Part 8

Térjünk vissza azonban tárgyunkra. A zöld napkelte után lent a szakadékban egy hosszú ucca vált láthatóvá, amelyet fekete épületek szegélyeztek, de Plattner csak nagyon-nagyon bizonytalanul tudta kivenni a képet, így azután némi habozás után elhatározta magát, hogy leereszkedik a meredek hegyoldalon. Az út hosszú volt és fáradalmas, nemcsak azért, mert a hegyoldal hihetetlenül meredek volt, hanem azért is, mert a sziklák minduntalan megmozdultak lába alatt és legörögtek a völgybe. A lárma, amelyet lépteivel előidézett – sarkai minduntalan szikrát szórtak a sziklákon – volt az egyetlen nesz, amely hallatszott, mert a harangszó időközben elhallgatott.

Amint közelebb érkezett a völgy aljához, úgy látta, hogy a különböző épületek feltünően hasonlítanak a síremlékekre, kriptákra és mauzoleumokra, azzal az egy különbséggel, hogy valamennyien feketék voltak és nem fehérek, amint általában a sírkövek szoktak lenni. A legnagyobb épületből egyszerre nagy tömeg világos, gömbölyű, halványzöld alak tódult ki, mint ahogyan a templomból szoktak az emberek kijönni. Az alakok a széles uccán különböző irányokba oszoltak szét és egyesek mellékutakon át a hegyoldalnak indultak, míg mások eltüntek a kis, fekete épületekben, amelyek az utat szegélyezték.

Plattner, amint szemközt találta magát a hegyoldalon feléje gomolygó alakokkal, megállt és rájuk bámult. Az alakok nem jártak – valójában nem is volt lábuk – és egészen olyanok voltak, mint emberi fejek, csak éppen alattuk piócaszerű test himbálózott. Plattnert annyira meglepte különösségük, hogy el is felejtett komolyan megijedni tőlük. Feléje úsztak a levegőben, a hideg szél szárnyán, mint ahogy a szappanbuborék úszik a léghuzatban. Amint jobban megfigyelte a legközelebbit, látta, hogy tényleg emberi fej, amely hihetetlenül tágranyilt szemekkel meredezett rá és amelyen olyan példátlan kétségbeesés ült, amelyet Plattner soha földi halandó arcán még nem látott kiütközni.

Meglepte, hogy a furcsa valami egyáltalán nem törődött vele, hanem szemmelláthatólag valami mozgó tárgyat követett és figyelt ereje teljes megfeszítésével. Az első pillanatban nem értette a dolgot, de azután rájött, hogy a különös teremtmény tágranyilt szemeivel bizonyosan valami olyant kísér figyelemmel, ami abban a világban történik, amelyet Plattner éppen elhagyott. Egyre közelebb és közelebb jött a különös teremtmény és Plattner annyira meg volt döbbenve, hogy elfelejtett még felkiáltani is. A különös teremtmény alig észrevehető zajt okozott szálltában, azután gyöngén megütötte Plattner arcát – érintése nagyon hideg volt –, majd elhaladt mellette, fölfelé, a hegygerinc irányába.

Plattnerben az a különös érzés támadt, hogy a fej rendkívül hasonlít Lidgettére, de azután figyelmét rögtön a többi fejre fordította, amelyek most már valósággal rajzottak fölfelé a hegyoldalon. Egyiken sem mutatkozott a legcsekélyebb jele sem annak, hogy észrevették volna, sőt némelyikük egészen közel járt arcához és majdnem követte az első példáját, de Plattner undorral kitért útjukból.

Legtöbbjükön ugyanazt a határtalan fájdalmat figyelte meg, amelyet az elsőn látott, egyikük-másikuk sírt és az egyiken, amint sebesen gomolygott a hegygerinc felé, pokoli düh ömlött végig. De voltak olyanok is, akik teljes közömbösséget mutattak, sőt akadtak, akik még bizonyos derült érdeklődést tanusítottak a dolgokkal szemben, legalább is az egyiken valósággal örjöngő öröm kifejezései látszottak. Plattner nem emlékszik, hogy bármelyiküket is felismerte volna.

Plattner órákon át kísérte figyelemmel ezeket a különös eseményeket és mindaddig nem ereszkedett le a völgybe, amíg valamennyien el nem tüntek a hegyoldalban. A sötétség, amint lefelé haladt, csak fokozódott, úgyhogy nagy üggyel-bajjal járt leereszkedése a hegygerincről. Feje fölött az égbolt most már világoshalványzöld köntöst öltött. Plattner sem éhséget, sem szomjúságot nem érzett. Amikor végre is megszomjazott, egy hűvös patakra bukkant és a sziklákat borító ritkás moha, amikor kétségbeesésében enni kezdett belőle, egészen jól ízlett neki.

