Part 6

Az ur: Holott náluk nincs rendszer. De igazán nincs. Mert ha csak olyanok volnának, mintegy rendszertelen, következetlen férfi, akkor ki lehetne őket tanulni. De nem olyanok. Olyanok, mint a rendszeres nők. Szépen elvesztettem magam alól a talajt és azontul minden nőnél, a tizenharmadiknál is, meg a tizennegyediknél, meg az összes azután következőknél sorra megbuktam az okosságommal. Az egyetlen nő, a ki igazat mondott nekem, utat csinált a többi hazugságainak. De azért mégis megokosodtam.

A hölgy: Hogyan?

Az ur: Úgy, hogy rájöttem: a legnagyobb szamárság, ha valaki ki akarja tanulni őket. Ők soha nem követik el azt az ostobaságot, hogy általánosítanak, mondván: «a férfi ilyen, a férfi olyan, tehát a férfival így kell bánni.» Nem. Ők olyanok, mint a kocsisok.

A hölgy:???

Az ur: Nem kell megijedni a szótól. Előttem a városi kocsis az ideálja annak az embernek, a ki hirtelen támadt helyzetet hirtelen a legjobban kénytelen megoldani. Kerülni, fordulni, megállani, sietni, lassítani, aztán a következő utczasarkon megint kombinálni a villamossal, a szembejövőkkel, a mögötte haladókkal és az oldalt kibukkanókkal. A nők is így dolgoznak. Pillanatról-pillanatra oldják meg a helyzeteket, nem gondolkoznak előre, hanem az adott perczben rögtönözve vágják ki magukat. Az én nőm, a kit a leggonoszabb nőnek neveztem, úgy tett, mint az a kocsis, a ki a kerepesi-út és a körút sarkán a nagy forgatagban egyszerre csak hirtelen rájön, hogy úgy mehet át legjobban a zavaroson, ha egyenesen, előre hajt. Ha nem kerül, nem üti meg a lovat, nem kiált és nem int. Az én nőm egy adott pillanatban a bajból az egyszerű igazsággal vágta ki magát. És én voltam a szamár, mert azt hittem, hogy ez rendszer. Ennél már a kocsisnak is több esze van, mert tudja, hogyha esetleg holnap is egyenesen vág át a forgatagon, oldalba vágja a villamos.

A hölgy: Hát akkor miért mondta róla, hogy gonosz volt?

Az ur? Mert nem az a gonosz nő, a ki bánt, kinoz, megcsal, kifoszt, megsebez, legyilkol. A gonosz nő az, a ki megmutatja nekem, hogy szamár vagyok.

(Fölkel és búsan megy el.)

A SÚLHÓF.

(A hölgyek, a kikről itt szó van, életkorukra nézve tíz és tizenegy év közt ingadoznak. A férfi, a kiről szó van, tizenkét éves. A történet színhelye Abbázia. Tehát jómódú pesti gyerekekről szól. Szép tavaszi ebédután, tengerpart. Amália és Erzsébet egy sziklán ül. Amália tíz éves, Erzsébet tíz és fél.)

Amália: Te miért ülsz itt?

Erzsébet: Hát te mért ülsz itt?

Amália: Én itt ülök.

Erzsébet: Hát én is itt ülök.

(Sokáig hallgatnak.)

Amália: Jó, jó, hát én itt ülök, én tudom mért ülök itt, de mért ülsz itt te, mikor nem tudod, mért ülsz itt?

Erzsébet: Nekem is szabad itt ülni és én itt ülök, mert játszok a tengerrel.

Amália: Az nem játszás a tengerrel, ha te itt ülsz és belelógatod a lábadat. Lógasd a lábadat a lavórba.

Erzsébet: De nekem a tengerbe tetszik és ha neked nem tetszik, mégis belelógatom, de az egész beszéd úgy is a súlhóf miatt van, hát juszt’se megyek el.

Amália: Micsoda súlhóf miatt van? Mi van a súlhóf miatt? És egyáltalán micsoda súlhóf?

