Part 6

Máskép kifejezve az a feltevés, hogy minden nőt részben egy férfiú tart el. E feltevés oly nyomasztólag hat a bérekre, hogy ép munkaképes nők bére a legtöbb tanult és tanulatlan munkánál a létfentartási bér szinvonalán alul marad. Nem valami tanulatlan, időszakos otthonmunkáról beszélünk itt, mint pl. a gyufaskatyulyagyártásról, vagy a fehérneműkészítésről.

Magában véve a rendes női munkabér, mint a nő egyedüli jövedelem forrása, rendszerint túlalacsony bér. Lancaster grófságon kívül a rendes heti gyári munkásnőbér 10–12 shilling és ez nem elégséges, hogy a nő teljes fentartását fedezze és hogy a rendes szükségletekről gondoskodva legyen. Még sokkal kegyetlenebbabérrendszer hatása azon nagy számban levő nőknél, akik nemcsak magukat, de egy egész csalákot tartanak el bérükből, mivel teljes hatásában szenvedik át azt a rendszert, amely az egyén darabszám vagy heti béreit megszorítás nélkül a létfentartási alap alá sülyesztheti. Bárha nincs rá itt helyünk, hogy a termelési rendszer fogyatkozásai orvoslásának módját megbeszéljük, kiemelhetjük, hogy magában az a törekvés, hogy akár törvénynyel, akár szervezkedés következtében biztosítsanak egyenlő béreket egyenlő munkáért a nőknek, a nők helyzetét és bérét nem igen emelné. Először is nincs sok iparág, melyben a nők a férfiakéval azonos munkát végeznének. Azután, ahol azonos vagy majdnem azonos munkát végeznek, épp azért nyertek alkalmazást, mert kevesebb bérrel beérik és ha a férfiakéval egyenlő bért követelnének, munkájukat elvesztenék. Végül, ha a béreket társadalmi gazdasági szempontból létfentartásnak vesszük, miután a legtöbb nő nem járul annyival a család fentartásához, mint a férfi, nem annyira igazságos és kivánatos, mint ahogy néha látszik, hogy a nőknek a férfiakéval egyenlő munkája, egyenlő javadalmazásban részesüljön. A munkát tisztán gazdasági jószágnak véve, méltányosnak látszik, hogy ugyanazon ár fizettessék úgy a férfi, mint a női munkásnak. De a munkáscsalád fentartási eszközének véve, fontosabb, hogy a család főfentartója jól legyen fizetve, mint az, hogy ugyanúgy fizettessék, aki a család fentartásához hozzájárul. Csak amennyiben a nőket egyre növekvő gazdasági tevékenységük a család jövedelmének keresésénél ép oly fontos tényezővé teszi, mint a férfit, kivánatos, hogy ugyanúgy fizettessenek. A férfiak magasabb fizetésének e feltételes megvédése azonban nem vonatkozik ama számos esetre, amikor nem a férfi, hanem a nő tartja el egészben vagy főleg a családot. E számos kivétellel külön kell foglalkozni és ha a versenyen alapuló bérrendszer nem hoz megfelelő megoldást, a köznek kell azokról gondoskodnia. Az a tény, hogy a nők ki vannak zárva számos jól fizetett foglalkozásból és hogy a krónikus munkatúlkinálat a részükre nyitva állókba kényszeríti őket és azt követeli, hogy a férfiaknál és egymásnál olcsóbban vállaljanak munkát, amin nem segít megfelelően az egyenlő munka egyenlő jutalmazásának elve és hacsak a köz gondoskodása a munkanélküli nőkről nem képezi az alapját a bérmunkások közötti egyöntetü eljárásnak, ez általános egyenlőségi elv végrehajtása komolyan ronthatja a nő gazdasági helyzetét.

