Part 2

A nő: És még azt is rebegtem, hogy mindent meg tudnék neked bocsátani, óh Alfonz. Tőlem lophatnál, rabolhatnál, gyilkolhatnál, én még jobban szeretnélek. (Kéjesen nyögdécsel:) Ah… ah… ha pénzt kérnél tőlem, adnék neked annyit, a mennyi csak kellene, hisz tudod, hogy fölösleges ezreim vannak. De tudom, hogy neked van pénzed, szőke bárányom.

Alfonz: Van. Vagyonom kamataiból élek, s telik az automobilomnak a mindennapi benzinre.

A nő: Mindent megbocsátottam volna neked, csak azt az egyet nem tudom megbocsátani, hogy egy gömbölyű nő körül mászkálsz. Ezért szakítottam.

Alfonz (fürtjeit igazgatva): Ezt meg nem történtnek fogjuk tekinteni. Imádlak és veled akarok maradni, mindhalálig, koporsóm zártáig.

A nő (durczásan): Igen. A míg a kis könyvben még van írás.

Alfonz: Gyerek vagy.

A nő (vad tűzzel szemében): Ah, ez a kis könyv! Ha csak addig szeretnél, a míg ez tart! Ugy takarékoskodom vele, mint a legdrágább kincsemmel! Ennek köszönhetem a hűségedet, csókjaid forróságát, minőségét és mennyiségét, a tudatot, hogy urnőd vagyok, hogy a szolgám vagy, hogy… hogy fizetlek!

Alfonz: Micsoda szó!

A nő: Emlékszel az első napra? Akkor még nem voltál az a hires, ünnepelt író, a ki ma vagy. Akkor csak egyszerű fiatal routinier voltál, a kinek mindenki dicsérte az írásra való készségét, a nagy formaérzékét, az ügyeskedéseit. De mindig üres volt az, a mit írtál. Témáid nem voltak. Kétkötetes regényeket ügyeskedtél össze, a melyekben nem volt mese. És te ezt tudtad, ez téged kinozott, ez megrontotta az életörömödet, mindaddig, a míg jó sorsod az én karjaimba nem vezetett.

Alfonz (álmodozva): Ah!

A nő: Megvallottad az első napon: azért kerested szerelmemet, mert érdekes nő voltam a szemedben. Irodalomtörténeti értékem volt. Én voltam Csáthy Dávidnak az utolsó szeretője. Ugyszólván az én karjaimban halt meg Csáthy Dávid, a kiről akkor azt írták a lapok, hogy a legnagyobb magyar író lett volna belőle, ha életben marad. Tele volt eszmékkel, tervekkel, témákkal, a miket nem valósíthatott meg, mert meghalt. Tele volt ragyogó mesékkel, fordulatos történetekkel, s a mit a kávéházban tréfálkozás közben elszórt, abból három vigjátékra való ötlet tellett. (Felragyogó szemmel:) Ah, Csáthy nagy ember volt! Fantázia! Mesetermő sziv! Nagy géniusz!

Alfonz (lesüti a szemét).

A nő: Csáthy Dávid mindenét rám hagyta. Ez inkább csak az ő finom érzésének megnyilatkozása volt. Mert nem volt semmije. Néhány jó franczia könyve volt: egy sorozat Renan, és egy rossz költő: Jean-Baptiste Rousseau, gyönyörűen bekötve. Néhány gipszöntvény. Egy hímzett asztalterítő. Ez volt a hagyatéka.

Alfonz: És a könyv.

A nő (fölegyenesedve): És a könyv! Az a kis, krokodilbőrbe kötött, ezerlapos könyv, a mibe a témáit és az ötleteit beírta. A mi tele van mindennel, a mi az írónak kedves. És te tudtad, hogy az a könyv három írói karriérre elég!

