Part 5

Ha a föld ritkasága járadékot létesít, valamely másik termelési tényező ritkasága: a tőkéé, a munkáé, vagy valamely jártasságé, hasonló eredménnyel jár. Csak egy különbség van. Tekintve, hogy a földbirtokos semmiféle olyan áldozatot nem hoz, amely ellenszolgáltatást igényelne, a járadék egésze ritkasági érték. Azonban, mint láttuk, a munka, az üzleti képesség és a tőke oly befektetések, melyek a terméktől elvárják fentartásuk és növekvésük költségeinek megtérítését is. Csak az, amit mindezeken felül szerez, felel meg a járadéknak. Ámde, ha ezen többi tényező bármelyik tulajdonosa abba a helyzetbe juthatna, amelyet a földbirtokosok foglalnak el, amikor járadékot húznak, vagyis, ha ezek is képesek arra, hogy tényezőjüket ritkává tegyék, hasonló fölöslegre tehetnek szert.

Annálfogva, hogy a tőkések rendszerint versenyeznek egymással, gyakori az a föltevés, hogy az a kamat, melyet ők nyernek, nem tartalmazhat fölösleget, vagy ritkasági értéket. Közismertek azok a leírások, melyek arról szólnak, miképp folynak a megtakarítások a beruházások különböző csatornáin keresztül az ipari szervezetbe és hogy töltik meg szabad áramlásuknál fogva az összes utakat a tőke felhasználásának lehetőségével, olyannyira, hogy végül minden kamat egy bizonyos alacsony átlagra kényszerül, melynek minimuma éppen elegendő arra, hogy a megtakarításokat eszközlő közönséget a megtakarítás tényére rábirják. Ezekben a leirásokban azonban két olyan feltevés van, mely számos tőkefelhasználási lehetőség szempontjából hibás. Az első feltevés az, hogy minden tőke szabadon folyhatik minden vállalatba, keresve a legbusásabb beruházást. A másik az, hogy az ipar egyetlen ágában sem válhatik a tőke oly ritkává, mint válhatik a föld és munka. Az első feltevés hibás voltát minden üzletember megerősítheti. A nagy mértékben jövedelmező iparágak minden országban körülsánczolhatók kivülről jövő benyomulók ellen, úgy hogy csak az itt alkalmazott kedvezményes tőke érheti el magas osztalékait. Ha ilyen üzletek czéljaira, vagy pedig azok kiterjesztése érdekében több tőke szükséges, csak már benlévő részvényesek vagy más előnyben részesített személyek képesek az invesztálás alkalmával élni: ha pedig a nagyközönségtől kell a tőkét beszerezni, azt a piaczi áron veszik, kölcsönzik és azok, akik a kölcsönt adják, nem osztoznak a társaság nagy jövedelmeiben. Jól elhelyezkedett tőkések nem bocsátanak külső embereket a tűzhöz, vagyis nem részeltetik őket abban a magas nyereségben, melyet tőkéjük «megkeresni» segíthetne nekik.

A modern gazdasági élet minden fejlődött ágában vannak egyes üzemek, amelyek tőkéjüknek magas jutalmát nyerik el: néha egyesülés útján vagy üzleti szervezkedés által egész iparágak is ilyen helyzetbe juthatnak. A közönséges tőkebefektető vagy nem képes megtakarított pénzét ily iparágakba fektetni, vagy már meglevő részvényeket kell oly feltételek mellett vásárolnia, amelyek csak minimális nyereséget nyujtanak számára, bár az eladó a jövendő anticzipált nagy nyereségeit is betudja az árba. A nagy gyárakban, a hasznothajtó bányavidékeken, egyes szárazföldi vagy tengeri szállítási üzleti ágakban, a félig közszolgálatnak tekinthető üzemekben, némely szétosztó ipari- vagy kereskedelmi üzletágban, a banküzletben, a biztosítási- és pénzüzletben jól elhelyezett tőkék nagy tömegei találhatók, amelyek eredeti, vagy mostani tulajdonosaiknak a szabad versenybeli kamatlábnál sokkal magasabb kamatot hoznak. Későbbi vizsgálataink meg fognak ismertetni bennünket azon előnyök természetével, amelyeket az ily tőkék élveznek. E helyütt elegendő, ha arról a fontos tényről megemlékezünk, hogy léteznek. A tőke minden tulajdonosa között nincs meg a versenynek az a tökéletes szabadsága, amely minden kamatot lehozna egy közös minimum szinvonalára. Nagy tömegü tőkék emelkedtek fel a kamatláb különböző magasabb vonalaiig. Még azt sem állíthatjuk e magasabb jövedelmekről, hogy szerencsés viszonyok vagy ipari fellendülések idejében találhatók csak fel. Noha minden osztalék hullámzásnak van alávetve, ezek az erős, védett üzemek kevésbbé szenvednek ily hullámzástól, mint a többiek és normális, átlagos jövedelmük hosszú időn át bizonyítja azt, hogy megvan az a hatalmuk, hogy «fölösleget» jövedelmezzenek.

