Part 3

A nő: Szeress, Kővári. Ne szavalj annyit, ne czitálj a szerepeidből, de szeress. Kővári, szeress nagyon, mert érzem, hogy nagy szükségem van a szerelemre és a gyöngédségre.

A szinész: Úgy van, bibornok.

A nő: Viczczeltek mind. Nem vagytok komolyak. A huszártisztek, azok férfiak, de az meg mind csapodár. Ti kedvesebbek vagytok, szegények vagytok, szépek vagytok, de nem lehet veletek komolyan beszélni. Légy komoly, Kővári, hiszen azt mondod, hogy elveszel feleségül.

A szinész: A mit az ezredes mond, az szentírás. Azt mondtam, hogy szeretlek, mint az életemet. Ne kinozz, Sárközy. Elveszlek és pont. Szeretlek és pont. Emlékezz a forró éjszakákra. Sárközy, mikor nem volt pénzünk, de úgy éltünk, mint a galambok. Ezt én nem felejtem el. Meghalok érted, Sárközy.

A nő: Mondd csak Hermin.

A szinész: Sárközy. Ezt már megszoktam. És ez a te dicsőséges neved. És elveszlek. Második Lipót portepéjét hordom s ezredem elsőnek vágta ki magát Rüttingsheim hídján. Van még óhaja, kanczellár?

A nő: És még egyet.

A szinész: Nos?

A nő: De ezt komolyan.

A szinész: Hallgatlak, fecsegj.

A nő: Kővári, te azt mondod, hogy szeretsz…

A szinész: Szeretlek? Talán imádlak. Több, mint imádlak. Tied ez a rongyos életem, ez a dicsőséges. Ha mutatsz nekem valakit, a ki Hamletet másfél próbára úgy játszotta, mint én Marosvásárhelyen, akkor megengedem, hogy ne nevezz szinésznek.

A nő: Kővári, nagyon búsulok, hogy nem hallgatsz meg komolyan.

A szinész: Na mondd, Sárközy. Figyelek.

A nő: Ebben az új darabban miért állsz a fináléban elém?

A szinész: A fináléban?

A nő: Igen. Mikor mind bejönnek és az udvar azt énekli, hogy jaj te kis bohó királyfi, jaj te kis bohó királyfi, akkor én mint herczegnő, a kinek a vőlegénye megszökött, átjátszom magam jobbra az asztalhoz és ráborulok. És akkor jösz te mint miniszterelnök és azt énekled, hogy elszökött, elszökött, a haza reménye, és mink azt énekeljük rá: reménye, reménye, akkor énnekem játékom van, zokogok, tördelem a kezemet, mert megszökött a vőlegényem, és te pont a pofám elé állsz.

A szinész: Sárközy! Én a pofád elé állok?

A nő: Igen. Az egész szerepem egy rongy, egy semmi, mert a második felvonást ugyis a várbörtönben töltöm, kenyéren és vizen, és csak a harmadik felvonás végén szabadít ki a vőlegényem, és egy pár szavam van, meg az a kis játék az első fináléban, zokogni, az asztalra borulni és mikor a kar nem énekel egy pillanatra, kizokogni a többi közül, és itt akarok valamit mutatni a tehetségemből és te már a negyedik próbán pont a pofám elé állsz.

A szinész: Sárközy! Én a pofád elé állok?

A nő: Igen. Egészen eltakarsz, és én próbáltam kizokogni a hátad mögül, kidugtam a fejemet, de nem lehetett, mert ugrálsz, és ha jobbra dugom, jobbra ugrasz, ha balra húzódom, balra lépsz, nem lát a közönség és elveszett az egész szerepem.

A szinész: Sárközy! Hát most nem tréfálok. Egy kérdést. Pardon, csak egy kérdést. Mi vagyok én a darabban?

A nő: Te vagy a miniszterelnök.

A szinész: És mit mondok én akkor, mikor te ott sírsz?

