Part 8

Ámde, ha vannak oly földek, melyek a búzakinálathoz hozzájárulnak, de amelyek éppen csak hogy kifizetik a tőkét és a munkát, nem hagyva hátra többletet a járadék czéljaira, mikép állítható az, hogy a földjáradék is képviselve van az árban és azt növeli? Ha egyes vállalatok részt vesznek ugyan az aczélsinek kinálatában, de éppen csak azzal az összeggel, amely kifizeti a termelés költségeit és nem nyujtanak semminemű haszontöbbletet, mikép állítható, hogy a költségekben és az aczélsinek árában valamelyes értéktöbblet-elem is van? A válasz az, hogy a jó búzaföldek ritkasága oka a magas átlagköltségeknek, melyek egy kilogramm búza termeléséhez szükségesek és amelyek lehetővé teszik a földbirtokosoknak, hogy magas árat kérjenek a természet termékenységéért, a munka és tőke költségeit terhelve meg ezzel az értéktöbblettel. Az a tény, hogy egynémely használatban levő föld annyira terméketlen, hogy a természet csak nagyon keveset járul hozzá egy kilogramm búza termeléséhez és csaknem mindent a tőke és a munka végez el, nem érinti ezt az érvet. Ha elegendő termékeny föld állhatott volna rendelkezésre, a (járadék-) többlet nagyon kicsi és a kilónkénti költség és ár is annyival alacsonyabb lett volna.

Éppen a jobb földnek ez a ritkasága az, ami a rosszabb föld használatba vételéhez vezet, oly többlettel terhelve meg a buzatermelés költségeit és árait, melynél fogva tőke és munka sikeresen gyümölcsöztethető egynémely rossz földön is.

Hasonlóképpen, a jól fölszerelt aczéltelepek ritkasága okozza, hogy az aczélsinek termelésének átlagos költségei magasabbak, mint volnának abban az esetben, ha ilyen gyáraknak bővében volnánk és azok a magas árak, melyek ennek a ritkaságnak eredményei, néhány rosszul fölszerelt gyár számára is lehetővé teszik a fenmaradást, igaz, hogy a termelés eredménye nem is biztosít egyebet. A jól felszerelt gyárak a sineket magas haszonnal fogják eladni, a rosszul fölszereltek éppen csak hogy kiadásaikat fedezik. Bizonyos, hogy az a haszontöbblet, melyet a legjobb gyárak ritkasága a jól felszerelt üzemnek lehetővé tesz, kifejezésre jut a sinek magas költségében és árában: s ezek az árak azok, melyeknek hivatásuk, hogy a néhány elmaradt gyárat képessé tegyék a munka folytatására.

Ez a fejtegetés egyszersmind azt is bizonyítja, hogy a kinálati árak nem függnek az árútömeg legköltségesebb részének termelési költségeitől, amint ezt sokszor föltételezik, vagyis nem függenek annak a búzának az árától, melyet a legrosszabb földön termelnek és azoknak a sineknek az árától, melyek a legrosszabban felszerelt gyárakból kerülnek ki. Ez a «marginális» föld, amint azt nevezik és ezek a «marginális» gyárak csupán annálfogva érdemesek arra, hogy bennük a termelést folytassák, hogy a jobb föld és a jobb üzem ritkasága a kiadásokat és a kinálati árat oly többlettel terhelte meg, mely ezen ritkaság fokának mértékéül szolgál. Fedezz föl egy új, nagy, gazdag búzaföldet és ezen többlet, vagy «járadék» legnagyobb része, mely a költségekben is kifejezésre jut és a búza árait is emeli, egyszeriben el fog tünni és az árak hanyatlásával egyidejűleg a rossz búzaföld is ki fog kerülni a használatból. Létesíts egy sereg jól felszerelt új aczéltelepet s a létező telepek ritkasági értéke el fog tünni, profitok és árak esni fognak és a rosszul fölszerelt, vagy marginális gyárak ki fognak kerülni a használatból.

