó eredménye az, hogy az emberszabású majmok valóban igen közeli rokonaink: az ő vérük, az embervérrel megvizsgálva, ép úgy adja a jellemző erős csapadékot, mint akárcsak magának az embernek a vére. De kiderült, eltérőleg _Friedenthal_ eredményeitől, hogy ezenkívül rokonsága van az ember véréhez, de már sokkal csekélyebb fokban, a többi majom vérének is, s általában véve úgy látszik, bizonyos fokozatosság van ebben a tekintetben is. A vér szérumreakciói is csak azt bizonyítják, hogy legközelebbi atyánkfiai az emberszabású majmok, távolabbiak az ó-világi majmok. A lemurok (félmajmok) vére _Nuttall_ kisérleteiben egyetlen egy esetben sem adta a csapadék-reakciót. A vérreakcióról tudjuk ma, hogy az tulajdonképen fehérje-reakció s nemcsak a vérre jellemző, hanem épúgy adja azt a test minden szövetnedve. A reakció jelenlétéből azt következtethetjük, hogy a két megvizsgált rokon állat protoplasmájának atom-csoportosulása hasonló.

Az emberszabású majmokkal annyi közös vonása van az embernek sok más egyéb tekintetben is, így különösen a szőrözet, a növekedésbeli viszonyok, a spermaszálak,[14] a méhlepény s a köldökzsinór fejlődése tekintetében, hogy _Selenka_ és _Friedenthal_[15] szerint az embert az emberszabású majmokkal közös csoportba kell összefoglalni s ilyennek alakjában kell szembeállítani a többi majommal. Ma is nagyjában helyesnek ismerjük még, habár a szervezetnek nem minden részletére vonatkozólag, _Huxley_ (1869) pithecometra-törvényét, vagyis azt a tételt, hogy az emberszabású majmokat az embertől csekélyebb különbség választja el, mint az alacsonyabbrendű majmoktól.[16]

Származástan.

De ez a nagy hasonlatosság a mai tudománynak már mást jelent, mint csak véletlen alakbeli megegyezést, «rendszerbeli rokonság»-ot. Több ez annál: kifejezése a közös származás kapcsainak, a genealógiai együvétartozásnak. Ma a tudomány már, mondhatni, az egész vonalon a származástan álláspontján áll. Akik ezt a tant merőben légből kapott, bizonytalan föltevésnek tüntetik fel, s válságát és közelgő csődjét hirdetik, azok helytelen képet adnak a tudomány mai állásáról s az általános tudományos felfogásról. A valóság az, hogy a legilletékesebb tudósok, vagyis az emberi, állati és növényi szervezet igazi ismerői és kutatói s hasonlóképen az őslénytan és palaeopraehistoria művelői is kevés kivétellel a származástan hívei. A természetről való felfogásunk egyik alaptétele, hogy a szerves világon a fejlődés nagy gondolata vonul végig, hogy ez hozta létre az állati és növényi lények nagy tarkaságát. Az ember se lehet kivétel az élet e törvényszerűsége alól, az ő bonyolódott szervezete is fejlődés eredménye, vagyis az ember is egy nagy összefüggő történelmi láncolat utolsó szeme. Még néhány évtized előtt veszedelmesnek látszott ez a tétel, mert megingatni látszott egy világfelfogás alapjait, amely millió és millió ember lelki világát hatja át és kedélyének egyik szükséglete. Ma ezt a tételt vallja nagyon sok, különben konzervatív, sőt a pozitív vallás talaján álló tudós és gondolkodó is, s valóban nincs is ok arra, hogy a hittudomány az evolució elvével kérlelhetetlenül szembe helyezkedjék, mert ez a gondolat beleilleszthető a vallásos világfelfogás keretébe is.[17] Helyesen mondja _Méhely_:[18] «A származástanból semmi olyas sem következik, ami okot adhatna az ember értelmi és ethikai kiválóságának lealacsonyítására, mert az emberi nem nemessége nem származásában, hanem magasra emelkedésében rejlik».

