Part 12

– Jobb lesz, ha visszamegyünk a tengerpartra – válaszolta Hooker.

Így aztán ismét eltaszították magukat a partról és ismét visszatértek a tengerpartra, ahol megkeresték azt a helyet, ahol a kis bozót nőtt. Itt végre partraszálltak, a kis lélekvesztőt gondosan kiemelték a vízből, nehogy a dagály elsodorhassa, majd lassan felsétáltak az őserdő szélén, egészen odáig, ahonnan a korallzátony nyilását és a bokrokat egyvonalban láthatták. Evans a lélekvesztőből magával vitte a bennszülöttek egyszerű szerszámát, egy L-alakú csákányt, amelynek keresztszára csiszolt kőből készült. Hooker az evezőket vitte.

– Egyenesen ebben az irányban van – mondotta. – Át kell hatolnunk ezen az erdőn, egészen addig, amíg el nem érjük a patak folyását. Azután majd körülnézünk alaposan.

Nagynehezen keresztülvágták magukat az őserdő szövevényén és eleinte bizony csak lassan jutottak előre, de azután hirtelen megnőttek a fák és az ágak nem akadályozták többé a két elszánt embert útjában. A tűző napsugarak melegét hamarosan felváltotta a hűs árnyék és a fák végül óriási oszlopokként meredeztek magasan a fejük fölött az ég felé. Sápadt, fehér virágok fonták körül a törzseket és szívós indák himbálóztak egyik fáról a másikra. De az árnyék csak még jobban növekedett és a nagy fák lábainál mérgesvörös bolondgombák nőttek.

Evans összerázkódott.

– Szinte fázik az ember idebent a nagy hőség után.

– Remélem, nem térünk el az iránytól – volt Hooker válasza.

Hirtelen messze maguk előtt hasadékot láttak a komor árnyékban, ahová a fehér napsugár szinte áradozva ömlött. A napsütötte tisztáson pompás zöld fű közepette gyönyörű, tarka virágok nyiltak. Azután víz csörgedezését hallották.

– Itt a patak, most már közel kell lennünk hozzá – mondta Hooker.

Buja növényzet borította a patak partját. Addig nem ismert óriási virágok nőttek a nagy fák lábainál és hatalmas zöld legyezőket nyitottak a napfény felé. A csöndes, nyugodt víz felszínén széles, nagy ovális levelek uszkáltak és egy viaszszerű, rózsásfehér virág, amely nagyon hasonlított a vizililiomra. Messzebb, a patak hajlásánál, a víz hirtelen tajtékozni kezdett és gyönyörű kis vízesés tárult a kincskeresők szeme elé.

– Nos? – kérdezte Evans.

– Úgylátszik egy kicsit eltértünk az egyenestől – felelte Hooker – dehát ez előrelátható volt.

Megfordult és a csöndes erdő hűvös árnyékát kutatta tekintetével.

– Ha egy kicsikét kutatunk itt a patak partján, feltétlenül rá kell bukkannunk – jelentette ki.

– Azt mondtad… – kezdte Evans.

– _Ő_ mondta, hogy egy halom kő van mellette – mondta Hooker.

A két ember egy pillanatig egymás szemébe nézett.

– Próbáljuk meg először a patak folyása mentén lefelé menni.

Nagy lassan megindultak a kis patak partján, kíváncsian tekintgetve maguk köré. Evans hirtelen megállott.

– Mi az ördög lehet az? – kérdezte.

Hooker abba az irányba nézett, ahova Evans ujja mutatott.

– Valami kéz – jegyezte meg egyszerűen.

Egyszerre tisztán kibontakozott előttük, amikor egy kis emelkedés tetejére érkeztek. Mind a ketten rögtön tudták, hogy mi is az, amit láttak.

Hooker gyors léptekkel előre sietett, míg végre meglátta a testet is, amelyhez az elernyedt kéz és kar tar tozott. Keményebben markolta meg a csákányt a kezében. A kék tömeg egy kínai volt, aki az arcán feküdt. A test fekvése nem engedett semmiféle kétséget.

