Part 6

_Hauser_ itt végezte ásatásait, a _Le Moustier_ plateau alatt, még pedig nem is a barlangok egyikében, hanem egy még kiaknázatlan «abri sous roche» helyén, vagyis egy előugró szikla alatti védett helyen. 1908 március 7-én már 40 cm-nyire a felszín alatt számos kőszerszám között embercsontokra akadt. _Hauser_ erre azonnal beszüntette az ásatásokat, a helyüket ismét beföldeltette s gondoskodott arról, hogy az ásatás helyét senki se zavarja meg. Öt hónappal később a német anthropológusok Frankfurtban üléseztek s _Hauser_ meghívást intézett a kongresszuson résztvevő tudósokhoz, hogy keressék őt fel Le Moustierban s legyenek mint szakemberek tanúi a csontváz teljes kiásásának. A kongresszuson résztvevők közül nyolcan engedtek e meghivásnak, köztük _Klaatsch_, az ismert boroszlói anthropológus is. Augusztus 10.-e és 12.-e között nagy gonddal kiemelték a csontvázat a földből s elvitték Németországba, ahol _Klaatsch_ ragasztotta össze a csonttörmelékeket.[79] A francia tudós-világ az ő földjükön talált őskori csontváznak Németországba való exportálását nagyon zokon vette; _Hauser_ azonban jól járt, mert a csontvázat a combe-capelle-i «Aurignac-típus»-belivel együtt 180,000 márkáért adta el a berlini Museum für Völkerkunde-nak, ahol a két koponyát a nyilvános gyüjteményben helyezték el.[80]

A csontváz körülbelül 16 éves fiúé,[81] aki 1·45–1·50 méter magas, tehát a mai középtermetnél valamivel alacsonyabb lehetett. Az egész csontváz megvolt, de a kiásás közben a csontok egy része porrá mállott s így a koponyán kívül csak a két combcsontot, az egyik sípcsontot, az egyik felkarcsontot s az egyik orsócsontot tudták összeállítani. E lelet abban a tekintetben nagy feltünést keltett, hogy a holttest helyzete s egyéb körülmények, különösen a körülötte gondosan elhelyezett kőeszközök azt mutatják, hogy ez az ősember, aki típusos képviselője volt a neandervölgyi fajnak, temetésben részesült.

A csontváz oldalt feküdt, az alvó ember helyzetében, jobb karja fel volt húzva s könyökben behajlítva, úgy, hogy a könyöke az arca alatt foglalt helyet, jobb keze pedig a nyakszirtjén feküdt; bal keze ki volt nyujtva, lába felhúzva. Feje és jobb könyöke kőeszközökből összerakott vánkosszerű emelvényen nyugodott. A holttest kőeszközökkel volt körülrakva; összesen 70 darabot találtak a környezetében. Különösen szép példány az a 17 cm hosszú szakóca, mely egy kisebb kaparószerszám kíséretében a bal kéz közelében hevert. Az eszközök _Obermaier_ szerint nem chelles-i vagy acheul-i típusúak, mint eleinte hitték, hanem már a korai Moustérien-fokozathoz tartoznak. A csontváz mellett sok állatcsontot találtak, de csak egyfélét: őstulok _(Bos primigenius)_ csontjait, összetört és részben pörkölt állapotban (halotti tor nyomai?). Kétségtelen tehát, hogy ezt a fiatalembert hozzátartozói eltemették, melléje rakva a legértékesebb holmit, ami birtokukban volt: durva kőeszközeiket. Ez arra utal, hogy a neandervölgyi emberben megvolt már a szeretetnek és kegyeletnek bizonyos foka, s talán igaza van _Klaatsch_nak (1908), aki ebből az eltemetésből s különösen a kőeszközöknek a holttest mellé való helyezéséből azt következteti, hogy az ősember hitt már a túlvilági életben, a lélek halhatatlanságában.

A koponya és a csontváz jellemvonásai teljesen megegyeznek a többi neandervölgyi csontlelet tulajdonságaival, s csak ismétlésekbe kellene bocsátkoznom, ha e tulajdonságokat részletezni akarnám. Megvan a fiatal kor ellenére is a jellemző szemgödörfeletti taréj s a homlok és fejtető alacsonysága, habár nem olyan fokban, mint e fajta teljesen kifejlődött példányain. Feltünő az igen nagyfokú prognathia s az állkapocsnak durva, a maueri állcsontéhoz közeledő alakja.

