Part 9

Különös betegség terjedt el a völgy lakói között, melynek következményeként a gyerekek vakon születtek, sőt azok a gyerekek, akiket csecsemőkorukban vittek magukkal szüleik, szintén elvesztették szemük világát. Ellenmérget vagy bűvszert kellett mindenáron találni a különös betegség leküzdésére és abban az időben, amikor még az emberek nem ismerték a bacillusokat és a fertőzést, hanem csupán a hitben találtak bizodalmat, azt hitték, hogy bizonyosan amiatt sujtja őket a vakság szörnyű átka, mert nem él pap közöttük és nem áll templom s oltár Isten tiszteletére. Ezért indult el a vándor a völgyből azzal az elhatározással, hogy oltárt visz magával visszatértében – egy csinos, olcsó, mindenképpen kielégítő oltárt –, amelyet azután a betegség leküzdésére haladéktalanul felállítanának. Ereklyéket is akart magával hozni és más ehhez hasonló hatékony cikkeket: szentelt tárgyakat, titokzatos érmeket és gyógyító imaformulákat. Öve rejtekében ezüst rudakat vitt magával ezek beszerzésére, hiszen a völgy ártatlan lakói örömmel adták össze pénzüket, ékszereiket, csakhogy megvásárolhassák a szent segítséget betegségük ellen.

Szinte magam előtt látom a gyengeszemű, fiatal, napbarnította, cserzettarcú, félénk hegyilakót, amint lázasan forgatja kalapját kezeiben, miközben történetét előadja valamelyik vizsgaszemű, figyelő pap előtt, aki szigorú keresztkérdések alá fogja. Elképzelem, mekkora volt kétségbeesése, amikor kegyes és csalhatatlan ereklyékkel dúsan megrakodva vissza akart térni családjához és barátaihoz és áthághatatlan sziklafallal találta magát szemközt ott, ahol még nem is olyan régen könnyen járható ösvény nyilott. Balszerencséjének további részleteiről nincsen tudomásom, csak szomorú halálának körülményeiről tudok még ezenkívül. Rosszul elmondott, különös történetéből azóta legenda lett és a legenda már vak emberek törzséről szól, akik túl a nagy hegyeken, a külvilágtól elzárva élnek.

És az elhagyatott, elfelejtett völgy kis lakossága között a betegség tovább folytatta pusztító útját. Az öregek egyre rosszabbul láttak, a gyerekek éppen csak hogy meg tudták különböztetni a világosságot a sötétségtől, az újszülöttek pedig már nem pillantották meg születésükkor sem a napvilágot. Az élet azért mégis könnyű volt a hófödte hegyekkel övezett medencében amelyben nem voltak rosszindulatú rovarok és nem voltak vadállatok, csak szelíd és könnyen idomítható lámák, amelyek a telepesekkel együtt jöttek a békés völgybe. A vakság fokozatosan köszöntött be: alig vették észre a völgy lakói a látás hiányát és akik még valamennyire is láttak, világtalan gyerekeiket keresztül-kasul vezetgették a völgyben, így azután, amikor végleg beköszöntött a teljes sötétség, a kis törzs tovább élhetett.

Még arra is akadt idejük, hogy megtanuljanak vakon vigyázni a tűzre, amelyet óvatosan, nagy kőkemencékben gyujtottak. Amikor letelepedtek a völgyben, egyszerű, műveletlen parasztok voltak, írni-olvasni is alig tudtak, a spanyol civilizáció nem igen érintette őket és csupán a régi Peru művészetét és elveszett filozófiáját hozták magukkal tarsolyukban.

Sok dolgot elfelejtettek, sok dologra maguktól rájöttek. Hagyományaik a nagyvilágról egyre halványabbakká váltak, míg végre mítosz lett belőlük, melyet szájról-szájra adtak az apák fiaiknak. A látástól eltekintve minden tekintetben erős emberek voltak és egy szép napon az átöröklés szigorú szabályai szerint egy anya olyan gyereket szült, aki később vezérévé vált az egész törzsnek. Ezt az egyénien gondolkodó, nagyszerűen beszélő embert egy második követte. Kettejük halála után a kis törzs műveltebb és okosabb volt, mint az Andesek láncolatának bármelyik más törzse, hiszen a két férfi megoldotta minden szociális és gazdasági problémájukat.

