Part 2

Ilyen atavisztikus jelenség, ha a gyermek a gerincoszlopa végén szabadon kiálló farkszerű képződménnyel születik, mint pl. _Harrison_nak 1901-ben leírt híres esetében. Ide sorozhatók még a következő szabálytalanságok: 13. és 14. bordapár kifejlődése (az emberszabású majmok közül csak az orangutánnak van 12 bordája, a többi háromnak 13 vagy néha 14), ilyen a kéztőcsontok közt feles csontként 0·4%-ban megjelenő központi csontocska (os centrale carpi), mely még az orangután és gibbon kéztövének állandó eleme, ilyen a rendellenes középső szegyizom (musc. sternalis), a felkarcsontnak processus supracondyloideus névvel jelölt nyujtványa (a félmajmokon és egyes újvilági majmokon állandóan előfordul). Ide sorozható egy harmadik kis-zápfog rendellenes megjelenése, ami az új világi majmokon a rendes állapot, míg az ó világi és emberszabású majmok fogainak száma egészen olyan, mint az emberé. Ilyen az az eset, ha az ujjakat a helytelenül «úszóhártyá»-nak nevezett bőrredő köti össze: a gorillán ez a redő mindig megvan s a második ujjpercig húzódik. Ilyen a kettéosztott méh (uterus bipartitus), ilyen a jobb tüdőn néha előforduló szívburok alatti lebeny (lobus subpericardiacus), ilyen az alkaron az arteria mediana erős kifejlődése, ilyen a gége Morgagni-féle tasakjából néha kiinduló, az anthropoid-majmok gégetasakjára emlékeztető kitüremkedés, mely néha akkora, hogy a nyelvcsont alatti hártyát maga elé tolva kivülről is megjelenik a gégén. Ilyen «pithekoid» változat a halántékpikkely homloknyulványa, mely az európai emberen 1·5%-ban, a szerecsenen és ausztráliai őslakón 15%-ban fordul elő. Az anthropoid majmokon, ha nem is állandóan, de igen gyakran jelen van. Sőt ilyen, hogy egy nagyon közönséges, lépten-nyomon szemünk elé kerülő esetet említsek: a fejtől elálló lapos fül is; ilyen füle van a csimpánznak, míg a gorilláé és orangutáné kicsinységével és különösen a fejhez való odasimulásával már az emberi fül közönséges alakját és helyzetét állítja elénk. Ezt az elálló fület az emberen mindenki szépséghibának tartja, holott a működés szempontjából, vagyis a fül hangfogó szerepét tekintve, voltaképen többet ér a fejhez odafekvőnél; példája ez annak, hogy az emberi ízlésnek nem mindig az a szép, ami jó és célszerű.

Az emberi test jellemző tulajdonságai.

Manapság az emberi nemnek azállatországgal való szoros együvétartozása, sőt állati származása is olyannyira átment már a köztudatba, hogy, miként _Klaatsch_[25] mondja, a tudománynak ma jóformán már nem is arra kell az igyekezetét fordítania, hogy kidomborítsa az ember és állat közti megegyezést, hanem inkább arra, hogy kiemelje és szabatosan körvonalozza azokat a szerkezetbeli sajátságokat, amelyek elválasztják az embert a hozzá legközelebb álló lényektől. Ezek az ő valóban jellemző tulajdonságai, s ezekben rejlik a természetben elfoglalt helyzetének magyarázata is.

Ha nagy vonásokban reá akarok mutatni az emberi szervezet jellemző tulajdonságaira, ellentétben az állatéival, elsőben is meg kell cáfolnom azt a balvéleményt, hogy az ember minden ízében a legtökéletesebb teremtés. Koránt sem az, sőt ellenkezőleg: ha nem tekintjük az agyvelejét, szervezetére épen bizonyos kezdetlegesség, bizonyos differenciálatlanság jellemző.