Két, orthodoxnak tartott tudós nyilatkozatát akarom csak ehelyütt felemlíteni, az egyik _Reinke_, a másik _Obermeier_. _Reinke_ szerint «a származástan gondolata a biológia mai állása szerint axiomának nevezhető, vagyis elutasíthatatlan követelménye értelmünknek». _Obermeier_[19] szavai szerint «az emberi nem is tagadhatatlanul a tökéletesedés és fejlődés törvényének van alárendelve».

Csökevényes szervek, mint az ember állati származásának bizonyítékai.

Az ember állati származásának egyik meggyőző bizonyítéka a testében található sok csökevényes szerv. Ezek a működésnélküli csenevész képződmények az embernek nemcsak hogy hasznára nincsenek, de részben épenséggel kárára vannak, nemcsak azzal, hogy jelenlétükkel tápláló nedveket vonnak el a többi értékes szervtől, hanem főképen azért, mert egyikük-másikuk betegségnek, bajnak lehet kútforrása. Teljesen érthetetlenek, ha csak az emberen vesszük őket szemügyre. A megértés első fokához jutunk el, ha fölkeressük őket olyan állatokban, ahol kifejlődésük és működésük teljességében vannak meg; ebből annyit tudunk meg, hogy mi volt az eredeti feladatuk a szervezet háztartásában. A teljes megértést csak azzal érjük el, hogy a mult hagyományaiként fogjuk fel őket, utolsó, mindinkább elenyésző nyomoknak a fajfejlődés olyan állapotaiból, amikor a mai ember elődje hasznukat vette élete folyamán.

Csak nehányat említek fel közülök; valamennyinek a megemlítése messze vezetne, mert ilyen csenevész és regressiv[20] szervek valamennyi szervrendszerünkben vannak, nevezetesen megtalálhatók a csontvázon, izomzaton, emésztő rendszerben stb.[21]

Csenevész képződmény az ember füle az ő laposan a fejhez illeszkedő elhelyezkedésével; akárcsak ott se volna, mert ha valaki elveszti például valamely baleset következtében, a hallása mit sem szenved. De kiváltképen csökevényes az a néhány izmocska (musculus helicis major et minor, m. tragicus, m. antitragicus, stb.), amely a fülkagyló porcogóján a bőr alatt fut. Még a kívülről a fülhöz menő három csenevész izom (m. auricularis anterior, superior, posterior) egyik-másik emberen a fület kissé mozgatni tudja; de ezek soha semmi nyomát se mutatják a működésnek. A fül külső alakjára nincsenek hatással, ezért esztétikai szempontból, vagy a nemeket egymásra vonzóvá tevő testi ékességek szempontjából sem lehet őket magyarázni s így jelenlétüknek valóban egyedüli észszerű magyarázata az, hogy a mult emlékei: maradványok a fajfejlődés egy olyan korából, amikor a fülnyilást még zárni tudták.[22] Csodálatos, hogy bár egészen működéstelenek, mind e mai napig fennmaradtak.

Csökevényes képződmény az orr középső válaszfalának alsó részén nyomaiban még mindig megtalálható _Jacobson_-féle szerv: egy letünt érzékszerv maradványa abból az ősi időből, amikor az ember állati ősének szaglószerve a mainál még sokkalta tökéletesebb volt. Szép példája a csökevényes képződményeknek az a satnya, működésnélküli izomzat, mely a gerincoszlop legalsó részén, az utolsó elsatnyult csigolyákon tapad, s melyben az egykori farkot mozgató izomcsoport végső nyomait ismerjük fel. Megemlíthető továbbá a szem kötőhártyájának félholdalakú redőjében az emberen néha (japánokon _Adachi_ szerint 20%-ban, az európaiakon _Giacomini_ szerint csak 0·50%-ban) előforduló porcogócska, mely azért érdekes, mert a majmokon úgy látszik állandóan megvan (_P. Bartels_, 1911). Ilyen csökevény végül a féregnyúlvány is, melyet növényevő őseinktől örököltünk; valami kis szerepe lehet ugyan még ma is az emésztésben és vérsejtképzésben, mert vannak benne mirigyek és nyiroktüszők, de ez a kis haszon számba se jöhet ahhoz a nagy kárhoz képest, amelyet gyakori megbetegedéseivel okoz az emberiségnek.