Erzsébet: A Jenő, a Jenő, tudod te, ne járjon a szád. Tudod te jól, ki az a súlhóf.

Amália: Ezt megmondom a zanyádnak, hogy heczczűsz engemet a súlhóffal. Majd ad neked két pofont és majd csöndes leszel te kofa.

Erzsébet: Itt mingyár hajhúzás lesz.

(Sötéten néznek egymásra.)

Erzsébet: Itt mingyár olyan hajhúzás lesz, mint még nem volt.

Amália: Nekem kihúzhatod a fejemet is, mert erősebb vagy, én sovány lány vagyok, te meg kövér lány vagy, hát henczeghetsz, de mégse hagyom magamat szekálni a súlhóffal.

(Most mind a ketten felnéznek a parti útra, a hol fütyörészve jelenik meg a súlhóf, rövid kék nadrágban, meztelen lábszárakkal, kis sapkával a fején, halászbottal a kezében.)

Erzsébet: Úgy-e most hallgatsz?

Amália: Nem is hallgatok.

Erzsébet: Ott megy a súlhóf.

(Nézik mind a ketten. A súlhóf rájuk vigyorog és eltünik a fordulónál.)

Erzsébet: Szépen idegyött.

Amália: Mét hogy szépen idegyött. Nem is kellett idegyönni, hát nem is gyött ide.

Erzsébet: Nekem ne beszélj! Azért nem gyött ide, mert engemet látott. Ha te egyedül lettél volna itt, akkor idegyött volna. Tudom jól, hogy őtet vártad. De nem gyött, hanem lesajnált téged. Most meg mért bőgsz?

Amália: (sírva): Mindig… heczczűsz…

(Fenn a parti úton végigszáguld a súlhóf, mint egy automobil. Hirtelen eltünik.)

Erzsébet: Kaczérkodik veled.

Amália: (nem sírva) Nagyon kaczér ember.

(Szünet.)

Erzsébet: Én mondhatom neked, hogy nagyon gyönyörű és szemtelen fiú. De én azt hittem, hogy te beléd szerelmes.

Amália: Pedig nem.

Erzsébet: Hát te?

Amália: Hát te?

(Komolyan, égő szemmel nézik egymást.)

Erzsébet: Én igen. De azt hittem, hogy ő téged…

Amália: Pedíg nem. (Sír.)

Erzsébet: Pedig mindenki azt hiszi és az Elza is azt hiszi és a Jánosék mind azt hiszik és németűl mondják, mikor a súlhóf téged pofoz: «vaszich lip dasz nekcich». És hagynak előremenni.

Amália: Egyszer hagytak előremenni.

Erzsébet: Engem egyszer se hagytak vele előremenni, pedig tudod, hogy csak az a szerelem, ha előremenés van, mikor mongyák: gyerekek, menjetek előre, a kit akarják, hogy szeressen az ember, avval hagyják előremenni.

Amália: Te egy szamár vagy, mert engem előreküldött a nővérem a súlhóffal, mer a nővérem a Rétivel gyött hátul, az is szerelem.

Erzsébet: Pedig mind a lányok irigykednek rád, mert azt mondják, a súlhóf téged szeret és a súlhóf a legszebb.

Amália: Nincs is szebb.

Erzsébet: Nincs is.

Amália: Bizony.

Erzsébet: Nincs is.

(A súlhóf megáll fönt a parton.)

Amália: Vigyázz!

(Nagy csönd.)

A súlhóf: Hé! Hé! Halló! Marhák!

Erzsébet (súgva): Egy szót se szólj.

A súlhóf (férfiasan): Két marha, gyertek föl.

Erzsébet: Ne felelj.

(A súlhóf egy kavicsot fog és hozzájuk vágja. A kis kavics az Amália koponyáján koppan.)

Erzsébet: Téged szeret.

Amália (mozdulatlanul): Nem. Csak hozzám vág.

Erzsébet: Mért nem vág hozzám?

