Part 11

Őszintén szólva, Azuma-Zi etnológiai rejtély volt. Talán leginkább még negroidnak lehetett mondani, ha mindjárt haja inkább hullámos volt, mint göndör és orra is nyerges orr volt. Sőt mi több, a bőre nem is annyira fekete volt, mint inkább barna, a szemefehérje pedig sárga. Széles pofacsontja és keskeny álla arcának egészen olyan formát adott, akár a vipera V-alakú feje. A feje is hátul volt széles, elől keskeny és alacsony, mintha csak agya pontosan fordítva foglalt volna benne helyet, mint az európaiaké. Termetre alacsony volt és angol tudása még termeténél is kisebb. Beszéd közben időnként ismeretlen hangokat hallatott és ritkán ejtett szavai groteszkül csengtek. Holroyd megpróbálta felvilágosítani vallási kérdésekben és – különösen ha whiskyt ivott – valósággal előadásokat tartott neki a babonák és a misszionáriusok ellen. Azuma-Zi állhatatosan kitért istenei megvitatása elől, bárha rugások is jutottak ki neki ezért osztályrészül.

Azuma-Zi öltözete fehér volt, ha mindjárt nem is egészen tiszta fehér, amikor a _Lord Clive_ kazánházából hirtelen felbukkant a Straits Settlementsekről jövet Londonban. Már gyerekkorában sokat hallott London kincseiről és nagyságáról, ahol az asszonyok szőkék és karcsúk és még a sarki koldusok is fehérek. Zsebében jókedvűen csörgette a nehéz munkával szerzett aranyakat.

Megérkezése napja nem volt éppen a legszebb. Az ég borúsan, szürkén terült el London felett és a sáros uccákat szakadatlanul csapkodta a zuhogó eső, de Azuma-Zi merészen belevetette magát a kikötő lebujainak örömeibe, hogy aztán hirtelen, megrongált egészséggel, ruházatában kifinomodva, fillér nélkül tünjön fel ismét csak azért, hogy James Holroydnak legyen kivel játszania és legyen kit kínoznia a camberwelli villanytelepen, hiszen Holroyd legnagyobb gyönyörűsége a kínzás volt.

Három dinamó állott Camberwellben és kettő közülük a telep felállítása óta dolgozott. Ezek kis gépek voltak, de a nagy gép egészen új volt. A kis gépek nagy lármát csaptak, szíjaik búgva keringőztek a kerekek fölött és a kefék időről-időre sisteregtek és a levegőt állandó huhogás töltötte meg. Egyiknek úgylátszik meglazulhattak a csavarai, mert az egész termet állandó rezgésben tartotta.

A nagy dinamó elnyomta ezeket a kisebb zajokat állandó búgásával. A látogató feje egészen belekábult a gépek állandó lüktetésébe, a nagy kerekek szédítő forgásába, a biztonsági szelepek golyóinak keringésébe, a gőzgépek köpködésébe és mindenek felett a nagy dinamó soha meg nem szünő, mély búgásába. Ez az utolsó zaj talán mérnöki szempontból hiba volt, de Azuma-Zi ezt a szörnyeteg büszkeségének és hatalmának tudta be.

Azt szeretném a legjobban, ha az a folytonos zaj, amely megtöltötte a géptermet, állandóan ott zümmögne az olvasó körül, mialatt ezt a történetet olvassa. A különböző zörejek és lármák összetételéből minduntalan ki-kihallatszott a nagy dinamó mély búgása és a padló állandóan reszketett az ember lába alatt. Zavarbaejtő, nyugtalan hely volt a gépterem és igazán nem volt csoda, ha benne az ember gondolatai különös cik-cakban ugrándoztak. Az alatt a három hónap alatt, míg a nagy gépész-sztrájk tartott, Holroyd, aki feketelistás volt és Azuma-Zi, aki csak egyszerű fekete volt, pillanatra sem hagyták el a villanytelepet, hanem ott aludtak és még ott is ettek abban a kis fészerben, amely a gépterem és a bezárt vaskapu között feküdt.

