Part 4

Hirtelen ébredtem fel álmomból, amelyben egymást kergették a rémesnél-rémesebb fenevadak. A hátamon feküdtem. Különös ízt éreztem a szájamban, minden porcikám fájt és egész testemben fáradtnak éreztem magamat. Mozdulatlanul fekve maradtam továbbra is, abban a reményben, hogy a különös érzés elmúlik és hogy megint sikerül egy kicsit elaludnom. De ehelyett közérzésem csak rosszabbodott. Eleinte sehogyan sem tudtam rájönni, hogy mi a baj. A szobában még mindig majdnem egészen sötét volt és a bútorok nagy fekete foltoknak látszottak.

Először az ötlött agyamba, hogy valaki talán bejött a szobámba, hogy ellopja szépen becsomagolt pénztekercsemet, de hiába feküdtem lehunyt szemmel, alvást tetetve, továbbra is ágyamban: senki sem mozdult és lassan-lassan rájöttem, hogy csak képzelődés volt az egész. Mindazonáltal továbbra is úgy éreztem, hogy valami nincs rendben. Erőt véve gyengeségemen, fölültem ágyamban és körülnéztem a sötétben. Még így se tudtam rájönni, hogy mi a baj. Végigjártattam pillantásomat a bizonytalan árnyakon, amelyek függönyöket, könyvszekrényt, asztalt és székeket jelentettek és csak ekkor kezdtem rájönni, hogy a bútorok körvonalaiban van valami idegenszerű. Megfordították volna az ágyamat? A könyvszekrénynek ott lent kellene állania és helyette valami világos tárgyra esett a pillantásom, ami egyáltalán nem látszott könyvszekrénynek és nem lehetett a székre dobott ingem sem.

Erőt véve gyermekes rémületemen, felhajtottam paplanomat és kidugtam lábamat az ágyból. Ahelyett, hogy földet értem volna, a lábam jóformán még a matrac szélét sem érte el. Végre is az ágy szélére ültem. Az ágy fejénél ott kellett volna állnia a gyertyának a törött széken. Kinyujtottam utána a karomat és – a semmibe markoltam. A sötétben tapogatózni kezdtem és kezem beleütközött valami nehéz, puha, vastag dologba, amely suhogó hangot adott az érintésre. Megragadtam a különös valamit és kiderült róla, hogy függöny, amely az egész ágyat körülveszi.

Erre már egészen felébredtem és kezdtem rájönni, hogy idegen szobában vagyok. Sehogyan sem értettem a dolgot. Igyekeztem végiggondolni az elmult éjszaka eseményeit és most különösképpen egyszerre élénken élt emlékezetemben: a vacsora, a két kis csomag átvétele, tünődésem, vajjon részeg vagyok-e, végül lassú vetköződésem és a párna hideg érintése.

Egyszerre kételkedni kezdtem, vajjon tegnap éjjel történt-e mindez, vagy tegnapelőtt? Annyi bizonyos, hogy a szoba vadidegen volt és el nem tudtam képzelni, hogy kerültem oda. A halványszürke körvonalak kezdtek élesebbé válni és lassacskán kivettem, hogy egy tőlem jobbra lévő ablakon szüremlik be valami halavány világosság. Felkeltem és reszkető kezeimmel tapogatózva, botorkálva megindultam. Legnagyobb meglepetésemre nagyon gyöngének éreztem magam és járásom is bizonytalan volt. Az ablak felé indultam és közben nekimentem egy széknek. Nagynehezen végre elértem az ablakot, de hiába keresgéltem a széles üvegtáblák két oldalán a függönyzsinór után, sehol sem találtam. Véletlenül meghúztam egy kis bojtot, erre egy rúgó pillanat alatt felrántotta a függönyt.

Teljesen idegen kép tárult elém. Az éjszaka elmulóban volt és szürke, nehéz esőfellegek mögött a hajnal derengett. Az égbolt legszélén, a szürke felhők alján, vékonyka vérvörös fénysugár bujt elő. Az ucca képe annyira ismeretlen volt előttem, hogy először azt hittem, még mindig álmodom. Az öltözőasztalka felé tapogatóztam és nagynehezen rátaláltam. Valami fényezett fából készülhetett és nagyszerűen volt fölszerelve: számtalan csiszolt kristályüveg állott rajta és egy hajkefe. Valami különös kis tárgy is állott egy csészében az asztalkán. Olyan alakja volt, mint valami apró patkónak és sima kemény kiemelkedések voltak rajta.