(E pillanatban az ő fején is koppan egy kavics.)

Amália: Látod?

Erzsébet: Csupa kaczérságból teszi.

(A súlhóf lemászik közéjük a sziklára.)

Amália: Szerbusz.

Erzsébet: Szerbusz.

A súlhóf: Nem tudtok felelni, ha kavicsot vágok a fejetekhez? Pofont akartok?

Amália: Én feleltem, csak te nem hallottad.

A súlhóf: Most büntetésből nem maradok itt nálatok, hanem elmegyek halászni. Ha nem viczczeltetek volna velem, itt maradtam volna és megvertelek volna benneteket. De mert szemtelenek voltatok és úgy tettetek, mintha nem hallottátok volna, mikor kiabáltam, most elmegyek halászni. Majd adok én nektek.

(Elmegy.)

Amália: Mért mondtad, hogy ne feleljek?

Erzsébet: Csak.

Amália: Most elment. Láttad, milyen szép volt a matrózgallérban?

Erzsébet: Szép ferdén volt a fején a sapka.

Amália (utána néz).

Erzsébet: Most már én is boldog vagyok.

Amália: Miért?

Erzsébet: Mert látom, hogy nem szeret téged a súlhóf. Sokat sírtam, mert azt hittem, téged szeret.

Amália: Pedig nem.

Erzsébet: Ezért nem kell adni arra, a mit a világ beszél.

Amália: A súlhóf senkit se szeret. Nincs annak szíve.

Erzsébet: Csak úgy gyön és megy.

Amália: Csak úgy gyön, elszalad, ad egy pofont, megint gyön, megint elszalad, megint ad egy boxot, megy a fiúk közé, megint gyön, megint megy.

Erzsébet: És szép neve van. Súlhóf.

Amália: És pedig nem is zsidó.

Erzsébet: És pedig katolikus keresztény. De csak úgy gyön és megy. Nem beszél egy perczig se az emberrel hosszasan.

Amália: Pedig mind a lányok szeretik.

Erzsébet: Én azt hiszem, a nagy lányokat jobban szereti. Leszünk mink is nagyok, nagyszerű.

Amália: De akkor ő is nagyobb lesz. Ez már mindig így marad. Ez egy gazember, ez a súlhóf.

Erzsébet: Pedig tudja, hogy szép.

Amália: Pedig tudja.

(Elnéznek messze a parton. Valahol a távolban egy napsütötte fekete sziklán megjelenik a súlhóf alakja a hosszú halászbottal. Leül a szikla csúcsára és beleereszti a horgot a tengerbe.)

Erzsébet: Biztos, hogy egy halat se fog.

Amália: Sohase fog.

(Nevetnek.)

Erzsébet: Ott ül hiába mindig, néha egész délelőtt. Pedig mink csókot adnánk neki.

Amália: De ő inkább halász.

Erzsébet: Pedig semmit se fog.

Amália: Pedig mégis halász.

(Összebujnak, úgy nézik és nevetnek.)

Erzsébet: Milyen szép csinos a feje a ferde sapkával. Mégse nem kellenek neki a lányok.

Amália: Csak halász, csak halász.

Erzsébet: Mert egy marha. Gyere, szaladjunk, ott gyön a hajó, integessünk az embereknek. Van zsebkendőd?

Amália: Nincs.

Erzsébet: Nekem sincs.

(Összefogózva másznak föl a parti útra és elszaladnak. Porzik utánuk az út. Eltünnek. Csak a nagy, kedves tengerparti csönd marad ott a súlhóffal, a ki mozdulatlanul ül a fekete sziklán és halászik.)

ESTE HÉT ÓRA.

(A történet maga nagyon csöndes. Éppen, hogy történik benne valami. Két leány szerepel benne és mind a kettő egyforma idős. Mind a kettő tizenhét éves. Az egyik a nyaralóba tartozik, a másik is ott lakik, de az csak vendég. Most mind a ketten a kis vasuti állomáson ülnek, a hol rajtuk kívül nincs senki. Az utolsó vonat most ment el Pest felé, még hallatszik nagyon messziről a szuszogása. Két kis gömbölyű akáczfa levelei közt könnyű szél jár. Este hét óra.)

