Part 7

Ekképpen, a puszta elmélet szempontjából, az üzletember, mint a termelés egyik tényezőjének, t. i. az üzleti ügyességnek, tulajdonosa, látszólag ugyanoly helyzetben van, mint bármelyik más tényezőnek a tulajdonosa. A hiány vagy monopólium neki is meghozhatja a meg nem szolgált jövedelem bő fölöslegét, de a bőség vagy verseny lecsökkentheti «hasznát» oly minimumra, mely éppen csak arra elég, hogy üzleti ügyességének használatára serkentse.

A gyakorlatban a haszon az ugyanazon üzletágban végzett azonos szervező munkánál sokkal változandóbb, mint a munkabér, vagy a kamat és fizetés, úgy hogy szinte nem is igen állítható föl ránézve általános érvényű szabály. Bizonyos üzletágakban némely jól berendezett üzem nagyon magas hasznot hajt, míg mások alacsony haszonra dolgoznak. A különbséget rendszerint az igazgatás vagy kezelés javára írják. Ahol két gyári üzem, két nagy fogadó, két detail nagykereskedés dolgozik egyenlő tőkével s azonos külső körülmények mellett, s az egyik jól megy, míg a másik nem: nyilvánvalónak látszik, hogy ezt a különbséget vagy a szerencse, vagy a vezetés ügyessége magyarázhatja csak meg. Noha a szerencsének nagyobb szerepe van az üzleti világban, mint néha hiszik, általában mégis a vezetést tartják az eredmény hatékony okának. S ez kétségtelenül helyes álláspont. De átugrani erről az álláspontról arra az elméletre, hogy az üzleti ügyesség teremtő ereje nagy vagyoni tőkét hozott létre, mely az üzletember tulajdona, mint magasabbrendű észbeli energiájának és ügyességének jutalma, téves azért, mert nem veszi számításba az ily üzleti siker összes föltételeit.

Vegyük azt a példát, mely legjobban kedvez ennek az emberi ügyességre vonatkozó babonás nézetnek: két egyformán jófekvésű fogadót vagy boltot, melyeknek egyike nagy haszonnal dolgozik, míg a másik csak éppen hogy tengődik. A vezetés ügyességének mindenesetre nagy része van az eredmény különbségében. Ez az ügyesség két irányban nyilatkozhatik. A sikeres üzlet jobban van szervezve, azaz a tőkét és munkát jobban megválogatták és jobban igazgatják. De már némi gondolkodás is rávezethet arra, hogy bár ez a jobb szervezet az egyes vezető ügyességének az eredménye is, hatása már függ a különböző alkalmazottak képességeitől, hogy összműködésükben miképpen hajtják végre az igazgatóság utasításait. Más szavakkal: van az ügyességnek bizonyos neme, mely az üzlet egész szervezett személyzetéből mintegy kiszivárog, hogy megteremtse a sikert. Ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni, mert nem pusztán kísérő körülménye, hanem tényezője az eredménynek. A sikeres üzletek minden józaneszű igazgatója elismeri, hogy sikerének nagy része az alkalmazottak vagy tisztviselők együttműködésének tulajdonítható. Viszont, a fogadó vagy bolt sikeréből sok tudható be annak a ténynek is, hogy oly külön vevőkört szerzett, mely azt hiszi, hogy csak itt kaphat bizonyos minőségű árúczikket vagy kényelmet és kiszolgálást, amit másutt hiába keres. Ez a felsőbbség gyakran nagyon csekély, gyakran pedig csak puszta forma és divat, melynek semmiféle tényleges érdemi alapja nincsen, de mégis elég arra, hogy kirántsa az üzletet a verseny kátyujából s biztosítsa neki a piacz ellenőrzését.

