Part 1

KULTURA ÉS TUDOMÁNY

A VAGYON TUDOMÁNYA

IRTA HOBSON

FORDITOTTA SIDÓ ZOLTÁN dr.

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

1912

A VAGYON TUDOMÁNYA

IRTA

J. A. HOBSON

FORDITOTTA

SIDÓ ZOLTÁN dr.

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

1912

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

I. FEJEZET. A vagyon jelentése.

Manapság a közhasználatban a vagyon szó alatt csak azokat a dolgokat értjük, amelyeket el lehet adni és meg lehet venni, annak a vagyonnak a nagyságát pedig, amelyet e tárgyak képviselnek, annak a pénzösszegnek a mennyiségével mérjük, amellyel a piaczon eladhatók.

Ha vagyonos emberről beszélünk, mindazt, amije van, pénzben fejezzük ki, beleértve nemcsak földjét, házait, gépeit, nyersterményeit, készpénzét, amellyel rendelkezik és amelyet üzletébe fektet, részvényeivel vagy egyéb papirjaival és okmányaival együtt, amelyek jövendő termékekre biztosítanak igényt számára, hanem lakóházát, bútorait, képeit, könyveit és egyéb személyes használatára szánt tárgyait is, amelyeket nem szándékozik árúba bocsátani. Mindezeknek megvan a maguk piaczi értéke és az illetőnek a vagyona ezeknek az értékeknek az összegéből áll.

Valamely nemzetnek a «vagyonát» hasonló módon becsülhetjük meg. Bizonyos adott időpontban ez a vagyon az állam és a nemzetet alkotó egyének, a polgárok tulajdonában levő elárúsítható javak teljes összegéből áll. Természetesen lesznek e javak közt olyanok, melyek idegen országokban fekszenek, viszont hiányzanak belőlük oly javak, amelyek bár magában az országban feküsznek, mégis külföldiek tulajdonát képezik.

Ilyen értelmezés mellett Nagybritannia vagyonához nem számítjuk hozzá földrajzi fekvésének, éghajlatának vagy más természeti előnyeinek pénzben felbecsült értékét, noha ezek esetleg egyéni, vagy kereskedelmi czélokra igen hasznosak. A Themze-folyó a nemzet üzleti életéhez való hozzátartozandósága mellett is csak közvetve vehető a nemzetvagyon részének, amennyiben könnyebbséget jelent a közlekedésügyi vállalatok részére. Két erős oka van annak, hogy ezeket a természeti előnyöket a nemzeti vagyon üzletszerű becsléséből kizárjuk. Elsősorban az, hogy nem eladók és piaczi értékük meg nem állapítható. Másodszor, ha az éghajlat, földrajzi helyzet, kikötőknek alkalmas partalakulás, stb. értékének megállapítását megkísérlenők, ez a nemzet mérlegében egyes tételek kétszeresen való szereplésére vezetne, mert mind e természeti előnyöket kétszeresen vennők számításba a magánvállalkozás számtalan czéljára történt felhasználásuk következtében.

Ezért akár az egyes egyén, akár a nemzet szempontjából üzleti czélra megfelel, ha a vagyon fogalmát a vásárolható árúkra korlátozzuk, piaczi értékük szerint mérve. Ennek az eljárásnak megvannak a maga előnyei és hátrányai. Vannak dolgok, amelyek így vagyonnak tekinthetők egy bizonyos helyen és egy bizonyos időben, míg más helyen és időben már nem szerepelhetnek ilyenül. Az ország lakosságának növekedtével olyan földterületek, amelyek annakelőtte nem jöttek vagyonszámba, időfolytán azzá válnak; víz, levegő és napfény szabad jószágból vásárolható jószággá válik a városi lakásbérek emelkedésével. Noha a rabszolga munkája sokkal kevesebb értéket képes termelni, mint a szabad munkásé, mégis a rabszolgák felszabadítása az Egyesült-Államokban a magánvagyon roppant tömegét semmisítette meg.

Viszont, a vagyonnak piaczi ár szerint való számbavétele mellett az egyes árúkból összetett vagyon összege folytonos változást mutatna, de nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy ez az eljárás a nemzet, vagy a világ vagyonában akkor is változást tüntetne fel, ha a «javak» mennyiségében vagy minőségében ennek megfelelően mi változás sem történnék. Az árak általános emelkedése vagy csökkenése, amely a pénzviszonyok következménye, a vagyon alaptalan növekedését, vagy csökkenését mutatná fel. És bár a statisztikusok e hibákat korrigálhatják is, a nemzeti vagyon tanulmányozásánál a vagyon mérésében a napi árra való támaszkodás még így is bizonyos zavar forrása marad.