A kisasszony: Hallod még?

A vendég: Pszt.

(Figyelnek.)

A vendég: Már nem hallom.

A kisasszony: Én még hallom, mert az én fiúmat viszi. A ki szerelmes, az tovább hallja a vonatot. Mult csütörtökön, mikor elment, egész éjjel hallottam.

A vendég (maga elé néz): Most visszamegyünk a villába.

A kisasszony: Igen.

(Fölkelnek a lóczáról és lassan mennek a ház felé.)

A kisasszony: Ma nagyon szép volt a fiú. Vannak napjai. Olyan szőke volt, mint az arany.

A vendég: És olyan csöndesen beszélt, mint az orgona, ha akar. Nem csodálom, hogy olyan nagyon szerelmes vagy a fiúba.

(Mennek, mennek, aztán hirtelen megáll a vendég.)

A kisasszony: Mi az?

A vendég: Várj, a bluzodon fent a legfelső kapocs nyitva van. Állj meg, bekapcsolom.

A kisasszony: Nem kapcsolod be.

A vendég: Miért?

A kisasszony: Mert ez akkor kapcsolódott ki, a mikor megcsókolt. Hátranyúlok a nyakamba a kezemmel és érzem, hogy nyitva van és ez nekem jó, mert ő most már elment és nekem abból kell élnem, a mit itt hagyott. Ez nyitva van, hát nyitva marad. A botját is itt hagyta, az benn van a szobámban. Ha nem maradna itt utána soha semmi, érzem, hogy utána mennék.

A vendég: Utána mennél?

A kisasszony: Utána én.

(Nagy csönd.)

A kisasszony: A dohány is itt marad.

A vendég: Milyen dohány?

A kisasszony: A szivardohány. Mert szivarozik. Aztán, mikor nagyon megcsókol, a szájamon marad valami nagyon kevés annak a szivarnak a füstjéből. Ezt mindig egy kicsit érzem. És ezért nem lesz vacsorálva.

A vendég: Az nincs magyarul: nem lesz vacsorálva.

A kisasszony: Még se lesz vacsorálva. Mert ha vacsorázom, elvész a szivarnak az íze, pedig az is azért van itt, hogy itt maradjon belőle valami.

A vendég: Hova megyünk?

(A kertbe érnek. A kertben van egy pad, a pad előtt kavicsos út. A kavicsos úton, a pad előtt ábra van a földön, ábra, a mit bottal rajzoltak. Az ábra egy csigavonal, a mely nagy körben kezdődik, egyre kisebb körökbe szűkül s végre egy ponton áll meg, a hol a bot belefúródott a földbe.)

A kisasszony: Látod ezt az ábrát?

A vendég: Látom.

A kisasszony: Ezt is ő rajzolta. Tehát most van: kapocs, szivarfüst, ábra és bot. Éppen elég jövő vasárnapig.

A vendég (áll és nézi az ábrát): Most mit csinálunk?

A kisasszony: Most én bemegyek a szobába és naplót írok. Neked nem szabad ott lenned. Egy óra mulva kijövök. Addig sétálj a kertben.

A vendég: Jó, addig majd sétálok.

A kisasszony: Most jó virágszag jön ilyenkor a mezőről és lehet hallgatni a tücsköket, mert már kezdik.

A vendég: Én majd sétálok addig és szagolom a virágszagot és hallgatom a tücsköket.

A kisasszony: Itt a botja, vigyázz rá. Én bemegyek írni, mert sok gondolatom van.

A vendég: Nagyon sok?

A kisasszony: Több, mint neked. Aztán ha beleírtam mindent a naplóba és kijövök, már semmi gondolatom nem lesz.

(Bemegy a házba.)

A vendég: Én itt maradok.