Holroyd rögtön, hogy Azuma-Zi a keze alá került, teológiai leckében részesítette a dinamóról. Ordítania kellett, hogy meg lehessen hallani szavát az állandó zajban.

– Van-e vajjon a te pogány isteneid között egy is, aki fölvehetné ezzel a versenyt? – kérdezte Holroyd.

Azuma-Zi csak ránézett, Holroyd szavát egy pillanatig nem lehetett hallani, azután így folytatta:

– Ölj meg akár száz embert, de fizess tizenkét percentet a részvények után – mondta Holroyd. – Ez egészen olyan, mintha valami Isten volna.

Holroyd nagyon büszke volt dinamójára és addig magyarázta Azuma-Zi-nek a gép hatalmát és erejét, mig istentudja milyen különös uton-módon, egy gondolat vert tanyát a néger göndör fejében. Holroyd nagyon szemléltető előadást tartott arról, hogy hányféleképen tudná a nagy gép megölni azt, aki a közelébe kerül és egyszer Azuma-Zit meg is villanyozta vele, hogy kóstolót adjon neki a gép erejéből.

A magyarázatok után, a pihenés rövid perceiben – Azuma-Zi nagyon sokat dolgozott, mert nemcsak a maga munkáját végezte el, hanem tetejében még Holroyd munkájának nagy részét is. – Azuma-Zi leült és a nagy gépet bámulta. Egyszer-másszor a kefék szikrázni kezdtek és apró kék lángokat köptek. Ilyenkor Holroyd vadul káromkodott, de csak ritkán fordult elő és általában a gép olyan símán és ritmikusan dolgozott, mint egy kronométer.

Így élt a dinamó a tágas, szellős gépteremben, Holroydot és Azuma-Zit szolgálatában tartva. Azuma-Zi úgy érezte, hogy nincs többé bebörtönözve, mint volt a hajón, nem rabszolgája többé a kazánháznak, hanem a hatalmas gép alázatos szolgája csupán. A két kis dinamót Azuma-Zi egyszerűen lenézte, de a nagyot titokban elkeresztelte a Dinamók Urának. A kis dinamók makacsak és akaratosak voltak, minduntalan rendetlenkedtek, ám a nagy gép nyugodtan és méltóságteljesen forgott közöttük. Milyen komolyan és mégis milyen egyszerűen végezte munkáját! Nagyobb és méltóságteljesebb volt még azoknál a Buddha-szobroknál is, amelyeket Rangoonban látott és hozzá még ez nem is volt mozdulatlan, hanem élt és dolgozott! A nagy fekete hajtószíjak forogtak, forogtak, egyre csak forogtak, a gyűrűk pillanatig nem álltak meg a kefék alatt és a hatalmas gép búgása mégis nyugodttá varázsolta az egész zűrzavart.

Azuma-Zire egészen különös hatással volt a gép.

Azuma-Zi nem szerette a munkát. Ott ült és bámulta a Dinamók Urát, mialatt Holroyd kiment, hogy rábeszélje a portást, hogy hozzon whiskyt, jóllehet Azuma-Zi rendes helye nem is a dinamóteremben lett volna, hanem hátul a gőzgépeknél és ha Holroyd rajtakapta, hogy a nagy dinamóra bámészkodik, rögtön megismerkedett Holroyd cipőjének sarkával. De azért Azuma-Zi valahányszor csak tehette, megint csak oda-odalopózkodott egészen közel a kolosszushoz és egyre nézte, hogy fut körbe a nagy bőrszíj a hajtókeréken.

Különös gondolatok ébredtek agyában a gép zúgásával. A tudósok azt mondják, hogy a vademberek lelket adnak a szikláknak és a fáknak, már pedig egy nagy gép ezerszer elevenebb, mint egy szikla vagy egy fa. És Azuma-Zi alapjában véve még mindíg vadember volt. A civilizáció nála igazán nem jelentkezett másban, mint olajos ruhájában, össze-vissza zúzott arcában és a vastag szénporrétegben, amely egész testét ellepte. Atyja egy meteordarabot imádott istenként és rokonai áldozati vére öntözte a juggernauti nagy kerék küllőit.