Csökevényes szerv végül a férfi emlőbimbója is, melyet csakis abból magyarázhatunk, hogy a mostani emlősök kihalt őseinél a hím is kivette a maga részét az ivadék táplálásából. Igaz, hogy ilyesfélét egyetlen ma élő emlős állaton se látunk. De bizonyítékát találhatjuk e felvételnek abban a tényben, hogy a legalsó emlősökön (echidna, erszényesek) a hím emlői nem oly csökevényesek, mint a magasabbrendűeken, nem gyengébbek a nőstényéinél, sőt néha erősebbek azoknál.

Mindezek a szervek, s az a sok egyéb csökevényes képződmény, amit nem említettem meg, nemcsak az emberen, de már az emberszabású majmokon is satnyák, részben még nagyobb fokban, mint az emberen. Az orangutánnak és gibbonnak pl. már csak három farkcsigolyája van, az embernek pedig még 4–5. A fülizmok az emberszabású majmokon még csenevészebbek, mint az emberen, sőt az orangutánon nyomuk sincs.

Egyes szervekről, amelyeket valaha a csökevényes szervek közé soroztak, utóbb kiderült, hogy nem ide tartoznak, hanem a szervezetnek valóban szereplő, hasznot hajtó részei. Ilyen pl. a pajzsmirigy. Ezt régebben működésnélküli, értéktelen szervnek tartották, ma pedig tudjuk róla, hogy fontos működése van, sőt a szervezetnek nélkülözhetetlen alkotórésze. A tudománynak ezekből a tévedéseiből a származástan ellenségei érvet kovácsoltak a csökevényes szervek tana ellen általában, de alaptalanul, mert sok oly szerv van testünkben, melynek csökevényes jellegéhez kétség nem férhet, aminő például a fülkagyló satnya izomzata. Ezek a csökevényes szervek megokolttá teszik azokat a szavakat, amelyekkel Darwin befejezi az ember eredetéről szóló művét, hogy «az ember valamennyi nemes sajátságaival, isteni értelmével és minden magasztos tehetségeivel együtt testének alkotásán alacsony leszármazásának kitörülhetetlen bélyegét viseli.»

Fejlődéstani bizonyítékok.

A fejlődéstan is reávilágít az emberi nem multjára, mert azt tanusítja, hogy a kialakuló magzaton a fejlődés felszínre hoz sok olyan mulandó jelenséget, amely alig értelmezhető másképen, mint hogy visszatükröződése amaz út egyes mozzanatainak, amelyen áthaladt a tökéletesülő őslény, míg elérte a mai ember magaslatát. Magának a fejlődésnek semmi elképzelhető szükséglete nem tudja e jelenségeket megmagyarázni, csak a mult vethet reájuk világot. Legcsodálatosabb példája ennek az a sajátszerű finom, pehelyszerű szőrözet, amely ellepi az embrió testét, még az arcát is, az ötödik hónaptól kezdve, de csak ideig-óráig, mert még a születés előtt kihull; az ember végleges haja és szőre nem ebből, vagy nem egészen ebből a «lanugo»-ból lesz, hanem teljesen, vagy jórészt új képződés.