A természet az állatok nagy részét az élet küzdelmeihez hatalmas védelmi eszközökkel látta el. Rettenetes tépőfogakkal, agyarakkal, agancsokkal, karmokkal, tüskékkel fegyverezte fel őket, érzékszerveiket élessé tette, a hideg ellen meleg bundával védte őket, szárnyakat adott nekik, hogy a levegőbe emelkedhessenek. Az állat szervezetével ellentétben az emberé valóban gyámoltalannak mondható. Se agyara, se szarva, se karma nincs, amivel támadhatna vagy védekezhetne. A fogai satnyák, olyannyira, hogy nemcsak az önvédelemre alkalmatlanok, de már-már a táplálék szétaprítására is alkalmatlanok kezdenek lenni. Két zömök, husos lábával aránylag lassan, nehézkesen mozdul tova a talajon, szárnya nincs, amellyel a talaj fölé tudna emelkedni. Érzékszervei összemérve az állatokéival tökéletlenek, különösen a szaglása gyenge. Az állatországban ez az érzékszerv egyik legfontosabb eszköze az élet fenntartásának, mert ezzel szimatolja meg az állat már messziről a közeledő ellenséget vagy zsákmányt s ezzel tájékozódik a rengetegben vagy a pusztaságban. Az embernek ez az érzéke jóformán csökevényes. Még csak fogalmat sem alkothatunk magunknak arról, hogy micsoda érzéseket kelt, hogyan működik ez az érzékszerv a kutyán, mely távollevő gazdáját megtalálja annak az elképzelhetetlenül parányi szagnak nyomán, mely a járó ember kigőzölgéseiből odatapadt a lábnyomokhoz. Aránylag fejlettebb még az ember szeme, de ez is távol marad pl. a sas szemének élességétől, mely a magasban kóvályogva meglátja a mélyen alatta futkosó nyulat s hirtelen lecsap reá. Nagy gyarlósága az embernek az ő mezítelen bőre is, mely védtelenül hagyja az időjárás viszontagságaival szemben.

De ezekért a hiányokért bőven kárpótolta a természet az embert két nagy tökéletességgel. Az egyik egyenes testtartása, a másik pedig óriási módon kifejlődött agyveleje. Ennek a két dolognak a kombinációjában rejlik első sorban az ember fölényes egyéniségének kulcsa.

Szervezetének egyéb tekintetekben való egyszerűsége, differenciálatlansága nemhogy kárára volna, de épenséggel egyik feltétele az ő fölényes helyzetének, mert minden egyoldalú, csak bizonyos feltételekhez szabott alakulás mellőzésével épen ezen az alapon tartotta meg bámulatos alkalmazkodó képességét a környezet változó viszonyaihoz.

Az ember egyenes testtartásáról.

Az _egyenes testtartás_ első nyomait megtaláljuk már egyik-másik állaton is. A kenguru például elülső végtagjainak rövidsége és fejletlensége miatt fölegyenesedett helyzetben végzi, lábainak és farkának segítségével, hatalmas ugrásait, s hasonlóképen az ugró egér is; a medve is tud a talpán állani. Ezek azonban egészen különleges esetek, ú. n. convergentia-jelenségek, melyeknek az ember egyenes testtartásához semmi közük nincs. Sokkal inkább közeledik ehhez az emberszabású majmok testtartása, különösen a gibboné. Ez a legkülönb tornásza a majmok családjának a fákon él, de néha leszáll a földre is, s ilyenkor, kivált ha gyorsan akar haladni, térdben behajlított lábaira állva fut, kissé előre görnyedt testtel, döcögve, gyámoltalanul, mialatt óriási, a lábainál kétszerte hosszabb karjait egyensúlyozó rúdként lóbálja a levegőben. A többi majomnak igazi egyenes testtartása nincs, mert járás közben – az idomított példányokat nem tekintve – valamennyi a keze fejére támaszkodik, még pedig vagy a második ujjperc kézháti felszínére, vagy a kéz szélére. Ha a kezek és lábak egyforma hosszúak, a törzsöknek vízszintes a helyzete, mint az a legtöbb mostani majmon (páviánok, makákók, Semnopithecusok, stb.) s a miocénbeli kihalt fajtákon (Mesopithecus) is tapasztalható, de ha a karok hosszabbak, mint a lábak, az állat ennek következtében félig-meddig egyenes testtartáshoz jut. Látható ez a gorillán és az orangutánon. De mindez távol marad az emberen észlelhető tüneménytől: az ő büszke, egyenes, szabadon az ég felé meredő állásától, melynek egyik jellemző, épen csak az emberen előforduló vonása, hogy a hosszú, izmos, oszlopszerű lábak a csípőben és térdben ki vannak nyujtva. Csak az emberen észleljük azt a sajátságot, hogy a test mindig csak a lábakra támaszkodik, és állás valamint járás közben, ha csak a botra való támaszkodást nem vesszük tekintetbe, karjait támaszkodásra sohasem használja.

