Part 5

A gibbon-rokonság elméletével nehéz megbarátkoznunk. A mai gibbonok csak egy méter magasságot érnek el, ami összhangzásban van örökösen a fákon tornászó, könnyű testet követelő életmódjukkal. Ezzel szemben a Pithecanthropust 45 cm hosszú combcsontjából ítélve legalább gorillanagyságunak, ha nem nagyobbnak kell képzelnünk; ekkora testsúllyal alig folytathatott ez a lény a törékeny gallyakon himbálódzó életmódot. Általában azt látjuk, hogy kisebb alakok nagyobbakká fejlődnek a fajfejlődés során, s nem megfordítva, a valószínűség tehát ellene szól annak, hogy a Pithecanthropus őse volna a mai gibbonoknak, bár az ellenkezőre is van több példa. Még inkább elfogadható volna a csimpánzzal való rokonság, csakhogy a koponya alakja nem igen egyezik a csimpánzéval s még kevésbé a combcsont alakja. A majomelmélet ellen szól még az a különösen _Leché_től[59] kiemelt körülmény is, hogy a koponyatető felszíne feltünően síma; teljesen hiányzanak rajta azok az izomlécek, különösen a halántéktájékon, amelyek mindig megvannak az emberszabású majmok teljesen kifejlődött nagy példányainak, kivált a hímeknek koponyáján, legerősebb fejlődésben a gorilláén, leggyengébben a csimpánzén és gibbonén. Ez az állat _Leche_ szerint nem lehetett valami nagy majom, mert különben ott volnának koponyáján a hatalmas rágóizomzat tapadását jelző csonttaréjok. De leginkább ellene szól a majomminőségnek a koponya nagy térfogata s az ebből megállapítható 750 grammnyi agysúly _(Duckworth)_, mely nem áll arányban a combcsontból kiszámítható magassággal; említettem, hogy a combcsontja szerint a Pithecanthropust gorillanagyságúnak kell gondolnunk, míg a koponya térfogata 300–350 grammal meghaladja a gorilláét. _Manouvrier_ szerint a Pithecanthropus 175 cm magas lehetett.

Ezzel szemben _Klaatsch_, _Bumüller_ stb. nem tulajdonítanak oly nagy jelentőséget a Pithecanthropus nagy koponyatérfogatának, hanem inkább a morfológiai viszonyokat veszik irányadóul s ezen az alapon nem látnak elég okot arra, hogy ezt a lényt másnak minősítsék, mint egy nagy, kihalt emberszabású majomnak. A koponyatető görbületéről és egész alakfejlődéséről maga _Schwalbe_ is elismeri, hogy nem nagyon különbözik a gibbonétól. Valóban, egymás fölé rajzolva a Pithecanthropus és a gibbon fejtetői profilgörbéjét, alig látunk eltérést. _Török_[60] nyomatékkal utal a Pithecanthropus koponyájának nagyfokú megszűkülésére a halántéktájékon a szemöldökléc mögött, miből hatalmas halántékizomra, vagyis rendkívül erősen fejlett rágókészülékre kell következtetni. Ilyen halántéktáji megszűkülés még a neandervölgyi embernek s a mai rasszok legalacsonyabbrendűjének koponyáján sincs s ezért úgy véli, hogy a koponyatető állati lénytől ered. _Klaatsch_ szerint[61] ez a lény nem lehetett egyenesen álló, mert nyakszirtcsontjának nagy nyílása, az «öreglik», amellyel odarögzítődik a koponya a gerincoszlophoz, sokkal hátrább volt, mint az emberen, hátrább, mintsem hogy fennálló helyzetben a koponya a gerincoszlopon szilárdan állhatott volna.

