Part 9

A báróné: Ne, Pirnóczy… ne, ne… én tisztességes asszony vagyok, bár báróné, de tisztességes. Nem csalom meg az uramat. És vigye el innen lihegő ajkait, fojtó lélekzését, szomorú teve-szemeit, mert elkábít. Menjen, Pirnóczy… nekünk az életben nem szabad többé találkoznunk.

A festő: Ellöksz?

A báróné (gyöngéden): Ne sértsen meg. Édes kis művészem, ebből nem lehet semmi. És ha szivem mélyén volna is egy kis titkolt érzelem, egy kis kék virág, én azt lenyelném. Nem, nem.

A festő: Elrugsz?

A báróné: Ne ily keservesen, művészem, mert sírva fakadok. Itt a csipkekendő… tegye ezt el emlékül… és ha nagyon fáj a szíve… hát… fujja bele.

(Két könnyet sír a kendőbe.)

A festő: Imakönyvembe fogom préselni.

A báróné: És most adjon kezet. Így. Eressze el. Az istenért, Pirnóczy, eressze el a kezemet, bejöhet valaki.

A festő: Ne huzigáld. Így, a kezedet fogva, kell kérnem tőled valamit. Én művész vagyok. Bolond bohém. Le akarlak festeni. Ihletemet, életemet, búmat, szerelmemet festeni bele egy képbe, madonnám. Ez lesz életem nagy műve. Öregségem vigasza. Jőjj el…

A báróné: Mily szép eszme.

A festő: Jőjj, ah, jőjj… és ruha, lepel nélkül akarlak festeni… mint Évát a paradicsomban.

A báróné: De Pirnóczy!

A festő: Igen, igen. Mez nélkül. Örök titok marad.

A báróné: De Pirnóczy… hiszen nem élünk a középkorban! Megsért ezzel a kéréssel. És ne sértsen meg. Ne rombolja illuzióimat. Hadd szeretem titokban, tisztán, ábrándosan, szomorúan.

A festő: Hát jó, egy leplet vesz föl.

A báróné: Soha.

A festő: Mit csináljak? Hát jó… estélyruhában, így, a hogy van… ezzel a vakító nyakkal, vakító vállal, vakító kebellel, vakító karokkal… ah, minden reményemet festem bele… összetört szivemet festem a rideg vászonra. Engedje meg. Ezzel tartozik bennem a művésznek.

A báróné: Örömet okozok vele?

A festő: Boldogságot.

A báróné: Hát megengedem. Ebben a ruhámban fog lefesteni. És mosolyogni fogok magára. Ezt a bánatos, szerelmes mosolyát a tisztességes asszonynak, ezt örökítse meg a képen. És zálogul hadd csókolom meg a homlokát.

A festő: Meghalok a boldogságtól. Ah, ez a szent, tiszta, testvéri csók! Följebb, följebb, ott csókolj, a dudoron, a mitfresszerek fölött.

A báróné: És most menj, mert összetöröd ezt a gyenge szivemet.

A festő (boldog mosolylyal): Tehát lefesthetlek!

A báróné (szerelmesen): Le.

A festő: Mily boldogság. És hidd el… de nem, nem, most úgy tele van a szivem… én veszem a vásznat, nem engedlek fizetni, nem, nem.

A báróné: Pardon, azt nem. A vásznat…

A festő: Ne is beszélj. A rámát is én, a festéket is én. (Ordítva): Ne sértsd meg önérzetemet, mert ököllel sujtok le rád!

A báróné: De édes kis művészem…

A festő: És ha szegény beteg édesanyám szájából vonom is el az orvosságravalót, én fizetem a vásznat, a festéket, a rámát…

A báróné: De…

A festő: És a munkát is. Mert ha nemcsak millióid, hanem billióid volnának, akkor se engedném, hogy te… nem, nem. Azt a rongyos ezer forintot majd csak lebőjtölöm, lespórolom magamtól, szegény beteg édesanyámtól, hiszen te éretted teszem! (Sír.)