Homo Chapellensis.

1908 augusztus 3-ikán a _La Chapelle-aux-Saints_ falu területén (Corrèze département) levő «La Bouffiâ» barlangban három francia abbé, _Bouyssonie J._ és _A._ és _Bardon L._ ásatásaik közben egy őskori csontvázra akadtak. A csontokat kiemelték a földből, ládába csomagolták s elküldték _Boule M._ tanárnak Párizsba, aki rögtön fölismerte, hogy egy újabb neandervölgyi lelettel gazdagodott a tudomány. Boule az érdekes leletről részletes munkában[82] számolt be.

A lelet közelében körülbelül 1000 darab fiatalabb Moustérien-tipusú kőeszközt, továbbá bolyhos rinocerosz, rénszarvas, ősbölény és barlangi hiéna csontjait találták. Ez tehát valamivel későbbi lelet, mint a le moustier-i; _Boule_ szerint a harmadik interglaciális időszak végéről, vagy az utolsó jegesedés idejéről való.

A csontváz körülbelül 50–55 éves, alacsony (160 cm magas) férfi csontvázának bizonyult. A koponya feltünően nagy; csontjai felette vastagok. A koponyatető teljesen megvan, az arc csontjai részben hiányosak. A koponyatető varratai már részben elcsontosodtak; ebből lehetett a koponya egykori tulajdonosának korát hozzávetőleg megállapítani. A koponya űrtartalma nagy, valamivel meghaladja a mostani átlagos értéket: 1626 cm3. A koponya dolichokephal, 208 mm hosszú, 156 mm széles, hossz-szélességi indexe 75 (a mesokephalia határán van). Típusos neandervölgyi, sőt talán a legkezdetlegesebb típusú valamennyi eddig kiásott neandervölgyi koponya között. A szemgödrök felett hatalmas taréj emelkedik ki, a homlok s a koponyatető lapos, alacsony. A szemgödrök tágak s hasonlóan nagyon széles az orrüreg nyílása is; feltünő az orr hátának magassága; ennek az ősembernek hatalmas sasorra lehetett, ami jellemző emberi vonás. Megtaláljuk az állkapocsnak jellemző alakját is: az állcsúcs hiányát, az állkapocs durva, vaskos idomát, a fogsorok prognath helyzetét. Kiemelendő még az is, hogy a fogsorok íve a zápfogak felé nem tér annyira széjjel, mint a mai emberen, hanem az ív két szára csaknem párvonalasan halad hátra, ami kétségtelenül korlátozhatta a la chapelle-i ősember nyelvének a mozgását. Alkalmasint ezt az embert is eltemették; a csontváz ugyanis a csak 1–1·5 m. magas, 2·5 széles, 6 m. mély, lakásra nem alkalmas barlang fenekének egy 1·45 m hosszú, 1 m széles sírgödörszerü mélyedésében feküdt s a feje alá is kő volt helyezve.

La Ferrassie-i csontlelet.

Le Bugue helység közelében 1909 őszén _Peyrony J._ tanító a Vezère völgyében (Dordogne) egy a néptől La Ferrassienak nevezett barlangban találta e csontvázat, 3·5 m. mély rétegben. A csontváz első nyomaira akadva, az ásatásokat nem folytatta, hanem értesítette a leletről a szakférfiakat, akik közül többen a lelet színhelyére siettek s így egész szakbizottság jelenlétében folytathatta és fejezhette be a csontváz kiemelését. Jelen voltak _Boule, Breuil, Capitan, Cartailhac, Bouyssonie J._ A csontváz mellett Moustérien-típusú köveket találtak. Eltemetés nyomai nem voltak biztosan megállapíthatók. _Boule_ rövid ismertetést közölt róla a _L’Anthropologie_ című szakfolyóirat 1909.-i évfolyamában, amelyben kiemeli, hogy ez is valódi neandervölgyi koponya, de részletesebb leírást még nem közölt róla. A koponya neandervölgyi típusú voltát erősíti egy a kiásásnál jelen volt másik szakember, _Breuil_ abbé[83] is. A csontváz közelében, egy méterre tőle, 1910 októberben egy másik, idősebb nőtől való csontvázat találtak, mely azonban úgy látszik nem neandervölgyi-típusú.

Charente-i lelet.