Sehol sem tudtam gyufát és gyertyát találni.

Szemeimet ismét végigjártattam a szobán. Most, hogy a függöny nem akadályozta többé a hajnal halvány derengő sugarainak belopakodását, lassanként ki tudtam venni a bútorok formáit. A legfeltünőbb tárgy az óriási, függönyös ágy volt és a lábánál álló hatalmas, fehér kandalló úgy csillogott, mintha márványból lett volna.

Az öltözőasztalkának támaszkodtam, behunytam a szemeimet, aztán megint kinyitottam és gondolkodni próbáltam. Az egész dolog túlságosan valószerű volt arra, hogy álmodhattam volna. Azt kezdtem hinni, hogy emlékezetemben még mindig valami hiátus maradt hátra az előző esti különös ital következményeképpen, majd arra gondoltam, hogy talán valamiképpen hozzájutottam örökségemhez és mindent elfelejtettem, ami odáig történt.

Azt reméltem, ha egy kicsit várok, a helyzet még jobban tisztázódik. Az öreg Elvesham társaságában töltött estém minden apró részlete azonban különösen élénken élt emlékezetemben. A pezsgő, a figyelmes pincérek, a különös por és a likőrök: esküdni mertem volna, hogy mindez alig néhány óra előtt történt.

És ekkor valami olyan mindennapi és mégis olyan rettenetes dolog történt velem, hogy még most is végig szalad a hideg a hátamon, amint rágondolok.

Magamban beszélni kezdtem.

– Hogy az ördögbe kerültem ide? – kérdeztem önmagamtól.

… _És a hang nem volt az én hangom._

Nem az én hangom volt, hanem egy egészen vékony, egészen másképpen beszélő hang, amelynek még a rezonanciája sem emlékeztet az enyémre. Hogy megnyugtassam magamat, egyik kezemmel végigsimitottam a másikat és _petyhüdt, öreg bőrt tapintottak az ujjaim_…

– Semmi kétség – szólaltam meg azon a rettenetes hangon, amely valahogyan befészkelte magát torkomba. – Mindez csak álom!

Olyan gyorsan, mint hogyha önkénytelenül tenném, ujjaimmal a számba nyúltam. _A fogaimnak csak hült helyét találtam._ Ujjaim két sor egyenletesen síma ínyen futottak végig. Szinte rosszul lettem kétségbeesésemben és undoromban.

Vad vágy vett rajtam erőt, hogy lássam önmagamat és a maga teljes borzalmasságában bontakozzék ki előttem az a kísérteties változás, amelyen keresztülmentem. A kandallóhoz botorkáltam és gyufa után tapogatóztam. Amint ott álltam, ugató köhögés tört fel a torkomból és görcsösen meg kellett kapaszkodnom. Sehol sem találtam gyufát és egyszerre éreztem, hogy _a tagjaim fáznak_. Prüszkölve és köhögve, sőt egy kicsit hörögve is, nagynehezen visszavánszorogtam az ágyba.

– Egészen biztos, hogy csak álmodom – suttogtam magamban. – Az egész csak álom.

A paplant a füleimre húztam és reszkető kezemet valósággal beástam a párnák közé és eltökéltem, hogy mindenáron aludni próbálok. Természetesen az egész dolog csak álom lehetett. Reggelre az álom eltűnik és én ismét fiatalon, erőm teljében fogok felébredni. Behunytam a szememet, szabályosan lélekzettem és miután még így sem sikerült elaludnom, lassan számolni kezdtem.

Szemeimet tárganyitva feküdtem az ágyban és csontos ujjaimmal ínyemet tapogattam. _Egyszerre, hirtelen, minden átmenet nélkül vén emberré öregedtem._ Valami megmagyarázhatatlan módon keresztülestem egész életemen és megöregedtem. Valahogy ellopták tőlem életem javát, a szerelmet, a harcot, a küzdelmet, az erőt és a reményt. Befúrtam fejemet a párnákba és igyekeztem bebeszélni magamnak, hogy ilyen hallucináció lehetséges.