A két ember önkénytelenül is egymáshoz húzódott és dermedten bámultak a holttestre. Egy tisztáson feküdt a fák között. Mellette egy kínai ásó hevert és valamivel odébb egy halom kő emelkedett egy frissen ásott gödör mellett.

– Valaki itt járt már előttünk – mondta Hooker torkát köszörülve.

Evans hirtelen átkozódni kezdett és dühösen dobbantott lábával.

Hooker elsápadt, de nem szólt semmit. Egészen odalépett az elnyult holttesthez. Észrevette, hogy nyaka püffedt és vörös, kezei és csuklói pedig meg vannak dagadva.

– Bah! – mondotta, azzal hirtelen elfordult és a gödörhöz lépett.

Meglepetten kiáltott fel, majd sürgetőleg rászólt Evansra, aki nyomában járt.

– Szamár! Minden rendben van. A kincs még mindíg itt van.

Azzal ismét megfordult és a halott kínaira nézett, majd tekintetét ujra a gödör felé fordította.

Evans odasietett a lyukhoz. A szerencsétlen nyomorult már félig kiásta a kincset és most ott feküdt előttük egy halom sápadtan csillogó aranyrúd. Lehajolt a gödörbe és puszta kezeivel távolítva el a földet, az egyik nehéz aranyrudat gyorsan felemelte. Egy kis tüske megkarcolta a kezét. Finom hegyét puszta kezével húzta ki a sebből, azután kiemelte az aranyrudat.

Hooker még mindíg a halott kínait nézte. A dolog egészen rejtélyes volt előtte.

– Úgylátszik, meg akarta előzni társait – mondotta végül is. – Egyedül sietett ide és valami mérges kigyó megölte… Kíváncsi vagyok, hogy találta meg a helyet.

Evans ott állott az aranyruddal a kezében. Ugyan mit is jelent egy kínai élete?

– Részletekben kell a szárazföldre vinnünk az aranyat és egy ideig ismét el kell ásnunk ott a kincset. Vajjon legalább a csónakig sikerül-e majd elcipelni?

Kabátját levetette, kiterítette a földön és két-három aranyrudat beledobott. Egyszerre azt érezte, hogy egy másik kis tüske is megszúrja a kezét.

– Ennél többet nem tudunk magunkkal vinni – mondotta, azzal hirtelen idegesen megkérdezte. – Mi a csudát bámulsz úgy?

Hooker feléje fordult.

– Nem birom elviselni… _Őt_… – fejével a holttest felé intett – annyira hasonlít…

– Szamárság! – mondta Evans – minden kínai hasonlít a másikra.

Hooker az arcába bámult.

– Előbb eltemetem _azt_, mielőtt hozzákezdenék bármiféle munkához is.

– Ne légy szamár, Hooker – mondta Evans – bizd csak ezt a munkát a természetre, az majd hamarosan végez vele.

Hooker még mindíg habozott és tekintete a barna földet vizsgálgatta körülöttük.

– Valahogyan egészen megborzaszt – mondotta.

– Most az a kérdés – jelentette ki Evans – hogy mit csináljunk az aranyrudakkal? Ássuk el őket ismét itt, vagy vigyük magunkkal a csónakhoz?

Hooker gondolkodott. Bizonytalan tekintete ide-oda vándorolt a fák között és ismét összeborzadt, amikor pillantása a halott kínai kék alakjára esett.

– Mi történt veled Hooker? – kérdezte Evans. – Egészen elvesztetted a fejedet?

– Vigyük el innét mindenesetre az aranyat – mondta Hooker.

A kabátot gallérjánál fogva megragadta, Evans a szemközti sarkokat fogta meg és fölemelték az aranytömeget.

– Merre menjünk? – kérdezte Evans. – A csónakhoz visszük a kincset?

– Különös – jegyezte meg hirtelen Evans, amikor megindultak – a karjaim még mindíg fájnak az evezéstől.