A sikerrel dolgozó üzlet azon egész haszna, mely az ügyességnek valóban minimális bérén fölül mutatkozik, nem egyéb, mint ritkasági járadék vagy felesleg s ez, mint bármely más többlet, annak tulajdonítható, hogy a szabad versenyt megszorítja ama produktiv tényező kinálatának határoltsága, mely ezt a fölösleget kapja. A modern gyáripar vezetése maga mozdítja elő ezt a ritkaságot. Mert, ámbár valószínűleg igen sok a természetes kinálat a legkülönbözőbb fajta hatékony üzleti ügyességben, ezek tulajdonosai csak igen csekély arányban találnak alkalmat az érvényesülésre és ügyességük gyakorlatba vételére. Sok ember, akinek megvan a természetes rátermettsége, nem jut oly helyzetbe, hogy ezt fölismerjék benne, vagy nem tudja megnyerni a tőkések bizalmát, hogy gyümölcsöztesse tehetségét, vagy nem talál vagy nem tud csinálni jó üzleti alkalmat tehetségének foglalkoztatására. Lehet, hogy ezrek vannak, akik természettől rátermettek valami nagy hajózási vállalat vagy banktársaság vezetésére, de az ily állásokra szükséges emberek számát tíz ujjunkon is megszámlálhatjuk. A ténylegesen versenyző czégek csekély száma a nagyon fejlett vállalatokban azt jelenti, hogy sok haszonhajtó rendelés vagy szerződés nem tárgya tényleg a szorosabb üzletnek. Ezek vagy odakerülnek egyik-másik oly czéghez, mely specziális jó nevet szerzett az «efajta üzletek» terén, vagy pedig ama kevés czég versenyét, melyek az üzlet végrehajtására illetékesek, a spekuláczió vagy megegyezés szabja meg. Ekképpen a munkának igen nagy részét oly feltételekkel végzik el, melyek sokkal nagyobb hasznot hoznak, mint amennyi elérhető lenne olyan verseny esetén, ami megvan két ugyanazon utczában vetélkedő fűszeres között.

A versenyző czégeknek ugyanez a kevés száma természetesen nemcsak az eladási árak emelkedését hozza magával, hanem a munka és a szabad tőke árát is csökkenti. Világos ugyanis, hogy a munka jobb feltételeket tud magának teremteni, ha számos egymással hevesen versenyző czég keresi a legjobb munkát, mintha csak féltuczat czég jöhet számításba, amelyek előnyös helyzete arra ösztönzi őket, hogy a munkaadókat erős szervezetbe tömörítsék. A gazdasági világ általános áttekintése mellett megkülönböztetjük azokat az iparágakat, amelyekben a magas szinvonalú rutinos üzletek jelentékeny száma éles versenyt tart fenn egymás között, azoktól az iparágaktól, ahol minden egyes üzem többé-kevésbbé külön fajtájú munkát végez és bizonyos fokig megvan a maga külön piacza. Mindkettő lehet nagytőkéjű vállalat, de az előbbinek a rendes haszna alacsonyabb lesz, míg a második csoportba tartozó üzemek közül sok nagy haszonra tehet szert még az üzlet rendes menete mellett is.

Valószínű, hogy haladott ipari országokban, mint Nagy-Britanniában és az Egyesült-Államokban, a fölöslegnek folyton növekvő része a jól boldoguló «üzletember» tiszta hasznául szerepel. A dolognak ily módon való feltüntetése valószínűleg helyes, mégha a tönkrejutott «üzletemberek» veszteségeit számításba vesszük is. A fölöslegnek abból a tömegéből, amelyet improduktivnak nevezünk, mivel meghaladja a termelés valamely tényezőjének ösztönzésére szükséges összeget, jelentékenyen nagyobb részt foglal le magának az üzleti ügyesség, mint a föld vagy a tőke.

Ennek az állításnak az igazolása sokkal aprólékosabb vizsgálatot vonna magával, mint amennyire itt terünk van s egyben a haszon fogalma alá kellene foglalnunk sok mindent, ami a kamat és a járadék alakjába szokott rejtőzni. A legtöbb olyan család, amelynek vagyona szemmelláthatólag gyarapszik, az «iparból», vagy «kereskedésből» szerezte gazdagságát. Ez alatt azt értik, hogy a haszon a járadéknál és a kamatnál inkább teszi vagyonuk eredetét és állagát. E vagyon egy részét helyesen tekinthetjük az ügyesség árának, annak a jutalomnak, amely szükséges a modern gazdasági élet által megkivánt több és változatosabb üzleti ügyesség felébresztésére és ösztönzésére. Ám nagy része a földjáradék és a kamattöbblet czímén az «improduktiv fölösleg» körébe fog tartozni. A modern ipari fejlődés általános iránya az volt, hogy a munkaadó és üzletvezető osztálynak több jelentőséget, több hatalmat és több vagyont és jólétet biztosítson. A «tőkéseknek», mint olyanoknak, bár számukat és tőkéjük nagyságát tekintve növekszenek, aránylag kisebb a jelentőségük. Belőlük befektetők váltak és bár az egész termék egy nagy részét megkapják a kamat alakjában, még a saját tőkéjük felhasználása felett gyakorolt ellenőrzésük is csökkenőben van és mindinkább az igazgatók és gyárvezetők kezébe kerül.