A síremlékek között ide-oda bolyongott, hiába keresve ezeknek az érthetetlen dolgoknak a magyarázatát. Hosszú időbe telt, míg végül is ott állott a nagy mauzoleumszerű épület kapujában, amelynek sötét mélyéből a fejek előtüntek. Odabent egy sor zöld fény égett holmi bazalt-oltáron és a magasból egy harang kötele csüngött alá. A falakon tüzes betűkkel valami írás állott, de Plattner nem tudta a különös betűket elolvasni. Mialatt ezen törte a fejét, kívülről, az uccáról nehéz léptek közeledő zaja ütötte meg a fülét. Azonnal kirohant a sötétbe, de semmit sem látott. Habozott, hogy meghúzza-e a harangkötelet, vagy kövesse-e a lépéseket, míg végre is az utóbbira határozta magát. De akárhogyan rohant is, sohasem tudta a lépéseket utólérni és hiábavaló volt minden kiáltozása is. A völgy, úgy látszik, végtelen kiterjedésű volt és mindenütt olyan sötétség ült, mint a földön éjszaka, amikor csak a csillagok világítanak, jóllehet a kísértetiesen zöld nap mégis csak megvilágította a hegyoldalakat. Lent a völgyben egyetlen fejjel sem találkozott, úgy látszik, valamennyien odafönt, a hegyoldalon voltak elfoglalva. Tényleg, amikor fölnézett, ide-oda látta őket imbolyogni. Egyikük kényelmesen haladt előre, másikuk viszont valósággal száguldott a légen át. Az egész dolog – mondotta Plattner – „nagy hópelyhekre“ emlékeztette, csak éppen ezek feketék és halványzöldek voltak.

A soha el nem haló lépések követésével töltötte Plattner a következő hét-nyolc napot, de hiába járta be a völgy egyre újabb és újabb ismeretlen tájait, hiába mászta meg a meredek hegyoldalakat, sohasem sikerült a lépéseket utólérnie. Bár egyszer-kétszer észrevette, hogy figyelemmel kísérik jártában, egyetlen lélekkel sem váltott szót. Fönt a hegyoldalban, a sziklák között feküdt le mindig aludni. Lent, a völgykatlanban a földi dolgokból semmi sem volt látható, egész egyszerűen azért, mert a völgy valószínűleg túlságosan mélyen feküdt. Fent, a gerincek mentén, mihelyt a földi nappal elkezdődött, a mi világunk láthatóvá lett előtte. Mialatt görcsösen kapaszkodott a sötétzöld sziklákba, hogy le ne bukjék a szakadékba, maga körül a sussexi mezők tarka virágait látta és amint a komor szirtek között járt, a kis falu uccáját rótta és anélkül, hogy bárki is észrevette volna, a kis háztartások magánügyeit figyelte meg.

Rájött, hogy a mi világunk szinte minden élő lényéhez tartozott egy imbolygó fej és hogy minden embert szakadatlanul figyel egy-egy ilyen tehetetlen teremtmény.

Hogy mik ezek – ezek az „Élők Őrzői“ – Plattner sohasem tudta meg. De kettő közülük, amelyek hirtelen rátaláltak és attól kezdve szakadatlanul követték, feltünően hasonlított édesatyjára és édesanyjára, ahogyan képük gyerekkora emlékeiből rámaradt. Egyszer-másszor más arcok is rámeresztették szemeiket, halottak szemei, akik nagyon gyűlölték, vagy nagyon szerették földi életükben. Valahányszor ilyen pillantásokkal találkozott, Plattneren különös kényelmetlenség vett erőt. Megpróbált édesanyjával szóba elegyedni, de anyja nem válaszolt szavaira, csak szomorúan és nagyon gyöngéden nézett rá – sőt mintha egy kis szemrehányás is lett volna tekintetében.

Plattner egyszerűen csak elmondta történetét és meg se próbálta magyarázatát adni, teljesen tetszésünkre bízva, hogy kik ezek az Élők Őrzői és ha tényleg a halottak, miért tanusítanak olyan nagy érdeklődést azzal a világgal szemben, amelyet örökre elhagytak.