A modern üzleti világ egyszerü tényei azt mutatják, hogy a tőke éppúgy képes az improduktiv feleslegből részt nyerni, mint a föld. Ugyanazon az úton is nyeri el, azaz a ritkaság által. Ámde míg a föld természetes ritkaság útján jut fölösleghez, addig a tőke ezt úgy éri el, hogy ritkává teszi magát, azaz mesterségesen visszatartja a szabad tőke beözönlését a gazdasági élet bizonyos csatornáiba. Ezek a visszatartó, korlátozó intézkedések, akár a nyersanyagok vagy természeti erő, vagy fekvés előnyeinek a biztosításában állanak, akár vámvédelemben, vagy állami segélyezésben, akár üzleti megegyezésben, vagy egyesülésben (pl. kartellek vagy trösztök) nyilatkoznak, mind akadályát jelentik a tőke valamely üzembe szabadon való belépésének, mely üzem így a korlátolt kinálatért ritkasági kamatlábat biztosíthat. Gondolja-e valaki például, hogy ha bármely társulat nyithatna Angliában olyan banküzletet, mely valóban egyenlő föltételek mellett versenyezhetne a már meglevő bankokkal, a befizetett tőke jövedelme ebben az üzletágban ugyanannyi volna, mint ma? Ha a tőkét kedvező helyzetbe hozzuk, úgy, hogy a szabad versenytől el legyen zárva, a fölösleget épp úgy táplálja és felnöveszti, mint a föld. Az a tény, hogy az egész járadék «improduktiv fölösleg», míg a kamatnak egyrésze megszolgált jövedelmet képez, ne térítsen el bennünket annak a fölismerésétől, hogy a fölösleg e két faja azonos. Mindkettejük meg nem szolgált jövedelmet jelent, amely csak azért áll elő, mert a föld természetesen létrejövő, vagy a tőke mesterségesen előidézett ritkasága e ritka tényezők tulajdonosát abba a helyzetbe juttatja, hogy azt az egész termék-fölösleget magának tartsa meg, amely nagyobb számmal található (tehát nem ritka) tényezők puszta, termelési költségeinek levonása után megmarad.