Kapva kapott minden alkalmon, hogy csak megérintse a nagy dinamó testét, amely egészen lenyügözte. Addig fényesítgette és tisztogatta a gépet, amíg fémrészei valósággal vakítottak. Titokzatos varázst talált ebben a szolgálatban. Oda-oda ment a géphez és nagy szeretettel simogatta a szakadatlanul körbefutó bőrszíjakat.

Az istenek, akiket odahaza imádott, messze voltak és a londoni nép elrejtette előle isteneit.

Végül is bizonytalan érzései határozott formákat öltöttek: gondolatokká formálódtak, a végén pedig tettekben jutottak kifejezésre. Egyik reggel, amikor belépett a dübörgő gépterembe, mélyen térdet hajtott a Dinamók Ura előtt és amikor Holroyd egy pillanatra kiment a teremből, odament a nagy géphez és megsúgta a dübörgő dinamónak, hogy szolgájául szegődött. Áhítatosan imádkozott, hogy legyen kegyes hozzá és mentse meg Holroydtól. Ebben a pillanatban egy eltévedt napsugár belopakodott az ablakon és a Dinamók Ura sápadtan megcsillant. Azuma-Zi rögtön tudta ebből, hogy Ura kegyesen elfogadta szolgálatait. Ettől kezdve már nem érezte magát olyan elhagyatottnak, mint azelőtt, pedig bizony odáig nagyon-nagyon egyedül volt Londonban. Szabad idejében – ami nagyon ritkán volt – egyre csak ott kószált a gépterem körül.

Amikor Holroyd legközelebb rosszul bánt vele, Azuma-Zi odalopakodott a Dinamók Urához és odasúgta:

– Látod, ó Uram!

És mintha a nagy gép dühös morgással válaszolt volna panaszára. Ettől kezdve úgy tetszett neki, hogy valahányszor Holroyd belépett a gépterembe, a nagy dinamó búgásába új hang vegyül.

– Az én Uram – mondta Azuma-Zi magában – még nem látja elérkezettnek az időt. Ennek az ostoba embernek a rosszasága még nem érett meg teljesen.

És Azuma-Zi várt, várt, egyre csak várta a leszámolás napját. Egy napon valami baj volt a gép körül és amikor Holroyd csak úgy felületesen keresgélni kezdte a hiba okát, a villamosáram alaposan megrázta. Azuma-Zi a gép mögött állt és látta, hogy ugrik a levegőbe Holroyd és hogy átkozza a gépet.

– Most már figyelmeztette! – mondta Azuma-Zi magában. – Az én Uram kétségkívül nagyon türelmes.

Holroyd az első napokban „négerét“ bevezette a dinamó szerkezetének alapelemeibe, hogy rája bízhassa időnként egy kis időre a gépet. De amikor észrevette, hogy Azuma-Zi állandóan a gép körül settenkedik, gyanakodni kezdett. Halványan derengeni kezdett előtte, hogy segédje valamire készül, így aztán azzal az ürüggyel, hogy annak is Azuma-Zi az oka, hogy a gép megrázta, túlharsogva a gépterem lármáját, parancsot bocsátott ki:

– Ne merészelj soha többé a nagy dinamó közelébe menni, Pooh-Bah, vagy lenyúzom a bőrödet!

Ennek a szigorú parancsnak részben az is volt az oka, hogy ha Azuma-Zi-nek örömet okozott, hogy a nagy gép közelében tartózkodjék, már csak a józan ész és a gonoszság is azt követelte Holroydtól, hogy távoltartsa tőle és elrontsa örömét.

Azuma-Zi nem mondott ellen akkor, de később Holroyd rajtakapta, amint a Dinamók Ura előtt hajlong. Persze erre Holroyd nyomban nekiment és amikor Azuma-Zi megfordult, hogy elmenjen, hátulról belerúgott. Abban a pillanatban, amikor Azuma-Zi a gép mögé ért és éppen a gyülölt Holroyd hátát méregette izzó pillantásaival, a nagy gép egyszerre más rítmust vett fel és Azuma-Zinek úgy rémlett, mintha négy szót suttogott volna neki anyanyelvén.