Ilyen további példa az a furcsaság, hogy az emberi magzatnak fejlődése első heteiben (a 4 és 12 mm hosszúság közt) a gerincoszlopa végén szabadon kiálló farka van, melynek egy része azután finom fonallá sorvadva lefoszlik, a másik része pedig a környező szövetek erősebb szaporodása folytán a felszín alá kerül s külsőleg láthatatlanná lesz; később ez a rész is elsorvad fölös farkcsigolyáival s egyéb képződményeivel együtt. Ilyenek: a mulandó gerinchúr (chorda dorsalis), mely a lándzsahal (Amphioxus) és az alacsonyrendű körszájú halak (Cyclostomata) állandó vázát tükrözi elénk; ilyenek a nyak kopoltyuívei s a bennük futó aortaívek: a vízben élő ősi alakról reánk maradt örökség; ilyen a maradó vese fejlődését megelőző két vesenemzedék: az elővese (pronephros) és az ősvese, a halak és kétéltűek végleges veséjének mulandó megismétlődése, és ilyen még sok más dolog, amit itt említetlenül kell hagynom.

De az emberi s általában az emlős magzat a maga egész fejlődési típusával multjának nyomait viseli magán. Mert habár a petesejt majdnem egészen híján van annak a tápláló anyagnak, melyet sok állatosztályban az anyaállat a «peteszik» alakjában ad a petéjének útravalóul fejlődéséhez, mégis többé-kevésbé olyan módon fejlődik (pl. sziktömlőt fejleszt), mintha szíkben bővelkednék, akárcsak a tyúktojás. Ennek a sajátszerűségnek a fejlődéstanban általánosan elfogadott magyarázata, hogy az emlősöket a fajfejlődés során ilyen «ovipar», vagyis tojásrakó állatok előzték meg, aminők mai nap is még az emlősök legalsó fokozatán álló csőrös-emlősök. A fejlődés módja a méhen belüli magzatfejlődéssel megváltozott, de néhány nagyon fontos vonás anachronizmus gyanánt megmaradt az eredeti tipusból.

Közbevetőleg megjegyzem, hogy ezeknek a fajfejlődésileg magyarázható fejlődési tüneményeknek elismerése mellett is mégis csak erős túlzásnak tartom _Haeckel_nek úgynevezett «biogenetikai alaptörvény»-ét, vagyis azt a tételt, hogy az egész egyénfejlődés nem egyéb, mint rövid megismétlése a fajfejlődésnek. Olyan túlzásnak vélem ezt, mintha azt mondanók, hogy az egész emberi szervezet csupa csökevényes szervből áll. Nem látom be, hogy miért nem elégedhetnénk meg annak a megállapításával, hogy a fejlődés egyes jelenségei a törzsfejlődéstan alapján értelmezhetők s miért kell a tényekkel ellenkezésben az egész fejlődésre reáerőszakolnunk a törzsfejlődési megismétlődés dogmáját. Olyan félszeg szabályt állítunk fel ezzel, amely alul több a kivétel, mint a beleillő tény, s mely az elfogulatlan kutatásnak inkább kerékkötője, mint elősegítő tényezője.

Atavizmusok.

Rendkívül sok bizonyítékot meríthetünk az ember származására a torzképződésekről és változatokról szóló tudományból.[23] Az adatok nagy halmazából csak néhányat ragadok ki: nevezetesen a hypertrichosist, vagyis a szőrözet rendellenes, nagyfokú kifejlődését az arcon s a test egyéb részein, továbbá a hypermastia és hyperthelia névvel jelölt rendellenességet, vagyis azt a szabálytalanságot, mikor a két emlő vagy emlőbimbó helyett három, négy, vagy akár tíz is jelenik meg. Atavizmusnak, visszafajzásnak fogjuk fel ezeket a ritka eseteket, néha-néha felbukkanó emlékeztető jeleknek egy olyan korra, amikor az ősalak testét még dús szőrözet fedte s amikor kettőnél több emlője volt, kapcsolatban azzal, hogy egynél vagy kettőnél több utódnak adott életet, mert az állatországban az emlők száma általában, párosával számítva, megegyezik a kölykök számával. Ebből a szempontból visszaütésnek kell minősítenünk az emberen a rendes egyes szülésekhez 1:80 arányban előforduló kettős, hármas stb. ikerszüléseket is.[24]