Ha a «járadék» kifejezést alkalmazzuk a termelési tényezők ritkasága fejében történő fizetések minden alakjára, akkor ez a kamat-fölösleg szintén járadékot képez. De ugyanez az a jutalom is, amelyet néha az üzleti ügyesség, vagy a munka a maga képességeihez mért munkabéren felül magának biztosítani tud. Nem ismeretlenek az olyan esetek, midőn egyes munkáscsoportok a ritkaság előnyét élvezik a termelés többi tényezőjéhez képest és ezáltal képessé válnak a munka napi keresletét felülmuló munkabér-járadék elérésére. Ily esetek új országokban fordulnak elő, ahol bővében a termékeny szüz talaj és ahova a tőke könnyebben özönlik, mint a munkáskéz. Jól szervezett iparágakban a szakszervezetek némelykor képesek voltak egy időre ilyen ritkasági béreket elérni olyan városokban, amelyekben a tőke bővében volt. Ám ezeket az eseteket kivételeseknek kell tekintenünk, mihelyt a munkapiacz viszonyainak teljesebb elemzése áll előttünk. Csak az emberi termelő erő magasabb alakjai, amelyeket az «ügyesség» elnevezéssel jelöltünk meg, képesek rendes körülmények között ily ritkasági fizetéseket elérni. A földjáradékhoz és a tőkejáradékhoz hozzákapcsolhatjuk még ezt az «üzleti ügyesség járadékát» is. Már most sokan, akik megengedik, hogy a földjáradék meg nem szolgált jövedelmet képez és akik elismerik, hogy a tőke gyakran túlmagas osztalékban részesül, hajlandók azon a nézeten fennakadni, hogy az üzleti ügyesség jutalmának bármely része is helyesen volna ez alá a megjelölés alá vonható. Ez részben annak a ténynek a következménye, hogy míg a földbirtokos és a tőkés földje és tőkéje hozadékából tétlenül élhet, a legügyesebb ember is gyakran állandóan fárad személyesen és fogyasztja termelő erejét. Nemcsak az róla az általános hiedelem, hogy rosszul van fizetve, hanem az is, hogy káros üzleti politika a fizetésének a szűkre szabása. A feltalálók, szervezők, felügyelők, tisztviselők, ügyvédek, orvosok, művészek, mindenfajta tanult gépkezelők és szerelők személyes képességét és ügyességét oly fizetésben kell részesíteni, hogy legjobb munkaképességük kifejtésére ösztönözzük őket, mert mennél magasabbrendű a használhatóságuk minősége, annál nagyobb kár, ha elmulasztjuk azt legjobb alakjában értékesíteni. Minthogy az ilyen munka természete, amely lényegében értelmiségi, erkölcsi és művészi elemekből áll, kizárja azt, hogy reá azt a szokásos darab- és időmértéket alkalmazzuk, amely a legtöbb kézimunkás fizetésének megállapításánál szerepet játszik, mindenki úgy érzi, hogy bő jutalomban tanácsos a képességét és ügyességét részesíteni, ha helyesen kivánunk eljárni. Ahol az üzleti ügyesség olcsó megvásárlására tettek kisérletet, mint ahogy az néha a szövetkezeti mozgalomban, vagy a városi igazgatás terén előfordult, ezt a közgazdasági leczkét borzasztó következmények árán kellett megtanulniuk.

Ám annak a nehézségnek, mely azon fizetés magassága megállapításánál felmerül, mely a gazdasági képességek és ügyesség különböző fajainak az ösztönzésére és megtartására elégséges, nem szabad bennünket arra a következtetésre vezetnie, hogy az ügyesség minden pénzt megér, amit csak el tud érni, abban az értelemben, hogy nem működnék olyan jól, ha alacsonyabb fizetésben részesülne. Jelenleg Angliában az elismert elsőrangú orvosok között a nehéz műtét díját kb. 100 font sterlingre tehetjük. Egy privát beteg nem kaphatja ezt meg olcsóbban és ha van rá pénze, megéri neki, hogy e díjat meg is fizesse. Egy bizonyos értelemben tehát úgy látszik, hogy ez az a dijazás, amely a tudás és ügyesség e fajának előhivására nélkülözhetetlen. Ám nagyon könnyen meglehet, hogy Németországban ugyanaz a műtét ugyanazzal a tudással és ügyességgel végezve csak 40 fontba kerül, Svájczban pedig csak 20 fontba. Miért ennyivel olcsóbb ez más országban? Két okból. Először, mert a magasabb- és a szakoktatás szélesebbkörü lehetősége Németországban és Svájczban a természetes tehetségeket nagyobb arányban hozza felszinre. Ezen az úton az elsőrangú sebészi tehetségek kinálata növekednék. A másik oldalon azoknak a gazdag családoknak a számaránya, amelyek 100 fontot fizethetnének, kisebb Németországban és Svájczban, úgy hogy a műtétek után való tényleges kereslet ilyen árban kisebb volna, mint Angliában. Igy a nagyobb kinálat és a kisebb kereslet mellett ennek a díjnak esnie kell. Amíg tehát Angliában 100 fontot kell jelenleg ezért a műtétért fizetnem, a szélesebb körre terjedő és jobb közoktatás több elsőrendü sebészt vetne felszinre és ugyanezt az ügyességet mondjuk 20 fontért vásárolhatnám meg. Bár tehát első pillanatra úgy látszhatik, mintha 100 font volna az a dijazás, amely feltétlenül szükséges és méltányos is a természetes ügyesség valamely neméért, mégis nyilvánvaló, hogy ebből 80 font egyszerüen ritkasági járadék, amely a ritkaság fokának megfelelően emelkedik, vagy esik.

