Part 4

(Kikerüli szabály szerint jobbról, rámosolyog a tejeskofára és büszke, hogy elhagyja őket. Az új mesterség ez első dicsőségével forró csöppek szaladnak le az arczán. A nap már teljes fénynyel ragyog s ők vigan ügetnek az Andrássy-úton. Emberek jönnek-mennek, álmos rendőrök mellett megy el a kocsi. Az új kocsis már gyűlölettel néz a rendőrre. Megállanak a zabkereskedő előtt. A kocsis kiszáll.)

A kocsis: Várj itt, mindjárt jövök.

Az ur: Igenis, nagyságos ur.

(Megvárja, míg a kocsis bemegy a boltba. Szétnéz. Most nyitnak egy trafikot a tulsó oldalon. Leszáll a bakról és bemegy a trafikba. Az ostort kocsis-ovatossággal magával viszi.)

A trafikosné: Tetszik, kérem?

Az ur: Adjon egy pakli gyufát, de ne svéd legyen, hanem foszforos.

(Hangosan pöng a forint, a mint a márványlapra vágja.)

A FIÚK MIND ILYENEK.

(Két kis lány beszélget. Az egyik tizenhárom éves, a másik csak tizenkettő. A tizenhárom éves most jött haza, miután egy évig intézetben volt. A tizenkét éves pedig elbeszéli neki mindazokat a dolgokat, a melyek ezidő alatt történtek.)

Az egyik: Na és a Lujza?

A másik: Az meghalt.

Az egyik: Azt tudom. Az írták nekem levélben.

A másik: Nahát.

Az egyik: Nahát. Nahát?

A másik: Hát meghalt. Öngyilkossági kisérletben halt meg. Megölte magát, meg is halt. Megölte magát egy öngyilkossággal.

Az egyik: Ezt nem írták nekem. Nekem azt írták, hogy meghalt és tüdőgyulladást kapott és azért hűlt meg, mert a patakba esett és meghűlt és meghalt, mert hideg volt a víz. És tüdőgyulladása volt.

A másik: Nahát.

Az egyik: Rém buta vagy. Hát mért követett el tüdőgyulladást?

A másik: Azt nem ő követte el. Azt kapta.

Az egyik: De azért kapta, mert elkövette és tudom, hogy ez valami titok, mert úgy nézel rám. Miért nem mondod meg. Mert titok?

A másik: Na és ha titok. Hádosztán? Hádosztán?

Az egyik: Most kéreted magadat, csakhogy kunyeráljak, hogy mondd el, mert titok. Hát ménem mondod el?

A másik: Hát elmondom.

Az egyik: Hát ménem akarod elmondani?

A másik: Mer nem akarom elmondani.

Az egyik: Hát nem mondod el?

A másik: Elmondom. De csak ha esküczcz.

(Most halk moraj következik. Körülnéznek, hogy nincs-e a közelben senki, mert az esküdözésért pofonokat szoktak kapni. Miután meggyőződtek arról, hogy senki se hallja, tiz-tizenöt suttogó istenbizony és úgyéljek és így folyjon ki a szemem és ne tanítson jövőre a Szelényi és egyéb rettenetes eskü hangzik el.)

Az egyik: Mos mondd.

A másik: Mos mondom. A Lujza direkt feküdt a vízbe.

Az egyik: Mért?

A másik: A Lajosért.

Az egyik: Mért?

A másik: Hát várjá, a míg végig mondom. Most ne mondj semmit közbe, mert ha jár a szád, akkor rögtön abbahagyás van és nincs tovább beszélés. Hát a Lajos is ott lakott a házba és ők összegyöttek és a folyosón és a szobába is, mer a Lajos mikor már kitanulta délután a latint, akkor átment a Lujzáékhoz és sakkoztak és csak úgy mondták, hogy sakkoznak, mer a Lujza olyan buta volt, mint te, nem is tudott sakkozni, csak lökdöste a figurákat s a Lajos mondta, hogy tanítja őtet sakkozni, de nem is voltak meg az összes babák és minden délután sakkoztak. Én már a másodikban tudtam sakkozni és a Lujza pedig már tizenkettő volt, még mindig nem tudott.