A hajnal észrevehetetlenül, lassan-lassan úrrá lett az éjszaka fölött.

De amire vágytam, nem következett be. Sehogyan sem tudtam elaludni és egyre jobban megerősödött bennem a gondolat, hogy _a különös változáson nem lehet segíteni_…

Végül is kétségbeesetten, letéve a reményről, hogy ismét elaludjam, felültem az ágyban és körülnéztem. Rideg félhomány ömlött el a tárgyakon és most már tisztán ki tudtam mindent venni a szobában. A szoba tágas volt és igen jó volt bútorozva, jobban, mint bármely szoba, amelyben idáig életemben aludtam. Egy kis fülkében háromlábú emelvényen gyertya és gyufa állott. Felhajtottam a paplant és a hajnali hidegtől egész testemben reszketve, kibujtam az ágyból és meggyujtottam a gyertyát. Azután rettenetesen fázva, úgyhogy a koppantó csörögve táncolt a gyertyatartó talpán, a tükörhöz botorkáltam és _Elvesham arcát láttam benne visszatükröződni_.

Semmivel sem tette kevésbé borzalmassá a látványt az, hogy már régen ettől féltem. Elvesham mindig nagyon gyöngének és nyomorultnak tünt fel előttem, de most, amikor csak lenge flanell pizsamába öltözve állott előttem a képe és sovány, ráncos nyakát – amely most már az én nyakam volt – láttam magam előtt, le sem tudom írni, milyen borzalmasnak tünt fel előttem a látvány. A beesett orcák, a kusza, ritka, piszkosszürke haj, a tompafényű fáradt szemek, a remegő, vértelen ajkak, amelyek mögül az a borzalmas fekete íny bukkant elő, rettenetesen hatottak rám. Akinek a teste és a lelke nem vált ketté, mint az enyém, el sem tudja képzelni, mit jelentett fiatal lelkemnek ez az öreg testbe börtönzése. Fiatalon, az ifjúság minden vágyával és energiájával egy ilyen emberi roncsba bezárva lenni!

De eltérek történetem tárgyától. Jóideig megnémulva, borzadva szemléltem a változást, amelyen keresztülmentem és fényes nappal volt már, amikor annyira összeszedtem végre magamat, hogy képes voltam gondolkodni. Valami megmagyarázhatatlan módon egészen megváltoztam, bár hogy ez hogyan történt, a mágia segítsége nélkül, sehogyan sem tudtam megmagyarázni. Amint így gondolkoztam, Elvesham pokoli zsenialitása egyre tisztábban állott előttem. Világossá vált, hogy amint én az ő helyében találtam magamat, úgy neki éppen úgy az én testemnek, az én erőmnek és az én jövőmnek a birtokában kell lennie.

De hogyan bizonyítsam be? Amint tovább gondolkoztam az egész dolog olyan hihetetlennek tünt fel még saját magam előtt is, hogy agyam szinte tótágast állt tőle és meg kellett csípnem magamat, végig kellett, tapogatnom fogtalan ínyemet, a tükörbe kellett néznem és végig kellett simítanom csontos, öreg kezeimmel egész testemet, míg végre valahogyan annyira le tudtam magamat csillapítani, hogy szembe mertem ismét nézni a tényekkel.

Hát az egész élet csak hallucináció? Én valóban Elvesham lettem és Elvesham én? Edenről csak álmodtam az éjszaka? Egyáltalán létezett valaha ilyen nevű ember? De ha én vagyok Elvesham, úgy vissza kell emlékeznem arra, hol jártam előző reggel, milyen városban lakom és mi történt, mielőtt álmodni kezdtem volna! Vadul küzködtem gomolygó gondolataimmal. Felidéztem emlékeimnek különös kettősségét, amit tegnap éjjel tapasztaltam. De most már tiszta volt az agyam.

Más emlékeket, mint Eden emlékeit, nem tudtam felidézni.

– Ez az őrületbe visz! – kiáltottam fel sipító hangon.