Termelési költségek és kinálati árak mindezeknél fogva nem függnek a legrosszabb vagy a legköltségesebb üzletektől, hanem a közönséges átlag-üzlettől. A legtöbb, piaczi czélokra gyártó iparágban a termelés zöme oly vállalatokból kerül ki, melyek megközelítőleg egyforma felszerelésüek. Csaknem valamennyi, ugyanazon szakmabeli gyár és telep modern gépezettel és munkamódszerekkel dolgozik és általánosan elfogadott nagyságok és minták meghonosítására törekszik.

Versenyző iparágaknál, érdekeik biztosítása czéljából, az üzleteknek ugyanazon előnyöket kell élvezniök, aminőket versenytársaik élveznek anyagbeszerzés, anyagfeldolgozás és a termék árúsítása szempontjából. Igy a textil vagy fémipar piaczra készülő árúinak mindegyikénél a versenynél fogva felmerül egy-két üzleti tipus és nagyság, mely hatékonyabb és gazdaságosabb a többinél és miután minden az illető iparágba fektetett új tőke ezeket a formákat igyekszik ölteni, ezek úgy tekinthetők, mint a reprezentativ üzletek. Az ezeknél észlelhető termelési költségek azok, amelyek az iparág legnagyobb részére nézve szabályt képeznek, és amelyek meghatározzák az árúk kinálati árát.

Lehet néhány olyan czég az illető iparágban, amely némi különleges előnynyel rendelkezik valamely szabadalom vagy műszaki titok birtokában, vagy kiváló üzletvezetője ügyességénél fogva és így egy kissé többet és olcsóbban képes termelni, mint az átlagos közismert üzleti tipus. Akadhat továbbá néhány elmaradt tipusú czég is, amely régi divatú gépeivel és üzleti módszereivel küzködik fenmaradásáért és várja korai végét, hacsak korszerüen ujjá nem alakítható. Ám ez a kevésszámú felső és alacsonyrendű czég nem befolyásolja érezhetően a költségeket és az árakat. Azok az átlagos, közismert, reprezentativ czégek, amelyek az egész kinálatnak, mondjuk 90, vagy még magasabb százalékát termelik, fogják az árakat szabályozni. A fölényes helyzetben levő czégek nagy megtakarításokat fognak ez árak mellett elérni, a legrosszabbul versenyzők pedig tönkremennek mellettük. Midőn azt mondják, hogy bizonyos minőségü gyapotszövet előállítása ennyibe kerül, vagy hogy az aczélsinek, hajlított bútor, boros palaczkok, stb. ilyen költség mellett termelhetők, ez nem az illető iparág legjobb és legvirágzóbb üzletére vonatkozik, sem pedig arra az alacsony szinvonalú czégre, amely alighogy tengődik, hanem a normális módon jövedelmező üzletre.

Magától értetődik, hogy számos olyan iparág van, amelyben a termékek és eljárások változatossága oly nagyfokú, a módszerek változásai oly finomultak és nagyszámuak, hogy átlagos tipust nehéz találni.

Ha a tőke és munka bármely iparágba szabadon juthat és versenyezhet, ezen verseny eredménye egy vagy több legjobb üzem kiválása lesz, amelyek kezébe jut az ipar legnagyobb része, ezek fogják a rendes termelési költséget meghatározni és az eladási árakat is. Ha ezen iparágakban a verseny szövetkezéseket és megegyezéseket enged meg, kartellek vagy trösztök állanak elő és még mindig ezen reprezentativ üzemek fogják meghatározni az árakat, amíg csak a kinálat nagy része kezükben van. A termelés megszorításával emelhetik a költségeket, úgy hogy tetemes haszontöbblethez jutnak. De ők állapítják meg a piaczi árakat, nem pedig a ringen kivül álló czégek. Utóbbiak rendesen elfogadják a ringárakat, iparkodván, azokból hasznot húzni. Igy ha a Standard Oil tröszt a petroleum gallonjának árát emeli, vagy a pamutszövő tröszt a czérna árát, a kicsi önálló termelők is emelik általában, inkább, mintsem veszélyeztessék létüket az olcsóbb kinálattal. Amint az iparágak viszonyairól jobb és gyorsabb lesz az értesülés, több termelő szerez azokról tudomást, a termelés nagysága és módjai mind egyöntetübbekké válnak és az elfogadott formáktól eltérő versenyüzemek száma csekélyebb lesz. Természetesen mindig igaz marad, hogy kivételes képességek, rendszer vagy különös előnyök (szabadalmak, nyersanyag vagy fogyasztó piacz kizárólagossága) egyes különálló czégeknek lehetővé teszik, hogy a rendes piaczi árakon óriási hasznot érjenek el, miután az utóbbiakat rendes viszonyok mellett termelő versenytársaik határozzák meg.