Az egyik: Hát ha nekem nem szabad közbebeszélni, mért beszélsz te közbe egészen mást, nem is a titkot?

A másik: Mindjárt abbahagyás van, ha még egy szót szólsz, abbahagyás gyön.

Az egyik: Hát mondd.

A másik: És így sakkoztak. És egyszer bemegy a Lujza anyja és éppen mikor sakkoznak, akkor megy be a Lujza anyja és a sakktábla ott fekszik fölrúgva és ott áll a Lujza a tükörnél és ki van bontva a haja, a szőke haja kibontva lóg, mint egy királyné, szétlógasztva a vállán, elől szétválasztva kétfelé, mint egy angyalnak és ott áll előtte a Lajos, oldalt előtte, nem egyenesen előtte és csókolja a Lujzát.

Az egyik: Jé.

A másik: És mondja neki folyton, szép vagy, mint e gyangyal, szép vagy, mint e gyangyal, szeretlek, szeretlek, tied leszek, senki másé, Ludovikára megyek, Ludovikára iratkozok, akkor nem kell egyetemet is várni. És a Lujza visszapuszilta és mondta neki: szép vagy, mint egy katona, mint egy lovaskatona, szép vagy, mint egy hivatalnok, te egy félisten vagy, te egy jogász vagy, te egy növendék vagy, pedig nem is növendék, hanem tanuló, mert a növendéknek kardja van, a tanulónak csak pattanás a pofáján. És így szerelmet valtak egymásnak, valtak, valtak és nem vették észre az anyát és valtak. Na és aztán… hádosztán… hát kapott szegény, meg a növendék is kapott, annak egy külön apja gyött verni és majd adok én neked szerelmet, meg ilyenféle ordenáréságok lettek mondva és a hogy a szülők szokták. De közbe a növendék ordított, hű maradok hozzád és a zangyal is ordított, most megvetsz, mer vernek, most lenézű, mert vernek és széttépték őket és a Lajost elvitték és nem bőgött, hogy mutassa a szerelmet.

Az egyik: Jé.

A másik: Akkor a Lujzát kivitték a város végire, ott lakik a nagyanyja egy kis házba, meg a nagyapja is abba a házba és lefogták és hívták a borbélyt, a közönséges férfiborbélyt és az egy nullás géppel levágta a haját egészen kopaszra, úgy, mint a zöcsémnek van, a hogy fiúknak szokták, kopaszra. Azt mondta a zanyja, e zazér van, máskor ne jusson eszedbe hajat kibontani fiúk előtt és itt maradsz nagyanyádnál, a míg meg nem nő a hajad olyan hosszúra, mint volt. És a Lujza tizenkét éves volt és most várni kellett volna még tizenkettőt, a míg megint olyan nagyra nő a haja és nekem mondta is, hogy a Lajos negyedikbe jár és négy év a Ludovika és egy év várás, az csak öt év és ő már kész lesz és öt meg hét az tizenkettő és neki még hét évig kell aztán várni és ezt nem éli túl. Naés akkor, mikor egyszer mikor nagyon esett a hó, a Lajos kiszökött hozzá és fütyült a kerítés alatt és erről ráismert, mert jelük volt és kiszaladt és elfelejtette, hogy nincs haja, vagy nem tudott hamar kendőt találni és a Lajos be akart csókolni a kerítésen és akkor meglátta, hogy nincs haja. És aztmondta neki: na, randa vagy.

Az egyik: Jé.

