Part 7

A gazdag: Hát csak befuj. Tudhatnád, hiszen neked is van gégéd. Nem tudod, mi a gége? Az az a kő, a mi az ember nyakában van, elől. Ha tapogatod a nyakadat, érzed hogy van benne elől egy kő. Vagy egy vas. Vagy nem tudom… szóval valami kemény. Az a gége. És abba fuj a szél. És az rossz. De csak nekem rossz, mert nekem gallérom van. Neked nem rossz, mert neked kendőd van. És most már látom, hogy nektek nem is olyan rossz. Nekünk gazdagoknak sokkal rosszabb.

A szegény: Nem is rosszabb.

A gazdag: De is rosszabb.

A szegény: Nem is.

A gazdag: De is.

(Ballagnak tovább. A gazdag erősen gondolkozik.)

A gazdag (magában): Talán a vallásban van a dolog.

A szegény: Mit mondasz?

A gazdag: Van vallásod?

A szegény: Van.

A gazdag: Mikor?

A szegény: Kedden és pénteken, háromtól négyig.

A gazdag: Nekem is akkor van. Hát akkor te is olyan vallásu vagy, mint én. Mert ha más vallásu volnál, akkor szerdán négytől ötig volna vallásod és ha zsidó volnál, akkor csütörtökön volna és nem köszönnél a papnak.

A szegény: De nekem kedden és pénteken van, háromtól négyig és én köszönök a papnak.

A gazdag: Ez a római katolikus vallás.

A szegény: Ez az.

A gazdag: Hát akkor ez is mindegy. (Nevet.)

A szegény: Mit nevetsz?

A gazdag: Mert én azt hittem, hogy a szegény emberek még a vallásban is zsidók.

A szegény: Az nem is igaz. Nagyon sok gazdag zsidók vannak.

(Mennek, mendegélnek.)

A gazdag: Ejnye, ejnye. Hát most már igazán nem tudom. Ha beteg vagy, muszáj ágyban maradni?

A szegény: Nem.

A gazdag: Miért?

A szegény: Mert nincs is ágyam.

A gazdag: Hát hol alszol?

A szegény: A sarokban van egy pokrócz, azon van még egy pár pokrócz, aztán van egy pár rongy, aztán van egy párna, meg van egy takaró. Ez nem ágy, hanem vaczok.

A gazdag: Vaczok? Milyen szép neve van. Vaczok. Vaczok. Vaczok.

A szegény: Igenis, vaczok.

A gazdag: És neked szabad abban aludni. Mink egyszer csináltunk egy ilyet a tesvéremmel és sokáig könyörögtünk, hogy engedjen az anyám ott aludni, de nem hagyott. És egyszer aztán, mikor az apám meg az anyám a szinházban volt, csináltunk egy ilyet plédekből meg paplanokból és ott aludtunk tíz óráig, de akkor hazajöttek, megbüntettek és az ágyba kergettek. Milyen jó pedig az!

A szegény: Megbüntettek? Megvertek?

A gazdag: Nem. Nálunk nem lesz verve.

A szegény: Hát mi lesz csinálva?

A gazdag: Le kellett írni százszor azt a mondatot, hogy: Gyereknek éjjel ágyban a helye.

A szegény: Pedig ez nem is igaz.

A gazdag: Hát téged nem úgy büntetnek?

A szegény: Nem. Én kapok egy pofont az apámtól, aztán mehetek játszani.

A gazdag: Oh, az én apám sokkal kegyetlenebb. Nekem mindig ilyen feladatokat kell írni.

A szegény: Borzasztó lehet.

(Ballagnak, ballagnak.)

A gazdag: Na hát én most megyek haza. De hiába szólítottalak meg, mert nem tudtam meg semmit. Hát hogy segíthetnék én rajtad, mikor nekem sokkal rosszabb, mint neked. Neked sokkal jobb, mint nekem. Én odaadnék mindent azért, hogy szegény lehessek. (Felragyog a szeme): Hiszen az nagyszerű lehet, szegénynek lenni!

A szegény (büszkén): Bizony! Bizony!