Csodálatos egy tünemény ez, mert az emlősállatok szervezete nyilvánvalóan a vízszintes helyzetre van berendezve s az ember testében is sok vonás utal erre az eredeti alaptervre, így pl. a most már vízszintesen futó bordaközti és ágyéki gyüjtőerek billentyűi, melyek ezeknek az ereknek egykori függőleges lefutásából érthetők. Ebből a szempontból magyarázható az is, hogy az emberen is, épúgy, mint az emlősállatokon, a has- és medenceüreg gyüjtőereinek nincsenek billentyűi; ezek az állaton vízszintes, sőt részben kissé lejtős helyzetben viszik a vért a szívhez s ezért billentyűkre nincs szükségük. Az emberen függőlegesen felszálló helyzetbe jutottak, s így nagyon is reájuk férne a billentyűknek a vérsülyedést meggátló berendezése; csak az emberi nem multjából érthető, hogy a természet megvonta tőlük a billentyűket, melyek megvannak a végtagok, a fej és nyak gyüjtőereiben.[26] S ime az ember, ezzel az alaptípussal ellenkezésben, fölegyenesedik, s a négy végtag közös feladatát egyedül a hátsó végtagokra ruházva, testének egész helyzetét, háti és hasi felszínének térbeli viszonyát gyökeresen megváltoztatja.

Akik sokat vadásztak exotikus vidékeken, azt állítják, hogy voltaképen minden állat, még a leghatalmasabb is, megijed az embertől, s ha az ember őt meg nem támadja, elfut előle. Talán épen ez a merev tartás az, ami megriasztja az embernél sokkal hatalmasabb állatokat is. _Hoernes_[27] helyesen mondja: «Der zweibeinige Mensch ist ein Art Monstruosität in der Natur, ja, man könnte sagen: gegen die Natur.»

Ha erről az egyenes testtartásról elmélkedünk, arra az eredményre jutunk, hogy annak összefüggésben kell lennie az ember hátsó, vagy mondjuk alsó végtagjainak hosszúságával. A kényelmes négykézláb járásnak egyik föltétele, hogy a törzsököt elől-hátul alátámasztó négy végtag körülbelül egyforma hosszú legyen. Már az elülső végtagok hosszabb volta is megnehezíti a járást, mint azt a majmokon látjuk, de nem annyira, mint a hátulsóké. Annak, hogy az ember fölvehette ezt a sajátszerű függőleges tartást, kapcsolatban kell lennie alsó végtagjainak erős kifejlődésével. Ez a két hosszú, oszlopszerű, izmos láb különleges emberi vonás, eltávolodás az elemi típustól, épen olyan értelemben, mint ahogy eltávolodás ettől az emberszabású majmok hosszú karja, melyet a fákon való életmódhoz való alkalmazkodásból lehet magyarázni. Azt, hogy az emberi láb aránytalan hosszúsága a másodlagos differenciálódás szempontja alá esik, a fejlődési viszonyok is bizonyítják. A magzat alsó végtagjának fejlődése a felsőéhez képest eleinte visszamarad s még az újszülött lába is rövidebb, vagy legalább is nem hosszabb, mint a karja. Csak a serdülő ifjún vagy leányon alakul ki a végleges állapot, vagyis az a viszony, hogy a lábak egyharmaddal hosszabbak a karoknál, s az egész testhossznak majdnem felét (47%-át) teszik.

Az egyenes testtartás keletkezéséről.