Alfonz (ujfent lesüti a szemét):

A nő: S az első napon, mikor a Crémant-Rosé gőze a fejembe szállott, s karjaidba omlottam, mint egy többször letört liliom, s te megbolondultál selymeimtől, illatjaimtól, halk sikongásaimtól, óh szőke édesem, akkor…

Alfonz: Hazajöttünk ide, a te szerelmes szobádba… és az a nagy világoskék mennyezet mennybolttá változott felettünk, szerettük egymást, ah gyönyörűm!

A nő: S midőn felébredtünk a mámorból, én elmondtam neked az üvegcsengő történetét. A Csáthy témái közül való volt… Neked megtetszett. «Mily szép mese!» – kiáltottad, miközben rózsaolajjal kented szép szőke fürteidet. «Ah – kiáltottál – ezt megírom!» És én nem árultam el neked, hogy a téma Csáthyé volt. És te megírtad, vasárnapi tárczának. Óriási sikered volt vele. A kávéházakban felolvasták. A szerkesztőségbe üdvözlő levelek százai jöttek. És te elhoztad hozzám valamennyit, és a lábaimhoz omlottál és azt mondtad: «És mindezt neked köszönhetem, én édes szerelmesem, gyönyörű kékszemű múzsám!» – És én még akkor sem mondtam neked, hogy a téma Csáthyé volt, hanem mikor ujabb mámor után eltávoztál bársony karjaimból, elővettem Csáthy arczképét, és így szóltam hozzá: «Mégis nagy ember voltál, Dávid, mert ime, halálod után még mindig csókokat szerzesz nekem, a te vénülő szeretődnek és ha százezer forintot, avagy millió aranypénzt hagytál volna reám, akkor sem adhattál volna többet, mint ezt a kis könyvet, a mi megszerzi nekem egy friss szőke ifjú csókjait. Oh, Dávid, te örökségül szerelmet hagytál rám, köszönöm neked!» – s azzal elzártam legtitkosabb fiókomba a krokodilbőrbe kötött könyvet, s attól kezdve minden szerelmes napért egy-egy témával fizettem neked, óh Alfonz!

Alfonz: Egy hét mulva megtudtam mindent.

A nő: És megtudtad azt is, hogy a könyv telis-tele van vígjáték-tárgyakkal, novellamesékkel. Hogy évekig lehet belőle táplálkozni. De én, óh én, én tudom, hogy nincs kifogyhatatlan kincs (ezt a kokottok tudják a legjobban) – és én takarékoskodtam a könyvvel. Jelenetek voltak köztünk, keveset adtam belőle, s te akkor azt mondtad nekem, óh Alfonz, hogy smuczig vagyok.

Alfonz: Oh… bocsáss meg e parlagi szóért!

A nő: Megbocsátottam érte már régen. Mert szeretlek, Alfonz, az öregedő szép asszony vad, telhetetlen, halálos szerelmével. És meg akarlak tartani magamnak. És úgy éreztem, hogy most már örökre az enyém vagy, mert hires író lettél, a legjobbak közé emelkedtél, s érzed, hogy ez addig tart, a míg engem szeretsz. Miért, ah miért stejgoltál tehát a gömbölyű báróné után?

Alfonz: Stejgoltam? Parlagi szó.

A nő: Az igazság őszinte hangja, Alfonz.

Alfonz: Csak látszat volt, édesem. Engem az a nő nem érdekel.

A nő: Tehát visszatérsz hozzám.

Alfonz: Vissza.

A nő: S az enyém maradsz, mindhalálig.

Alfonz: Addig.

A nő (kitárja karjait): Tehát…

(Alfonz a karjaiba repül. Hosszú, néma csók.)

Alfonz: És most…

A nő: És most?

Alfonz (negédesen): Szombat van.

A nő: Nos?

Alfonz: Nem tudod? Holnapra tárczát kell írnom.

A nő: Óh, édes! (Megöleli.) Hát csücsülj szépen ide mellém. Tudtam, ah tudtam, hogy ma vissza fogsz térni. Biztosra vettem. Ma reggel már konzultáltam a kis könyvet. Most csunya, esős idő jár, tehát egy borus, őszies történetet fogok neked elmondani.

