Part 3

|Házinyúl|2·2%| |Kutya|6·9%| |Törpemaki (Chirogale)|7·2%| |Maki|8·3%| |Karmos majom (Hapale)|8·9%| |Csuklyás majom (Cebus)|9·2%| |Pávián|9·5%| |Mandrill|10·1%| |Babuin|10·3%| |Cerkófmajom (Cercopithecus)|11·1%| |Macacus|11·3%| |Gibbon|11·3%| |Csimpánz|16·9%| |Ember|29·0%| Az agyvelő homloki részének összehasonlító vizsgálatában eddigelé határjelzőül leginkább azt a barázdát használták fel, amely elhatárolja a homlokkarélyt hátrafelé. Ámde ez nagyon megbízhatatlan alap, mert a barázdák típusa különböző, analógiájuk kétséges az egyes állatokon, sőt még egy-egy állatfaj különböző példányain is más-más helyet foglalhat el ugyanaz a barázda a fiziológiai kéregmezőkhöz képest. Megbízhatóbb alapot kaptunk a hasonló működésű kéregmezők összehasonlítására _Brodmann_[34] legújabb, nagyjelentőségű vizsgálatainak alapján. Ez a tudós kiderítette, hogy az agykéreg mikroszkópi szerkezete a működésük tekintetében különböző területeken kissé eltérő s hogy ennek a körülménynek felhasználásával egészen szabatosan meg lehet állapítani az egyes kéregmezők határait, nemcsak az emberen, de az állatokon is. Így például egészen különleges szövettani szerkezet-típusa van a homloki asszociációs központnak. _Brodmann_ fölötte pontos mikroszkópi vizsgálatokkal kimutathatta, hogy ez a központ egyáltalában csak a magasabb emlősökön van meg; a házinyúlon kezdődik, a sündisznón még hiányzik. Fokozatos kifejlődését látjuk az ember felé, ahol fejlődésének tetőpontját éri el s csaknem egyharmadát foglalja el a féltekék felszínének. A következő táblázat ennek a homloki asszociációs központnak («regio frontalis») arányát mutatja a féltekék egész felszínéhez viszonyítva.

Még egy nagyon érdekes eredménye van _Brodmann_ vizsgálatainak. Tudjuk, hogy a beszéd tehetségének is megvan a maga központja az agykéregben. Ennek a központnak legfőbb része az úgynevezett alsó homloktekervény, melyet e fontos tény fölfedezőjének tiszteletére _Broca_-féle tekervénynek is neveznek. Ennek a kéregrészletnek egészen jellemző szerkezete van («typus unicostriatus»), kapcsolatban sajátlagos működésével. _Brodmann_ kutatásai azt tanusítják, hogy ezt a szerkezetbeli típust csak az emberen lehet megtalálni, tehát a többi állat agyvelejében nyoma sincs a beszéd központjának. Hiába van nekik jól fejlődött nyelvük és gégéjük: nem tudnak beszélni, mert agyvelejükben nem alakult ki a kéregbeli idegsejtek elrendeződésének az a típusa, amely feltétele a tagolt beszédnek, a lelki állapotokat és gondolatokat a hangformációkkal szimbolumosan összekapcsoló tehetségnek.

Az emberi agyvelő hatalmas fejlődésének következményei.

Az agyvelő óriási fejlődése s ezzel kapcsolatban értelmességének kibontakozása tette az embert a természet urává, ennek köszöni az ő fölényes helyzetét a többi élőlény felett. Immár könnyen el lehet a hatalmas agyarok és karmok nélkül, mert a védelemnek e kezdetleges szerveit busásan pótolja sokkal tökéletesebb mesterséges eszközeivel, fegyvereivel. Fortélyosságával felismeri és elkerüli a fenyegető veszedelmet, felhasználja a maga hasznára a kedvező körülményeket; az állatokat tőrbe csalja s könnyen elbánik velük, még a leghatalmasabbakkal is. Fegyvereivel eléri őket a levegőben s a vízben. Nem is a legerősebb állatoktól fél a mai ember leginkább, hanem épen a legapróbb lényektől: a szabad szemmel nem is látható parazitáktól és mikroorganizmusoktól, melyek szervezetébe furakodva s benne elhatalmasodva, vesztét okozhatják. Ezek ellen tud legnehezebben védekezni, mert nem látja a reá lépten-nyomon leselkedő apró ellenséget s csak akkor szerez róla tudomást, mikor szervezetében már olyannyira megfészkelte magát, hogy csak nehezen vagy egyáltalában nem tudja őt onnan kipusztítani.