Merőben a spekuláció ingatag talajára lépünk, ha azt a kérdést vetjük fel és fejtegetjük, hogy milyen körülmények idézhették elő, hogy az emberi típus felé fejlődő lény az egyenes testtartásra tért át. Már _Darwin_ foglalkozik e kérdéssel az ember származásáról szóló nagy művében, de magyarázata nem mondható sikerültnek. _Haeckel_hez csatlakozva, az egyenes testtartásból származó előnyöket: a karoknak felszabadulását a törzsök alátámasztásának feladata alól mondja a fölegyenesedés okának. Véleményem szerint a szelekció segítségével nem lehet az egyenes testtartás kifejlődését megmagyarázni, mert a felegyenesedés első stádiumai inkább kárára, mint hasznára vannak az állatnak: kezeinek célszerű használatát még nem tanulta meg, a futásban pedig ügyetlenebb lett.

_Klaatsch_ (1901) és _Schwalbe_ (1904) az elsőleges oki mozzanatot a láb kialakulásában keresik. Szerintük előbb a lábnak kellett az egyenes járásra alkalmassá fejlődnie s csak azután, vagy ezzel párvonalasan tudott fölegyenesedni a törzsök. Az ember lába nemcsak hosszúságával s izmainak, különösen a lábszárizmoknak erősségével tér el a majom lábától, hanem egyebekben is. A legfeltünőbb emberi sajátosság nem is ebben, hanem a lábfej alakulásában s a lábujjak viselkedésében mutatkozik. A majom talpa lapos, az emberé boltozatszerűen kivájt, miáltal a láb rugószerű készülékké, a járás ruganyossá, könnyeddé lesz. A majom lábának hüvelykújja rövid, a többitől szögletben eláll, s velük olyan mozgékony viszonyban van, mint a kéz hüvelykujja a többi ujjhoz; az első lábtő-lábközépizület, mely az emberen feszes izület, a majmon csuklóizület. Ezért nevezték azelőtt, _Buffon_ és _Blumenbach_ nyomán, a majmokat «négykezű állatok»-nak (Quadrumana), szemben a kétkezű emberrel (Bimana), elég helytelenül, mert a majom hátulsó végtagja az ujjaknak mozgékonysága s kapaszkodásra alkalmas volta mellett is mégis csak láb és nem kéz s anatómiai szerkezetében a kéztől épen annyira és épen oly módon különbözik, mint az ember lába a kezétől. Az ember lábának hüvelykujja megváltozott, megnyúlt, úgy hogy immár nemcsak hogy nem rövidebb, de még valamivel hosszabb is a szomszédos második ujjnál, továbbá ettől nem áll el szögletben, hanem szorosan hozzája illeszkedik, amivel kapcsolatban elvesztette szabad mozgékonyságát, a többi ujjal való szembeállíthatóságát, habár az erre való izmok a talp hústömegében még ma is megvannak. Ezzel a láb szilárdabb talapzattá lett ugyan, de másfelől működésében sokkal korlátozottabbá; teljesen vagy csaknem teljesen híjával van a fogódzkodás képességének, mely a növényevő majmon a fákon töltött, örökösen tornászó életmód mellett nagy fontosságú, de az ember megváltozott életviszonyai között fölösleges. Érdekes, hogy, miként először _Turner_ mutatta ki, az emberi magzat lábhüvelykujját az első 2–3 hónapban épen olyan «abdukciós», vagyis a többi ujjtól eltávolított helyzetben találjuk, mint a kifejlődött majomét, s még érdekesebb, hogy a majmok viszonyaira emlékeztető, a második ujjnál rövidebb s tőle rézsutosan eltérő első lábujj mint rendellenesség előfordul néha a felnőtt emberen is _(Klaatsch, Bälz, Neuhaus)_, különösen alsórangú rasszokon.