(Most csönd van a kertben és most jön a mezőről a virágszag és a tücsökverseny. És langyos hullámokat hajt a szél és vékony, hosszú füvek meghajolnak, a mikor jön. A vendég leül a padra és kigombolja a nyakán, hátul, a bluza legfelső kapcsát. Aztán a zsebébe nyúl és egy szivarvéget vesz elő. Nézi az ábrát, a mi a földre van rajzolva. És mellette a padon a fiú botja. Most a szivarvéggel meg dörzsöli az ajkát, mint a hogy a szinésznők szokták pirositóval. Aztán szép nyugodtan hátradől a padon és lehunyja a szemét. A szeme sarkában lassan, nagyon lassan elterpeszkedik egy kis köny, a mely azonnal leszaladna az arczán, ha kinyitná a szemét. De nem nyitja ki a szemét. Igy marad egy negyed óráig, aztán hallja, hogy jön valaki. Most leszalad a kis köny.)

A kisasszony (jön tollal a kezében): Te, hogy írják…

(Elakad. Nézi a vendéget.)

A vendég: Tessék?

A kisasszony (egészen halkan): Mit csinálsz?

A vendég: Semmit.

(Most nagyon versenyeznek a tücskök, olyan nagyon, hogy az egész világot telezúgják.)

A kisasszony: Neked nyitva van a legfelső kapocs a bluzodon.

(Nézik egymást.)

A vendég: Én…

(Most megint sokáig hallgatnak.)

A vendég: Én… (fölkel a padról.)

A kisasszony: Vigyázz, rá ne lépj az ábrára.

A vendég: Én vigyázok. Nem lépek rá az ábrára, ne félj. Nem lépek én rá erre az ábrára, most már nem tudom tagadni, bevallom, nem tudok rálépni az ábrára.

A kisasszony: Hát most mi lesz?

A vendég: Elutazom haza.

(A kisasszony nem felel. A virágos szél hajtogatja a hosszú füveket. A vendég mosolyog, de a szája széle lefelé húzódik. A kisasszony felveti a fejét makacsan, kegyetlenül és látszik a szép nagy szemén, hogy nyugodt. Aztán a vendég lenéz, de nyitva van a szája, mert nagyon mélyről lélekzik. Valahol nagyon messze egy idegen vonat dübörög. Este félnyolcz óra.)

A KATONA.

(A történet kezdődik Budán, a Margit-köruton és végződik Pesten, az Erzsébet-körut tájékán. Személyek: egy finom úrikisasszony és egy egyszerű cselédleány. A cselédleány este hét órakor megjelent Budán, abból a czélból, hogy hazakisérje a kisasszonyát. Most együtt mennek, mendegélnek.)

A kisasszony: Kérem Erzsi, ne arra.

Erzsi: Arra van a villanyos megálló.

A kisasszony: Nem, nem. Nem megyünk villamoson. Gyalog megyünk. Nekem van egy eszmém. Mennyit adott a mama?

Erzsi: Huszat. Tizet nekem villamosra, tizet a kisasszonynak villamosra.

A kisasszony: Hát ha gyalog megyünk, megmarad magának a maga tíze és én az én tízemet is magának adom.

(Erzsi belenyugszik a jó üzletbe, a mit azzal jelez, hogy rettenetesen buta pofát vág.)

A kisasszony: Tudja, miért van ez?

Erzsi: Miért?

A kisasszony: Azért, mert beszélni akarok magával négyszemközt és ahhoz sok idő kell.

Erzsi: Igen.

A kisasszony: Hát mondjam?

Erzsi: Mondja.

A kisasszony: Mondhatom?

Erzsi: Tessék, tessék.

(A kisasszony hallgat. A hídra érnek.)

Erzsi: Most már nincs befagyva a Duna, mert már márczius van. De azért nagyon hideg a víz még mindig.

A kisasszony: Igen. Hát magának van egy katonája.

Erzsi: Ugyan kisasszony.