A nő (sírva): Elszökött, elszökött, a haza reménye.

A szinész: És mit mondsz te rá?

A nő: Ménye, ménye, a haza reménye.

A szinész: És mit mondok én erre?

A nő: Azt mondod, hogy: megbuktam mint egy kanczellár, a karriérem fuccs, fuccs, fuccs.

A szinész: Na és mit gondolsz? Ehhez nem tartozik valami játék? A miniszterelnök egyszerűen elénekli, hogy megbukott? Hogy fuccs a karriérjének? Ez a legnagyobb fájdalmak egyike és a szinésznek kötelessége ezt ábrázolni. Hát a mikor mondom fuccs, jobbra ugrom és a fejemhez kapok, és megint mondom fuccs és a fejemhez kapok és ide-oda ugrom keserű pofával, mint minden bukott miniszterelnök. Az ilyet meg kell játszani.

A nő: De nem az én pofám előtt.

A szinész: Balról állanak az apródok egészen elől. Középütt ül az öreg király. Nincs máshol hely a játékra és az ugrásra, mint jobbról. Tehetek én arról, hogy te ott ülsz mögöttem az asztalnál és sírsz?

A nő: De Kővári, hiszen azt mondtad, hogy szeretsz?

A szinész: Mint a hold a csillagokat. Mint a tenger hajósa a felkelő napot.

A nő: Mért nyomsz el?

A szinész: Sárközy! Én elnyomlak?

A nő: Magad is beismered, hogy eltakarsz.

A szinész: Ápollak és eltakarlak.

A nő: Az ember takarja a vetélytársát, én takartam két évig Benesnét Debreczenben, hogy végre is bocsánatot kért és megadta a tíz forintomat. De az ember nem takarja azt, a kit szeret. A harmadik felvonásban nekem jogom volna eléd állni, mert akkor te már bukott miniszterelnök vagy és én visszakapom a herczegnői rangot és mégse teszem meg. Mikor az öreg király bejön és megrúg téged. Te akkor olyan viczczesen nyulsz oda, a hol megrúgtak, én tudom, hogyez neked egy nüanszod, és félrehúzódom, pedig a rendező nem is mondta. Ez a szerelem. Nem pedig az, hogy te a pofám elé állsz és úgy buksz meg.

A szinész: Hát ehhez semmi közöd. Az életemet elveheted, de a művészetembe nem engedek beleszólni. Ha nem tetszik, menj a rendezőhöz. Menj a direktorhoz. Nekem itt kétszáz forintom van, neked százharmincz. Meglátjuk kinek lesz igaza.

A nő: Miért mondtad, Kővári, hogy szeretsz?

A szinész: Hát nem szeretlek? De a művészetem, az szent.

A nő: Hát nem mégy el előlem a fináléban?

A szinész: Nem.

A nő: Akkor a harmadikban eléd állok, mikor a fejedelem megrúg.

A szinész: Azt szeretném látni.

A nő: Hát meg fogod látni.

A szinész: Hát szeretném látni.

A nő: Hát meg fogod látni.

A szinész: És ez a rongy nő azt meri mondani, hogy szeret! Ábránd. Ábránd.

A nő: Kővári…

A szinész: Mars el tőlem, aljas.

A nő: Ne szidj, Kővári.

(Szép csöndesen sírni kezd.)

A szinész: Ha a közönség látná, hogy Sárközy délelőtt bőg.

A nő (sírva): Szeress, Kővári… ne hagyj el…

A szinész: Fogsz még belebeszélni a művészetembe?

A nő: Nem.

(Sírva borul a szinész vállára.)

A szinész: Egyetlen édesem, lelkem jobbik virága Ginevra.

A nő: (Csöndesen sír a keblén.)

A szinész (balkezével átölelve fogja a síró nőt, jobbját felemeli és énekel): Itt keblemen e síró hajadon, mint tengeren a sajka, enyém a piros ajka, ajka, ajka, ajka, szivem reménye…

A nő: Ménye, ménye.