_Klaatsch_ a lábujjaknak erre az átalakulására veti a fősúlyt. Nem az egész láb megnyúlása és megerősödése, hanem az ujjaknak e megváltozása volt az első esemény a felegyenesedés történetében, ez tette, szerinte, lehetővé az egyenes testtartást. _Schötensack_kal együtt ezt a megváltozást pedig kissé kalandos módon – Lamarck szellemében – az embert megelőző ősalak mászó mozdulatainak módosulásában keresi. Mert míg addig az a bizonyos ősalak majommódra kuszott fel a fákra, vagyis olyanformán, hogy lábát kapaszkodó, a gallyakat az ujjakkal kézszerűen közrefogó eszköznek használta, hosszú idők folyamán lassan áttért a mászásnak egy más módjára, nevezetesen arra a módra, amelyet _Schötensack_nak (1901) és utána _Klaatsch_nak (1901) Ausztrália mai, még nagyon kezdetleges őslakóin volt alkalma megfigyelni. Ezek az ez idő szerint legkezdetlegesebb emberek úgy másznak fel az őket édes gyümölccsel kecsegtető kókusz- és eucalyptus-fákra, hogy a talpat összeszorított lábujjakkal laposan vagy a belső szélével illesztik a fa törzséhez s kinyujtott karokkal megfogódzkodva, gyakran még valami kötélfélének a felhasználásával, szinte lépegetve haladnak fel a fa törzsén. Ettől a mászásmódtól változtak meg _Klaatsch_ szerint az ősember lábujjai, s ennek a következménye, hogy felállhatott lábára s egyenes testtartású emberré nemesedhetett.

_Morris_ amerikai tudós,[28] a kéz felszabadulásának okát a test növekvő súlyában keresi. «A miként a nehéztestű gorilla (különösen a hím) mai nap is leginkább a földön tartózkodik, mert nagy súlyánál fogva nehezen mozog a fa ágai között, úgy az ember ősalakjául tekintendő majmot is testének megnövekedett súlya és nagysága kényszeríthette arra, hogy a fákról leszálljon s utóbb az erdőt is elhagyja. De mihelyt ennek az állatnak elülső végtagjai meg voltak fosztva a fáktól, tehát természetes támasztékuktól, mihelyt fogódzó-kapaszkodó munkájuk megszünt, a következő nemzedékek során mindinkább rövidülni kezdtek, míg végre annyira megrövidültek, hogy a négylábon való járás már nehezére esett az állatnak s ennek következtében egyenes testtartásra, fennálló járásra volt kényszerítve.»[29]

Így történt-e valóban a dolog, vagy máskép, ki tudná megmondani? De bárhogy történt is, bizonyos, hogy a fölegyenesedéséből óriási haszon háramlott az emberre s hogy ez a testi sajátsága vált további haladásának egyik főtényezőjévé. Agyveleje most a gerincoszlop szilárd talapzatán szabadon bontakozhatott ki növekvő súlyával s az ember két új fontos szervre, a haladás két új nagyszerű eszközére tett szert: a kezekre. Ezek most teljesen fölszabadulva a törzsök hordozásának s így a talajjal való folytonos érintkezésnek durva munkája alól, a finomabb műveletekre alkalmasabbá fejlődhettek. Így lett az ember, értelmes agyvelejének segítségével, mindinkább – _Franklin_nal szólva – eszközkészítő állattá (toolmaking animal); ennek köszönheti azt a nagy ugrást szellemi fejlődésében, hogy szervezetének hiányzó védelmi eszközeit már most bőven tudja kárpótolni mesterséges szerszámaival.

Azt, hogy milyen nagy szerepe van az ember életében a kéznek, hogy mennyire alapja és föltétele ez minden tökéletesedésnek, legjobban láthatjuk a két karját elveszített vagy kéz nélkül született nyomorék ügyefogyottságán.

Az előbb azt mondottam, hogy az ember két kezével két új szervhez jutott. Ez nem úgy értendő, mintha az egyenes testtartással két elülső végtagja alakilag is gyökeresen megváltozott, valami egészen újjá idomult volna át, valamivé, ami más állaton nincs és nem is volt meg soha. Ellenkezőleg, a kezet az ember minden jel szerint régi örökségként vette át az ősalakoktól, _Klaatsch_ szerint a karbon-, perm- és triász-kor Chirotheriumaitól, amely rejtélyes kihalt állatokat csak csodálatosan emberszerű kéz- és lábnyomaikból ismerünk.[30] A kéz anatómiai szerkezete nem is változhatott meg valami lényegesen az egyenes testtartással, hanem az ember nagyszerűen tudja ezt a szervét használni: a működés az, ami a talajtól való felszabadulással olyan tökéletessé finomulhatott, hogy az emberi kezet, bármilyen régi örökség is, szinte új szervnek nevezhetjük.

Az egyenes testtartás következményei az ember szervezetében.