Ám a modern üzleti élet rendszerét csak igen tökéletlenül értenők meg, ha az «üzletemberek» egy különleges fajtáját nem vennők különös tekintetbe, még pedig azokat, akik az egyes gazdasági ágaknak a pénzügyek útján való általános szervezésével foglalkoznak. Mert, amint a közönséges kistőkést valójában annak az üzemnek a vezetői ellenőrzik, amelybe pénzét fektette, úgy e vezetők egyre növekvő mértékben jutnak függésbe a nagy pénzügyi czégektől és válnak azok ügynökeivé.

Az üzletember, mint olyan, nem foglalkozik új eljárások feltalálásával. Egy Stevenson, egy Edison, egy Siemens tudása más tekintet alá esik. Csak abban az esetben számít a találmány gazdasági erőnek, ha egy üzletember megszerezte. Természetesen, van néhány olyan feltaláló, aki egyszersmind üzletember is és így gazdaságilag is hasznát veheti lángelméjének. Ám ezek ritka kivételek. Az üzletember ügyes volta nem azt követeli meg, hogy tudjon feltalálni, hanem azt, hogy más emberek találmányainak üzleti értékét felismerje. Haladó korban csakugyan ezt kellene legfőbb tevékenységének tekintenünk. Az az ember ő, aki észreveszi azt az eszmét, amely hasznot hajthat, legyen bár az akár új gép, új termék, új piacz vagy akár új üzleti eljárás. Meg tudja különböztetni a hasznothajtó eszmét a hasznot nem hajtótól és megveszi az előbbit oly olcsón, amennyire képes, készít, vagy elfogad egy olyan új üzleti szervezetet, amely eszméjének megfelel és hasznot szerez rajta azzal, hogy azt folytatja, vagy eladja valamely más üzletembernek. A legtöbb ilyen eszme gazdaságilag épp oly produktiv, mint amennyire hasznothajtó. Ha egy mechanikai találmány olcsóbbá teszi a gyártást, vagy a szállítást, vagy az életet kényelmesebbé vagy kellemesebbé teszi, felhasznál valami elpazarolt terméket, vagy új piaczot nyit meg, úgy a feltaláló, vagy a feltalálók egész sora és a közöttük álló üzletember közvetlenül részes volt a világ jólétének növelésében. Más olyan eszmék azonban, amelyek az üzletember szempontjából épp oly hasznothajtók, gazdaságilag kevéssé, vagy egyáltalán improduktivak is lehetnek. A hirdetés valamely művészi módja, valamely keresett árúczikknek élősdi módon való olcsó utánzata, valamely üzleti társaság alapításának ügyes módja hasznothajtó lehet, bár mi produktivitást sem hoz magával. Éppúgy hasznot jelenthet valamely üzletnek egy más czég elől való elvonása, mint új üzemek felállítása és bár általában a versenyben való eredményesség valamivel jobb, vagy olcsóbb árúval való helyettesítés következménye, mégis sok az olyan eset, amelyben ilyen nyereség nem háramlik a társadalomra.

Ahol az üzleti ügyességet valamely hasznothajtó eszme kiaknázására alkalmazzák, ez a kiaknázás vagy egyetlen ténynyel, vagy hosszabb üzleti eljárással vihető keresztül. A hasznothajtó eszmék finanszirozója megalapít vagy ujjászervez valamely társulatot és néha egyszerre kivesz készpénzben, vagy részvényekben, amelyeket aztán rögtön elad, annyi hasznot, amennyit a társulat működésének várható hasznából előre lefoglalni képes. Néha részvények birtokába jut és azokat vagy osztalékok nyerésére, vagy pedig az értéktőzsdén való spekulálásra használja. Az a szerep, amelyet az üzletemberek ezen tipusa betölt, mindinkább fokozódó fontossággal bir a modern ipari életben és a közvagyonnak az az aránya, mely «haszon» formájában hozzá kerül, mindinkább nagyobbodik.