Alfonz: Tehát…

A nő: A czíme: «Levelek, a mik a fán maradtak.»

Alfonz: Szép czím.

A nő (büszkén): Hát még a történet! Figyelj. Egy magányos házban, a város végén, lakik egy öreg ember, a kinek…

(Halkan meséli a témát. Alfonz feszülten figyel, s közben a nő szép vállára hajtja a fejét. A tűz lobog a kandallóban. Besötétedik. Illatos homály. Csöndes, finom asszonyi hangon egy szép, szomorú mese zeng a szobában. Alfonz jegyez.)

A CZIKLÁMENES KALAP.

(Ez valami tengerparton történik. Két pesti dáma sétál szines napernyők alatt, s beszélget. Mellettük az oczeán, de mintha ott se volna. A végtelen mellett kis véges dolgokról beszélnek.)

Az egyik: Karriér, az szép.

A másik: Karriér, az nagyon szép. Minden karriér nagyon szép, de egy se olyan nagyon szép, mint a mamáék szobalányának a karriérje. Ez egy valóságos dráma. Ha én író volnék, mint a Scheibner Jenő, írnék egy szép szinházi darabot belőle és eljátszatnám a Márkus Emmával. Nem hallotta?

Az egyik: Nem.

A másik: A mamáék szobalányát úgy hívták, hogy Erzsi. Ők Pesten éltek, de Erzsi egy nagyon kis városba való volt, már nem is tudom, hogy hívják azt a kis várost. Valami Túr. Mezőtúr vagy Tiszatúr vagy Szakáltúr, nem tudom. Mondjuk röviden Túr, mert egy Túr volt, annyi szent.

Az egyik: És aztán?

A másik: Csak ne sürgessen drágám, mert azt nem szeretem. Majd én mondom, a nélkül, hogy maga «és aztánt» mond. Hát az Erzsinek volt vőlegénye, valami iparos. Már nem tudom, szabóiparos volt, vagy vasiparos, de iparos volt, egy iparos, Túron volt, egy túri iparos.

Az egyik: Igen.

A másik: Azt se kell mondani, hogy igen, mert akkor kijövök az előadásból. Hát az Erzsi egyszer szabadságot kért a mamától, hogy ő hazamegy Túrra és meglátogatja az iparost, a vőlegényét. A mama elengedte, mert akkor ő is elutazott. Ezt az Erzsi fölhasználta és magával vitte a kalapot.

Az egyik: A kalapot.

A másik: Japardon, látja, ezt nem mondtam. A mamának volt egy gyönyörű kalapja cziklámennel dúsan diszitve, egy százforintos kalap, a mi kétszázat mutatott.

Az egyik: Mennyiért vette?

A másik: Nyolczvanért.

Az egyik: Az drága. Én vettem az idén egy százötvenforintos kalapot, a mi négyszázat mutatott, hetvenért. De mindegy.

A másik: De mindegy. Ezt a kalapot az Erzsi elvitte Túrra. Nem lopta, csak kölcsönlopta. Gondolta, ő előbb jön haza Pestre, mint a mama, hát a mama majd nem veszi észre. És elutazott Ipartúrra a gyönyörű kalapban. Ez a kalap olyan volt, mint egy izé, olyan szép. Tudja, úgy oldalt, nem a másik oldalán, hanem a másik oldalán volt egy arrangement, mint egy olyan tömött izé, csupa igazi. És körül cziklámen. Tudja, mi az cziklámen, ugy-e. Ez magyarul is cziklámen, egész körül. Feltünő volt, nagyon feltünő volt, de diszkrét. Mindenki megfordult a mama után, ha fölvette, de nagyon szerény kalap volt, bürgerlich, szinte szegényes, csak nagyon feltünő.

Az egyik: Ezt kölcsönlopta.