Nemzedéket nemzedék követett. Már a tizenötödik generáció lakta a völgyet, azóta, hogy a vándor elindult útjára, hogy ereklyékkel megrakodva térjen haza, amikor a véletlen különös játéka folytán megjelent közöttük egy idegen férfi a külvilágból.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Elbeszélésem ennek az embernek a története.

Quito környékbeli hegyilakó volt, aki megjárta a tengert is és világot látott. A maga módja szerint szerette a könyveket, jóeszű és vállalkozó szellemű ember volt, akit egy csoport angol kiránduló magával vitt a hegyek közé, miután a magukkal hozott három svájci vezető közül az egyik megbetegedett. Megmászták az egyik hegyet, megmászták a másikat, míg végre elérkeztek a Parascotopetlhez, az Andesek Matterhornjához, ahol azután a perui vezető végleg elveszett a nagyvilág számára. A baleset történetét százszor is megírták. Pointer elbeszélése talán a leghívebb közülük. Ő elmondja, hogyan küzdötte fel magát a kis társaság a szinte merőlegesen emelkedő sziklafalon, egészen a legmagasabb csúcs lábáig és hogyan építettek maguknak éjszakai szállást a havas alpesi mezőn egy nagy szikla tövében és hogyan vették észre egyszerre, hogy Nunez eltünt közülük. Kiabáltak utána, de választ nem kaptak. Ismét kiabáltak és fütyültek és az éjszaka hátralevő részét álmatlanul töltötték.

Hajnalhasadáskor azután eléjük tárultak zuhanásának nyomai. Kizártnak látszott, hogy egyetlen szót is hallathatott volna. Kelet felé zuhant, a hegy ismeretlen oldala felé és messze alant egy havas meredélyre érkezett, melyen végigszántva egy hatalmas hótorlaszhoz érkezett. Zuhanásának nyomát egészen egy borzalmas szakadék széléig lehetett követni, azon alul azután minden nyom eltünt. Messze, egészen messze, majdnem egészen lent a völgyben a turisták fákat láttak egy szűk, minden oldalról körülzárt völgyben: a Vakok Völgyében. Ők azonban nem tudták, hogy ez az elveszettnek hitt Vakok Völgye és nem láttak semmi különbséget e között a völgy és a többi völgy között. A szerencsétlenség elvette kedvüket a további kísérletezéstől. Közben kitört a világháború, Pointernek be kellett vonulnia, így a Parascotopetl hókoronázta hegycsúcsa mind a mai napig szűzi érintetlenségben maradt.

De Nunez, aki ezer métert zuhant, nem veszett oda.

A meredély, amelyen végigszánkázott, jó háromszáz méterrel lejebb hótorlaszban végződött, amelyen azonban vad iramában Nunez keresztültört, csak azért, hogy egy még meredekebb hófödte lejtőn száguldjon tovább szédítő iramban a völgy felé.

Eszeveszett sebességgel vitt egyik hófödte hegyoldal után a másikon Nunez útja, össze-vissza zúzta magát, elvesztette eszméletét, de egyetlen csontját sem törte a szörnyű zuhanásban. Végre aztán enyhébb lejtők következtek, majd a szerencsétlenül járt Nunez síkságra érkezett, csak éppen a magával rántott hótömegek egészen eltemették. A hó mentette meg Nunez életét és amikor lassanként magához tért, az első pillanatban azt hitte, hogy betegen ágyban fekszik. Csak nagynehezen eszmélt arra, hogy tulajdonképen mi is történt vele, mire a hegylakók biztos ösztönével hozzáfogott ahhoz, hogy keresztülvágja magát a mindent eltemető hótömegen.