Azokban az országokban, ahol a részvénytársasági alapokra épített vállalkozás legnagyobb fejlettségét érte el, mint Nagybritanniában és Amerikában, a frissen felhasznált tőkemennyiségnek háromnegyed része a társaságokhoz áramlik, ami óriási összegeket jelent a pénzügyi szervezetek létesítőire nézve. Ez a haszon azonban, ha gyakran igen nagy is, semmiesetre sem teljesen munkanélküli jövedelem. Mert a szabad verseny mai rendszere mellett a pénzember nélkülözhetetlen lény és akaratának ügyes megvalósításától mind nagyobb és nagyobb mértékben függ az ipari rend gazdasági működése. Mert azok a papir- és pénzértékek, amelyekkel a pénzemberek csaknem kizárólag foglalkoznak, azt a gépezetet alkotják, amely nemcsak a tulajdonképpeni tőkét, hanem a munkát és üzleti képességet is azokhoz az ipari pontokhoz vonja, ahol azok a legeredményesebben használhatók fel. A csalásra alapított részvénytársaság, amely a betevőket rá tudja bírni, hogy megtakarított összegeiket iparlovagokra bizzák, akik azután saját czéljaikra használják azokat, kivétel, nem szabály. A pénzember tulajdonképpeni munkája abban áll, hogy pénzmegtakarításokat eszközöl, hogy gőzgépeket és aczélsíneket készít egy kanadai vasút czéljaira, dinamókat valamelyik villamostársaság részére, szövőszékeket és gyárépületeket egy-egy textiltársaság számára és hogy az általános munkakinálatból a megfelelő fajtájú munkásoknak elegendő számát vonzza magához, hogy a vállalkozások ezen különböző fajtáinál való közreműködésre birja őket.

Most, hogy a piacz részére készült árúk mind nagyobb és nagyobb mennyisége válik a részvénytársasági tevékenység tárgyává, miközben a tőke és munka összegyüjtésének és áttekintésének szerkezete mind komplikáltabbá válik és mindjobban szétszóródik, a financziális irányítás munkája hovatovább nyer jelentőségben. Oly czégek, mint aminők a Morgané, Rothschildé és hasonlók, azzal foglalkoznak, hogy az új ipari energiák végtelen áramának folyását a világ különböző részei felé irányítsák, utak építésére, mezőgazdasági- és bányavidékek felfedezésére és fejlesztésére, különböző fajtájú gépezetek és telepek létesítésére. Ezzel a termelő munkával párhuzamosan halad egy nagyszabású feltartóztató és romboló jellegű munka is, mely sok esetben hasonló módon eredményes a pénzemberre nézve. Ha ezen pénzügyi műveletek főnehézsége a társadalmilag hasznos műveleteknek a haszontalanoktól vagy ártalmasoktól való elkülönítésében rejlik, ez nem elegendő ok arra, hogy kétségbe vonjuk azt a nagy fontosságot, mely e műveletekben, mint valósággal _termelő_ tényezőkben rejlik. Más társadalomgazdasági rendszer mellett e munkának nagyrésze fölöslegessé válhatnék, vagy más munkával volna helyettesíthető; de jelenleg a pénzember munkája óriási értékű és mint minden más munkát, ezt is meg kell fizetnünk mindazzal, ami eredményének biztosítása szempontjából szükséges.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a pénzemberek profitjai pontos mértékei azon szolgálatoknak, melyeket ők a társadalomnak tesznek. Ellenkezőleg, semmiféle más munkát sem lehet jobban túlfizetni. Mert ezeknek a financziális szolgálatoknak természetéből folyik, hogy gyakran kizárják a hatékony versenyt. Kölcsönkötvények kibocsátását, avagy nagy társaságok finanszirozását csak egynéhány nagy czég vagy csoport vállalhatja és az üzletkötésnek oly feltételei, melyek a haszon minimumához vezetnének, csak ritkán vannak meg. Az ily munkának nincsen piaczi értéke: specziális alkalmak és specziális feltételek kérdése csupán. A titkosság vagy féltitkosság, amely ezen pénzügyi operácziók nagy részét körülveszi, szintén hozzájárul azoknak búsásabb megfizetéséhez. Ennélfogva nem lehet kérdéses, hogy az üzletek ezen ágának profitjai nagyobb arányát tartalmazzák a munkanélküli avagy érdemetlen jövedelemnek, mint bármely más fajtája a haszonnak.