Vagy vegyük például valamely nagy angol város magasabbrangú tisztviselőit. Helytelen politikának szokták azt tartani, hogy az ily egyének 1000–1500 font sterlingnél (24,000–36,000 K-nál) alacsonyabb javadalmazásban részesüljenek képességeikért. Ámde Németországban, vagy Francziaországban legalább is épp oly megfelelő egyének mintegy félannyi fizetést húznak az ily állásokban. Ennek a jelenségnek a magyarázata kézenfekvő: egyfelől a tanulási alkalmak nagyobb egyenlősége, másfelől kevesebb alkalom arra, hogy megfelelő képességü emberek más olyan pályákra lépjenek, amelyeken nagy jövedelem-fölöslegeket gyakran lehet szerezni; ez a két körülmény e közhivatali állásokra nagyobb számban viszi oda a kellő képesítésü pályázókat. Fel szokták néha hozni azt az érvet is, hogy szükség van néhány magas fizetésü állásra csalétekül, hogy így a köz- vagy magánhivatalnoki pályákra, melyeken annyi az üres állás, a megfelelő képességü egyének kellő mennyiségben való jelentkezése biztosítva legyen. De akár hivatali fizetésekről, akár üzleti haszonról, akár szabad foglalkozások díjazásáról beszélünk, ez a szerencsejátékszerü csalogatása a munkaerőnek igen helytelen gazdálkodás. A küzdő orvosok és mérnökök alacsony, sőt gyakran éhbérszerü díjai gazdaságilag semmiképpen sem védik meg annak a nézetnek a helyességét, hogy e pályák élén néhány, igen kis számú egyén rendkivül nagy jövedelemmel rendelkezik. Semmiképp sem igazolható, hogy bármekkora is a jövedelmük a jelen viszonyok között, ez a jövedelem személyes szolgálatuk igazságos és állandó mértéke szerint alakult. Sőt valóban teljesen nyilvánvaló, hogy a mint a kedvező helyzetben levő vagy vámvédelemben részesülő tőkések bizonyos csoportjai igen nagy kamatjövedelmet élvezhetnek, úgy a szabad foglalkozású hivatalnok és üzleti pályán levő egyes ügyes emberek vagy csoportok túlmagas fizetést, díjazást, vagy hasznot húzhatnak. Ezek a fizetések ugyanolyan természetüek, mint a földjáradék; mind nem egyebek, mint a termelés egy olyan tényezője részére folyósított ritkasági fizetések, amely tényező természettől fogva, vagy mesterséges módon nem nyujtja a kellő kinálatot.

Ily magyarázat mellett világos, hogy a termékek azon fölöslege, mely a fejlődési költségek alakjában nem oszlik meg, a különböző termelési tényezők tulajdonosai között oszlik szét e tulajdonosok nyomása arányában. A termelés rendszerének különböző részeiben aztán mindig más csatornába folyik az improduktiv fölösleg. Egyik országban és egyik iparágban a föld a leghatalmasabb és legkeresettebb és a fölösleg legnagyobb része a földbérben megy el; a másik országban és másik iparágban a tőke és a személyes képesség és ügyesség kevés és a föld van aránylag bővében és így itt a kamat s a fizetés és haszon alakjában fizetik el a legtöbb fölösleget.