A másik: A Lujza akkor bőgni kezdett és kérdezte a Lajost: hát nem szeretsz és a Lajos mondta: randa vagy. Hádaszongya a hajamér szerettél. Aszongya a Lajos: nem, de így randa vagy. És mondta a Lajos: azér a szép lelkedér szerettelek, ezt mind a Lajostól tudjuk, mer el kellett neki mondani mindent, mikor a Lujza meghalt, még a törvényszéki rendőrség is kihallgatta, mondta neki: azér a szép szivedér, de így nem vagy szép. El is ment akkor a Lajos, mer a Lujza szegény mondta: hát ha nem tetszem, menj el, én itt szenvedek miattad és te csúfolsz, mer már nem szeretsz és a Lajos kaczérkodott vele és azt mondta: majd van más is, majd van más is. A Lujza is akart kaczérkodni, de nem bírt, mert szerette a Lajost. Kopasz, kopasz, kopasz, ezt kiabálta a Lajos és elszaladt, nem is ment vissza. Csak nézzél vissza, azt kiabálta a Lujza. De nem nézett vissza. Csak egyszer nézzél vissza. De nem. Megint mondta: csak intsél hátra a kezeddel. De nem. Még a Lajos azt is hallotta, hogy kiabált a konyhakert alól, mert a Lajos kint szaladt az úton és a Lujza bent szaladt utána a kertben. Akkor azt kiabálta utána a Lujza: hű maradok hozzád a túlvilágon, csak nézz vissza. De nem. Nem, nem és nem.

Az egyik: Jé.

A másik: A többit már a Lajos nem látta. A Lujza levetkőzött, hajolj ide a fejeddel, mer súgni akarom, hogyanra, tudod, egész meztelenre és belefeküdt a patakba. Pedig tél volt és esett a hó, de még nem fagyott vagy fagyott, de fölolvadt. És ott feküdt a patakban és sírt a patakban a kis kopasz feje kint feküdt a parton a konyhakertben, a hóban, de már késő volt, mikor bevitték, mer meghalt, meghűlt. A mama látta szegényt meztelenyen és aszonta, olyan sovány volt, mint egy kis rózsafa télen. Na és nincs tovább a titok.

Az egyik: Hát a Lajos?

A másik: A Lajosnak nem volt szabad a temetésre menni. De a Lajos nem bánta az egészet. Most ügyvéd lesz a Lajos, nem katonatiszt. Ő azt mondta, nem tehet róla, ő csak a haját mondta, hogy csúnya és ez mingyár olyan buta volt. És a Lajos most a Gizát mindig hazakiséri a tánczból. A fiúk mind ilyenek.

VASUTI KALAND.

(A történet színhelye a fiumei kikötő ama része, a honnan Abbáziába indul a hajó. Friss, hűvös nyári reggel. Személyek: egy harminczöt – usque harminczéves, jobb napokon pláne huszonnyolcz éves asszony. Ma, miután nem aludta jól ki magát a hálókocsiban, harmincznégy éves. Egy férfi, negyvenéves. Tekintettel arra, hogy a férfiak minden évben egy évvel öregszenek, kivéve a harminczkilenczedik évet, melynél két-három esztendeig szoktak vesztegelni, ez a negyven testvérek közt is megér negyvenkettőt).

Az asszony: Nagyon örülök, hogy itt találom. Abbáziába megy?

A férfi: Oda.

Az asszony: Akkor még együtt töltünk egy órát. Nagyon szeretek magával beszélgetni. Mindössze csak két hete, hogy az uram jóvoltából ismerem, de már úgy érzem, mintha ezer esztendeje volnánk jóbarátok.

Ez ugyan egy gyalázatos közhely, de ha én ezt szebben tudnám kifejezni, akkor tárczákat irnék.

A férfi: (mosolyogva hajol meg).

Az asszony: Annyi finom lélektant tanultam magától, hogy szinte megváltoztatta az eszem járását. És az a szép, okos kis történet, a mit tegnap elmondott…

A férfi (szerényen): Oh.

Az asszony: Már ekkor föltettem magamban, hogy cserébe én is elmondok magának egy nagyon szép, nagyon finom, nagyon előkelő kis történetet…

A férfi: Tiszteljen meg vele.

Az asszony: A mely velem történt meg. Nagyon régen; van már tíz éve. De él bennem, eleven, de csöndes életet él a szivemben.

(Felszállnak a fehér hajóra.)

A férfi: Hát halljuk.