Lehet, hogy amikor befejeztük életünket – én magam ezt látom a legvalószínűbbnek –, amikor nem választhatunk már többé szabadon a jó és a rossz követése között, még mindig figyelemmel kell kísérnünk azokat a következményeket, amelyek tetteink következtében állottak elő. Ha a lélek nem szűnik meg a halál után, úgy bizonnyal az emberi érdeklődés sem múlik el azonnal. De mondom, ez csak az én feltevésem és Plattner semmiféle magyarázattal sem szolgál, mert ő maga sem talált semmiféle magyarázatot.

Plattner reggeltől estig járta ezt a különösen világított világot és az utolsó napokban már kimerült, fáradt és éhes volt. Nappal a jólismert sussexi vidék képe állandóan zavarta, mert nem tudta, hova lépjen és mit kerüljön ki, amellett pedig minduntalan beleütköztek az Őrző Lelkek, hidegen simítva végig arcán. Este még jobban borzadt ezektől az Őrző Lelkektől, mert ilyenkor még jobban érezte rajtuk határtalan kétségbeesésüket. Hiába ordított rájuk, hogy ne bámuljanak úgy rá, azok tudomást sem vettek szavairól és akármilyen gyorsan is futott el előlük, mindig a nyomában maradtak.

A kilencedik napon estefelé Plattner ismét közeledni hallotta a láthatatlan lépteket a völgy mélyén. Éppen akkor ugyanazon a gerincen járt, ahová akkor esett, amikor ebbe a különös Másik Világba került. Megfordult, hogy lefusson a völgybe, de figyelmét lekötötték azok az események, amelyek a mi világunkon egy az iskola közelében álló ház hátsó szobájában játszódtak le. Mindkét embert, akik a szobában voltak, látásból jól ismerte. A napfény széles sugarakban ömlött be a nyitott ablakokon a szobába, de az ágy fejénél mégis gyertya égett.

Az ágyban magasra rakott párnákon egy egészen elgyöngült, kísértetiesen sápadt ember feküdt, aki összekulcsolt kezeit a feje fölé emelte. Egy kis asztalkán mellette néhány orvosságos üveg, egy vajaskenyér, egy üveg víz és egy pohár állott.

Időről időre a szerencsétlen ember ereje minden megfeszítésével beszélni akart, de egyetlen szót sem tudott kiejteni ajkán. Az asszony észre sem vette, hogy a férfi valamit akar, mert minden figyelmét annak szentelte, hogy egy ódivatú íróasztal fiókjából különböző írásokat szedjen elő. Plattner először egészen tisztán látta a jelenetet, de amint a zöld hajnal egyre világosabbá vált, a földi kép annál jobban elhalványodott.

Amint a visszhangzó lépések egyre közelebb és közelebb hangzottak mellette, Plattner maga köré tekintett és látta, hogy a sápadt arcok egész tömege gyűlt össze körülötte a völgy sötét mélyéből és valamennyien a szobában lévő két embert figyelték. Soha ekkora tömegét az Élők Őrzőinek még nem látta. Egyik felük csak a haldoklót figyelte a szobában, másik felük viszont végtelen haraggal az asszony mozdulatait követte, amint lázasan kutatott valami után, amit sehogyan sem tudott kézrekeríteni. Olyan nagy tömegekben gomolyogtak körülötte az Őrző Lelkek, hogy egyszer-másszor megakadályozták azt is, hogy a szobába lásson, de azért Plattner világosan emlékszik rá, hogy bent a szobában minden végtelenül csendes volt.

Két lélek arcára különösen jól emlékszik még ma is. Az egyik egy asszony fehér és tiszta vonalú arca volt, amely valamikor talán hideg és kegyetlen lehetett, de amelyet most egy a földön nem ismert okosság lágyított puhára. A másik talán az asszony atyja lehetett. Mindkettőjük figyelmét szemmel láthatólag teljesen lekötötte valami gyűlöletes cselekedet szemmel kísérése, amelyet nem tudtak megakadályozni. A férfi mögött szintén egy csomó fej gomolygott, de ezek már nem lehettek szülők, hanem olyan lények arcai, akik valamikor talán maguk is ridegek voltak, de akiket a fájdalom megtisztított. Egészen az előtérben egy lány arca tünt fel, de ezen sem fájdalom, sem harag nem látszott, csak végtelen türelem és fáradtság, amint – ahogyan Plattner mondja – szabadulását várta. Plattnert cserben hagyta leíróképessége, amikor ennek a kísérteties tömegnek a gyülekezéséről beszélt.

A lelkek a harang szavára gyültek össze és szinte pillanatok alatt verődtek össze a szoba körül. Úgy látszik, Plattner olyan izgatott volt, hogy egészen önkénytelenül, idegességében kivette a zöld port tartalmazó üveget a zsebéből és maga elé tartotta, – de erre már nem emlékszik egészen világosan.

