Part 8

A fiu: Ezért mondom, hogy ez keztyühang volt, mert én az én zeneszerző-barátaim közt arról vagyok híres, hogy én vagyok a legnagyobb csibész. Goromba és gúnyos vagyok a nőkkel, nálam a hölgy olyanokat pirul, a milyeneket csak akar, engem a nők előbb megutálnak, meggyűlölnek, aztán megirigyelnek, meg akarnak maguknak szerezni, uralkodni akarnak rajtam, mire én egyre gorombább és egyre malicziózusabb vagyok velük, mire látván a sikertelen küzdelmet, kezdenek belém szeretni.

A művésznő: Szép kis ostobaságot szavalt most itt.

A fiu: Nem is olyan ostobaság ez, a milyennek látszik. Ha a férfi nehezen megszerezhetőnek mutatkozik a nő előtt, ez már jó befektetés. A német bakfisregények «hideg» emberekről beszélnek. Ez volt a régi módszer. De az uj módszer szerint a fiu meleg, temperamentumos, de úgy tesz, mintha utálná az illető hölgyet, őrülten rajong és lelkesedik például a repülőgépért, úgy, hogy a hölgy végre is azt mondja magában: «miért a repülőgép és miért nem én?» A hölgy azt gondolja: «ha ez nem nézne le engem, rólam is tudna ilyen szépeket mondani», és végül észreveszi magát a hölgy azon, hogy irigyli a fiunak a kalapját azért, mert a kalap a fiuval együtt megy haza.

A művésznő: Aztán?

A fiu: Aztán ez az egész.

A művésznő: Ez az egész módszere?

A fiu: Ez.

A művésznő: Gyönyörű.

(Hallgatnak.)

A fiu: Könnyű ezt most megkritizálni. Hanem kiállani, az nehéz. Maga most nevet rajta.

A művésznő: Persze, hogy nevetek.

A fiu: Hiszen épp erről van szó. Most már elmondtam a módszeremet, mert a kolozsvári gyorsvonaton elmulasztottam kipróbálni. Ez most már csak bonczolás.

A művésznő: Bonczolás?

A fiu: Az. Ha magam feküdném a klinikán a bonczasztalon néhány darabra vágva, nem tudná könnyen elképzelni, hogy valaha is belém lehetett szeretni. Ugy-e? Hát az én csibészségemnek, az én felületes, fölényes, léhán kedves, gyermekesen daczos, elbizakodott és mégis oly kezes, szimpatikus hódítómodoromnak ez, a mit most itt elmondtam, már csak a hullája. Ezen ugyan nincs mit imádni, ezt magam is tudom.

A művésznő: Tehát?

A fiu: Tehát ezt gyilkolta meg részint a keztyü, a mi igazán nem csibész-kellék, részint pedig a kupéban érezhető hideg, a mely minden könnyed csevegésnek, mozgékonyságra alapított modornak ellensége. Gubbasztva ültünk a sarokban és a repülőgépről volt szó. Bizonyos undorral beszéltem a repülőgépről, valami előkelő fanyarsággal, a mi magának nagyon tetszett.

A művésznő: Úgy van.

A fiu: Pedig nekem az kellett volna, hogy ne tessék önnek. Azt a kis ellenszenvet nem tudtam magában fölkelteni, a miből én a szerelmet csinálom, a mivel én magamból az idomíthatatlan, meghódíthatatlan csikót formálom a nő szemében, mert a nőnek minél idomíthatatlanabbnak tünik fel valaki, annál jobban szeretné idomítani és szelidíteni. De a szelid unalom és udvarias modor, a melylyel a diskurzust kezeltem, szimpátiát ébresztett magában és én szimpátiával nem érek semmit, mert azzal nem tudok mit kezdeni.

A művésznő: De kedves, udvarias volt.