Az asszony: Mondom, van már vagy tíz éve. Abbáziában töltöttem egy hónapot, tavaszszal. Az uramat vártam, a ki megígérte, hogy értem jön s hazavisz Pestre, de csak távirat jött helyette, hogy nem jöhet, utazzam egyedül. Fogtam tehát magamat, beültem egy elsőosztályú kupéba és elindultam Pest felé!

(Szünet.)

A férfi: Nos?

Az asszony: Itt egy kicsit törnöm kell a fejemet. Tudniillik Fiumén túl egy hadnagy szállt be a kupéba, csak azt nem tudtam, Plasenál vagy Lokvénél. Valamelyik kis állomáson.

A férfi: Mindegy.

Az asszony: Igaza van. Elég az hozzá, hogy beszállott. Ketten ültünk a kupéban, ő meg én. Egy fiatal, serkedő bajuszú katonatiszt, meg egy üde, friss, szép fiatal asszony. Ez utóbbi én voltam. Azzal, hogy megmondtam, hogy ennek már tíz éve, jogot váltottam arra, hogy szépnek nevezzem magamat.

A férfi (az ilyenkor szokásos bókokat ebbe az egy hangba sűríti): Oh!

Az asszony: A hadnagy eleinte a tájat nézte, de aztán elkezdett irántam érdeklődni. Érdemes is volt. Édes kis ruha volt rajtam, tudja egy sötétkék izé… de az mellékes. Sandítani kezdett felém. Én is úgy tettem, mintha az ujságot olvastam volna, de figyeltem. Hosszú, egész napos út állott előttem, be voltam zárva egy napra ezzel a katonával egy mozgóczellába, hát érdekelt a helyzet. Ezt nem lehet rossz néven venni tőlem.

A férfi: Nem.

Az asszony: Na és aztán különféle változatok állottak be. A vonat fordult és a nap a hadnagyra kezdett sütni. Fölkelt s helyet változtatott. Szembeült velem. És azontúl nézett. De nagyon beszédes szeme volt. Előbb mintha kérdezte volna a szemével: «Nagyságos asszonyom, megengedi-e, hogy nézzem?» Aztán könyörgőre fogta. Ezt nézte: «Észreveszi-e, hogy szerelmesen bámulom? Érzi-e, hogy e röpke pillanat olthatatlan vágyak szikráját pattantotta katonaszívem taplójába? Könyörüljön meg rajtam asszonyom!»

A férfi: És ön?

Az asszony: Én letettem az ujságot. Ezzel azt mondtam: «Hajlandó vagyok a dolgot így folytatni. Ime, leteszem a spanyolfalat, mely bennünket elválasztott, állom a nézést.» – Hálaadó pillantással válaszolt. Majd igéretet olvastam ki szeméből: «Hálából asszonyom, uriember maradok és nem mozdulok el a szemmel való beszélgetés teréről.» Egy tekintettel megköszöntem ezt neki.

A férfi: És beváltotta igéretét?

Az asszony: Ne türelmetlenkedjék. Gyerünk szép sorjába. Hosszú ideig nézett szerényen, tisztelettel, álmodozva. Az arczomat áhítattal nézte. Azután a kezemre bámult, valami nagyon finom, csodálkozó mosolylyal, mintha ezt mondaná: «Micsoda szép kis fehér kéz!» Aztán a czipőmre nézett, szemérmesen, komolyan, a hogy csak az igazi férfiak tudnak nézni olyasmit, a mi nem az övék. Végigmért, végigsimogatott a pillantásával, beburkolt, megölelt vele. Ekkor ezt pillantottam: Ah!…

A férfi: Mit pillantott?

Az asszony: Azt, hogy: «Ah.» Ez olyan bágyadozó, jóleső, némi igen kis szemrehányással spékelt «ah», a mit azoknak mondunk, a kik nagyon erősen ölelnek meg bennünket. De nem mondtam, csak pillantottam.

A férfi: S a katona?

Az asszony: A katona gyönyörűen viselkedett. Nem élt vissza ezzel. Mélyen, szomorúan nézett rám, mintha ezt mondaná: «Milyen kár, hogy soha, soha nem ismerhetjük egymást mi ketten, a kik így összeillünk, a kik egymás tekintetét megértjük.» És bucsuzott.