A munka lassan ment és csak órák mulva sikerült végre megpillantania maga fölött a csillagokat. Hosszú ideig feküdt ismét eszméletlenül, míg aztán végleg magához tért. Gondolkodott, hogy hol is lehet és mi történt vele. Végig tapogatta tagjait és rájött, hogy gombjai zuhanásában leszakadtak és kabátja kifordult. Kése eltünt a zsebéből és elvesztette a kalapját is, pedig jól megkötötte előzőleg az álla alatt. Lassankint eszébe jutott, hogy zuhanása előtt köveket akart hozni sátra falának rögzítésére. Még jégcsákánya is eltünt.

Sok időbe tellett, míg rájött, hogy le kellett zuhannia a meredélyen. Felpillantott a magasba és csak akkor jött rá, hogy milyen rettenetes zuhanás is lehetett az övé. A csúcsok vadul meredeztek az ég felé és a lassan előbujó hold furcsa fénye vonta be valószinütlen, ezüstös fénnyel a tájat. Nunezt hirtelen nevetőgörcs lepte meg és ismét elvesztette eszméletét…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hosszú idő után arra ébredt, hogy a hómező szélén fekszik. Lejebb, a hegy oldalán, sziklákkal teleszórt pázsit terült el. Nagynehezen talpraállott és sajgó tagokkal lefelé indult a hómezőn. Amikor megérkezett végre a buján zöldelő pázsitra, egy patak partján lerogyott, hogy hosszút és mélyet húzzon vízéből.

A madarak éneke ébresztette fel másnap hajnalban.

Felült és körülnézett. Alacsony hegycsúcs lábánál feküdt, vad meredély szélén. A szakadék, mely szinte kettéhasította a hegyeket, keletről nyugat felé haladt és teljesen járhatatlan volt. Keresztbe egy másik szakadék vonult, amely az első pillanatban szintén járhatatlannak tetszett, de amelyről Nunez, a tapasztalt hegymászó szemével hamarosan megállapította, hogy azon le lehet ereszkedni.

Lassan felszedelőzködött és megindult a szakadék felé, melynek mélyén most már egész tisztán látott egy sor különös alakú furcsa kőházat. Időnként útja olyan volt, mintha merőleges falon kellene haladnia, majd árnyék borult a szakadékra, de annál derűsebben és barátságosabban integettek felé a napsütötte házikók. Déltájban végre megérkezett a síkságra. Merev volt minden tagja s a fáradtságtól alig tudott járni. Leült egy szikla árnyékában, megtöltötte kulacsát a patak jéghideg vizével, egy hajtásra kiitta és hosszú ideig pihent, mielőtt továbbindult volna a házak felé.

A kőkunyhók egészen különösen hatottak rá és mennél tovább tartózkodott a völgyben, annál furcsábbnak és szokatlanabbnak találta az egész tájat. Legnagyobb része sötétzöld mező volt, melyet szebbnél-szebb virágok tarkítottak s amelyről rögtön lehetett látni, hogy különös gonddal öntözik. Odafönt magasan a völgyet kőből épített csatorna kerülte meg, melyből kis erek ágazták be az egész síkságot. A hegyoldalakon lámák legelésztek és helyenként jászlak állottak, melyeken élelem állott készen számukra.

A csatorna ágai a völgy közepén egyetlen főcsatornában futottak össze és a völgyet minden oldalon embermagasságnyi fal övezte. Ez különös, városi jelleget kölcsönzött az elkerített völgynek, amit csak még jobban kiemeltek az utak, melyeket fehér és fekete kövekkel raktak ki. Minden kőkocka szélén furcsa kis küszöbszerű kiemelkedés futott végig szabályos egyformasággal. A kis falu házai egyáltalán nem hasonlítottak a hegyi falvak megszokott, rendetlen összevisszaságban épített kunyhóihoz; a központi út két oldalán megszakítatlan sorban, ragyogó tisztaságban állottak. Imitt-amott ajtók szakították meg a házak tarkára festett homlokzatait, de egyetlen ablak sem nyilott az uccára. Hallatlan tarkabarkaságban rikítottak a házak homlokzatai, a festék hol szürke volt, hol zöld, hol meg palaszínű vagy sötétbarna. Ennek a zagyva összevisszaságnak a láttára ötlött Nuneznek először eszébe a „vak“ szó.