A fiu: Mert akkor már lemondtam magáról, Akkor már eunuchnak éreztem magamat, a ki lemondott a nőről, s a kinek most már csak egy gondja van: igyekezni azon, hogy a nő jól érezze magát. Mert ha ott be lett volna fűtve és rajtam nem lett volna keztyü, akkor azon igyekeztem volna, hogy a nő rosszul érezze magát.

A művésznő: Szép.

A fiu: És így egyre előkelőbbé váltam. Gondosan betakartam önt a plédemmel, a mi megnyugtató hatást tett önre. Ebben sok minden van, benne van az, hogy mozdulatlanná tettem önt, nem voltam kiváncsi a lábára, karcsu alakját bebugyolált tömeggé csúfitottam, szinte megrögzítettem a kupé sarkában, szinte nem is akartam, hogy mozduljon, felém hajoljon. És ehhez illő dolgokat is mondtam: adtam a pedáns, rendes, gondos, családi embert, más emberekről kezdtem kaszinói hangon beszélni, dicsértem a korrekt urakat, holott imádom a csirkefogókat, de észleltem, hogy ön így érzi jól magát és semmi okom nem volt arra, hogy önt nyugtalanná tegyem egy uj világfelfogással.

A művésznő: Tehát ezért volt előkelő?

A fiu: Ezért.

A művésznő: Ezért volt finom, kedves, okos, udvarias?

A fiu: Ezért.

A művésznő: Ezért tetszett nekem, ezért mondtam én magamban: «érdekes, ez a semmi kis muzsikus milyen nobilis, előkelő, komoly kis fiu»?

A fiu: Ezért.

A művésznő: És ez mind azért volt, mert ön unt engem, lusta volt a meghódításomra vállalkozni, mert hideg volt és mert már keztyüt húzott.

A fiu: Úgy van. Egyik dolog vonzotta a másikat. A hideg a keztyüt, a keztyü a plédet, a pléd a baráti gondoskodást, a baráti gondoskodás az udvariasságot, a finom hangot, a köznapi kaszinó-felfogást és a vígjátéki szalontónust.

A művésznő: Szóval lenézett.

A fiu: Le.

A művésznő: Nem látta bennem az asszonyt, csak a nőt.

A fiu: Csak a nőt.

A művésznő: Nem érdekeltem.

A fiu: Nem.

A művésznő: Nem érdeklem most sem?

A fiu: Most sem.

A művésznő: Jelentéktelen kis operettnő vagyok a maga szemében, a ki néhány száz koronáért utazik és énekel.

A fiu: Úgy van.

A művésznő: Nem is énekelek olyan jól?

A fiu: Nem.

A művésznő: Nem is vagyok olyan szép?

A fiu: Nem.

A művésznő: Isten áldja meg.

(Fölkel.)

A fiu: Hova megy?

A művésznő: Innen el. Mert látom, hogy kezdődik a maga módszere. Kezdődik a csirkefogó-hang.

A fiu: Maradjon itt.

(Most ül le a másik székre.)

A művésznő: Köszönöm, nem. Most már ugyis hiába próbálná ki rajtam a módszert. Akármit mondana, folyton arra gondolnék, hogy ez most módszer.

A fiu: Vagyis: nem szabad egy nő előtt a módszert előre elmesélni.

A művésznő: Nem, fiam. Hanem nem szabad egy nőről bármilyen lélektani hülyeség miatt is lemondani. Én a plédbe burkolva az egész utazás alatt azon gondlkoztam, hogy maga az én emberem. Ilyen kell nekem. Akkor meg voltam fogva, módszer nélkül.

A fiu: Igazán?

A művésznő: Igazán. Amért nem a módszernek ültem fel, hanem az embernek, a ki soha olyan művész nem lehet, hogy magát egy szerep mögé el tudja rejteni, mint ezt maguk, kisszerű hódítók hiszik, azért nem kellett volna engem lenézni.

A fiu: Nem?

A művésznő: Nem.

A fiu (felragyogó szemmel): Igazán?

A művésznő: Olyan igazán, mint a milyen igazán én most magát itt hagyom a faképnél.