Az egyenes testtartásból származó nagy nyereség mellett alig jöhet számba az a néhány káros következmény, amivel a test tartásának e megváltozása járt. Mert az, hogy hátrányai is vannak az egyenes testtartásnak, kétségtelen. Az orvosok jól tudják ezt.[31] A test hasoldala, mely sokkal érzékenyebb a hátoldalnál, ezzel védtelenebb, veszélynek kitettebb helyzetbe jutott. Az ember, mivel csak két végtaggal s nem néggyel tolja előre a testét, ügyetlenebb, lassúbb a futásban, mint a legtöbb, még nálánál kisebb emlősállat is. Az egyenes testtartásnak róható fel bűnül az embernek néhány olyan betegségre való hajlandósága is, mely az állatokon teljesen hiányzik, vagy csak nagyon ritka. Ilyen a gerincoszlop egyik-másik elferdülése, a vér sülyedéséből származó lábszárfekélyesedés, a vándorvese s a többi hasi szervnek sülyedése (enteroptosis), a méh- és végbélelőesés, az egyenes testtartás okozta úgynevezett «orthostatikus» fehérjevizelés, a combnyak elgörbülése («coxa vara»), a lúdtalp, s különösen a lágyék- és combsérvek keletkezése.

Érdekes, hogy miként változott meg egy csomó sajátság az ember testében, különösen a csontvázán, az egyenes testtartás következtében úgynevezett «működésbeli alkalmazkodás» révén.[32] Gerincoszlopa S-alakú hajlást öltött, mellkasa elülről hátra lelapított alakot vett fel, szemben a legtöbb emlősállatnak jobbról balra összenyomott «elsődleges» mellkas-alakjával. Keresztcsontja a nagy megterhelés miatt nagyon erőssé, szélessé fejlődött, s hasonlóképen nagyon zömökké, erőssé fejlődtek ágyékcsigolyái is. Medencecsontjára most reánehezedik a belek egész tömege, s ezért egész medencéje szélesebb, tömörebb lett, a csípőcsontok lapátjai fejlettebbek s laposabban állanak szét, mint minden más emlősállaton; egész medencéje megrövidült felülről lefelé (craniocaudalis irányban). Far-, comb- és lábizomzata hatalmas fejlődésre tett szert, míg nyak- és tarkóizomzata a szalagkészülékkel együtt satnyának nevezhető, mert a fej hordozásában a gerincoszlop mellett már csak másodrendű jelentőségű.

_Friedenthal_ a felegyenesedésből magyarázza azt, hogy az emberen az exponáltabb hasi oldal szőrősebb, mint a háti, holott minden állaton, még az emberszabású majmokon is, a háti oldal az.

Az ember agyvelejéről.

De még az egyenes testtartásnál is fontosabb és sajátlagosabb bélyege az embernek, hogy agyveleje hatalmasan fejlett. Mert valahogy csak elképzelhetünk négykézláb járó, de fejlett agyvelejű, értelmes emberfajta lényt; de nem képzelhetünk el olyan értelemmel felruházott teremtést, amelynek bár felegyenesedett, emberszabású testén apró, fejletlen, állati agyvelő trónolna; az ilyen alak csak hülye vagy egészen állatias színvonalú lény lehetne, s embernek semmikép sem volna nevezhető.

Nem is kell a szélsőségeket egymással szembeállítanunk, hogy az embernek e nagy fölényéről meggyőződjünk, vagyis nem kell az ember agyvelejét az alsóbbrendű emlősökével összemérnünk, hanem elég, ha az embert a hozzá legközelebb álló állatokkal, az emberszabású majmokkal hasonlítjuk össze.

Agysúly az emberen és állaton.