– Az ördögbe is! – folytatta kis idő mulva – de hogy fájnak! Pihenjünk egy kicsit.

Elengedték a kabátot és leültek mellé a földre. Evans arca halálsápadt volt és homlokán nagy csöppekben gyöngyözött a verejték.

– Milyen fülledt a levegő ebben a rengetegben! – jelentette ki Evans, azután hirtelen, minden átmenet nélkül, érthetetlen dühre gerjedt. – Mi az ördögnek várunk itt egész nap? Láss most már te is munkához végre! Idáig semmit sem csináltál, csak azt a halott kínait bámultad egész idő alatt.

Hooker nyugtalanul a társa arcába nézett. Szó nélkül megfogta a kabátot és az aranykincset cipelve vagy száz lépést tettek előre, amikor Evans hirtelen lihegni kezdett.

– Nem tudsz beszélni? – kérdezte dühösen.

– Mi a bajod, Evans? – kérdezte Hooker.

Evans megbotlott, azután hirtelen káromkodással elengedte a kabátot. Egy pillanatig Hookerre meredt, azután felhördülve torkához kapott.

– Ne gyere a közelembe – mondotta, azzal egy fának támaszkodott, majd néhány pillanat mulva valamivel nyugodtabb hangon folytatta. – Mindjárt jobban leszek.

Karjai egyszerre ernyedten hullottak alá a fa törzséről és Evans lassan összerogyott, míg végül is ott feküdt összekuporodva a fa tövében. Kezeit görcsösen összeszorította és arcát eltorzította a fájdalom. Hooker oda akart menni hozzá.

– Ne nyúlj hozzám! Ne nyúlj hozzám! – suttogta Evans elhaló hangon. – Tedd vissza az aranyat a kabátra.

– Nem segíthetnék valahogyan? – kérdezte Hooker.

– Tedd vissza az aranyat a kabátra!

Amint Hooker az aranyrudakkal vesződött, hüvelykujján egy kis szúrást érzett. Odanézett és egy vékony kis tüskét látott.

Evans artikulálatlan kiáltásban tört ki és arcára fordult.

Hooker álla leesett. Pillanatig értelmetlenül bámult a tüskére, azután Evansra nézett, aki most már görcsösen vonaglott a földön, majd a magas fák között arra felé vándorolt a pillantása, ahol a bizonytalan, szürke árnyékban még mindíg látszott a halott kínai kékruhás teste. Eszébe jutottak a kis jelek a térkép szélén és abban a pillanatban mindent megértett.

– Isten legyen nekem irgalmas! – mondotta.

Most már tudta, hogy a tüskék ugyanolyanok, mint amilyeneket a dyakok megmérgeznek és fujócsöveikből kilőnek. Most már tisztában volt vele, hogy mért mondta Csang-Hi, hogy a kincs tökéletes biztonságban van. Most már megértette azt a borzalmas vigyorgást is, amely a haldokló kínai arcán tükröződött.

– Evans! – kiáltott fel kétségbeesetten.

De Evans már nem válaszolt. Mozdulatlanul feküdt a földön és csak időről időre rázta meg vonaglás a testét. Tökéletes csend borult az őserdőre.

Hooker vadul szívni kezdte a kis rózsaszínű pontot a hüvelykujján, szívta, szívta, hiszen az életéről volt szó! Egyszerre különös, égő fájdalmat érzett a karjában és a vállában és alig tudta az ujjait behajlítani.

Most már tudta, hogy minden szívás hiábavaló.

Fel is hagyott a meddő küzdelemmel. Leült az aranyrudak közé, állát tenyerébe hajtotta és úgy bámult társa eltorzult, de még mindíg vonagló testére. Megint eszébe jutott Csang-Hi borzalmas vigyorgása. A tompa fájdalom lassan a torka felé haladt és egyre erősebbé vált.

Magasan a feje fölött kis szellő kezdett fujdogálni a fák lombjai között és valami fehér virág levelei hullottak lassan rája.