A legújabb hírek szerint Franciaországban megint találtak, 1911 szept. 18-án egy neandervölgyi csontvázat, még pedig ezúttal _La Quiná_ban, Charente département-ban. A csontváz a szerencsés találó, _Henry Martin_ szerint négy és fél méter mélyen feküdt, a Voulton-folyócska régi medrének homokos-agyagos rétegében, még pedig a legrégibb Moustérien-típusú kőeszközök kíséretében.[84] Hogy eltemették volna, arra semmi nyom sem utal. A koponyán a neander-típus jellemző sajátságai valamennyien megvannak: a szemgödörfeletti eresz, a lapos fejtető és nyakszirt, a gyenge csecsnyulvány, a hatalmas prognath állású fogzat, a jellemző pithekoid állkapocs. Martin szerint ez a legalacsonyabb típusú valamennyi neander-rasszbeli koponya közt. A koponya aránylag kicsiny, csontjai inkább vékonyak, amiből női nemre lehet következtetni. Idoma dolichokephal.

Neandervölgyi típusú állkapcsok.

Az eddig említett emberi koponya- és csontvázleleteken kívül több olyan neandervölgyinek minősíthető leletet ismerünk, amely csak állkapocsból áll. Annak, hogy miért találták ezeket egyedül, a többi csont nélkül, több oka lehet. Elsősorban az, hogy a koponya s a csontváz többi része a mérhetetlen hosszú idők során elmállott, míg az állkapocs, mely a fogakkal együtt a koponya legkeményebb, legellentállóbb része, ami a rágásnál való nagy mechanikai szerepéből érthető, épen maradt. Másfelől pedig úgy is magyarázhatók az ilyen esetek, hogy az állkapocs egykori tulajdonosát vadállatok tépték szét, akár élő állapotban, akár már csak a holttestét, s így jutott az alsó állkapocs mint különálló, elhurcolt darab az utókor birtokába.

Legalább öt olyan állkapcsot ismerünk, amelyről határozottan állíthatjuk, hogy neandervölgyi típusú emberé volt. Ilyen először is a _la naulette_-i állkapocs, melyet már 1866-ban talált _Dupont E._ Belgiumban, a Lesse balpartján, Dinant helység közelében, 4·2 méter mélyen, egy barlang fenéklerakodásában, mammut, rinocerosz, rénszarvas stb. csontjaival együtt. Az állkapocs igen alacsonyrendű típusú s ezért már annak idején nagy feltünést keltett. _Pruner-Bey_ (1866), a híres anthropológus, kijelentette, hogy ez az első láncszem az embert a majommal összekötő sorozatban, de _Topinard_,[85] szintén kiváló francia tudós, pontosabban megvizsgálva az állkapcsot, úgy nyilatkozott, hogy még sem annyira állatias, mint _Pruner Bey_ hitte. A la naulette-i állkapocs egészen olyan, mint az eddig ismert neandervölgyi koponyák állkapcsa: vaskos, állcsúcs nélküli.

1882-ben _Maška_ Morvaországban, Stramberg mellett, a _Sipka-barlangban_, határozott diluviumi rétegben, tűzhely nyomainak közelében, 1·4 méter mélyen állkapocstöredéket fedezett fel. Az állkapocsnak csak a középső része van meg a hozzátartozó fogakkal együtt, de szerencsére épen ez az a tájéka az állkapocsnak, amely a neandervölgyi típusra oly nagyon jellemző. E töredéken a többi neandervölgyi koponya állcsontjának sajátságai láthatók; különösen feltünő az állcsúcs hiánya.

Ide sorolandó a _malarnaud_-i állkapocs is, melyet Montseron mellett, Franciaország Ariège département-jában, barlangi medve csontjaival együtt találtak 1888-ban egy barlangban, öt méter mélyen, sztalagmitek alatt; leírta _Filhol H._ 1889-ben. Ide tartozik az az állkapocs is, melyet _Petit-Puymoyen_ben (Charente) ásott ki 1906-ban _Favraud A._ diluviumi brecciából, palaeolithokkal és rénszarvas-csontokkal együtt; leírta _Gaudry A._ 1907-ben. S végül ide sorolandó az _Ochosnál_, Morvaországban talált és _Rzehak A._-tól 1906-ban leírt[86] állkapocstöredék is, mely _Kramberger_ szerint a legkezdetlegesebb valamennyi neandervölgyi típusú állkapocs között, nem számítva természetesen a heidelbergi ősember állkapcsát.

A neandervölgyi ember jellemzése.