Mindez eléggé megvilágítja, hogy míg a föld és tőke használatának árubabocsátásánál a tényezők fentartásának mindíg biztosítva kell lennie, a munka árúba bocsátásával az egyes munkás vagy munkáscsalád létfentartása nincs mindig biztosítva. Ha általában egyenként kötnék a munkaszerződéseket, a fent leírt gazdasági erők korlátlanul érvényesülnének, s a bérmunkások egészének sorsa még a jelenleginél is sokkal rosszabb lenne. Azonban itt számításba veendők az ellenható erők is. Ezek legfontosabbika a munkaadó jól felfogott érdeke. Sok iparágban nem fizetné ki magát a munkaadónak, hogy a lehető legolcsóbb munkát vegye meg. Mert bizonyos személyes tulajdonságok, melyek az ügyességre, értelmességre, felelősségre befolyással vannak, kiuzsorázott munkánál fenn nem foroghatnak. A munkások jóakaratától is függ az üzem simább menete, ellenőrzés kevésbbé lesz szükséges. Ezen nyilvánvaló tények felismerése eredményezte, hogy azt a politikát, amelyet köz- és magántisztviselőkkel szemben mindíg alkalmaztak, kiterjesztették sok esetben a magasabb rangú bérmunkásokra. E politikát azóta a «magas bérek gazdaságosságának» nevezik és azon az igazságon alapszik, hogy ha jobban fizetik a munkást, jobb vagy több munkát végez. Mert képessé lesz azon magasabb fizikai és szellemi szinvonal mellett, melyet nagyobb keresete megenged, több munkaerőt fejteni ki, és kész lesz erre, miután felismeri, hogy az üzem eredményességében személyesen van érdekelve. Néha jutalmazás vagy nyereségrészesedés formájában kapja ezt a bértöbbletet. De ez a puszta megélhetés szinvonala felett mindíg felemeli a családi keresetet és hatékonyabb munkára ösztökél.

Egyesek annyira jelentősnek tartják e politikát, hogy azt állítják, ha minden munkaadóval meg lehetne értetni, hogy mennyire igaz ez, magas bérek és rövid munkaidő lenne az általános szabály és a tőke és munka között minden ellentét elsimulna. De e nézet figyelmen kívül hagy sok mindent. Mert gyakran a kiuzsorázás sokkal jövedelmezőbb eljárás, mint a magas bérek fizetése. A legtöbb otthonmunkát foglalkoztató üzemnél és más kevéssé fejlett iparágakban, amelyek nőket vagy gyermekeket foglalkoztatnak, nem fizeti ki magát, csak az uzsorabérek fizetése. Sőt a gyári üzemnél és számos hivatalban és kicsiben eladó üzleteknél nagy számban alkalmaznak éhbér vagy létfentartási minimum mellett munkásokat, akik megfelelő fokozottabb tevékenységet nem fejtenének ki magasabb bérek mellett. Helytelen azt állítani, hogy a béruzsora a haszonnyerés szempontjából nem jól felfogott politika. Amíg munkanélküliek nagy számban vannak, akik mindíg készek a kimerült, elhasznált munka pótlására, gyakran jó üzlet tanulatlan munkáért a legalacsonyabb piaczi árat fizetni. Továbbá, ahol a jobb munkaadók hajlandók lennének is magasabb bért fizetni, amely visszatérülne később a nagyobb termelékenységben, kapzsibb vagy rövidlátó konkurrensek gyakran meggátolják ennek a szándéknak a megvalósulását.

Tehát amíg egyrészt kétségtelen, hogy e tényezőnek jelentős szerepe volt a bérszinvonal és jólét emelésében a tanult munkánál, nem lehet arra számítani, hogy általában a termelékenységet emelő munkabért fogja biztosítani. Talán fő hatása a közvéleményre, a szakszervezetekre és az ipari törvényhozásra való hatásban rejlett, s így előmozdította a különböző főiparágak űzésével megkivánt ügyességnek és értelmességnek nagyjában megfelelő különböző jóléti fokozatok kialakulását és fenmaradását a munkásosztályon belül.

