Part 13

– Az az orchideagyüjtő csak harminchatéves volt – húsz évvel fiatalabb, mint jómagam – amikor meghalt. És mégis már kétszer nős volt és egyszer el is vált. Négyszer feküdt élet és halál között maláriában és egyszer eltörte a csípőcsontját. Egy malájt megölt és egyszer megsebezte egy mérgezett nyíl. És végül is a dzsungel kúszónövényei fojtották meg. Biztos, hogy nagyon fárasztó lehetett az élete, viszont azonban érdekes is volt. Tudod, talán a dzsungel növényeit kivéve…

– Meg vagyok róla győződve, hogy nem tett neki jót – jelentette ki a házvezetőnő határozottan.

– Talán nem… – azzal Wedderburd kihúzta óráját.

– Nyolc óra huszonhárom perc! Csak a háromnegyedtizenkttős vonattal utaztam, tehát van még elég időm. A lüszterkabátomban megyek – elég meleg van arra – és a szürke puha kalapomat és a barna cipőimet készítsd ki hozzá. Azt hiszem…

Kinézett az ablakon a derüs égboltra és a napfényben fürdő kertre, majd idegesen rokonára pillantott.

– Azt hiszem, jobb volna, ha esernyőt vinnél magaddal, ha Londonba mégy – felelt a néma kérdésre ellentmondást nem tűrő hangon az asszony.

Amikor estefelé Wedderburn hazaérkezett, remegett az izgalomtól. Egész csomó orchideagumót vásárolt Londonban. Csak nagyon ritkán történt meg, hogy elég gyorsan el tudta magát határozni arra, hogy vásároljon valamit, de most az egyszer mégis csak sikerült.

Mialatt levesét kanalazta, szerető pillantással simogatta végig a csúnya, kis, ráncos, barna gumókat. Ott feküdtek előtte szép rendben a tiszta abroszon és mialatt nagylassan keresztülrágta magát ebédjén, csak ezekről beszélt unokahugának. Régi szokása volt, hogy minden londoni látogatását, este unokahuga és saját maga szórakoztatására, mégegyszer átélte hangos szóval.

– Tudtam, hogy valami történik ma velem és íme, látod, ezeket vásároltam. Tudod, biztosra veszem, hogy egyikük-másikuk egészen különös lesz. Nem tudom, miért, de olyan bizonyos vagyok benne, mintha csak valaki megsúgta volna nekem, hogy lesz közöttük, amelyik egészen különösen fog viselkedni!

– Azt ottan – azzal egy ráncos gumóra mutatott – nem tudták felismerni. Lehet, hogy csak egy _Paleonophis_, de könnyen lehetséges az is, hogy egészen más valami. Lehet, hogy egy újfajta orchidea, de az sincs kizárva, hogy valami egészen új nemnek a tagja. És _ez_ volt az utolsó, amit szegény Batten kiásott, mielőtt a dzsungel fojtó indái végeztek volna vele.

– Rá se szeretek nézni – jelentette ki unokahuga. – Olyan csúf a külseje.

– Én jóformán nem is látom, van-e egyáltalán külseje.

– Nem szeretem azokat a dolgokat, amik kiállanak belőle – folytatta Wedderburn házvezetőnője. Éjszakára cserépbe fogom tenni.

– Egészen olyan, – folytatta a házvezetőnő – mintha valami halálthozó pók lenne.

Wedderburn elmosolyodott és a gumó szemlélésébe merült el.

– Annyi bizonyos, hogy nem valami gyönyörű, amint itt fekszik, de hát ezeket a dolgokat nem szabad csupán gumójuk után megítélni. Könnyen kiderülhet róla, hogy valóban gyönyörű orchidea válik belőle. Mennyi dolgom lesz holnap! Még az éjjel pontosan kidolgozom a tervet, hogy mit kezdjek velük és holnap aztán munkához látok!