Nagynehezen talpraálltam, fáradt, nehéz léptekkel a mosdóhoz mentem és szürke, öreg fejemet a hideg vízbe dugtam. Semmit sem használt. Minden kétségen felül állt, hogy én valóban Eden vagyok és nem Elvesham De Eden Elvesham testében! Bármily más korban éltem volna, talán megnyugodtam volna abban, hogy elvarázsoltak, de manapság már nem igen történnek csodák, így bizonyosan valami pszichológiai trükknek estem áldozatául. Amit egy kémiai szer és a hipnózis előidézhet, azt egy másik kémiai szer és egy másik hipnózis minden bizonnyal vissza tudja csinálni. Más ember is elvesztette már emlékezőképességét. De felcserélni a memóriákat, ahogyan az ember két esernyőt elcserél!

Felkacagtam! Istenem, nevetésem minden volt, csak nem a fiatalság egészséges kacaja, hanem szenilis, szomorú kuncogás. Szinte magam előtt láttam az öreg Elveshamot, amint gúnyos kárörömmel nevet kétségbeesésem fölött és nálam egészen szokatlan vad düh öntött el. Gyorsan kapkodtam a ruhadarabokat, amelyeket ott láttam magam körül a földön és csak akkor jöttem rá, hogy estélyi ruhát húztam, amikor már teljesen fel voltam öltözve. Kinyitottam a szekrényt s nagynehezen sikerült is hétköznapibb ruhadarabokat találnom. Ráncos, bő öreg nadrágot húztam magamra és egy ódivatú, tarka slafrokot. Tiszteletet parancsoló kis selyemsapkát tettem tiszteletet parancsoló fejemre és a kimerüléstől köhögve, kibotorkáltam a szobából.

Talán háromnegyed hat lehetett ekkor és a függönyök gondosan le voltak húzva a hallban és az egész ház néma csendben aludt. Szobám ajtajából széles, gyönyörű szőnyegekkel borított lépcső vezetett le a hall sötét mélyébe és a nyitott ajtón át egy íróasztalt, könyvszekrényt, egy kényelmes karosszék hátát és gyönyörűbbnél gyönyörűbben kötött könyvek hosszú sorát láttam.

– A dolgozószobám – mormoltam magamban és beléptem ajtaján.

Hangom hallatára hirtelen eszembe jutott valami, visszamentem a hálószobába és beraktam számba a hamis fogakat. Azonnal a helyükre ugrottak, mintha évek óta mást se csináltam volna, mint hamis fogakat raktam volna szájamba.

– Így már jobb – gondoltam és visszatértem a dolgozószobába.

Az íróasztal fiókjai be voltak zárva és a redőnyt sem tudtam felnyitni. Sehol sem találtam a kulcsokat és hiába nyúltam a nadrágzsebembe, ott sem akadtam nyomukra. Ismét kénytelen voltam bemenni a hálószobába, de hiába forgattam ki frakkom zsebeit, azután pedig egymásután minden kezembe kerülő többi ruhadarabét is, nem tudtam megtalálni őket. Lázas izgalommal kutattam a kulcsok után és a szoba csakhamar olyan képet mutatott, mintha betörők jártak volna benne. De nemcsak, hogy a kulcsokat nem találtam, de egyetlen fillért vagy egy darabka papírt sem, kivéve az előző esti vacsora számláját.

Különös gyöngeség vett rajtam erőt. Leültem és értelmetlenül bámultam a szerteszórt, heverő, kifordított zsebű ruhadarabokra. Első dühöm már lecsillapodott. Percről percre tisztában állott előttem ellenségemnek hallatlan zsenialitása, amellyel tervét kiagyalta és egyre világosabban láttam helyzetem teljes reménytelenségét. Nagy erőfeszítéssel feltápászkodtam és megint átsiettem a dolgozószobába. A hallban egy szobalány éppen akkor húzta fel a függönyöket. Azt hiszem, megijedt arckifejezésemtől. Magam mögött behúztam a dolgozószoba ajtaját és a piszkavassal nekimentem az íróasztal fedelének.