Talán helyén való lesz, ha összefoglaljuk kutatásaink azon eredményeit, melyekre ebben és a megelőző három fejezetben jutottunk a föld, a munka, a tőke, az üzleti képesség és az ipari termelés felhasználásának követelményei s ezen követelmények megvalósításának módszerei tekintetében.

Az összes érdekeltek azon vannak, hogy a termelés eredményéből vagy a jövedelemből, ez eredményekhez képest kellő gondoskodás történjék mindazon tényezőknek fentartásáról, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a termelés folyamata zavartalanul végbemenjen. Ha a földet bármi tekintetben elértéktelenítjük, akár a talaj termékenysége, akár más természeti erők tekintetében rövidítve azt meg, más alkalmas helyen kell a hiányokat pótolnunk: nem szabad a föld termelőképességét csökkentenünk. Külön alapot kell létesíteni az épületek, gépezetek és egyéb eszközök használatából és esetleges károkból létrejövő elértéktelenedésnek és annak a koczkázatnak czéljaira, hogy esetleg jobbfajta eszközök beszerzése válik szükségessé. Kapcsolatban ezekkel az elértéktelenedési- és biztosítási alapokkal a föld és tőke czéljaira, eleve gondoskodásnak kell történnie a munkabérnek egy bizonyos részéről is, amely szükséges mindazon emberi erők biztosítására, amelyeket a termelés zavartalan folyásának munkája megkiván. A bérek és fizetések egy részét tehát nem a földjáradék és tőkekamattal együtt, hanem a romlások és kopások rovatában osztályozzuk.

Mindezek oly kiadások, melyek avégből szükségesek, hogy biztosítsák a fennálló ipari rend létezését és folytatólagos működését. Kezdetleges ipari társadalomban megtörténhetik, hogy felemésztik a termelés egész eredményét, de modern feltételek között a termelési tényezők együttműködése a termelésnek oly eredményét teszi lehetővé, amely messze meghaladja azt, ami a puszta fenmaradás szempontjából szükséges. Ez a többlet, vagy fölösleg arra használható, hogy a gazdasági rendszer fejlesztésére szolgáljon, megfelelőleg rendezett szétosztás segélyével, vagy pedig arra szolgál, hogy valamelyik tényező tulajdonosa, ha elég erős hozzá, pazar túlfizetésben részesüljön. A többlet egy nagy hányada bizonyos minimális kamat és haszon, avagy nagyobbfokú hatékonyságot biztosító munka bére formájában arra fog szolgálni, hogy különböző összetételű tőke nagyobb és jobb részét, valamint a munkaerőt és a kombinativ képességet oly irányba terelje, amely a haladott ipari társadalom igényeinek megfelel. Az állam is megkövetel és kap is hasonló járulékokat a fentartás és fejlesztés czéljaira azokból a pénzekből, melyek oly ipari termelés eredményei, amely ipari termelésnél a közhatóságok segédkeztek.

Az ipari termék egésze, az összjövedelem is előnyösen volna fölhasználható a termelési tényezők fentartásának és aránylagos növekedésének ezen czéljaira. Nyilvánvaló azonban, hogy a többletet a maga egészében nem szükséges erre használni és valósággal sem ez történik. Nagy részét nem arra fizetik el, hogy a fentartásról és fejlesztésről gondoskodnak, hanem nagy mennyiségben arra, ami közvetve szükséges ezekre a czélokra. Ha ez a többlet földjáradék formájában a nagybirtokoshoz, óriási osztalékok formájában a tőkéshez, nagyfokú vállalkozói nyereség formájában az üzletemberhez, avagy néha mint tulzott nagyságú munkabér a munkásokhoz folyik, mindenképpen lassítja az ipari haladást. A vagyonnak oly részei mennek ezáltal veszendőbe, melyek az ipari fejlődés czéljaira lettek volna felhasználhatók és mint «munkanélküli jövedelem» jutnak olyan személyekhez, akik ezáltal nem csupán annálfogva okoznak kárt a gazdasági életnek, hogy most már semmi sincs, ami arra biztatná őket, hogy egyéni energiájukat _fokozottabb_ mértékben állítsák annak szolgálatába, hanem arra nyernek képességet és hajlandóságot, hogy visszatartsák ezt a produktiv energiájukat is, melyet más körülmények között talán felhasználtak volna. Igy hát minden improduktiv többlet úgy hat, mint a tétlenség megjutalmazása.

