Part 1

MOLNÁR FERENCZ

*

KETTEN BESZÉLNEK

(TÁRCZÁK, RAJZOK)

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

1909

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

EGY UTCZA ÉS EGY SZÁM.

(Történik a Dunaparton, a hol az áprilisi nap süt a vasfotelekre, melyek hosszú sorban állanak egymás mellett. Déli tizenkét óra. Két vasfotelben, egymás mellett ül a férfi meg a nő. A férfi ötven éves. A nő sokkal több: negyvenöt éves.)

A férfi: És aztán?

A nő: Aztán rájöttem, hogy árnyoldalai is vannak, ha az asszony ilyen csökönyösen jó az urához, ha minden kedvtelésének szolgálatába áll, szóval, ha túlozza a harmóniát.

A férfi: És?

A nő: És tapasztaltam, hogy az uram únja a boldogságát. Únja ezt a folytonos derűt, ezt a zavartalan egyetértést, ezt az állandóan csöndes, megelégedett hangot. Mert így éltünk. Mindennap a kedvencz ételeit találta az asztalon. Ha sétálni volt kedve, mentem vele sétálni. Ha már megvolt a páholyjegyünk és este azzal jött haza, hogy: «édesem, nagyon szeretnék nem elmenni a szinházba, mert fáj a fejem» – minden sóhajtás nélkül, vígan, kedvesen vetettem le a selyemblúzt s öltöztem slafrokba. És fejfájási estét rendeztem: hideg borogatás, hideg vacsora, kevés beszéd, korai lefekvés.

A férfi: Szóval boldog nyugalom.

A nő: Boldog nyugalom. És rájöttem, hogy az uram kezdi ezt megúnni. Ez csak természetes. Szép lassan, únott szárnycsapásokkal jött a csömör. Mindene megvolt. Soha semmi hiány. Semmi ellentállás. És éreztem, hogy a boldogsággal együtt kezdi megúnni a boldogság okozóját is. Nem törődött velem. Hiába vettem a legszebb ruhákat, vagy mint már nem szokás mondani: a legigézőbb pongyolákat, nem is hederített rá. Néha eszembe jutott, hogy talán jó volna elővenni valami piszkos, kopott barna slafrokkot, ez talán ujdonság volna a szemében… Mondom: nem törődött velem. Annyira egyforma voltam mindig a szépségemben és jóságomban, hogy másfelé keresett izgalmakat. Nem nőkben kereste, ezzel a kijelentéssel tartozom neki. De játszani kezdett a tőzsdén, politikai karriért akart csinálni, egyszóval: kereste az emóciót. Hiszen még emlékeznek rá sokan, akkoriban képviselőjelölt is volt.

A férfi: Emlékszem.

A nő: Nohát – gondoltam magamban – ha csak izgalom kell, majd adok én neked izgalmat. Tudtam róla, hogy kiváncsi természetű ember. Hát egyszer elővettem a háztartási könyvemet s a kemény kötésének a belső oldalára czeruzával ráírtam ezt a czímet: Serfőző-utcza 17.

A férfi: Serfőző-utcza?…

A nő: Ne szégyeljük, emlékszünk még mind a ketten arra az időre, mikor a József-körutat még Serfőző-utczának hívták.

A férfi: Igen… igen.

A nő: Ha én asszony létemre bevallom, hogy akkor már éltem, a férfi is bevallhatja.

A férfi: (némán lenyeli ezt a szemrehányást.)

A nő: A mit sejtettem, bekövetkezett. Egy napon, mikor unalmában a háztartási könyvben lapozott, meglátta a czímet. De nem szólt semmit. Csak azt figyeltem meg, hogy másnap megint előkotorászta a könyvet és megnézte benne a czímet: Serfőző-utcza 17. Én a másik szobából lestem, hogy nézi.

A férfi: Kezd érdekes lenni a helyzet.

A nő: Magam gondoskodtam róla, hogy a helyzet még érdekesebb is legyen. Ugyanis még aznap este elővettem az óralánczomon függő kis arany medaillont, melyben kis fehér lap volt, s erre a kis fehér lapra is fölírtam a rejtélyes czímet: Serfőző-utcza 17.