A kisasszony: Ne szégyenkezzék, Erzsi, mert azért beszélünk, hogy erről legyen szó. Gyalogos katona. Sértés az, ha úgy mondom: baka?

Erzsi: Nekem nem sértés. Ha nem volna baka, lovon ülne. De mert nem huszár, hát baka.

A kisasszony (némi izgatottsággal): Hát gyorsan, gyorsan, mert már benne vagyunk. Magának van egy katonája, egy gyalog-katona, a ki mindig a konyhában ül, mert a mamám engedi. És vasárnap elmennek együtt sétálni és maga csak éjfél után jön haza. Hát maguk szeretik egymást és ezt tagadni nem lehet.

Erzsi: Nem bizony.

A kisasszony: Hát most figyeljen jól. Hány éves maga?

Erzsi: Tizenkilencz.

A kisasszony: Én még csak tizenhat vagyok, de a mi a gyalogkatonát illeti, hát már nekem is van egy, csakhogy az önkéntes. Maga nagyon jól ismeri, ez az a György, a ki jár hozzánk. Mert a mamám engedi. De én érzem, hogy a mamám már nem sokáig fogja engedni és akkor drukkoljon maga is, mert akkor a maga katonáját is kidobják.

Erzsi: Kidobják?

A kisasszony: Ezt csak úgy mondom. Nem dobják ki, csak nem eresztik be. Az én katonám azon az úton van, hogy a mamát fölheczczelje az összes katonák ellen és ha Györgyöt kitiltják, akkor a magáé se ülhet a konyhában, tehát nekünk össze kell tartani Erzsi, mert mi közös sorsban vagyunk és nemsokára össze fog bennünket fűzni a közös bánat.

Erzsi: Istenkém, istenkém.

A kisasszony: De én nem akarok semmit csinálni, mert nekem bele kell az ilyenbe nyugodnom. Magának könnyű, mert maga szabad, mint a sólyom madár, magának kifizetik a tizennégy napját és kirugják. De én nem mehetek el, mert én rab vagyok, mint kanári madár, oh istenem, bár volnék én is rugott madár.

Erzsi: Hát aztán?

A kisasszony: Most már nekem nagyon kevés időm van. Az anyám két héten belül betiltja az önkéntest és én akkor mást nem tehetek, minthogy a Dunába ugrom. De egy kis baj van.

Erzsi: Milyen baj van?

A kisasszony: Az a baj, hogy az én katonám még nem szeret engem. Csak én szeretem a katonát és minden éjjel fáj a szivem. Hát most maga mondja meg nekem, hogy hogyan kell a katonát elcsábítani, hogyan lehet a katonát szerelemre birni, mert minden katona egyforma. A miért az egyik önkéntes, a másik meg nem önkéntes, az csak a műveltségtől van. De katona, az katona. Ebben egyformák mind, az urak is, meg a pórok is.

Erzsi: Pórok? Mik azok a pórok?

A kisasszony: A pór, az Beniczkynénél fordul elő és egy fokkal lejebb van, mint a polgár és egy fokkal feljebb, mint az izraelita.

Erzsi: Most már nem értem.

A kisasszony: Mindegy. Adjon nekem tanácsot, mivel csábítsam el a katonát.

Erzsi: Hát mért akarja elcsábítani a kisasszony?

A kisasszony: Hogy szeressen és megszöktessen és a magáévá tegyen. Az övé vagyok, legyen erényem is övé. A maga erénye az övé?

Erzsi: Nekem nincs erényem.

A kisasszony: Nincs? De volt.

Erzsi: Nem is volt, mert én tisztességes lány vagyok.

A kisasszony: Igen.

(Kis szünet, melyet a kisasszonynál az emberi butaság felett való elkeseredés okoz.)

Erzsi (váratlanul megszólal): Hát először is segélyezni kell.

A kisasszony: Segélyezni?

Erzsi: Attul döglik a légy. Ezt a huszat is neki adom, a mit most megtakarítottunk.

A kisasszony: Igen.