– Szegény Batten holttestét egy mangrove mocsárban találták meg, – folytatta kis szünet után Wedderburna – és a teste alatt éppen egy ilyen orchidea feküdt. Már pár nappal halála előtt nem jól érezte magát, bizonyosan mocsárlázat kapott és azt hiszem, a dzsungelben elájulhatott. Ezek a mangrove-mocsarak nagyon egészségtelenek. Azt mondják, minden csepp vérét kiszívták, a dzsungel kúszó növényeinek vérszopó indái. Lehet, hogy éppen ez az orchidea okozta szegénynek halálát.

– Ez a magyarázat igazán nem valami nagyon megnyugtató – jelentette ki unokahuga. – Képzeld csak, milyen rettenetes lehet ott élni, távol minden kényelemtől, egy undok mocsár közepén. Képzeld el, milyen lehet lázbetegen feküdni és egyre-másra csak klorodint és chinint szedni. Képzeld el, milyen lehet, amikor senki sincs melletted, csak azok a borzalmas bennszülöttek. Azt hallottam, hogy az Andaman szigetek lakói a legútálatosabb férgek az egész világon, de még ha nem úgy van is, annyi bizonyos, hogy mindenre inkább alkalmasak mint hogy beteget ápoljanak. És mindennek csupán azért kitenni magát az embernek, hogy a londoniaknak legyen mivel szórakozniok.

– Nem hiszem, hogy nagyon kellemes lehetett, de vannak emberek, akik gyönyörűségüket lelik benne – válaszolta Wedderburn. – Annyi mindenesetre bizonyos, hogy Blatten expediciójának bennszülöttei elég civilizáltak voltak ahhoz, hogy vigyázzanak gyüjteményére, míg társa, aki ornithológus volt, vissza nem tért a dzsungel mélyéről. Persze a bennszülöttek nem tudták megmondani az orchidea faját, ami azonban csak még érdekesebbé teszi a dolgot.

– Dehogy teszi érdekesebbé! Egyenesen undorítóvá teszi – vágta rá unokahuga. – Tudod, én félek, hogy maláriát kapok csak az érintésüktől is. És képzeld csak, egy holttest feküdt azon a csúf hagymán! Erre idáig nem is gondoltam. Látod! Kijelentem, hogy egy falat sem megy le többé a torkomon.

– Ha neked kellemesebb, úgy igazán levehetem őket az asztalról, hiszen éppen olyan jól látom a gumókat akkor is, ha az ablakpárkányon feküsznek.

A következő napokban Wedderburn ki sem mozdult a kis melegházból és hol a faszénnel bíbelődött, hol pedig kis darab fákkal, mohákkal és az orchideagyüjtők egyéb titokzatos dolgaival piszmogott. Úgy érezte, hogy csodálatosan eseményteljes idők köszöntöttek rá. Esténként csak az új orchideákról tudott beszélni és minduntalan annak a meggyőződésének adott kifejezést, hogy valami különös dolog fog bekövetkezni.

Egy sor gumó elpusztult ugyan, de az ismeretlen orchidea egyszerre életjelt adott magáról. Wedderburn annyira megörült ennek, hogy örömmámorában kiszaladt a konyhába és unokahugát a jamkészítés kellős közepéből cipelte magával az üvegházba, hogy azonnal nézze meg, milyen nagyszerű felfedezésre jutott.

– Az ott egy bimbó – magyarázta – és hamarosan egész csomó levél bújik majd elő, s azok a kis dolgok, amelyek ott felütögetik a fejüket, légi gyökérszálak.

– Én úgy látom, mintha kis fehér ujjak volnának, – jelentette ki a házvezetőnő. – És egyáltalán nem szeretem az egész dolgot.

– Miért nem?

– Nem tudom. Olyanok, mint hogyha ujjak volnának, amelyek meg akarnak kapni. Igazán nem tehetek róla, hogy vannak dolgok, amelyeket szeretek és vannak megint mások, amelyeket ki nem állhatok.

– Nem vagyok benne egészen bizonyos, de _nem hiszem_, hogy ismernék olyan orchideákat, amelyeknek ilyen légi gyökérszálaik vannak. Látod, végeik felé egy kicsit ellaposodnak.