Ez az «improduktiv többlet», akár földtulajdonostól, tőkétől, kombinativ képességtől, vagy munkától eredjen is, mindig ugyanabból a forrásból fakad, t. i. az illető tényezőnek mesterséges megkötésétől és a többi tényező tulajdonosának súlyos megterhelésétől. Minden túlfizetés eredete valamely természeti, vagy szerzett monopólium, vagy pedig valamely közreműködő tényező ritkasága. Nyilvánvalóan hamis következtetés, ha az összes tényezők közül csak az egyiknek tulajdonítjuk az egyedüli hatalmat ezen többlet elvételére. Sem a földbirtokos, sem a munkaadó, sem a tőkés nem bir ezzel a kizárólagos privilégiummal. Hol egyik, hol másik teszi az ő tényezőjét «ritkává» és ezen ritkasággal arányban aknázza ki a helyzetet. Sürü lakosságú országokban a földbirtokos az, aki ennek az improduktiv többletnek egy nagy részét magához ragadja, akár lokális értékek létesítése, akár föld- és bányajáradékok formájában, természetesen csak oly mértékben, a minőben ezt a hely könnyű és olcsó megközelíthetősége vagy kivülről jövő élelmiszer- és egyéb készletek lehetővé teszik. Védett iparágakban, melyekben valamely természeti, vagy mesterségesen szerzett előny birtoka bizonyos tőkéseket azzal a hatalommal ruház fel, hogy a «szabad» tőkét távoltartsa és a szabad versenyt megszoríthassa, a tőke zsákmányát magas osztalékok és a vállalkozók magas nyereségek formájában szerezhetik meg. Miután az ily védelem és a vele járó ritkasági érték rendszerint egy-egy üzletember szellemi erejének, ügyességének, szorgalmának, vagy szerencséjének eredménye, az ily ipari nyereségek, melyek arányaikban inkább tekinthetők haszonnak, mint tőkekamatnak, e kamatoknál jóval nagyobbak is. A szakszervezetek egyetértő eljárása, vagy más kedvező körülmények esetleg egy munkáscsoportnak is juttathatnak ilyen rövidéletű monopoliumos lehetőséget, lehetővé téve számukra a béreknek bizonyosfokú munkanélküli többletét. Minden esetben az ilyen munkanélküli improduktiv többlet valamely tényező természeti vagy mesterséges megkötésének eredménye, szemben a többivel, amelyeknek közreműködése szükséges ahhoz, hogy valamiféle jószág termelése lehetővé váljék.