A férfi: Mi volt ott:

A nő: Semmi. Ez a czím véletlenül jutott eszembe. Éppúgy írhattam volna azt is, hogy Váczi-utcza 32, vagy Ősz-utcza 4, tudom is én. Eszembe jutott. És az uram egyszer a medaillonban is megtalálta ezt a czímet. Akkor hirtelen megváltozott.

A férfi: Hogy-hogy?

A nő: Furcsán kezdett viselkedni. Minden szavamat fürkésző figyelemmel hallgatta. Ha elmentem hazulról, megkérdezte: «Hová mégy?» Ha hazajöttem valahonnan, megkérdezte: «Honnan jösz?» És én úgy tettem, mintha ezt a viselkedését természetesnek találnám s borzasztó boldog voltam, mikor láttam, hogy a lelkiélete újra tele van velem, hogy gondolkozik, gyanakszik, nyugtalankodik, érdeklődik, de – borotválkozik, új nyakkendőket vásárol és korán rohan haza az irodából. Most megint foglalkozott velem, most megint hálás volt minden kedvencz ételéért, most megint tetszett neki minden új igéző pongyola.

A férfi: Mindez azért, mert egy czímet látott. Egy utczanevet és egy házszámot. Ilyenek vagyunk mi, férfiak.

A nő: De ez még semmi. Egy napon valamivel későbben jött haza, mint szokott. Dudolt, úgy tett, mintha jó kedve lett volna, de csak úgy ordított róla az a tény, az a kétségbevonhatatlan történelmi faktum, hogy aznap délután a Serfőző-utczában volt, a tizenhetedik szám alatt és jól megbámulta azt a sárga házat és annak minden ablakát.

A férfi: Sárga volt a ház?

A nő: Igen. Nem volt érdemes ily gúnyosan kérdezni ezt. Nem véletlenül árultam el, hogy ismertem a színét. Mert azontúl folyton-folyvást rendetlenül járt haza. Déligyümölcsöt hozott, fejfájással is elvitt a szinházba, de most már éreztem rajta, hogy mindennap elmegy a Serfőző-utczába. Hihetetlenül gyöngéd lett, leste a gondolatomat s én ezt annyira élveztem, hogy néha meg is szekiroztam szegényt. Most nekem fájt a fejem.

A férfi: Brávó.

A nő: Megérdemlem ezt az éljenzést, mert még most is el vagyok ragadtatva magamtól, ha visszagondolok arra, hogy milyen jól csináltam. Egy egyszerű adreszszel az unatkozó, megcsömörlött férjből előzékeny, izgatott udvarlót csináltam. De most jön a java. Majd hogy meg nem jártam.

A férfi: Hogy-hogy?

A nő: Hiába tisztességes asszony az ember, mikor ilyen kisérleteket csinál, valami furcsa, csiklandó érzés kezd motoszkálni a fejében: «ejnye, de furcsa volna, ha ez igaz volna…» És elkezdett kínozni a vágy, hogy megnézzem, milyen is lehet az a ház ott a Serfőző-utcza tizenhetedik szám alatt, a hová ő eljár lesni. Tudtam, milyen veszedelemmel járna az, ha meglátna abban az utczában, de éppen ez a veszedelem, meg az ártatlanságom érzete buzdított, unszolt arra, hogy mégis elmenjek egyszer legalább megnézni azt a házat.

A férfi: És?

A nő: És el is mentem. Dobogó szívvel, sűrűn lefátyolozva, mintha valóban lakott volna ott valaki. Kocsin mentem végig a szűk, piszkos kis utczán, s mikor a tizenhetes szám előtt döczögtünk el, majd hogy el nem állott a szívem verése. Ott állott az uram és várt. Innen tudom, hogy a ház sárga volt. Azóta se láttam. De egy pillanatra éreztem azt a tisztességes asszony szemében rettenetes és mégis nagyszerű érzést, hogy milyen lehet az, mikor egy asszonyt rajtakap az ura.