Harringay megkisértése

Teljességgel lehetetlen megmondani, vajjon tényleg megtörtént-e ez az eset. Egyedül Harringay szavahihetőségén múlik, már pedig Harringay művészember.

Az ő elbeszélését követve, a történet elmondja, hogy Harringay úgy délelőtt tíz óra tájban átment a műtermébe, hogy megnézze, mit kezdhetne azzal a férfifejjel, amin előző nap reggeltől estig dolgozott. A szóbanforgó fej eredetije egy olasz kintornás vállain nyugodott és Harringay úgy gondolta – de nem volt benne egészen bizonyos – hogy „Virrasztó“-nak fogja keresztelni.

Harringay idáig kétségkívül őszinte volt és története eddig a pontig valóban az igazság bélyegét hordja magán. Az öreg olasz kintornással a ház előtt találkozott, amint nyütt kalapját alázatosan elébe tartotta és Harringay azzal a hirtelen elhatározással, amely annyira jellemzi az igazi lángészt, azonnal üstökön ragadta az alkalmat.

– Térdeljen le és nézzen a festőállványra, – parancsolta Harringay – mintha csak a filléreket várná.

– Ne vigyorogjon! – szólt rá Harringay. – Nem a fogatlan ínyeit akarom lefösteni. Nézzen úgy, mintha boldogtalan volna.

Most, hogy egy éjszakát aludt rá, a kép határozottan csapnivalónak tünt fel előtte.

– Az a kis darab a nyakon, jó munka – gondolta magában Harringay. – De…

A műterem más és más sarkaiba állva minden oldalról szemügyre vette a képet. Azután valami csúnyát mondott. Az eredeti történetben ez a szó is benne volt…

– Festmény – mondotta. – Egy verklis képe… Egy egyszerű portré. Ha egy _eleven_ verklis volna, nem is lenne semmi baj. De valahogyan nekem sohasem sikerült semmit sem elevenné tennem. Vajjon a képzeletemben van a hiba?

A történetnek ez a része is igaznak látszik. Harringay képzelete valóban nem túlságosan merész.

– A teremtőerő érzete! Vászonból és pimentből embert teremteni, mint ahogy Ádámot is vörös okkerből teremtette Isten. De ez a vacak! Ha az uccán találkozna vele valaki, azonnal rámondaná, hogy csak műtermi gyártmány. Valami hiányzik belőle… Nos, annyi bizonyos, hogy így, ahogy van, semmit sem ér.

Odament az ablakhoz és elkezdte a függönyöket huzogatni. Kék vászonból voltak és ahhoz, hogy több világosságot kapjon a műterem, le kellett a függönyöket húzni. Összeszedte palettáját, ecseteit és festőrúdját, azután odalépett a kép elé és egy pötty barna festéket rakott a száj szögletére, azután figyelmét a pupillákra irányította. Hosszasan nézegette a képet, végül is rájött, hogy az álla valamelyest túlságosan élénk egy „Virrasztó“-hoz képest.

Egyszerre letette festőszerszámait, pipára gyujtott és úgy nézegette művét.

– Akasszanak fel, ha nem nevet ki – mondotta Harringay és még ma is meg van győződve, hogy a kép rávigyorgott.

A festmény most már kétségkívül sokkal elevenebb volt, de ezzel igazán nem érte el eredeti célját.

– „A hitetlen virrasztó“ – jegyezte meg magában Harringay. – Milyen finom és ügyes gondolat! De a bal szemöldöke nem eléggé cinikus.

Ismét nekilátott a képnek, egy kicsit piszmogott a szemöldökökön és valamivel több színt rakott a fülcimpákra, hogy materialista felfogásban tüntesse fel a képet.

További töprengés következett.

– Attól félek, a „Virrasztó“-nak egyszersmindenkorra vége – gondolkozott fennhangon Harringay. – De mért ne keresztelném „Mefisztofelesz“-nek? De azt hiszem, ez egy kicsit _túl_ közönséges volna. „A doge barátja“… ez már jobban hangzik. Mindazonáltal a páncél nem fog jól festeni rajta. Mi lenne, ha vérvörös talárba öltöztetném és elkeresztelném „A szent kollégium tagjá“-nak? Ebben humor is van, aztán meg megértés Olaszország középkori története iránt.