– A jó ember, aki ezt csinálta – gondolta magában – vak lehetett, mint egy vakondok.

Közben leereszkedett egy meredek lejtőn és elérkezett a falhoz és a csatornához, amely a falut körülvette. Egész sereg embert látott a mezőn heverészni a learatott szénakazlakon, mintha csak délutáni álmukat aludnák, a mező távolabbi részén pedig, a falu közelében, gyerekek szunyókáltak. Egészen a közelében három embert látott egy kis ösvényen haladni, vállukon mezei munkához való szerszámokkal. Lámagyapjuból készült ruhát viseltek, cipőik és öveik bőrből készültek. Fejükön posztósapkát hordtak, melynek ellenzői nyakukra és fülükre hullottak.

Egymás után lépkedtek és lassú jártukban nagyokat ásítottak, mint az olyan emberek szokták, akik egész éjjel virrasztottak. Valami olyan biztató és tiszteletreméltó volt viselkedésükben, hogy Nunez egyetlen pillanatnyi habozás után előlépett a szikla mögül, amely mögé elrejtőzött és oly hangosan kiáltott feléjük, hogy az egész völgy visszhangzott tőle.

A három ember megállt és körbeforgatta fejét, mintha körülnéztek volna. Néztek jobbra, néztek balra és Nunez vadul integetett feléjük. Ők azonban úgy látszik minden integetése dacára sem vették észre, majd egy idő mulva messze jobbra a hegyek felé fordulva, ők is kiabálni kezdtek, mintha válaszolnának az előbb elhangzott kiáltásra. Nunez megint integetni kezdett és amikor gesztikulálása megint hiábavalónak bizonyult, megint eszébe ötlött a „vak“ szó.

– Ezeknek a szerencsétleneknek vakoknak kell lennöik – mondotta.

Mikor végre is hosszas kiabálás és bosszankodás után Nunez keresztülhaladt a patakon átvezető kis hídon és belépett a falon átvezető ajtón és közelükbe jutott, már bizonyos volt benne, hogy mind a három férfi vak.

Egyszerre eszébe jutott sok minden és különös kaland érzete vett rajta erőt. A három férfi egymás mellett állott, de nem néztek feléje, hanem csak fülüket tartották arrafelé fordítva, amerről szokatlanul hangzó lépései hallatszottak. Egészen szorosan egymás mellett állottak, mint az olyan emberek, akik meg vannak ijedve és Nunez látta, hogy szempilláik be vannak húnyva, szemgödreik mélyen beestek, mintha a szemgolyók egészen eltüntek volna alóluk.

Megdöbbenés ült az arcukon, amikor az egyik alig érthető spanyol nyelven megszólalt:

– Egy ember… egy ember van itt. Egy ember… vagy valami szellem, amely a sziklák közül ereszkedett alá.

Nunez biztos lépésekkel közeledett feléjük, mint ahogy az ifjú lép be az életbe. Eszébe jutottak mindazok a régi mesék, amelyek az elveszett völgyről, a Vakok Völgyéről szólottak és gondolataiban egyre csak a régi közmondás járt:

„A vakok országában az egyszemű a király…“ „A vakok országában az egyszemű a király“.

Nagyon udvariasan köszönt nekik. Beszélni kezdett és közben szemlélődött.

– Honnan jön ő, Pedro testvér? – kérdezte az egyik vak ember.

– A sziklák közül ereszkedett alá.

– A hegyeken túlról jövök – mondotta Nunez – abból az országból, ahol az emberek látnak. Bogotából, ahol százezer ember lakik és be sem lehet látni a várost.

– Látni? – mormolta Pedro. – Látni?

– A sziklák közül jön, – mondotta a másik vak ember.