A másik: Igen. A fejére tette és ezzel ment Túrra, hogy imponáljon a vőlegényének. Na már most, hogy megjött Túrra, mert nagyon tisztességes lány volt, az anyja elkezdett sírni, mikor a kalapot meglátta. Azt mondta neki, már nem tudom olyan jól parasztosan, a hogy mondta, de eleinte nem mondott semmit, igaz, most jut eszembe. Egy napig nem szólt egy szót se, csak mindig azt kiabálta: «Idös lányom, mivé lettél, idös lányom, mivé lettél.» Szegény lány mentegetőzött, hogy ő becsületes, de hiába. Az anyja sirt és azt mondta: «Elromlottál Pesten, elromlottál azon a disznó Pesten, rossz lány lettél.» Ezt mind a kalap miatt. Az apja, a ki tisztességes, munkában megőszült ember volt és a kit az egész Túr tisztelt, az már meghalt tiz évvel azelőtt. A nővérei is sirtak és egész Túron el volt terjedve a mamám kalapja miatt, hogy az Erzsi félvilági nő lett, én nem tudom, ezt hogy mondják a parasztok, de képzelheti, milyen kellemes, mikor folyton ezt kiabálják egy tisztességes lánynak, még ha cseléd is. A legborzasztóbb az volt, hogy nem is kiabálták, nem is mondták, csak gondolták, de az Erzsi minden arczon ezt látta és mindenki kikerülte az utczán.

Az egyik: Miért nem vetette le a kalapot?

A másik: Mert juszt is fönn tartotta, mert ártatlannak érezte magát és még szemtelenebbül tartotta a fejét, mert ő tudta, hogy tisztességes, és a többiekkel nem törődött. De azok tovább is némán mentek el mellette, senki egy szót se szólt hozzá és mindenki a szemébe mondta, hogy Pesten rossz nő lett belőle. De ő csak büszkélkedett a kalapban és daczolt az egész Dunántúrral.

Az egyik: És a vőlegénye?

A másik: Az direkt kómikusan viselkedett. Kijelentette, hogy hol vette azt a kalapot? A lány azt mondta, hogy a mamától kapta. Ezt a vőlegény nem hitte el, és sírt neki és azt mondta, hogy ő egész nap kínlódik érte, dolgozik mint egy állat, és azalatt ő Pesten tudja Isten kikkel adja magát össze, bizonyára uri emberekkel, a kik ilyen czifra kalapot vesznek neki. Szegény Erzsi tagadta, aztán összeszidta a vőlegényét. Erre a vőlegénye nagyon elkeseredett és egész Túr sajnálta a vőlegényt, mert olyan derék ember volt, erre a vőlegény hazament, pisztolyt hozott és még aznap este rálőtt a lányra, aztán ő is öngyilkos akart lenni, de megakadályozták és átadták a csendőrségnek. Mindez a mama kalapja miatt, Túron. Nem is este, csak estefelé.

Az egyik: Borzasztó.

A másik: Na aztán a seb nem volt súlyos, a szivet lyukasztotta keresztül, azaz a bordák közt megakadt, tudniillik a golyó. De ha tovább megy, a szivet sérti, és az rögtöni halál vagy vagy legalább is sebesülés. Pár napig feküdt az Erzsi, a golyót kivették és az iparos ült egy pár hónapot, aztán feljött Pestre és a mama megbocsátott neki. Erre elvette az Erzsit, mert mink kidobtuk, mert folyton külön ételeket követelt a sebe miatt. És elvette az Erzsit. Vagy ezt már mondtam?

Az egyik: Mondta. Na és mit csinált az Erzsivel az iparos? Elvette?

A másik: Dehogy vette el. Egyideig együtt éltek, mert nem volt pénzük, aztán az Erzsinek meghalt az anyja és örökölt valami kis pénzt, és akkor elvette az iparos. És képzelje, mit csinált az Erzsi.

Az egyik: Hozzáment.

A másik: Ugy van. És a pénzen női kalaposboltot nyitott. Nagyon jól megy neki. Mindez a mama kalapja miatt, finom publikuma van, csupa cselédek járnak hozzá, csak a czége furcsa egy kicsit. Az van kiírva a boltjára, hogy «Mademoiselle MADAME.» Nagyon finom akart lenni.