Ha a vagyont alkotó tárgyakról leltárt veszünk fel, a vagyon köznapi fogalmát túl anyagiasnak fogjuk találni. Az üzletember jóakaratát csakúgy vagyonnak kell számítanunk, mint gyára épületeit, mert bár anyagiatlan, mégis eladásra alkalmas. Többször vitatták, hogy az üzleti képességek, az ügyesség, hatékonyság vagy az emberi munkaerő a nemzetvagyonhoz hozzá számítandók. Ám ez helytelen eljárás lenne. A rabszolgarendszer mellett a rabszolga termelőképessége részét képezi annak az eladásra alkalmas birtoknak, amelyhez tartozik; ám ott, ahol a személy nem jószág, azok a képességei sem tekinthetők jószágnak, melyek személyétől elválaszthatatlanok. Csak azok a szolgáltatások, amelyek nyujtására képesek és amelyeket a vevőnek át tudnak adni, számíthatók vagyonnak. Azaz, az orvos tudása és ügyessége nem vagyon, azonban a műtét, melyet végez, vagy a vélemény, melyet egy bizonyos esetben ad, már vagyonnak számítandó. Ugyanígy van ez a professzionátus és személyes szolgálatok minden fajánál. A szakács és a pinczér szolgálata ugyanabban az értelemben jelent vagyont, mint a táplálék, amelyet főz és felszolgál: a leczke épp úgy vagyont jelent, mint a tankönyv. Ahol azonban személyes ügyességet vagy munkát fordítanak a javak termelésére, úgy hogy az alakjuk vagy helyük megváltozik általa, ezt az ügyességet, vagy munkát úgy szokás tekinteni, mint a javakba belépő tényezőt, amely értéküket növeli. Eszerint a bérmunkát és az üzletvezető munkáját általában nem szokás önmagában vagyonnak tekinteni, hanem csak beszámítani azoknak az árúknak az értékébe, amelyeknek a termeléséhez hozzájárulnak. Ha a társadalom szempontjából tekintjük a vagyont, világos, hogy az említett két személyes szolgálatot nem vehetjük mindkét módon számításba és sokkal alkalmasabb azokhoz az árúkhoz számítani, amelyek piaczi értékét növelik.

Ha egy adott pillanatban leltárt készítenénk egy embernek, vagy nemzetnek a vagyonáról, természetesen csak az anyagi jellegű javakat vehetnők számításba, minthogy a szolgálatok bizonyos időben folynak le. Azonban világos, hogy a szabad, a házi, a szórakoztató és egyéb szolgálatok, amelyeket nem csupán az anyagi javak termelésére fordítanak, a vagyon egy más, külön faját képezik, ha árú tárgyául szolgálnak. Ezért valamely nemzet vagyonát egy adott időszak lefolyása alatt feltüntető leltárba bele kell őket foglalnunk. Az a szerep, amelyet a nemzetvagyon általános tömegében játszanak, sokkal világosabbá lesz előttünk, midőn majd a _jövedelemről_ szólunk.

Azt a berendezést, amely ennek a részint kézzelfogható, részint csak szellemi vagyonnak a különböző fajait termeli vagy előállításához hozzájárul, termelési rendszernek nevezzük. A termelés fogalma alá soroljuk itt mindazon tevékenységeket, amelyek a vagyon bármely fajának előállításában részesek, beleértve a bíró, a pap, az akrobata, vagy a szakszervezeti titkár működését. Igy nemcsak a földmívelésnek és a bányászatnak a földből javakat kivonó gazdasági ágait, nemcsak a kézműipar, a fuvarozás és az anyagi javakkal foglalkozó szétosztó ipari és kereskedelmi ágakat, hanem a kormányzást, a tudományos foglalkozásokat, a művészetet, minden üdítő sportot és szórakozást a termelési rendszer fogalma alá kell foglalnunk.

A termelés mindezen ágainak terméke vagyont jelent és e vagyon összegét annak piaczi ára szerint becsüljük meg.