A férfi: Hogyan?

Az asszony: A szemével. Komoly, szép, érzékiségtől mentes búcsúcsókot nyomott a homlokomra, persze a tekintetével. Aztán búsan nézett, mintha mondaná: «Nevermore… Nevermore…»

A férfi: Nevermore?

Az asszony: Igen. «Soha… Soha…» Majd Zágrábban kiszállt, nagy fájdalmas sóhajtással utána néztem. Finom, előkelő lélek volt, nem nézett vissza a vonatra. Elment. Eltünt. Azóta se láttam. De mindvégig meg fogom őrizni emlékét, olyan költői, oly szép együttlét volt ez. Becsülöm, szeretem ezt a katonát s ha valami bánatom van, ő reá gondolok. Ez volt a legkülömb férfi, a kivel életemben találkoztam. Azt is merem mondani: ez szeretett engem legjobban ezen a világon. Becsületesen, szenvedélyesen, önfeláldozóan, férfiasan. Majd, hogy szerelmes nem lettem belé utóbb. Mindegy, na. Elmúlt. Szép kaland volt s ő egy igazi férfi.

A férfi: Köszönöm.

(Nagy csönd.)

Az asszony: Tessék?

A férfi: Köszönöm. Köszönöm szépen.

Az asszony: Mit köszön?

A férfi: Ezt a szép kritikát, a mit rólam mondott.

Az asszony: Hogyan?… Magáról?

A férfi: Rólam, rólam. Az a hadnagy én voltam.

(Nagy csönd. Az asszony elsáppad. A férfi a zsebébe nyúl, kiveszi a tárczáját, kivesz a tárczájából egy darab kék papirt s azt a továbbiak alatt görcsösen a kezében tartja.)

Az asszony: Mi az a papir?

A férfi: Semmi. Majd megmutatom később… talán.

Az asszony: Hát maga volt a hadnagy?

A férfi: Én. Négy éve, hogy kiléptem a hadseregből. Én voltam. Plasenél szálltam fel és Zágrábnál szálltam le. Narancssárga hajtókám volt.

Az asszony (rémülten): Igen!

A férfi: No látja.

(Nagyon hosszú szünet.)

Az asszony: Szóval maga volt. Ez borzasztó.

A férfi: Csöppet sem borzasztó. Engem legalább nem borzaszt.

Az asszony: Mindjárt… mindjárt olyan… olyan ismerős volt a tekintete…

A férfi: Ugy-e? Óh, nagyon jól emlékszem. De csak most kezdek nagyon jól emlékezni. Én tudniillik rég elfelejtettem az egészet.

Az asszony: (Szomorú).

A férfi: Mert… mert nekem nem volt nagy okom arra, hogy emlékezzem rá. Én ugyanis a menyasszonyomhoz utaztam Zágrábba.

Az asszony: Jesszus!

A férfi: És… én… nem úgy értettem ezeket a pillantásokat. Mikor a kezére néztem, arra gondoltam, hogy a menyasszonyom apja smuczig ember. Mindenféle bajokat csinált a kauczió körül. Keserűen mosolyogtam. Ön azt hitte, a keze kicsiségén mosolygok…

Az asszony: Azt.

A férfi: Hogy miért néztem a kezére, a czipőjére? Ha az ember nagyon elgondolkodik, megakad a szeme valamin. Éppúgy nézhettem volna a lámpára is. Mikor a czipőjére néztem, elkomolyodtam, de ebben nem volt tisztelet vagy férfiasság. Akkor arra gondoltam, hogy ha az apa továbbra is fösvény marad, komoly akadályai lesznek a házasságomnak. «Hát akkor mi lesz velem?» – kérdeztem magamban s tétován néztem végig önt tetőtől-talpig, mint a ki töri a fejét. Ez akkor volt, mikor ön azt pillantotta, hogy: «ah». De beláttam, hogy kauczió nélkül nincs boldogság, hogy mindennek vége, ha ma nem leszek erős és erélyes. Sóhajtottam egyet, összeszedtem magamat és ezt gondoltam: «Lesz, a hogy lesz.» Erről hitte ön, hogy búcsúzom. Erről hitte ön, hogy azt mondom: «Milyen kár, hogy nem lehetünk egymáséi.»