(Szó nélkül örökre távozik.)

A SZÉP ÖREG ASSZONY.

– Azt mondja, hogy eljátszotta a fiatalságát?

– El én.

– És ezt olyan keserves dolognak tartja?

– A legkeservesebbnek a világon.

– Látszik, hogy még fiatal. Higyje el nekem, öregembernek, hogy van annál sokkal keservesebb dolog is. Például az, a mikor valaki eljátszsza az öregségét.

– Hát azt is lehet?

– Mindent lehet. És én mindenkinek, a ki nekem elfecsérelt ifjuságáról beszél, el szoktam mondani egy öregasszonynak a történetét, a ki, miután elpazarolta a fiatal éveit, és rendben, csöndben, tisztességben megöregedett, fogta magát, és két hónap alatt nyakára hágott az öregségének. Jár maga lóversenyre?

– Nem.

– Akkor nem ismerhette. Ép a lóversenyen láttam először ezt az öreg hölgyet. Vidékről jött fel az urával, a ki jelentéktelen emberke volt. Meggazdagodtak, nem volt gyerekük, és kapták magukat, egyszerre csak felhurczolkodtak Pestre azzal, hogy hátralevő napjaikat ebben a lármás és vigasságos malomban fogják leőrölni. Jó kis lakást béreltek a Belvárosban és élték világukat. Az asszony nagyon szép volt.

– Hány éves volt?

– Lehetett vagy ötven. Képzeljen el egy középtermetű, se nem kövér, se nem sovány asszonyt, a ki már ötvenéves és a ki még harminczhatnak sem látszik. Ez volt ő. Az volt, a mire a férfiak azt szokták mondani, hogy gusztusos öregasszony. Jól konzerválta magát. A vidéki levegő szokott ilyen asszonykonzerveket csinálni. A vidéki élet belülről impregnálja valami nagy harmóniával a lelki életüket, a jó levegő pedig megőrzi a külső szépséget. Mindenkinek feltünt, hogy milyen szép, az összes férfiak összesugtak abban a társaságban, a melybe járni kezdtek, az asszonyok el voltak ragadtatva, a lányok pedig mind szerelmesek voltak az öregasszonyba, mint a hogy tudnivaló, hogy a leányok első szerelme sohasem hadnagy, vagy gimnazista, a hogy a rossz német írók el akarják hitetni az emberiséggel, hanem mindig valami szép, érett, okos asszony.

– Nos, és?

– Én ugyanabba a társaságba jártam. Nem játszottam ott szerepet, de mikor unatkoztam, közibük jártam. Megismerkedtem az öreg hölgygyel és rájöttem, hogy nemcsak szép, hanem okos is. Sőt elmés. Olyanféle nő volt, mint a milyenek a herczegnők a Dumas darabjaiban. És mondom, nem győzöm elégszer hangsulyozni, hogy szép volt, telt, formás, pirosarczú, a szeme friss és lobogó tűzzel teli, a haja gyönyörű ősz haj volt, fehér, mint a galamb, de dús és illatos, a mint mindenki érezhette, a kinek az a szerencse jutott, hogy fölsegíthesse rá a köpenyét. A társaságnak csakhamar központjává vált, ünnepelték és miatta az összes urak faképnél hagyták az összes hölgyeket. Érezni lehetett, hogy ezeknek kifizette magát a Pestre való felköltözés. Meghódították uj környezetüket. És most jön az, a mi érdekes. Egy napon az öregasszony olyan erős parfümmel illatosítva jélent meg a társaságban, hogy mindenki elfintorította az orrát.

– Ugyan.

– Ez már annak az eredménye volt, hogy váltig duruzsolták a fülébe asszonyok, férfiak, hogy ő milyen fiatal. Nem szeretem a tulzásokat, de hajlandó vagyok a helyzetet akként jellemezni, hogy az öregasszony elhitte magáról, hogy huszéves. És ez volt a tragikum.

– Miért?