A báróné: Ne tovább. Szeretsz?

A festő: Még kérdezed? Kérdezd a holdtól, hogy feljön-e. A virágtól, hogy nyílik-e.

A báróné: Hát ha szeretsz, megengeded, hogy a nyomorult anyagiakat én adjam. Ki se nyisd a szádat. Egy szót sem. Örökké marná a szivemet, ha áldozatot hoznál…

A festő: Hát legalább a munkámat ne fizesd meg. Ne alázz meg végleg. Legalább azt a tíz napi munkát adjam én az én bohó szerelmes szivemmel… legalább tíz napig éhezzem miattad…

A báróné: Soha. Ez életben nem látsz többé, ha nem engedsz. Ezer forint a készkiadásokért és ezer forint a munkád megváltásáért. Hát meg vagy te ezzel fizetve? Hahaha!

A festő: Hahaha.

A báróné: Lehet művészi munkát pénzzel megfizetni? Menj, édes kis bolondom.

A festő: Megaláztál. (Kezet csókol).

A báróné: Te… te… te… bolond kis művészem. Naiv gyermek.

(Csodálattal nézi.)

A festő: Imádlak. Tisztán. Nem érzékileg.

A báróné: Vigyázz, a férjem.

(A báró megjelenik az ajtóban.)

A festő: Úgy hát megyek.

A báróné: Ég vezéreljen.

A festő: Gondolatban csókolom azt a tiszta, magas homlokodat. És holnap kezdjük a festést. És ne hidd, hogy másként szeretlek. Nem érzékileg, nem, nem. Mert szép vagy és mert én művész vagyok.

(Kimegy.)

A báróné (magában): Naiv, édes bohém.

(A festő a másik szobában a homlokára teszi a kezét, mint a ki fél, hogy a feje megreped a boldogságtól. És édesen, bűvösen mosolyog a kábult báróné felé.)

MENNYEI ÉS FÖLDI SZERELEM.

(Este van, ama bizonyos őszi, városligeti este, mikor már finom ködpára ereszkedik a Stefánia-útra, és messze, a láthatár alján egy pirosan égő felhő előtt sárga lámpalángok csillognak. A városból úgy hallatszik ide a kocsik zaja, mint valami szőnyeges szobába. Két férfi sétál az uton, a közepén, a hol boldog és poros nyári délutánokon kocsik röpülnek.)

Az egyik (abban a hitben, hogy valami nagy okosságot mond): Én azt hiszem, hogy még soha asszonyban nem volt egyformán elosztva a testi és a lelki szerelem. Tizianonak van igaza.

A másik: Miben van igaza Tizianonak?

Az egyik: Abban, hogy azt a szép képet festette, a melynek az a czíme, hogy «Mennyei és földi szerelem». Két nő van rajta. Az egyik csupa égi derü és tiszta nyugalom, a másik csupa husos érzékiség. Igy van ez az életben is.

(Nagyot szív a szivarjából, mint a ki megoldotta az egész kérdést. Boldog és büszke.)

A másik: Gondolod?

Az egyik: Gondolom. Én nem tehetek róla. Egyszerű paraszt vagyok és a kövér nőket szeretem. Szép a lelki élet és szépek a szerelem szenvedései, de nekem minden ilyen szamárság elpárolog a fejemből, ha az asszonynak a szép piros száján gyöngéden és forrón végigsiklom az ajkammal. Szinte érzem, hogy kis villamos szikrák pattognak a két meleg, száraz ajak közt.

A másik: Az ilyesmire a nő neveli rá az embert.

Az egyik: Hogyhogy?

A másik: A férfi mindenre kapható. Ugy látszik, a te nőd… Ne félj, nem kiváncsiskodom… A te nőd érzéki lény. És így te is az ajkakról álmodol. Az én nőm… Ne félj, nem leszek indiszkrét… Egészen más. Nem tudom, talán mert sovány nő, de arra nevelt, hogy a lelki gyöngédség és a boldogító barátság az igazi tartalma még az ilyen bűnös viszonynak is.