Ruhájuk posztója különösen volt szőve és mindegyiken más-más hímzés volt.

Egyszerre a három vak ember hirtelen Nunez felé indult kinyujtott kezekkel. Önkénytelenül is hátralépett a feléje nyujtott ujjak elől.

– Gyere ide! – mondta a harmadik férfi és már meg is ragadta karjánál fogva.

Lefogták Nunez kezeit és végigtapogatták tetőtől talpig, anélkül, hogy egy árva szót is szólottak volna hozzá mindaddig, míg nem végeztek vizsgálatukkal.

– Vigyázzatok! – kiáltott fel Nunez, amikor ujjaikkal szemeit kezdték tapogatni.

Úgy látszik, különösnek tartották ezt a szervet, mozgó szempilláival. Újból és újból végigtapogatták.

– Különös teremtés ez, Correa, – szólalt meg az egyik, akit a többiek Pedronak szólítottak. – Tapogassátok csak meg, milyen durva a haja! Akárcsak a láma szőre!

– Olyan durva az egész ember, mint a sziklák, amelyek szülték – szólt Correa, fölfedező utazást végezve puha és könnyű ujjaival Nunez borotválatlan állán. – De talán még ki fog finomodni!

Nunez eleinte ellenkezett a három vak emberrel, de azok erősen fogták.

– Vigyázzatok – szólalt meg ismét.

– Beszél – mondta a harmadik ember –, tehát kétségtelen, hogy ember.

– Hu! – kiáltott fel Pedro, amikor Nunez kabátjának durva szövetéhez ért.

– Csak most jöttél a világra? – kérdezte Pedro.

– A világból jöttem. Hegyeken és gleccsereken keresztül, onnan a magasból. Egy nagy és hatalmas világból, amely tizenkét napnyira fekszik a tengertől.

Alig figyeltek rá.

– Atyáink mesélték – szólt Correa –, hogy a természet erői is képesek embert teremteni. A meleg és a rothadás… a meleg és a rothadás…

– Vezessük az öregekhez, – indítványozta Pedro.

– Kiabáljunk először, – vetette közbe Correa –, különben a gyerekek megijednek tőle. Ez csodálatos esemény!

Így előbb kiabáltak, majd Pedro előrement és kézenfogva, a házak felé vezette Nunezt.

Nunez visszahúzta kezét.

– Látok, – mondotta egyszerűen.

– Látok? – kérdezte Correa értelmetlenül.

– Igen, látok, – felelte Nunez feléje fordulva és megbotlott Pedro lábában.

– Az érzékei még mindig nem tökéletesek, – szólt a harmadik vak ember. – Csetlik-botlik és értelmetlen szavakat használ. Vezessétek kézenfogva.

– Ahogy tetszik, – válaszolta Nunez nevetve és attól kezdve vezették a falu felé.

Úgylátszik, fogalmuk sem volt arról, hogy mi a látás. Nos, ha eljön az ideje, majd megtanítja őket a látás előnyeire!

Hallotta, amint az emberek kiabálnak és látta, hogy az út közepén csoportokba verődnek a vakok. Ugy találta, hogy idegeit és türelmét jobban megviseli az első találkozás a vakok völgyének lakóival, mint ahogy először gondolta. Amint közelebb és közelebb érkeztek a faluhoz, az folyton nagyobbnak látszott, a tarka összevisszasággal mázolt falak egyre furcsábbnak tüntek föl és egy csoport gyerek, ember és asszony (az asszonyok és a lányok, ahogy ezt tetszéssel állapította meg, nagyon csinosak voltak, ha az ember eltekintett csukott szemeiktől és mélyen besüllyedt szemgolyóiktól) menten körülfogta és végigtapogatta puha, érzékeny kezeivel, körülszaglászta és nagy érdeklődéssel figyelte minden szavát. Mindazonáltal sok fiatal leány és gyerek nem mert közel menni hozzá és valóban Nunez hangja rekedt és durva volt az ő finom beszédük mellett. Három vezetője nem mozdult mellőle, mintha csak tulajdonosai volnának és egyre csak azt hajtogatták:

– Egy vadember a sziklák közül!