Fontos, hogy e magasabb bérfokozatok és az azoktól függő életmódok főokait és támaszait megismerjük. Bizonyos munkák nehezebbek, kényelmetlenebbek, megalázóbbak, veszélyesebbek másoknál és természetesnek tünhetnék fel, hogy e hátrányok magasabb bérben nyerjenek kárpótlást; ez azonban ritkán fordul elő. Mert hacsak e hátrányok nem olyanok, hogy határozottan kizárják az átlagos munkások versenyét az alkalmaztatásért, nyilván nem emelik a bér szinvonalát. A legtöbb nehéz, piszkos, visszataszító, egészségtelen munkát a legcsekélyebb bérrel javadalmazzák, mivel a kevéssé tanult átlagos képességű munkások túlkínálata akkora, hogy a feltételek figyelembe vételét nem kivánhatják. Csak ha valami szokatlan erős fizikum kivántatik meg, mint bizonyos kohászati munkáknál, akkor van a munka nehézségének a bérre befolyása. Veszély, vagy a munka megalázó jellege ritkán jön figyelembe, amíg csak a kötéltánczos vagy a hóhér foglalkozásáig nem jutunk. Bárha nehéz, kellemetlen, vagy piszkos munka ritkán részesül nagyobb fizetésben, könnyű, kényelmes és kellemes munkaviszonyok, különösen nőknél, a rendesnél lejebb nyomják a munkabért. Ez magyarázza részben a közönséges irnokok és kereskedősegédek kisebb fizetését. Az egyedüli elterjedtebb foglalkozás, melynél a bérekre személyes tekintetnek nagyobb befolyása van, a cselédé, a szolgálat, amelynél a szolgaiasság és a függetlenség elvesztése aránylag magasabb bérekben nyer kárpótlást. Tanultságot, értelmiséget, felelősséget megkövetelő foglalkozások általában nagyobb bérben részesülnek. Bizonyos mértékig ez kétségtelenül a már felhozott körülménynek tudható be, hogy t. i. bizonyos jólét és biztosság kivántatik meg efajta munkák termelékenységéhez. De sokkal fontosabb oka ennek e munkálatok végzéséhez alkalmas munkások viszonylag csekélyebb száma. Amíg a munkásosztályoknak kevéssé volt alkalma a gyermekeket iskoláztatni, az irodai alkalmazottak aránylag magas bérben részesültek; az ingyenes népoktatás leszállította a bérnivót, nem mintha kevesebb képesség vagy tudás kivántatnék meg ma, hanem aránylag több fiatal ember vagy leány nyerheti el a megfelelő képesítést. Szóval képesség, értelem és más személyes tulajdonságok épp úgy, mint bizonyos munkálatokkal járó határozott hátrányok, csak kétféleképp emelhetik a bérnivót, vagy azáltal, mert a kifejtendő szellemi és fizikai erő fentartása magasabb létszinvonalat kiván meg, vagy a munkapiaczon a kellő képességgel biró munkakeresők száma korlátoltabb.

A szervezkedés főczélja e két tendenczia előmozdítása. A tanúlt munkások fokozatainál a jólét magasabb fokainak fentartásával és rossz vagy szűklátkörü munkaadóknál vagy rossz üzleti viszonyoknál munkaadó szervezetek bérlenyomó törekvéseinek ellenszegülve a termelés fejlődéséhez megkivánt munkaviszonyok fentartásában működtek közre. Az iparágba való belépés megakadályozásával, a termelés és a gépek használatának korlátozásával a munka viszonylagos ritkaságát czélozták, amely nélkül a kollektiv eljárás hatálytalan volna. Ez eljárás részben rövidlátó és téves volt a munkások közvetlen érdekeit tekintve, különösen az volt a munkát megtakarító gépek alkalmazásának való ellenszegülés ott, aholt mint a nyomdaiparban a termelés olcsóbbodása gyorsan úgy megnöveli a keresletet, hogy az átlagos munkakeresletet az iparágban megszaporítja. Amíg a munkamegtakarító gépek és más megtakarítások végtére is a munkások átlagát véve emelnék a béreket anélkül, hogy a munkakeresletet csökkentenék, a haszon utáni verseny módszere a közvetlen érdekelt munkások egyes csoportjaira pillanatnyilag tényleg káros; és bárha idők folyamán kárpótlást nyernének is, létfentartási eszközük korlátozása kényszeríti őket pillanatnyi érdekeik lehető legmesszebbmenő védelmére. De nemcsak közvetlen csoportérdekeik szempontjából védelmezhető a szervezett bérmunkások ellenállása gyors rendszerváltozásokkal szemben, mert a gyors nagy változások, amelyeket a haszonért való verseny késztet, távolabbi társadalmi és termelési veszélyekkel is járnak. Amennyiben a szakszervezeti ellenállás csak a menetét lassítja az ipari átalakulásoknak, nemcsak saját érdekeit, de egyúttal a társadalmi érdeket is szolgálja. Az ipari törvényhozás egyes iparágakban a munkaórákat és munkafeltételeket különbözőképp állapítván meg, egyes iparágakban a munkásszervezkedést hatékonyabbá teszi, mint másokban és így közrehat a bérek különböző szinvonalának emelésére és fentartására. Ha nem lettek volna gyári törvények, ha a törvény nem oltalmazná a munkások életét vagy nem tenne különböztetést a foglalkoztatásnál a kor és nem szempontjából, azok az okok, amelyek a gépezet és eljárás azon tökéletesbedését előidézték, amelyek a gyári munkások nagyobb képzettségét és józanságát kivánják meg, sokkal gyengébben hatottak volna és az alkalmak, melyeket a speczializált munkások magasabb csoportjai a szervezkedésnél kihasználtak, elmaradtak volna.