– Mert néhány nap mulva új ruhát csináltatott. A régi ruhája, a mit még vidékről hozott magával, pompás és véletlen vegyüléke volt a gusztusosan öltöző szép asszonyok és a tiszteletet gerjesztő matrónák öltözékének. A vidéki szabónő nem jó szabónő, de épp úgy benne élvén a konzerváló vidéki levegőben, mint azok, a kiknek ruhát varr, önkéntelenül is eltalálja ezt a helyes középutat. Ott nem hisz a megöregedésben a kuncsaft sem, hát nem hisz benne a szabónő sem. De ezt a pesti szabó nem tudja. Hát egy rettenetes ruhát csinált neki.

– Milyet?

– Olyat, a milyet rendelt. Fiatalosat. Mellet ki, hasat be, mint katonáéknál mondják. És mindenütt feszült az a ruha. A legfurcsább helyeken volt testhezálló. És suhogott! Sőt az több is volt már, mint suhogás. Vannak most már női ruhák, a melyek nem suhognak, hanem súgnak, suttognak, sóhajtanak, kéjesen nyögnek, vágyakozva sikoltanak apró, halk sikoltásokkal. Ez a selyem nyelvére lefordított szerelmes nyögdécselés, a mit egyébként, szivemből utálok, most már mindenütt hallatszott, a merre csak járt az öregasszony. És úszott utána az erős parfüm, az új Violet-kreáczió, minden nap mást próbált, végigpróbálta mindazt a sok perverznevű illatot, a mit most már piszkoskezű öreg vegyészek párolnak mindenféle keserű levekből: Kadsura du Japon, Loxus doré, Quintessence de Katalpa, Primrose Extraessence… Fejezzem ki magamat brutálisan? Az öreg nő illatos volt.

– És aztán?

– És nem aztán, hanem most rögtön, minden átmenet nélkül nevetni kezdtek rajta. De ő ezt nem tudta. Sőt úgy vette észre, hogy az érdeklődés most nagyobb mértékben fordul feléje, hát még jobban igyekezett. Egy szép napon megjelent olyan kalapban, a melynek én ezt a czímet adtam volna: «a madárzsarnok hekatombája». Zöld, sárga, piros és hupikék madarak gomolyogtak azon a kalapon botrányos mennyiségben, úgy, hogy eszembe juttatta ez a kalap azt a híres madárhegyet, a mit Herman Ottó olyan szépen írt le, s a melynek összes szikláit eltakarja az a sok millió madár, a mely ott lakik. És most jött valami, a mi már majdnem a legszomorúbb volt.

– Még ez után is jöhetett valami?

– Az jött, hogy a szép öreg nő szép öreg haja egyszerre csak fiatalodni kezdett. Sárgult. Egyre jobban sárgult. Aztán nem láttuk a nőt három napig. Azalatt még sárgább lett a haja. Aztán nem láttuk négy napig és akkor barnulni kezdett a haja. Aztán akkor megint minden nap láttuk és minden nap barnább lett a haja, mint a jó tajtékpipa. Úgy, hogy nem is kellett soká várnunk, egyszerre csak ott állott előttünk egy rettenetes nő, most már pudermarta arczczal, némi arczmassage-zsal, nagyobb estélyeken egy kis piros fénynyel az ajkán, mely festéket jelentett. És készen volt a maskara, a megfiatalodott öreg nő, hogy parlagi szóval mondjam, itt volt a közröhej, a jó, finom, igazi, szívből fakadt hátmögi közröhej. Úgy, hogy néhányan, a kik gondolkozni is szoktunk, a szó szoros értelmében megsajnáltuk a matrónát. Szegény szép öregasszony! De még itt sincs vége.

– Még volt valami?