Nehéz pontosan meghatározni, hogy mi is az őrület. Én azt hiszem, Azuma-Zi őrült volt. A dinamó szakadatlan búgása alkalmasint egészen megzavarta kis agyát és nagy babonásságát, az azonban bizonyos, hogy amikor arra a gondolatra jutott, hogy Holroydot feláldozza a dinamófétis tiszteletére, hallatlan öröm vett rajta erőt.

Azon az éjszakán egyedül voltak a gépteremben, amelyet egyetlen óriási ívlámpa fénye világított meg. A dinamók sötét árnyékokat vetettek a falakra, az egyensúlyozó gömbök a világosságból minduntalan a sötétségbe tüntek és a dugattyuk hangosan dübörögtek. A külvilág, amelyet a nyitva levő ajtón át láttak, hihetetlenül távolinak és kicsinek látszott. Messze, nagyon messze a fekete vaskerítés vonult és fölötte a kék ég a halványan pislákoló csillagokkal. Azuma-Zi hirtelen átvágott a gépterem közepén és egyenesen a nagy dinamónak tartott. Holroyd egyszerre csak azt hallotta, hogy valami nagyot kattan és a következő pillanatban a kerék forgása irányt változtatott.

– Mi a fenét vackolsz azzal a kapcsolóval? – mordult rá meglepetten. – Nem mondtam…

Ebben a pillanatban Azuma-Zi szemeiben vad elhatározás tüze lobbant fel és az ázsiai az árnyékból feléje indult.

Másodperc múlva a két ember vad birkózásban hempergett a nagy dinamó előtt.

– Csokoládéfejű szamár – hörögte Holroyd torkán egy barna kézzel. – Hagyj békét azoknak a kapcsológyűrűknek.

De ekkor Azuma-Zi már fölkapta Holroydot és a Dinamók Urára dobta. Holroyd önkéntelenül is elbocsátotta kezeivel ellenfelét, hogy távoltartsa magát a géptől.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A küldönc, akit nyomban a gépterembe szalajtottak az irodából, hogy megtudják, mi történt, Azuma-Zit a portásfülkében találta. Azuma-Zi valamit magyarázni próbált, de a küldönc semmit sem értett összefüggéstelen szavaiból, így aztán a gépterembe ment megtudni mi történt. A dinamók mind működtek és az első pillanatban úgy látszott, hogy minden a legnagyobb rendben van. De aztán az égett haj különös szaga ütötte meg a küldönc orrát. Ebben a pillanatban a tekintete egy furcsa alakú, görcsösen összehúzózkodott testre esett, amely még akkor is vadul kapaszkodott a nagy dinamó drótjaiba.

Amikor közelebb ment, az alaktalan tömegben felismerte Holroyd eltorzult földi maradványait.

Az ember az első pillanatban csak bámult és nem tudta, mit csináljon. Azután megpillantotta az arcot és behunyta a szemét. Sarkon fordult még mielőtt ismét kinyitotta volna szemeit, nehogy még egyszer látnia kelljen Holroydot, azután kiment a gépteremből tanácsért és segítségért.

Amikor Azuma-Zi Holroydot a nagy dinamó ölelésében látta, egy kicsit megijedt tettének következményeitől. Mindazonáltal nagyon megkönnyebbültnek érezte magát és tudta, hogy a Dinamók Urának kegye az ő oldalán van. Terve már készen volt, amikor a küldönccel találkozott és a villanytelep műszaki igazgatója, aki szinte pillanatok alatt szintén odaérkezett a gépterembe, kapva kapott az öngyilkosság kézenfekvő gondolatán. A mérnök jóformán tudomásul sem vette, hogy Azuma-Zi egyáltalán a világon van és éppen csak a forma kedvéért intézett néhány kérdést hozzá.

– Szemtanuja volt, amikor Holroyd megölte magát?