Igy látjuk, mint távolította el a technikai viszonyok, törvényhozás és szervezkedés közrehatása a munkások egy közös alacsony nivótól, besorozván őket egy rangfokozatban emelkedő bér és jóléti standard szerint. Egy modern kutató sem veheti a munkát egy piacznak, amelyen egyetlen vastörvény vagy más egyszerü formula uralkodik. Számosfajta munka van, mindegyiknek saját piacza és ára, amint láttuk, hogy számos föld- és tőkepiacz van. Bárha a fiatal kezdő munkás választhat foglalkozást, a legtöbb munkásra nézve a választás igen meg van szorítva az iparág és hely tekintetében. Az alsóbbrendü munkák, melyekhez kevés gyakorlat és tudás kell, inkább cserélhetők fel, úgy hogy beszélhetünk a városokban «a munkásokról», mintha egy piaczuk és áruk volna, amint lényegében így is van. Ugyanaz áll a legtöbb női gyári munkásokról, a legnagyobb képzettséget megkivánó munkáktól eltekintve. A legtöbb ifjú női munkás oly gyorsan sajátítja el a megkivánt képességet, hogy valójában csak egy piaczuk és egy áruk van. Minél magasabb a képzettség vagy a munka minősége, az érett munkások annál kisebb irányban képesek a kellő képzettséget megszerezni és versenyezni és annál kevésbbé lehet az alkalmazott munkásoknak más munkával foglalkozniok. Igy a férfimunkának határozott számu külön piaczai vannak, melyek kifelé védve vannak befolyás ellen és így kevesebb valószinüséggel feszélyezi őket az állandó munkakinálat feleslege. Ily helyzetben levő s így értelmesebb és jobban fizetett munkások hatékonyabban szervezkednek egyöntetü eljárás czéljaira, mint mások. Igy nagyobb mértékben emelhetik béreiket, mint amennyire azt pusztán nagyobb képzettségük igazolná. Amiért egy betűszedő átlag kétszeresét keresi meg annak, mint amit egy fonó, szövő munkás keres, nem lehet felvennünk, hogy kétszerte képzettebb munkát végez. A bérnivót főleg az iparágban alkalmazható munka bősége vagy szüksége határozza meg, nem a megkivánt képzettség foka, illetve ez csak annyiban, amennyiben az előbbire befolyással van. Amint a tőkénél, úgy a munkánál is a szervezkedés főczélja a munka ritkaságának biztosítása annak megakadályozása mellett, hogy a kivülről jövő munka könnyen eláraszsza a piaczot és az iparágban a verseny szabadságát korlátozván.

Különböző iparágakban külön bérnivó előállása nem azt jelenti, hogy azon iparágban az az irány, hogy minden munkás hetenkint vagy évente ugyanannyi pénzt keressen. Amint a termelékenyebb tőke, vagy munka nagyobb járadékot vagy kamatot nyer, mint a kevésbbé termelékeny, úgy a gyorsabb, vagy jobb munkás is többet keres naponta vagy hetenkint, nagyobb vagy kevésbbé hibás munkájának megfelelően. Miután gyorsabb vagy jobb munkás, gépével többet állít elő, gyakran jutalmat kap bérén felül, ami pusztán egyenértéke darabszámú munkájának. A munkafeltételnek megfelelően igen változik a különbözet az egyesek keresményénél. Ahol a gép határozza meg a sebességet és ahol csak azok nyernek alkalmazást, akik megfelelően képesek dolgozni, a béreltérések nem lesznek nagyok. De ahol egyéni ügyesség dolga a munka sebessége, ugyanazon darabszám bér mellett dolgozó munkás gyakran kétszer annyit keres, mint egy másik a darabbér mellett.