A gazdag (irigyen néz rá): Most hová mész?

A szegény: Csavarogni.

A gazdag (félig síró hangon): Oh… oh… milyen jó…

A szegény: Hát szerbuz.

A gazdag: Szerbuz.

A szegény: (hátbavágja, mondván): Leczti!

(Nagy rohanás. A szegény egyenest berohan a legnagyobb sárba. A gazdag, a ki pedig már majdnem utólérte, megáll a sár partján. A szegény a sár közepén áll, bokáig a fekete lében és onnan vigyorog. Sőt kiabál is.)

A gazdag. És a sárba is bemehet… és a legnagyobb disznóságokat szabad neki kiabálni… és…

(Keserves sirásba fulladva bandukol hazafelé.)

FELVONÁSVÉG.

(Ez itt egy kis tanulmány. Határozottan nagyképűség volna «dramaturgiai vázlatnak» nevezni, pedig nagyon szeretném. Tehát: felvonásvég. Egy vígjáték első felvonásának a vége.

Személyek:

Egy asszony (28–30 éves).

Egy ur (35–36 éves).

Egy ifju (28 éves).

A díszlet egy folyó partját ábrázolja. Túlnan kék hegyek, őszi reggeli párába burkolva. A folyó opálszínű. A falevelek mind sárgák, sárgás-zöldek és pirosak. Kora reggel van.)

XIV. JELENET.

_Az asszony, az ur._

Az ur (belép a szinpadra): Hogyan? Ön itt?

Az asszony (kissé dideregve): Itt vagyok, mint láthatja.

Az ur: Ilyen korán kel?

Az asszony: A hotelben kivülről fűtik a kályhámat, s ma úgy zörögtek vele, hogy félhétkor fölébredtem. Nem tudtam aztán már elaludni. Hát gondoltam egyet és felöltöztem. Lejöttem élvezni ezt a hűvös őszi reggeli hangulatot.

Az ur: Én mindig ilyenkor kelek.

Az asszony: (nem felel. Átnéz a tulsó partra).

Az ur: Oly ritkán esik meg, hogy egyedül találom.

Az asszony: Igen?

Az ur: Igen.

(Szünet.)

Az ur: Pedig özvegy asszonyt nem nagy művészet egyedül találni, ha az ember ráadja magát.

Az asszony: Viszont nem nagy művészet özvegy asszonynak egyedül maradnia, ha ráadja magát.

Az ur: Izé… menjek el?

Az asszony: Nem mondom. De tudja… hüvös van, sötét, borus nap van… ilyenkor az emberek hüvösek, sötétek és borusak a gondolatai.

Az ur: Azt látom. De azt hiszem, ezen könnyű segíteni.

Az asszony: Hogyan?

Az ur: Az ember mond egy meleg és fényes szót. Egy szót, a mi fűt. Aztán mindjárt meleg van és süt a nap.

Az asszony: Például.

Az ur: Például: szerelem.

(Szünet.)

Az asszony: Hogy érti ezt?

Az ur: Szeretem magát. Két éve szeretem, két éve titkolom úgy, hogy minden szempillantásban érzi rajtam, hogy minden tekintetemből kiragyog, hogy minden szavamból ordít.

Az asszony: És?

Az ur: És… ez az egész. Most egyedül vagyunk, most mondom. Jól esik mondanom. Szeretem, szeretem, egy érett férfi komoly szerelmével, mely nem szalmalángon melegedett, hanem lassú tűzön pirult.

Az asszony: Ugy beszél, mint egy érzelmes szakács.

Az ur: Tréfál.

Az asszony: Hihetetlenül ostobák maguk, férfiak. Határtalan a maguk ügyetlensége.

Az ur: Miért?