(A nap tovább süt és ők nyugodtan sétálnak tovább.)

DIALOG AZ ANYASZÍVRŐL.

(A cselekmény színhelye a Margitsziget. Szép áprilisi dél. A sárga napfoltok fölött csipős kis szél jár. Egy fiatal asszony: negyvenöt éves, beszélget egy egy öreg urral: negyvennégy éves. Lassan sétálnak.)

A hölgy: Ha nagyon érdekli, elmesélhetem.

Az ur: Mesélje.

A hölgy: Hát figyeljen ide. Tizenöt évvel ezelőtt történt. Mikor maga olyan sokat járt hozzánk és oly rémesen udvarolt nekem.

Az ur: Miért beszél olyan halkan? Alig hallottam a hangját.

A hölgy: Édesem, okos asszonyok nyugodt áhitattal beszélnek a régi szerelmükről. Fölényes hangossággal csak ostoba nő beszél az elintézett érzéséről. Okosan öregedő asszony úgy beszél róla, mint egy nagyon szép, nagyon olcsó, nagyon kellemes lakásról, a melyből valaha könnyelmüen kihurczolkodott s a minőt azóta nem talált soha.

(Az ur hirtelen megáll.)

A hölgy: Miért áll meg?

Az ur (ujra elindul): Hogyan? Hát szerelem volt? Hát szerelem volt?

(Most a hölgy áll meg hirtelen.)

A hölgy: Hogyan? Hát nem tudta?

(Mind a ketten állanak egy kicsit. A hölgy szelíden, anyásan mosolyog, az ur pedig savanyuan néz le a földre. Ugy nézi ezt pillanatot, a hogy az ember a maga sikerült karrikaturáját szokta nézni.)

Az ur: De most már igazán mesélje el.

A hölgy: Tizenöt évvel ezelőtt, mikor az uram azt a nagy vasuti konczessziót megkapta és folyton utazott, maga mindennap feljött hozzánk. Mind a ketten nagyon szivesen voltunk magával együtt, én is, meg a kis lányom is. A kis lányom akkor még csak tizenkét éves volt, hála istenek.

Az ur: Hogy érti ezt?

A hölgy: Mindjárt meg fogja tudni. Maga jött délután négykor, és én néha aludtam ilyenkor. Akkor maga az ebédlőben játszott a kis lánynyal. Én nem nagyon törődtem magával. Viczczeket mesélt és az én szememben husz évvel öregíti a férfit az, ha nőknek viczczeket mesél. Az anekdóta epikai műfaj. És nekem akkor lira kellett, mert a férjem egy nagy vasuti konczessziót kapott, a melyből kifolyólag soha nem volt otthon. Érti?

Az ur: Szomorú, hogy az ember szamár.

A hölgy: Mondom, maga jött, maga ment, és hogy világosan adjam a helyzet képét: ha jött, jó volt, hogy jött, de ha ment, nem volt rossz, hogy ment.

Az ur: Korábban kellett volna mindig elmennem.

A hölgy: Vagy későbben.

(Kis szünet.)

A hölgy: Egy napon, mikor a kis lányom nem volt odahaza, unalmamban nekiálltam és rendet akartam csinálni a fehérnemüs szekrényében. Mikor kirakom a holmit, legalul egy könyvet találok.

Az ur: Napló?

A hölgy: Nem volt nehéz kitalálnia. Napló volt, a legborzasztóbb fajtából, olyan, a minőt a legémelyítőbb írók szoktak a novelláikban, mint bakfisnaplót feltálalni. Elolvastam és mosolyogtam. Mosolyogtam egészen a legutolsó bejegyzésig, mert annál elment a kedvem a mosolygástól. Körülbelül ez volt benne: «Szerelmes vagyok a kékállu lovagba.»