– Nem szeretem őket – jelentette ki Wedderburn unokahuga, hirtelen egész testében megrázkódva. – Tudom, hogy ez szamárság és igazán nagyon sajnálom, hogy így van, kivált, miután te úgy szereted ezt a borzalmas növényt, de igazán nem tehetek róla, hogy mindig az a holttest jut az eszembe róla.

– De hiszen lehet, hogy egyáltalán nem is ez a gumó volt az! Én igazán csak találomra mondtam.

Unokahuga vállát vonta.

– Akárhogy is van: ki nem állhatom!

Wedderburn egy kicsit megsértődött ugyan, de ez azért nem akadályozta meg abban, hogy ne beszéljen folytonosan az orchideákról általában és erről az orchideáról különösképpen.

– Tudod, olyan különös az orchideák természete – szólalt meg másnap minden átmenet nélkül Wedderburn – és olyan különös meglepetésekre lehetünk elkészülve. Darwin éveket fordított tanulmányozásukra és még ma sem tudjuk, hogy milyen célt szolgálnak a virágai, mert annyi bizonyos, hogy nem ezek útján termékenyülnek meg. Könnyen lehet, hogy az én orchideám is egészen különös valami e tekintetben és ha valóban így volna, hát alaposan hozzá kezdenék tanulmányozásához. Úgy is már sokszor gondoltam rá, hogy kutatásokkal foglalkozom, mint ahogy Darwin tette, de idáig vagy nem volt rá időm, vagy valami közbejött, ami megakadályozott benne. Tudod, a levelek most bujnak lassan elő és nagyon szeretném, ha egyszer velem jönnél és te is megnéznéd őket!

De unokahuga kijelentette, hogy a melegházban olyan nagy a hőség, hogy megfájdul tőle a feje. Az igazság ezzel szemben az volt, hogy amikor előző nap véletlenül megnézte a különös növényt, a légi gyökérszálak már vagy félméter hosszúak voltak és szerencsétlenségre úgy rémlettek neki, mintha hosszú, gonosz csápok volnának, amelyek mindenáron hatalmukba akarják keríteni az embert.

Álmaiban is minduntalan fel-felbukkantak ezek a különös csápok és hihetetlen gyorsasággal igyekeztek őt behálózni. Így azután elhatározta, hogy soha többé rá sem néz a növényre és Wedderburn kénytelen volt egyedül elmerülni a levelek bámulásába. Alakra nézve nem különböztek semmiben sem a többi orchidea leveleitől, de fényes sötétzöld felületüket minduntalan vörös foltok és pontok tarkították. Ilyen csodálatos orchidealeveleket még sohasem látott Wedderburn. A növény egy alacsony padon közvetlenül a thermometer mellett állott. Egyszerű szerkezet gondoskodott arról, hogy állandóan páratelt levegő vegye körül a növényt, amennyiben a központi fűtőtest csövére percenként egy vízcsepp hullott, amely természetesen azonnal gőzzé változott.

Wedderburn egész napját az idegen növény fejlődésének és növekedésének tanulmányozására fordította.

Végre bekövetkezett a nagy esemény! Abban a pillanatban, amikor belépett az üvegházba, már tudta, hogy a bimbók felfakadtak, bár a nagy Paleonophis Lovtija, amely virágjában állott, eltakarta a sarkot, ahová kedvencét helyezte. Új illat töltötte meg a levegőt: gazdag, hallatlanul erős, édes illat, amely elnyomott minden más illatot a túlzsúfolt, gőzölgő, kis melegházbaan. Abban a pillanatban, amikor ezt észrevette, a különös orchideához sietett. És íme a zöld bimbók helyén most három óriási, nyílott virág pompázott és belőlük áradt a mindent elnyomó édes illat. A bámulat extázisában szinte gyökeret vertek lábai a földben.

A virágok fehérek voltak és csak a szélükön vonult végig egy mély arany vonal, szárai pedig kékesvörös színben pompáztak. Menten látta, hogy egészen új fajtával áll szemközt.

És ez az elviselhetetlen illat!

Milyen meleg is egy ilyen üvegház.