De ha ezen rendkivüli helyzetben levő versenytársak teljesen kihasználják a helyzetet, fokozatosan az iparág mind nagyobb része kerül kezükbe, mert erős versenytársakkal megegyezve kényszerítik a gyengébbeket, hogy az ő feltételeiket fogadják el vagy elnyomják. Ha ilykép egy elég erős kombinácziót létesítettek, hogy a piaczi kinálatot megszorítsák vagy növeljék, úgy állapíthatják meg az eladási árakat, hogy a termelési költségekhez nagy egyedárúsági többletet ütnek. Ismétlem, ehhez nem szükséges az egész iparágat megkaparítani. A kinálat 50–60 százalékát termelő tröszt a kinálatot és árakat eléggé befolyásolhatja, feltéve, hogy kivüle állók kevesen vannak és nem járnak el egyöntetüen. Még ha a piacz egyes kis helyein olcsóbb árak mellett eredményesen lehet is versenyezni, másutt egyedárusági viszonyok lehetségesek.

Az ily trösztök gazdasági eredete és támaszai közismertek. Néha a nyersanyag vagy termelőerő legjobb, legnagyobb, vagy legolcsóbb piaczának birásában rejlenek. Ilyen De Beer gyémánttrösztjének helyzete és az Egyesült-Államok aczél-kartelljének ereje jórészt jobb ércz és szén birásában rejlik. Néha a vasút vagy más forgalmi alkalmatosságok teszik lehetővé, hogy olcsóbb árak mellett versenyezzenek. Ez alapon keletkezett a Standard Oil Company. Néha a közönség előszeretete vagy kiváltságok – tarifakedvezmények, közszállítási szerződések, engedélyek, egyedárúsítási jogosítványok a főforrása erejüknek. Sok községeket ellátó társaság, mint gáz, víz, közúti vasút, villamvilágítási társaság sorozható ez osztályba. Nagy tőke, hírnév és szakismeret egyes esetekben lehetővé tették a helyi, sőt nagyobb piaczok megszerzését is. E forrásból nagy jövedelmeket merítő vállalatokra talán legjobb illusztráló példa a banküzlet mai helyzete Nagy-Británniában.

Elterjedt nézet, hogy a kapitalizmus korában, amikor a nagyobb arányú vállalat gazdaságilag mindig erősebb és jobban jövedelmező, mint a kisebb, csak idő kérdése, hogy minden iparág egynehány óriási vállalat karmai közé jusson, amelyek egymás ellen folytatott öldöklő harcz után egyezségre lépnek. Ez tehát az a felfogás, hogy a verseny önmagát szünteti meg minden iparban, egyetlen trösztöt vagy szövetséget juttatván a piacz birtokába, amely az árakat a fogyasztók számára diktálja. Számos iparágban az üzleti élet modern kialakulása – úgy látszik – e nézetet támogatja. A modern géptechnika, forgalom, hitel lehetetlenné tette számos iparágban a kis vállalatok fenmaradását, az iparágat néhány óriás társaságnak szolgáltatván ki. Mind nagyobb számú iparágban ez az irány jelentkezik, a fő anyagokat gyártó forgalmi, bányászati, kereskedelmi és pénzügyi ágakban egyaránt.

Mindazonáltal az általánosítás helytelen. Számos iparágban ez az összpontosuló irány nem jelentkezik. Még a szövő- és fémiparban is számos kis vállalat marad fenn. Igaz, hogy egyesek csak félig önállóak, többé-kevésbbé erősen lévén nagyobb czégektől függésben, amelyeknek a kisebb szükségleteit ők látják el. De minden nagy iparvidéken számos kis üzem eredeti függetlenségben marad fenn, amely otthon munkával vagy kis műhelyben olcsó gépezettel és hajtóerővel dolgozik.