A fölösleg megoszlásáról szóló ez általános következtetésünket a józan ész és a köztudat is megerősíti minden olyan országban, amelyben a nemzeti vagyon növekvőben van. Annak a megfigyelésnek például, hogy olyan országban, mint amilyen Nagybritannia, a földesurak azok a főörökösök, akik a földjáradék alakjában minden vagyonfölösleget a magukévá tesznek, ellentmond a tények egyszerü tanusága. Még a «gazdasági járadék» legtágabb értelmezése mellett sem becsülhetjük e jövedelem-fölösleget a nemzeti jövedelem kb. 15 százalékánál többre, a valóságot jobban megközelítő számítás szerint pedig csak 10 százalékot szabad felvennünk. Kétségtelen, hogy igen sok vagyonos család él fényüzésben és semmittevés közt más jövedelemből, mint amit a földjáradék nyujt. Sőt valóban nagy okunk van azt hinni, hogy a brit nemzeti jövedelemnek az a része, mely osztalékokból és üzleti haszonból ered, az elmult század folyamán sokkal gyorsabban növekedett, mint a földjáradék. És bár ez osztalékokból és haszonból sokat számíthatunk be, ha helyesen kivánunk eljárni, a modern ipari és kereskedelmi életben a növekvő tőke és szervező erő fentartási és fejlődési költségeire, nem lehet kérdéses, hogy e jövedelem nagyrésze meg nem szolgált, vagy «ritkasági» kereset, amely nem jár élvezői részéről mi megfelelő erőfeszítéssel, vagy áldozattal sem. Manap a legtöbb haladott ipari és kereskedelmi életnek örvendő országban a leggazdagabb emberek vagyonuk legfőbb részét nem a földből szerzik, hanem abból, hogy az ipar, a közlekedés, a pénzüzlet és a piaczok felett való uralkodás egyéb eszközeit a kezükben tartják.

FÜGGELÉK. Az improduktiv többlettel járó társadalomgazdasági pazarlás.

Az a jelentős szerep, melyet fejtegetéseink során az improduktiv fölöslegnek juttattunk, szükségessé teszi, hogy ehelyütt eloszlassunk egy félreértést, mely felmerülhet annak a megállapítása tekintetében, minő helyet foglal az el az improduktiv fölösleg iparban. Ámbár e járadékok, a túlmagas kamat és a többi elemek, melyek ebben a fölöslegben benfoglaltatnak, semmiféle hasznos szolgálatot nem végeznek abban a tekintetben, hogy azok élvezőit ipari tevékenységre sarkalják, mégis úgylátszik, hogy az iparra gyakorolt általános hatásuk üdvös. Az a fényüzésre fordított kiadás, melyet lehetővé tesznek, az iparágak nagy részét birja tevékenységre, az a rész pedig, amelyet nem költenek el, hanem megtakarítanak, hozzájárul a nemzeti tőke növeléséhez. Ennélfogva, bár ez a fölösleg nem produktiv oly értelemben, hogy fentartaná vagy felkeltené azoknak a termelő energiáját, akik munkanélküli jövedelemként nyerik azt el, mégis produktivnak tarthatjuk további felhasználhatóságánál fogva, akár elköltik, akár megtakarítják. Ámde közelebbről vizsgálva a dolgot, ez a feltevés megdől. Ha ugyanis szemügyre vesszük azt a részt, amelyet fényüzésre költenek, azt látjuk, hogy az semmit sem juttat az ipari élet egészének. Ha improduktiv fölösleg helyett valamely egyenletesebb szétosztási művelet által nem a járadék vagy nagymérvü haszon elnyerőjének, hanem mint az eredményes munka bére a munkás számára jutna, épp oly mértékben kereslet tárgyát tevő árúkra használódott volna fel. Ezek az árúk, ahelyett, hogy a gazdagok fényüző czéljait szolgálnák, munkáscsaládok életének kényelmesebbé tételére volnának fordíthatók. Ahelyett, hogy a fényüzési czikkeket szolgáltató iparágak számára szükséges munkaalkalmat szaporítanák, a növekvő munkaalkalom ugyanekkora mennyiségének azokban az iparágakban való felhasználását segítenék elő, amelyek a munkásosztály kényelmi czikkeit termelik. Ámde a fényüzési czikkek fogyasztása mitsem juttat a termelési rendszer munkaképességének, míg a munkásosztályra fordított kiadások a munkaerőnek nagyobbmérvü hatékonyságát eredményeznék. Ennyit az improduktiv fölösleg fényüzésre fordított részéről.

Ugy látszik, mintha az a rész, amelyet megtakarítanak, minden körülmények között hasznos volna az ipari életre nézve. Az improduktiv fölösleg, megtakarítva és a tőke új formáivá alakítva át – mondhatná valaki – épp oly üdvös, mint a magasabb munkabér, mely arra szolgál, hogy a munkáscsaládok termelőképességét növelje. Több tőke épp oly hasznos, mint több munkaerő.