Az ember agyvelejének súlya (a férfié) átlag 1375 gramm, az embernél valamivel nagyobb gorilláé pedig csak 463 gramm, tehát körülbelül egyharmada az ember agysúlyának. Egy 70 kg súlyú, tehát egy jól megtermett emberrel egyforma testtömegű orangután agyveleje még valamivel kevesebb, 431 gramm volt, a csimpánzé pedig csak 406. Az ember nem sorozható a nagyobb emlősállatok közé, ami különösen akkor lesz nyilvánvaló, ha őt nem a maga kápráztató felegyenesedett helyzetében, hosszú, kinyujtott lábainak magaslatán állva tekintjük, hanem négykézláb járónak képzeljük, s mégis az egész állatországban csak két állat van, melynek abszolut agysúlya felülmulja az emberét. Az egyik az elefánt, a másik a cethal. Az elefánt agyveleje 5473 gramm súlyú, tehát 4-szer akkora, mint az emberé, de az állat maga nem négyszer, hanem 46-szor nehezebb az embernél (3048 kg), s ha az embernek a maga testéhez képest csak annyi agyveleje volna, mint az elefántnak, agyvelejének súlya nem haladná meg a 18 grammot. Az óriás-cetnek 7000 gramm agytömege van, annyi, mint öt embernek összevéve, de 74,000 kg testsúlyával az ember agyfejlődésének mértéke szerint 1138 ember agytömegével kellene bírnia, s ha az ember agyvelő dolgában a cethal színvonalán állana, a gondolkozás szerve nála a 6 g-nyi súlyt sem haladná meg, vagyis akkora volna, mint egy mogyoró.

Azt, hogy milyen magasságban áll az ember agyvelő dolgában a majom fölött, akkor látjuk legszebben, ha az ember és majom fejének középső hosszmetszetét hasonlítjuk össze, nevezetesen ha azt tekintjük, hogy e hosszmetszetből mennyi esik az egyiknél és a másiknál a koponya agyvelői és arczi részére. Az emberen az átmetszeten az agyvelői rész úgy aránylik az archoz, mint 100:42, a majmon, még pedig az emberhez leghasonlóbbon, a csimpánzon, mint 100:90, vagyis az átmetszetnek csaknem a felét a nagyterjedelmű, ormányszerűen előre nyúló arcrész foglalja el. Az ember feje két részének ezen arányával mintegy szimbolumos kifejezője az emberben csúcspontjához ért fejlődési iránynak, mert egyfelől az értelem szervének hatalmas kibontakozását, másfelől a vegetatív életet, a durva állati ösztönöket megtestesítő faló, harapó készüléknek szinte elsatnyulását állítja elénk.

Az agyféltekékről.

De az emberi és állati agyvelő összehasonlításában nem kapjuk meg a megitélés teljes mértékét, ha annak csak az egész tömegét, mennyiségbeli fejlődését vetjük egybe. Ez csak akkor volna megbízható alapja az agyvelő értékelésének, ha az agyvelő a maga egészében, minden részében egyaránt székhelye volna a szellemi műveleteknek. Ámde tudjuk, hogy az ügy nem így áll; az agyvelő nemcsak az öntudatos lelki élet központja, hanem legfőbb kormányzó szerve a testi működéseknek is. Ide térnek be és itt jutnak az öntudat világába a test felszínét és az érzékszerveket érő s hasonlóképen a test belsejében keletkező érzések, és innen indulnak ki mint központból azok a tudatos parancsok vagy öntudatlan ingerek, amelyek izmainkat mozgásra késztetik s mirigyeink működését kormányozzák. Világos, hogy mennél nagyobb valamely állat teste, mennél terjedelmesebb bőrének felszíne, izmainak és mirigyeinek tömege, annál nagyobbak lesznek agyvelejében a testi működésekkel kapcsolatos részek is, függetlenül attól, hogy az állat milyen fokán áll a pszichikai fejlődésnek. Megbízható mértéket az emberi agyvelő igazi rangjának megbecsülésére csak azzal kapunk, ha az agyvelő egész fejlődésének tekintetbe vételén kívül szemügyre vesszük benne a magasabbrendű részek viszonyát az alacsonyabbrendűekhez is, s ezen az alapon hasonlítjuk össze az állati agyvelővel. Csak ha azt mérlegeljük, hogy milyen óriási fejlődésű az ember agyvelejében a legfontosabb rész: a két agyfélteke, értjük meg a maga valójában az emberi agyvelő előkelő alkotását. Mint két hatalmas félgömb domborodik ez a két agyfélteke a többi agyrész fölé, eltakarva az agyvelőből minden egyebet, holott még a majomban is fedetlenül marad fölülről való megtekintéskor a nyúltvelő s a kisagyvelő egy része.