Ez egyéni eltérések megfelelnek a földterületek különböző termékenységének megfelelő járadék különbözetnek, vagy a tőke különböző kamatozásának jó és rossz befektetésénél.

Minden iparágban, bármely adott időben, mindíg van valami munka, amint van valami föld vagy tőke, ami éppen csak az alkalmazás piaczi árát szolgálja meg. Ez a munka, föld, vagy tőke az «alkalmazás határán» levőnek neveztetik. Mikor Angliában néhány éve a buza quarterjének ára 36 shilling alá esett, Essexben és másutt felhagytak a rosszabban termő buzaföldek művelésével és újra művelés alá vették, amint az árak emelkedtek, így ismét érdemessé válván a földek felszántása. Igy számos gyárban néhány elavult gép rendesen nincs használatban. De ha a rendelések nagy számban vannak és jó árakat lehet elérni, kifizeti magát ezek újból üzembe való vétele. Számos munkapiaczon van, ha nem is állandóan, bizonyos munkafölösleg, amely a rendes időben igénybevett átlagos munkánál silányabb, de az ipari fellendülés idején ideiglenesen ez is alkalmazást nyer.

Minden iparágban, hacsak az nem monopolizált, több munka, tőke és föld áll rendelkezésre, mint amennyi használtatik. Vagyis a termelőerők egy része a mindenkori alkalmazás határán alul van. Ez nem jelenti szükségképp, hogy egyáltalán nem nyer alkalmazást. Valamely más iparágban alkalmazást nyerhet. A mai buza árak mellett, buzatermelésre nem alkalmas földeket legelőkül használhatnak, a szénbányászatra nem eléggé alkalmas munkások mezőgazdaságban nyerhetnek alkalmazást. De ha a buzaár érdemessé teszi, e legelők egyrésze újra felhasználtatik és ha a szén ára újabb bányák megnyitását teszi szükségessé, a mezőgazdaságban alkalmazott munkások egy része a szénbányászatnál nyer alkalmazást.

Mert a magasabb buza és szénárak érdemessé teszik az előbb használt legrosszabb földnél és munkánál is kevésbbé termelékeny föld és munka alkalmazását és eléggé magas ár fizetését, hogy az esetben, ha nem volna elég munkanélküli, más foglalkoztatásoktól vonassék el megfelelő munkaerő.

Igy be kell látnunk, hogy minden iparágban, amely különböző fajú és minőségű földet, tőkét, és munkát alkalmaz, van e termelő erőkből oly kinálat, amely nem elég jó a ma fizetendő árak mellett, de amely alkalmazást nyer, mihelyt az ipari termékek árának emelkedése mellett alkalmaztatása kifizetődik. A föld, tőke, munka határértéke így minden iparágban az ipar nagyobb vagy kisebb jövedelmezőségével változik.

A termelő eszközöknél a határérték emelkedése vagy hanyatlása útján szívja fel minden iparág a növekvéséhez szükséges tőke, föld, munkatöbbletet. Természetesen a termelésbe ekként bevont új munka vagy tőke éppoly termelékenynek bizonyulhat, mint az, amelyet már előbb is használtak. Az a tény, hogy előbb a határérték alatt volt, amennyiben használata nem fizetődött ki, gyakran azt jelenti, hogy valami akadály elháríttatott. Mert bizonyos a határértéken alul állott föld termékenyebb lehet, mint a már termelő, de többe kerül a talaj alkalmassá tétele. Bizonyos mezőgazdaságban alkalmazott munkaerő kitünő bányamunkaerővé lehet, de ehhez idő és gyakorlat kell. Igy iparok és üzemek nemcsak a termelő erők növekedésénél versenyeznek, de a már alkalmazott erőkért is. Ez a verseny a rendes útja a termelési rendben a föld, tőke, munka, képesség odavitelének, ahol a leghasznosabb alkalmazást nyeri. Amennyiben a haszonnal járó alkalmaztatás megfelel a termelékenységnek, de csak annak határáig, e tényezők alkalmazásának a versenye a legnagyobb termelést biztosítja. Ezzel rá kell térnünk a vállalkozó szerepére, azéra az egyénére, aki közvetlenül felelős a haszon nyeréséhez szükséges termelő erő alkalmazásáért.