Az emberi természet eredeti eltérése oka főleg e fenmaradásnak. Ahol a személyes szükséglet vagy izlés, alkalmazkodás a kereslet alapja, a nagy vállalatokat egyöntetűségük háttérbe szorítja. A szabóipar nem fejlődik a nagy üzem felé, bizonyos határokon túl, amelyek már nem engednék meg a személyes, részletes igazgatást. Minden luxusiparágban, ahol a kereslet állandóan változatos, és ahol az egyéni izlés és szeszély irányadó, kis vállalatokat találunk. A javítás számos iparosnak nyujt megélhetést, mint pl. czipésznek, kárpitosnak, kovácsnak, bárha az iparczikkeket nagy üzem termeli. A mezőgazdaság, bányászat, közlekedés terén számos munkát a legjobban, a leggazdaságosabban csak kis üzem láthat el. Számos ok folytán a kisbirtokos fenmarad. Kicsinyben árúsító üzletek – noha az óriási árúházak nagyon nagy teret foglalnak – az előkelő és helyi üzlet alakjában kisebb és romlékony anyagok forgalomba hozatalánál nagy mértékben fenmaradtak.

Sőt ott is, ahol a nagybani termelés gazdaságos, nem lehet állítani, hogy a korlátlan kiterjesztés előnyös. Ha a nagy vállalat a kicsinél olcsóbban is termel és így olcsóbban adhat is el, nem következik, hogy a még nagyobb vállalat a versenyben leverhetné. Még az oly vállalatoknál is, ahol a tőke jön leginkább számításba, a vállalatnak egy bizonyos határon túl fejlesztése káros. Ha a vállalat nagysága és szervezete bizonyos határokat túllép, a részek együttműködésének központi ellenőrzése bizonyos veszteséggel jár; amely a kiterjesztéssel járó előnyöket leronthatja. Ha egy gyári üzem elérte azt a határt, hogy a legjobb feltételek mellett vehet nyers anyagokat, szervezheti a munkát, piaczra hozhatja termékeit, minden további terjesztése gyengíti és csökkenti jövedelmezőségét. A különböző iparágakban igen változó a legnagyobb termelékenység határa. Néhány iparágban csak óriás üzem érheti el, amely elnyelte versenytársait, egyedül látja el a piaczot, egyedárúsága van. De az ilyen iparág kivétel és nem szabály még oly államokban sem, ahol a védvám a nemzeti piaczot biztosítja neki. Tisztán a nagyság előnye a természet vagy törvény támogatása nélkül igen ritkán szerzi meg azt az egyedárúságot egy vállalatnak, hogy a vevőknek ő szabhatná meg az árakat.

A fogyasztók a modern termelés mellett inkább azon veszélynek vannak kitéve, hogy néhány nagyobb vállalat versenyez csak, nem pedig a teljes monopoliuménak. A nagybani termelés gazdaságossága ritkán szolgáltatja ki egy vállalatnak a piaczot, de gyakran csökkenti a versenyképesek számát annyira, hogy egyezményileg állapíthatják meg a termelést és jelentékenyebb haszontöbbletet nyujtó elég magas árakat. Egy iparág nagy czégei állandóan nagyban kisérleteznek szövetkezésekkel, egyezményekkel és talán nagyobb veszélylyel járnak a fogyasztó közönségre, mint a tröszt-uralom. A fém- és gépipar terén Angliában és Amerikában hemzsegnek az eladási áregyezmények, míg a hajózási és vasúti vállalatok állandóan kartelleket kötnek, megállapodásokat létesítenek, szolgálatokat és árakat szabályozó egyesületeket alapítanak. Akárhová is tekintünk a modern iparban, az egyezmények épp oly reális és majdnem oly általános jellegű jelenségnek bizonyulnak, mint a verseny. Már pedig bármely formájú egyezményeknek is haszontöbblet elérése lévén a hajtó ereje és értelme, nyilvánvaló, hogy a különböző szolgálatok és javak cseréje piaczi árának vagy arányának tanulmányozásánál nem hagyható figyelmen kivül, hogy a többletek mily megterheléssel járnak.