Nem lehet azonban eleve elfogadni azt, hogy az a fölösleg, amelyet megtakarítanak, hogy aztán nagyobb tőkébe olvasszák be, szükségképpen oly mértékben használható fel gazdaságilag, mintha az a jövedelem, amelyből ez a fölösleg származott, a munkabér emelésére, vagy a munka hatékonyságára fordíttatott volna. Felismertük ugyanis azt, hogy a gazdasági fejlődés a termelés különböző tényezőinek helyes arányban való növekedésétől függ. Ha tehát valami oly irányzat volna kimutatható, mely szerint az új tőkék szaporulata gyorsabb tempóban történik, mint a munka hatékonyságának fokozása, ily tendenczia kártékony volna társadalmi szempontból nézve. Az improduktiv fölöslegek nagy tömegeinek «megtakarítása» azonban szakasztott ilyen pazarlást jelent. Mert ha a gazdasági élet tőke-épületén nagyszabású toldásokat végzünk, a munka termelékenysége pedig nem növekedett ezzel aránylagosan, két káros hatást eredményez. Elsősorban is felborítja a termelési tényezőknek egymáshoz való viszonyát, annálfogva, hogy a munka mögötte marad a tőkének, mint termelési erőforrásnak. Másodszor a termelést túlviszi azon a fokon, amely szükséges ahhoz, hogy a fogyasztókat árúkkal lássuk el. Ennek következményeképpen időközi zavarokat eredményez a piaczokon, amelyek üzleti depressziókban jutnak kifejezésre. Elkerülhetetlen eredménye ez annak a szétosztásnak, amely improduktiv fölösleget létesít oly jövedelemből, amely szükséges volna a bérmunkások munkaképességének fokozására. Mert a bérmunkások növekvő fogyasztása, tekintve, hogy ők képviselik a fogyasztók óriási többségét, szükséges avégből, hogy a gazdasági rendből az elfogyasztható árúk mindinkább növekvő tömegei kivihetők legyenek. Ez annyit jelent, hogy a termelési fölöslegből egy fejlődő társadalomban a jövedelemnek csak korlátolt mennyisége fordítható eredményes tőkésítésre, miután a többletre szükség van a fogyasztás általános mérvének emelésére, hogy ezáltal ez az új tőke és az új munkaerő teljes felhasználhatósága biztosítható legyen. A legjelentősebb pazarlás az improduktiv fölöslegek felhalmozásánál abban áll, hogy az új tőkének túlzott mennyiségét hívja életre, a különböző fajtájú gyártelepek oly gyors növekvését hozza magával, hogy egy további kisérlet az ipari szervezet működtetésére, csakhamar túltermelést hoz magával, melyet az árak hanyatlása és az ipari folyamatok hirtelen megállása követ. Ez az állapot pedig addig tart, amíg a többletet ledolgozták, az üzlet felfrissül és a hiányos fogyasztás, túlzott megtakarítás, túltermelés és ezt követő depresszió circulus viciosusa újra visszatér.

VII. FEJEZET. A munkabér.

A munkapiacz viszonyai annyira különböznek más termelő erőkétől, hogy gyakran a munkabér tekintetében egész különleges törvényeket hirdettek. Ez azonban teljesen indokolatlan. Mert mint más erőkét, a munka árát is a termelési költség és a kereslet és kinálat viszonyának mérlegelése határozza meg. (Kinálat alatt adott időben folyó áron eladásra felajánlott mennyiséget vagy az árakat értjük, amelyekért valamit piaczra hoznak. Kereslet alatt adott időben folyó áron vásárolt mennyiséget vagy az árat, amelyet az eladók megadni készek.) De noha nincs külön bértörvény a munkapiacznak mégis különleges viszonyai vannak, amelyek külön tárgyalásra szorulnak. A földtől és tőkétől eltérőleg a munka birtokosától el nem választható. Ha termelő erőként alkalmazásba jön, megkivántatik, hogy birtokosa a helyszinen legyen és rendesen bizonyos kihatással van annak szabadságára és életére, amely határokat bajos megfelelően a költségekre átszámítani. Az élet vagy testi épség koczkáztatása, a szolgálatközben beálló baleset ritkán szerepel a bérmegállapodásnál, míg a munka piszkosságának, kellemetlenségének, megalázó jellegének ritkán van befolyása a bérre. A bérmunkás, a földbirtokostól és tőkéstől eltérőleg ritkán tartózkodhatik termelő ereje kinálatától bizonyos ideig, hogy annak árát emelje. Mert rendszerint nincs miből élnie ez idő alatt. Másodszor pedig nemcsak, hogy megsemmisülne a várakozás ideje alatt munkája, de az avval járó nélkülözés és tétlenség folytán a jövőre munkája termelékenységében is veszítene. A munkaadó, a földbirtokos, a tőkés várhat, mert van miből élniök és bárha tartózkodásuk bizonyos pillanatnyi veszteséggel jár, rendszerint be tudják azt hozni azon feltételeken, melyeket földjük vagy tőkéjük újból való alkalmazásáért követelhetnek, amelyek ideiglenes nem alkalmazásuk folytán mit sem vesztenek termékenységükből.