VIII. FEJEZET. A haszon.

Azt az üzletembert, aki közvetlenül szervezi az iparüzemet, néha úgy írják le, mint a vállalkozó tőkést, mert a tőke vagy az övé vagy ő ellenőrzi s a munkát is ő bérli az üzemhez. Itt azonban nem úgy érdekel bennünket, mint a tőke tulajdonosa. Mert, bár a modern üzlet ellenőre lehet részben vagy egészben a tőke tulajdonosa is, ez a tulajdonosság nem lényeges benne, mint üzletemberben. S valóban, a nagy részvénytársasági üzemekben a részletes ellenőrzés vagy vezetés gyakran oly emberek kezén van, akik a tőkéhez nagyon keveset, vagy semmit se adtak.

A tipikus üzletember éppen úgy bérli a tőkét is, mint a munkát s fizeti érte a rendes folyó kamatot. Eljárása az, hogy a legolcsóbb piaczi áron megveszi a szükséges munka, tőke és föld használatát, ezeknek együttműködését valami termelő üzemben szervezi s a termékeket aztán oly áron adja el, hogy a termelési költségek levonása után maradjon szezonára fölösleg is. Ez a fölösleg az ő üzleti ügyességének a jutalma, fizetése. Rendesen «haszon»-nak nevezik, s mi is evvel a szóval jelöljük az üzletembernek kifejtett ügyességeért vagy munkájáért járó fizetését. El kell ismernünk azonban, hogy a bevett szokás oly tág és határozatlan értelmet adott ennek a szónak, hogy a használata tudományos munkában nagyon nehéz. Először is könnyen összetéveszthető a kamattal, mert ahol az üzletember tulajdon tőkéjével dolgozik, tőkéjének kamatait is hajlandó belefoglalni a tiszta haszonba. S az egyéni üzemek könyvelésében rendesen nem is kísértik meg a kettőnek külön választását. Vagy belefoglalható a haszonba az a díj is, melyet a tőke a koczkázatért kap, holott ezt voltaképpen biztosítási díjnak kellene elszámolni. Továbbá, az üzletvezetői fizetések, az igazgatósági járandóságok és tantiémek szintén részei a valódi tiszta haszonnak, bár rendesen nem foglalják bele. Végre, a haszonnak jó részét az osztalék gyarapítására fordítják az oly vállalatokban, ahol a befektetett tőke föltételei olyanok, hogy a vállalat ügyes vezetése, vagy a szerencsés üzletmenet nyereséghez juttathatja a részvényeseket.

Miután kellően méltattuk a szóhasználatnak e szabálytalanságait, czélszerű lesz, ha az ipari üzemet szervező és ellenőrző üzletembert úgy tekintjük, mint aki tiszta haszon alakjában azt a fölösleget élvezi, mely az összes költségek levonása után marad. Az energiának és ügyességnek nagy változatosságát emészti föl ennek az üzletembernek a munkája. Ő felelős az üzem méreteinek és szerkezetének tervezéseért, ő dönti el, hogy milyen és mekkora legyen a telep, miféle eljárás alkalmaztassék, mennyi és miféle munka végeztessék. Neki kell megszereznie továbbá a tőkét és a munkát, szervezni ezeknek együttműködését a termelés folyamatára s olcsó áron megvásárolnia a megfelelő nyers anyagokat: s végül az ipari terméket neki kell előnyös áron eladnia. Ezek a teendők: a vásárlás és eladás, a műszaki üzemszervezés, a munka ellenőrzése, a könyvelés és finanszirozás, megkövetelik a józan okosságot, a tudást, a vállalkozó kedvet, a szorgalmat és az önfegyelmet, melyek mind a jó üzletember erényei. Ahol idegen emberek nagy összegű pénze forog a vállalatban, ott a becsületesség s a felelősség igen magas öntudata is fontos kellékei az üzleti jellemnek. A legtöbb ilyen munka azonban mégis csak afféle ügyességet kiván, aminő meglehetősen sok akad minden czivilizált országban, ahol széles rétegek is könnyen hozzáférhetnek a nevelés közönségesebb eszközeihez. Például, egy kereskedővárosban működő malom vezetőjét a kvalifikált folyamodók nagy kinálatából lehet kiválasztani rendesen oly fizetéssel, mely nem sokkal több, mint az előmunkás vagy az ügyes kézműves munkabére a legjobban fizetett kézműves-iparágakban.