Minden az üzletben eladásra készen álló árúkészlet eredetének alapos tanulmányozása rá fog vezetni, hogy útjuk egyes állomásain termelési költségeik egy része nem termelékeny fölösleg; és a fölösleg a piaczi árban egy előző stádiumban jelentkezvén, a későbbi stádiumokra áthárul, végül pedig megnövekedvén, az eladási árban a költségek és feleslegek szétválaszthatatlanul összegabalyodnak. Természetes, hogy a különböző czikkeknél e két elem aránya igen változó.

X. FEJEZET. Kereslet és kínálat.

A termelési rendszert jószágtermelő gépezetnek fogván fel, természetszerűleg jutottunk azon eredményhez, hogy a javak nyers anyagokból termeltetnek, a reájuk fordított munkával értéket, jelentőséget nyernek, amíg a fogyasztó kezéhez jutnak, mint kész termékek. A bennük megtestesült növekvő munkamennyiség a költségek és az ár folytonos emelkedésében nyer kifejezést, e költségek pedig magukban foglalják a termelési folyamatban beléjük ömlő költségek és feleslegek egész összegét.

Midőn arról szóltunk, mint nyelik el egyes anyagok és javak a fogyasztáshoz való áramlásukban állandóan a termelő erőket és költségeket, nem vettük figyelembe a fogyasztó ellenőrző szerepét, pedig a termelő erők alkalmazásának eredménye és czélja a fogyasztók szükségleteinek kielégítése.

Már láttuk, hogy a kicsinyben árúsító üzletek pénztárába befizetett pénz a termelés folyamatán felfelé haladva, mint a különböző termelési tényezők részére teljesített fizetés, állandóan ösztökél termelő tevékenység kifejtésére. E javak utáni kereslet, a fogyasztó akarata ellenőrzi és szabályozza az egész termelést. A termelési rendszer az ő javakkal való ellátásáért van. Számára a megvett javak nem termelési költségek, hanem hasznosságok raktára. A nyers anyagok és javak a termelés különböző fokozatain minden értéküket és jelentőségüket az emberi szükséglet kielégítésére végeredményben vett hasznosságukból nyerik. A gépet és más tőkeeszközöket ugyanúgy azon fogyasztási javak ruházzák fel hasznossággal, amelyek termelésére szolgálnak. E szempontból az egész termelési rendszer javak és eszközök berendezésének vehető, amelyek különbözőképp és különböző mértékben hasznosak.

A hasznosság ez értelemben nem belső, hanem Ruskin szerint való értelemben vett érték, amely elfogyasztása életbevágó szolgálatot nyujt, tehát tisztán annak a kielégítésnek mértéke, amelyet különböző minőségű javaknak a fogyasztók mindenkor tulajdonítanak, nem pedig az a kielégítés, amelyet tulajdonítaniok kellene nekik, ha valódi érdekeiket felismernék. Igy egy font értékű nyers szesz jelen tudományos vizsgálatunknál ugyanoly hasznosságúnak tekintendő, mint egy font értékű kenyér vagy jó könyv. A mindenkori szükségletek irányadók itt. De a puszta hasznosságok és azokat tartalmazó javak után való vágy nincs itt befolyással. Hogy e vágy hatékony legyen, vásárló erőben kell megnyilvánulnia. Szegény emberek javak után való ki nem elégített szükséglete és vágya sovány jövedelmük határán túl nem bír gazdasági jelentőséggel, bárha nagy társadalmi jelentősége lehet és csak a jövedelem felhasználásában kifejezésre jutó hasznosság jöhet figyelembe. Egyéni és kollektiv jövedelmek felhasználása vehető tehát a termelési rendszer végleges szabályozójának.