(Elkeseredik, mert kezdi érezni, hogy a katonák még sem mind egyformák.)

Erzsi: Aztán kaczéran kell viselkedni.

A kisasszony (némi reménynyel): Ez az! Ez az! Folytassa.

Erzsi: Hát az ember velemegy a tánczterembe, aztán mikor vége van a táncznak és az ember elmegy onnan vele, hát ő híjja az embert a ligetbe, de az ember nem megy a ligetbe.

A kisasszony: Miért?

Erzsi: Mert sötét van. Aztán ő húzza az embert a karjánál fogva, de az ember még se megy. Aztán lökdös egy kicsit, meg megint czibál, aztán igér kendőt, aztán az ember még se megy. Aztán ledisznózza az embert, de mégse megyek, hanem hazamegyek, ő meg szépen hazakisér és nem történik semmi erkölcs és aztán ettül még jobban szeret és hát ez a kaczérság. Tilos, tilos, de szivem joga.

A kisasszony: Na… hát még?

Erzsi: Nahát néha aztán, ha már nagyon heczczülve van, akkor hát lehet egy kis érzékiség.

A kisasszony (reszketve): Erzsi…

Erzsi: Mi tetszik?

A kisasszony: Csak mondja. Talán ez az. Mi az érzékiség a katonával szemben?

Erzsi: Hát ez a promonáton van. Kimegyek a katonával a promonátra vasárnap délután, vagy a ligetbe. Ottan megfogja a kezemet és úgy sétálunk, kézenfogva. Aztán ő lóbálni kezdi a kezemet, én meg nem hagyom. Azt mondom neki: maradhasson. Ő meg azt mondja: ne legyen olyan daczos. És ő akarja lóbálni, én meg nem hagyom. Aztán sokáig nem hagyom, addig, a míg egyszer csak hagyom. De akkor már este van és mink szép lassan sétálunk és lóbáljuk a kezünket, föl le, föl le és ez az érzékiség. Tilos, tilos, de meggyónom. Legyónom a papnál. Szivem joga.

A kisasszony: És… és szerelmi bűn?

Erzsi: Tessék?

(A kisasszony nem felel. De a cselédleány már mesélő kedvében van.)

Erzsi: Aztán mikor az ember már nagyon belegabalyodott a katonába, akkor következik a szívszerelme.

A kisasszony: Talán ez az.

Erzsi: Persze, hogy ez az. A szívszerelme abból áll, hogy ha az ember sokáig kimarad, nyáron, mikor a kisasszony meg a mama vidéken van és csak a papa van Pesten, de az sincs otthon, akkor az ember megvárja a ligetben a katonával a virradást. Már félháromkor virrad. Hát akkor már megvolt a kaczérság is, meg az érzékiség is, szivem joga, hát elkövetkezik a szívszerelme. Már akkor a padra ülök és a katona fogja a kezemet. Bort nem iszunk, csak piros limonádét. Hát nem részeg a katona, nehogy azt tessék hinni. Hát a pofáját az arczomhoz támasztja és hallgatunk. Aztán leragad a szeme és akkor lecsúszik az arczomról, mert elalszik. Akkor szép csöndesen az ölembe igazítom a fejét és ott alszik. De azért fogja a kezemet álmában. És virrad, virrad, egyre virrad. Ez nyáron van. És én nézdegélek jobbra, balra és szagulom a virágszagot, mert az is hajnalban van. De ő nem érzi, mert alszik. És nekem is fáradt már a szemem és én is szeretnék aludni, de nem alszok. Csak úgy megvagyunk ott ketten. És ez a legszebb, mert ez a szívszerelme.

A kisasszony (minden reményét elvesztve): És elveszi magát feleségül?

Erzsi: Nem.

A kisasszony: Hát…

Erzsi: Vigyázok a tisztességemre. Mert nem akarok soha férjhez menni. Ha férjhezmennék valaha, akkor nem bánnám, nem vigyáznék az ártatlanságomra, mert akkor úgyis mindegy. De nem mék férjhez soha, hát vigyázni kell. Tisztességes lány maradok. Legföllebb, hogy segélyezem.