A szerzők nagy része úgy véli, hogy a Pithecanthropus az ember közvetetlen fejlődési láncolatából már a geológiai kora miatt is kiesik. _Dubois_ harmadkorinak, nevezetesen pliocénbelinek tartotta, de a lelet helyszínén végzett újabb földtani, őslénytani és florisztikai vizsgálatok _(Martin, Volz, Elbert, Schuster)_[62] ha nem is egészen bizonyossá, de legalább is nagyon valószínűvé teszik, hogy valamivel fiatalabbkorú, mint _Dubois_ hitte, vagyis nem a pliocénből, hanem a pleisztocén elejéről, sőt _Volz_ szerint talán a közepéről való, tehát olyan korszakból származik, amikor az ember is már biztosan élt a Földön. Ennek a körülménynek ugyan a magam részéről döntő jelentőséget nem tulajdonítanék s nem tudnám elismerni, hogy a Pithecanthropus már csak ezért sem vehető számba az emberi nemet megelőző állatforma gyanánt. Elképzelhető, hogy egyes vidékeken a fajbeli továbbfejlődést előmozdító tényezők híján az ősalak egy csoportja megmaradt, mint élő anachronizmus, a maga eredeti formájában s nem fejlődött tovább emberré; más esetekben is találkozunk ezzel a tüneménnyel, melyet _Eimer_ genepistasisnak nevezett. Az őstulok _(Bos primigenius)_ például, mely valószínűleg törzsalakja a mai szarvasmarhának, csak néhány száz éve pusztult ki.

Csak futólag említem, mint furcsaságot, _Brancá_nak azt a bizarr nézetét (idézett helyen, 76. lap), hogy a Pithecanthropus egy emberszabású majom és egy diluviumi ősember kereszteződésének eredménye.

A Pithecanthropus combcsontja _Bumüller_ pontos vizsgálatai szerint inkább majomszabású; leginkább hasonlít a gibbon combcsontjához, csak kissé hosszabb, karcsúbb. _Klaatsch_nak kissé homályos nyilatkozata szerint[63] «a csont egész viselkedése szerint olyan formakörhöz tartozik, amely közel áll az ausztráliaiakhoz, ázsiai népfajokhoz és az indo-ázsiai emberszabású majmokhoz».

[Illustration: _1. ábra._

A Pithecanthropus erectus koponyateteje, felülről és oldalról.]

[Illustration: _2. ábra._

A piltdowni ember koponyája; Woodward után (2. reconstructio). A pontozott részek hiányzanak.]

[Illustration: _3. ábra._ A maueri állkapocs (Homo heidelbergensis) és a maueri állkapocsnak s egy mostani ember állkapcsának körvonala, egymásra rajzolva; az ujkori állkapocs pontozott.]

Véleményem szerint a Pithecanthropus emberszabású majom volt, de magasabbrendű, fejlettebb alak valamennyi ma élő formánál s a miocénbeli _Dryopithecus_nál is, talán csak a _Schlosser_-féle apró Propliopithecus-t leszámítva, melynek azonban csak az állkapcsát és nagyon emberszabású fogait ismerjük. _Schlosser_[64] találta ezt 1910-ben a Nilus deltájának oligocénkorbeli fluviális üledékében. Arra a felvételre, hogy a Pithecanthropus már nem majom, hanem ősember volt, nem találok elég alapot, valamint arra a nézetre sem, hogy ez az ásatag majom közvetetlenül az emberi nem fejlődési vonalába esik. Hasonlóság még nem jelent genealogiai összetartozást. A Pithecanthropusból olyan kevés maradt meg, hogy a vázolt következtetéseknél egyelőre tovább nem mehetünk.

Térjünk már most át a _határozottan emberi_ csontleletekre. A diluviumból s különösen annak korábbi szakaszaiból csak nagyon kevés embercsont maradt reánk. Az emberek száma akkor még sokkal csekélyebb volt, mint ma s úgy látszik, csak a diluvium vége felé haladt az ősember művelődése annyira, hogy halottait eltemette. Addig a holttesteket elásatlanul hagyta s ezek prédájává lettek a hiénáknak, farkasoknak s más vadállatoknak, de enélkül is hamar elrothadtak és elporladtak. Ezenfelül valószínű, hogy az ősember emberevő is volt. Mindez megmagyarázza a biztos diluviumi csontleletek nagy ritkaságát.

Heidelbergi állkapocs.