Ruskin János és mások tagadták, hogy a közgazdaságtannak meg kellene elégednie a vagyonnak ezzel a szerintük szűk értelmezésével. Árú tárgyát képező javakról szóló rideg adatok, amelyeket pénzértékben fejeznek ki, mondják e támadók, mi hasznos ismeretet sem nyujtanak számunkra abban a tekintetben, hogy mi hatásuk van e javak termelésének és fogyasztásának az ember életére és boldogságára. A társadalom más kutatói szintén kétségbevonták annak a helyességét, hogy a gazdasági eljárások tanulmányozását különválasszuk más társadalmi proczesszusokétól és külön közgazdasági «tudománnyá» tegyük.

Ez a bírálat, amennyiben éle van, minden tudományos speczializálásra alkalmazható. A jelenségek egész világa benső összeköttetésben álló részek egysége és bármely résznek külön tanulmányozás czéljára való kiszakítása szükségkép csonkítást jelent. Ám az ily külön tanulmányok folytatása igen fontos az intellektuális haladás szempontjából és a művelésükkel járó csonkítás nem végzetes jelentőségű, feltéve, hogy nem feledkezünk meg róla és hogy a specziális kutatás tárgyával nem foglalkozunk oly módon, mintha kerek és teljes egészet képezne. Sőt az ily tudományos speczializálásból a legnagyobb veszedelem éppen akkor áll elő, ha a tudományt valamely művészet alapjává tesszük és az emberi cselekvés szabályait építjük fel rá. A gazdasági élet tudományos kutatása bemutathatja, hogy az ember bizonyos cselekedetei vagy a nemzeti politika bizonyos intézkedései az árú tárgyát képező vagyont növelik. Hogy ezt az állítást felszólítássá módosítsuk és ez a felfedezés elegendő alapot jelentsen arra nézve, hogy egyéni, vagy nemzeti cselekvéseknek irányt szabjon, anélkül, hogy kellően számbavettünk volna a közjólétre hatást gyakorló egyéb tényezőket, amelyek e kereskedelmi szellemű politikából folynak, vagy folyhatnak, szemmelláthatólag elítélendő. Mert, ha valamely egyén, vagy nemzet a maga cselekedeteinek irányát kivánja megállapítani, ugyanakkor számba kell venni minden felmerülhető előnyt és hátrányt. Ennélfogva azt a tanácsot, amelyet a közgazda ad az államférfinak, mindenkor a közjólét egész területére való hatásának vizsgálata alapján kell alkalmazni, vagy kiigazítani. A rögtön, sőt állandóan hasznothajtó gazdasági politika is megtámadható a szélesebb látókörből tekintett hasznosságból eredő meggondolás alapján.

Ám, ha mindezt megengedtük is, ez távolról sem jelentheti azt, hogy a gazdasági javaknak akár a tudománya, akár a művészete tarthatatlan volna. Ellenkezőleg, mindkettő fontos szerepet nyer a «politikának», azaz a társadalom viselkedése tágabbkörű tudományának és művészetének haladása szempontjából. Nemcsak arra van szükségünk, hogy elkülönítve a gazdasági jelenségeket a közelebbi vizsgálat czéljaira a többi társadalmi jelenségtől, megtanuljuk, hogy melyek a gazdasági rendszer tényezői és mint végzi e rendszer a maga működését, hanem épp oly szükséges, hogy tudjuk, mi a javasolt változásoknak a valószínű hatása a gazdasági rendszerre és az árú tárgyát képező vagyonra, melyet termelni szokott. Mindkét fajta ismeret segítségére szolgál úgy a polgároknak, mint az államférfiaknak. Egyik ismeret sem elegendő önmagában arra, hogy a cselekvés irányát megszabja: de mindkettő hozzájárul az ismeretközlés ama tágabb folyamatához, mely a társadalom politikájának kialakításában segítő szerepet játszik.