– Volt. A lányok kiábrándultak belőle, ellenben a gimnazisták beleábrándultak. A ki gimnáziumba járt, tudni fogja, hogy a férfilét leggyalázatosabb állapota a gimnáziumi szerelem. A latin tanulmányoknak a szerelemmel való keveredése émelyítő dolog. Nem hinném, hogy a realisták szerelme is ilyen csúf valami. Szóval akadt egy VII. osztályú tanuló, a ki verset szerkesztett az öreg hölgyhöz és ekkor az öreg dáma végleg meghalt az esztétíka számára. Én egyszer, mikor erről gondolkozva hazafelé mentem, úgy elkeseredtem, hogy arra gondoltam, nem lehetne-e a halottégetést kötelezővé tenni az emberekre nézve – már bizonyos korban. Így legalább nem végeznék csunyán az emberek.

– És mi lett a vége?

– A vége az lett, hogy elkezdődtek a sértődések. Ez is mondott valamit, az se fogta be a száját, itt is volt egy kis baj a meghivással, ott is termett egy kis pletyka, összeveszések jöttek, sértő levelek és bocsánatkérő levelek röpködtek, az öreg úr egyszer majdnem párbajozott, az öreg hölgy közundor tárgyává nőtte ki magát, szóval végérvényesen és visszavonhatatlanul megfiatalodott. Vége volt.

– Úgy látom, mégse volt valami okos nő.

– Dehogy nem. Okos volt, de elhitte, hogy fiatal. Én meg vagyok győződve, hogy ha nem változtat magán, szerelmes lett volna bele az egész társaság. Így szegénynek haza kellett utaznia vidékre, a honnan jött. Ott aztán, képzelheti, milyen módon fogadták. Nem csinálhatott egyebet, végleg letört, szürke rongyokban járt, pápaszemet viselt, kávét ivott. Tavaly halt meg. Eljátszotta az öregségét. Ez a szép öregasszony története, édesem. Ez az a történet, a mit én mindenkinek el szoktam mondani, a ki sajnálja a fiatalságát, a melyet elpazarolt. Borzasztó keserves vigasztalás, de megis vigasztalás: öregség is van, és az élet nincs befejezve akkor, a mikor a festőanyag kifogy a hajtüszőkből. Azután még jön valami, a mit még jogunkban van elrontani. Az élet addig tart, a míg az emberi ostobaság. Parancsolja ugyanezt más formában? Nem élünk elég hosszú ideig ahhoz, hogy megokosodjunk. Jegyezze meg az öregasszony történetét, és mindig, mikor valami könnyelmüséget akar elkövetni, gondoljon rá. Én is minden könnyelmüségem előtt gondolok rá. És igazán, őszintén mondhatom önnek, nem érek vele semmit, hogy gondoltam rá. Alászolgája,

TÖRTÉNET A SÁRGA SZOKNYÁRÓL.

(Hosszú történeteket ma már csak a vonaton hallgat végig a jól nevelt ember. Tehát a dolog a vonaton történik. Pirosodó levelek közt szalad a vonat. Szép őszi reggel. Egy öreg ur van a kupéban, meg egy hölgy. Ezuttal nem az öreg ur mesél, mint ez illenék, hanem a hölgy. A mese egy párbeszédből fejlődik ki, így valahogy.)

A hölgy: Ön azt mondja, hogy az illető kisasszony csak hosszas lelki harczok után tért le a jó útról.

Az öreg ur: Ugy van. Egybevetette az egybevetendőket, megrágta, meggondolta a dolgot, aztán rászánta magát, és puff, egy szép napon elhagyta Marosvásárhelyt a főhadnagygyal. Az apja sírt, az anyja sírt, mindenki sírt. De a dolgon már nem lehetett segíteni. A kisasszony letért a jó útról. Hosszas lelki tusa után, de letért. Ön szinművésznő, az ön pályáján nem itélik meg szigorúan az ilyet. Hát bocsásson meg a kisasszonynak.

A hölgy: Megbocsátottam neki. Csak a lelki tusa ellen van kifogásom.

Az öreg ur: Hogyhogy?

A hölgy: Nem szeretem az olyan lelki tusákat, a melyek egy főhadnagygyal végződnek.