Megismertük a neandervölgyi emberre vonatkoztatható eddigi leleteket. Igyekezzünk ezek alapján összefüggő képét adni.

Középnél valamivel alacsonyabb, körülbelül 155–160 cm magas, aránylag rövid lábú és karú, vaskosfejű, rendkívül izmos, zömök egyén lehetett ez az ősember: a nyers erő képe. Arcát és fejét mai fogalmaink szerint igen durvának, állatiasnak, csúnyának kell képzelnünk. A szeme felett hatalmas taréjként emelkedett ki a két torus supraorbitalis, amelyek a középen összefüggtek egymással s amelyeknek hatását talán még növelte a rajtuk levő bozontos szemöldök. E taréj elég élesen határolódott el a nagyon rézsutosan hátraeső homlok felé, mely alacsony fejtetőbe folytatódott. A mai ember értelmes arckifejezését első sorban a szép, domború, egyenesen felemelkedő homlok adja meg; ezzel szemben a neandervölgyi ősemberen a homlokból lapossága s az előtte levő taréj miatt előlről alig lehetett valamit látni. Maga a koponya határozottan hosszú (dolichokephal) volt. A koponyatető profilja nanyon laposan ment át a nyakszirttájékba, melyet éles harántléc (torus occipitalis) választott el a vele szögletben találkozó alsó nyakszirtrésztől.

Az arc a fej agyvelői részéhez képest hatalmasan fejlődött s keskeny, hosszukás volt; a nagy, kerek szemgödrök feltünően nagy, előálló szemekre, s a koponyának széles, majdnem kerek orrnyílása és kiálló orrcsontja széles és erősen kiszögellő orra enged következtetni. A két szem közötti távolság is nagyobb volt a mainál. A szájnak és környékének megfelelő koponyarész a hatalmas fogakkal együtt erősen előreállott (prognathia), az orr és száj közti távolság feltünően nagy volt. Egyik igen jellemző része a neandervölgyi koponyának az állkapcsa. Ez durva idomú, zömök volt, különösen oldalsó részében, melynek szélességéből a rágóizmoknak igen erős fejlettségére következtethetünk. Az állcsúcs legömbölyödöttsége, rézsutos hátrahajlása növelte az arcnak majomszerű kifejezését. A fül mögött levő kiemelkedő csontrész (processus mastoideus), melyen a fej egyenes tartását biztosító izom (musculus sternocleidomastoideus) tapad, a mostani emberéhez képest gyengén volt kifejlődve, akár csak a majmon.

Végtagcsontjai durvák, vaskosak s megvastagodott végrészükben feltünően zömökek voltak. A karoknak kissé más lehetett a tartásuk, mint ma, amit a felkarcsont felső részének erősebb csavarodása (torsio) bizonyít, vagyis azon körülmény, hogy a felkarcsont feje hátrább fordult, mint a mai emberen. Jellemző az orsócsont erős görbültsége, mely viselkedésével az emberszabású majmok hasonló csontjára emlékeztet. Medencéje magas és keskeny volt. A combcsonton az előre domború görbület érdemel különösen említést, továbbá a rendkívül vastag alsó vég, mely nem fokozatos megvastagodással, hanem hirtelen képződik ki a combcsont hengeralakú középdarabjából. A sípcsontra vonatkozólag kiemeljük, hogy felső felszíne nem állott vízszintesen, mint a mai emberen, hanem kissé hátrafelé fordult (retroversio). Ebből _Fraipont_, a spy-i koponyák leírója, nézetem szerint nem alaptalanul azt következtette, hogy a neandervölgyi ősember térde sohasem volt egészen kinyujtva, s ha ez igaz, akkor azt kell fölvennünk, hogy a gerincoszlopa se lehetett olyan egyenes, mint a mai emberé, mert behajlított térdek mellett a törzsök egyensúlya csak kissé előrehajlított gerincoszloppal tartható fenn. _Manouvrier_ [1893] és _Michel R._ [1904] tagadja a térd behajlított helyzetét). _Fraipont_ e felfogásával megegyezik az, hogy a neandervölgyi ember combcsontjának hátulsó felszínén gyengén van kifejlődve az a léc (linea aspera), melyhez a térdet kiegyenesítő izmok tapadnak. _Fraipont_ nézetéhez hozzácsatlakozott _Boule_ is (1909) a la chapelle-aux-saints-i ember sípcsontjának vizsgálata alapján. Hogy a neandervölgyi ősember az ő vaskos, zömök, aránylag rövid lábakon nyugvó törzsökét állandóan kissé előre hajlítva tartotta, azt _Boule_ szerint a csigolyák viselkedéséből s a koponya «öreglik»-jánek a helyzetéből is lehet következtetni.