II. FEJEZET. Az üzem és az ipar.

Az előtt a fiatalember előtt, aki első alkalommal lép valamely pályára mint munkás, hivatalnok, üzletember vagy ú. n. szabadfoglalkozású egyén, az üzleti világ tág köre szükségképp a bizonytalan formák és események zavaros és szövevényes tömegéül jelenik meg, amelynek csak töredékei tűnnek fel képzeletében és agyában barátai és szomszédai beszédéből, a napilapok hasábjairól, a boltok kirakataiból, az utcza mozgalmas életéből és a kicsinyben való vásárlásnak azokból az eseteiből, melyekben jövedelmét el szokta költeni. Tiszta látásának egyetlen gyújtópontjául csak az a meghatározott rendszeres munka szolgál, amelyet ő a maga foglalkozásában folytat. A közgazdaság egysége, sőt még rendszerének létezése is sokáig rejtve marad előtte, vagy legjobb esetben csak határozatlan általánosításban merül ki. De a köznapi realitás, annak az üzleti intézménynek a szerkezete és működése, amelyben mindennapi munkáját folytatja, csakhamar mind tisztábban jelenik meg agyában.

Noha eleinte csak azt a munkát ismeri alaposan, amellyel foglalkozik és amelyet a többi munkás a közelében végez, csakhamar némi ismeretet szerez az osztályában végzett egyéb munkákról és amint más és más osztályokban dolgozik és megismerkedik társaival, mind többet tud meg arról, hogy más osztályokban mi történik. Ha gyárban van alkalmazva, látja a nyers anyagot és a kész gyártmányokat és értelme és érdeke szerint a gyártás különböző stádiumaiban alkalmazott gépekkel és eljárással ismerkedik némileg meg. Fokozatosan tisztúl a gyártási eljárás mögött rejlő üzemszervezetről, a felügyelők, az igazgatás munkájáról való fogalma és némileg megérti, mit végeznek a gyár irodájában, ahol a hivatalnokok nyilvántartják mindazt, ami a gyárban történik. Sőt még a személyes tevékenykedésétől oly távoleső adás-vételi ügyletekről is nyer némi fogalmat, különösen ha társaival együtt valamely szakszervezet tagja és megtanulja, miképp befolyásolhatják munkáját és bérét az adás-vételek.

Az intelligens munkás ekképp eléggé hű képet alkot magának annak a gyárnak vagy műhelynek a szervezetéről és személyzetéről, amelyben dolgozik. A telep, az épületek, a gépek és eszközök, a hajtóerő, a nyersanyag, a gyártás s eljárás különböző stádiumainak termékei, a készpénz a gyári pénztárban és a bankban, az alkalmazottak és a vezetőség rangsora, elkülönült képzetekként jelentkeznek agyában. A gyári hivatalnok, a munkavezető, az igazgató lényegileg ugyanazt a képet alkotják maguknak, de más szempontból látják, az üzem egyik-másik részét világosabban észlelik, mint a többit és az egyes részeknek különböző fontosságot tulajdonítanak. Ha eltekintünk az emberi vonatkozásoktól és a gyárat csak termelő eszköznek látjuk, megértjük, hogy az igazgatók helyzete a legjobb annak megitéléséhez, hogy a különböző együttműködő tényezőknek egymáshoz viszonyítva mily fontosságuk van. Ezzel nem azt mondjuk, hogy az igazgató elfogulatlanabb, vagy indító okai, ítéletei, érdekeitől függetlenebbek, mint a munkásé. Mindkettőnél az egyéni érdek bizonyos mértékben elferdíti a helyes képzetet és értékelést. Az igazgató előnye merőben technikai: az ő helyzetében jobban átlátható, hogy az üzem egyes részei mily mértékben és arányban járulnak az egészhez. Mert az igazgatás – mint látni fogjuk – az egyesítő, összetartó, egybeigazító tényezője az üzemnek: csak az igazgató tudja, hogy az egyes részek mibe kerülnek és így neki egy közös értékmérő áll rendelkezésére. Ez okoknál fogva kivánatos, hogy a munkás vagy hivatalnok, ha az üzemről megbizható képet akar magának alkotni, iparkodjék az ő «kereseti» szempontját kiegészíteni az igazgatóéval és elképzelni, hogy annak helyzetéből hogyan látni az üzemet.

Az üzem vagy az ipar legkisebb szervezett egysége így durván látva körülbelül ily alakban jelentkezik:

Ha gyár helyett kereskedelmi üzletet vagy bányát, avagy kiskereskedést, vagy gazdaságot veszünk szemügyre, bárha az egyes részek különbözni fognak, általában azonosnak fogjuk a szervezetét találni.