A virágok egészen összefolytak a szemei előtt.

Meg akarta nézni a hőmérőt, vajjon nincs-e túlságosan meleg az üvegházban. Hirtelen minden összefolyt a szemei előtt. A padló téglakockái vad táncba kezdtek körülötte… Azután a fehér virágok és mögöttük a zöld levelek, majd az egész melegház mintha hullámzani kezdett volna…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Félötkor unokahuga szokásához képest bevitte a teát, de Wedderburn csak nem akart sehogysem előkerülni.

– Már megint azt a borzalmas orchideát bálványozza – gondolta magában és még tíz percig várt. – Talán megállt az órája? Kimegyek és behívom.

Egyenesen az üvegházba sietett, kinyitotta az ajtót és nevén szólította. Nem kapott választ. Érezte, hogy a levegő borzasztóan fülledt és valami hallatlanul erős illat tölti be a melegházat. Azután valamit ott látott heverni a földön, a fűtőtest csövei között…

Egy percig ott állott mozdulatlanul.

Wedderburn a különös orchidea tövében feküdt. A csápszerű, légi gyökérszálak nem himbálóztak többé szabadon a levegőben, hanem egymásba gabalyodva, mint holmi szörnyű kötélcsomó, szorosan álla, nyaka és kezei köré tekergőztek.

Wederburn unokahuga először nem értette a dolgot, de aztán az egyik csáp alól kis, vékony vérpatakot látott csörgedezni.

Artikulálatlan kiáltással feléje rohant és megpróbálta elhúzni az indaszerű szívók alól. Két csápot sikerült is eltépnie és vörös lé folyt ki belőlük.

Azután a virág mindent elnyomó illata egyszerre erőt kezdett venni rajta is.

Milyen szorosan is tapadtak a csápok Wedderburnhoz!

Vadul tépdesni kezdte az indákat, de aztán egyszerre keringeni kezdett előtte Wedderburn és az egész fehér virágrengeteg. Érezte, hogy a következő pillanatban elájul és tudta, hogy nem szabad elájulnia. Otthagyta Wedderburnt, az ajtóhoz ugrott, sarkig kitárta a szárnyát és miközben levegő után kapkodott, nagyszerű gondolat támadt agyában. Gyorsan fölkapott egy virágcse repet és betörte vele az ablakokat a melegház végében. Azután ismét bement az üvegházba. Újult erővel kezdte elráncigálni Wedderburnt veszélyes helyzetéből és közben a különös orchidea csörömpölve a padlóra hullott. De még most is makacsul tapadt áldozatához. Ereje minden megfeszítésével tudta csak Wedderburnt az orchideával együtt a szabadba vonszolni.

Odakünn azután hozzáfogott a szívó szálak eltépéséhez. Egyenként szaggatta el őket és nagy nehezen sikerült Wedderburnt gyilkos ölelésükből kiszabadítani.

A férfi halálsápadt volt és vagy egy tucat, köralakú sebből vérzett.

A kertben dolgozó napszámos, aki hallotta az üvegház ablakainak csörömpölését, értelmetlenül bámulta, amint véráztatta kezeivel Wedderbun testét vonszolva maga után, feltünt az üvegház ajtajában. Egy pillanatig lehetetlen dolgokra gondolt.

– Hozzon gyorsan vizet! – kiáltott rá az emberre és parancsoló hangja egyszerre semmivé foszlatta a kertész képzelődéseit. Amikor meglepő gyorsasággal visszatért a vízzel, Wedderburn feje unokahuga ölében nyugodott, aki sírva törölgette a vért a férfi arcáról.

– Mi történt? – kérdezte Wedderburn, pillanatra felnyitva szemeit, hogy a következő másodpercben ismét lehunyja őket.

– Szaladjon és mondja meg a lánynak, hogy azonnal jöjjön hozzám és azután rögtön rohanjon dr. Haddonért – parancsolt rá a napszámosra. Amikor látta, hogy habozik, hozzátette: – Majd mindent elmondok, ha visszajön.