Azuma-Zi elmagyarázta, hogy a gőzgépek kazánjaival volt elfoglalva és addig nem is látta a dinamót, amíg egyszerre csak nem kezdett egészen más hangon búgni.

A vizsgálat nem volt nagyon szigorú, hiszen a mérnöknek eszeágában sem volt gyanakodni.

Holroyd borzasztóan eltorzult földi maradványait leszedték a dinamóról és a portás a holttestet sietve letakarta egy kávéfoltos abrosszal. Valaki orvost hivott, a műszaki igazgató pedig minden erejével arra törekedett, hogy a gépet ismét el lehessen indítani, mert hét vagy nyolc vonat is álldogált már közben a villamosvasút levegőtlen alagutaiban. Azuma-Zi aszerint, ahogy megértette a kérdéseket, vagy pedig félreértette őket, mindenre igyekezett választ adni, mire az igazgató visszaküldte a gőzgépek kazánházaihoz.

Persze a kapukon kivül máris tömeg verődött össze – Isten tudja, hogy honnan szagolják meg az emberek, ha valami történik, de annyi bizonyos, hogy Londonban mindenütt csoportokba verődve állnak az emberek egy-két napig, ahol hirtelen haláleset történt – két vagy három riporternek sikerült befurakodnia még a nagy gépterembe is, sőt egyikük meg is szólította Azuma-Zit, de aztán a műszaki igazgató eltávolította őket, miután ő maga is amatőrujságíró volt.

A holttestet hamarosan elvitték és vele együtt eltünt a közönség érdeklődése is. Azuma-Zi csöndben ottmaradt kazánjainál és a lángokban minduntalan egy görcsösen vonagló test vergődését látta. Egy órával a gyilkosság után a gépterem olyan békésnek és csendesnek látszott a belépő előtt, mintha az égvilágon semmi sem történt volna benne.

A fekete, amint bekukucskált a gépterembe, egyszerre csak azt hallotta, hogy a Dinamók Ura megint megváltoztatta hangját és egészen úgy búg, mint azelőtt már egyszer az este. Műszaki szempontból ez igazán jelentéktelen apróság volt: csupán egy áram pillanatnyi elhajlása volt az oka, de most a műszaki igazgató magas alakja és karcsú árnyéka helyettesítette Holroyd darabos külsejét a gépek és dinamók között.

– Nem állottam az én Uram szolgálatára, amikor parancsolta? – mormolta Azuma-Zi alig hallhatóan a hatalmas gép árnyékában és a nagy dinamó parancsoló búgása tisztán és érthetően válaszolt. Amint elnézte a zakatoló gépezetet, a nagy dinamó ismét visszanyerte azt a varázsát, amely mintha egy kicsit elhalványodott volna azóta, hogy Holroyd meghalt a karjaiban.

Soha Azuma-Zi nem látott még embert olyan hirtelenül és könyörtelenül meggyilkolni, mint Holroydot. A nagy, doromboló gép másodperc alatt végzett áldozatával, anélkül, hogy még csak meg is változott volna nyugodt forgása.

Valóban hatalmas isten volt.

A mit sem sejtő igazgató hátat fordítva valamit írt egy darab papírra. Árnyéka a szörnyeteg lábaira esett.

– Még mindíg éhes a Dinamók Ura? Szolgája rendelkezésére áll!

Azuma-Zi egy hatalmas szökéssel előreugrott, azután megállott. Az igazgató hirtelen abbahagyta az írást, lassan végigment a géptermen, a legtávolabbi dinamóhoz és közelebbről szemügyre vette a keféket.

Azuma-Zi pillanatig habozott, azután nesztelenül előre lopózott a gépek árnyékában, egészen a kapcsolóig. Itt azután megállott és várt. Kis idő mulva ismét közeledni hallotta az igazgató lépteit. Ez a régi helyére ment, mit sem sejtve arról, hogy a fütő alig pár lépésnyire leselkedik tőle. A nagy dinamó hirtelen búgni kezdett és a következő pillanatban Azuma-Zi előugrott a sötétségből.