A legrégibb emberi csontlelet eddig a _heidelbergi_ vagy _maueri állkapocs_. Heidelbergtől 10 kilométernyire délkelet felé, Mauer falu közelében találták 1907-ben, egy homokbánya ásásakor. Ha ezt az állkapcsot megtekintjük, első benyomásunk az, hogy nem lehet ember állkapcsa, hanem valamilyen majom állkapcsának kell lennie. Feltünő ennek az ősi állkapocsnak zömök, durva, idomtalan volta, különösen pedig az állkapocs hátsó felszálló ágának szélessége (60 mm a mostani 37 mm átlag helyett), melyből a rágóizom hatalmas fejlődésére következtethetünk. Ennek az ágnak két felső nyúlványa között csak alig kifejezett félholdalakú bemetszés látható, a különben mélyebb bevágás helyett. A másik feltűnő jellemvonás az állcsúcs hiánya, az állcsontnak legömbölyödése, hátrahajlása ezen a helyen. Már _Linné_ tudta, hogy az emberi nemnek egyik jellemző tulajdonsága a szabadon kiemelkedő áll, a _mentum prominulum_. Ez a tulajdonság egy állaton sem található meg, mindenütt hátra húzódik az áll. A maueri állkapocs e tekintetben valóban majomszerű jellegű, amennyiben az áll középső része nemcsak hogy nem szögell ki, hanem hátrahúzódik, akár csak a majom álla. Nem is tartaná e csontot senki emberi állkapocsnak, ha a fogai nem bizonyítanák egészen világosan, hogy mégis csak emberé lehetett. A majom fogazatának ugyanis van egy sajátsága, mely sohasem hiányzik sem a mostani, sem a kihalt ásatag majmokon s ez az, hogy a szemfogak erősebben fejlettek a többinél. E tekintetben a maueri állakapocs teljesen emberi, fogai egyenletesen fejlődtek, egyik sem sokkal erősebb a többinél. Még az is megjegyzendő, hogy a harmadik zápfoga gyengébb a másodiknál, ami szintén emberi vonás, sőt mondhatnók: magasabb emberi vonás, mert még a ma élő alacsonyabbrendű népfajokon is gyakran találjuk ennek az ellenkezőjét. A fogak általában feltünően kicsinyek a hatalmas állkapocshoz képest, habár erősebbek a mai európai ember fogainál. A fogak egyedüli alsóbbrendű vonása a feltünően tág fogbélüreg. Még egy fontos tényt kell kiemelnem. A maueri állkapocs belső oldalán hiányzik az a tövis, melyen a nyelv egyik fő mozgató izma, az állnyelvi izom (musculus genioglossus) tapad s amely a mai ember állcsontján sohasem hiányzik. Ebből azt lehet következtetni, hogy ennek az embernek nyelvizomzata gyengébben volt kifejlődve és a nyelve nehézkesebb volt, mint a mai emberé, sőt egy kis merészséggel arra is következtethetünk, hogy ha egyáltalában tudott már beszélni, csak dadogva, nehézkesen beszélhetett.

A maueri állkapcsot a diluvium legelejére kell helyeznünk, erre utalnak a kiséretében talált állati csontok[65].

Piltdowni koponyatöredék.

Nem régen méltán nagy feltünést keltett a _piltdowni lelet_, melyről elmondhatjuk, hogy a Pithecanthropus feltalálása óta a legfontosabb lelet az emberi nem őstörténetének és eredésének ügyében. _Dawson és Woodward_[66] találták ezt a koponyatöredéket 1912-ben Anglia délkeleti részében, Sussex grófságban, Piltdown község közelében. A kis Sussex Ouse folyó kanyarog e helyen, Ez a folyócska az ősidőkben sokkal hatalmasabb lehetett; a szóban forgó helyen egy nagy medencét alkotott, melynek a helye egy sötétbarna, vastartalmú kavicsrétegről ismerhető fel. Ez a kavicsréteg 1–1,5 m. vastagságban fedi a sárga homokkőböl álló alapot, őt magát a felszín felé vékony alluviális réteg fedi.

E kavicsréteg mélyebb színvonalán találták a koponyatöredéket. A réteg geológiai kora s a vele talált állatmaradékok tanusága szerint igen ősi lelettel van dolguk. A közelében többek közt egy Mastodon zápfogát találták, ami azért fontos, mert Európában a Mastodon már a harmadkor végével kipusztult. Eszerint a piltdowni embert a harmadkor végső szakaszára: a pliocénra, vagy a pleisztocén elejére kell tennünk, tehát egyenlő korú a maueri állkapoccsal, ha ugyan még nem idősebb valamivel nála.

A lelet csak a koponya töredékeiből áll, a törzsök és a végtagok csontjaiból semmi sincs meg, a koponyából is csak a koponyaboltozat 9 töredéke s az állkapocs jobb felének egy darabja, két zápfoggal.