Az íróasztal tetejét sikerült felfeszítenem, a leveleket kidobáltam a rekeszekből és szerteszórtam a szobában Esztelen, szenilis dühömben feldöntöttem a tintatartót, kiszórtam a tollakat és összetéptem minden írást, ami a kezem ügyébe került, sőt mi több, a kandallón álló gyönyörű nagy vázát is eltörtem – még ma sem tudom, hogyan. Nem találtam egyetlen csekk-könyvet sem, nem találtam pénzt, sem semmiféle útbaigazítást arra, hogy hogyan szerezhetném vissza régi alakomat. Vadul rángattam a fiókokat, amikor a komornyik két szobalánnyal belépett a szobába.

Ez átváltozásomnak egyszerű története. Senki sem hiszi el nekem, hogy mindez valóban így történt. Úgy bánnak velem, mint aki megbolondult és ebben a pillanatban is felügyelet alatt állok. Pedig igazán nem vagyok őrült, eszem a helyén van és ennek bizonyságául írtam le ezt a történetet a legapróbb részletességgel. Az olvasóhoz fellebbezek, vajjon van-e nyoma az őrültségnek történetem elbeszélésében?

Fiatal ember vagyok vén ember testébe zárva. De a kétségtelen tényeknek senki se akar hitelt adni. Természetesen mindenki őrültnek gondol, aki nem akarja elhinni a történetet és persze én nem tudom titkáraim neveit, nem ismerem a doktorokat, akik megvizsgálnak, fogalmam sincs szolgaszemélyzetem és szomszédaim körülményeiről, de még azt sem tudom, milyen városban élek. Persze eltévedek a tulajdon házamban és minduntalan a legkülönbözőbb kellemetlenségek érnek. A legfurcsább kérdéseket teszem fel és hol sirok, hol dühöngök tehetetlen kétségbeesésemben. Nincsen pénzem és nincsen még csak egy csekk-könyvem sem. A bank nem akarja elfogadni aláírásomat, mert azt hiszem, testi gyöngeségem dacára is a kézírásom még mindig Edené. Környezetem nem engedi meg, hogy személyesen menjek a bankba és azt hiszem, ebben a városban, ahol élek, nincs is bank és valahol Londonban van a folyószámlám. Úgylátszik, Elvesham titokban tartotta személyzete és környezete előtt is ügyvédje nevét.

Elvesham buzgón tanulmányozta az orvostudományt így minden kijelentésem, amellyel meg akarom világítani a különös esetet, egyszerűen megerősíti környezetemnek azt a feltevését, hogy őrültségem annak a következménye, hogy túlságosan sokat foglalkoztam pszichológiával. Két nap előtt még ereje teljében álló fiatalember voltam, aki előtt nyitva állt az élet és most dühöngő, borzashajú, vén ember vagyok, aki kétségbeesetten bolyong egy gyönyörűen berendezett palotában, akinek mindenki kitér az útjából és akire mindenki vigyáz. És Londonban Elvesham most újra kezdi az életet egy fiatal testben, mindazzal a felhalmozott tudással és tapasztalattal, amelyet az én öreg testemben szerzett.

Elvesham ellopta az életemet!

Még most sem vagyok teljesen tisztában vele, hogy tulajdonképpen mi is történt. Az íróasztalban kötetnyi kéziratcsomót találtam és a följegyzések az emlékezet pszichológiájának problémájával foglalkoznak, de a jegyzeteket nem tudom elolvasni, olyan titokzatos írásjeleket, egyenleteket és szimbolikus kifejezéseket használt az öreg. Egyhelyütt az áll, hogy Elvesham a matematika filozófiájával is foglalkozott. Azt hiszem, Elvesham egész emlékezetét öreg, fáradt fejéből az én fiatal agyamba helyezte át, viszont az én emlékezetemet az ő pusztuló szervezetébe helyezte cserébe, szóval, száz szónak is egy a vége: _testet cseréltünk_. De hogy az ilyen csere hogyan lehetséges – meghaladja gondolkodásom határait. Világéletemben mindig materialista voltam, de itt, íme világosan áll előttünk, hogy az ember függetlenítheti magát az anyagtól.