Mint ahogy a legtöbb szerencsés dolognak megvan a maga rossz oldala is, az agyvelő óriási fejlődése se maradt egészen káros következmények nélkül az emberre. Az agyvelő nagyon hamar fejlődik ki a többi szervhez képest; az újszülött nek a testéhez mérten aránytalanul megnövekedett feje nem egyszer mechanikai akadálya lesz a szülésnek. Ennél még jelentősebb körülmény az, hogy az agyvelő túlnövekedésével hozható kapcsolatba az a temérdek ideg- és elmebaj, amely annyi embert és családot tesz szerencsétlenné. Ez a hatalmasan kifejlődött szerv kényszeríti az embert a maga örökös szellemi éhségével, lázas tépelődésével arra, hogy a nyugodt, egyszerű élet helyett a tudomány bonyolult tételein s a létnek megoldhatatlan problémáin töprengjen s a szellemi munka izgalmaival zavarja lelki nyugalmát. Ez a nagy agyvelő az oka a kedély hullámzásaiból fakadó sok öngyilkosságnak.

Az ember és állat gégéje.

Az embernek egyik privilegiuma az állatokkal szemben az ő szép hangja és tagolt beszéde. A tagolt beszéd psichikai tünemény, melynek anatómiai magyarázata az agykéreg bizonyos tájékának erős és különleges fejlődésében van. Tekintsük az emberi hangot.[35] Igazi zenei hangja az emlősállatok közt csak az embernek van; az állat csak ordít, bőg, ugat, rikácsol stb., de olyan szép, egyenletes, csengő, mellékzörejek nélküli hangot, mint az ember, nem tud adni, ha nem tekintjük a természet színpadjának primadonnáját, a madarat, mely azonban az összehasonlításra nem alkalmas, mert a hangját nem a gégéjével, hanem egy külön szervével, a syrinx-szel hozza létre, mely gégéje alatt, a légcsöve kettéoszlásának helyén van.[36]

Ez a szép zenei hang tehát – csak az emlősállatokat vonva az összehasonlítás körébe – különleges emberi tulajdonság, s az a kérdés már most, hogy milyen anatómiai viszonyokon alapszik az embernek ez a hangképzésbeli felsőbbsége? Az állati gége ugyanazokból a lényeges részekből áll, mint az emberé, ugyanazokat a porcogókat, szalagokat és izmokat találjuk meg benne, mint emebben. Az eddigi szerzők a gégebejárat alakját tartották legfontosabbnak, de dr. _Némai_ nagyérdekű összehasonlító vizsgálatai szerint, melyeket a vezetésem alatt álló anatómiai intézetben végzett az emlősállatok és különösen a majmok gégéjén, se ez, se a hangszalagok formája vagy lefutásuk iránya, se az izomzatban található kisebb-nagyobb eltérések nem adják meg az emberi és állati hang közti különbség elfogadható magyarázatát. De igenis megtalálhatjuk ezt dr. _Némai_ szerint a hangrésnek egy eddig figyelmen kívül hagyott tulajdonságában. A hang az által jön létre, hogy a gégeizmok összehúzódására a hangszalagok s hátul a kannaporcogók is szorosan egymáshoz szorulnak és a köztük levő hasadék egész hosszában zárt réssé lesz, melyet az átáramló levegő nagy erővel feszít szét, miközben rezgésbe hozza a rést közrefogó ajkakat: elől a hangredőket, hátul a kannaporcogókat.

Így van ez az emberen, de nem az állaton. Dr. _Némai_ szerint nincs olyan állat, amely a hangrését egészen zárni tudná; hátul a két kannaporcogó között mindig marad kisebb-nagyobb nyitott hézag, még pedig azért, mert e porcogók nem fordítanak lapos felszíneket egymás felé, mint az emberen, hanem kisebb-nagyobb fokban kivájtak, s így bármennyire illeszkednek is egymáshoz, mindig csak likat fognak közre. Mennél nagyobb a gége, annál szembeszökőbb ez a jelenség; a lovon például a mutatóujjunkat is betehetjük a nyitva maradó hézagba. Ennek a hézagnak pedig az a következménye, hogy a levegő nem tud egyenletesen kiáramolni a hangrésen át, hanem kinyomulásában más-más viszonyokat talál a hangrés elülső és hátulsó részében, ami mellékzörejekkel s a hang egyenetlenségével jár.