Figyelmünket elsősorban az állkapocs köti le. Ennek a típusa a heidelbergiével egyező, talán még valamivel durvább, állatiasabb idomú annál. Ugyanazok a tulajdonságok találhatók meg rajta is, mint amazon, nevezetesen a majomszerűen hátrahúzódó áll, a vaskos, széles felszálló ág, a gyenge bemetszés ennek felső végén s ama csontkiszögellések hiánya az állkapocs belső felszínén, melyeket a mai állkapcson a nyelvet mozgató izomzat okoz tapadásával. Ezekre való tekintettel elég alapot látok arra, hogy a két csontleletet egy közös emberfajtára, a heidelbergi ősember _(Homo heidelbergensis)_ típusára vonatkoztassam, Egy két év előtt közzétett dolgozatomban azt a véleményemet nyilvánítottam,[67] hogy a heidelbergi ősember a neandervölgyi típussal tartozik együvé, mint annak valamivel durvább, kezdetlegesebb válfaja. Ma ezt a nézetet nem vallom többé. A piltdowni koponya fejtetői részlete azt mutatja, hogy itt merőben más típus van előttünk. A heidelberg-piltdowni ősember, Európának ez az eddig ismert legrégibb őslakója, a neandervölgyi típustól távol áll. Épen az nincs meg rajta, ami e típusnak legszembeötlőbb bélyege: a szemek fölött kiemelkedő haránteresz és a homloknak állatiasan hátradülő alakulása. A homlok a piltdowni emberen simán emelkedik föl az orr tövéről s elég domború is, habár messze marad a mai európai ember homlokának alakjától s hasonlóképen egészen eltérő, még pedig a mostanihoz inkább közeledő alakulású a nyakszirt is.

Nézetem szerint a két csontlelet közös emberfajtára vonatkoztatható: maradványa az eddig ismert legősibb európai emberféleségnek. Időbelileg megelőzte talán néhány 100,000 évvel a neandervölgyi embert, melynél bizonyos tekintetben, jelesen a koponyatető és nyakszirt alakulatában magasabb, de más tekintetben, nevezetesen az állkapocs idomában viszont alacsonyabb típusú. Nem nagyon hihető, hogy a két fajta közt közvetetlen származásbeli kapcsolat volna.

Embernek tekinthetjük-e még a piltdowni ősalakot, a maga csimpánzszerű állkapcsával? Ha az emberfaj fogalmát a ma élő emberi rasszok színvonalához mérjük, s e fogalomból kirekesztjük mindazt, ami e szintáj alá esik, oly értelemben, hogy mint változat sem fordul soha elő a mai emberi alak ingadozásai körében: akkor a piltdown-heidelbergi ősalakot csakugyan nem lehet már egészen határozottan a _Homo sapiens_ keretébe illeszteni. A ma élő emberi fajt megelőző, nagyjában azonban már a mai emberhez közel álló alak volt az, valószínűleg már emberi pszichikai alaptulajdonságokkal.

Az, hogy egyenesen ettől az ősembertől származik-e a mai napig fennmaradt emberiség, miként azt _Woodward_ hiszi, nem biztos. A heidelbergi állkapocs fogai kissé gondolkodóba ejthetnek, mert a miként hallottuk, azok a mai kezdetlegesebb rasszokénál bizonyos tekintetben magasabb típust állítanak elénk, holott a mai emberi faj közvetetlen őseitől elemibb fogképződést kellene várnunk. Így az a lehetőség tolakszik elénk, hogy talán a heidelberg-piltdowni ember is kihalt ága a harmadkori «Proanthropos»-nak s hogy a mai ember egyenes leszármazottja egy eddig még nyomaiból sem ismert harmadkori ősembernek.

Homo Neandertalensis.

Az ember fajfejlődésének történetében a következő állomás a híres _neandertali ember_. Tekintsük elsőben is a legfontosabb idetartozó leleteket.