A férfi: Engem csak az érdekel, hogy miért volt az a czím éppen Serfőző-utcza… és éppen tizenhét… a legsötétebb Józsefváros…

A nő: Mondtam már: véletlenül jutott eszembe. Meg aztán Józsefváros volt, a legsötétebb Józsefváros… és ezzel szemben…

A férfi: Nos?

A nő: … te akkor Budán laktál.

(Elhallgatnak. Most félegy van. Ott ülnek negyedkettőig, de már egyik sem szól egy szót se.)

A KULCS.

(Történik egy jó meleg szobában, valami összejövetel után, abban az intim pillanatban, a mikor az összes vendégek elmentek, csak a háziasszony maradt ott a legjobb barátnőjével, azzal, a kinek a fülébe szokta sugni, hogy: várd meg, míg elmegy a többi, aztán majd kidiskuráljuk magunkat. A két asszony csöndesen beszél.)

Az egyik: Akarsz egy csudálatos történetet hallani?

A másik: Hogyne akarnék.

Az egyik: Hát én elmesélem neked az én kulcsom történetét, mert érzem, hogy valakinek el kell mesélnem és ezt férfiak nem értik meg.

A másik: Mondd.

Az egyik: Szerdán történt velem. De ha azt mered hinni, hogy hazugság, akkor nem is érdemes elmondanom. Mert ez csak úgy jó, ha elhiszed, hogy igaz.

A másik: Már el is hittem.

Az egyik: Hát figyelj ide. Hazamegyek szerdán este háromnegyed nyolczkor. Nagy meglepetésemre az uramat, a ki pedig csak fél kilenczkor szokott hazajárni, már otthon találom. Ott ül a megterített ebédlőasztal mellett és ujságot olvas. Köszöntjük egymást, a hogy illik, aztán én kiveszem a kis táskámból a zsebkendőmet. Egy kicsit nervózussá tett az, hogy ő már otthon volt, hát nem nagyon vigyáztam és abban a pillanatban, a mikor a zsebkendőt kirántom a táskából, kiesik onnan egy kulcs.

A másik: Igen.

Az egyik: Ugyanezt mondta a férjem is.

A másik: Mit?

Az egyik: Azt mondta, hogy igen. Minden ok nélkül azt mondta, hogy: igen. Én elpirultam. Az uramat úgy neveltem, hogy mindig, a mikor leesett valami, ő vette fel. Ez már olyan természetes volt nálunk otthon, hogy ennél semmi sem volt természetesebb. És mégis most elkövettem azt a megbocsáthatatlan hibát, hogy mikor a kulcs leesett, magam hajoltam le utána. Ez már mind az idegrendszer kérdése volt. Ott kezdődött, hogy őt már otthon találtam, folytatódott akkor, mikor a kulcsot kirántottam a táskából s végződött ott, mikor ő azt mondta, hogy: igen. Most már tisztán éreztem, hogy a viselkedésem rossz sinre szaladt és hogy ebből valami baj lesz.

A másik: És lett belőle?

Az egyik: Lett. Az uram elmosolyodott. Még pedig fanyarul. Rám nézett, és hümmögött. Én nagyon bután nézhettem abban a pillanatban. Ekkor nagy csönd lett, – a mi szintén az én hibám – és az uram azt mondta hideg, nagyon éles, metsző hangon: micsoda kulcs az?

A másik: Rettenetes.

Az egyik: Azt kérdezte, hogy micsoda kulcs. Hát bizony furcsa kulcs volt. Ordított róla, hogy uj kulcs. Még fényes volt, de nem azzal a fénynyel fénylett, a hogy a kopott, nagyon használt kulcsok fénylenek, a miket a használat nikkelez meg. Ennek durva fénye volt, a mit a reszelő, a ráspoly hagyott rajta, a fogása kellemetlen volt, szóval vadonatuj volt, ujabb nem is lehetett. A régi kulcsokban van valami kedves, meghitt vonás. Egy régi kulcs mintha a barátja volna az embernek. Hiszen a kulcs már a hivatásánál fogva is úgy összeforr az ember életének a legérdekesebb óráival, hogy majdnem élőlény, ha sokáig nézi az ember. De ez egy vigyorgó, kellemetlen, áruló kulcs volt, uj és nehézkes, még magán viselte a lakatos kezének a nyomát, a ki sziv nélkül, szinte brutálisan bánt vele, mikor csinálta. Röviden: ennek a kulcsnak még nem volt erkölcsi tartalma, s épp ezért gyanutkeltő, kellemetlen, vészes volt.