Az üzem vizsgálatánál azon eredményre jutottunk, hogy a különböző iparágakat és üzemeket haszonra törekvő üzletemberek szervezték. Most át kell látnunk, hogy e szervezők és vezetők maguk a fogyasztó közönség eszközei vagy ügyvivői. Mert azokat az üzletembereket, akik tőke és munka után való keresletükkel meghatározzák, hogy e termelő erők mily arányban oszoljanak meg az iparágak között, viszont az a számítás irányítja, mily termékmennyiséget képesek hasznotadó áron értékesíteni. Igy végeredményben a vevők meglevő és várt kereslete állapítja meg, mennyi különböző fajta termelő erő emésztessék fel a különböző iparágakban.

A termelés rendje és zavara tehát főleg a javak utáni kereslet útján ható fogyasztók akaratának tulajdonítandó. A fogyasztó különböző keresletei sürgősségében és jelentőségében kell keresnünk a különböző iparágak nagyságának és a beléjük fektetett termelő erő arányának különbségét.

A fogyasztó szabályozását legegyszerűbben Robinson Crusoe esetén értjük meg. Hogyan használná fel idejét az, akinek minden szükségletét a maga munkájával kell kielégíteni? Főszükségletei: étel, ruha, kunyhó, néhány eszköz és fegyver. Ha az éghajlat mérsékelt, bizonyos minimális táplálék a legelső szükséglete. Tegyük fel, hogy átlag két órai idő vadászatra és táplálék elkészítésére megadja e mennyiséget. Ha változatosabb vagy több táplálékot kiván meg és nem elégszik meg gyümölcs-szedéssel, a vad elejtésével és megmível egy kis földet, hogy termeljen, ez naponta még egy-két órát vesz igénybe. De noha valami ruházat kevésbbé nyomós szükséglet, mint a két órai munka árán elnyerhető táplálék, épp oly kivánatos lehet, mint egy harmadik órai munkával és még kivánatosabb, mint négy órai munkával elnyerhető élelem. Igy választania kell ruha és élelem között harmadik és negyedik munkaórája felhasználásával. Az éppen szükséges ruhát napi egy órai munkával készítheti el vagy javíthatja meg, bárha két óraival, rossz időjárás vagy ruhája váratlan megrongálódása esetére még egyet készíthetne. Ámde a kunyhó majdnem oly szükséges, mint az első ruha és szükségesebb, mint még egy. Igy elhatározhatja, hogy csak a harmadik órát szenteli ruhakészítésre, a negyediket kunyhóépítésre. De egy lakályos kunyhó fölépítése többet igényel napi egy óránál. Ötödik óráját is ennek fogja-e szentelni? De eszközökre, fegyverekre is szüksége van. Már itt is tekintetbe jönnek-e vagy csak hatodik órája felhasználásánál, miután két órát szentelt kunyhó építésnek? De az élelem-többlet beszerzése, amelynek beszerzését a ruházkodás és lakás kedvéért elhalasztotta, itt újból igényt tart idejére. Nyilván választania kell e három között ötödik órája felhasználásánál, a kunyhót javítja-e, fejszét készít vagy élelmet szerez-e be? Természetesen a valóságban a problema bonyolultabb. Számos fajta élelem versenyez egymással idejéért és munkaerejéért. Ha bizonyos mennyiségű gyümölcsöt már beszerzett, bárha többre is szert tehetne, inkább fog vadászni vagy halászni. Igy van egyéb szükségleteivel is, nemcsak szekerczére van szüksége, de kapára, ijjra, kalapácsra is, ezek is igényt emelnek idejére. Ha megfontolt gazdasági elv alapján fog dönteni, aszerint, ahogyan legjobban felhasználhatja munkaidejét, nem fog élelmet szerezni akkor is, mikor már éhsége kielégítésére eleget szerzett, bárha többet is megkivánna; erősebben fog azonban jelentkezni ruházkodási szükséglete. Igy lesz minden más szükségletével is, mérlegelni fogja őket, hogy munkaidejét a leghasznosabban használja fel. Amennyire lehet, felhagy valamely munkával, mihelyt a további termelés kevésbbé kivánatos, mint más, amelyre szintén időt szentelhet. Ezen addig munkálkodik, amíg az ilyen szükségletet előállítja és egy harmadik szükséglete erősebb, mint a második fokozottabb mérvű kielégítése. Igy amennyire csak a legjobban osztja be idejét, látjuk, hogy munkája utolsó negyedórája, amelyet élelmiszer beszerzésére fordít, nem kevésbbé hasznosan használtatott fel, mint a ruhájára, kunyhójára, eszközeire fordított utolsó negyedóra! Mert ha feltesszük, hogy az élelemnek szentelt negyedóra nagyobb hasznosságot termelt, mint a kunyhóépítésnek szentelt, idejét fecsérelné. Amennyire világosan legjobb érdekeit követi, úgy fogja elrendezni különböző foglalatoskodásait, hogy minegyikük termékeinek utolsó része egyenlőképp hasznos vagy élvezetet nyujtó legyen.