Az ur: Ez…

A hölgy: Ez maga volt. Akkor koromfekete volt a haja, a bajusza s az álla kék volt, mint a nagyon fekete és nagyon borotvált férfiaké. Megijedtem.

Az ur: Különös.

A hölgy: A kis lányom szerelmes volt magába. Aztán visszaemlékeztem, hogy néha mondta: ennek az urnak kék az álla. De hogy oly mélyen belenézett a maga égszinkék állába, ezt nem tudtam. Hamar visszaraktam a fehérnemüt és még mielőtt a kicsike hazajött volna, jött ön. Ön jött.

Az ur: És?

A hölgy: És mikor kezet csókolt, éreztem a kezemen a sima állát és tudja isten, a tapintásából kiéreztem, hogy kék. És egészen másként néztem magára. Valami tréfás kedv öntötte el a lelkemet, de a szivemben egy kis nyugtalanság muzsikált. Istenem, a kis lányom szerelmes volt magába. És gyöngéden néztem a szemébe. Ez volt az első anyós-pillanata az életemnek, olyan finom, olyan halk, olyan légies, hogy gondolkozni kezdtem tőle. És mikor a nő először kezd gondolkozni, az olyan, mint mikor a férfi először nyul a kártyához.

Az ur: Mit gondolt?

A hölgy: Megláttam, hogy maga férfi. Igazi asszony mindig csak más nőkön keresztül látja meg a férfit.

Az ur: És a kis lányt nőnek vette?

A hölgy: Egyre jobban. Másnap este, mikor lefektettem, égni kezdett bennem a kiváncsiság. Megnéztem a naplóját. Ez volt benne: «A lovagnak két szeme van s mind a kettő fekete s ha a lovag a két fekete szemével néz, akkor az ember sírni szeretne.»

Az ur: Ez egy megfigyelés.

Az asszony: Még pedig jó. Énnekem soha nem jutott volna eszembe, megolvasni az ön szemeit. Szinte érdeklődve vártam és a mikor jött, mohón néztem meg a szemét. Csakugyan kettő volt és fekete. És ez volt az első vetélytárs-pillanata az életemnek. Oly furcsa, oly nyugtalan, hogy elhatároztam, hogy nem gondolkozom többé önről. És mikor a nő először teszi fel magában, hogy ezentul nem gondolkozik, ez olyan, mint mikor a férfi megfogadja, hogy soha többé nem kártyázik.

Az ur: És aztán?

Az asszony: Aztán következtek a lányom ujabb bejegyzései. «A lovag hangja nagyon szép hang, olyan gyönyörű, mint egy rózsa.» Ezt sokáig nem értettem. Most már értem. Meg kell öregedni, hogy az ember az ilyen hasonlatot élvezze. De ön aznap valóban nagyon szépen beszélt, a hangja olyan volt, mint egy harang és mikor elment, nyugtalan voltam. És nem a lányom miatt voltam nyugtalan.

Az ur: Szomorú, hogy az ember szamár.

Az asszony: A lányom csak azt csinálta, a mit minden iskoláslány. De engem bajba kevert. És bántani, bosszantani kezdett a dolog. Eddig mindig azt olvastam elbeszélésekben és azt láttam a színpadon, hogy a már-már bünbeeső anyát a gyermek menti meg. Ravasz és tehetségtelen íróknak ez örök témájuk marad. És kétségbeejtett, hogy a lányom hivja fel a figyelmemet egy urnak a férfi voltára. És nem tudtam aludni. És másnap valami rettenetes történt.

Az ur: Micsoda?

Az asszony: A lányom ezt írta a naplóba: «Ma sétáltunk a kisasszonynyal és találkoztunk a kékálluval. A kékállu egy szőke nővel sétált és nevetett. A szőke nő is nevetett. Mind a ketten nevettek. Csak én sírtam. És a kisasszony is nevetett.»

Az ur: És ön?