Az egyik: És az iparos?

A másik: Az hátul ül a boltban és egész nap semmit sem csinál, csak hízik és borotválkozik, piros nyakkendője van és arany óraláncza és a körmét piszkálja, pedig egy körme sincs, mint az ilyen iparosoknak, mert lekopott a munkában. Szóval az Erzsi tartja ki.

Az egyik: És?

A másik: Ez egy karriér! Csak azért mondtam el, mert éppen karriérről beszéltünk. Ez aztán Karriér! Mindez azért, mert hiúságból kölcsönlopta a mama kalapját. Titokban a mama is nála veszi most a kalapokat, mert fele olyan olcsó, mint a városban, és nagyon jó izlése van. Az iparos imádja a mamát és minden évben küld neki egy lombfürészelt óratartót. Már öt van a mamának. És az Erzsi az egész környéken hitelbe ad és kiuzsorázza a cselédeket, és az iparos meg rábeszéli a cselédeket, hogy czifra kalapot vegyenek. És nagyon jól élnek, az iparos nagyon szereti a gyereket, pedig nem az övé. Ez már volt az Erzsinek, mielőtt az iparost megismerte.

Az egyik: Hát mégse volt olyan tisztességes.

A másik: Dehogy nem. Ő is tisztességes volt, a gyerek apja, egy pesti bádogos, az is tisztességes volt és a gyerek is tisztességes volt. Sőt az iparosnak Erzsi első nap, mikor megismerkedtek, bevallotta, hogy van egy fia.

Az egyik: És az iparos?

A másik: Nem bánta. De a kalapért gyilkolni akart. Ez éppen a furcsa az alsóbb néposztályban, különösen az iparosnál. És ezért mondom, hogy ez olyan, mint egy dráma és el kellene mondani a Scheibner Jenőnek, hogy írjon belőle egy drámát a Nemzetinek és a Márkus játszaná az Erzsi szerepét és a Gál az iparost.

Az egyik: Gál? Inkább Rózsahegyi.

A másik: Az nagyon fiatal. Inkább Szacsvay.

Az egyik: Esetleg Dezső.

(Ezen vitatkozva sétálnak tovább a szines napernyőkkel, mellettük ragyog a napfényben az oczeán és ők még mindig nem néznek oda, nem is fognak.)

A KIDOBOTT FÉRFI.

(Színhely egyelőre a lakás ajtaja előtt elterülő kies kis vidék a lépcsőházban. Az ajtón egy bundás, macskabajszu ur csönget türelmetlenül. A figyelmes szemlélő az ur arczjátékából is észlelheti, hogy az ur már negyedszer csönget. Végre ajtót nyit a szobalány.)

Az úr: Hányszor kell maguknál csöngetni?

A szobalány: Ötször.

(Az úr megrémül. A szobalányok nem szoktak maguktól szemtelenek lenni.)

Az úr: Itthon van ő nagysága?

A szobalány: Nincs itthon.

Az ur: Hogy hogy? Hiszen azt mondta, hogy itthon lesz? Nézze meg, hátha itthon van. Talán valami más szobában van.

A szobalány: Köszönöm. (Ez arra a kis aranyra vonatkozik, a mit az úr a markába csusztatott.) Mindjárt megnézem.

(Fojtottan, de hallatszik belülről a következő párbeszéd):

Az asszony: Mit akar?

A szobalány: Nem hiszi, hogy nem tetszik itthon lenni.

Az asszony: Mondja csak, hogy nem vagyok itthon.

(Erre az úr szó nélkül bemegy a szobába. A szobalány eltünik.)

Az asszony: Hogy mert bejönni, mikor azt izentettem, hogy nem vagyok itthon?

A férfi: Gondoltam, hátha mégis itthon lesz.

(Szünet.)

Az asszony: Akar egy érdekes paradoxont hallani? Figyeljen ide: nem vagyok itthon!

A férfi: Mi ez? Mi ez? Hiszen ez kidobás? Egy üvegest dobnak így ki… vagy egy szabót, a ki számlával jön… Tehát ki vagyok dobva?