Az asszony: Istenem, istenem…

A férfi: A vonat tovább robogott és én arra gondoltam, hogy ha az apa akart volna pénzt adni, már adott volna. Tehát ha eddig nem adott, nem is fog adni. Búsan néztem magam elé. Ez volt a «nevermore, nevermore.» A «soha». De a «soha» a kauczióra vonatkozott.

Az asszony: Kétségbeejtő.

A férfi: Aztán Zágrábnál, mielőtt kiszállottam, ezt mondtam magamban: «Itt vagyunk, most dől el: enyém lesz-e a leány vagy sem. Gyerünk hát, előre, fel a harczra!» És sóhajtottam egy nagyot. Kiszálltam, elmentem, vissza se néztem. Ez volt az a sóhaj, a mely önben még ma is visszhangzik s ez volt az a vissza sem nézés, a mi önt annyira meghatotta.

Az asszony: Rettenetes.

A férfi: Nem lepleztem volna le magamat, mert nem tartom humánus dolognak a mások illuzióit összetörni. De mégis megkellett tennem, mert nem tűrhetem, hogy meg nem érdemelt tiszteletet, becsülést, szeretetet és emlékezést élvezzek egy derék, okos uriaszszony részéről.

(Nagy pózzal, elhallgat.)

Az asszony: Na hát ez siralmas. Hát maga volt a katona.

A férfi: Én. Narancsszínű hajtóka, egy arany csillag. Plasetól Zágrábig.

Az asszony: Úgy van. És kár, hogy így van. Olyan jó volt ezt a katonát szeretni…

A férfi: Sajnálom, nagyságos asszony.

(A hajó már az abbáziai kikötő közelében jár.)

Az asszony: Szomorú. Az asszonyok ilyenkor tanulják meg, hogy a férfi csak akkor érdemes a szerelemre, ha mindenféle szép tulajdonságot képzelünk bele. Befestjük szép színesre, aztán beleszeretünk. Belőlünk fakad minden, a mit meg tudunk szeretni. Besugározzuk magukat a lelkünk fényével, aztán melegszünk ennél a fénynél. Ez a mai fölsülésem borzasztó. Csak egy vigasztaló momentum van benne.

A férfi: És mi az?

Az asszony (nyugodtan): Az az, hogy az egész történetből egy árva szó sem igaz.

A férfi: Tessék?

Az asszony: Egy árva szót se. Holnapután megérkezik az uram, attól megtudhatja, hogy soha életemben nem utaztam még Fiume és Pest közt, tegnap tettem meg először ezt az utat.

A férfi: Hát… akkor…

Az asszony: Ne dadogjon. Ma láttam először Fiumét. Az egész hadnagy-história hazugság. Tanúm az uram, a kivel tizenhat év óta mindig együtt utazom. Ön felsült. Majd adok én magának illuziókat rombolni.

A férfi: Hm. Most le volnék főzve. Lefőzött volna egy hazugsággal, ha nem vigyáztam volna magamra. De szerencsére vigyáztam. (A kék papirt, a mit eddig a markában tartott kihajtogatja): Ezt a papirt itt tartom a kezemben, mióta beszélek.

Az asszony: Mi az a papir?

A férfi: Ez a papir a bizonyítéka annak, hogy én rögtön tudtam, hogy hazudni méltóztatik. Tegnap, mielőtt elutaztam Pestről, elrendeztem az ügyeimet és többek közt kifizettem a… a hadmentességi adómat is. És ez itt az írás róla. (Átadja.)

Az asszony: Mi ez?

A férfi: Ez nyugta tizenöt korona hadmentességi díjról, az én nevemre kiállítva. Ez bizonyítja, hogy soha életemben nem voltam katona, tehát hadnagy sem, se narancsszínű, se czitromszínű.