Bár a vezetésnek ez a közönséges munkája sok olyan megfontolást és helyes megitélést föltételez, mely hozzájárul az üzlet sikeréhez vagy kudarczához, mégis úgy tekinthető, mint meglehetősen sablonos jellegű munka, mely független a vezetéseért felelős ember terveitől és itéleteitől.

Ez az üzletember ilyképpen lánczszem a termelő (vagy a termelő erő tulajdonosa) és a fogyasztó között. Munkája az, hogy szervezi és vezeti a különböző fajtájú tőke és munka leggazdaságosabb együttműködését s a fizetése vagy haszna az a különbség, mely a termelő tényezők megvételének összege s az eladott termék ára közt marad. Első tekintetre úgy látszhatnék, mintha egyszerűen csak kereskedelmi közvetítő lenne, aki valamit olcsón vesz és drágán ad el. De még a kereskedő üzletemberek közt is kevés van, akiknek haszonhajtó munkássága csakis ennyiben áll. Mert a kereskedő szervezi a szétosztást, különböző árúit különböző forrásokból szerzi be, kiválogatja és rendezi őket s nagyobb mennyiségben és dúsabb választékban bocsátja a viszonteladók rendelkezésére, mint lehetséges volna, ha minden viszonteladónak magának kellene hozzáfordulnia minden árúczikk termelőjéhez, hogy boltját megfelelő készlettel elláthassa. Az a közvetítő, aki szükségtelenül és hivatalosan tolakszik két termelő osztály, vagy a termelő és fogyasztó közé, csak kivétel és nem szabály; noha igaz, hogy sok közvetítő inkább abban meríti ki szorgalmát és munkáját, hogy a többiekkel versenyez, ahelyett, hogy végezné a neki való föladatot: a piaczok szervezését.

De a gyári czég vezetője, a vasút vagy a bánya igazgatója már sokkal világosabban látható produktiv munkát végez. A tőke és munka különvált részecskéi, melyeket megvásárol, csak akkor érik el teljes produktiv hatalmukat, ha együvé kerültek. S ez az egész sokkal produktivabb, mint a részek produktiv értékének puszta összege. A munkás, mondjuk az ács vagy a czipész, nagyon keveset termelhet egymagában, vagy azokkal az eszközökkel, anyagokkal és piaczczal, melyeket maga szerezhet meg: munkaereje és ügyessége csak akkor produktiv egész teljességében, ha teljesen fölszerelt üzletbe kerül, ahol megvannak a munkamegosztás és a speczializált tőke összes előnyei.

Ha tehát az üzletember oly áron veheti meg a szükséges munkát, amennyit ennek csekély produktivitása ér, ameddig csak izolált egység, s ha eladja azt a nagyon megnövekedett produktivitást, mely az izolált egységnek más munkaegységekkel és a tőkével társított fölhasználásából származik: akkor úgy látszik, hogy roppant nyereségre tehet szert a tényleges vagyonban és ezt saját hasznaként tekintheti.

Valóban erre is törekszik és ahogy láttuk, van egy szocziálista elmélet, mely csakugyan minden «fölösleget» úgy magyaráz, mint ilyenfajta nyereséget. De van számos oly meggondolás, mely nem engedi, hogy teljesen elfogadjuk a fölöslegnek ezt a magyarázatát. Mindenekelőtt, az üzletember ugyanígy cselekszik avval a tőkével, melyet üzemében fölhasznál. A tipikus modern üzem arra kényszeríti, hogy számos, különböző apró tőkéstől, a befektetőktől, kis részletekben szedje össze a tőkét. E kis tőkerészletek mindegyike önmagában sokkal kevésbbé produktiv, mint mikor az üzletember beszervezte üzemének rendszerébe. Itt úgy látszik, szintén az izolált, tehát kisebb termelési érték árán vásárol, s miután a szervezéssel produktivabbá tette: megtartja eljárásának egész hasznát, vagy nyereségét.