Az asszony: Ki.

A férfi: Legalább tudjam, hogy miért? Olvassa fel a halálos itéletemet!

Az asszony: Azt is megkaphatja. Tegnap jelenet volt közöttünk. Úgy-e?

A férfi: Úgy van.

Az asszony: Azért volt jelenet, mert én nem akartam hangosan megvallani magának, hogy szeretem. Hat hónap óta a legnagyobb szerelemben élünk, kedves szamár, és maga tegnap pirosra dühösödött, mert nem mondtam, hogy szeretem. De ez csak egy lánczszem a maga rengeteg tévedéseinek hosszú sorozatában, a mely megérlelte bennem azt az elhatározást, hogy ma ne legyek itthon.

A férfi: Hát ezért nincs itthon?

Az asszony: Ezért.

(Szünet.)

A férfi: Halljuk! Halljuk, mert látom, hogy még mást is akar mondani.

Az asszony: Addig szerettem magát, kedves szamár, a míg biztos voltam afelől, hogy nem fogom megcsalni. Most pedig már nem szeretem.

A férfi: Ez azt jelenti, hogy meg fog csalni.

Az asszony: Azt. Meg is mondom, hogy miért. Maga nagyon is férfias volt nekem.

A férfi: Hogy értsem ezt?

Az asszony: Van egy fajtája a férfinak, a melyet én szeretek úgy nevezni, hogy: tiszta hím. Ez az abszolut férfi. Ez nagyon szép dolog, de nem nekünk, rossz asszonyoknak való. A tiszta hím, ez feleségek öröme, jó, szelid kis lányok boldogsága, a kik férjhez mennek és a házasságban megkapják azt az embert, a ki a legtisztább konjugális boldogságot tudja számukra biztosítani. Ez az a tipus, a mely egy csók ideje alatt hatszor kérdezi: Szeretsz? Szeretsz? Hogy szeretsz? Nagyon szeretsz? Mindig ezt kérdezi, mert annyira férfi, hogy már az asszonytól is férfiasságokat követel. Hogy érthetőbb legyek: a vallomás, a bevallás, a dolgoknak teli szájjal való kimondása férfias tulajdonság. Az igazi asszony nem szeret vallani. Az igazi asszony tagadni szeret, még akkor is, a mikor már minden biztos. Ahányszor csak magánál voltam, mindig az volt a leghőbb vágyam, hogy ezt mondhassam: nem is vagyok nálad, nem is vagyok a tied, – mert nekem is, mint más asszonynak, kell az a bizonytalan bizalmatlan kifejezés a férfi arczán, a mely azt mondja: jaj, nem tudom, szeret-e vagy nem. Mi ebből élünk, kedves szamár.

A férfi: Oh jaj, oh jaj.

Az asszony: A mi hatalmunk maguk fölött az, hogy másfajta emberek vagyunk. És maguknak a tragédiájuk az, hogy tőlünk folyton olyan dolgokat követelnek, a miket a világ a férfiaktól szokott követelni: hűséget, igéret megtartását, következetességet, nyiltságot. Ezek mind férfierények és arra valók, hogy az asszonyok biztonságban járhassanak ebben a labirintusban, a melynek férfilélek a neve. Képzelje el: maga nekem azt mondja, hogy öt órakor meglátogatja egy beteg barátját Budán. Én tudom, hogy maga férfi, a ki nem hazudik, a ki az igéretét megtartja, szóval, a ki öt órakor Budán lesz, még ha balták esnek is az égből. Tehát én nyugodtan mehetek el valahová öt órakor, valakihez, a ki miatt megölne. Vagy például nem is tudja milyen megnyugtató valami a maguk becsületszava, ez a vidám kis ostobaság, a mire maguk oly nagyon büszkék. Azt mondom az uramnak: becsületszavadra, hogy Bécsbe mégy? Azt mondja: becsületszavamra. És mivel a becsületszó maguknál oly rengeteg komoly, én nyugodtan mehetek két napig, ahová akarok. Hát nem könnyű ily körülmények közt élni? Nyolcz vagy tíz ilyen dolgot kell tudni a férfiakról, aztán az ember nyugodtan csinálhat, a mit akar.