Mennél alacsonyabbrendű az állat, annál erősebb a kannaporcogónak ez a vájulata, de annál nagyobb darabot foglal el a hangredőben maga az egész kannaporcogó is. A kengurun például a hangrést közrefogó ajkakat nagyrészt a két kannaporcogó teszi s egészen rövid a zárt szalagos részlet. Mennél fejlettebb emlősosztályt vizsgálunk, annál kisebbek a kannaporcogók s annál fejlettebbek, hosszabbak a hangszalagok.

Az emberszabású majmokon ez a fejlődési irányzat már magas fokot ért el, de a kannaporcogók még mindig kissé homorúak, még mindig marad köztük az elzáródó gégében is valami kis nyitott kapuja a kiáramló levegőnek. Csak az ember tudja hangrését teljesen zárni, mert kannaporcogói aprók és síma felszínekkel fekszenek egymáshoz.

Ezzel a gége tökéletesebb hangszervvé lett ugyan, de a lélekzés tekintetében tökéletlenebb készülékké. Az ember a tüdejéből kiáramló levegő kapujának megszűkülése miatt könnyebben fullad, melle erősebben zihál a futásban, mint az állaté. A nyálkahártyának már kisfokú duzzadása is megfulladást, vagy legalább is nehéz lélekzést okozhat, míg az állaton a mindig tátongó porcogóközti rés miatt ez a veszedelem sohasem fenyeget. A gégének a beszédre, énekre, a lelkiállapotok közlésére alkalmasabbá fejlődése tehát más irányban hátránnyal járt. Ehhez hasonló esetet találhatunk az emberi tökéletesedés egyéb területein is.

_Dr. Némai_ vizsgálatai szerint az emberszabású majmok közül a csimpánzé közelíti meg leginkább az ember gégéjét; a gorilláé már kissé eltérőbb s még inkább az orangé, mely gégenyílásának sajátszerű alakulásával alacsonyabb formát állít elénk. A gibbon gégéje külső megjelenése szerint leginkább hasonlít az emberi gégéhez, de a belsejében olyan sajátszerűsége van, melylyel feltünően eltávolodik nem csak az ember, hanem valamennyi más emlősállat gégéjének alkotásától: a hangját nem annyira a közönséges hangszalagjával, hanem inkább egy alatta kifejlődött új nyálkahártyaredővel, egy valóságos járulékos hangszalaggal hozza létre.

Az orangnak óriási, hat litert magába fogadó gégetasakja van, mely nyilván nemcsak a hang erősítésére szolgál, hanem arra is, hogy a fejet légpárna módjára megtámassza. Elég nagy a tömlő még a gorillán; a csimpánzon már csak diónyi, s majdnem egészen hiányzik a gibbon gégéjében. Említettük, hogy majomhasonlatosságként az emberen is előfordulhat ilyen gégetömlő.

Az ember testének szőrtelensége.

Emlékezzünk meg még röviden az ember testének egy másik jellemző tulajdonságáról: a szőrtelenségéről. Határozottan emberi sajátság ez, eltávolodás az emlősök tipusától, s ezért feltünő, hogy épen az alacsonyabbrendű emberi rasszokon, a melanodorm és xanthodorm (fekete- és sárgabőrű) népfajokon látjuk ezt kifejezettebben, mint a poikilodorm (fehérbőrű) fajokon. Hogy az a bizonyos ősalak, mely a fajfejlődés során megelőzte a homo sapiens-t, szőrös testű, vagy a mainál szőrösebb lehetett, annak bizonyítéka a magzati életben megjelenő és ismét eltűnő piheszőr (lanugo) s különösen az atavizmusként néha-néha felbukkanó hypertrichosis (túlságos szőrfejlődés a testen), melyről már egy ízben volt szó.