Wedderburn egyszerre ismét felnyitotta szemeit és unokahuga, amikor látta, hogy sehogyan sem tudja megérteni a különös helyzetet, magyarázni kezdte:

– Elájultál az üvegházban.

– És az orchidea?

– Majd utánanézek – válaszolta unokahuga kitérően.

Wedderburn sok vért vesztett, de ezenkívül más baja nem igen történt. Az orvos valami rózsaszínű húskivonatot adott be neki, egy pohár pálinkában, azután ágyba fektették. Unokahuga elmondta az orchidea egész történetét dr. Haddonnak.

– De különben jöjjön velem az üvegházba és győződjék meg mindenről a saját szemeivel – tette hozzá a végén.

A hideg levegő keresztül-kasul járta az üvegházat a betört ablakokon és a nyitott ajtón. A bódító illat szinte egészen eltünt már. A kettétépett régi gyökérszálak máris elhervadva hevertek a téglapadlón, sötét foltok közepette. A doktor lehajolt a földre és látta, hogy az egyik légi gyökérszál még mindig lázasan remeg és erre habozva megállt szemlélődésében.

Másnap reggel a különös orchidea még mindig ott feküdt a földön, de most már fekete volt és rothadni kezdett. A hajnali szellő minduntalan ki-becsapdosta az ajtót és Wedderburn orchideái mind elpusztultak a hidegben.

De Wedderburn maga boldog volt és megelégedett odafönn betegágyában, különös kalandja dicsfényében.

Az őslények szigetén

A vágottképű ember áthajolt az asztalon és a kezemben tartott gyökereket nézegette.

– Orchideák? – kérdezte.

– Csak néhány darab – válaszoltam.

– Van közöttük újfajta is?

– Nem nagyon hiszem, hogy lenne.

– Én is megjártam azokat a szigeteket huszonöt-huszonhét év előtt. Ha ezek között a hagymák között új van – nos annak nagyon újnak kell lennie. Bizony én nem nagyon sok új orchideát hagytam magam mögött.

– Nem vagyok gyüjtő – jeletettem ki szerényen.

– Akkor még fiatal voltam – folytatta – Úristen, hogy rohantam egyik helyről a másikra. Keletindiában két évet töltöttem és Braziliában hetet. Azután Madagaszkár szigetére mentem.

– Néhány kutatót magam is ismerek – válaszoltam egy hosszú történet reményében. – Maga kinek gyüjtött?

– Dawsonéknak. Nem tudom, hallotta valaha Butcher nevét?

– Butcher… Butcher? – valami bizonytalan emlék ébredt a név nyomában emlékezetemben. Azután eszembe jutott a Butcher contra Dawson per.

– Hát persze, – kiáltottam föl – maga volt az, aki négy évi fizetéséért pörölte őket. Maga volt, aki egy puszta szigeten élt éveken át.

– Az ön szolgája uram, – hajolt meg udvariasan a vágottképű ember. – Fura kis történet, mi? Ott álltam az elhagyatott szigeten és egész vagyont gyüjtöttem ölbetett kezekkel anélkül, hogy dolgoztam volna, ők pedig nem tudtak felmondani nekem. Sokat mulattam ezen a szigeten és el-elszámolgattam magamban, hogy mennyit is keresek, mialatt a szigeten boldog semmittevésben élek. Egészen tekintélyes summa jött ki belőle.

– Hogy történt? – kérdeztem. – Már nem emlékszem pontosan az esetre.

– Nos… Hallott valaha az aepyornisról? Tudja, arról a kihalt óriási madárról, amely a mai struccféléknek volt rokona és Madagaszkár szigetén, a jelenlegi geologiai korban halt csak ki. Az aepyornis vázát csak tökéletlen maradványokból ismerjük, de óriási tojásait, melyeket 1550-ben fedeztek fel Madagaszkár szigetén, már régóta széltében-hosszában ismerik az egész világon. Az aepyornis tojása vagy harminc-negyven centiméter hosszú és húsz-huszonöt centiméter széles, azaz akkora, mint hat strucctojás, vagy mint százötven tyúktojás együttvéve. Tudja a régi utazóknak az óriási griff madárról szóló elbeszélései is valószínüleg erre a madárra vonatkoznak.