Az öreg ur: Azt akarja ezzel mondani, hogy ez könnyen ment a kisasszonynál?

A hölgy: Azt. Sok mindent akarok mondani, de félek, hogy unalmas leszek. Hát inkább elmondom erre vonatkozólag azt a történetet, a melyből leszürtem a mondanivalómat. Szürje le ön is. Jó?

Az öreg ur: Jó.

A hölgy: Hát vidéken voltunk egy penzióban, csupa kis leány, tizenöt, tizenhat, tizenhét éves leányok. És volt köztünk egy Teréz nevű leány, a kit legtöbbre tartottunk. Szép nagy, okos leány volt, és volt egy kopott sárga szoknyája, abban járt otthon. Sötét narancssárga, izléstelen szinű szoknya volt, de ha Teréz fölvette, valami pittoreszk áradt belőle. Egy napon Teréz eltünt a penzióból. Nem is jött többé vissza. Mikor elment, a sárga szoknya volt rajta, ezért szökhetett meg. Azt hitték tudniillik, hogy csak a kertbe megy. Még aznap este visszahozta egy munkásformájú ember a sárga szoknyát, azzal az izenettel, hogy a kisasszony nem jön többé vissza, mert elszökött egy szinészszel. Persze, nagy táviratozás, szaladgálás lett erre, de már késő volt. Megtalálták Pesten Terézt és a szinészt, de, mondom, már késő volt. Hát belenyugodtunk mi is abba, hogy Teréz elzüllött. Elment. Szerelemből ment el. És a sárga szoknya ott maradt a penzióban, künn függött az előszobában, mint a Teréz hősiességének zászlója. A többi czókmókja, a mit visszaküldött, elkallódott. De a szoknya megmenekült az enyészettől, talán éppen azért, mert sárga volt. Feltünő volt. Egyéniség volt ez a szoknya. És mi tisztelettel mentünk el mellette, éreztük, hogy ez a szoknya bűn-szoknya, szökési szoknya, hozzányultunk az ujjunkkal, aztán megriadtunk tőle, majd meglóbáltuk és néztük az ingását, a melyben volt valami emberi. Ijesztő volt, a mint méltóságos lendüléssel ingott a szögön jobbra, balra, csupa áhítat, csupa rettenet szállt belőle. Nem tudtuk, tiszteljük-e a szoknyát, vagy féljünk tőle. Idővel olyan szerepet játszott a mi életünkben, mintha valami nagy csatán megtépett zászló lett volna, a mely emlékezetbe idézi a veszedelmeket, a könnyeket, a bajt, a hősiességet, mindent, a mi szép és szomoru és bátor csak van a mi életünkben. És egyszer rettenetes dolog történt. A sárga szoknya egy este eltünt a fogasról. Senki nem merte kérdezni, hogy hol van, mert a szoknya olyan volt, mint valaki, a kivel nem illik szóba állni, a szoknya olyan volt, mint valami tiltott pikáns könyv, mint valami Zolaregény. Csak nagy titokban bujtunk össze és ugy kérdeztük egymástól: Hol a sárga szoknya? Hova lett a sárga szoknya? De sem az igazgatónőnek, sem az idegen lányoknak nem volt szabad tudniok, hogy mi ismerjük a szoknyát. Aztán megtudtuk, mi történt. Egy barátnénk, a kit úgy hivtak, hogy Irma, elcsente a szoknyát a fogasról, és bevitte magával este a szobájába. Ha egy férfit vitt volna be, az se lett volna szörnyűbb és merészebb dolog, mint ez. Valamennyiünkben elhült a vér, mikor a leány reszketve, sápadtan, megriadtan vallotta be nekünk másnap, hogy ő volt az, a ki a szoknyát elvitte. De visszaakasztotta a helyére még másnap. Nekiestünk és faggatni kezdtük, hogy miért tette. Kisült, hogy kilopózott este a szobájából, és mikor senki nem látta, dobogó szívvel, rémülten, mintha lopna, hamar beszaladt a szobájába a sárga rongygyal. És elmondta, hogy fölvette, a tükör elé állt vele, aztán leült a székre. És elmondta, hogy rémület fogta el, ijedt gondolatok kezdtek szaladgálni a fejében, láz futotta el az arczát, a keze reszketni kezdett, majd hirtelen sirás fogta el, ugy hogy letépte magáról a szoknyát, zokogva bujt az ágyába, de ott se tudott nyugodni, mert a sárga rongy, a melyet egy sarokba dobott, úgy lángolt onnan feléje, mint valami máglya tüze, a sárga szövet, mintha valami lángcsomó lett volna, égette, odáig érezte a melegét, s hiába oltotta el a lámpát, bevilágította az egész szobát, úgy hogy a szegény leány nem tudott aludni, egész éjjel láza volt, sirások rázták a mellét, a legrémesebb gondolatok égették a fejét. Igy várta meg a hajnalt, a mikor is visszalopta a szoknyát a szögre. Akkor megnyugodott és elaludt. Aznap beteget jelentett. No hát képzelheti, mi lett erre. Most már egyenesen rémületes szörnynyé nőtte ki magát a sárga szövet. Mindenki félt tőle. De mindenki érezte, hogy abban a lázban, a mit az Irmának okozott, volt valami merész, valami jóleső is, valami abból, a mitől a leányok úgy félnek: ragyogó szemmel, kipirult arczczal, félig lehunyt szemmel. És tudja, mi történt? Harmadnap Irma elutazott a penzióból, levelet küldött, hogy hazamegy, de nem ment haza, mert a szülei kérdezősködtek, hogy hol van. Eltünt. Azóta se tudtam meg, de senki se tudta meg, hogy mi lett vele. A sárga szoknya küldte el, a rettenetes, sárga rongy, az vette el az eszét. És teltek a napok. Senki nem mert szólni, hogy az előszoba rejtett, félhomályos zugából vigyék el a szoknyát. Az igazgatónő nem járt arra, a cselédek meg azt hitték, hogy valamelyikünknek a ruhatárához tartozik. Hát ott maradt és mi most valóságos kultuszt csináltunk belőle. Éjjel kilopóztunk a szobánkból és odakuporodtunk a szoknya mellé és meséket mondtunk egymásnak. Bizonyos mesék, bizonyos történetek csak a szoknya mellett hangzottak titokzatosan és szépen. És… és… és egyszer… egyszer aztán én mentem oda egyedül a szoknyához, este, és bevittem a szobámba. Beleszerettem egy szinészbe én is, mint a nagy Teréz, a szoknya őstulajdonosa. És mindig csak úgy gondoltam erre a szerelemre, mint a hogy a többi leányok szoktak. Biztosra vettem, hogy elmulik, hogy gyerekes szamárság, vagy a hogy mi neveztük az ilyesmit: ábránd. De mikor benn a szobámban magamra vettem a sárga rongyot, akkor egyszerre más lettem. Vad tűz szaladt rajtam végig, a szoknya ölelt, megfogott, forrón szorított és nem eresztett el többé. Ugy, a hogy voltam, abban a sárga szoknyában szöktem meg aznap éjjel. Egyenesen a szinészhez mentem.