Már _Darwin_ felvetette azt a kérdést, hogy milyen körülmények folytán vesztette el az emberré tökéletesedő ősalak a szőrözetét. Darwin az ivari kiválást okolja, vagyis azt véli, hogy a mindkét nemű szőrtelenebb egyének inkább nyerték meg az ellenkező neműek tetszését s így inkább jutottak hozzá a szaporodáshoz s egyéni sajátságuknak az utódokra való átruházásához. Ebből még a női nem nagyobb fokú szőrtelenségét is meg lehetne magyarázni, mert az erősebb hím inkább érvényesíthette izlését, mint a passivabb nő. _Kirchhoff_[37] a természetes kiválogatódás hatását látja az elszőrtelenedésben, mert a szőrösebb egyénnek erősebb a kigőzölgése, mint a csupaszé s így előbb szimatolja őt meg az életére törő ellenség. Mások a domestikációban vagyis a művelődés hatásában keresik a szőrelvesztés okát, arra utalva, hogy a tüzelés, ruházkodás stb. feleslegessé tette a természetes bundát, mely ezért az elcsenevészés lejtőjére jutott.

Mindezek érdekes kísérletei a magyarázatnak, de egyikük sem nevezhető kielégítőnek. Még kevésbbé emelkednek túl a merész hipothézis színvonalán azok az elméletek, amelyekkel a szőrzetnek a test egyes helyein (hajzat, bajusz, szakáll, hónaljszőr, stb.) való megmaradását próbálták megmagyarázni. Darwin mindent az ivari kiválásból magyaráz. Az emberéhez hasonló szakálla az anthropoid majmoknak is van, míg a bajusz jellemző emberi sajátság. A fejen levő hajzatot a koponyatető és agyvelő meleg takarójának, a hónaljszőröket a dörzsölődést meggátló vánkosnak lehet minősíteni. Mégis legvalószínűbb, hogy a szőrzet eloszlásának sajátságai az emberi testen beletartoznak abba az ezer és ezer alakbeli és egyéb fajta sajátságába az állati és növényi szervezeteknek, amelyek egészen közömbösek, se nem hasznosak, se nem károsak, s amelyeket se a szelekció elvéből, se a Lamarck-féle tényezőből nem tudunk megfejteni.

Előttünk áll az ember mint «a természet koronája», mint az a lény, melyben mintegy öntudatra ébredt a természet, mint hordozója az «értelem»-nek: valaminek, ami nem anyag, és nem is csak olyanféle, a fizikai és chemia törvényeiből megmagyarázható tulajdonsága az anyagnak, mint az erők egyéb nyilvánulásai, sőt nem is olyasvalami, mint az élet többi tüneménye. De a szervezet egyéb anyagi működéseivel bizonyos tekintetben megegyezik; megegyezik abban, hogy az anyaghoz van kötve, s megegyezik abban is, hogy az emberen elért kialakulása szintén csak fejlődés eredménye lehet.

Származástan.

_Az ember a maga egész testi és lelki egyéniségével végső szeme egy mérhetetlenül hosszú, az idők végtelenségébe visszanyúló fejlődési láncolatnak._ Ez a tétel axiomaként áll előttünk, de az evolucióhoz fűződő sok nagyfontosságú részletkérdésre nézve úgyszólván teljesen a sötétben botorkálunk s biztos tények híján lenge spekulációkkal elégítjük ki fürkésző és a tünemények alapokát kutató ösztönünket. Nem tudjuk, hogy ez a fejlődés – nemcsak az emberé, hanem valamennyi szerves lényé – hogyan ment végbe: egy vagy néhány kezdő alaknak szerteágazásával, vagy végtelen sok elemi kezdőalaknak párvonalas, egymástól független fejlődésével. A tudósok még mindig két táborba oszlanak, aszerint, amint a mono- vagy polyphyletikus fejlődés hívei. S forrongó vita tárgya még az a nagy kérdés is, hogy micsoda okok és tényezők indíthatták meg ezt a fejlődést, micsoda erők vitték előbbre és irányították menetét.

A szelekció-tan elégtelensége.