– Nagyon is jól tudom, hogy milyen volt az aepyornis, – válaszoltam – hiszen Andrews alig néhány napja mesélt nekem egy új fajtájáról, amelyre mostanában bukkant. Úgy látszik, egyik csípőcsontjára találtak rá és még ez a csont is több mint egy méter hosszú. Valóságos óriás lehetett ennek a csontnak a gazdája!

– Ezt aztán elhiszem önnek – jelentette ki a vágottképü ember. – Tényleg óriás _volt_. Sinbad griffmadara is közülük került ki. De mikor találták azt a csontot?

– Úgy emlékszem vagy három-négy év előtt. Miért?

– Miért? Mert _én_ találtam meg… Úristen, most már vagy húsz éve ennek. Ha Dawson nem lett volna olyan szamár ebben a fizetési ügyben, teljes ringet csinálhatott volna aepyornis csontokban… _Én_ igazán nem tehettem róla, hogy az az átkozott csónak elszabadult.

Kis szünetet tartott.

– Azt hiszem, ugyanaz a hely lehetett. Egy mocsár, vagy százötven kilométernyire Antananarivótól. Nem ismeri véletlenül? A part mentén, csónakon lehet csak megközelíteni. Nem emlékszik véletlenül arra sem, hogy hol találták a csontokat?

– Bizony, nem tudok rá visszaemlékezni. Úgy rémlik, mintha Adrews beszélt volna valami mocsárról.

– Ugyanannak a mocsárnak kellett lennie. A keleti parton fekszik. És a vízben van valami, ami megóvja a dolgokat a pusztulástól. Olyan szaga van, mint a kreozotnak. Trinidad szigete jutott az eszembe önkéntelenül is. Találtak több tojást is? Én rábukkantam olyan tojásra is, amely félméter hosszú volt. Tudja, a mocsár egészen körülveszi a helyet és elvágja a világtól. Amellett nagyon sós is. Nos… Milyen időket éltem át! Egészen véletlenül bukkantam rájuk. Tojásokért mentünk, én és két bennszülött, azokban az apró kis lélekvesztőkben és akkor találtunk a csontokra. Könnyű sátort vittünk csak magunkkal és négy napra való élelmet és persze a legszilárdabb talajon ütöttük fel sátrunkat.

– Ha csak visszagondolok is, eszembe jut az a szurokillat. Fura kis munka volt, amit végeztünk. Tudja, a mocsárban gázoltunk és minduntalan le-leböktünk a kezünkben tartott vasrudakkal. Rendszerint persze összezúztuk a tojásokat. Szeretném tudni, mikor pusztultak ki ezek az aepyornisok egészen. A misszionáriusok azt mondják, hogy a bennszülöttek legendái sűrűn beszélnek azokról az időkről, amikor még életben voltak, de én magam sohasem hallottam ilyen történetet. Tudomásom szerint egyetlen európai sem látott élő aepyornist, talán az egy Mac Andrew kivételével, aki 1745-ben járt Madagaszkár szigetén, de hát az ő elbeszéléséhez nagyon is sok kétség fér.

– Az azonban bizonyos, hogy azok a tojások, amelyeket mi találtunk, olyan frissek voltak, mintha éppen akkor tojták volna őket. Frissek! Amint lecipeltük őket a csónak felé, az egyik néger fickó elejtette az egyik tojást és összetört. Hogy összeszidtam a nyomorultat! De olyan édes volt a tojás, még csak szaga sem volt és az anyja már vagy négyszáz éve halott volt!