Az öreg ur: Talán… ez volt Sóbányai Imre?

A hölgy: Ez. Többen nem is szöktek meg az intézetből, mert nem küldtem vissza a szoknyát. Elvittem magammal. Még aztán is megtartottam, miután Sóbányaitól elváltam. A második férjem, a ki akkor még udvarlóm volt, az Ilikovits, ebben a szoknyában szöktetett meg. Talán nem lettem volna képes erre, ha nincs meg a sárga rongy. És elkisér egész pályámon. Most őszinte vagyok és megengedem, hogy ön is őszinte képet vágjon ehhez a vallomáshoz, a mi különben nem illenék. Tudja, hogy nincs a legjobb hirem. Sőt a legrosszabb hirem van. Nem is vigyázok rá. Élni akarok, jól akarok élni. És ha valami férfit megunok, ha megutálom, egyszerűen bezárkózom egy délutánra és fölveszem a sárga szoknyát. Este már más szemmel nézek az udvarlóimra a szinházban. És aznap uj ember következik. És van néha idő, mikor egyáltalán megutálom a férfit. Utazni megyek, egyedül. És azt is megunom lassan. Nem tudom, mi kéne, hogy ismét ember legyek, ismét életet éljek. Nem kell mást tennem, mint fölvennem a rongyot… Isten mentse meg azt a jobbképű embert, a kivel aznap találkozom…