Az asszony: Tehát hazudott.

A férfi: Igen. De a mint hazudni kezdtem, rögtön a kezembe vettem ezt a papirost, s ezzel bizonyítom: nem azért hazudtam, hogy érdekessé tegyem magam, hanem azért, hogy önből kicsaljam a hadnagy-mese czáfolatát. Most megkaptam. Köszönöm. Így kell elbánni az asszonyi hazugságokkal.

Az asszony: Ez az írás kétségkívül bizonyítja, hogy maga nem volt katona?

A férfi: Természetesen. (Diadalmasan néz.)

Az asszony: Köszönöm. Mily szerencse, hogy minden kéznél van. Kérem, adja ide a táskámat, lenn van a többi közt.

A férfi (felhozza): Ez az?

Az asszony: Igen. (Kinyitja. Vastag könyvet vesz ki belőle): Tessék. Mi ennek a czíme?

A férfi (elolvassa): «Naplóm.»

Az asszony: Ezt tudniillik mindig magammal viszem, hogy avatatlan kezekbe ne kerüljön. (Fellapozza.) Ezernyolczszáz… kilenczvenhat… itt van. Tessék. Megengedem, hogy ezt az egy oldalt elolvassa. Itt részletesen le van írva a hadnagy története, úgy, a hogy elmondtam.

A férfi (megnézi): Hát mégis igaz?

Az asszony: Ott a bizonyíték.

A férfi (elolvassa): Valóban. Most megint le vagyok főzve. Hát miért tagadta le az előbb?

Az asszony: Mert a nélkül sohse sült volna ki, hogy maga hazudott. De kicsikartam magából a hadmentességi vallomást és igy most megint ép az illuzióm. Csak egyet mondjon meg: véletlenül jutott eszébe a narancssárga hajtóka? Mert mint a naplómból is láthatja, a hadnagy narancsszínű hajtókát viselt.

A férfi: Tíz év előtt az az ezred feküdt Fiuméban, a melynek ilyen hajtókája volt. Azért mondtam.

Az asszony: Köszönöm. (A hajó kiköt.)

A férfi: Kezét csókolom. (El akar illanni.)

Az asszony (megfogja): Várjon csak. Még csak kettőt mondok. Sohse akarjon hazugsággal operálni egy asszonynál. Ez egyértelmű azzal, hogy kiszolgáltatja magát neki. És soha ne bántsa többé az illuzióimat. Mert láthatja, ezeket nem engedem. A végletekig elmegyünk, ha az illuzióinkat bántják. S miután az illuzió alapjában véve nem egyéb, mint egy kellemes hazugság, hajlandók vagyunk akár tíz kellemetlent is hazudni, csakhogy ez az egy kellemes megmaradjon. Hazugságból élünk és hazugsággal védekezünk. «Tout est mensonge», mondja a költő s mikor ezt mondja, szintén hazudik. Most mehet. Isten áldja meg. És hagyja békén a mi szakmáinkat.

(Nekivág a tengerparti útnak. A férfi utána bámúl és keserű pofát vág.)

AZ UTOLSÓELŐTTI CSATA.

(Csinosan berendezett, tiszta, rendes kis szoba. A falakon zsirfoltok, a szőnyegen sajtpapiros és egy fél kifli. A diványon egy tegnapi női gallér. A szekrényajtó nyitva. Az ablak papirossal van beragasztva. A szobában egy férfi ül és vár, a petroleumlámpa fénye mellett. Egyszerre csak belép a nő. A nő szőke, fiatal és még soha a színpadon egyedül nem énekelt.)

A férfi: Féltíz.

A nő: Csak negyed.

A férfi: Fél.

A nő: És ha fél? És ha fél? És ha háromnegyed? Mi vagy? A férjem vagy?

A férfi: Hol voltál éjféli féltizig?

A nő: Sehol.

(Most a nő lecsapja a kalapját a székre, beakasztja a kabátját a szekrénybe, előveszi az ujságot és olvas.)

A férfi (hirtelen kitör): Disznó, disznó, hol voltál délután kettőtől féltizig? Megöllek! (Felkap egy széket).