Még egy utolsó, kétségbeesett kísérletre szántam el magamat, de előbb megírom történetemet. Ma reggel egy kés segítségével, amit a reggeliző asztalról loptam el, sikerült az íróasztal egyik nagyon is szembetünő titkos fiókját felpattantanom. Nem találtam benne semmi mást, csak egy kis zöld üveget, valami fehér porral. Az üveg nyakán cédula hirdette:

„Szabadulás.“

Lehet – sőt nagyon is valószínű –, hogy ez méreg. Meg tudom érteni Elveshamot, hogy mérget helyezett a kezemügyébe és bizonyos vagyok benne, hogy titkos intenciója az volt, hogy így szabaduljon meg az egyetlen élő tanutól, aki ellene vallhat.

Elvesham megfejtette a halhatatlanság titkát. Eltekintve a véletlentől, testemben fog élni mindaddig, amíg az én testem is meg nem öregszik, azután félredobva elkopott testemet, valami más fiatal és erős áldozatot keres ki magának. Ha meggondolom szívtelen kegyetlenségét, valósággal rettegés fog rajtam erőt… Vajjon hány testből vándorolt már át lelke más fiatal testbe?…

Nagyon kifáraszt az írás. A por nagyszerűen oldódik vízben és az íze sem kellemetlen.

*

Ezzel végződik a történet, amelyet Mr. Elvesham íróasztalán találtak. Holtteste ott feküdt a karosszék és az íróasztal között. A történet ceruzával volt írva és a ceruzát nagyon bizonytalan kéz vezette. Az írás egyáltalán nem hasonlított a nagy tudós éles, tiszta betűvetéséhez.

Két rendkívüli tény megállapítása marad még hátra. Eden és Elvesham között kétségkívül volt valami kapcsolat, amennyiben Elvesham egész vagyonát a fiatalemberre hagyta. De Eden mégsem örökölt semmit. Amikor Elvesham elkövette öngyilkosságát, Eden csodálatos képpen már halott volt.

Huszonnégy órával előbb elgázolta egy automobil, amint a pályaudvar előtti téren át akart szaladni. Így aztán az egyetlen élőlény is örökre elhallgatott, aki világot vethetett volna erre a fantasztikus történetre.

A kristálytojás

London egyik szűk és sötét mellékuccácskájában még egy éve is kopott és viharvert sárga betűk hirdették:

=C. Cave ritkaság- és régiségkereskedő=

A kirakatban a legnagyobb összevisszaságban a legkülönbözőbb tárgyak hevertek. Volt ott elefántagyar, pajzsok és kardok, két tigriskoponya, egy ember koponyája, egész csomó molyette, kitömött majom. Az egyiknek a kezében lámpás volt kifujt strucctojáson, halászfelszerelés és egy példátlanul piszkos, üres üvegakvárium. Történetünk kezdetén a kirakatban állott egy tojásalakú, pompásan csiszolt kristály is. Ennek a szemléletébe merült el a kirakat előtt két úriember: az egyik egy magas, vékony pap, a másik pedig egy feketeszakállas sötétbőrű fiatalember. A sötétbőrű fiatalember heves kézmozdulatokkal magyarázott valamit és szemmelláthatólag minden erejével arra igyekezett társát rávenni, hogy vegye meg számára a kristálytojást.

Mialatt ezek ketten odakünn vitáztak, Mr. Cave belépett az üzletbe. Szakállán még mindig ott voltak a reggeli maradványainak nyomai, de amikor észrevette, hogy a kirakat előtt álló két ember figyelmét mi köti le olyan nagyon, elfeledkezett még arról is, hogy lesöpörje szakálláról a kenyér- és vajmaradványokat. Bűntudattal arcán hátrapislantott a lakás irányába és csöndesen becsukta az ajtót. Alacsony öreg ember volt, nagyon sápadt arccal és különös, vizes-kék szemekkel. Haja sötétszürke volt és öltözete hosszú kék kabátból, régen divatját mult cilinderből, puha bársonypapucsokból állott. Mr. Cave dermedten állott meg és úgy figyelte a két vitatkozó embert. A pap mélyen a nadrágzsebébe nyúlt, egy marék aprópénzt húzott ki belőle és megelégedetten nevetett társára. M. Cave-et egészen leverte, amikor beléptek az üzletbe.

A pap minden teketória nélkül megkérdezte, hogy mi az ára a kristálytojásnak. Mr. Cave idegesen a lakás felé pillantott ismét és kijelentette, hogy a kristály öt fontba kerül.

A pap túlságosan magasnak találta az árat.