Tegyük fel, hogy mások jönnek és letelepednek Crusoe szigetén és hogy magának jövedelmet szerezhet kivánatos háztelkek bérbe- vagy eladásával. E jövedelemből elégíti ki szükségleteit akkép, hogy másokat különböző javak termelésére szorít, amelyekre szüksége van. Ugyanúgy fogja felhasználni jövedelmét, mint munkaidejét felhasználta, amikor még maga dolgozott. Ahelyett, hogy bizonyos időt fordítana különböző táplálék, ruhák, ház előállítására, éppen annyi pénzt fog ezekre fordítani. Részben táplálékra, részben ruhákra, részben házra fordítja majd. Bárha táplálékából a legelső rész igen nagy használati értékkel bir, a legelső létszükséglet kielégítésére szolgálván, az utolsó rész épp oly értékkel fog birni, mint a ruhájára, lakásra vagy bármely más szükségletére fordított utolsó rész. Mondjuk, hogy évente 10 fontot költ kenyérre, bárha az első 5 fonttal vett kenyér reá nézve igen nagy hasznosságú, az utolsó fonttal vettet könnyen nélkülözhetné és sem nagyobb, sem kisebb használati értékkel nem bir, mint a tizedik fontért vett ruházat vagy az ötödik fonton vett szivarka. Az utolsó fonton vett ruha, szivarka, kenyér, egyenlő hasznosságú, amennyiben megfontoltan költekezik, mert ha feltesszük, hogy az utolsó fontért vett kenyér hasznosabb, mint az utolsó szivarkák, oktalanul és nem gazdaságosan jár el, ha nem költ többet kenyérre és kevesebbet dohányzásra.

Amennyiben tehát az ember gazdaságosan úgy használja fel jövedelmét, hogy a felhasználással a legnagyobb hasznosságot érje el, mindenfajta jószág legutolsó vagy legkisebb része egyforma hasznosságú. Bárha heti kenyérkészletének fontosságát többre tartja a maga egészében, mint heti teakészletéét és ezt a dohányénál, a kenyérre fordított utolsó shillingje – fel kell, hogy tegyük – ugyanoly mértékben elégíti ki, mint a teára vagy dohányra fordított utolsó shilling.

És ami az egyén kiadására áll, áll egy egész közület sokkal bonyolultabb kiadásaira is. A közület tagjainak összjövedelme részben különböző táplálékokra, ruházatra és más elemi szükségletre vagy kényelemre, részben ártalmas vagy ártatlan fényüzésekre fordíttatik. Bárha nyilvánvaló, hogy a táplálékra és szükségletekre fordított összegek első fele nagyobb hasznosságra fordíttatott, mint a fényüzésekre fordítotté, mégis igaz marad, hogy a kenyér, hus vagy más szükséglet, utolsó vagy legkevésbbé hasznos része épp annyira vagy oly kevéssé hasznos, mint bármely fényüzés utolsó része. Az a tény, hogy ha a kenyér utolsó része a nélkülözőkhöz jutna, nagyobb hasznossággal birna, közömbös. Az eladott kenyérkészlet utolsó része a gazdag családoknál a cselédek asztalán kallódik el és nem nyujt több hasznosságot, mint az utolsó skatulya szivar vagy üveg pezsgő, amelyet ugyane családok fogyasztanak el.