A neandervölgyi ember agyveleje a mostani átlaggal kb. egyenlő súlyú, de alkotásában a mostani típusnál alacsonyabbrendü volt. Primitiv vonás az agyvelején a homlokkarélynak taréjszarü megkeskenyedése elől («rostrum frontale»), a homlokkarélynak kisebb aránya a féltekék egész tömegéhez képest (mai ember 43·3%, neandervölgyi ember 37·75%, emberszabású majmok átlag 32·2%), az agytekervények egyszerűbb elrendeződése és lefutása, a kisagyvelő «féreg»-ének szabadon fekvése a két oldalkarély közt, stb. Az agyvelő alkotásának e viszonyait a koponyaüreg öntvényén lehetett megállapítani; a legpontosabb ezirányú vizsgálatot a la chapelle-aux-saints-i koponyán végezték Boule és Anthony.

Egyebet a testi tulajdonságairól nem mondhatunk; azt, hogy a bőre világos volt-e, vagy sötét, mint _Luschan_ hiszi,[87] hogy szőrös volt-e, vagy csupasz, nem tudjuk.

Az eddig talált csontmaradványok lelőhelyéből azt következtethetjük, hogy a neandervölgyi ember csaknem egész Európában el volt terjedve. Eddig Spanyolországban, Franciaországban, Belgiumban, Morvaországban és Horvátországban állapították meg biztosan a jelenlétét. Ha Morvaországot összekötjük Horvátországgal, a vonal Magyarországot is érinti; e szerint valószínűnek mondhatjuk, hogy a neandervölgyi ősember a mi hazánkban is élt, s így azt a reményt táplálhatjuk, hogy valaha talán nálunk is a nyomára akadnak. Európán kívül a neandervölgyi embernek eddig sehol sem találták csontmaradványait; az igaz, hogy földrészünkön, Észak- és Délamerikán meg Egyiptomon kívül eddig még nagyon keveset kutatták az ősember nyomait. Azok a koponyák, amiket eddig Észak- és Dél-Amerikában ástak ki a régibb geológiai rétegekből (calaveras-i, trenton-i, larsing-i és florida-i csontleletek), mind többé-kevésbé a mostani típust mutatják s leginkább a mai észak-amerikai indiánus koponyájához hasonlítanak.

A neandertali emberre jellemző tulajdonságok, a mai emberi típust véve az összehasonlítás mértékéül, nemcsak alacsonyrendű, állatias vonások, hanem speciálisan a majom típusához közeledő bélyegek. Még közelebbről vizsgálva a dolgot, ezek a jellemvonások az emberszabású majmok közül leginkább az afrikaiak: a gorilla és csimpánz típusához mutatnak némi közeledést. Igaz ugyan, hogy egyikük-másikuk előfordul néha varietásként a mai emberen is, de ebben az _állandó, jellemző kombinációban_ egy egyénen sohasem, s ezen fordul meg a dolog. _Branca_nak (1901), _Rauber_nak (1906), _Kollmann_nak (1906), _Stolyhwo_nak (1908), _Wasmann_nak (1910) és még több más szerzőnek az a nézete, hogy ma is találkozhatunk hébe-korba még Európában is «neandervölgyi ember»-rel, nem állhat meg; e tudósok egyike se tudott még bemutatni minden ízében neandervölgyi típusú egyént, sőt még ilyen koponyát sem. Bizonyos, hogy a mostani népfajok közül ehhez az ősemberhez még legközelebb az ausztráliai őslakó áll, amit már _Huxley_ kiemelt,[88] de az is bizonyos, hogy a hasonlatosság közöttük csak egyben-másban van meg, s nem lehet szó arról, hogy ugyanaz a fajta áll előttünk. Ezt bebizonyította nagyon pontos kraniológiai vizsgálataival _Klaatsch_,[89] az ausztráliai őslakók egyik legalaposabb ismerője. Az ausztráliai őslakó magas termetű, aránylag hosszú, karcsú végtagokkal bíró ember, míg a neandervölgyi rövid végtagú, alacsony, zömök ember volt; a fej és arc alakulásában is nagy a különbség közöttük. Több tekintetben hasonlítanak a neandertípushoz a mai sarkvidéki mongoloid rasszok (eszkimók, lappok), de koponyájuknak és arcuknak bizonyos tulajdonságaiban viszont lényegesen eltérnek e típustól.