Valóban, Mr. Cave maga sem gondolta, mikor potom pénzen megvette a tojást, hogy valaha is ilyen hallatlanul nagy árat fog érte kérni – s ezzel hosszú alkudozás vette kezdetét. Végül is Mr. Cave kinyitotta az ajtót és úgy jelentette ki:

– A tojás öt fontba kerül!

Ebben a pillanatban a lakásba vezető ajtó nyílásában megjelent egy idősebb asszony és kíváncsian a két vevőre bámult.

– A tojás öt fontba kerül! – ismételte meg Mr. Cave, de hangja most már idegesen megcsuklott.

A fiatalember egészen idáig nem szólt egy árva szót sem, csak Cave-et figyelte állhatatosan. Most megszólalt:

– Adja meg az öt fontot.

A pap ámulva pillantott rá, vajjon nem tréfál-e, azután ismét Mr. Cave felé fordult és még jobban elcsodálkozott, amikor látta, hogy a kereskedő egészen elsápadt.

– Öt font sok pénz – mondotta a pap, de azért zsebébe nyúlt és elkezdte összeszedni pénzét. Valami két és fél fontot össze is kapart, de azután végül is társához fordult segítségért, akivel, úgy látszik, egészen bizalmas lábon állott. Ez alkalmat adott Mr. Cave-nek arra, hogy összeszedje gondolatait és a kereskedő egyszerre izgatottan magyarázni kezdte, hogy szó, ami szó, a kristály voltaképpen nem is eladó. A két vevőt természetesen nagyon meglepte ez és felelősségre vonták M. Cave-et, hogy miért nem gondolt erre azelőtt, mielőtt alkuba bocsátkozott volna. Mr. Cave zavarba jött, de makacsul kitartott amellett, hogy aznap délután nem rendelkezhetik a kristálytojás fölött, mert már előzőleg jelentkezett egy vevő, aki másnapig gondolkodási időt kért. A két vevő, abban a hiszemben, hogy Mr. Cave ezzel csak még jobban fel akarja csavarni a tojás árát, úgy tett, mintha ki akarnának menni az üzletből. Ebben a pillanatban azonban a lakás ajtaja kinyilt és belépett rajta egy kis szemű, sötéthajú, nagyon kövér asszony, aki fiatalabb és sokkal hatalmasabb volt Mr. Cave-nél. Az asszony nagyon nehézkesen mozgott és arcán a harag pírja égett.

– A kristály, igenis, eladó – mondotta határozottan – és öt font elég pénz érte. Nem tudom, mi ütött hozzád, Cave, hogy nem fogadod el az urak ajánlatát!

Mr. Cave, nagyon megzavarodva a hirtelen közbelépés miatt, szemüvege fölött ránézett feleségére és idegesen kijelentette, hogy az üzletet ő vezeti és abba nem tűr beleszólást. Hosszú vita vette kezdetét. A két vevő nagy érdeklődéssel szemlélte a jelenetet és időről időre Mrs. Cave pártját fogva szemmellátható mulatsággal, bele-beleszóltak a veszekedésbe. Cave sarokba szorítva is ragaszkodott ahhoz, hogy aznap reggel valaki meg akarta vásárolni a kristályt és ebből sehogy sem akart engedni. Végül is a fiatal keleti vetett véget a vitának azzal, hogy két nap mulva benéznek a tojásért.

– De akkor aztán ragaszkodunk az öt fonthoz – jelentette ki a pap elmenőben.

Mrs. Cave férje helyett is mentegetőzött és kijelentette, hogy az ura „néha egy kicsit különös“; azzal a két vevő eltávozott az üzletből, magára hagyva a házaspárt, hogy tovább vitatkozzanak a tojás fölött.

Mrs. Cave nem nagyon kímélte az urát. A szegény kis emberke egész testében remegve az izgalomtól, egyrészt azt vitatta, hogy van egy másik vevője is a tojásra, másrészt pedig kijelentette, hogy a kristály testvérek között is megér tíz fontot.

– Hát akkor miért kértél érte csak öt fontot? – volt rá felesége válasza.