– Bogota – mondotta Nunez, – Bogota! Ott túl a hegyek láncán.

– Vadember, aki vad szavakat használ, – felelte rá Pedro. – Hallottátok, hogy mit mond? Bogota! Ugylátszik, még gondolkozása egyáltalán nem alakult ki. Még csak most érkezett el a beszéd küszöbére.

Egy kis fiú meghúzta Nunez kabátját.

– Bogota! – kiáltotta feléje csúfolkodva.

– Bogota! Bizony az város a ti falutokhoz képest. Én a nagyvilágból jövök, ahol az embereknek szemük van és látnak.

– Ugylátszik, Bogota a neve, – mondották egyszerre többen is a tömegből.

– Egyre csetlett-botlott – mesélte Correa – és kétszer is majd elesett, míg idevezettük.

– Vigyétek az öregekhez!

Hirtelen betaszították egy ajtón egy koromsötét szobába, melynek csak a tulsó végén parázslott halványan egy kialvófélben levő kályha. A tömeg betódult utána és ettől kezdve egyetlen fénysugár sem hatolt be a vaksötétbe. Mielőtt Nunez még feleszmélhetett volna, egy ülő férfi lábaiban megbotlott és végigvágódott a földön. Önkéntelenül is kitárta karjait és így estében valakinek az arcába vágott. Dühös kiáltások hallatszottak és pillanat alatt számtalan kar ragadta meg, melyek közül hiába próbálta magát kiszabadítani. A harc egészen egyoldalú volt és erre Nunez hamarosan ráeszmélt, így csendesen úgy maradt, ahogy elterült a földön.

– Elestem, – szólalt meg – de nem is csoda, mert ebben a koromsötétben nem látok semmit.

Szünet követte szavait, mintha az őt körülfogó láthatatlan emberek gondolkodtak volna afelett, hogy vajjon mit is akar ezzel mondani. Végül is Correa szólalt meg elsőnek:

– Még nem forrott ki egészen. Minduntalan megbotlik jártában és értelmetlen szavakat kever beszédébe.

Mások is beszélni kezdtek, de Nunez csak tökéletlenül értette meg szavaikat.

– Felülhetek? – kérdezte kis szünet után. – Nem fogok többé ellenetek harcolni.

Kis ideig tanácskoztak, majd megengedték, hogy felüljön.

Az öregek egyike keresztkérdések alá fogta és Nunez megpróbálta elmagyarázni, hogyan került a nagy világból a völgybe. Próbált beszélni a ragyogó égboltról, a kéklő hegyekről és a látás ezer más csodájáról az öregek tanácsának, akik a Vakok Völgyének örök éjszakájában élték le egész életüket. Sehogy sem értette, miért tartják értelmetlennek elbeszélését.

Még szavai nagy részét sem értették a Vakok Völgyének lakói. A magyarázata ennek egyszerű volt: tizennégy nemzedék óta világtalannak születtek a gyermekek a Vakok Völgyében és a borzalmas kataklizma elzárta őket a külvilágtól. Minden, a látással összefüggő dolognak még a neve is elenyészett közöttük és a külvilágról szóló történetek elhalványodtak emlékezetükben. Megszünt minden kapcsolatuk azzal a világgal, amely a sziklás lejtőkön túl terült el és a vakok törzsének fiai közül kikerülő nagyeszű férfiak a hagyományok bizonytalan emlékét is kiverték társaik fejéből hogy ezeket egyszerűbb és természetesebb magyarázatokkal pótolják.

Lassan-lassan rájött Nunez, hogy hiába reménykedett abban, hogy megjelenése és látóképessége a csoda erejével fog hatni, így, miután hiába próbálta megma gyarázni a látást a vakok öregeinek, akik elbeszélését, mint egy újonnan teremtett ember furcsa és zavaros meséjét egyszerűen figyelembe sem vették – bár kissé megzavarodva –, belenyugodott abba, hogy tanításaikat végighallgassa.