Az egyik: Sovány nő.

(Megint szivarozik, mert megint megoldotta a problémát természettudományi alapon.)

A másik: A szerelemben szemérmes és finom. Szép gondolatai vannak. Nála a szerelem csók-része csak arra való, hogy háttere legyen gyöngéd és szép gondolatoknak, a rólam való meleg gondoskodásnak. Talán butának fogsz tartani, de úgy érzem, hogy a legforróbb délutánok után is úgy válunk el egymástól, mint két testvér. Langyos, boldog nyugalom a szivekben. Zavartalan, csöndes emlék.

Az egyik: Mennyire különbözők a nők! Ha én elválok az enyémtől, úgy érzem magam, mint a vad hím, a ki elmegy bujdosni az erdőbe, ordítani, a miért a párjától eltépték. És ő is úgy megy el, mint a hogy nőstényhez illik. Felvérzett ajakkal, vágygyal, valami szerelmes gyülölettel és boszúval a szivében. Mert az érzéki szerelemből sohasem elég.

(Szivarzik, az ismert okból.)

A másik: Az én nőm ezt sohasem tudná megérteni. Meggyülölne és megutálna, ha így beszélnék.

Az egyik: Az enyém meg kinevetne téged, ha hallana. Hisz tudod, mikor az ember udvarolni kezd egy asszonynak, mindent megpróbál. Hát megpróbáltam én ezeket a lelki mókákat is. De ugy lefujt, hogy örökre elment tőle a kedvem. Soha többé egy szó sem esett köztünk ilyesmiről. Csókolni, csókolni, ölelni, égni, forrani, pirosnak lenni, kielégíthetetlennek lenni! Ez az!

(Szivarozik.)

A másik: Csodálatos, hogy hogy összetalálkoztunk mi ketten.

Az egyik: Hogyan?

A másik: Ugy, hogy a két végletben élünk. Te a vér szerelmét éled, én a lélek érzéseit élem. A tied a kövér, piros nő, az enyém a sovány fehér nő.

Az egyik: No az enyém azért nem olyan nagyon kövér.

A másik: Az enyém se sovány éppen.

Az egyik: Az enyém: közép. Se nem kövér, se nem sovány. De kövéret mutat.

A másik: Az én nőm is középút. De ő inkább soványat mutat. És nem fehér, hanem rózsaszinűen sápadt.

Az egyik: Az enyém se piros-pozsgás. Rózsaszinű, de tüzesen rózsaszínű.

A másik: Nagy heccz volna… egyszer összehozni ezt a két asszonyt. Mit beszélhetnének ezek egymással? Én már hallottam ilyet, francziáktól. Ugy négyesben elmenni egyszer… vacsorázni.

Az egyik: Azt nem lehet, mert hátha ismerik egymást.

A másik: Te… ejnye! Milyen furcsa. Hátha ismerik egymást.?

Az egyik: Talán jó barátnői is egymásnak.

A másik (nekipirul): Te…

Az egyik: (már-már sejtve, hogy mit akar mondani): Nos?

A másik: Te… ha te megmondod, hogy ki a tiéd, én megmondom, hogy ki az enyém.

(Némán haladnak egymás mellett és mind a kettőnek nagyon tetszett az eszme. Most csak azon gondolkoznak, hogy vajjon a világ legnagyobb gazsága volna-e az, ha kicserélnék a neveket, vagy a legártatlanabb üzlet.)

Az egyik: (hosszú hallgatás után): Add ide a kezedet.

A másik: (kezet fog vele).

(Furcsán néznek egymás szemébe, aztán boldogan mosolyodik el mind a kettő. Hosszas és erős, férfias kézszoritás következik.)

Az egyik: (halkan): Szabó Jeromosné.

A másik: Mi?

(Akkora szemet mereszt, mint egy őrült.)

Az egyik: Most te.

A másik: Mi? Micsoda? Kit mondtál? Mit mondtál?

Az egyik: Szabó… Jeromosnak… a felesége.