Azuma-Zinek sikerült is megkapnia az igazgatót dereka körül és a nagy dinamó felé cipelte, de azután az igazgató addig rugkapálózott és addig ütötte-verte ellenfele fejét, míg végre engedett egy keveset a szorítás a dereka körül és így sikerült elkerülnie a gépet. De a fekete ismét megkapta és göndör fejét mellének szorította.

Így birkóztak egymással végtelennek látszó perceken keresztül. Végül is az igazgató kénytelen volt beleharapni egy fekete fülbe, amelyet nyomban vadul tépdesni kezdett. Azuma-Zi fájdalmában felordított.

Ott hemperegtek a földön és a fekete, akinek vagy sikerült kiszabadulnia az igazgató fogai közül, vagy pedig megvált az egyik fülétől, – az igazgató később sokat törte a fejét, hogy melyik eset következett be a kettő közül – mindenáron maga alá akarta teperni. Az igazgató meddő kísérleteket végzett, hogy valamibe meg tudjon kapaszkodni kezeivel és hogy el tudja rúgni magától a feketét, amikor gyors léptek zaja hallatszott kivülről. Abban a pillanatban Azuma-Zi elengedte és a nagy dinamó felé rohant. Egy másodpercre idegen, különös hang vegyült a dinamó méltóságteljes búgásába.

A hivatalnok, aki belépett a gépterembe, bámulva meredt Azuma-Zire, amint kezeivel megragadta a gép áramvezetőjét és egyetlen borzalmas vonaglás után mozdulatlanul, görcsösen eltorzult arccal függve maradt a vezetéken.

– Mondhatom, igazán örülök, hogy akkor lépett be, amikor belépett – mondta az igazgató, még mindíg a földön ülve.

Pillantása a még remegő alakra esett.

– Bizony nem a legszebb halál – de legalább gyorsan végez.

A hivatalnok még mindíg nem tudta levenni pillantását az eltorzult testről. Nehéz felfogású ember volt.

Hosszas szünet következett.

Az igazgató bizony csak nehezen tudott talpra állni. Ujjai elgondolkozva szaladtak végig gallérján és fejét jobbra-balra ringatta perceken át.

– Szegény Holroyd! Most már értem!

Azután szinte mehanikusan odament a kapcsolóhoz a gép mögé és az áramot ismét a villamosvasút vezetékeibe kapcsolta. Amint megfordította a kapcsolót, a megpörkölt test szorítása egyszerre megszünt és arccal előre végigzuhant a padlón. A dinamó hangosan és tisztán feldübörgött.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Így végződött időnek előtte a Dinamó Istenség imádása, amely talán a legrövidebb életű volt valamennyi vallás között. Mindazonáltal legalább _egy_ mártirral és _egy_ emberáldozattal dicsekedhetett.

Az őserdő kincse

A kis lélekvesztő közeledett a parthoz. Az öböl kitárult előtte és tisztán látszott már a kis patak torkolata is. Az őserdő sűrűjében mély völgy mutatta a patak folyásának irányát és torkolata mentén a vadon egészen leért a partig. A messze távolban felhőszerűen feltüntek a hegyek körvonalai és a tenger csöndesen fürdött a kék égbolt alatt a nap sugaraiban.

A férfi hirtelen abbahagyta az evezést.

– Erre valamerre kell lennie – mondotta.

Bevonta az evezőt és karjait lustán kinyujtotta maga előtt.

A másik a lélekvesztő orrában ült és a partot vizsgálgatta. Térdén megfakult, sárga papírlap feküdt.

– Gyere csak és nézd meg te is, Evans – mondotta.

Mindketten halkan beszéltek és ajkaik szárazak voltak a szomjúságtól.

Az ember, akit Evansnak hívott a társa, előrement a lélekvesztőben és barátja válla felett az írásba nézett.

A papiros durva térkép volt és a sok hajtogatás annyira megviselte, hogy már-már darabokra ment szét és a második ember az elszíntelenedett darabkákat a legnagyobb gonddal igyekezett összetartani. A térképen majdnem teljesen elmosódott ceruzavonások mutatták az előttük elterülő öblöt.