Nyersanyag, készlet, eszközök, telep, munka és igazgatás mindenütt egy közös ipari czélra működik közre, noha igen különböző arányokban. A kereskedésnél a felszerelésnek csekélyebb a szerepe, miután gépek és munkaeszközök alig vannak; nyersanyag és készlet ugyanazon javak, csak különbözőképp vannak elrendezve; és a pénznek nagyobb a szerepe. A gazdaságban és a bányában a telep – a földet is beszámítva – sokkal jelentősebb, mint a gyárnál. Továbbá sok üzem nincs egyetlen meghatározott, telepre szorítva. Az építő-vállalat részére dolgozó kőműves az üzemet nem egy meghatározott telephez, hivatalhoz kötöttnek látja, hanem más-más helyütt végzendő munkáknak. A vasutasnak, hogy üzemének szervezetét megértse, igen részletes látókörrel és képzelőtehetséggel kell rendelkeznie.

Ugyanazon iparág üzemei igen különbözők szervezetükre és nagyságukra nézve. A gazdaságban az egyik véglet a kisbirtokán egyedül dolgozó paraszt, aki csak családját tartja el munkájával, a másik véglet a nagy marhatenyészet, vagy a költséges gépekkel dolgozó gabonatermelő nagybirtok. Az aranyásásnál ott van a maga szakállára dolgozó bányász és az óriási bányatársaság. Igy van ez az iparnak majd minden ágában, a közlekedésnél, az iparnál, a kereskedelemnél. De a gyári üzemben látott minden tényező bizonyos módon és arányban mindig jelen van az anyagi javak kezelésénél: mindig kell valami telep, kellenek eszközök, nyersanyag, készlet, pénz, munka és igazgatás, bárha az utóbbi kettőt a legegyszerübb üzemekben már ugyanazon személyek végzik. [1]

Sőt, ha – mint helyes is – a nem anyagi javak előállítását is az ipar tágabb értelmében vett fogalma alá vesszük, az ipari üzemszervezet általános vonásait itt is megtaláljuk. A szinházat, az orvosi vagy ügyvédi gyakorlatot, az iskolát, a fodrászt, vagy bármely más «szolgálatok» nyujtására és eladására szervezett más szervet véve szemügyre, azt fogjuk találni, hogy noha a berendezkedés, telep, szerszámok stb. a személyes ügyesség és energiához viszonyítva igen csekély mértékben vannak meg, mégis mindig megvannak. Sőt néhány szolgálatokat nyujtó üzem, mint pl. a szinház, az iskola, igen kiterjedt anyagi berendezést igényel, minélfogva a modern kapitalista vállalkozás legelőrehaladottabb formájához tartozik.

De abban a törekvésünkben, hogy az üzemről, mint a termelési szervezet egységéről határozott fogalmat nyerjünk, még nem jutottunk ki a tömkelegből. Nyilvánvalóan sok gyár, üzlet stb., amelyet figyelembe vettünk, nem független önálló üzem. Csak külön lévő vállalat. Bárha ezelőtt igen szokatlan volt, hogy több gyár, bánya, üzlet egy személyé legyen, vagy egy személy igazgatása alatt álljon, ma igen gyakran így van ez egyes iparágakban.

A pénzügyi kezelés egysége adja meg az üzem egységét. Egy társulat valamennyi malma egy üzemnek veendő, amint Lipton vagy Wanamaker fiókjai egy üzemhez tartoznak. És ebben az értelemben az sem szükséges, hogy valamely üzem mindig különböző helyeken levő egyfajta malmokból, üzletekből álljon. Kiterjeszkedhetik több különböző iparágra is, mint pl. egy nagy árúházhoz csatlakozhatik egy gazdaság, szállító üzlet és kárpitos műhely, vagy a vasút birtokában lehet gépgyár, vagy szénbánya és kezelheti is azokat. De nemcsak ekképp mosódhatnak el valamely üzem határozott körvonalai. Sok, látszólag különálló vállalat igazgatását vagy finanszirozását, vagy mindkét működést valamely nagyobb, erősebb vállalat végzi. Sok dohányáruda, ékszerüzlet, czipő- vagy vasárú-üzlet, ha nem pusztán fiókja, a valóságban csak eladó ügynöke, bizományosa bizonyos gyárosok, vagy szállítók czikkeinek. Segédczikkeket gyártó, vagy javítási műhelyek gyakran valamely nagy gyárhoz tartoznak, attól szorosan függenek. Első pillantásra önállónak látszó üzemeknél számos körülményes formája van az ilyen függésnek. A pénzügyi, sőt igazgatási függetlenség gyakran csak többé vagy kevésbbé van meg. Ám a mi czélunkhoz nem is szükséges, hogy meghatározásaink szigorúan következetesek legyenek. Elegendő, hogy elfogadjuk, hogy igazgatásnak azt a tényezőt nevezik, amely egy üzem különböző elemeit egybefoglalja, annak egységes szervezetet és termelőképességet ad. Ha az igazgató a vállalat vezetésénél eléggé önállóan, lényegében függetlenül járhat el, a termelési szervezet általános leírásánál malmát, bányáját vagy üzletét különböző üzemnek vehetjük, noha a legfelső és végleges határozás joga valamely részvénytársulat részvényesei egyetemét illeti is.