IX. FEJEZET. A forgalom és az árak.

Mindezek után megérthetjük immár, hogy miért vehetünk Londonban egy tonna konyhaszenet ugyanazon pénzösszegért, amelyért egy pár középfinom takarót, egy fémteáskannát, egy fél tuczat gyapotinget, vagy negyven kenyeret vásárolhatunk. Ha mindezen vásárlásokat egy font sterlingért eszközölhetjük, ennek oka az, hogy a külömböző termelési költségek, vagyis azok a pénzösszegek, amelyeket a különböző termelőerők tulajdonosainak azon folyamatok sorrendjében fizetünk, amelyeken ezen árúk mindegyike keresztülment, véletlenül ugyanazt az összeget adják eredményképpen. Mindegyik esetben a font sterling nagy számát tartalmazza azon apró áraknak, melyeket a munkáért, az üzleti ügyességért, valamint a mezőgazdaságban, a bányában, a gyárban, a szállítás közben, a szétosztás tevékenységénél felhasznált tőkéért fizetünk s amely tőke a tonna szén, a takarók, a teáskanna, az ingek és a kenyerek termeléséhez és piaczrahozatalához szükséges. Ha mindegyiket a kezdő stádiumtól fogva kísérnők figyelemmel és követnők a nyers anyagokat ezen folyamotokon való átmenetelük közben, láthatnók, miképpen halmozódnak fel a költségek mindaddig a pontig, amíg a kereskedő haszna betetőzi a teljes összeget. Ezen fokozatok mindegyikénél azt észlelnők, hogy a termelés folyamatának összes kiadásai a kis költségeknek nagy változatosságát ölelik fel, magukban foglalva a legkülönbözőbb fajta munkáért, tőkéért, földért és üzleti jártasságért járó összegeket, melyek egyrészében benrejlik az a költség is, mely a szabad verseny szerkezetéből folyik, másika ismét valamiféle oly többletet rejt magában, mely egyik-másik tényező monopóliumát vagy ritkaságát juttatja kifejezésre. A különböző árúczikkek, melyeket egy font sterlingért árusítanak, semmi esetre sem ugyanazokban az arányokban képviselik a termelési költségeket és az értéktöbbletet. Megeshetik, hogy az a húsz shilling, amelyet egy pár takaróért fizetünk, csupán húsz százalékos, tehát négy shillinget kitevő értéktöbbletet tartalmaz, míg a kenyérért fizetett húsz shilling negyven százalékos, tehát nyolcz shillinget kitevő értéktöbblettel van megterhelve és a végösszeget valamely buzaspekuláczió, avagy a malomtulajdonosok, illetve pékek kartellje dagaszthatja meg. Annak a megállapításához, hogy a végső árnak mekkora összegét kell a fogyasztónak «termelési költségek» és mekkorát «értéktöbblet» fejében megfizetnie, avagy az értéktöbbletet tekintve, ennek mekkora része volt produktiv és az ipari fejlődés érdekében álló, mekkora improduktiv, vagyis pazarló és kártékony, minden egyes árú történetének specziális tanulmányozása volna szükséges.

Sokáig azt tartották, hogy a «járadékok» és egyéb értéktöbbletek nem tartoznak bele a végső árba és nem növelik azt, hanem csak külön fizetések, melyeket a különösen kedvező feltételek között lévő földbirtoknak vagy tőkének juttatunk. De a mi elemzésünk, mely az «értéktöbbletet» bizonyos fajtájú megszorítással és bizonyos fajta földbirtok, tőke, stb., a termelés folyamatában megkivánt teljes készletének felszökkentett árával azonosítja, véget vet ennek az ellenvetésnek. Ha a komlóföld csak szűkösen fedezi a kinálatot, a komló ára ki fogja pótolni ezt a rövidséget. Az a tény, hogy a komlóföldek egyes holdjai jobbak, mint mások és hogy a rosszabb holdak csak kevéssel több földjáradékot hozhatnak, mint amennyit hoznának, ha pl. buzát termelnének rajtuk, nem érinti azt a tényt, hogy a komlótermő földek «ritkasága» emeli a komlóárakat. Természetesen az, amit «különbözeti» járadéknak nevezünk és ami a mértéke annak a különbségnek, amely egy jó és egy rossz holdnyi komlóföld termelőképessége között van, nem érinti az árat. Miért is érintené? Az ár minden esetben egy bizonyos adott mennyiségű árúnak, vagy valamely szolgálatnak ellenértéke. Ha az egyik hold kétszerannyit ad ki ebből a termelőerejű szolgáltatásból, mint egy másik, természetesen kétszer akkora járadékot is hoz. Ennek semmi köze sincs az «értéktöbbletbeli» vagy «ritkasági» elemhez, amely részét teszi a komlótermelő-erő egy egységéért fizetett árnak.

Épúgy, ha az olaj, avagy az aczélsinek termelése kartel, vagy más hasonló szervezkedés tárgyává lesz, mely szervezkedések megszorítják azoknak a forrásoknak vagy gyáraknak a számát, amelyeknek a munka meg van engedve, megrövidítve ezzel az olaj vagy a sinek piaczi kinálatát, ez a ritkaság az egész olajnak és az összes sineknek árát emelni fogja, a legrosszabb forrásokból vagy a legeredménytelenebb telepekről jövőket épp úgy, mint azokat, amelyek a legjobb forrásokból vagy a legeredményesebb telepekről jönnek. Természetes, hogy a valódi profitok a legrosszabb források vagy gyárak termékeinél alacsonyabbak lesznek, mint a legjobbakénál, de ez csak azért van, mert ezek egy bizonyos időn belül kisebb mennyiséget vagy rosszabb minőséget termelnek.