A vakok legöregebbje elmagyarázta neki, mi az élet, mi a filozófia és mi a vallás; elmagyarázta a világ teremtését (ami alatt persze csak az ő kis völgyüket értette), elmagyarázta, hogy a völgy először üres katlan volt a sziklák tövében, majd lassan-lassan lélektelen lények jelentek meg a sziklakatlanban. Ezeknek nem adatott meg a tapintás isteni adománya, majd lámák és egyéb állatok kerültek oda, akiknek már kifejlődött egy-két érzékük, azután jöttek az emberek, végül pedig az angyalok, akiknek az énekét és szárnycsapásait lehet csak hallani, de akiket nem sikerült még senkinek sem végigtapogatni. Nunezt ez lepte meg legjobban és eleinte sehogyan sem értette az angyalokról szóló elbeszélést, míg végül is rájött, hogy a vakok az angyalok alatt bizonyosan a madarakat értik.

Az öreg elmondotta Nuneznek, hogy két szakaszra oszlik az idő, a hideg és a meleg időszakra, ami a Vakok Völgyében a nappalt és az éjjelt jelentette. Elmondotta az öreg, hogy milyen jó dolog a melegben aludni és a hidegben dolgozni, úgyhogy ha Nunez nem érkezett volna meg történetesen éppen a meleg időszak első órájában, már az egész falu nyugovóra tért volna.

Biztatta Nunezt, hogy dacára tökéletlenségének és ügyetlen viselkedésének, nem kell kétségbeesnie, hanem hozzá kell fognia a tanuláshoz s akkor majd lassan-lassan elérkezik ő is a tökéletességnek arra a fokára, amelyen a völgy lakói állanak. Végül azzal bocsátotta el az öreg Nunezt, hogy az éjszaka – a vakok a nappalt hívták éjszakának –, már nagyon előrehaladt és így ideje, hogy valamennyien nyugovóra térjenek. Atyai gondossággal megkérdezte Nuneztól, hogy tudja-e, hogyan kell aludni, mire Nunez megnyugtatta őt efelől, de lefekvés előtt még enni kért.

Tejet hoztak neki és egyszerű sós kenyeret, azután pedig elvezették egy távoli helyre, hogy ne kelljen hallaniok, amint eszik és megmutatták neki, hol aludjék, míg a csípős hajnali levegő – ami alatt az estét kellett persze érteni –, föl nem ébreszti. De Nunez nem aludt el egyáltalán. Leült ahová vezették, pihentette tagjait és közben egyre a vele történt csodálatos események forogtak fejében. Időről időre fölnevetett, hol mulattában, hol pedig bosszúságában.

– Tökéletlen elme! – mormolta magában. – Még nem fejlődtek ki az érzékei! Ugylátszik, fogalmuk sincs róla, hogy mennyből küldött királyukat és urukat sértegetik ezzel. No, de majd én eszükre térítem őket. Lássuk csak… Lássuk csak…

Még akkor is gondolkodott, amikor a nap már lenyugodott és a Vakok Völgyében elérkezett a munka ideje.

Nuneznek mindig volt érzéke a természet szépségei iránt és most a lenyugvó nap visszfénye a hómezőkön, élete leggyönyörűbb látványának tetszett. Tekintete a természet utólérhetetlen szépségeiről lassan a félhomályba boruló falu felé vándorolt és hirtelen annyira erőt vett rajta az elérzékenyülés, hogy térdre borulva adott szíve mélyéből hálát Istennek a látás nagyszerű adományáért.

Hirtelen hang szólalt meg a falu mélyén:

– Ha-hó, Bogota! Gyere ide!

Nunez mosolyogva állt föl. Végre elérkezett az ideje, hogy megmutassa ezeknek az embereknek, hogy a látás milyen nagyszerű adománya Istennek. Keresni fogják, de nem találják meg.

– Miért nem mozdulsz, Bogota! – szólalt meg újból a hang.