Szemlélődésünk czéljaira az egyes teljes vállalatokat külön üzemeknek vesszük, kivéve, ha a kapitalisztikus kombinácziókat és ellenőrzést kell majd kiemelnünk. A termelési rendszert ekként bizonyos formai és czélbeli hasonlóságok alapján különböző iparágakba csoportosított üzemsejtek kiterjedt elrendezkedésének vesszük. Ugyanazon fajta javakat termelő, vagy kezelő üzemeket egyazon iparághoz tartozóknak veszszük, bárha igen különböző módon termelnek. A kézi munkával végzett órakészítés nagyon különbözik a gépekkel végzett óragyártástól, de miután mindkét gyártmány egyaránt óra, ugyanazon iparághoz tartozónak vesszük.

Igy vagyunk más munkákkal is, melyek részint kézimunkák, részint gépiek. De nemcsak a gyártás módja lehet különböző, hanem az anyag is. Házat lehet kőből, fából vagy téglából építeni, mégis általában építőiparnak vesszük a házépítést. Általában azonban az anyag határozott különbözősége az iparágak különbözőségét hozza magával. Igy a vaságykészítő ipart a faágykészítőtől különállónak vesszük. Ezt a piacz dönti el. Az olyan üzemeké amelyek ugyanazon piaczon valósággal versenyeznek is egymással javaik eladásánál, egyazon iparághoz tartozóknak veendők. De itt sincs határozott, éles választóvonal. Kézzel, vagy géppel gyártott órák bizonnyal versenyeznek egymással; fa- és viaszgyufák szintén nyilvánvalóan azonos iparágakhoz tartoznak. De noha vas- és fabútorok egymással versenyeznek, versenyük kevésbbé közvetlen és piaczuk nem azonos. Gáz és villany a világításnál versenyeznek egymással, mégis külön iparnak veszik őket. Néha helyes csak építőiparról beszélni, néha építőiparokról. A gyapjú, vagy czipőipar specziális iparágakra bomlik, gyakran a helyi viszonyokon múlólag ugyanazon fajta különböző minőségű javak piacza más és más lehet és a termelők vagy vevők más iparágaknak veszik őket. A hely is alapul szolgálhat iparágak megkülönböztetésére, különösen, ha általában a munkában vagy a gyártmányban valami különbség van. Igy a Clyde és a Tyne folyóknak megvan a maga külön hajóépítő iparága és a délwalesi szénbányászatot az angol szénbányászat más ágaitól különbözőnek veszik. Leicesternek és Northamptonnek megvan a maga sajátos czipőipara. E példák eléggé mutatják, hogy az ipar szó használatánál épp oly latitüdök vannak, mint az üzeménél. De általában leghelyesebb az iparág határait a piaczéival egybeesőknek venni és azokat az üzemeket, melyeket ugyanazon piaczon adnak el és egymással megfelelően versenyeznek, egyazon iparághoz tartozóknak tekinteni. A piacz nem valami határozott piaczhelynek veendő itt, ahol árúk adatnak el, hanem annak az egész vidéknek, amelyen vevők és eladók egymással oly szabad érintkezésben állanak, hogy ugyanazon javak árai könnyen és hamar egyenlőkké válnak.

Igy az államadóssági kötvényeknek, aranynak, gyémántnak és néhány fontos maradandó jószágnak és anyagnak, mint a búzának, gyapjúnak: világpiacza van, a legtöbb egyéb jószágnak országos piacza és az igen nagy térfogatú, romlékony vagy el nem mozdítható jószágnak kis helyi piacza. Természetesen minden piaczon belül megvan a maga tere a gyártási, minőségi és hírnévbeli különbségeknek, melyek a versenyt és az árakat befolyásolják.