_Darwin_ legbuzgóbb híveinek is el kell ismerniök, hogy a darwinizmus fénykora elmult s hogy mindinkább elterjed az a felfogás, hogy a nagy _Darwin_ magyarázata, ha sok helyeset és elfogadhatót tartalmaz is, s ha, mint azt ő maga is tette, beléolvasztjuk még a _Lamarck_-féle tényezőt, vagyis a használat és környezet hatását is, mégsem elegendő az evolució okainak és irányító erőinek teljes megfejtésére. Talán nem kell mondanom, hogy _Darwin_ nevével nem magát az evolució és transzformizmus gondolatát jelöljük, mert hisz azt már egy félszázaddal előtte (1809-ben) kifejtette a lángeszű, de félreértett és szegénységben meghalt _Lamarck_, bár való igaz, hogy _Darwin_ nélkül s különösen az ő lelkes zászlóvivőinek, _Huxley_nek és _Haeckel_nek irodalmi hadjárata nélkül sohasem lett volna ez a felfogás azzá a nagy, a világot megmozgató, a lelkeket széltében forrongásba hozó gondolattá, amivé lett. Történelmileg helyesen darwinizmusnak csak azt a kész, lekerekített magyarázatot nevezhetjük, amellyel az angol tudós mechanikai, materialisztikus módon, minden az anyaghoz fűződő rejtélyes fejlődési erők s hasonlók mellőzésével igyekezett a fejlődés szükségszerű bekövetkeztét, irányát és módját emberileg érthetővé tenni. Erre a darwinizmusra áll az, hogy ma már nem tekinthetjük annak a mindent megmagyarázó egyetemes elméletnek, aminek a lelkesedés első évtizedeiben sokan hitték. Mind többen kezdenek kételkedni a _Darwin-Wallace_-féle természetes kiválogatódás (selectio) varázsigéjének hatalmában, különösen, mert nem tudja megmagyarázni a még szelekciós értékkel nem biró első nyomok megjelenését és fennmaradását és nem tudja megmagyarázni azt a tengernyi közömbös tulajdonságot, rajzolatot, részletet, melyet az állat- és növényországban észlelünk, nemcsak a szabad szemmel láthatók körében, hanem a mikroszkópi szerkezet világában is.

Megszabott irányú fejlődés.

Magam is a kétkedők közé tartozom, többek között azért is, mert _Klaatsch_csal együtt[38] nem tudom az emberi típus kialakulását a természeti kiválogatódás dogmájával összhangzásba hozni. Hogyan lehetne ennek a teste tekintetében talán leggyámoltalanabb lénynek sajátlagos formálódását a létért való küzdelem győzelmeiből magyarázni? Nem csoda, hogy a darwinizmussal, weismannizmussal, mutációs-tannal s hasonló mechanikai elméletekkel szemben mindinkább homloktérbe nyomul mint legveszedelmesebb vetélytársuk _Nägeli, Askenazy, Romanes, Eimer, Driesch_ különböző árnyalatokban kifejtett elmélete: _a fejlődési predesztináció_, a «megszabott irányú fejlődés» tana, melyet minálunk _Apáthy István_[39] fejtett ki legutóbb olyan szépen: az a gondolat, hogy a fajfejlődésnek nemcsak szükségszerűsége, de iránya is önálló, eredendő tulajdonsága az élő anyagnak; hogy nem külső hatások véletlene, hanem a szerves lényt felépítő protoplazma belső önálló fejlődési erői szabják meg előre, törvényszerűen a fajbeli fejlődés bekövetkeztét és irányát. Már az ősi kezdősejtben benn nyugszanak a faj jövőjének körvonalai, ép úgy, mint ahogy a megtermékenyített petesejtbe kérlelhetetlenül bele van már oltva, hogy belőle milyen lénynek kell fejlődnie. A tyúk- és kacsatojást a költőkemencébe téve s egyforma költésnek vetve alá, az egyikből tyúk, a másikból kacsa kel ki: a tojásban tehát már előre meg kell annak szabva lenni, hogy belőle milyen állat _kell_ hogy fejlődjék. A petesejtre vonatkoztatva ezt a tételt mindenki elismeri, sőt önként értetődőnek tartja s ennek a kimondásában senki miszticizmust nem lát, ugyanezen felvételnek a fajfejlődésre való alkalmazását ellenben a szelekciós elv hívei zavaros, misztikus, természettudóshoz nem illő felfogásnak minősítik. Pedig a biogenetikai alaptörvény hangoztatása azt mutatja, hogy ők idegenkednek legkevésbé attól, hogy a kétféle fejlődést, a fajfejlődést és az egyéni fejlődést egymással párvonalba állítsák. Az ismétlődési elmélet egyáltalában csak a fajfejlődési predesztináció tana mellett jöhet szóba, mert, miként azt _Hertwig Oszkár_ joggal hangoztatja,[40] egy teljesen differenciálatlan, közömbös protoplazmából álló ősi kezdősejt nem hasonlítható össze a petesejttel, melynek kétségtelenül végtelenül bonyolult láthatatlan szerkezete már magába zárja a belőle fejlődő lény testi és lelki tulajdonságainak csíráját, mely _Hertwig_ szerint nem valamely közömbös sejt, mint aminő _Darwin_ tana értelmében az a bizonyos ősi kezdősejt lehetett, hanem _maga az egyén fejletlen állapotban_. Az önálló erőkön alapuló fajfejlődés felvétele különben nem zárja ki a természetes kiválogatódásnak, továbbá a környezet és a használat hatásának bizonyos fokú szereplését a fejlődésben.