Az asszony: Én középhelyet foglaltam el a két álláspont közt. Nem sírtam, de nem is nevettem. Tudja mi az, mikor egy asszony nem nevet? Az rosszabb, mintha sír. Mert azt maguk, férfiak találták ki, hogy a nevetésnek a sírás az ellentéte. De ez csak maguknál van így. Nálunk a nevetésnek az ellentéte a nemnevetés. Mert nálunk a sírás olyan, mint a köhögés vagy a tüsszentés: a női sírás egy testi szükséglet. A mi nevetésünk annyival lélektanibb és tartalmasabb a magukénál, hogy… de hagyjuk ezt. Szóval nem nevettem. És mikor maga jött, erre már nem fog emlékezni, ideges tréfálkozással kérdeztem, hogy ki volt az a szőke nő.

Az ur: Nem emlékszem.

A hölgy: Nem emlékszik, mert nem is hallotta talán. A férfiak felülmulhatatlanok a melléhallásban. Valami mást hallott akkor, a mire viszont én nem emlékszem. Azt hallotta talán, hogy az uramat dicsértem. Hol volna az egész mulatságossága a férfi és nő beszélgetésének, ha egyforma értékük volna a szavaknak mindkettőjük fülében. Ha azt akarom nővel csevegek.

Az ur: Hát… engedje meg, hogy kissé elfogódott legyek… maga röviden: belém szeretett.

A hölgy: Úgy van.

(Természetesen szünet.)

A hölgy: És most nagy eset következett. Nem néztem meg néhány napig a kis lány naplóját. Most már féltem tőle. De reszketve vártam négy órát, nem aludtam ebéd után tizenhatoldalas levelet írtam az uramnak, forrón csókoltam a kis lányomat és ha maga elment, sós könnyeket nevettem. Volt egy nap egyetlen egy nap…

Az ur: Bocsánat, hogy közbevágok… csütörtök volt.

A hölgy: Szegény barátom. Hétfő volt.

(Az ur egy retteneteset üt egy bokorra a botjával.)

A hölgy: Ha azon a napon maga… ha azon a napon maga… ha azon a napon maga… (ránéz az urra.)

Az ur: Nos?

A hölgy: Lássa, most kellett volna közbevágnia. Ezek azok a mondatok, a miket egy tapintatos férfinak nem szabad befejezni engedni. De hisz ha maga az ilyesmit értette volna, akkor…

Az ur: Akkor?

A hölgy: Nincs folytatás. Ez is olyan mondat volt.

(Az ur megint meg akar verni egy bokrot, de meggondolja. Megkegyelmez neki.)

A hölgy: Négy-öt napig nem néztem meg a kis naplót. De aztán a hatodik napon, mikor a kis lány különös tulzott szeretettel csimpaszkodott a nyakamba, kiváncsivá lettem. Megnéztem a naplót, hát ez volt benne: «A lovagnak rossz foga van és a lovagnak a fején, hátul van egy hely, a hol nincs haj és a lovag azt a haját, a mi van, ráfésüli arra a hajra, a mi nincs. Én már nem vagyok szerelmes a lovagba.»

Az ur: Haszontalan.

A hölgy: Másnap vettem neki egy franczia babát, a mely épen egy fejjel volt nagyobb, mint ő. És mikor maga jött, nevettem. És mikor elment, sírtam. Azóta se sírtam olyan jóízüen. Mert akkor őszintén, szívből, jóízüen sírtam, úgy hogy az oldalamat fogtam belé! Úgy sírtam, hogy szinte potyogtak belé a könnyeim.

Az ur: Vége volt?

A hölgy: Súlyosabb volt. Vége kezdett lenni. Ez a férfira nézve reménytelenebb, mint mikor már vége van.

Az ur: Most már kitalálom a végét. A kis haszontalan egyre rágalmazott.