De az itt feltüntetett lényegesebb eltérések ne akadályozzanak meg bennünket abban, hogy az üzemeket különálló iparokba csoportosítsuk, aszerint, amint közös piaczot látnak el javakkal. Igy egy boltoni fonómunkás, vagy egy leicesteri czipőgyári munkás csakhamar kiterjeszti a maga gazdasági látókörét a fonó vállalaton túl, amelyben dolgozik, a többi hasonló vállalatok csoportjaira, amelyek fokozatosan a helyi, majd az országos gyapjú- és czipőpiaczot alkotják. A nemzetközi- vagy világpiaczról való határozatlanabb, elmosódottabb fogalma később alakulhat ki, mint a szűkebb és nagyobb gyakorlati jelentőséggel bíró első fogalmának csekély módosulása.

Természetesen iparának egységét és érdekközösségét gyengébbnek fogja látni, mint üzeméét. Először különálló és versenyző üzemek sorát fogja csak látni. De az iparhoz tartozó helybeli üzemek között rendesen bizonyos egyöntetű eljárást és bizonyos szervezkedést fog találni. A munkaadók minden irányban hajlandók szövetkezni, egyesülni, hogy értesüléseket szerezzenek, az anyag és a munka vásárlásánál, termelésénél, a piaczon érdekeiket megvédjék, előmozdítsák. Ugyanazon ipar munkásai különböző gazdasági és társadalmi czélokra egyesülhetnek. Az ipari szervezkedés további fejlődése a tőke és a munka érdekei kiegyenlítésére, bér- és munkaviszonyra vonatkozólag egyezségek, megbeszélések, békéltető hivatalok szervezésének kialakulásában állhat.

Ekként a munkás a maga iparáról határozott képet alkot. Később iparának a többihez való viszonyáról is fogalmat nyer. Meg fogja érteni iparának más iparágaktól való szoros függését, amelyek a feldolgozandó nyersanyaggal látják el és attól az ipartól vagy a piacztól, amely gyártmányát megveszi. Ha czipészmunkás, látni fogja, hogyan befolyásolja iparát minden, ami csak a cserző iparban történik, amely bőrrel látja el, vagy a kereskedelemben, amely a gyárostól a czipőket megveszi. Ha gyapjúfonó, meg fogja érteni ipara szoros függését egyrészt a nyers gyapjúkereskedelemtől, másrészt a szabóipartól. Mert egyik vagy másik irányból munkáját, vagy bérét befolyásoló fontos tényezőket lát majd közrehatni. Ha tovább kutat és következtet, ahhoz a fontos felfedezéshez jut, hogy az az ipar, amelyben dolgozik, csak egy lánczszeme azoknak az iparágaknak, melyek a nyers anyagot kész termékekké alakítják és a fogyasztókhoz juttatják.

Ha czipészmunkás, akkor a lánczolatot így fogja látni:

Állattenyésztő… cserző… czipész… czipőnagykereskedő… czipőüzletek.

Ha gépmunkás, akkor így:

Bányászat… kohászat… aczélművek… gépüzletek.

De minden iparág közvetlen kapcsolatban van másokkal, melyek ugyanazon czikk termelésére és szállítására irányulnak. Mindig valami mezőgazdasági vagy bányászati ág nyeri a nyers anyagot a természettől. Azután egy vagy több gyártási eljárás következik és ezután valami nagyban és kicsinyben forgalombahozó ipar.