Az ember törzsfája.

Jelenleg az emberre nézve nem annyira az evolució útján vagy talán másféle módon való származás kérdése tárgya a vitatkozásnak a tudományban, mert ez a tudósok túlnyomó többségére nézve már elintézett dolog, még pedig az első értelemben, hanem inkább az, hogy milyen alakokon keresztül jutott el az emberi nem mai magaslatáig, milyen formák előzték meg őt, milyen az ő törzsfája? Biztosat erről mai nap is ép oly kevéssé tudunk, mint a 60-as években, amikor először vonta spekulációi körébe ezt a kérdést _Haeckel_. A jövőtől, egy későbbi kor szerencsés őslénytani leleteitől kell várnunk e kérdés megoldását. Elméletekben ugyan nincs hiány, de a legtöbbről elmondhatjuk _Kohlbrugge_val, hogy piramishoz hasonlítanak, melynek alapja a levegőben van s mely épen csak a csúcsával érinti a szilárd talajt. Természetes, hogy az ilyen piramis nagyon is ingadozik. A fajfejlődés kiegészítésének és szemlélhetővé tételének kísérlete ma még hasonlít ahhoz, mint mikor valaki egy pár szerte heverő oszloptöredékből vagy kőből akarná visszaállítani az egykori nagykiterjedésű palota vagy vár képét. De azért az ilyen elmélet felállításának jogosultságát és hasznát nem lehet kétségbe vonni. A tudománynak nem a föltevések ártanak leginkább, hanem a tétlenség.

Elméletek az emberi nem fejlődéséről.

A kérdés óriási irodalma _Kohlbrugge_ művében,[41] s hasonlóképen _Fischer E._ cikkében[42] van legbővebben, habár nem is kimerítően, összeállítva; ezekből a dolgozatokból szerezhetünk legjobban tudomást a szerteágazó nézetek zűrzavaráról. A leginkább számbavehető s legtöbb figyelmet keltett nézeteket öt elmélet köré lehet csoportosítani. Igyekszem ezeket az elméleteket röviden összefoglalni.

Haeckel.

1. _Haeckel_-nek már 1866-ban[43] felállított s maig is fenntartott törzsfejlődési elmélete az embert a félmajmokból és majmokból származtatja a következő sorrendben: félmajmok, szélesorrú vagy újvilági majmok, keskenyorrú vagy óvilági majmok, emberszabású majmok, ember. De kiemeli _Haeckel_, hogy az ember fejlődési vonalába eső emberszabású majmokon nem a most élő alakokat, tehát nem a gorillát, csimpánzot, orangutánt kell érteni, hanem bizonyos kihalt harmadkorbeli formákat; a mostaniak sajátlagosan átidomult formák, melyeknek egyikéből sem származhatott közvetlenül az ember, szóval ezek csak oldalágai, nem pedig egyenes állomásai az emberhez vezető útnak.

Schwalbe.