– De nagyon is eltérek elbeszélésem tárgyától. Egész napunkat azzal töltöttük, hogy a mocsárban ástunk és ástunk, hogy sértetlenül hozzájuthassunk a tojásokhoz, nyakig sárosak voltunk, én meg szörnyen dühöngtem. Amennyire én tudom, ezek voltak az egyedüli tojások, amelyeket teljesen épségben sikerült idáig kiásni. Később elmentem és megnéztem azokat a tojásokat, amelyeket a British Múzeumban őriznek. Mind össze volt törve és csak összeragasztották őket, mint holmi mozaikot, de még így is hiányoznak belőlük nagy darabok. Az enyémek kifogástalan állapotban voltak és én ki akartam fújni őket hazatérésem után. Ilyen körülmények között igazán érthető, hogy nem bírtam haragommal, amikor az a szamár szerecsen három óra nehéz munkájának gyümölcsét eltörte a sziklán, egyszerűen azért, mert egy százlábú megcsípte a lába ujját. – Alaposan megvertem.

A vágottképű ember pipát húzott ki a zsebéből.

Átnyújtottam a dohányzacskómat.

Szórakozottan megtöltötte a pipáját.

– Mi történt a többi tojással? Hazahozta őket?

– Ez éppen a különös a történetben. Még három másik tojásom volt. Kifogástalanul friss tojások. Nos, a csónakba raktuk őket és én visszamentem a sátorba, hogy kávét főzzek. A két szerecsent lent hagytam a parton, az egyik még mindig a csípés miatt sopánkodott, a másik pedig segített neki ebben. Eszembe sem jutott, hogy a két nyomorult visszaél majd helyzetemmel, de azt hiszem, a százlábú csípésének mérge és a verés, amelyet tőlem kapott, egészen megzavarta az egyiket – egy kicsit mindig hirtelenharagú volt – és végül is sikerült rábeszélnie társát.

– Emlékszem, ott ültem a sátorban, csöndesen pipáztam és egy kis spirituszlámpán, amelyet mindig magamnál hordtam útjaimon, kávét forraltam és csak úgy mellékesen a mocsár szépségeit bámultam a naplemente rőtvörös fényében. Egészen fekete és vörös volt minden, mondhatom igazán festő ecsetjére volt méltó a látvány.

– És alig ötven méternyire mögöttem ott állott a két átkozott szerecsen. Figyelmet sem fordítottak a természet szépségeire, hanem összeesküvést szőttek ellenem. Azt főzték ki sötét agyvelejükben, hogy megszöknek a csónakkal és engemet otthagynak a puszta szigeten, ócska vászonsátrammal, alig háromnapi élelemmel, egy csepp ivóvíz nélkül. Egyszerre csak kiáltást hallottam és mire visszafordulok, már bent ültek a kis lélekvesztőben – igazán túlzás lett volna csónaknak nevezni – és már vagy húsz méternyire voltak a parttól. Nyomban tisztában voltam a helyzettel. Puskám a sátorban hevert és még hozzá nem is volt golyóspuska, hanem csak sörétes. Persze, a gazemberek ezzel eleve tisztában voltak. De a nadrágzsebemben ott volt kis revolverem, amelyet sohasem hagytam el és miközben a part felé rohantam, kirántottam a zsebemből.

– Azonnal gyertek vissza! – kiáltottam utánuk parancsolóan.

– Valamit visszakiáltottak, amit nem hallottam és széles vigyor ült ki annak a négernek az arcára, akit megvertem. A másikat vettem célba, mert az sértetlen volt és ő kezelte az evezőt, de a lövés nem talált. Csak kacagtak rajtam. Mindazonáltal nem éreztem magamat még vertesnek. Tudtam, csak hidegvéremet kell megőriznem. Ujból céloztam és lőttem és most már nem nevetett többé, hanem felugrott üléséből. A harmadik lövésem fejen találta és a következő pillanatban holtan bukott ki a csónakból, magával víve az evezőt is a mélybe. Pompás lövés volt, egy olyan kis revolverből negyven méterre! Többé nem is bukkant fel a víz felszínére. Nem tudom, lövésem ölte-e meg, vagy pedig csak megsebesült és aztán a vízbe fult. Még egyszer ráparancsoltam a másik fickóra, hogy azonnal térjen vissza, de ő csak összehúzódzkodott a lélekvesztő mélyén és nem is válaszolt. Kilőttem utána revolverem minden töltényét, de nem találtam el egyszer sem.