– Hiába, Benvenuto Cellini nagy művész volt! – folytatta töprengését Harringay. – A kép sarkába hallatlan ügyesen mindíg valami aranykelyhet csempészett. De itt nem nagyon vágna össze az arcbőr színével.

Harringay nagy aprólékossággal mesélte el, hogy piszmogott a képen, csakhogy félelmétől szabaduljon. Annyi bizonyos, hogy a festmény minden volt, csak nem kellemes látvány. Mégis éppen olyan bizonyos, hogy a kép egyre élőbbnek látszott, sokkal élőbbnek, mint bármelyik képe, amelyet életében addig festett.

– Kereszteljük „Egy úr arcképe“-nek – mondta Harringay – vagy „Egy bizonyos uriember“-nek.

– Ez sem lesz jó – töprengett tovább Harringay még mindig nem veszítve el bátorságát. – Ez olyasvalami, amit Rossz Izlésnek hívnak. Azt a vigyorgást el kell tüntetni mégis. Ha az nincs és a szemekben egy kicsikét több tűz ég majd – észre se vettem idáig, hogy milyen meleg szemei vannak – akkor talán azt mondhatnám, hogy…? Mi volna, ha „Szenvedélyes Zarándok“-nak hívnám? De ezt az ördögi arcot sehogy sem fogják bevenni a csatornának _ezen_ az oldalán.

Valami kis tökéletlenség az egész bajnak az oka – töprengett tovább. – Talán a szemöldökök ferdék egy kicsit.

Még lejjebb húzta a függönyöket, azzal ismét kezébe vette a palettát és az ecsetet.

A vászonról rávigyorgó arcon mintha határozott öntudat ömlött volna el. Képtelen volt megmondani, hogy mi lehetett ennek az ördöngősségnek az oka. Nem maradt más hátra, mint tovább kisérletezni. A szemöldökök? Nem valószínű, hogy a szemöldökök lettek volna hibásak. De azért változtatott rajtuk. Nem, így sem volt jobb, sőt az arc – ha ugyan még lehetséges volt – most még sátánibbnak rémlett előtte. A szájszögletek? Odáig csak vigyorogtak, de most, hogy egy-két ecsetvonással átfestette őket, a kép egyenesen röhögni látszott. Hát akkor a szemekben volna a hiba?

Borzalmas! Úgylátszik égő vöröset vett ecsetére barna helyett, pedig egészen bizonyosra vette, hogy a barna festékbe mártja ecsetét. A szemek most már valósággal vérben forogtak és tüzes pillantást löveltek rá. Hirtelen elhatározással – amelyben kétségkívül a pánik bátorságának is jelentős szerepe volt – az égő vörös ecsettel össze-vissza mázolta az egész arcot.

És ekkor nagyon különös dolog történt, valóban nagyon különös dolog… Ha ugyan _tényleg_ megtörtént.

_Az ördögi olasz behunyta mindkét szemét és ajkát_ _biggyesztve, kezével letörölte arcáról a rákent vörös festéket._

Azután ismét kinyíltak a _vörös szemek_, olyan hang hallatszott, mint amikor valaki cuppant a szájával és az arc elmosolyodott.

– Ez egy kicsit elhamrkodott dolog volt az ön részéről – szólalt meg a festmény.

Harringay bevallotta, hogy ebben a pillanatban, amikor a legrosszabb valóban bekövetkezett, egyszerre ismét ura lett önmagának. Meg volt győzödve arról, hogy az ördöggel lehet beszélni.

– Mi a csudának mozog akkor hát annyit? – válaszolta Harringay. – Mért vág arcokat, mért vigyorog és mért gúnyolódik, amikor magát festem?

– Én nem csináltam semmit – felelte a festmény.