Ez az ősi, kihalt emberfajta a nevét az első lelet helyétől kapta. 1856-ban Düsseldorf és Elberfeld között, a kis Düssel folyó völgyének, a Neandertalnak egy ma már meg nem levő, apró barlangjában fedezték fel kőbánya feltárása alkalmával. Az Eifel-hegység devoni mészkövébe vájt barlang, mely 25 méternyire feküdt a völgy szintje fölött, mindössze csak 5 méter mély, 3·30 méter széles és 2·60 méter magas volt. A barlang fenekét 1·5 méter magas diluviumi kemény agyagréteg fedte, ebben találták a munkások 0·6 méter mélyen a csontmaradványokat. A csontváz fejjel a barlang szájának feküdt a talajban. Mire a csontok szakértő ember kezébe kerültek, a csontvázból már csak a következő részek voltak meg: a koponyatető, a két combcsont, a két felkarcsont, az alkar egyes csontjai, a medencecsont és jobb lapocka egy-egy töredéke, a jobb kulcscsont és öt borda. Ezeket a csontokat a bonni Provinzial-Museumban helyezték el; ott vannak ma is. Se állatcsontokat, se kőeszközöket nem találtak velük, de kilenc év múlva, 1865-ben, 150 lépésnyire az első barlangtól egy hozzá egészen hasonló barlangban, épen olyan agyagrétegben, a barlangi medve és hiéna meg a gyapjas orrszarvú nyomaira akadtak, olyan faunáéra tehát, amely valamelyik jegesedés hideg éghajlatára utal. A leletet először _Fuhlrott E._ anthropologus írta le 1857-ben, de szélesebb körben csak _Schaaffhausen_ bonni tanár közlései révén vált ismertté, aki 1865-től 1888-ig több értekezést írt róla.

A neandervölgyi koponyatető nagy állathasonlóságánál fogva csakhamar érdeklődést keltett mindenfelé. A francia és angol tudósok (Huxley, Lyell) azonnal elfogadták _Schaaffhausen_nek azt a nézetét, hogy itt egy ma már kihalt ősi emberfajta sarjának a csontjai kerültek napvilágra. De itt is bevált az a mondás, hogy «nemo propheta in patria sua», mert Németországban az illetékes körök e csontoknak nem nagy jelentőséget tulajdonítottak, aminek különösen a nagyhírű _Virchow Rudolf_ állásfoglalása (1872) volt az oka. _Virchow_, aki mint anthropológus egyáltalában túlhajtotta a kételkedést, elsőben is a lelet régi voltát vonta kétségbe. Még súlyosabb volt az az ellenvetése, hogy a koponya sajátszerű alakja kóros folyamatoknak, torzító köszvénynek (arthritis deformans), a combcsont és orsócsont görbült idoma pedig angolkórnak (rachitis) a következménye. Ennek folytán a német anthropológusok a neandervölgyi koponyát hosszabb időn keresztül agyonhallgatták, míg a franciák azonnal elfogadták biztos ténynek _Schaaffhausen_ nézetét, csakhogy a neandervölgyi fajt hibásan cannstatti rassznak nevezték (_Quatrefages_ és _Hamy_ 1882), összekapcsolva ezt a koponyát egy már régebben, 1700-ban Stuttgart mellett, Cannstattban talált koponyával, mely pedig egészen más formájú és alkalmasint nem is a diluviumból származik, hanem újabb keletű.

Valóban, amíg ez a lelet egymagában állott, egészen meggyőzőnek abban az irányban, hogy élt volna valaha egy ilyen emberfajta, nem is igen volt elfogadható. Mert lehetséges volt az az ellenvetés, hogy itt talán csak egy rendes alkotású emberfajtának torzképződésű kivételes példánya került elő. Hozzájárult még az a körülmény is, hogy e leletnek geológiai viszonyairól, a «Feldhofner-Grotte» fenékrétegeinek «stratigraphiá»-járól hiányoztak a pontos adatok. A lelet jelentősége csak akkor jutott kellő megvilágításba, mikor évtizedek multával sorjában kerültek elő a hasonló alakú, biztosan diluviumi koponyák és csontvázak. Ezzel bizonyossá vált, hogy nem szólhatunk itt különálló egyéni sajátságokról, hanem hogy a neandervölgyi csontvázzal valóban egy külön kihalt emberfajta sarja került először napfényre, amit különben élete vége felé maga _Virchow_ is elismert.

Ezt a felfogást mintegy betetőzték azok a kitünő vizsgálatok, amelyeket _Schwalbe Gusztáv_[68] strassburgi anatómus végzett 1901-ben a neandervölgyi koponyán. _Schwalbe_ újra kimutatta, amit már _Schaaffhausen_ is hangoztatott _Virchow_-val szemben, hogy a koponyán nincs semmi kóros jellemvonás s egyúttal a legtisztább megvilágításba helyezte a koponyának összes kraniológiai tulajdonságait.