A nő: Na, na, na. Semmi szinház. Takarodjék a lakásomból. Takarodjék a lakásomból, mert rendőrt hivatok. Goromba fráter. Hogy lehet ennyire ideges valaki? Nem tud szebben beszélni? Gyerek… Ülj le, te majom. Puszit. Ide.

A férfi (bepuszil a nő nyakfodrai közé): Duu, duu, duu, buu, buu. (Ezt mind nagy meggyőződéssel mondta be a nyakba.)

A nő: Fogsz még egyszer…

A férfi (a nyakba): Hol voltál kettőtől féltizig?

A nő: Csak négykor mentem el hazulról.

A férfi: Nem igaz, mert félháromkor itt voltam és te már nem voltál itthon.

A nő: Itthon voltam, csak átmentem Reinerékhez a második emeletre.

A férfi: Reinerék nem is voltak itthon.

A nő: Azért mindjárt vissza is jöttem.

A férfi: Itt ültem félháromtól félnégyig és nem jöttél. Egy órahosszat tartott, a mig a szomszédlakásból visszajöttél?

A nő: Mindjárt visszajöttem, de a lépcsőn találkoztam a házmesterrel, a ki mesélte, hogy a feleségének kis fia született és én mindjárt a lépcsőn lementem hozzá és megnéztem a kis fiut. Ma reggel született.

A férfi: Az nem igaz, mert a házmesternének hat hónappal ezelőtt született fia, ezt onnan tudom, mert tíz forintot adtam neki akkor. Ha ez ugyanaz a fiu, akkor hazudtál, ha pedig azóta ujabb fia született, akkor ez nagyon szép tőle.

A nő: Mindjárt láttam, hogy már öreg gyerek. Becsaptak. Mindig kitalálnak valamit, hogy borravalót pumpoljanak.

A férfi: És akkor hová mentél?

A nő: Itthon üldögéltem hétig.

A férfi: Nem igaz, mert félhétkor megint itt voltam és nem voltál itthon. Egyébként is az a gyufa, a mit a kulcslyukba tettem, még érintetlenül volt benne, tehát nem is jöttél haza egyáltalában azóta, mióta én félnégykor elmentem innén. Most megint hazudtál, megint napnál világosabban rád bizonyítottam, hogy hazudtál. Disznó, megöllek! Tönkretetted az életemet! (Felkap egy kést.)

A nő: Mi vagy? Megint úgy teszel, mintha a férjem volnál. Tedd le azt a kést. Takarodjál a lakásomból. Erzsi! Erzsi!

A cseléd (bejön): Tetszik?

A nő: Azonnal menjen rendőrért.

Erzsi: Igenis, kisasszony. (Elmegy.)

A nő: Te kis majom. Hogy lehet valaki ilyen ideges?

A férfi: Megcsalsz. (Fölveszi a fél kiflit a földről és megint eldobja.)

A nő: Puszit. Ide.

A férfi (a nyaktól kérdi, miközben meleget fuj bele): Szurutsz? Szurutsz?

A nő: Hogy mondhatod, hogy megcsallak?

A férfi: Mert itt összevissza hazudsz mindenfélét, a mi csupa hazugság. Se házmester, se gyerek, se Reiner, se elmenés, se hazajövés… semmi nem igaz. A jégpálya mögött sétáltál gróf Bátorszöghy Bélával, miközben a gróf mindig a nyakadba csókolt és végül felültetek egy fiakkerre és elrobogtatok és megálltatok gróf Bátorszöghy lakása előtt és te fölmentél a gróffal együtt az ő lakására és ne is mondd, hogy csak a bibelókáit nézted meg, mert fölmentél délután háromkor és ne is mondd, hogy mindjárt lejöttél, mert pont kilenczkor jöttél le tőle. Megöllek, te szemét. (A keze köré csavarja a haját): Csak egy rántás és lábaim előtt fekszel! Ez a hála hűségemért? Szerelmemért?

A nő: Ereszd el a hajamat.

A férfi: Soha.

A nő: Megharapom a kezedet.