– De igenis – makacskodott Harringay.

– Az maga sajátmaga volt – mondta a kép.

– Nem én voltam – ellenkezett Harringay.

– De igen, sajátmaga volt – mondta a kép. – Na-a… Ne kenjen rám megint festéket csak azért, mert igazat mondok. Egész délelőtt mást se csinált, mint valami kifejezést akart arcomnak adni. Valójában fogalma sincs arról, mit is szeretne, milyen legyen a kép.

– Nem igaz – tiltakozott Harringay. – Nagyon is jól tudom!

– Nem tudja – jelentette ki teljes határozottsággal a festmény. – _Sohasem_ is tudja, amikor festeni kezd. Amikor az ecsetet a kezébe veszi, csak halvány körvonalakban bontakozik ki agyában a kép, amit festeni akar. Mindíg valami gyönyörűt készül alkotni – ezt az egyet biztosan tudja – és amellett megindítót vagy esetleg tragikusat, de ezen túl minden csak a próbálgatás és jószerencse dolga. Drága barátom! Csak nem képzeli, hogy így lehet képeket festeni?

Nem szabad elfelejteni, hogy ami most következik, tisztára csak Harringay szavahihetőségén alapul.

– Olyan képet föstök, amilyen nekem éppen jólesik – jelentette ki Harringay hidegen.

Ez úgylátszik, egy kicsit megzavarta a festményt.

– Nem festhet képet ihlet nélkül – jegyezte meg kis szünet után a portré.

– De nekem _volt_ ihletem… ehhez.

– Ihlet! – vigyorodott el a sardonikus alak. – Éppen csak hogy egy gondolata támadt, amikor meglátta a kapu előtt azt a verklis olszt! „Virrasztó“! Ha, ha, ha! Egyszerűen csak úgy találomra elkezdett festeni, hátha valami az eszébe jut. Ez az, ami magával történt és semmi más. Amikor aztán láttam, hogy miként állanak a dolgok, megjelentem. Beszélni szeretnék magával!

– A maga művészete – folytatta a festmény – nagyon szomorú valami. Maga paccer. Nem tudom, hogyan van, de annyi bizonyos, hogy képtelen a lelkét belevinni a képeibe. Túlságosan sokat tud. Ez aztán lenyügözi. Elragadtatása kellős közepén azt kérdezi önkénytelenül is önmagától, vajjon nem festettek-e már előbb is ilyesmit? És…

– Nézze – vágott szavába Harringay, aki igazán mást várt az ördögtől, minthogy a művészetét kritizálja. – A festészetről akar vitatkozni velem?

A legvastagabb és legdurvább sörteecsetjét megtöltötte vörös festékkel.

– Az igazi művész – folytatta zavartalanul a festmény – mindíg tudatlan ember. Az a művész, aki teoriákat dolgoz ki művei megfestése előtt, nem művész többé, hanem csak kritikus. Wagner… Na mi az! Minek az a vörös festék?

– Ezzel fogom kifesteni magát ebből a világból – válaszolta Harringay. – Nem érdekel, amit mond. Ha azt hiszi, hogy csupán azért, mert az a hivatásom, hogy művész vagyok, mindjárt hajlandó is vagyok a festészetről vitatkozni magával, akkor alaposan téved.

– Egy percre – vágott szavába szemmelláthatólag megrémülve a festmény. – Ajánlatot szeretnék tenni magának, – nagyszerű ajánlatot! Amit mondtam magának, az mind igaz. Magából hiányzik a fantázia. Nos bizonyosan hallott már a kölni dómról, az Ördög Hídjáról és…

– Szamárság – jelentette Harringay. – Azt hiszi, hogy el akarok kárhozni egyszerűen annak a kedvéért, hogy egy jó képet fössek, amelyet azután a kritikusok a sárga földig lerántanak? Itt van, ez a magáé!