Az asszony (feléje fordul, mosolyogva): Nincs érzéke magának a stilus iránt? Hány óra van most? Hét. Milyen nap van ma? Szeptember huszonkilenczedike. Milyen az idő? Szép, derűs, meleg, melankolikus őszi nap? Ördögöt. Minden csupa hüvösség, minden nyirkos, dideregtető, hideg, szomorú. Valami nagy pinczehangulat ül a lelkemen. Most keltem föl és még nem reggeliztem. Nem aludtam ki magamat, rosszkedvű vagyok, a mosdóvizem kellemetlenűl hideg volt, tehát bosszusan, álmosan, dideregve, éhgyomorra kapom ezt a szerelmi vallomást. Szerencsétlen ember. Egy szerelmi vallomást, a mely két év óta pirul lassú tűzön. Egy szerelmi vallomást, a mely nem illik a meteorologiai viszonyokhoz. Egy vallomást, a melynek valami selymes, szőnyeges, függönyös szoba mélyén kellene elhangzania, mikor alkonyat van s pattog a tűz a kandallóban s mikor én kissé pirultan, lágy kasmir-pongyolában heverek a kereveten, mint ezt utálatos, régi és rossz írók már elcsépelték, de a mint az életben mégis kellemes. Csöndben kellene ennek elhangzania, de lágy, meleg csöndben. Ez a csönd itt hideg és kemény csönd. Érti? Ezt viszont utálatos, új és rossz írók csépelték el, de ez is így van. A mit ön most cselekedett, az stílszerűtlen, az rossz, az ügyetlen. Ön kamatoztatta a tőkéjét két éven át, szépen hallgatott és most az egészért, kamatos kamatokat is beleértve, valami rossz papirost vett. Fucscs az ön tőkéjének. Ön egy pillanat alatt elrontott mindent.

Az ur: De…

Az asszony: És most ne szóljon, mert rettenetesen hasonlít ahhoz az emberhez, a kinek a szél a Margithidról a Dunába viszi a kalapját és a ki utánacsap, lenyul érte a vizbe. Egyike a világon a legnagyobb és legszebb kunsztoknak: ilyenkor nem kapni a kalap után. Brutus megölte az apját; az ókorban ez volt a példa arra, hogy valaki tudott az érzelmein uralkodni. A jövő Brutusa az lesz, a ki nem kap a kalapja után, ha a szél lerántja a fejéről. Apát ölni könnyű. Majd ha egyetlen reflexmozgásuk felett tudnak uralkodni, akkor beszéljenek lelki erőről és lélekjelenlétről, urak. Ne szóljon most. Ne dadogjon. Ne kapkodjon. Ne tegye magát nevetségessé. Hallgasson.

(Szünet.)

Az ur: Tehát stilszerűtlen voltam.

Az asszony: A legnagyobb mértékben.

Az ur: Belátom.

Az asszony: Lássa, ezt szeretem. Legalább tanult valamit, aminek nagy hasznát veheti, ha nők körül jár. Én még azt is bevallom magának, hogy nem tudom: nem járt volna-e sikerrel a kisérlete, ha olyankor tette volna, a mikor meglett volna rá a dispoziczió. Tanulja meg, hogy az igazi asszony ezen az egy ponton fogható meg. Jókor kell jönni. Most legalább elmegy a kedve néhány évre attól, hogy szerelemről beszéljen egy éhes, fázós, rosszkedvű asszonynak csunya időben, a szabadban, a mikor annak az asszonynak minden inkább foglalkoztatja e pillanatban az elméjét, mint a szerelem, a melytől oly távol van ez a helyzet, mint…

Az ur: Spórolja meg ezt a lesujtó hasonlatot. Köszönöm, hogy megtanított valamire. Ugy érzem, hogy még hasznát fogom venni az életben. Kezét csókolom.

(Kalapot emel és balra elmegy. A mely pillanatban balról eltünt, jobbról belép a szinpadra az ifjú.)

XV. JELENET.

_Az asszony, az ifju._

Az asszony (az ifjú nyakába borul): No végre, hogy itt vagy!

Az ifju: Te édes.

Az asszony: Csókolj meg… csókolj… Ezen a szép, szomorú őszi reggelen jobban sovárgok az ajkad melege után, mint valaha. Ölelj meg. Most jó, most édes, most boldogság. Soha, csak most.

(Összeölelkeznek.) (Függöny.)