Mr. Cave mostohalányával és mostohafiával lakott együtt, így aztán este a vacsoránál a dolgot újra megtárgyalták. Egyiküknek sem volt túlságosan jó véleménye Mr. Cave kereskedői ügyességéről, de délelőtti eljárását egyenesen őrültségnek találták.

– Szentül meg vagyok győződve arról, – mondotta tizennyolcéves mostohafia – hogy már más ajánlatokat is visszautasított.

– De _öt fontot!_ – káltott fel felháborodva Mr. Cave mostohalánya, aki bizony már jócskán megvolt huszonhat esztendős.

Mr. Cave dadogva kezdte magyarázni, hogy üzleti dolgait ő érti legjobban, de bizony nem nagyon sikerült meggyőznie családját szavai igazságáról.

Végre is vacsoráját otthagyva, égő fülekkel, könnyekkel szemeiben kiment a szobából, hogy bezárja a boltot. Mért is hagyta olyan sokáig a kristályt a kirakatban? Ilyen őrültség! Egyre csak ez járt az eszében és sokáig nem tudott kitalálni semmit, hogyan kerülje ki a tojás eladását.

– Légy szíves, ne szólj bele üzleti ügyeimbe! – volt minden, amit Mr. Cave ki tudott nyögni.

Vacsora után mostohalánya és mostohafia kicsípték magukat és elmentek hazulról, felesége pedig felment a hálószobába, hogy egy kis szívderítő pálinka mellett meghányja-vesse magában a kristály eladásának dolgát. Mr. Cave az üzletbe ment és órákon át ott maradt, hogy – mint feleségének magyarázólag mondotta – az aranyhalmedence körül szikladarabokat helyezzen el nagy művészettel, valójában pedig, hogy legbensőbb szive vágyát kielégítse, amiről majd később szólunk részletesebben.

Másnap reggel Mrs. Cave észrevette, hogy a kristály eltünt a kirakatból és egy halom ócska halászkönyv mögött van elrejtve. Az asszony nem szólt semmit, hanem fogta a tojást és a kirakat legfeltünőbb helyére tette.

A nap nagyon komoran telt el. Mr. Cave – ha ugyan lehetséges volt – még szórakozottabbnak mutatkozott, mint rendesen és határtalanul ideges volt mindenkivel. Délután, amikor felesége szokása szerint lefeküdt aludni, a kristályt ismét bevette a kirakatból.

Másnap Mr. Cave-nek el kellett mennie egy iskolába, ahol az igazgató a természetrajzi szertár számára egy kitömött cethalat akart vásárolni és távollétében Mrs. Cave gondolatai ismét a kristályra terelődtek. Mrs. Cave már szépen beosztotta magának az öt fontot, amit a kristályért fognak kapni és a vásárlandó tárgyak között első helyen egy zöld selyemruha, második helyen pedig egy richmondi kirándulás szerepelt. Ebben a pillanatban megszólalt az üzletajtó fölött a csengő. A látogató csak azt jött bejelenteni, hogy már nincsen szüksége azokra az élő békákra, amelyeket két nappal előbb rendelt. Mrs. Cave-et nem nagyon érdekelte férje üzleteinek ez a csoportja, igy az egész dolog hidegen hagyta, de tekintete önkénytelenül is a kirakatra tévedt, hogy gyönyörködjék a selyemruhát és kirándulást jelentő kristályban.

Legnagyobb meglepetésére a kristály eltünt a kirakatból!

Első dolga volt félretolni a halászkönyveket, amelyek mögé előző nap rejtette férje a tojást, de a kristályt ott sem találta és hiába forgatta fel a következő félóra alatt az egész üzletet, sehol sem akadt a kristály nyomára.

Amikor Mr. Cave negyedkettőkor hazajött a cápaügyének letárgyalása után, a boltot a legnagyobb rendetlenségben találta. Felesége négykézláb mászkált a pult alatt és a preparáló szerek között kutatott a kristálytojás után. Dühösen támadt neki férjének, amikor belépett az üzletbe és egyenesen azzal vádolta, hogy bizonyosan „ő dugta el“.

– Mit dugtam el? – kérdezte Mr. Cave.

– A kristályt!

Mr. Cave-et szemmelláthatólag nagyon meglepte ez a kijelentés és gyorsan a kirakatablakhoz sietett.