Külön species, vagy csak alacsonyrendű rassz?

Kétségtelen, hogy a neandervölgyi ember nagyon alacsonyrendű, még a most élő legelemibb emberfajtáknál is kezdetlegesebb lény volt, mely más fajokkal össze nem keveredve, minden egyes tagjában megtartotta jellemző ősi tulajdonságait. A vitás kérdés az, hogy kihalt elemi rasszként még a mai _Homo sapiens_ névvel jelölt fajhoz sorozzuk-e, vagy pedig megkülönböztessük-e már külön faj alakjában, állattani értelemben véve, a _Linné_-féle _Homo sapiens_-től? A külön fajelmélet főzászlóvivője _Schwalbe_, aki, hogy ezt a felfogását jobban kidomborítsa, a neandervölgyi ember megjelölésére felkarolta a már előbb _Wilser_től forgalomba hozott _Homo primigenius_ nevet, amelyet az ő példájára most széltében használnak is. A rassz-elmélet mellett főkép _Klaatsch_ kardoskodik, aki már ugyancsak 1901-ben, mikor _Schwalbe_ felfogását közölte, állást foglalt ellene. _Klaatsch_ szerint «jogosulatlan dolog a neandervölgyi embert _Homo primigenius_nak nevezni; felfogásom szerint ez a legszerencsétlenebbül választott elnevezések egyike, mely reményem szerint megint el fog tünni.»[90] Egyik és másik tudós táborában is egész sorát találjuk a jeles szakembereknek; nálunk a _Schwalbe_ nézetének különösen lelkes híve: _Hillebrand Jenő dr._, barlangjaink szorgalmas és szerencsés kutatója.[91] E mellett nyilatkozott újabban a jeles francia anthropologus, _M. Boule_[92] is. A vita biztos megoldását szinte lehetetlenné teszi az, hogy ennek az ősembernek csak a csontjait ismerjük, a lágyrészeit nem, s különösen az a körülmény, hogy nem tudjuk, tudott-e már a vele egyidőben élt «recens» emberfajtákkal eredményesen kereszteződni oly értelemben, hogy a kereszteződésből származott utódok még tovább tudtak szaporodni? Utóbbi kérdés eldöntése az egy fajhoz való tartozás biológiai próbaköve! Ezért a kérdés nemcsak most vitás, hanem alkalmasint vitás marad örökre.

De az ember fajfejlődése szempontjából ez a kérdés voltaképen nem is olyan nagy fontosságú; megelégedhetünk annak a biztos ténynek kijelentésével, hogy a diluvium második felében olyan fajta teremtés élt e földön, még pedig itt Európában, mely ha embernek nevezhető is már, alacsonyrendű, majomszerű bélyegeinek állandó és jellegzetes kombinációjával a ma élő emberiségnél kezdetlegesebb típust képviselt. A fejlődés bizonyítására már ez elég. Ezzel a kijelentéssel azonban nem azt akarom mondani, hogy a mai európai ember a neandervölgyinek közvetetlen ivadéka, hogy belőle fejlődött tökéletesedés útján a _Homo europaeus hodiernus_.

A neandervölgyi ember eltünése.

A neandervölgyi ember végighúzódott a diluvium legnagyobb részén s csak röviddel a vége előtt, az utolsó jegesedés vége felé, a felső Moustérien-fokozaton tünt el. Legrégibb időből való a krapinai lelet, utána következik a legújabban Charente-ban s a Le Moustier-ben talált csontváz. Legfiatalabb rétegből nyilván a neandervölgyi és a gibraltári koponyatöredék való. Az utolsó interglaciális időszaktól fogva a neandervölgyi ember együtt élt az alább leírandó magasabbrendű diluviumi fajokkal.