A másik: Nos? Nos?

Az egyik: Mondom, megkérdi: micsoda kulcs ez. Már javában robogtam a rossz sinen, és ebben a minutumban azt éreztem, hogy ez az a percz, a mikor el fogom szólni magamat, akármit is mondok, és most állok az előtt a pillanat előtt, a mikor az életem jobbra vagy balra fordul. Az első, a mi átviharzott a fejemen, egy régi viccz volt, a mit még lánykoromban olvastam. Egy asszony jön a szeretőjétől, és az ura azt kérdi: hol voltál, angyalom? Mire az asszony megütögeti a férje arczát és így felel: a szeretőmnél voltam, czuczikám. Erre a férj mosolyog, és azt mondja negédesen: ezt ne tedd többet, czuczikám. Tehát az első gondolatom az volt, hogy azt mondom: ez a kulcs a szeretőm lakásának a kulcsa. De az ördög vigye el, olyan timsószerű érzést éreztem a torkomban, hogy attól féltem, nem jön majd elég könnyedén a humor belőlem, és elsavanyodik a viccz. Azt hittem, el vagyok veszve. Ez nemcsak szólam, ez igaz. Azt hittem, hogy el vagyok veszve, és hogy soha többé semmi nem segít rajtam. Egy pillanat ezredrésze alatt leszámoltam az életemmel. Éreztem, hogy most mindennek vége köztem és e közt az ember közt, és ez volt az első percze az életemnek, a mikor örültem annak, hogy nincs gyerekünk. Ugy állottam ott, mint valami idegen nő, a kit semmi nem fűz senki máshoz, a ki bajba került, s a kinek most végezni kell minden hazugsággal, a miből eddig élt.

A másik: És?

Az egyik: És itt látszik, hogy milyen komiszak vagyunk mi asszonyok. Halálos nyugalom szállt hirtelen a szivemre. Elszántság, hidegség, okosság hüvös szele csapott meg. Ha az uram okos ember, akkor sok mindent láthatott az arczomon. És hogy honnan vettem, hogy hogyan jutott eszembe, hogy miért csináltam, máig sem tudom, de a világ legnyugodtabb hangján így kiáltottam fel: Hogy micsoda kulcs? Hát… az ebédlő kulcsa.

A másik: Hm.

Az egyik: Az ebédlő kulcsa. Mondhattam volna, hogy a konyha kulcsa, hogy a szalón kulcsa, azt is mondhattam volna, hogy a református templom kulcsa. De nem mondtam. Valami pillanatnyi őrület szállt belém, és azt mondatta velem, hogy az ebédlő kulcsa. Aztán egy kicsit lehajtottam a fejemet és vártam, hogy rám szakadjon a plafon. De nem az történt.

A másik: Hanem?

Az egyik: Hanem az, hogy az uram szép nyugodtan így szólt: Minek a kulcsa? – Igen – mondtam én – az ebédlő kulcsa elveszett, hát csináltattam egyet. Erre az uram szép lassan kezébe vette a kulcsot, megnézte, aztán a fejét csóválva az ebédlőajtó felé ment vele. Az ebédlőnek két ajtaja van. Az egyik a hálószobánkba vezet, a másik az előszobába. Előbb ahhoz az ajtóhoz ment, a melyik a hálószobába vezet. Belepróbálta a kulcsot a lyukba, nem passzolt bele. Rám nézett. Én vállat vontam. Akkor megint megnézte a kulcsot és odavitte a másik ajtóhoz. Az előszobaajtóhoz. Belepróbálta. Hát akkor végigfutott rajtam a halálos hideg. A kulcs pompásan beleillett a zárba, kitünően zárta az ajtót. Ugy forgott, csattogott benne, mintha soha életében más zárban nem is járt volna.