Ha tehát figyelembe vesszük az ország valódi jövedelmét a kenyér, hal, hus, szárnyas, ruha, butor, lakás, ékszer stb. készletet, amelyet a termelő gépezet évente előállít, azt találjuk, hogy ezen javak legkevésbbé hasznos részei – a fogyasztásnál ugyanazon hasznosságot vagy kielégítést adják. Ezen egyensúly annak folytán szükséges, mert a fogyasztók állandóan összehasonlítják és mérlegelik kivánataik tárgyait, amikor a rendelkezésükre álló pénz utolsó részét adják ki. Amint tehát minden egyén e legtöbbet úgy éri el pénzével, ha oly arányban vásárol, hogy a vett javak utolsó részei egyformán hasznosak legyenek reá nézve, ugyanúgy áll ez az egyének csoportjainál.

Fel fog merülni az az ellenvetés, hogy a különböző osztályok között a jövedelmek igen egyenlőtlenül oszolván meg, a köz szempontjából pazarlás fog beállni. Mert a kenyér, fehérnemű, szék, hús, amely a gazdag legkevésbbé hasznos kiadását képezi, és így a legkisebb hasznosságú, nagy hasznosságú lehetne, ha a szegények vehetnék meg és fogyaszthatnák el. E kritika a jövedelemeloszlással szemben elég helyes, de a tényleges jövedelem-eloszláson alapuló hasznossági vizsgálat helyességét nem érinti. Vizsgálván a befolyást, amelyet a tényleges vevő a termelésre gyakorol a javak utáni keresletével, fontos, hogy felismerjük a hasznosság kiegyenlítődését minden készlet alapjában, mint a termelés szabályozásának eszközét.

A társadalomra, vagy egyénre a kiadás e nivelláló folyamatában nincs titokzatosság. Egyszerüen «gazdaságosság», azaz a pénz vagy tevékenység legelőnyösebb felhasználása. Minden gyermek, akinek egy shillingje van és két pennyért csokoládét vesz, három pennyért czélba lő, hat pennyt mozgószinházra költ, egy pennyért élczlapot vesz, elvégzi a határhasznok vagy kielégülések összehasonlításának e funkczióját. Ami a kiadás nagyobb részét illeti, az eljárás nem is megfontolt, hanem ösztönszerü. Ha valakinek évi 500 font jövedelme van, nem problema előtte, hogyan költsön el 450-et. De hogy az utolsó 50 fontból mennyit költsön utazásra, szinházra, könyvre, adakozásra, megtakarításra, egyéni berendezkedés és gondos megfontolás tárgya lesz. Két ember nem költi el egyformán az 500 fontból fenmaradó 50 fontot: senki nem költi el egyformán két éven át. Ugy van az egész társadalomban, mint az egyénnél. A nemzet, a személy jövedelmének legnagyobb része szükségszerüleg vagy szokásból bizonyos megállapított kiadásokra fordíttatik egy fogyasztási standard fentartására. Csak a legutolsó rész vagy bármely jövedelemszaporulat lesz a tárgya az általunk leírt felosztási eljárásnak. Ez nagy fontosságot és jelentőséget ad a termelés irányításánál a jövedelem utolsó vagy «határ»-részeinek. Uj fényüzési czikk bevezetése, egy fogyasztó osztálynál új izlésre ösztökélés, nyilván a tőke és munka folyamán azon termelésekre irányítja, amelyek e czikkek előállításához kellenek. A gazdagok fölös jövedelmének hirtelenül automobilok után való irányulása az előállító iparágakba nagymennyiségű tőkét és munkát vitt, a gummiipart felvirágoztatta, a kocsigyártásnak és más fényüző iparágaknak ártott. Igy van a társadalom minden osztályával: új fogyasztási czikkek: kabarék, görkorcsolyapályák, olcsó olajnyomatok, czukrozott gyümölcs, banan, népies pipere-czikkek, előbb mint alkalmi szükségletek, majd mint szokás törtek utat a munkásosztályok bizonyos rétegeinek kiadásában, fontos közvetlen és közvetett kihatással a termelő iparágakra vagy azon czikkeket termelőkre, amelyeket kiszorítottak.