– Itt van a korallzátony – magyarázta Evans – és itt van az öböl bejárata.

Piszkos hüvelykujjával ide-oda mutogatott a térképen.

– Ez a görbén kanyargó vonal a patak folyása – ejnye, de jó volna egyet inni belőle – és ez a csillag mutatja a helyet, amelyet keresünk.

– Látod ezt a szaggatott vonalat? – kérdezte az ember, aki a térképet tartotta kezében. – Egészen egyenesen vonul és a koralzátonytól egyenesen afelé a pálmacsoport felé vezet. A csillag pontosan ott van, ahol ez a meghosszabbított vonal a patak folyását megtöri. Meg kell jelölnünk a helyet, mihelyt beérünk a lagunába.

– Vajjon – folytatta Evans kis szünet után – ezek a kis jelek mért vannak itt? Egészen olyan, mintha egy háznak vagy valami ehhez hasonlónak a terve volna, de hogy ezek a kis nyilak, amelyek erre-arra mutatnak, mit jelenthetnek, el sem tudom képzelni. És mi ez az írás itt alul?

– Kínaiul van – mondta az ember, aki a térképet tartotta.

– Persze, persze. _Ő_ kínai volt – válaszolta Evans.

– Valamennyien kínaiak voltak – jegyezte meg az ember, aki a térképet tartotta.

Néhány percig mozdulatlanul ültek a kanoeban és úgy bámulták a szigetet, mialatt a víz sodra a kis lélekvesztőt csöndesen a part felé sodorta. Evans az evező után nézett.

– Most rajtad a sor, Hooker – mondotta.

Társa szó nélkül összehajtotta a térképet, zsebre dugta, majd óvatosan keresztüllépett Evanson és elkezdett evezni. Mozdulatai fáradtak voltak, mint azé az emberé, aki elérkezett ereje legvégső határához.

Evans félig behunyva szemeit elnézte, mint közeledik a korallzátony egyre jobban feléjük. Az ég olyan volt, mint valami kohó és a nap delelőjén járt. Bár most már egészen közel voltak A Kincshez, nem érezte azt az izgalmat, amelyet várt. Az elkeseredett küzdelem a térképért és a hosszú éjjeli utazás a kis lélekvesztőn, saját szavával élve „egészen elbánt vele“. Azzal igyekezett életet önteni magába, hogy az aranyrudakra próbált gondolni, amelyekről a kínaiak beszéltek, de gondolatai sehogyan sem akartak ennél a pontnál megpihenni. Minduntalan csak az járt a fejében, hogy ott a parton édesvíz csörgedezik a patak medrében és hogy a torka egészen kiszáradt. Most már tisztán hallatszott, mint verik a tenger hullámai a korallzátonyt és ebben a pillanatban ez a hang a legkellemesebb zene volt előtte a világon. A tenger hullámai csöndesen csapkodták a kis lélekvesztő oldalát és az evezők egyhanguan merültek a vízbe. Evans csöndesen elszundított.

Még mindig homályos tudatában volt annak, hogy a sziget felé közelednek és különös álom szövődött gondolataiba. Ismét az az éjszaka volt, amikor ő és Hooker rájöttek a kínaiak titkára; maga előtt látta a holdsütötte fákat, a kis tüzet, amely előttük égett és a három kínai sötét alakját. Hallotta, amint konyha-angolsággal beszélnek egymással, miután a kínaiak a Mennyei Birodalom különböző részeiből származtak és így nem értették meg egymás nyelvét. Hooker lett először figyelmes beszédükre és ő késztette, hogy figyeljen.

A beszélgetés egyes töredékeit nem hallották, más töredékeit viszont nem értették meg. Annyit azonban mégis kivettek beszédükből, hogy egy spanyol gálya, amely a Philippinákról volt útban, menthetelenül zátonyra futott és az aranykincset, amelyet fedélzetén vitt, elásták egy kis szigeten, mindaddig, míg ismét vissza tudnak majd térni érte. A hajótörött matrózok között betegség pusztított, harc is tört ki közöttük és végül is, amikor az életben maradt néhány matróz csónakra szállt, hirtelen vihar kerekedett a tengeren és valamennyien odavesztek.