A kérdés most már az, hogy milyen módon tünt el ez az emberfajta? Az ez idő szerint legelterjedtebb felfogás szerint, amelyhez hozzácsatlakozom én is, kihalt, anélkül, hogy a többi emberfajtával összekeveredett volna. Minden jel arra vall, hogy a neandervölgyi ember holt ága az emberiség élő fájának, vakon végződő oldalhajtása a haladó emberi nemnek. Ezt abból következtetem, hogy a többi kiásott diluviumi koponyák egyike sem mutat közvetetlen átmenetet ehhez a koponyaalakhoz. _Adloff_[93] (1907) a krapinai koponyák fogainak összehasonlítása alapján is tagadja, hogy ez a neandervölgyi ősember közvetetlenül átment volna a többi diluviumi emberfajtába. Lehet, hogy a hiányzó átmeneti alakokat napfényre fogják még hozni a további ásatások, de amíg ilyeneket nem ismerünk, addig véleményem szerint azt kell feltennünk, hogy a neandervölgyi emberfajta teljesen kipusztult s nem folytatódott a többi rasszba, mint azt például _Walkhoff_ (1903), _Schlitz_ (1908), _Gorjanovic-Kramberger_ (1909), _Leche_ (1911) és mások hiszik.[94]

A jégkorszak végének «recens» emberfajtái.

A diluvium utolsó harmadában a neandervölgyi ember mellett más emberfajták is megjelentek Európában, melyek sokkal közelebb állnak a mai ember típusához. Ezeket a fajtákat a _Homo neandertalensis_-szal szemben _Homo diluvialis recens_ néven foglaljuk össze.

Az eddigi csontleletek azt tanusítják, hogy a diluvium végső szakában máris több ilyenféle emberfajta élt földrészünkön. Valószínűleg mindannyian kívülről vándoroltak be, keletről és délről.

Legalább három ilyen diluviumi «recens» emberfajtát kell megkülönböztetnünk: az Aurignac-fajtát, a Crô-Magnon-fajtát és a Grimaldi-fajtát. Mind a három hosszúfejű, épen úgy, mint a neandervölgyi ember. A hosszúfejűség az emberi koponyának kezdetlegesebb, ősibb alakja. Csak az újkor küszöbén, a palaeolithicum és neolithicum átmenetét jelző azilienben (Ofnet-leletek) tűnik fel Európában a széles koponyájú, ú. n. brachykephal ember.

Az emberi nem törzsfejlődése szempontjából ezek a recensfajok már nem szolgáltatnak adatokat; tanulmányozásuk inkább embertani szempontból, nevezetesen a mai európai rasszok kialakulása kérdésében fontos.

Homo Aurignacensis.

Megjelenésének idejét tekintve, a recens fajták közt legrégibb, s koponyájának alkotása szerint is legközelebb áll a neandervölgyi emberhez a _Homo Aurignacensis_. Ezt a nevet _Klaatsch_[95] adta neki az egyik legújabb idetartozó lelettel talált kőszerszámok típusa szerint. Eddig öt ilyen koponyát, illetőleg koponyatetőt ismerünk;[96] valamennyin fölismerhető ennek a fajtának jellegzetes tulajdonsága: a nagyfokú hoszszúfejűség. Keskeny, hosszúra nyúlt koponyájú ember volt ez. Testmagassága körülbelül akkora volt, mint a neandervölgyié (160 cm). Csontvázának sokkal karcsúbb volta azt tanúsítja, hogy durva fizikai erő dolgában nem vetekedhetett a neandervölgyi ősemberrel, de koponyájának előkelőbb alkotásából, magasabb homlokából viszont azt következtethetjük, hogy amannál élelmesebb, ügyesebb, fortélyosabb volt és e tulajdonságainak segítségével bizonyára könnyű szerrel győzedelmeskedett is rajta.

A legtökéletesebb e fajtához tartozó leletet 1909 augusztus 26.-án ásta ki _Hauser O._ a Couze völgyének (départ. Dordogne) egy kis sziklamenedékéből (abri sous roche), azon a hegyoldalon, melyet az odavaló lakosság Combe-Capellenek nevez. A csontokat _Klaatsch_ írta le tüzetesen.[97] A csontváz 40–45 éves férfié lehetett. Itt is megtaláljuk az Aurignac-fajtára jellemző rendkívül hosszú koponyatetőt. A homlok már meredekebben áll, de még alacsony; a szemgödrök fölött nincs már olyan erősen kiemelkedő eresz, mint a neandervölgyi emberen, csak mérsékelt kiemelkedés. Az arc keskeny, hosszú, a szemgödrök már nem kerekek, hanem inkább négyszögletesek. A fogak és a száj tájéka mérsékelt prognathiát mutat. A fej legalacsonyabbrendű típusú része az állkapocs, mely zömök, durva alakjával még a neandervölgyi fajta állkapcsára emlékeztet, de az állcsúcs már nem húzódik visszafelé, mint azon. Igaz, hogy nem is ugrik előre, mint a mai emberen, hanem függőlegesen esik le, vagyis _Klaatsch_ elnevezése szerint közömbös. E szerző szerint e koponya típusa a mai ausztráliai őslakóéhoz hasonlít.