GYUFAOLDAT.

(Esti hét óra. A gyerek most jött haza a Városligetből a kisasszonynyal. A ház urnője az erkélyen ül és a Lloyd estilapját olvassa.)

A cseléd (berohan): Nagysága, az Istenért, tessék hamar jönni.

Az urnő: Mi az?

A cseléd: A kisasszony gyufát kever.

Az urnő: Mit csinál?

A cseléd: Tessék jönni…

(Előre szalad, az urnő utána. Benyitnak a kisasszony szobájába. A kisasszony az asztalnál ül és egy pohár meleg vízbe gyufafejeket aprit, mint kiflit a kávéba. Közben csöndesen sír.)

Az urnő: Mit csinál, kisasszony?

A kisasszony: Én?

(Hirtelen az asztalra borul és zokogásban tör ki. A cseléd hamar elszedi előle a poharat meg a krajczáros gyufát.)

Az urnő: Menjen ki, Eszti.

A cseléd: Igenis. (Kimegy.)

Az urnő: Mi ez, kisasszony? Beszéljen.

(A kisasszony nem felel, csak sír. Ez így megy tiz perczig.)

Az urnő (kikiált): Pista, gyere be.

(Bejön a gyerek és merőn néz.)

Az urnő: Hol voltatok délután a kisasszonynyal?

A fiu: A ligetben.

Az urnő: És… mi baja most a kisasszonynak?

A fiu: Nem tudom. Talán a főhadnagy megsértette.

Az urnő: Micsoda főhadnagy?

A fiu: Van nekünk egy főhadnagyunk. Mindig vár minket a Zserbó mögött.

Az urnő: Szép. És ma is várt?

A fiu: Ma mink voltunk ott előbb. Aztán csak később jött a főhadnagy és veszekedtek.

Az urnő: Veszekedtek?

A fiu: Nem mindjárt, csak aztán.

Az urnő: Hát hogy volt, mondd el szépen az egészet, mondd el, mit hallottál.

A fiu: Hát jöttünk és vártunk és aztán jött a főhadnagy. Nem huszár, csak gyalog-katona. És a kisasszony üdvözölte a szájával és a főhadnagy visszaüdvözölte a szájával, még a fülibe is beleüdvözölt. Jaj, maga kiczliz, jaj, maga kiczliz. Ezt mondta a kisasszony. Jaj, maga kiczliz.

Az urnő: Tovább.

A fiu: Hát mondta neki, hogy ő egy kiczliz és aztán leültek a padra. Akkor valamit beszéltek és a főhadnagy mondta, hogy áthelyezik Horvátországba. De a kisasszony mondta, hogy: ez nem igaz, még tőlem is kérdezte, hogy: «úgy-e, Pista, nem igaz?» Én mondtam is, hogy nem igaz. Aztán lassan a kisasszony szomorú lett és sírt és szidta a főhadnagyot, de a főhadnagy vigasztalta és üdvözölte a szájával a nyakát és az egész arczát összeüdvözölte. Ezt tudsz, ezt tudsz. Ezt mondta a kisasszony. Ezt tudsz, egyebet se tudsz.

Az urnő: Tovább.

A fiu: De aztán csak sírás volt és üdvözlés volt és a kisasszony azt mondta, hazugság az egész, te csak a faképnél akarsz hagyni, tik tisztek mind ilyenek vagytok, mér is adtam oficzirnak a szerelmemet.

Az urnő: Nem szégyelli magát kisasszony, a gyerek előtt ilyeneket mondani?

(A kisasszony mozdulatlanul sir tovább kis tócsákat az asztalra.)

A fiu: Akkor a főhadnagy németül esküdött és azt mondta a kisasszonynak németül, hogy szereti őtet. Nicht wahr, nicht wahr, ezt mondta a kisasszony, hogy én ne értsem. Nicht wahr. Hogy nem igaz.

Az urnő: Tovább.

A fiu: Akkor egyszerre nagyon dühbe gyött a kisasszony és azt mondta: «nahát, ha éppen tudni akarod, most hagysz el, a mikor szerencsétlenné teszel.»