Szóval a legtöbb munkás kénytelen folytonosan eladni munkáját bármely áron. De a munkapiacz természetes jellege más hátránynyal is jár az eladókra. Munkájuk különálló kis mennyiségek nagy számából áll: míg a tőke rendesen nagy tömegben van egyesítve és kevés munkaadó kezében. Sok munkaeladó van, de vevő kevés. Ez nyilván előnyös a vevőkre, akik között így a verseny nem állandó és szabad. Bárha a szervezkedés czélja ezen természetes hátrány megfordítása, ez csak annyiban érhető el, hogy a munkások szolidaritása teljesebb lesz, mint a munkaadó szervezkedés által elérhető. A munkaadók azonban kisebb számban és jobban értesültek lévén, rendesen jobban szervezkedhetnek, mint a munkások, akik bérharcz esetén kevesebb tartalék felett rendelkeznek. Továbbá, ahol a munkások sikeresebben szervezkednek, az erős szervezkedés oly szigorú védekezést kiván meg, hogy ezáltal akadályozva van más munkanemekben a munka hasonló erős szervezkedése. Igy jutunk el a munkaképességnek fő fogyatékosságához, amikor a termelési felesleget igényli. Mert mint láttuk, annak felosztása az illető erők viszonylagos ritkaságától függ. Már pedig a föld természet szerint korlátolt kiterjedésü, amin csak részben és nehezen lehet segíteni. A tőkekinálat visszatartás folytán ritkul meg. A képesség kinálata részben természettől fogva, részben más _tényeken_ lesz ritka. De a munkakinálat természetszerüleg bőséges és nincs elég ereje, hogy a kinálatot megszorítsa.

Néhány helyi jelentőségü eset előfordult egyes amerikai városok építő vagy szállító iparában vagy valamely új, gyér lakosságú területen idénymunkálatoknál, mikor a munkások szervezkedésének sikerült rövid időre ugyanazon ritkasági előnyöket elérni, amiket a nagy városokban a telektulajdonosok, vagy minden jól szervezett iparágban a munkaadók állandóan élveznek. De a munka terén rendesen állandóan a legtöbb országban túlkinálat van oly értelemben, hogy rendszerint nagyobb a kinálat, mint a kereslet. A munka az egyetlen erő, amelynek kinálata általában folytonosan meghaladja keresletét. Bárha a születési arány korlátozása, a munkások szervezkedésének tökéletesbülése kétségtelenül csökkentik a túlkinálatot, de meg nem szüntetik. És amíg csak túlkinálat van, annak szükségképpeni következménye szabad verseny mellett a bérek leszorítása azon alsó szinvonalra, melynél a fentartási költségek alig nyernek fedezetet vagy azon kevéssel magasabb szinvonalra, melyet a törvény, közvélemény, szokás, emberiség előir. Mert amig 13 ember versenyez 12 munkáért, mindegyikük igyekezik, hogy ne ő legyen éppen a kizárt és majdnem oly teljesen le fogja nyomni a munka árát, mintha 13 helyett huszan versenyeznének. A munkapiacznak a többiekétől eltérő jellegét röviden abban foglalhatjuk össze, hogy a munka természetszerüleg bőségesebb, mint a többi tényező és kevésbbé képes e bőség hátrányain szervezkedés útján mesterségesen segíteni.