A hölgy: De még hogy. Egyszer azt írta bele: «A lovag mielőtt a szobába jön, az előszobában kifujja az orrát.» A gyereknél ez gyorsan megy. Az ő szerelmük két hét. És miután engem így felültetett az ő szerelmének gyors kis kocsijára, hát én is két hét alatt tettem meg azt a nagy utat, a minek mi asszonyok néha a halálunk napján is csak a közepén vagyunk. Az igaz, hogy szédültem egy kicsit ettől a gyors tempótól. De mindegy. A fő az, hogy megérkeztem.

Az ur: Savanyu történet.

A hölgy: Én nem vagyok szentimentális, de úgy érzem, hogy most már megédesedett ez a dolog, mint a régi bor.

Az ur: Én úgy találom, hogy megsavanyodott, mint a régi bor, a mely nem volt jól eldugaszolva. Miért nem zárta el jobban? Miért mondta el?

(Kissé gondolkozik az asszony.)

A hölgy: Mert egy szó se igaz belőle.

Az ur: Tessék?

A hölgy: Most találtam ki az egészet s miután szükségem van rá, ki kellett valakin próbálni.

Az ur: Szüksége van rá?

A hölgy: Igen. A lányomnak elutazott a férje. És egy ur sokat jár most hozzá. És a lányom eljött hozzám és sírt a keblemen. És meg kell menteni a lányt. Ma este fölmegyek hozzá és elmondom neki ezt a históriát, a mit most hallott és…

Az ur: De hát a napló sem igaz?

A hölgy: Ez az egy maradjon meg vigaszul önnek. A napló igaz. Csak a többi nem igaz. A többi csak arra való, hogy azt mondhassam: lányom, te egyszer megmentetted az anyádat, most itt az alkalom, az anyád revansirozza magát. És ez nagyon hatásos lesz. Biztosra megyek.

Az ur: Hát…

(Nagyon bután néz a hölgyre.)

A hölgy: Így van.

Az ur: De hát a csütörtök… miért volt hétfő?

A hölgy: Hétfő volt?

Az ur: Igen, igen. Ön mondta, hogy egy hétfőn…

A hölgy. Nem is hétfő volt.

Az ur: Tehát mégis csütörtök.

A hölgy: Nem.

Az ur: Hogyan… azt mondja, hogy nem hétfőn volt, tehát mégis volt? Azt mondja, hogy az egész történet nem igaz. Hát most mit higyjek? Nem igazodom el soha többé ebben. Mit csinál velem?

A hölgy: Hogy mit csinálok? Visszöntöm a régi bort a pohárból az üvegbe és megint jól eldugaszolom. Megkináltam vele, de maga… (Végignézi, fölülről lefelé és a tekintete lenn marad a férfi czipőjének az orrán. Ugy mondja tovább:)… maga nem elég connaisseur ahhoz, hogy méltó legyen hozzá.

Az ur (iszonyú zavarban): Na és most?

A hölgy: És most beszéljünk másról.

HAJNALI TRAPP.

(Történik egy piszkos, kopott konfortáblin, hajnali félötkor a Stefánia-úton. A nap most kel föl. Még nyáriasan süt, de a piszkos kis tó fölött már piszkos kis szeptemberi ködfoszlányok szállanak. A kocsiban egy lump ül, a bakon egy nagyon rongyos, borotválatlan kocsis. A lump most dült ki egy kávéházból, gyűrött, sárga pofával. Mielőtt hazamegy, egyet levegőzik a ligetben. Ezért ül kocsiba. A ló fürgén trappol.)

A lump: Te kocsis, szegény ember vagy te?

A kocsis: Igenis nagyságos ur. (Hátrafordul.)

Az ur: Előre nézz.

A kocsis: Igenis.

(Szünet.)

Az ur: Van feleséged?

A kocsis: Kettő.

Az ur: Bravó. És gyereked?

A kocsis: Az egyiktől három, a másiktól négy. Összesen nyolcz. Mert van egy régi is, segédkoromból.

Az ur: Hát nem kocsis vagy?

A kocsis: Nem, nagyságos ur. Az enyém a czejg.