A neandervölgyi koponyának két legfeltünőbb sajátsága a szemgödör feletti tájéknak hatalmas, taréjszerű kiemelkedése (torus supraorbitalis), és az alacsony, keskeny, hátradülő homlok, melyet az előbb említett taréjtól elég éles vízszintes barázda választ el. Jellemző továbbá a nagyon alacsony fejtető, mely laposan esik le a nyakszirtbe; ez ismét taréjszerű szögletben találkozik a majnem vízszintes elhelyezésű tarkótájékkal. Mindez a koponyát feltünően majomszerűvé minősíti. A fejtető magasságának, vagy helyesebben alacsonyságának meghatározására _Schwalbe_ felállította az úgynevezett koponyatető-indexet (Kalottenindex), mely két vonal hosszúságának százalékban kifejezett viszonyából áll, az egyik az úgynevezett glabeliainion-vonal, mely a két szemgödör feletti kiemelkedés közepét a nyakszirtcsont középső tövisével köti össze, a másik pedig az ezen vonalra húzható függőleges vonalak közül a leghosszabb. A vízszintes vonalat 100-nak véve s a függőlegest hozzáviszonyítva, megkapjuk az előbb említett indexet, mely a mai fajok közül még a legalsóbb rendűeken is legalább 52, míg a neandervölgyin csak 40·4.

A koponya hosszú, hátul meglehetősen kiszélesedő, körülbelül 1400 cm3 űrtartalmú, tehát nem sokkal kisebb térfogatú a mai hasonló nagyságú európai koponyáknál.

A többi csontot legpontosabban _Klaatsch_, boroszlói tanár vizsgálta meg, ugyancsak 1901-ben.[69] Vizsgálatainak az az eredménye, hogy a csontváz többi részén is találhatók egyes sajátszerűségek, melyek külön-külön előfordulnak ugyan elvétve a mai emberen is, de sohasem együttesen. Ilyen például a combcsontok feltünő görbülete (melyet _Virchow_ annak idején hibásan angolkórosnak minősített), a végtagcsontok durva alakja, végrészeiknek feltünően zömök idoma, s különösen az orsócsont erős görbültsége, mely ilyen fokban csak az emberszabású majmokon található meg.

[Illustration: _4. ábra._

A neandervölgyi ember koponyája, a hiányzó részek pótlásával, Klaatsch nyomán.]

[Illustration: _5. ábra._

A la chapelle-aux-saints-i neandertipusú koponya, a hiányzó részek kiegészítésével. Boule nyomán.]

[Illustration: _6. ábra._

A combe-capelle-i koponya (Homo Aurignacensis) koponyája, Klaatsch nyomán.]

A spy-i koponyák.

Az 1886-os év hozta meg a döntő fordulatot a neandervölgyi lelet megítélése dolgában. Ebben az évben találták a két híres _spy_-i _koponyát_. A lelet helye a Spy sur l’Orneau falu (Belgium, Namur tartomány) közelében fekvő Bèche-aux-Roches-barlang. E barlang előtt lapos térség van; itt találta a két csontvázat két liègei geológus, _de Puydt M._ és _Lohest N._, Részletesen _Fraipont J._ és _Lohest N._ írta le.[70] A két csontváz 2·5 méterre feküdt egymástól, igen kemény, sokféle diluviumi állat csontjait tartalmazó brecciaszerű rétegben. Közvetetlenül felettük sziklatömböket ástak ki, amiből _Fraipont_ azt következtette, hogy ez a két ősember a barlangja előtt pihenve, a hegyről lezuhanó szikladarabok áldozata lett. S talán ezeknek a reájuk zuhant és őket befedő szikladaraboknak is köszönhető, hogy csontjaik reánk maradtak, mert különben a holttesteket széttépték s a csontokat széthordták volna azok a hiénák, amelyeknek maradványait a csontvázak körül nagy számban találták, más diluviumi állatok, különösen a mammut, bolyhos rinocerosz és vadló csontjaival együtt. Mások, mint például _Breuil_ abbé[71] a két csontváz megmaradását abból magyarázzák, hogy a hozzátartozóik eltemették, elföldelték őket. A lelet helyéről azonkívül tűzhelyek nyomai s több száz Moustérien-típusú kőszerszám került elő; a felettük levő rétegben a kőeszközök az Aurignacien-típust mutatták.