Az értéktöbblet összes fajtái, melyeket eddig figyelemmel kisértünk s melyeket – mint láttuk – a földbirtokosok, tőkések, alkalmazottak, stb. ragadnak magukhoz a különböző folyamatok során, mind közreműködnek abban, hogy a fogyasztó által vásárolt árúk végső árát növeljék.

Ha abszolut «szabad verseny» léteznék mindenütt, valamennyi termelési tényező egyforma bőségével, az összes árak egyformán egy bizonyos minimumon állanának és az összes árúk és szolgálatok «költségeikhez» képest volnának kicserélhetők. Takaróink, teáskannánk, ingeink, kenyerünk és szenünk, megszabadítva minden járulékos értéktöbbletüktől, természetesen nem egy font sterlingen kelnének ezután, hanem különböző alacsonyabb átlagokon. Egynémely közgazdasági iró mesterkélt elmélete szerint a versenynek ez a szabadsága és teljes folyékonysága csakugyan fennáll, de ezen feltevések ellenére is tesznek engedményeket bizonyos tagadhatatlan «súrlódásoknak» vagy kivételeknek. Ez azonban – miként azt Ruskin kimutatta, – olyan, mint mikor azzal a feltevéssel fogunk az emberi test anatómiájának tanulmányozásához, hogy az abszolut rugalmas és azután utólag teszünk engedményeket esetről-esetre való rugalmatlanságának. Ritkaság és a szervezkedés oly reális és normális vonásai a mai ipar tényleges állapotának, mint aminő a verseny és a bőség. Tényleg lehetetlen magunknak észszerű módon számot adni az egész mai ipari rendszer működéséről a megrövidítések és értéktöbbletek elmélete nélkül.

Ennek a ténynek tiszta megértése nélkülözhetetlen a piaczról és a forgalomról szóló fejtegetéseinkhez. Árúk és szolgáltatások kicserélhetők egymás ellenében, még pedig termelési költségeik arányában és nem azon munkaidő-mennyisége arányában, amelyet tartalmaznak, vagy pedig a «természetes» termelési költségek valami más mértéke szerint.

Az ár és a termelési költségek, amint ezek egy árúkészlet minden részében kifejezésre jutnak, ugyanazok. De nem ugyanazok minden egyes résznek a költségei. Egy kilogramm búzának a termelési költségei kisebbek termékeny talajon, mint terméketlenen: 1000 tonna aczél termelési «költségei» alacsonyabbak egy jól felszerelt üzemben, mint egy rosszul felszereltben. Miután a «költségek» az értéktöbblettel _együtt_ adják a kiadások összegét, ennélfogva az ezekben rejlő értéktöbblet-elem és kinálati ár változik, lévén a legnagyobb az üzletek legkiválóbb tipusánál (mezőgazdaság, gyár, bánya stb.), legkisebb a legrosszabban. Ha valaki számon tartaná az összes, egy bizonyos piacz számára búzát termelő földeket, találhatna olyan földet, amely éppen csak annyit hoz, amennyi szükséges a buzatermelés folytatásához. Ez annyit jelent, hogy a föld, munka és tőke azon együttműködése czéljából, mely egy kilogramm búzának ezen a földön való termeléséhez szükséges, több termelő munkaerőt és tőkét kell vásárolnunk, ha a föld erejének kisebb mennyiségét ki akarjuk egyenlíteni. A búza termelésnek kilogrammonként ugyanazok voltak a költségei ezen a földön, mint a jobb földeken, de az összegnek egy nagyobb hányada jutott a tőke és munka költségeire, kisebb arány «értéktöbbletként» a föld kifizetésére.

Hasonló az eset az aczélsineknél is. Itt az ipar legrosszabb fajtájú üzemének megfelel a legrosszabb búzaföld. Az aczélsinek tonnánkénti árának nagyobb hányada esik itt romlásra, kopásra és tőke meg munka fentartására, tekintve, hogy a legrosszabb üzemekben a profit a minimumon áll. Valóban, egy tonna költségei, amint azok az árban, mondjuk 30 shillingben kifejezésre jutnak, látszólag felemésztődnek ezekben a szükségszerű kiadásokban, nem hagyva többlet-kamatot a befektetők, avagy nyereséget a vállalkozó számára.