Hangtalanul fölkacagott és csendesen két lépést oldalt lépett az útról.

– Ne gázold össze a füvet, Bogota. Az nincsen megengedve.

Nunez maga is alig hallotta a zajt, amit léptei okoztak. Megdöbbenve állott meg.

A vak férfi, aki a faluba hívta, szaladva közeledett az úton feléje.

Nunez visszalépett az útra.

– Itt vagyok, – mondotta.

– Miért nem jöttél, amikor hívtalak? – feddte meg csendesen a vak ember. – Mindig úgy kell vezetni téged, mint a gyermeket? Nem hallod az utat, amin jársz?

Nunez csak nevetett ezen.

– Látom, – felelte egyszerűen.

– Olyan szó nincs, hogy _látom_, – szólalt meg a vak ember rövid habozás után. – Hagyj föl ezzel a bolondsággal és kövesd lépteim hangját.

Nunez elszontyolodva indult utána.

– Senki sem mondta még nektek, hogy „A vakok országában az egyszemű a király?“

– Mi az, hogy vak? – kérdezte a vak ember gondtalanul.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Négy nap mult el anélkül, hogy a Vakok Királya levetette volna inkognitóját.

Addig mint ügyetlen és hasznavehetetlen idegen élt alattvalói között.

Úgy találta, hogy sokkal nehezebb magát királlyá kikiáltani, mint ahogyan először gondolta és mialatt az államcsínyen gondolkodott, szépen megtette mindazt, amit mondtak neki és lassan-lassan elsajátította a Vakok Völgyének szokásait.

Legkellemetlenebbnek az éjszakai munkát és járást-kelést találta, így elhatározta, hogy először ezen fog majd változtatni.

A vakok egyszerű munkás életet éltek, szorgalmasan dolgoztak, de nem erőltették meg túlságosan magukat, ruhájuk és élelmük untig elegendő volt, megvoltak a pihenő napjaik, sőt a pihenő heteik is, nagyon szerettek zenélni és énekelni és a szerelem csakúgy megvolt közöttük, mint odaát a hegyeken túl.

Csodálatos, milyen biztonsággal és határozottsággal rendezték be birodalmukat a vakok! Minden megvolt, ami életüket megkönnyíthette. A völgy közepéről sugáralakban szétfutó utak kivétel nélkül egyugyanazon szög alatt találkoztak és mindegyiket más-más jel különböztette meg a másiktól. Az utak és mezők minden egyenetlenségét régen elsimították már és minden tárgy az ő különös igényeikhez alkalmazkodott.

Bizonyos érzékeik csodálatosan kifejlődtek. Harminc-negyven lépésről meghallották a legkisebb mozdulatot, sőt még az ember szívének a verését is. A hang már régen pótolta a látást közöttük, az ásóval és kapával pedig csak olyan ügyesen bántak, mint akárki más. Szaglásuk egészen rendkívüli volt. Az embereket szaguk után megismerték, mint a vadászkutyák, szelíd lámáikat pedig, amelyek a sziklák között éltek és a körfalhoz csupán táplálék és fedél kedvéért jártak le, úgy kezelték, mint másutt a teheneket vagy lovat szokás.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Nunez csak azután lázadt föl, hogy hiába próbálkozott a meggyőzéssel.

Eleinte minduntalan a látás adományáról akarta őket fölvilágosítani.

– Nézzétek – próbálta magyarázgatni – vannak dolgok, amiket ti nem értetek!

Egyszer-kétszer akadtak, akik lehorgasztott fejjel és feléje fordított fülekkel végighallgatták mondókáját és Nunez minden tőle telhetőt megtett, hogy megmagyarázza, mit is jelent a látás. Hallgatói között állandóan ott volt egy fiatal leány, akinek a szemhéjai nem voltak olyan vörösek és beesettek, mint a többieké, úgyhogy szinte azt lehetett hinni, hogy csak behúnyva tartja szemeit.

Nunez különösen ezt a leányt szerette volna meggyőzni.