2. _Schwalbe_ (1899–1910), a nagyhírű strassburgi anatómus és anthropológus felfogása közel áll a _Haeckel_éhez. Ő is a harmadkori kihalt emberszabású majmokat tartja az ember közvetlen őseinek, de a sorozat feljebb eső részéből _Haeckel_től eltérően kirekeszti a másik két majomfajtát. A három majomcsoport mindegyike külön ágként hajtott ki a fosszilis félmajmok (Lemuridák) törzsalakjából. Először a délamerikai majmok csoportja vált le belőle, még pedig már az eocénban; ez az alak nem fejlődött tovább, hanem mintegy zsákutcába került. A miocénban újabb két ág bontakozott ki, jelesen a keskenyorrú majmok osztályának és az emberszabású majomtípust meg az embert magába foglaló törzsalaknak ága. A keskenyorrú majmok sem esnek az emberhez vezető fejlődési pálya egyenes irányába; ezt különleges szervezetük: kettős méhlepényük, pofazacskóik, fargumóik stb. tanusítják. Az embert megelőző két lépcsőfok tehát csak az őslemuridák s a miocénbeli vagy még régibb kihalt emberszabású majmok csoportja lehetett. Az ősmajomalak a harmadkorban kettéoszlott, nevezetesen a mostani emberszabású majmok sajátlagosan elkülönült csoportjára és az emberi nemre. A fejlődési alap közösségéből érthető az a nagy hasonlóság, amit az ember s a ma élő emberszabású majmok közt találunk. Az ember és majomszerű ősei közé _Schwalbe_ még közbeiktatta a _Dubois_-féle jávai majomembert _(Pithecanthropus)_ s a tőle _Homo primigenius_nak nevezett neandervölgyi embert.

_Schwalbe_ elméletéről az a véleményem, hogy valamennyi között még a leggondosabban megalapozott s legvalószínűbb is; a most élő alakok legbehatóbb morfológiai összehasonlításán alapul. A legfőbb ellenvetés, amit ellene tettek, az, hogy az ember törzsfájából kirekesztett újvilági majmok minden eltérő vonásaik, például kettős méhlepényük és három kis zápfoguk ellenére is egyes dolgokban még az emberszabású majmoknál is közelebb állanak az emberhez, így például hiányzó peniscsontjuk s zápfogaik gumóinak elrendeződése tekintetében. A sárga mókusmajom _(Chrysothrix)_ agyvelejének viszonylagos súlya még valamivel nagyobb, mint az emberé s a koponya öreglikjának helyzete is közeledik az emberéhez. Különösen a pókmajomban _(Ateles)_ van sok olyan jellemvonás, mely az ember magasabbrendű típusához közeledik; _Van den Broek_ (1908) 40 ilyen vonást említ fel, főkép az idegrendszer, izomzat és koponyavarratok köréből. Kétségtelen, hogy _Schwalbe_ elméletének ez az Achilles-sarka.

Klaatsch.

3. _Klaatsch_ (1902) az emberhez vezető egyenes fejlődési útból még az emberszabású majmokat is kihagyja s az embert közvetetlenül kihalt félmajom alakokból, őslemuroidákból származtatja. Ezek pedig egyenesen, minden más emlőscsoport közbeiktatódása nélkül a ma már csak kéz- és lábnyomaikból ismert úgynevezett «primatoid»-ok (Chirotheriumok) származékai, melyek már az emlősök és a csúszómászók közti határon állanak. E primatoidok elemi típusa az emlősök különböző rendjeivé ágazódott szét, leginkább a végtagok másodlagos módosulásaival. Csak egy rend, az őslemurok csoportja tartotta meg az elemi, differenciáltan kéz- és lábtípust, s ebből a csoportból alakult ki közvetetlenül, a kéz- és láb kezdetleges szerkezetének megőrzésével, az emberi nem. A majmok az embernek csak oldalrokonai, nem pedig ősei; a fákon való életmód révén hosszúra megnőtt karjaikkal, a létért való küzdelem s különösen a nemi élet versengő tusái érdekében hatalmasan fejlődött szemfogukkal, megrövidült kéz- és lábhüvelykujjukkal a másodlagos differenciáltság képét állítják elénk, szemben az embernek ősi, kezdetleges jellemvonásaival. Ez még a kihalt harmadkori alakokra is érvényes, bár ezek – például a _Schlosser_-féle _Propliopithecus_ – fogaiknak egyszerűségével az ősformához közelebb esnek a mai alakoknál. A majmok eszerint nem őseink, hanem a félmajmoktól _(Lemur)_ való közös eredést tekintve, csak oldalrokonaink. Teljesen észszerűtlen tehát, hogy mindig a hiányzó láncszemet («missing link») keresik az ember és a majom közt. A jávai majomember _(Pithecanthropus)_ sem «hiányzó láncszem», nem is majomember, hanem csak majom, jelesen kihalt magasabbrendű gibbonfajta, melynek, bármily közel jutott is párvonalas fejlődésében az emberi típushoz, az ember fejlődési láncolatában nincs helye.