Az öreg ur: És?

A hölgy: És ez az egész.

Az öreg ur: Boszorkányos történet, annyi szent.

A hölgy: És most találja ki, hogy ezek után milyen véleményem van nekem azokról az állítólagos tusákról, a melyeken az ön kisasszonyának a lelke keresztül ment… És találjon ki, a mit akar. És gondoljon, a mit akar. És ne higyje, hogy én a nőket le akarom becsülni ezzel a történettel. Szó sincs róla. Nem akarom ezzel megnehezíteni a bocsánatot, a mi kijár nekik. Nem kell oly könnyen elitélni a nőket, akkor aztán nem olyan nehéz megbocsátani nekik. Egy percz dolga az egész. Egy levél… egy főfájás… egy muzsika… vagy egy sárga szoknya… egy akármi… De tusa? Meggondolás? Ugyan menjen, kérem!…

OH, SZENT MŰVÉSZET!

(Személyek: a báróné, a ki szép is, gazdag is, kedves is és a festő, egy vörösbejátszó hajú, simaképű úr, a kit a művészek az «Érdekvörheny» névvel ruháztak fel, valószinűleg azért, mert nem ő találta fel az altruizmust. A történet színhelye egy szalon. Este van, este van, sőt estély van.)

A festő: Báróné… báróné…

A báróné (bájmosolylyal): Nos?

A festő: Ide ide, ebbe az édes kis szalonba… ide menjünk. Itt nincs senki. Csak mi ketten.

A báróné: De Pirnóczy ur!

A festő: Itt, ah végre egyedül.

A báróné: De miért tuszkol ön engemet? Csak azt tudnám, hol veszi magát az a divat Pesten, hogy a bárónét, ha nem ősrégi, mindjárt tuszkolják az urak.

A festő: Én tuszkolom méltóságodat? Engedelmet, de hajának elbűvölő illata…

A báróné: Csupán brillantin.

A festő: Úgy hát hajának brillata…

A báróné: Milyen szellemes! Kedves Pirnóczy, azért szeretem magát, mert oly ügyesen csavarja a szavakat, mint egy író. Csak azt tudnám, miért tuszkol.

A festő: Ah, báróné…

(A fogát vicsorítja.)

A báróné: Ha jól látom, ön vicsorít, művész.

A festő: Mert szerelmes vagyok. (Liheg.)

A báróné: Szerelmes? Kibe?

A festő: Beléd.

A báróné: Ah… művész ez sok. Csak tudnám, miért tegezik itt Pesten a bárónét, ha nem ősrégi. Takarodjék, művész.

(Gőgösen ajtót mutat.)

A festő: Beléd vagyok szerelmes, báróné, igen, beléd. És ha összedől velem a világ, akkor is vallom, emelt fővel, halálra készen, hogy szerelmes vagyok beléd. Árulj el férjednek, szeretődnek, vágass darabokra, lövess agyon, de szerelmes vagyok beléd, vágyom rád, lihegek feléd, meghalok utánad.

A báróné (bágyadtan): Ah, Pirnóczy…

A festő: Nem, nem, most itt a pillanat. Évek óta várom ezt a perczet, a bátorság, a vallomás perczét. Fehér nyakad, fehér husod, piros ajkad, olajzöld szemed… örjítesz, báróné.

(Letérdel elibe.)