Az ur: Ez a piszok a tied. És az a virsli is a tied, a mi ezt a piszkot huzza?

A kocsis: Mind az enyém. Négy kocsim van és nyolcz lovam. És két omnibuszom, temetésre való. És van egy fehér fiákerem, a miben elől kis üvegszekrény van, gyerekkoporsónak. Ez mind az enyém, a mért ilyen rongyos vagyok. De ha éjjel járok, nem öltözöm ki. A czejg is éjjeli czejg.

Az ur: Hát akkor mégse vagy szegény, te szemtelen. Miért mondod, hogy szegény vagy?

A kocsis: Az Illés-utczában van a házam. Az is az enyém. És egy üres telkem is van. Nem vagyok én koldus, csak szegény ember vagyok. A kinek parancsolnak, az szegény ember.

(Szünet.)

Az ur: Jól megy a lova.

A kocsis: Az enyém?

Az ur: A magáé.

A kocsis: Nem értettem mindjárt, mert hirtelen magázni tetszett.

Az ur: Persze, hogy magázlak. Hiszen kegyed háziur és temetkezési vállalkozó. Hallja, én szeretnék felülni a bakra és hajtani egy kicsit azt a trappert.

A kocsis: Tessék.

Az ur: De kiröhögnek az emberek.

A kocsis: Ugyan miért?

Az ur: Mert ketten ülünk a bakon és a kocsiban nincs senki. De ezen könnyű segíteni. Kegyed majd beül a kocsiba, mintha kegyed volna az ur és én volnék a rongyos. Jó?

A kocsis: Jó.

(Most megáll a kocsi. A kocsis beül a kocsiba, az ur felül a bakra. Aztán elindulnak. Az ur nagyokat üt a lóra.)

A kocsis: Szabad rágyujtani?

Az ur: Hogyne. Hiszen most maga a fuvar. Hova méltóztatik?

A kocsis: A viztoronyig és vissza.

Az ur: Igenis nagyságos ur. Gyio. (Nagyokat vagdos a lóra. Igy trappolnak egy ideig némán. Egyszerre megszólal benn):

A kocsis: Te kocsis, gazdag ember vagy te?

Az ur (megfordul a bakon): Mi? Mi?

A kocsis: Előre nézz. Azt kérdeztem, hogy gazdag ember vagy-e?

Az ur (vállat von): Igen.

(Szünet.)

A kocsis: Van feleséged?

Az ur: Huszonhárom.

A kocsis: Ez már teszi. És gyereked?

Az ur: Egy sincs.

A kocsis: Hát mid van?

Az ur: Van egy fehér nadrágom, nyolcz szövetkezeti váltóm, az első feleségemtől három, a másiktól négy és egy hamis váltóm a nagyapám nevére. Összesen nyolcz. Volt egy butorozott szobám a Csömöri-úton, de kidobtak belőle, mert négy hónapja nem tudom fizetni a tizenöt forintot. Állásom nincs, ma zálogba csaptam az ezüst czigaretta-tárczámat, abból ittam nyolcz üveg sört és még maradt egy forintom, a mit magának szántam. Most kunyorálni akartam a háziasszonyomnak, hogy még csak ma engedjen otthon aludni. Gondoltam, beáztatok egy pakli gyufát a pohárba és megiszom, mert a revolveremet eladtam. De ha nagyon álmos leszek, nem iszom gyufát, mert nagyon szeretek aludni. Majd ha fölkelek, akkor iszom meg, mert mindig, a mikor fölkelek, könnyes a párnám, mert álmomban siratom a félretaposott életemet és sirva mosakodom délben. De kutya legyek, ha van egy krajczárom foszforos gyufára. Majd maga visszaad egy krajczárt a forintból.

A kocsis: Ne bolondozz. Igaz az, a mit beszélsz?