Az Aurignac-fajtához kell soroznunk azt a gyermeket is, amelynek csontjait 1909 nyarán hozta felszínre _Hillebrand Jenő_[98] a borsodmegyei répáshutai Balla-barlangból.

Grimaldi-rassz.

A csak két példányból ismert _Grimaldi-rassz_ közel áll Afrika északi részének mai negroid lakosságához. Nem lehetetlen, hogy onnan vándorolt be az a férfi s az a nő, akinek a csontvázát a Menton melletti barlangok egyikének (Grotte des enfants) fenékrétegéből ásták ki.

Crô-magnoni ember.

Még kevésbé rí ki a mai emberiség formaköréből a diluvium utolsó szakaszának ú. n. _cromagnoni embere_, ez a hatalmas termetű, zord rénszarvasvadász, aki nemcsak kőből, de már állatcsontból és agancsokból is nagyon formás eszközöket tudott faragni s aki Dél-Franciaországban és Észak-Spanyolországban már mint festő- és képfaragóművész is tanújelét adta kulturára való rátermettségének.[99] Ennek a Magdalénien-korbeli embernek barlangi festményeit és a sziklákra vésett domborműveit ma is csodálattal szemléljük.[100]

A crô-magnoni ember egységes, jól jellegzett rassz, minden sarjában egyforma tulajdonságokkal, úgy a koponya, mint a testalkat tekintetében. Leginkább Nyugat-Európában volt elterjedve. Középmagas vagy magas ember volt, rövid, széles arccal, erős állkapoccsal, jól fejlődött szemgödör feletti kiemelkedésekkel, melyek arcának talán némi vad kifejezést adtak, de emellett szép, magas homloka volt. Prognathia itt már nincs jelen, ami nagy különbség az Aurignac-emberhez képest. Az állcsúcs is már a mai típushoz hasonló. A koponyája ennek is hosszú volt.

_Keith_[101] szerint ez a durva arcvonású ősi népfaj olyanféle lehetett, mint azok a népek, amelyek mai nap a Himalaya északi és déli lejtőit lakják. Mások inkább a mai eszkimókban találják meg a crô-magnoni ember mását. Bár _Ranke_[102] szerint elvétve akad Közép-Európa mai lakossága közt is ilyenforma koponyaalakú egyén, mégis mondhatjuk, hogy Európában ilyen durva típusú nép ma már egy sincs többé. De igenis él Európán kívüli földrészeken s így a crômagnoni ember mint az emberiség egy ősi fejlődési alakja nem vehető számba.

Furfooz-rassz.

A jégkorszak legvégső szakaszában, helyesebben már az átmeneti időszakban az utána következő holocénhoz (a «geologiai jelenkor»-hoz) találkozunk első képviselőivel az Európa mostani lakosságában oly nagy szerepet vivő rövidfejű, brachykephal emberfajtának. Az első lelet helye után (E. Dupont találta az első ilyen koponyát 1867-ben Belgiumban, a Lesse völgyében) Furfooz-rasznak nevezik ezt az emberfajt, mások Grenelle-rasznak, egy Párizs melletti lelet után. Igen érdekesek R. R. Schmidt újabb leletei (1908) a bajor-württembergi határ közelében, bajor területen fekvő Ofnet-barlangból. 33 koponyát talált itt a fáradhatatlan barlangbuvár 0,85 m. mélyen a felszín alatt, a palaeolith- és neolith-kor, vagyis a pleisztocén és holocén határát jelző Azilien-kulturafok kőeszközeivel. Valamennyi koponya arccal nyugat felé fordult helyzetben feküdt; itt sajátszerű temetési kultusz, ú. n. részleges temetés esete forog fenn. A koponyák egy része még a régibb, dolichokephal alakot mutatja, nagyobb része azonban már az újabb, e korban felmerülő brachykephal idomot. A Furfooz-fajtához tartozik az a híres koponya is, melyet Hantken Miksa ásott ki a löszből 1872-ben Nagysápon, Győrmegyében s mely a budapesti egyetem anthropologiai intézetében van.

Az emberi fejlődés eredménye.