– Nagy szamárnak éreztem magam, annyit mondhatok. Ott álltam azon a rohadt, fekete parton, mögöttem a mocsár, előttem a végtelen tenger síma tükre, és az átkozott csónak csöndesen kifelé tartott az óceán végtelenjén. Mondhatom, nem kíméltem Dawsonékat és a múzeumokat és minden ostoba régiséggyüjtőt, de hiába kiabáltam az után a néger után, csak nem jött vissza, míg végre is teljesen berekedtem.

– Igazán nem maradt más hátra, mint hogy utána ússzam és megkíséreljem szerencsémet a cápákkal. Így aztán kinyitottam vadászkésemet, fogaim közé kaptam, pillanat alatt ledobtam a ruhámat és begázoltam a tengerbe. Mihelyt a vízben voltam, nyomban elvesztettem szem elől a lélekvesztőt, de úgy számítottam, hogy mégis utól tudom érni. Azt reméltem, hogy az átkozott néger nem tudja majd elkormányozni a csónakot és így majd csak sodródni fog. Egyszerre ismét feltünt a horizont síkján, délnyugati irányban. Ekkor már esteledni kezdett és lassanként feltüntek a csillagok az égbolton. Nincs az az úszóbajnok, aki gyorsabb lett volna nálamnál, de lábaim és karjaim hamarosan kifáradtak.

– Mindazonáltal egészen közel jutottam a csónakhoz, még mielőtt a csillagok egészen felragyogtak volna. Amint sötétedett, mindenféle foszforeszkáló dolgokat láttam a tengerben. Időnként egészen beleszédültem. Végül is nem tudtam már megkülönböztetni a csillagokat a foszforeszkáló tárgyaktól és nem tudtam, hogy a fejemen úszom-e, vagy a sarkaimon. A lélekvesztő fekete volt, mint a bűn és a kis hullámok, amelyeket orra a tengerben hasított, ragyogtak, mint a folyékony arany.

– Amikorra utólértem, annyira kifáradtam, hogy nem volt annyi erőm sem, hogy fel tudtam volna mászni a csónakba. Persze első dolgom volt megtudni, hogy mi történt a négerrel. A csónak orrában feküdt összegubbaszkodva, úgyhogy a lélekvesztő fara egészen kiemelkedett a vízből. A csónak végébe húztam és lenyomtam a vízbe, azt remélve, hogy erre mégis csak felébred. Azután kezemben a nyitva tartott késsel nagynehezen felhúzódzkodtam a csónakba, készen várva minden pillanatban a támadást. De a néger még csak meg sem mozdult. Így azután ott ültem az apró lélekvesztő farában a foszforeszkáló tengeren sodródva, várva, hogy valami történjék.

– Egy idő multán nevén szólítottam a fickót, de nem kaptam választ. Így ültünk azután órákon át kettesben a csónakban.

– Azt hiszem, egyszer-kétszer el is szundítottam. Amikor felébredtem, felkelt a nap és láttam, hogy a néger halott és teste egészen püffedt és vörös. A három tojás és a csontok ott hevertek a csónak közepén, mellettük állott a vizeskulacs, valami kis kávé, néhány darab piskóta és egy kanna spiritusz. Nem volt evezőm, sőt semmi olyasféle sem, amit evezőként lehetett volna használni, így aztán ölbetett kezekkel voltam kénytelen nézni, hogyan sodor magával a tenger árja. Halottszemlét tartottam a néger felett s azt az ítéletet hoztam, hogy valami ismeretlen kígyó, skorpió, vagy százlábú gyilkolta meg. Ítéletem meghozatala után holttestét bedobtam a tengerbe.

– Ennek elvégzése után egy korty vizet ittam, megettem néhány piskótát és körülnéztem a síma tengeren. Azt hiszem, aki olyan alacsonyról néz körül, nem láthat nagyon messzire, én legalább is nem láttam semerre Madagaszkárt, sem semmi más nyomát a szárazföldnek. Délnyugati irányban egy percre megpillantottam egy vitorlát, amint délfelé haladt, de maga a hajótest soha sem tünt fel a horizont felett.