Az ur: Igaz. Beszélem, beszélem, igaz, hogy beszélem, de a gyakorlathoz tartozik. Az ember, a ki még fiatal, így heczczeli magát bele. Egyre kevésbbé félek tőle, még egy hétig beszélem talán, aztán már nem fogok félni tőle és megteszem. Szépen, gyönyörüen megyek el, Isten veled szép világ, én megállítom a szivemet, mint egy órát. Maga ezt nem érti, nagyságos kocsis ur, maga még nem sirt meztelenül az ágyban, revolverrel a szívén. Ez oly szép, nagyságos kocsis ur, az embernek forró csöppek szaladnak le a szeméből, a revolvercsővel erősen nyom a bordája alá, úgy hogy elfelejti hallani a kocsizörgést az utczáról, hirtelen felfájdul benne az egész rongyos életnek a szenvedése és akkor az ember olyan tiszta, mint egy drága, szép szűzleány. De gyakorolni kell ezt, míg megnyomja azt a kis fekete aczélnyelvet a revolver alatt. Az mese, hogy az ember egy napon megőrül és szivenlövi magát. Ez lassan jön. Ezt maga nem érti, nagyságos szegényember ur, és különben is most eladtam a revolveremet, hogy a lóversenyre mehessek.

A kocsis: Nincs semmi kereseted?

Az ur: Nincs, nagyságos ur.

A kocsis: Eljönnél hozzám kocsisnak?

Az ur: El én, nagyságos ur. Nekem mindegy, csak legyen kosztom és kvártélyom, a míg a gyakorlat tart. Ha értené, nagyságos kocsis ur, megmagyaráznám. De így csak jelzem, hogy senki se hal meg szomorúan. Az öreg ember elfárad és örül a halálnak az utolsó perczben. A beteg elveszti az életkedvét. És a ki a Dunába ugrik, mialatt repül lefelé a hidról, megöregszik. Nekem még nyolcz-tíz napot kell öregednem, hogy ne nagyon sirjak, mikor meghalok. A természet csak úgy ereszti el az embert ebből a világból, ha az ember végleg beleegyezett. Még önmagunkon sem tehetünk erőszakot. De te ehhez marha vagy, nagyságos gazdám ur.

A kocsis: Az istállóban alszol és velünk ebédelsz. Vacsorát kapsz tizenhét krajczárért a kis kocsmában a stand mellett.

Az ur: Igenis.

A kocsis: Hát beállasz hozzám?

Az ur: Be én.

A kocsis: Mert akkor én nem ülök többet a bakra. Gyönge a szemem. Nekünk kocsisoknak a szemünk megy tönkre ebben a poros városban. És minek vakuljak meg? Ki tartja el a két feleségemet, meg a nyolcz gyermekemet? Igaz?

Az ur: Igaz.

A kocsis: A lovat Bandinak hivják, tanuld meg. A többit majd megmutatom az Illés-utczában.

Az ur: Hát akkor én ma nem fizetek magának.

A kocsis: Már hogyne fizetnél. Az első félórára jár nékem tőled hetvenöt krajczár. A mikor még én hajtottam. Most már nem fizetsz többet. De a forintodat nem kivánom, azt tartsd meg. Majd elsején levonom a béredből a hetvenöt krajczárt. Hadd emlékezzél rá, hogy valaha életedben fuvar is voltál.

Az ur: Igenis, nagyságos ur.

(Ezalatt megkerülték a viztornyot s most megint ott vannak a Műcsarnoknál. A kocsi megáll.)

Az ur: Hova tetszik? Haza?

A kocsis: Még nem. El kell menni a zabkereskedőhöz. Legalább megtanulod, hogy hol lakik. Gyerünk. Szondy-utcza negyvenkettő. De ne üsd a lovat, mert leruglak a bakról.

Az ur: Igenis, nagyságos ur. Gyio, Bandi.

(Tovább trappolnak. A konflis előtt tejeskocsi szalad, két asszonynyal a bakon.)

Az ur: (nagyot kiált): Hóóopp!