A másik: Hogyan?

Az egyik: Véletlenül. Az Yvette Guilbert nótáiban vannak ilyen csodák. Ezeket vidám szentek csinálják, a kik megszánnak egy-egy rossz utra tévedt asszonyt, s az utolsó perczben csodát tesznek, hogy okuljon és visszatérjen a jó utra. Gondolj, a mit akarsz, higyjél a spiritizmusban, vagy egyikében a legszédítőbb véletleneknek, a mik valaha emberrel történtek, de ez így van. Eltaláltam, hogy hova illik a kulcs. Véletlen. Mint a hogy megesik, hogy az ember belemarkol egy pakli kártyába és azt mondja: ez itt a piros nyolczas. És kivesz egy kártyát a többi közül és valóban a piros nyolczas.

A másik: Bámulatos. És aztán mi történt?

Az egyik: Látod, ez már nem szép, hogy megkérded, mi történt aztán. Mert eddig a történet csodálatos volt, misztikus, meglepő. De a mi ezután történik, azt már egy asszonynak ki kell találnia. Hát mi történhetett volna? Most szemtelen lettem. És most visszaszaladt a viselkedésem a jó sinre. Vállat vontam és a legközönségesebb, a legdrámamentesebb hangon ezt mondtam: «Utálatos vagy azzal a kiváncsiságoddal». Soha, de soha nem fogja megtudni, hogy köztünk a világ egyik legnagyobb véletlensége történt, sőt mint a hogy igazi férfihoz illik, teóriákat fog magának csinálni ehhez az esethez, és azt a következtetést fogja levonni belőle, hogy nem szabad asszonyt gyanusítani, a mig bizonyítékok nincsenek az ember kezében. És nem fogja megtudni soha, hogy ilyen közel a bizonyítékhoz nem fog kerülni soha többé az életében.

A másik: És aztán?

Az egyik: Aztán vacsoráztunk. És unatkoztunk. És másról beszéltünk. Én gyönyörüen tartottam magamat, csak másnap délelőtt kaptam meg a sirógörcsöt, a mi dukál. Elvégre meglegyintett a világ nagy mozgató erejének a szele és ettől a magamfajta közönséges halandónak illik elszédülnie.

A másik: Természetesen azóta…

Az egyik: Jaj, jaj, jaj, most megint közönséges dolgot akartál mondani. Azt akartad mondani, hogy természetesen azóta feléje se mentem annak, a kinek a lakásához a kulcs szólt.

A másik: Azt.

Az egyik: Hát nem is mentem. De ő eljött másnap délután hozzánk. És hosszú ideig üldögéltünk a szobában. Az ebédlőben. És elmondtam neki… nem a történetet, csak azt, hogy rájöttem, hogy az ő kulcsa a mi ebédlőnk ajtaját is nyitja.

A másik: És ő?

Az egyik: Elég ügyesen viselkedett. Azt mondta: az nem érdekel, hogy nyitja-e az ebédlőajtót. Sokkal fontosabb, hogy zárja-e? És…

A másik: És?

Az egyik: És… zárta.

A másik: Ó! Ó! Ó!

Az egyik: Látod, milyen álszent vagy? Avagy nem az-e a legszebb köszönet az iránt a vidám szent vagy az ördög iránt, a ki velem ezt a csodát csinálta, hogy… elfogadom a tanítását? Hát a kulcs fontos? Vagy az ajtó fontos? Nem, fiam. A lényeg fontos.

(Veszi a finom, drága bundáját és hazamegy.)

AZ UTOLSÓ DÉLUTÁN.

(Künn a Városligetben, a Stefánia-úton is túl, elrejtett kis úton sétál egy úr és egy hölgy.)

Az asszony: És most, hogy vége mindennek, hát legyen vége mindennek. Itt a pillanat. Csókolja meg a kezemet és legyünk ezentul barátok.