Az urnő: Jó, jó. Aztán mi volt.

A fiu: Hát hogy szerencsétlenné teszi, meg hogy megöli magát, mert anya lesz.

Az urnő: Kisasszony, kisasszony, hallja ezt, szemtelen disznó? Ilyenre bízom a kis fiamat.

(Semmi válasz.)

A fiu: Hogy hát megöli magát mert fél a szégyentől és hogy hát könnyű neked, mert te oficzir vagy, de mit csinálok én, mert szembeköp az egész világ és a főhadnagy üdvözölni akarta, de a kisasszony eltolta őtet és kérdezte tőlem: «ugy-e, Pista, aljas ember a főhadnagy bácsi?» én mondtam, hogy aljas és a főhadnagy kupán vágott és megint akarta megölelni a kisasszonyt és mondta, hogy Horvátországba megy, majd onnan küld nyolcz forintot.

(A kisasszony felzokog.)

Az urnő (ridegen): Tovább.

A fiu: Aztán elment a főhadnagy és a kisasszonnyal utána szaladtunk és a kisasszony kérdezte: legalább az adresszedet mondd meg és a főhadnagy mondta: majd megírom levélben és akkor mentünk az Aréna-kávéházba és a kisasszony sokáig telefonált és kijött és mondta: «látod, Pista, milyen aljas, nem is helyezték át Horvátországba.» Aztán hazajöttünk.

Az urnő: Jól van, fiam, kimehetsz.

A fiu: Kezit csókolom. (Kimegy.)

(Nagy szünet.)

Az urnő: Kisasszony!

A kisasszony (fölkel az asztaltól és alázatosan áll meg az urnő előtt): Nagyságos asszony kérem…

Az urnő: Fogja be a száját.

A kisasszony: De igazolásomra…

Az urnő: Arra fütyülök. Semmi közöm hozzá. Ön… ön…

A kisasszony: Nagyságos asszony kérem, egy szó sem igaz… már mint abból, a mit én a főhadnagynak mondtam. Csak szerelmét akartam visszanyerni.

Az urnő: Nem igaz?

A kisasszony: Persze hogy nem. Csak ki akartam próbálni, hogy ha ezt mondom, van-e pofája elhagyni engem.

Az urnő: És?

A kisasszony: Hát tetszik látni, volt pofája.

Az urnő: És ez a komédia itt a gyufával?

A kisasszony: Még egyszer próbára akartam tenni szerelmét… ha kiiszom a gyufát és benne van az ujságban… Hogy eljött volna-e hozzám? Hogy lett volna-e pofája hagyni engem a kórházban.

Az urnő: Lett volna nyugodt lehet.

A kisasszony: De most már nem iszom meg.

Az urnő: Jól teszi. És minthogy hála Istennek, sem anyának nem érzi magát, sem gyufát nem ivott, most nyugodt lélekkel kijelenthetem, hogy ki van dobva tőlünk és ha még egy óra mulva itt látom, a férjem dobja ki. Szedje össze azonnal a czókmókját és mars.

A kisasszony: Csak az én Pistikémtől bucsuzhassam el.

Az urnő: Attól elbucsuzhatik, maga szemtelen. Nézze meg az ember. Főhadnagyok, meg hazugságok, meg gyufák… ilyen hallatlan szemtelenséget még életemben nem hallottam. Örüljön, hogy a férjemnek nem szólok, mert ha szólnék neki, tudja Isten, mit csinálna magával! Mars ki a házamból!

(Kimegy, becsapja az ajtót és tovább olvassa a Lloyd estilapját. Benn a kisasszony csomagolni kezd és énekel. Az énekből erősen kihallatszik fájó rezgéssel ez a sor: «szegény szivem majd megreped utánad.»)

A KOCSI.

(Ennek a beszélgetésnek személyei: egy úrnő és egy férfi. Azért nem mondom: asszony, nő, vagy hölgy, mert szeretném az «úrnő» szóval az életkorát is jelezni. Úrnőnek csak az élet meghatározott öt esztendejében hívják az asszonyt. A férfi pedig – férfi. Tudniillik ő is férfikorban van.)