A másik (belekapaszkodik a karjába): Te…

Az egyik: Na, na, na, na??

A másik: Az az enyém is.

(Rettenetes szünet.)

Az egyik: Kedden, csütörtökön, szombaton.

A másik: Hétfőn, szerdán, pénteken.

(Ujabb szünet.)

Az egyik: És vasárnap?

A másik (könnyes szemmel): Ki tudja?

Az egyik: Ez az a lelki nő?

A másik: Ez. Ez a sovány, fehér, lelki nő, a mennyei szerelem, a testvéri langyosság, a szemérmes szűz.

Az egyik: És ez a kövér, piros, érzéki nő, a földi szerelem, az asszonyi tűz, a vad nőstény.

A másik: Sírni tudnék.

Az egyik: Te sirni tudnál, mert mint lelki nőt szeretted. Én nevetni tudnék, mert engem így nevelt.

(Az, a melyik azt mondta, hogy sírni tudna, keservesen mosolyog. Az pedig, a melyik azt mondta, hogy nevetni tudna, tragikus arczot vág.)

A másik: Most mi lesz velünk?

Az egyik: Még kérdezed? Okos és modern emberek vagyunk, nem fogjuk most kölcsönösen megölni egymást. Én nem tudom, ti lelkiek miként gondolkoztok, de mi érzékiek megbődülünk arra a gondolatra, hogy az asszonyunkhoz másnak is van köze. A dolog nagyon egyszerü. Nekem nem kell többé.

A másik: Mi lelkiek pedig… mi lelkiek pedig… Nekem se kell többé.

(Kezet fognak.)

Az egyik: Ellenben van egy ötletem.

A másik: Nos?

Az egyik: Nagyon jó az ötletem. Ebben a pillanatban úgy érzem, hogy még soha életemben ilyen jó ötletem nem volt. Figyelj jól ide. Ez az asszony olyan csodálatos ügyességgel csinált magából két nőt, hogy honorálni illik.

A másik: Honorálni? Mivel?

Az egyik: Azzal, hogy mint igazi gentlemanekhez illik, belemegyünk az ő életfelfogásába. Ha ő két nőt csinált magából, fogadjuk el őt két nőnek. Higyjük el neki. És…

A másik: És…

Az egyik: És… és maradjon minden a régiben.

A másik (minden gondolkodás nélkül): Igen.

Az egyik: Megegyeztünk ebben?

A másik: Meg.

Az egyik: És soha, soha többé nem beszélünk róla, sőt semmiféle szerelemről sem. És ő sem fog megérezni rajtunk semmi változást. Én továbbra is érzéki leszek és te ezentúl is a lelkiekre helyezed a súlyt. És boldogan és békében fogunk élni. Szervusz.

A másik: Szervusz.

(Röviden, hamar szorítanak kezet, az egyik elmegy jobbra, a másik elmegy balra és mind a kettő azt gondolja magában, hogy politikát fog változtatni az asszonynál, hogy a másikat kitúrja a helyéből. Mind a kettőnek ég a szíve és holnap mind a kettő jelenetet fog csinálni az asszonynak. És az asszony holnap mind a kettőt ki fogja dobni és másik kettő után fog nézni és az asszonynak lesz igaza.)

TARTALOM.

Egy utca és egy szám 3 A kulcs 11 Az utolsó délután 21 Alfonz, vagy: egy szegény ifjú története 29 A ciklámenes kalap 40 A kidobott férfi 49 Szinház 60 Dialog az anyaszívről 69 Hajnali trapp 82 A fiúk mind ilyenek 91 Vasuti kaland 99 Az utolsóelőtti csata 114 A kis tömzsi fekete fiú 124 A szarvas hátán 135 A leggonoszabb nő 143 A súlhóf 152 Este hét óra 160 A katona 166 Szegénység 176 Felvonásvég 184 Gyufaoldat 191 A kocsi 198 A nagyon előkelő fiú 207 A szép öreg asszony 217 Történet a sárga szoknyáról 226 Oh, szent művészet! 235 Mennyei és földi szerelem 243