Ugy látszik tehát, hogy itt is van értéktöbblet, mely olyképpen származott a tőkéből, mint az olcsón vásárolt munka értéktöbblete. S valóban igaz is, hogy a hasznot úgy tekinthetjük, mint a más módon használt munka és tőke csekélyebb produktivitása s ama nagyobb produktivitás között levő különbséget, melyet a szóbanforgó üzembe szervezve elér.

Ha az üzletember valóban elérhetné s megtarthatná magának, mint hasznot, azt az egész különbséget, amit az elszigetelt munkás, vagy 100 font sterlingnyi tőke «egymagában» termel, s amit ez a kettő, mint szervezett üzem tényezője termelhet, akkor a haszon fölemésztene minden létező ipari fölösleget. De nincs üzletember, aki mindezt megtarthatná. Mert vannak más üzletemberek is, akik ugyanerre a czélra törekszenek és ez a verseny két módon is csökkenti a hasznot. Az első üzletember, aki a kisparasztoktól lakott vidéken állítana gyárat vagy nyitna bányát, oly bérért kapna munkásokat, mely kevéssel mulná fölül azt, amit mindegyik elérhetne, ha magának művelné a földet. Munkájuk termelésének halmozott növekedése nagy lenne ekkor s az üzletember ezt majd mind megtarthatná magának, mint hasznot. A legelső posztógyárosok és egyéb gyártulajdonosok valóban élvezték is ezt az előnyt, midőn oly vidékeket használtak ki, ahová az új ipar még nem juthatott el. De mihelyt más üzletemberek is jöttek ugyanarra a területre, haszontöbbletük már abban a veszedelelemben forgott, hogy két oldalról is megnyirbálják. Mert posztógyárosunk ezentúl már nem mindig volt képes a munkát csak kevéssel drágábban megvenni, mint amennyit a mezőgazdasági munka hozott, hanem túl kellett liczitálni más üzletembereket, akik vele szemben ugyanezt cselekedték. Hogy megkaphassa a munkát, melyre szüksége volt, kénytelen volt oly bért fizetni, amely már kevéssel meghaladta – már nem a mezőgazdasági munka értékét, hanem – azt a bért, melyet a másik gyártulajdonos megajánlt a parasztnak. Más szavakkal: mihelyt az igénybe vehető durva munka készlete körülhatárolódott s egész csomó üzletember kezdte kihasználni, annyira emelkedett az árú is, hogy fölverte a munkabért a gyárban vagy bányában is.

S ami áll a munkára, bizonyos mértékben ráillik a földre és tőkére is. Világos, hogy az az üzletember, aki legelsőnek jött, olcsóbban kaphatott földet gyárépítésre vagy bánya czéljára, mint a később jövők, akik már versenyeztek a jobb fekvésű helyekért s a biztatóbb érczterületekért. Ily módon az üzletemberek versenye a termelés tényezőinek megvásárlásában leszorítja a hasznot a kiadások emelkedésével. Ugyancsak ez a verseny csökkenti a hasznot a másik oldalon is, lenyomván azt az árat, melyért a gyár vagy a bánya termékei eladhatók. Aki először jött, annak itt is könnyebb a dolga. Mert nemcsak olcsón veszi a munkát és a többi tényezőket, hanem drágán is adhatja el termékeit, valameddig egyedül marad a téren. De mihelyt a többi üzletemberek versenye tényleg hatni kezd mind a termékek, mind pedig a munka piaczán, rögtön érzi, hogy egyszerre kétfelől is lenyesődik valami a szép haszonból, vagyis a produktiv tényezők alacsony ára és termékeinek magas ára közötti különbségből. Ha aztán a verseny nemcsak hatékony, hanem heves is, akkor haszna a minimumra csökken.