A kisasszony: Igen.

(Csönd. Némán mennek egymás mellett. Már látszik a ház, a hol laknak. Erzsi csöndesen beszél.)

Erzsi: Tessék csak hagyni a kedves mamát, kisasszony. Ha kitiltja a Györgyöt, hát tiltsa ki. A kisasszonyoknak czivil való, olyan uri czivil, a ki csókolózik. A katonához nem értenek. Hiába beszéltet, úgyse érti meg soha. A katona, az katona. És mink tudunk bánni vele. Szivünk joga.

(Némán emelkednek föl a liften. Többé nincs köztük szó a dologról.)

SZEGÉNYSÉG.

(Idő: délutáni öt óra. Szín: a nagykörút, hol most egymásután gyulladnak ki a nagy villamoslámpák a boltok előtt. Személyek: két nagyon kis fiú. Az egyik gazdag, a másik szegény. A gazdag fiun szilszkin-sapka és kötött keztyű van, a szegény fiunak kendő van a nyakában és rongyos, széttaposott czipő a lábán.)

A gazdag: Én azért szólítottalak meg téged, mert látom, hogy szegény vagy.

A szegény: És mit akarsz tőlem?

A gazdag: Én jószívű fiu vagyok és segíteni akarok rajtad, mert az apám mindig azt mondja, hogy segíteni kell a szegényen. De én nem tudom, hogy mi a baja a szegénynek. Ha tudnám, hogy mi a baja, könnyebben tudnék segíteni rajta.

A szegény: Igen, én nagyon szegény fiu vagyok. A Szigetvári-utczában én vagyok a legszegényebb fiu.

A gazdag: Hát lássuk: Nincs pénzed?

A szegény: De van. Most adtam el az utolsó ujságot és most van hatvan krajczárom.

A gazdag: Nekem csak két krajczárom van, mert annyit kapok, ha elmegyek hazulról, hogy legyen nálam pénz, ha jön egy koldus.

A szegény: Nekem hatvan krajczárom van és abból nem is kell adni a koldusnak. Ha én adnék a koldusnak, felpofozna az apám.

A gazdag: Eddig még minden szegény gyereknek, a kivel találkoztam, több pénze volt, mint nekem. Hát akkor nem ebben van a szegénység. Majd én kérdezek, te meg majd felelj. Jó?

A szegény: Jó.

A gazdag: Hát van neked gonosz mostohád?

A szegény: Nincs. Hanem két mamám van. Az egyik az igazi mamám, a másik meg csak közös háztartás. Mindig csúfolják is az apámat, hogy két nővel él. De a másik is rokon.

A gazdag: Hát akkor gondoskodnak rólad.

A szegény: Oh, igen.

A gazdag: Hát most megint kérdezlek: a szegény gyerek nem kap enni?

A szegény: Dehogy nem. Csakkogy nem meleg húst eszik és nem főzeléket eszik, hanem kenyeret eszik és szalonnát eszik.

A gazdag: Mi az? Neked nem muszáj húst enni? Neked nem kell főzeléket enni? Milyen jó neked! És neked szabad szalonnát enni? Fogadjunk, most is van nálad szalonna.

(Vágyva néz a szegény fiu zsebére.)

A szegény: De van ám! Csakhogy nem adok belőle.

A gazdag: Milyen jó neked! Nekem mindenből muszáj adni a szegényeknek. Istenem, Istenem, milyen jó is nektek.

(Csöndesen mennek egymás mellett.)

A gazdag: Hát aztán megint kérdezlek. Azt mondják, hogy a szegények dideregnek és fáznak és reszketnek. Nem fázol?

A szegény: Nem fázom, mert az öreganyám nagykendője van a nyakamban.

A gazdag: Nekem Petőfi-gallér van a nyakamon és mindig befuj a szél a gégémbe.

A szegény: Hogy fuj be a gégédbe?