Mind a két csontváz férfié, az egyik idősebbé, a másik fiatalabbé; mindkettő jellegzetesen mutatja a neandervölgyi faj sajátságait. Koponyáikon épen olyan erős szemgödörfeletti taréjt látunk, mint a neandervölgyi koponyán, mind a kettőnek a homloka hátraeső, a fejteteje alacsony, a nyakszirtje rézsutos. Az I. számmal jelölt koponyának különösen lapos a homloka, a II. számúé valamivel domborúbb, de a különbség nem lényeges. Mind a két koponya hosszú; az elsőnek a belső térfogatát is meg lehetett állapítani: 1233 cm3-nek bizonyult. A laposabb homlokú koponyának jórészben megmaradt az arci része is s megvan az állkapcsa is, mely idomának durvaságával, vaskos voltával s az állcsúcs hiányával a maueri állkapocshoz közeledik. E koponya fogait _Walkhoff_[72] vizsgálta meg 1903-ban. A koponyán kívül a test számos csontja is teljesen megegyezik valamennyi sajátsága tekintetében a neandervölgyi csontvázzal. Ily sajátságok a combcsontoknak erős, előre irányuló görbülete, a combcsont és a sípcsont vaskos alakja s különösen e csontok végrészeinek, az úgynevezett epifiziseknek vastag volta.

Krapinai lelet.

Európaszerte nagy feltünést és érdeklődést keltettek azok az ásatások, amelyeket _Gorjanovic-Kramberger K._ zágrábi tanár végzett 1895-től 1905-ig _Krapina_ helység közelében.[73] Itt folyik a kis Krapinicza-patak, mely valaha sokkal hatalmasabb lehetett s melynek színtája régebben jóval magasabban állott. E folyó felett 25 méterre a homokkőben kis odú volt, melyet a Krapinicza moshatott ki valaha. Idők során teljesen megtelt ez a sziklafülke, még pedig a fenekén még a patak által bemosott iszappal s feljebb, nyolc méter magasságban, a barlang tetejéről lemálló diluviumi homokkal, melyet _Gorjanovic_ «eluvium»-nak nevez.

_Gorjanovic_ 10 év folyamán, a nyári hónapokban rendszeresen ásatott e barlangban, s azt tökéletesen, eredeti fenekéig kiaknázta. E kutatások igen bő eredményt szolgáltattak emberi és állati csontok tekintetében egyaránt. Az állati csontmaradványok _Rhinoceros Merckii_, barlangi medve és őstulok csontjaiból állanak, főképen tehát a diluvium egyik melegebb, interglaciális időszakára utalnak. Valamennyi állati csont összetördelt, felrepesztett, részben pörkölt állapotban került elő, jeléül, hogy ételmaradékok: az ősember lakomájának hulladékai, amit a kilenc rétegben egymás felett talált tűzhelymaradványok is bizonyítanak. Ezek a barlangnak inkább a középső részét foglalták el, míg a csontok oldalt voltak, amit úgy lehet magyarázni, hogy a nomád ősember vándorlása közben betérve a barlangba, a régibb tűzhelyek körül talált csontokat egyszerűen a barlang széle felé dobta, hogy a barlang középső részében újra tüzet rakhasson.

Az ásatások 500-nál több emberi csontdarabot hoztak napfényre, ezek legalább is 10 egyénnek a részeit alkotják, még pedig fiatalabbaknak és idősebbeknek vegyest. Valamennyi emberi csont is összetördelt, fölrepesztett állapotban és az állatcsontokkal összekeverve került elő; egy részükön a pörkölés nyomai is láthatók. Hogy jutottak ide ezek az embercsontok? _Gorjanović_ szerint alig lehet a viszonyokat másképen megmagyarázni, mint úgy, hogy ezek az emberi csontok is ételmaradékok: egy nagy kannibál-lakoma nyomai. Talán ezért olyan kevés a csontok között a végtagcsont, mert az őskori kannibáloknak is meglehetett az a szokásuk, amelyet _Klaatsch_ a mostani emberevő fajokról ír le, hogy a karokat, lábakat nem fogyasztották el mindjárt, hanem füstölve magukkal vitték vándorlásukban. A csontok mellett kőeszközöket is találtak. Ezek azonban nem nagyon jellegzetesek, s ezért jellegük meghatározása vitára adott alkalmat; nagyon durva alakúak és megmunkálásuk is kezdetleges, emlékeztetnek az úgynevezett eolithokra, anyaguk leginkább a Krapinica-patak hordalékköve. _Obermaier_ őket késői chellesi típusúaknak tartja, különös tekintettel a kísérő meleg éghajlatbeli állatvilágra, _Hoernes_ és _Boule_ Moustérien-típusúaknak.