A férfi: Igen.

Az asszony: Így legalább megmarad az emlék a szivünkben szépnek, keserüség nélkül. Szerettük egymást, csókoltuk egymást, meguntuk egymást, vége.

A férfi: Igen.

(Kezet csókol neki.)

Az asszony: És most elmegyek jobbra. Maga még várjon itt egy kicsit, aztán menjen el balra. Nem szeretném, ha az uram ma látna meg bennünket, mikor szakítunk.

A férfi: Kezét csókolom.

(Egyik se mozdul.)

Az asszony: Miért nem megy?

A férfi: Mert még akarok kérdezni magától valamit, mielőtt elválunk. Valamit, a mi nagyon érdekel.

Az asszony: Halljuk.

A férfi: Mikor megismerkedtünk, a Tátrában, hisz tudja, nem ismertem az urát. Maga asszonyokkal telelt fönn.

Az asszony: Igen.

A férfi: Aztán… hisz tudja, mi történt. A viszony Pesten folytatódott és én még mindig nem láttam az urát.

Az asszony: Úgy van.

A férfi: Aztán maga egy napon elhozott egy arczképet. Egy csodaszép férfiképet. Azt mondta: «elhoztam neked az uram arczképét, nézd meg jól». És én jól megnéztem. Az az ember olyan szép volt, mint Dorian Gray. Olyan elegáns, mint az angol király herczegkorában. A haja hullámos, a szemöldöke gyönyörű vonalu, a szeme meleg, a tekintete férfias, a szája mint valami görög istené. Nem szóltam semmit, de azon a napon nem tudtam vacsorálni.

Az asszony: Vettem észre.

A férfi: Sőt aludni sem tudtam éjszaka. Halálosan szerelmes voltam akkor magába, s elkövettem azt a gyerekséget, hogy éjszaka unos-untalan felugrottam az ágyból, a tükörhöz mentem és vizsgáltam az arczomat. Tudom, hogy csinos fiu vagyok; de olyan közönségesen csinos, úgynevezett nyirott Adonisz, másnéven: hadnagyi arcz, kincstári szépség. És erre elfogott a dacz, meg a keserűség. Neki adtam magam a szépülésnek.

Az asszony: Tudom.

A férfi: Álmatlan éjszakákon át tünődtem: miért kellek én magának, akinek ilyen élettársa van? Arra gondoltam, hogy talán ostoba az ura. Ez vigasztalt, de aztán eszembe jutott, hogy én is csak átlagos ész vagyok, ellenben a férjének a homlokáról azon a képen csak úgy sugárzott az értelmesség, sőt a szellem. Nem tudtam: mit szeret rajtam. És féltékenynyé válva arra a képre, elkezdtem konkurrencziát csinálni az arczképnek, még pedig veszettül.

Az asszony: Tudom.

A férfi: Kezdtem a legjobb szabóknál dolgoztatni. Fürtöztettem a hajamat. Szépségre játszottam ki magamat s amellett határtalanul féltékenykedtem magára. Hisz emlékezhetik, megőrültem arra a kijelentésre, hogy az urával bálba megy. Hogy állhat annak az embernek a frakk!

Az asszony: Emlékszem.

A férfi: És azt követeltem magától, hogy minden szabad perczét velem töltse. Vigyáztam, kikkel ismerkedik össze, kikkel jár színházba, mert azt mondta, hogy az ura üzleti ügyben Londonban marad másfél hónapig.

Az asszony: Ott is volt.

A férfi: Aztán mi történt? Egy szép napon maga azzal jött, hogy megjött az ura. Kértem, könyörögtem: adjon alkalmat, hogy láthassam valahol. Nem adott. Egyszer aztán, most már bevallom, mikor nálam volt délután, elejtett egy czédulát. Mikor elment, akkor találtam meg. A czédulára ez volt írva: «Kedves mama, holnapra páholyunk van az operában, az urammal érted megyünk.» Ezt a czédulát el akarta küldeni a mamájának, de nálam elvesztette.