Az urnő: Száz éve nem láttam.

A férfi: Ezt én sajnálom a legjobban.

Az urnő: De örülök, hogy most látom, mert elbeszélgethetünk régi dolgokról. Nagyon régi dolgokról, olyan régiekről, hogy talán már nem is emlékszik rájuk.

A férfi: Furcsa, hogy maga most már másodszor szólít meg úgy, mintha mind a ketten hatvan évesek volnának. Előbb azt mondta, hogy száz éve nem látott. Most meg nagyon régi dolgokat említ.

Az urnő: Nos?

A férfi: Asszonyok csak olyankor szokták a multat régmultnak tekinteni, mikor el akarnak mesélni valami olyat, a mi mentségre szorul. És egyelőre jobb mentség nincs, mint az idő.

Az urnő: Érdekes. Nagyon érdekes.

A férfi: Micsoda?

Az urnő: Hogy kitalálta. Hogy kitalálta az igazat. Valóban, el akarok mondani valamit. És ezt a férfiak csak akkor szokták kitalálni, ha az asszony meséjében ők maguk fordulnak elő.

A férfi: Hogyan? Előfordulok benne?

Az urnő: Nagyon.

(Szünet. A férfi nagyon töri a fejét.)

A férfi: Nem jut eszembe semmi.

Az urnő: Majd én segítek. Elmondom, de diszkrécziót kérek.

A férfi: Ugyan, ugyan…

Az urnő: Nem a történetre vonatkozik a kérésem. Azt elmesélheti bárkinek. De az időpontra nézve adja a becsületszavát.

A férfi (némán kezet nyujt.)

Az urnő: Tudniillik tíz évvel ezelőtt történt. Itt, Pesten. Októberben.

A férfi: Nem emlékszem.

Az urnő: Tíz évvel ezelőtt októberben együtt voltunk egy estélyen. Magának barna volt a haja, mint a gesztenye. Én meg sokkal szőkébb lettem azóta. Künn vacsoráztunk a Városligetben. Az uram akkor két hétre Berlinbe utazott és én egymagam mentem el az estélyre. Éjfél után egy órakor megúntam a mulatságot és jelentettem a háziasszonynak, hogy haza fogok menni. Maga ott állt a háziasszony mellett és nagyon a szemembe nézett.

A férfi: Ez… ez… ez már kezd eszembe jutni.

Az urnő: Egész este nagyon kínozott. Akkor három hétig szerelmes volt belém. Nem beszélt róla, de azokkal a bizonyos néma grimaszokkal kínozott. Meg mozdulatokkal: kiment, bejött, felkelt, leült, szóval úgy viselkedett, mint a hogy nagyon ügyetlen, fiatal szerelmesek szoktak viselkedni.

A férfi: Aha… aha.

Az urnő: És mikor a háziasszonynak azt mondtam: «na Teréz, most elmegyek haza», akkor maga elsompolygott a háziasszony mellől és mikor a vesztibülből kiléptem az utczára, hogy kocsiba üljek, maga egyszerre csak ott termett.

A férfi: Igen.

Az urnő: És azt mondta, hogy haza akar kisérni.

A férfi: Igen.

Az urnő: Én nevettem ezen az őrültségen, határtalanul illetlennek tartottam az ajánlkozását, de aztán beleegyeztem, még pedig két okból. Először, mert oly ártatlanul, oly naivul ajánlkozott, hogy azt gondoltam: «nini, ez nem is tudja, milyen borzalmas dolgot kér.» Másodszor pedig, mert… majdnem szerelmes voltam magába.

(Nagy szünet.)

A férfi: Miiiiiii? Micsoda?

Az urnő: Igen, igen.

A férfi (nagyranyitott szemmel): Szerelmes volt?

Az urnő: Nem. De majdnem. Tudja, azon a ponton voltam, a hol a többi kezd a férfitől függeni. Az asszony bizonyos ideig nyugodtan tűri a dolgot, aztány egyszerre csak érzi, hogy «na most már a többi az ő dolga».