A férfi: Hát akkor minek veti a szememre, hogy tulzottan férfias vagyok?

Az asszony: Mert egy napon észrevettem, hogy tőlem is férfiasságokat kiván. Hiszen most, a mikor bejött, megint elkövetett valami igazi férfi-szamárságot. Azt mondta a szobalánynak, hogy nekem itthon kell lennem, mert azt mondtam, hogy itthon leszek. Így beszélhet egy doktor előszobájában, vagy egy főhadnagynál, de nem egy asszonynál. Én azt mondtam, hogy itthon leszek és ebből éppenséggel nem következik az, hogy itthon leszek. Ezt a szamárságot maguk, férfiak csinálják egymás közt.

A férfi: Nos, és?

Az asszony: Nos, és ezzel kihoz a sodromból. Az igazi asszony-ember, vagy mint a franczia mondja: homme a femmes nem cselekszik így. Abban már van egy kis nőiesség, a mi megbocsátja nekünk a mi dolgainkat. Csak az ilyen tiszta hímek, mint maga, csak ezek tudnak megundorodni egy-egy asszonyi hazugságtól, vagy következetlenségtől. És ezért valók maguk férjeknek, mert éppen ez teszi magukat alkalmasakká arra, hogy vigyázzanak a házi tűzhelyükre. A férjek szoktak olyasmit kérdezni, hogy: hol voltál, mikor mentél el hazulról, mikor jöttél meg? És csak a feleségek szoktak erre felelni. Mint a hogy a feleségek épp úgy nem asszonyok, a túlzott asszonyiságuk folytán, mint a hogy a férjek a túlzott férfiasságuk folytán nem férfiak az én szememben. Férfi és férj közt olyan a különbség, mint lepke és báb közt. És ugyanilyen a különbség asszony és feleség közt. A házaspár egy békekötés alapján él együtt. A szeretők pedig egy harcz alapján élnek. Most már, ha akad olyan szamár, a ki ezt a két dolgot összetéveszti, az kidobatik.

A férfi: Ez én vagyok, ez a szamár.

Az asszony: Nem. Ön nem a szamár. Hanem ön a kidobatik. Mert erre a czélra van nekem férjem. Annak megmagyarázok mindent, annak megmondom, hogy szeretem, annak adom a becsületszavamat, ahhoz hozzáférfiasodom, mert azzal békét kötöttem az oltár előtt. De maga arra való lett volna, hogy kínlódjék, hogy bizonytalanságban éljen, hogy gyötörtessék, hogy kitünő anyaga legyen az asszonyi trükköknek. Miután azonban nem értette meg a helyzetét…

A férfi: Kidobatik.

Az asszony: Nem. Hanem szamár. Lássa, most is amolyan férfi-logikával próbálja befejezni a mondataimat. Nem, nem, magával nem lehet. Maga járjon el szépen társaságokba egészen addig, a míg meg nem ismerkedik valami jó módú kis lánynyal, a kit aztán vegyen feleségül. Borzasztó boldog lesz, mert a kis lány becsületszavát fogja adni, mindent ki fog mondani, minden csók után a maga buta kérdésére azt fogja felelni, hogy: igen, nagyon jó volt és maga azt fogja mondani a kaszinóban még két év mulva is, hogy: fiúk, milyen buta is az ember, ha kalandokban keresi a boldogságát, mert az igazi boldogság csak a házasságban van. Ön ezt fogja mondani a kaszinóban és éppen azért, mert ezt a kaszinóban fogja mondani, a felesége azalatt be fog surranni egy ilyen macskabajuszúhoz, mint maga, mondván: czuczi, most nyugodtak lehetünk, mert az uram a kaszinóban van. Így van ez, kedves szamár, így lesz ez.