A bérügylet természetének világos megértése végett részletesebben kell foglalkoznunk a munkásnak a munkakérdéshez való viszonyával. A munka árának azon általános meghatározásával, hogy az a «költség», feltettük, hogy az nem lehet kisebb, mint amennyi elégséges, hogy a munkás rendes egészségét és erejét fentartsa és egy családot eltartson, amely pótolja munkaerejét, ha már többé nem képes dolgozni. Haladó, termelő társadalomban a béreknek magasabbaknak kell lenniük, mint ez a pusztán «törlesztési» fizetés, miután a termelés növekedésének megfelelő munkaerőtöbblet keletkezésére és fentartására is kell ösztönöznie.

Ha minden család egyenlő nagy volna és egy bérmunkás tartaná el egészen, ez alapon egy közérthető bérelmélet lenne felállítható. De ezen feltételek egyike sem áll. A munkáscsaládok különböző nagyságúak és a keresők száma is változó. Már most úgy a termelési rend, mint az emberiség szempontjából a létfentartási bér a család heti jövedelme. De az egyes bérszerződések feltételei egyáltalán nem biztosítják a család fentartását. Mert itt bizonyos termelő erőmennyiséget vásárolnak meg. Ugyanazon árat adják a munkaerő-egységért, akár oly ember fejti ki, aki abból egy asszonyt és hat gyermeket tart el, akár olyan, aki csak magát tartja el, vagy akinek felesége és gyermekei is keresnek. Ha a bér az első esetben elégséges, a másodikban felesleg van, a harmadik családnál még nagyobb a felesleg. Ha pedig éppen csak az egy munkás eltartására elégséges, akkor nyilvánvaló, hogy az, aki abból egész családot tart el, képtelen saját maga és családja kellő eltartására.

Való, hogy az ügylet megkötésénél a munkás által fedezendő, rendes, átlagos kiadásokra elégséges bér megállapítására törekszenek. A legtöbb férfi munkás alkalmazásánál pl. a bérnek az egy ember eltartására elégségesnél többnek kell lennie, különben nős, családos emberek az illető iparágban nem dolgoznának és a munkakinálat nem volna elégséges. Igy a legtöbb fém- és bányaipari központban a férfiak bére ugyanazon képesség mellett magasabb, mint a szövőiparos városokban, ahol a nők és gyermekek több és jövedelmezőbb munkát találnak. Egy erőteljes fiatal lancashirei munkás, amíg nőtlen, többet keres, mint amennyi szükségletei fedezésére kell, ha azonban megnősül és gyermekei még kicsinyek, bére nem lesz elégséges eltartásukra, míg később, ha munkaereje nem csökken addig, míg gyermekei keresetképesek lesznek, ismét elégséges lesz bére szükségletei fedezésére. Az a tény, hogy a munka fentartása az átlagos családi keresettől függ, míg a bérügyletnél csak az egyes munkás munkaereje jő figyelembe, a bérkérdés Achilles sarka. Helyes gazdasági szempontból két okból is fogyatékos az a bérügylet, melynél a munka darab vagy óraszám szerint fizettetik. Mert az egyes munkás állandó fentartására nem biztosít hetibért, míg sokkal kevésbbé biztosítja a család fentartását, sem teljesen, sem meghatározott részben. Pedig a termelési rend szempontjából ez utóbbi a lényeges.

Még ott is, ahol a családi viszonyoknak bizonyos közvetett befolyása van a bérmegállapításra, csak a rendes családi viszonyok vétetnek figyelembe. A bérrendszer nem lehet tekintettel rendkivüli esetekre, amikor a család nagyobb, amikor a nő munkaképtelen, a gyermekek betegek, vagy a kereső családfő halála vagy betegsége folytán a család eltartásának gondja a nőre hárul.

E szempont a nők munkakérdésének különleges viszonyaira hívja fel a figyelmet; a munkabérszerződés leghátrányosabb kihatásai épp a nőket érik a legsúlyosabban. Mert az a tény, hogy a férfiak bére azon határozatlan elven alapul, hogy a férfiú a család egyetlen vagy főeltartója, a női munka árát lenyomja. Mindenkép nagyobb lenne a legtöbb munkánál a férfiú bére, mivel nagyobb termelő erőt képes kifejteni. De az a feltevés, hogy a férfiú másokat tart el, míg a nő nem, a női bérek felett jobban emelte a férfiakét, mint különben történt volna. A férfiak szokásos bére a nőkének kétszerese lett, ahelyett hogy talán ⅓-al haladná meg.