Harringay vére felforrott. A veszedelem csak még gyorsabb cselekvésre birta. Így aztán jókora csomó piros festéket kent a festmény szájába. Az olasz vadul prüszkölt és minden erejével igyekezett szabadulni kényelmetlen helyzetéből. Szemmelláthatólag rettenetesen meg volt lepve. Azután – ismét csak Harringay elbeszélése szerint – nagyon érdekes küzdelem vette kezdetét: Harringay eszeveszett gyorsasággal kente a vörös festéket a képre és a festmény olyan gyorsan, ahogyan rákenték a cinobert, mindíg újból letörölte a festéket.

– Két mesterművet – igérte gyorsan a démon. – Két kétségbevonhatatlanul világraszóló értékű mesterművet. Nem nagyszerű ajánlat?

Harringay az ecsettel adta meg rá a választ.

Néhány percig nem hallatszott más, csak az ecset járása és az olasz köpködése és kifakadásai. Egyszer-másszor sikerült karjával és kezével elhárítania Harringay támadásait, de a festő minduntalan keresztültörte ezt a védelmet. Egyszerre kifogyott a festék a palettán és a két ellenfél, lélekzetvesztve, lihegve állott egymással szemben.

A festmény már annyira össze-vissza volt mázolva vörössel, hogy azt hihették róla, talán valami vágóhíd padlóján gurigáztak vele. A kép lélekzethez sem tudott jutni a fáradtságtól és nagyon kényelmetlen volt számára, hogy a nedves festék mind a nyakába folyik. Mindazonáltal az első összecsapásban ő maradt a győztes.

– Gondolja meg – volt az első szava, amint lélekzethez jutott – két nagyszerű remekművet… Mind a kettőt más-más stilusban és mindegyikük felér a kölni…

– Tudom – vetette oda Harringay, azzal kirohant a műteremből, végigfutott a folyosón és beugrott felesége öltözőszobájába.

A következő pillanatban már ismét ott volt a műteremben, hóna alatt egy nagy bádogdoboz zománcfestékkel. A bádogdoboz láttára a vörösszemű, művészi hajlamú ördög sikoltozni kezdett:

– Három remekművet, három messze kimagasló mesterművet!

Harringay közben már bemártotta ecsetét a zománcba és két vonással keresztülhúzta a képet.

– Négy remekművet… – kiabálta köpködés közben is a festmény.

De most már Harringay kerekedett felül és gyors, bátor ecsetvonásokkal egészen átföstötte a vásznat, míg végül is nem látszott ki semmi a zománc alól. Egyszer egy pillanatra mégis előtünt még a száj, de csak odáig jutott, hogy:

– Öt mester…

De Harringay ecsetje pillanat alatt ismét elhallgattatta. Ezután már csak a kép vörös szemei tüntek fel egy-egy másodpercre, amint méltatlankodó pillantást vetettek a festőre. De végül is semmi sem maradt vissza, csak a száradó zománc csillogó felülete. Egyideig még valami remegés látszott a felszín alatt, de azután lassanként ez is elmult és a kép végül teljes nyugalomba merevedett.

Ekkor Harringay – tulajdon elbeszélése szerint – pipára gyujtott, leült, rámeredt a bezománcozott vászonra és megpróbálta gondolatban még egyszer rekapitulálni, hogy tulajdonképen mi is történt? Felkelt, megkerülte a képet és megnézte, vajjon hátul nincs-e valami mögötte? Csak ekkor kezdte sajnálni, hogy nem fotografálta le az Ördögöt, mielőtt zománccal átfestette volna.

Ez Harringay elbeszélése – és nem az enyém. Története bizonyítására egy kis negyven-ötven centiméteres vásznat mutatott fel, amely tényleg halványzöldre van zománcozva. Az is igaz, hogy Harringay soha nem föstött egyetlen mesterművet sem azóta és bizalmas barátai véleménye szerint alkalmasint sohasem is fog.