Az asszony: Hogyan? Hát magánál vesztettem el?

A férfi: Nálam. De nem lett belőle baj, mert másnap, mikor elrohantam az operába, ott láttam mind a hármukat a páholyban: a mamáját, magát, meg az urát.

Az asszony: Nos?

A férfi: Ezt csak ilyen egyszerűen kérdi?

Az asszony: Hát hogy’ kérdezzem?

A férfi: No hallja… Ott az operában kisült, hogy ön… nem akarom mondani: hazudott, hanem… tévedett. Az ura nem volt annak az arczképnek az eredetije, a mit mutatott. Az ura nem egy ötven-ötvenöt éves, hihetetlenül rút és élhetetlen, vaksi, kikopott hajzatú, bocsánat, de egyszerűen ungusztiőz ember. Görbe, szőrös, szemetlen, orratlan, fogatlan…

Az asszony: Na, na, na!

A férfi: De beismeri, hogy az volt az ura.

Az asszony: Igen.

A férfi: Mert ott voltak közös ismerősök, a kik rögtön mondták is, hogy ez az ön ura.

Az asszony: Igen.

A férfi: Hát akkor… mire való volt ez az egész hazugság? És ki volt az a csudaszép ifjú, a kinek a képét mutatta?

Az asszony: Azt a képet egy shillingért vettem Londonban. Nem is tudom, kit ábrázol. Valami angol arisztokrata lehet.

A férfi (elhülve): De miért?

Az asszony: Elmondta helyettem maga az előbb. Azért mutattam, a miért jó volt mutatni. Láthatja, hogy a trükk kitünően bevált. Magából ötven százalékkal különb ember lett, mikor a képpel konkurrálni kezdett. Ez a kép kivette, kizsarolta, kiuzsorázta magából mindazt az elegancziát, szépséget, elmésséget, a mire csak képes volt. És én akkor szerettem magát. Tehát nekem jól esett, hogy meghatványozódtak az összes jó tulajdonságai.

A férfi: Nem tagadom, ravasz dolog volt. De csak aféle asszonyi ravaszság: rövidlátó!

Az asszony: Hogy-hogy?

A férfi: Mert ime, mint láthatta, egy véletlen, egy elejtett czédula rombadöntötte az egész hazugságot. Másnap már láttam az urát, igazi férjét és rájöttem, hogy hazudott. Rájöttem, hogy nem szükséges megerőltetnem magamat, mert az igazi uránál még akkor is száz percenttel különb vagyok, ha nem borotválkozom. És szép lassan elhagytam magamat… a féltékenység is alábbhagyott… aztán hülni kezdett a szerelem is, hült, hült, a mig végleg ki nem hült. Merem mondani, hogy ez a lassu kimulása ennek a viszonynak e miatt történt. Ha akkor el nem ejti azt a czédulát, még ma is halálosan szerelmes vagyok magába.

(Diadallal néz.)

Az asszony (csöndesen): Hát maga azt hiszi, hogy egy magamfajta asszony elejti a czédulát, ha nem akarja elejteni?

A férfi: Hogyan…

Az asszony: Azt hiszi, hogy egy asszony, a ki megcsalja az urát, nem tud uralkodni egy czédula fölött? Hiszen ha én csak úgy elpotyogtatnám a czédulákat, a hogy maga hiszi, akkor már rég kitörtem volna a nyakamat.

A férfi: Hogyan? Hát a czédulát… szándékosan ejtette el?

Az asszony: Igen.

A férfi (rémülten): Miért?

Az asszony: Erre is megfelelt az imént. Hogy meglássa az uramat és hüljön, hüljön, addig hüljön, a mig egészen ki nem hült. Mert…

A férfi: Mert?

Az asszony: Mert nem szeretem a drámát. A mikor meguntam magát, elejtettem a czédulát. És erre maga szépen megunt engem. És szakítottunk szépen, békében.

A férfi: Szakítani akart, mert…

Az asszony: Mert a szép londoni arczképet már átadtam valakinek. Igy kormányozódnak maguk, édesem, egy fotografiával, meg egy czédulával. Ez a maguk szive, édesem. Notre cœur – mint Maupassant mondta.