A férfi: És maga ezt érezte?

Az urnő: Ezt.

A férfi: Miért nem mondta?

Az urnő: Mert ennek az egész dolognak éppen az a természetrajza, hogy az asszony nem mondja. A férfi dolga: megkülönböztetni azt az időt, mikor az asszony nem _érzi_, attól az időtől, mikor már nem _mondja_.

A férfi: Oh, én szamár.

Az urnő (sóhajtva): Hagyjuk ezt. Folytassuk az esetet. Mikor ajánlkozott, hamarjában nem tudtam, mit csináljak. Aztán valami bolond láz szaladt végig rajtam és azt mondtam: jó. És akkor maga hirtelen felkiáltott: «Kocsiért megyek?» És ez volt az első hibája.

A férfi: Micsoda.

Az urnő: Hogy elment kocsiért és magamra hagyott két perczre. Képzelheti, mennyire tetszett maga nekem, ha még ezt is eltűrtem. Pedig az asszony semmiért nem haragszik úgy, mint azért, hogy valaki ki hagyja hűlni. Aztán megjött a kocsi.

A férfi: Konflis.

Az urnő: Úgy van. Szép magától, hogy emlékezik még a műfajra. Mert ezen fordul meg minden. Konflis volt, nem pedig fiakker, egyfogatú és nem kétfogatú.

A férfi: Nem kaptam mást.

Az urnő: Kapnia kellett volna. Mert mi történt?

A férfi: Beültünk a konflisba.

Az urnő: Úgy van. És huszonöt perczig mentünk hazafelé. Tudja, mi a különbség konflis és fiakker közt?

A férfi: Nem. Nem. Nem.

Az urnő: Először is a konflisnak zörög az ablaka és az ember nem hallja, hogy mit beszél az, a ki mellette ül. Aztán a konflis októberben nyirkos és kietlen. A fiakkernek sem a kereke, sem az ablaka nem zörög. A kereke gummival van bevonva, az ablakrámák pedig posztóval. A fiakkerben tehát kellemes, tompa csönd van, ott lehe finom nüánszokat mondani. Ott lehet közömbös szavakat különös hangsúlylyal ejteni. Ön azt kérdezte tőlem: «Hogy érzi magát?» Nagyon szellemes kérdés volt és én azt feleltem rá, hogy: «jól». Az ablak csörgött, a kerék zörgött, a kocsi rázott és így nekem kiáltanom kellett: «jól, jól, johól!» Holott a puha és csöndes fiakkerben lesüthettem volna a szememet és halkan mondhattam volna: «jól». És a hangomba vegyíthettem volna valami szemérmes biztatást, valami csöndes szégyenkezést, a miből maga rögtön kiérezte volna, hogy jól érzem magam az ön társaságában, hogy egy kicsit félek, de ez jól esik… satöbbi, satöbbi, satöbbi. Az a «jól», ha csöndesen mondhattam volna, az én saját külön nüánszaimmal, valóságos biztatás lett volna az ön számára. De így, hogy nagyon hangosan mondtam, azt jelentette: «jól érzem magam, jól, jól, hagyjon már békében?» És akkor hallgattunk vagy öt perczig a kocsiban. És konflisban még hallgatni se lehet. Mert a csöndes, puha fiakkerben feltünt volna a hallgatásom és maga azt kérdezte volna: «Miért hallgat?» – És akkor én talán sírni kezdtem volna.

A férfi: Oh, óh!

Az urnő: De a konflisban nem tűnik fel a hallgatás. Mert természetes, hogy abban a nagy zörgésben nincs kedve beszélni az embernek. Hogy finoman fejezzem ki magamat: a konflisban nem hallani a csöndet. Tehát ez is kútba esett. És aztán szépen, sorjában kútba esett minden, mert elvégre azt még szerelmes nőtől sem kívánhatja a férfi, hogy mindent bevalljon brutális érthetőséggel, – hogyan kívánhatná tehát olyantól, a ki még csak majdnem szerelmes és a ki igazán csak apró sóhajtásokkal, furcsább hangsulyozásokkal értetheti meg magát…

A férfi: Úgy van, óh én szamár, úgy van, óh én szamár.