Az agykéreg szférái.

De tudjuk, hogy a működés szempontjából még a féltekéket se foghatjuk fel minden részükben egyenrangú egységnek. Az agyvelő működéséről szóló fejezetnek egyik biztosan megállapított, sarkalatos tétele, hogy az agyféltekéknek legfontosabb része az a harmadcentiméter vastag, szürke állományból álló, idegsejtekben bővelkedő réteg, mely, a felület nagyobbítására redőkbe szedődve, a féltekék felszínén terül el: az agykéreg. Már a lángeszű, de később beteges, misztikus irányba tévedt _Swedenborg_ is (1688–1772) gyanította és ki is fejtette ezt.[33] Alapja volt e felfogás _Gall_ (1758–1828) híres, vagy inkább hirhedt frenológiai rendszerének is, melyben épen csak ez az alapgondolat helyes, minden egyéb hóbort. A tudománynak szabatosan bebizonyított tételévé ez a megismerés csak a mult század utolsó harmadában lett, az élettan és kórtan kísérletes vizsgálatai s az orvostudománynak a betegágyon és a boncolóasztalon tett megfigyelései alapján.

Az agyélettan további haladása azonban annak felismerésére vezetett, hogy ez a szürke kéregállomány sem egyenlő szerepű az agyvelő felszínének minden területén. Az élettan most már biztosan meg tudja vonni a féltekék felszínén az egyes különböző jelentőségű területek, úgynevezett «szférák» határát; körvonalozni tudja a mozgató mezőket, vagyis a test egyes izomcsoportjainak összehúzódását kormányzó központokat s hasonlóképen az érzékszervek felől jövő ingereket felvevő és öntudatosan percipiáló érző területeket. S ha az agyvelő felszínén elhatároltuk a kísérletek és kórtani tapasztalatok alapján mindazokat a területeket, amelyek a szorosabb értelemben vett testi működésekkel kapcsolatosak, maradnak a kéregállománynak egyes mezői, amelyekről tapasztalataink szerint fel kell tennünk, hogy nem ily testi központok, hanem a magasabb asszociációs szellemi működések székhelyei: azok a helyek, ahol a külvilág benyomásaiból s az emlékezeti képek társításából kialakul az emberi értelem, a tudatos emberi lélek világa. Ezeknek a részeknek megbetegedése és sérülése nem okoz se a mozgás, se az érzés terén mélyebbre ható zavarokat, hanem ilyenkor a magasabb szellemi műveletekben észlelhető a károsodás vagy pusztulás. Ezekhez a részekhez fűződik tehát, a mi emberi értelmünknek megfoghatatlan módon, az emberi psziche.

Asszociációs központok az agyvelőben.

_Flechsig_, a nagyhírű lipcsei elmeorvos, aki ezeket az asszociációs területeket az anatómia és fejlődéstan módszereivel, nevezetesen az agykéreghez futó idegrostpályák fejlődésének és kapcsolatainak vizsgálatával igyekezett megállapítani, az emberi agyvelő felszínén három ilyen nagy asszociációs területet különböztet meg: elülsőt, középsőt és hátulsót. A három közül nyilván legfontosabb az elülső, vagyis a homloki szféra. Számos tapasztalat utal arra, hogy az agyféltekék homloki részéhez van kötve elsősorban az öntudat. Hogy csak a legegyszerűbb, de talán legmeggyőzőbb bizonyítékot említsem: már saját érzésünk is azt tanusítja, hogy énünk, gondolkodó egyéniségünk valahol a homlok mögött, a szemünk felett székel, hogy ezen a területen s nem talán a nyakszirt tájékán vagy egyebütt él és zsibong a mi belső világunk.

A homlokkarélyról.

Az agyvelő homloki része az emberen már külső alakjával is elárulja erős fejlődését: hatalmasan domborodik előre és felfelé, reátolulva az arc felső részére, úgy hogy a szemek egészen alája kerülnek, holott még az emberszabású majmokon is a szemek mögött húzódik meg az agyvelőnek elől taréjszerűen megkeskenyedő homloki része. Ezzel a különbséggel függ össze, hogy az ember homloka magas, domború, a majomé pedig lapos, hátradülő.