(Sietve a faképnél hagyja.)

ALFONZ VAGY EGY SZEGÉNY IFJÚ TÖRTÉNETE.

(A történet színhelye egy meglepően túlzsufolt szoba, olyan, a minőt még tíz évvel ezelőtt «illatos boudoir»-nak neveztek. Szőnyegek a falon, sőt a mennyezeten is. A sarokban török shawlokból összeállított sátor, melyben piros és kék villamos lámpák égnek. A fal mellett perzsa szőnyegekkel leborított nagy, széles pamlag, olyan, a minőt tíz évvel ezelőtt még «kerevet»-nek neveztek. Illatos félhomály. Homályos félillat. A szoba közepén egy szép magas nő áll. Ruhája (tíz év előtt: «pongyola») fehér selyemből van, borzasztó nagy virágokkal kihímezve. Hogy mindent tudjunk: a szép hölgynek volt egy kárpitos-barátja, a ki legszebb empire-fotelselymeit, drága függönyeit áldozta fel e nő szerelmének oltárán. A nő tehát ama gyönyörű lyoni selyemszövetbe van burkolva, mely egy előkelő grófi család szalonbutorzatának behuzatala után megmaradt. Általában, már most, a történet elején szokjunk meg egy előkelő vígjátéki hangot, mely e környezethez különben is pompásan illik.)

Tehát:

A nő: Jean!

Az inas (nesztelenül lép be): Parancsoljon urnőm.

A nő: Ha hallásom nem csal, valaki jött.

Az inas (nesztelenül): Azonnal megtekintem, urnőm.

(Kimegy. Halk motoszkálás. A félhomály egyre illatosabbá válik. Ugyanis egy vaporisateur sziszeg a butorok közt.)

Az inas: Urnőm, Alfonz úr kér bebocsáttatást.

A nő: (hanyagul): Jöjjön be.

(Az inas kimegy. Halk motoszkálás. Az illat egyre félhomályosabbá válik. Az urnő ugyanis lecsavar nehány villamos körtét.)

Alfonz (megjelenik a küszöbön): Ah!

A nő: Ön itt?

Alfonz: Eljöttem.

A nő: Miért jött el?

Alfonz: Urnőm, ne légy hozzám ily rideg. Tudhatod, hogy ha a szerdai komoly, végleges, visszavonhatatlan szakítás után át mertem lépni szentélyed küszöbét, akkor volt erre valami igen fontos okom.

A nő: Alig tudom palástolni izgalmamat.

(Fel-alá jár.)

Alfonz: Ülj le. Tisztázni fogjuk a helyzetet. Szerdán, a szeparé pezsgős légkörében, a búcsú vad pillanataiban vadakat cseveghettünk. Ma már hűvösebb homlokkal beszélhetünk a dolgokról. Megengeded, hogy rágyujtsak?

A nő: Igen. Sőt magam is rágyujtok.

(Illatos czigarettára gyujt és – sokáig birtam, de most már nem tudom visszatartani magamat ettől a kijelentéstől – «hanyagul végigdől a kereveten».)

Alfonz: Szerdán azt mondtad, óh szép kaméliám, hogy köztünk mindennek vége.

A nő: Ugy van.

Alfonz: Tisztázzuk a helyzetet. Rossz néven vetted tőlem, hogy egy gömbölyű kis báróné körül legyeskedtem. Azt mondtad: te már…

A nő (felugrik): Azt mondtam: én már érzem, hogy nem gyakorolok rád érzéki varázst. Unod halványuló ajkaimat, unod szememet, melynek fénye megtörőfélben van, s unod ősz hajszálaimat, melyek a leggondosabb kezelés ellenére megmaradnak, előtolakodnak. Azt mondtam: vénülök, s nincs ezen a világon szomorubb dolog, mint a fagyott naspolya, a mit télen árulnak. Egy megvénült kokott a legszomorubb természeti tünemény.

Alfonz: Ugy van. Ezt rebegted.