Egész koponya, vagy csak egész koponyatető is egy sincs a csontmaradványok között, de a megmaradt koponyatöredékekből mégis meg leletett állapítani, hogy a legtöbb, ha ugyan nem mindegyik csontváz neandervölgyi típusú emberé volt. A homlokcsont maradványain megvan a jellemző szemüregfeletti eresz; a koponyatető lapos, a nyakszirttájékon fölismerhető a jellemző harántléc s a nyakszirt szögletszerű megtörése. Igen jellemzők az állkapcsok, melyekből kilenc maradt meg, egy részük elég jó állapotban. Valamennyi világosan mutatja a neandervölgyi rassz bélyegeit.

A krapinai ősember leginkább szintén hosszúfejű (dolichocephal) volt, de már nem valamennyi; egyesek közelednek a szélesebb koponyaidomhoz. A fogakon jellemző a zománc erős redőzöttsége, amely az emberszabású majmok (orang, csimpánz), fogaira emlékeztet, jellemző továbbá a zápfogak gyökereinek gyakori (50 %) egybeolvadása egy hengeres oszlopszerű gyökérré, ami olyan feltünő jelenség, hogy _Adloff_ ezen az alapon a krapinai embert a neandertali rassz egy külön varietásának vagy külön diluviumi rassznak akarja minősíteni. Ezt azonban a legtöbb szerző nem fogadja el s a foggyökerek sajátszerű alakulását nem rassz-bélyegnek, hanem szükebb körre szorítkozó rendellenességnek fogja fel. _Klaatsch_ a csontok megvizsgálása alapján azt állítja,[74] hogy nem valamennyi tartozik neandervölgyi típusú emberhez, hanem hogy van közöttük Aurignac-típusú is, amit azonban _Gorjanović-Kramberger_ tagad.

A gibraltári koponya.

A _Gibraltár-szikla_ északi oldalán, kőbánya készítésekor akadtak még 1866-ban[75] arra az érdekes koponyára, melyet 1900ban _Macnamara_ és 1907-ben sokkal pontosabban az oxfordi egyetem geológustanára, _Sollas W. J._[76] írt le. Jellemzően neandervölgyi koponya, amit csak későn ismertek el, bár már 1882-ben reámutatott erre két francia szerző, _Quatrefages_ és _Hamy_. Itt is megvan a jellemző szemüreg feletti eresz, habár kissé gyengébben fejlődve, mint a neandervölgyi koponyán, amit talán az magyaráz meg, hogy ez a koponya nőé lehetett. A koponyaüreg belső térfogata 1260 cm3. Az állkapocs hiányzik, de viszont az arc többi része majdnem egészen megvan; nagyfontosságú ez a koponya, minthogy teljességében mutatja a neandervölgyi emberarcnak típusát s ezzel kiegészíti a többi leletet. E típus meglepően állatias; ilyenné teszik az óriási, kerek szemgödrök, amelyek aránylag távol állanak egymástól, a rendkívül széles orrnyílás, a keskeny, hosszú, majomszerű arc. A felső állcsontnak az orrnyílástól kifelé eső bemélyedése (fossa canina) teljesen hiányzik; e helyen a csont inkább kiemelkedik. A koponya talán a legfiatalabb a neandervölgyi leletek között, vagyis a diluviumnak aránylag legkésőbbi szakából való. _Sera_[77] és _Keith_[78] véleménye szerint a gibraltari koponya arci része oly alacsonyrendű idomú, hogy a koponya nem sorozható a neandervölgyi fajtához, hanem egy azt megelőző præneandertaloid tipushoz.

Homo Mousteriensis.

1908-ban nevezetes csontlelettel gazdagodott a történelemelőtti ember anthropológiája. _Hauser Ottó_ svájci régiségkereskedő, aki azonban emellett maga is tudós a praehistoria terén, saját költségén ásatásokat végzett Franciaországnak a praehistoria tekintetében legklasszikusabb vidékén, a Vezère völgyében, Dordogne départementban. Ez a vidék a leggazdagabb lelőhelye a diluviumi embernek. Az ősember itt, ebben a barlangokban bővelkedő völgyben valóságos koloniában tömörült össze s a sok barlang mindegyike nagy számban tárja elénk az ő kulturájának s részben csontvázának is a maradványait. A barlangok egy része még kiaknázatlan, minthogy a lakosság most is lakásul használja fel őket, egyszerűen falat építve a barlang nyílása elé.