Csang-Hi alig egy év előtt, amikor a parton kószált, véletlenül rábukkant a kétszáz év előtt elásott aranyrudakra, megszökött dzsunkájáról és egy másik helyen hallatlan fáradtsággal, teljesen egyedül ismét elásta az aranykincset. Nagy gondot fordított rá, hogy teljes biztonságban legyen a kincs, hiszen a titokról rajtakívül nem tudott senki. Most segítségre volt szüksége, hogy ismét visszatérhessen a kis szigetre és kiássa a kincset Egyszerre egy kis térkép járt kézről kézre a kínaiak között és hangjuk suttogásba fulladt.

Pompás történet két elcsapott, elszánt európai matróz számára! Evans álma kiterjedt arra a pillanatra is, ami kor Csang-Hi copfját a kezébe kapta. Egy kínai élete igazán nem ér annyit, mint egy európaié. Csang-Hi ravasz kis arca, amint először dühösen és gyülölködően, azután rémülten és kegyelmet esdeklően veti rá pillantását, minden mást elnyomott álmában. Végül is Csang-Hi elvigyorodott és ez a borzalmas vigyor megfoghatatlanul döbbenetes volt. Hirtelen minden nagyon kellemetlenné változott, mint ahogy az az álmokban elő szokott fordulni. Csang-Hi rettenetesen fenyegetőzött és megátkozta őt. Álmában egyre csak aranyhegyeket látott és Csang-Hi mindenáron vissza akarta tartani attól, hogy elérje őket. Végül is megkapta Csang-Hit copfjánál fogva… milyen óriási volt ez a sárga fenevad, hogy harcolt és hogyan vigyorgott! És még hozzá egyre nőtt az alakja Azután az aranyhegyek hirtelen izzó kohóvá változtak és egy kegyetlen ördög, aki meglehetősen hasonlított Csang-Hire, csak hosszú fekete farka volt, szénnel kezdte tömni. A szén borzasztóan égette a száját. Egy másik ördög a nevét kiabálta:

– Evans, Evans! Te álmos disznó! – vagy talán nem is ördög volt, hanem Hooker?

Felébredt. A laguna bejáratánál állottak.

– Ott van a három pálmafa. Egyvonalban kell lennie a bokrokkal – mondotta társa. – Ezt jól vésd az emlékezetedbe. Hogyha a bokrokhoz megyünk és azután egyenes vonalban nekivágunk a bozótnak, ott leszünk, mire elérjük a patak partját.

Most már tisztán láthatták a kis patak torkolatát is. Erre a látványra Evans egyszerre felélénkült.

– Siessünk, öregem – mondotta – vagy istenemre, tengervizet leszek kénytelen inni!

Öklét rágta és úgy vágyakozott az ezüstösen csillogó patak vizére, amint a sziklák és a zöld bokrok között csörgedezett.

Hirtelen, majdnem dühösen támadt Hookerre.

– Majd én evezek! – jelentette ki ellenmondást nem tűrő hangon.

Így érték el a patak torkolatát. Amint egy darabon már felfelé eveztek a patak vizében, Hooker tenyerébe vizet merített, megkóstolta és azután kiköpte. Valamivel följebb megint megkóstolta a vizet.

– Itt már jó lesz – mondotta és mohón inni kezdtek.

– Az ördög vigye el! – kiáltott fel Evans hirtelen. – Ez nagyon lassú módszer, – azzal veszedelmesen kihajolt a kis lélekvesztőből és fejét egészen a vízbe mártva vadul inni kezdett.

Amikor végül is eloltották szomjukat, a lélekvesztőt a partnak irányították és kikötöttek a sűrű bozót szélén.

– Ezen bizony keresztül kell vágni magunkat, ha el akarjuk érni bokrainkat és egyvonalba akarunk jutni a hellyel – mondotta Evans.