III. FEJEZET. A termelési rendszer.

Czipész, szövő vagy más szakmabeli munkásunk, a maga iparágán túltekintve, azt egy csoport tagjának látja, amelyet a többivel egy közös érdek köt össze: bizonyos javak termelésének előmozdítása. Ha más iparokról keveset tud is, helyesen fog arra következtetni, hogy azok hasonlóképp termelő és szétosztó eljárások sorozatában állanak. Mint az étel-, ruhaneműeket és más használati tárgyakat vásárló fogyasztó felismeri, hogy hasonlóan alkotott ipari lánczolatok végén van. Igy az ipari termelés a képzetében eljárások folyamatainak vagy sorozatainak bizonyos számává kezd kiszélesedni és mindegyik sorozatnak, vagy folyamatnak az a különleges feladata, hogy bizonyos nyers anyagoknak a fogyasztók kapcsolati tárgyaivá való változását előbbre vigye. Nemcsak czipőiben, de a kenyérben, ingben, könyvben, dohányban és más czikkekben, melyeket vásárol, iparok bizonyos sorozatának czélját és tárgyát fogja látni. De hamar észre fogja venni, hogy a javak, kenyér, czipő, ing, stb. különfélesége alapján gyártási folyamataik elkülönültségéről nyert fogalma túlzott. Mert belátja, hogy nincs teljesen külön iparágsorozat a czipőknek a gyártására, forgalombahozatalára és eladására. Azok a gazdálkodók, akik a cserzőknek állati bőröket adnak el, a mészárosoknak állati testeket is árulnak, a molnároknak gabonát és így más meg más termelési sorozatokba lépnek. A cserző a czipőgyároson kivül más gyárosoknak is szállít bőrt. Sok kicsinyben eladó üzlet czipőn kívül más czikkeket is árúl. Hasonlót tapasztal más iparsorozatoknál. A termelési folyamatok egyes pontokon találkoznak, vagy keresztezik egymást. Bizonyos őstermelő és gyártó eljárások kezdetei sok sorozatnál szerepelnek. Gazdálkodók, bányászok és mások, akik a természettől a nyers anyagot nyerik, kezdenek meg minden nagy termelő sorozatot. Ha kitermelő munkájukat elvégezték, a nyert igen különféle nyersanyagot különbözőképp csoportosítják és különböző eljárásoknak vetik alá. A további gyártási eljárások számosabbak, speczializáltabbak, amíg a javakat szétosztó és forgalomba hozó művelet gyakran ugyanazon iparágban vagy üzletben összehoz számos jószágot, amely a gyártási eljárásnál különböző iparokhoz tartozott.

Ha tehát a folyót vesszük jelképnek és beszélünk ipari folyamatokról, melyek a termelés különböző fokozatain viszik keresztül a nyersanyagot, amíg a kicsinyben való eladáson át a fogyasztók kezéhez jutnak, azt fogjuk találni, hogy a folyó néhány forrásból fakad, s amint a gyártáson átmegy, egyre számosabb ágra szakad és végül ismét aránylag csekély számú ágban egyesül, amint a kereskedelem fokozatain át a fogyasztóhoz jut.

De a termelés valóságos szervezete sokkal bonyolúltabb, mint e kép. Egyes bonyodalmainak aránylag korán jut a gyárban, bányájában, hivatalában megfigyeléseket tevő intelligens munkás a tudomására. Felismeri, hogy nem minden ipar foglalkozik közvetlenül azzal, hogy a nyersanyagot a termelés főfolyamán keresztül továbbítsa a fogyasztási jószággá válása felé. A czipészmunkás tudja, hogy egy-két ipart nem említettünk meg, amelyek majdnem oly fontosak a czipőgyártásban, mint maga a czipőipar, t. i. azok az iparok, amelyek a gyártáshoz szükséges gépeket és erőt szolgáltatják. E gépek és ez az erő természetesen magukban is a termelési folyamatok egész sorozatának végeredményei, amelyek a nyersanyagot a tőke ezen alakjaivá formálták. Ezek nem szerepelnek termelési rendünk végén fogyasztási jószágokul. Ezek czéljukat tőkévé válásukban érik el és nem használati jószágokul, hanem mint felszerelés és más termelési segédeszköz használják őket fel. Az üzem szervezetét vizsgálva úgy találtuk, hogy telepre és gépekre épp úgy van szükség, mint a nyersanyagra. Csak a nyersanyag tárgya a termelési eljárásnak és az megy le a fogyasztási jószággá válás folyamán. Épület, gépek és más felszerelés csak eszközök ehhez a czélhoz. De termelni kell őket és felhasználódnak a művelet előmozdításában, amivel az állati bőr, a bőr vagy a bőrczipő meglesz vagy felhasználódnak más hasznos munkálatnál.

A czipészmunkás így azt látja, hogy az iparok folyamatát, amellyel az állat czipővé lesz, számos mellékfolyamatnak kell előmozdítania, amelyek a termelés egyes stádiumaiban szükséges szerszámok, hajtóerő, épületek stb. szolgáltatására irányulnak.

A gépeket vevén egyedül figyelembe, képzetét akként igazítja ki, mint ahogy azt a 21. oldalon látjuk.