Az urnő: És azontúl, hogy én kiszálltam a kocsiból és maga elbúcsúzott tőlem, nem is láttam. Jól tette, hogy elkerült, mert hiszen semmi bátorítást nem kapott tőlem. Most látom azóta először. Hát vegye tudomásul, hogy ha akkor fiakkert hozott volna…

A férfi: Oh, óh!

Az urnő: Ilyen semmiségeken múlnak a legszebb dolgok. És most ne is feleljen, se magát ne sajnálja, se engem ne sajnáljon. És most büntetésből kisérjen haza az uramhoz.

A férfi: Megyek kocsiért.

Az urnő: Jó lesz, mert esik az eső.

A férfi: De most már… most már öntudatosan, tiszteletből hozom a konflist.

Az urnő: Nem, nem. Tiszteletből hozzon fiakkert, mutassa ezzel, mint a hogy én is meg fogom mutatni, hogy most már hiába a fiakker is. Rettenetes, hogy maguk férfiak sohse találják el. Menjen. Menjen és jegyezze meg, hogy ha asszonyt kisér haza, mindig azt a kocsit válaszsza, a melyikbe a lehető legtöbb ló van fogva. Menjen.

(A férfi búsan megy kocsiért. Régi szamárságok fanyar emléke húzza mosolyra az arczát. És az eső esik, csöndesen.)

A NAGYON ELŐKELŐ FIU.

(Szinhely: bárhol, ahol egy asztal és két szék van. Személyek: a művésznő és a fiu. A művésznő valamivel öregebb mint a fiu. A fiu sokkal fiatalabb mint a művésznő. Az asztal a középen áll, a művésznő az egyik széken ül, a fiu a művésznő mellett áll és a másik szék üres. Majd később ül le rá a fiu.)

A művésznő: No, magyarázza meg.

A fiu: De nem fog haragudni.

A művésznő: Nem.

A fiu: Hát pontosan hogy volt? Úgy volt, hogy Erdélyben volt egy hangverseny, a melyen maga énekelt. Maga Bécsből jött, a pályaudvaron reggelizett és azonnal utazott tovább Erdély felé. Én magát nem ismertem, nekem a hangverseny rendezősége azt írta, hogy ott a helyszínén tartunk egy próbát és este a konczerten én kisérem magát. Így hát egy vonaton utaztunk és ott ismerkedtünk meg a Sas-szállodában.

A művésznő: Úgy van.

A fiu: Konczert után nem beszéltünk, s megint csak a vonatnál találkoztunk reggel.

A művésznő: Igen.

A fiu: A rendezők, a kik le sem feküdtek, amúgy frakkosan kísértek ki minket a vonathoz, magának átadtak borítékban ötszáz koronát, nekem átadtak borítékban százötven koronát. Azzal beültünk ketten egy kupéba…

A művésznő: A mely rosszúl volt fűtve.

A fiu: A mely egyáltalán nem volt fűtve, a mi szintén nagy baj volt, de a mely körülményre egyelőre nem óhajtok kiterjeszkedni.

A művésznő: Gyerünk tovább.

A fiu: Gyerünk tovább. Hideg volt, tehát keztyüt húztam, és tudja Isten, ha én keztyüt húzok, mindjárt megszállja egész lényemet valami előkelőség. Maguk hölgyek ezt nem értik, de minden egyszerű polgár, a ki nem sokszor húz keztyüt, igazat fog nekem adni abban, hogy a keztyü nagy hatással van az emberre.

A művésznő: Tovább, tovább.

A fiu: Kérem, ne nézze le a fontos részleteket. Ez a keztyü-dolog például igen fontos volt. Mert aztán már olyan keztyühangon kezdtem önnel beszélni.

A művésznő: Nem vettem észre. Egyszerűen udvariasan, kedvesen beszélt, mint akárki más beszélt volna az ön helyén.