A férfi: De hát akkor mit csináljunk!? Ne menjünk bele a kalandokba, ne nősüljünk meg? Hát mit csináljunk, hogy ne csaljanak meg a nők?

Az asszony: Látja? Ez is buta férfi-beszéd. Azt is csak maguk, buta férfiak hiszik, hogy a nők csalása ellen védekezni kell, vagy lehet. A nőnek hosszú haja van, a nőnek nincs bajusza, a nőnek keble van és a nő csal. És mint a hogy van rövidhajú nő, laposkeblű nő, vagy bajuszos nő, akként van olyan nő is, a ki nem csal. De ezt keresni nem szerelmi élet, hanem smokkság, vagy ritkasággyüjtés. És akkor a maguk helyén már inkább bélyeget gyüjtök.

A férfi: Szóval ki vagyok dobva.

Az asszony: Végérvényesen.

A férfi: Alászolgája. (Kifelé indul.)

Az asszony: Látja, milyen férfi volt megint? Azt mondtam: végérvényesen és maga ezt úgy vette, mintha egy ügyvéd mondta volna. Indult kifelé. A homme a femmes ilyenkor nekiugrik az asszonynak és azt mondja: hát ki vagyok dobva, akkor itt maradok és megcsókollak.

A férfi: Hm… ejnye, ejnye… szóval… hát ha ki vagyok dobva, akkor itt maradok és megcsókollak. (Meg akarja ölelni.)

A szobalány (belép): Doktor Szántó van itt.

Az asszony: Itthon vagyok.

A férfi: Micsoda? Ezt fogadja? Hah, hah! Aha! Hát ő az utód? Értem. Megyek. Alászolgája. Most már értem, hogy ki vagyok dobva.

Az asszony: Bocsássa be a doktor urat. (A szobalány kimegy.) Maga pedig szépen menjen el.

A férfi: Ki vagyok dobva, ki vagyok dobva.

Az asszony: Dehogy van kidobva. (Kituszkolja a másik ajtón, mialatt a főajtón belép a doktor.)

A doktor: Kezét csókolom. Volt itt valaki?

Az asszony: Senki. Magam lustálkodtam. Üljön le, doktor.

(A kidobott férfi tragédiája itt végződik. Vagy ha így jobban tetszik: itt kezdődik.)

SZINHÁZ.

(Benn a szinházban folyik a délelőtti próba. Künn süt a nap, és az a néhány szinész, a kinek nincs éppen dolga, sétál a napon. Egy szinész és egy szinésznő együtt sétál.)

A szinész: Persze, persze, hogy úgy van.

A nő: Mindig azt mondod, hogy szeretsz.

A szinész: Nagyon. Még így nem is szerettem. Kolozsváron szerettem egy nőt kilenczvenhétben, de azt se szerettem úgy, mint téged, angyalom.

A nő: Hát akkor hol az igazság?

A szinész: El foglak venni, drágám, becsületszavamra. A mint ahhoz a kis pénzhez jutok, elveszlek. Ha Glückstein aláírja, megkapom a pénzt és akkor úgy elveszlek, hogy csak úgy zúg.

A nő: És akkor is fogsz szeretni?

A szinész: De még hogy. Egyszer elvettem egy nőt, nyolczvankilenczben, Sopronban, de azt se szerettem úgy, mint a hogy téged foglak szeretni. Te vagy az én életem, az én ragyogó üdvösségem, mit nekem az ország gondjai és Shaftesbury herczeg igérete? Ám jőjjön hadával.

A nő: Ez a London csillaga.

A szinész: Úgy van. Második felvonás, ötödik jelenet. Voltak, a békebiró.

A nő: És meg tudnál halni értem?

A szinész: Szó nélkül. Akarod? Akarod? Egy szót szólj és…

A nő: Nem, nem, az Istenért, nem. Csak szeress, Kővári. Szeress, Kővári.

A szinész: Szerelem, e szó annyit takar. De ha d’Aubignyné úgy akarja, szivem lábai elé teszem s mint postatiszt nézek a világ szemébe. E harczban Lebidois győz, grófnő.