A különös orchidea virágzása

Orchideát venni mindig szerencsejáték. Ott áll előtted a barna, összeszáradt, ráncos gumó és semmi ezen a világon nem ad neked útbaigazítást róla, úgyhogy vagy tulajdon ítéletedben, vagy az árverező ítéletében, vagy jószerencsédben, vagy szimatodban bízhatsz meg egyedül. Lehet, hogy a hagyma haldoklik, vagy talán már meg is halt, lehet az is, hogy becsületes vásárt csináltál és megkapod pénzed ellenértékét, de lehet az is, – hiszen nem egyszer megesett már, hogy a szerencsés vevő szemei előtt új és addig ismeretlen csoport, vagy alfaj pompázó példánya bontja ki dús levélzetét. Büszkeség, szépség és nyereség bimbózik ki a fínom, zöld rügyből, de lehet, hogy talán még halhatatlanság is. Mert a természet új csodájának még nincsen neve és ugyan mi lehetne kényelmesebb, minthogy felfedezőjéről nevezzék el? „Johnsmithia!!“ Igazán hallottunk már ennél sokkal rosszabb neveket is.

Alkalmasint egy ilyen nagyszerű felfedezés reménye és vágya hajtotta Winter-Wederrburnt az orchidea-árverésekre, de persze ehhez a vágyához és reményéhez nagyban hozzájárult az is, hogy ezenkívül semmi a világon nem tudta lekötni érdeklődését. Riadt, zárkozott, pipogya ember volt, akinek a jövedelme éppen elég volt arra, hogy gond nélkül éljen. Nem volt annyi akaratereje, hogy valami komolyabb foglalkozást keressen magának, pedig bélyeget gyüjthetett volna, vagy régi pénzt, Horaciust fordíthatott volna, vagy könyvkötészettel tölthette volna szabad idejét, de ő mindezek helyett orchideák nevelését tűzte ki életcéljául és építtetett is magának egy kicsi, de nagyratörő melegházat.

– Az az előérzetem, – jelentette ki reggelizés közben – hogy valami történik ma velem.

Olyan lassan beszélt, amilyen lassú volt a mozgása és a gondolkozása is!

– Ó, ne mondj ilyet! – válaszolta házvezetőnője, aki rokona is volt.

– Félreértesz engem, én nem gondolok semmi kellemetlenre… Bár magam sem tudom, hogy mi is lesz, ami velem történik.

– Ma délben – folytatta rövid szünet után – Petersnél egy rakomány orchidea-hagymát árvereznek, amelyek most jöttek az Andaman szigetekről és Indiából. Felutazom Londonba és körülnézek közöttük. Lehet, hogy meg is vásárolok egyet-kettőt, ha negyon megtetszik. Azt hiszem, éppen ezt súgja az előérzetem.

– Ezek azok a gumók, amelyeket az a szegény fiatalember hozott haza, akiről a napokban beszéltél? – kérdezte unokahuga, miközben újból megtöltötte kávéscsészéjét.

– Igen – válaszolta Wedderburn és elmerengett egy darabka pirított kenyér fölött.

– Velem soha nem történik semmi, – jegyezte meg egyszerre, egészen váratlanul, mintha csak hangosan gondolkoznék. – Ugyan miért nem? Más emberrel mennyi minden megesik. Ott van például Harvey esete! Ami csak a mult héten történt vele: hétfőn egy shillinget talált az uccán, szerdán a baromfiudvarába beleesett a csirkekolera, pénteken hazajött az unokatestvére Ausztráliából és szombaton eltörte a lábát. Micsoda hallatlan izgalmas élet az enyémhez képest!

– No, én ugyan szívesen meglennék ilyen izgalmak nélkül is, – jegyezte meg szárazon házvezetőnője, – de azt hiszem, neked se tennének túlságosan jót.

– Én is azt hiszem, egy kicsikét fárasztó lehet, de mégis… látod, velem soha nem történik semmi. Még gyermekkoromban sem ért soha semmi baleset. Amikor felnőttem, nem szerettem bele senkibe és soha nem házasodtam meg… Kiváncsi vagyok, milyen lehet az, mikor valóban érdekes és különös dolgok történnek az emberrel.