_Klaatsch_ elméletének egyik nagy fogyatékossága, hogy nem méltatja figyelemre az ember s az emberszabású majmok szervezete között feltünő, sok mindenféle apró részletre is kiterjedő hasonlóságot és megegyezést, aminő a féregnyúlvány, a rekeszhez nőtt szívburok, a farkcsigolyák elcsenevészése, a méhlepény (placenta simplex) és magzati burkok megegyezése stb. Ezeket a hasonlatosságokat egymástól függetlenül fejlődő állatcsoportok véletlen «konvergenciajelenségei» gyanánt felfogni szinte lehetetlenség. _Klaatsch_ nézeteit leginkább _Adloff_ (1908) és _Ameghino_ (1909) tette magáévá; _Sergi_ nézetei (1903 és 1914) is közel állanak hozzájuk.[44]

Hubrecht.

4. _Hubrecht_ belga tudós a maga elméletét (1909) főképen a fejlődéstan alapján építette fel. Ő nemcsak a majmokat, de még a félmajmokat is kikapcsolja az emberi nem őseinek sorából, különösen méhlepényük alakjára _(placenta diffusa)_ való tekintettel.[45] Az embernek a maga szervezetbeli differenciálatlanságával még elemibb alakok közvetetlen leszármazottjának kell lennie. A magzatburkok viselkedése szerint, különösen pedig tekintettel az egyszerű korongalakú (discoidalis) méhlepényre, fel kell tennünk, hogy az Emberfélék (Hominida) családja a Rovarevők (Insectivora) családjából fejlődött, ahová a sünök, cickányok, vakondokfélék tartoznak, de nem a mostani Rovarevőkből, hanem az eocénbeli kihalt formákból. A Rovarevők és az Emberfélék közé _Hubrecht_ közbeiktatja a «Palaeopithecus»-ok rendjét, melynek két eocénbeli kihalt (_Anaptomorphus_ és _Necrolemur_) s egy még most is élő faját, a pápaszemes makit _(Tarsius spectrum)_ ismerjük. Ezt a pápaszemes makit eddig a félmajmokhoz sorozták, de, _Hubrecht_ szerint, hibásan, mert ezektől eltérő, az emberhez sokkal inkább közeledő, magasabbrendű forma. A pápaszemes makinak az emberrel két nagy fejlődéstani megegyezése van: egyszerű korongalakú méhlepénye s úgynevezett függesztő nyele. Ebből a Palaeopithecus-csoportból fejlődött azután közvetlenül az ember. De a pápaszemes makinak ezt az előkelő rendszertani és genealógiai helyzetét nem minden szerző ismeri el. Így _Smith Elliot_ (1903) az egész agyvelő, _Bolk_ (1905) a kisagyvelő kutatása alapján, _Earle_ (1897) és _Chapman_ (1900) más alapon félmajomnak minősítik ezt az állatot. Ezzel szemben _Fischer_ vizsgálatai (1903) a pápaszemes maki koponyafejlődéséről és _Wortmann_ kutatásai (1903) csontvázának viszonyairól inkább kedveznek _Hubrecht_ ama felfogásának, hogy ez a sokat vitatott állat a félmajmoktól elütő, az emberi típushoz közeledő alak. Csakhogy _Wortmann_ szerint a pápaszemes maki visszamenőleg nem a Rovarevőkhöz, hanem inkább a legrégibb Erszényesekhez _(Marsupialia)_ mutat vonatkozásokat; ezekből indulna ki tehát szerinte az ember fejlődési vonala. _Hubrecht_ elméletének hívei _Bölsche_ és _Stratz_ (1904).

Kollmann.