A lépések egyszerre elhallgattak. Plattner hiába várta a következőt, néma csönd ülte meg a tájat és azután egyszerre a váratlan csöndben, mint egy éles, vékony penge, keresztülvágott a harang szava. A hangra a fejek tömegei jobbra-balra kezdtek imbolyogni és hangos sírás hallatszott körülötte. Az asszony a szobából mindebből semmit sem hallott, mert valamit lázas gyorsasággal a gyertya lángjába tartott. A harang második kondulására minden egészen elhalványodott és jeges széláramlat szórta szét a Lelkek Őrzőit. A harmadik kondulásra valami hirtelen keresztülnyúlt rajta az ágy felé. Bizonyosan mindnyájan hallottak már fénysugárról. Nos, ez olyan volt, mint valami sötétségsugár és amikor Plattner jobban odanézett, tisztán kivett egy sötét kart és kezet.

A zöld nap most már majdnem delelőjére érkezett és a szobában lefolyó eseményeket odaátról már alig lehetett kivenni, de Plattner látta, amit az ágy fehérje görcsösen megvonaglik és az asszony válla fölött meglepetten visszatekint az ágy irányába.

A hideg szél gyorsan magával vitte az árnyakat a völgy mélyében fekvő templom felé és Plattner ekkor hirtelen megértette a fekete kar jelentőségét, amely átnyúlt válla fölött és megragadta zsákmányát. Nem mert a háta mögé nézni, hogy meglássa az Árnyat a kar mögött. Kétségbeesett erőfeszítéssel, szemeit eltakarva, rohanni kezdett, de talán még húsz lépést sem tehetett, mikor megbotlott egy kőben és elesett. Előre bukott kezeire, az üveg pozdorjává zúzódott a földön és a zöld por abban a percben felrobbant. A következő pillanatban kábultan és számtalan sebből vérezve, ismét az iskola kertjében találta magát szemtől szemben ülve Lidgettel.

Ezzel Plattner története véget ért. Igyekeztem olyan sorrendben leírni a dolgokat, ahogyan Plattner mesélte nekem és gondosan óvakodtam attól, hogy bármit is változtassak akár annak stílusán, akár felépítésén, pedig könnyű lett volna a szenzáció kedvéért úgy beállítani a dolgot a haldokló ágyánál, mint valami összeesküvést, amelyben Plattner is szerepet játszott, de eltekintve attól, hogy egy egészen kivételes, de különben igaz történetbe csempésztem volna hamisításokat, az ilyen dolgok, véleményem szerint, csak rontottak volna azon a hatáson, amelyet ez a sötét világ a maga zöld világításával és az össze-vissza gomolygó Élők Őrzőivel az olvasóra tesz.

Hozzá kell tennem, hogy tényleg az iskola közelében egy házban bekövetkezett az a haláleset, amelyről Plattner beszélt történetében, és pedig pontosan abban a pillanatban, amikor Plattner visszatért a földre. Egy adótisztviselő halt meg és özvegye, aki jóval fiatalabb volt megboldogult uránál, a mult hónapban férjhezment egy környékbeli állatorvoshoz. Miután a történet, amelyet itt elmondottam, különböző formákban szájról szájra járt az egész faluban, az asszony fölhatalmazott arra, hogy nevét kiírjam, de kikötötte, hogy ő határozottan tagadja, hogy bármi is igaz volna Plattner elbeszéléséből, ami megboldogult férje utolsó óráit illeti. Ő nem égetett el semmiféle végrendeletet – bár Plattner soha nem is vádolta ilyesmivel – és néhai férjének csak egy végrendelete volt, amelyet közvetlenül házasságkötésük után készített. Annyi bizonyos, hogy Plattner leírása a halottas szoba bútorzatáról teljesen pontos volt, ami egészen csodálatos, ha tekintetbe vesszük, hogy Plattner előzőleg soha nem járt a házban.

Még egy dolog van, amelyről idáig nem szóltam, de miután nem szeretném, ha babonás vagy túlságosan hiszékeny színben tünnék fel, most erre is felhívom az olvasók figyelmét. Plattner kilenc napi távolléte e világból kétségbevonhatatlan tény, de ez még nem bizonyítja egyben azt is, hogy elbeszélése is mindenben megfelel a valóságnak, mert könnyen lehetséges, hogy még e földi téren kívül is hallucinálnak az emberek.

Ezt az olvasónak sohasem szabad elfelednie.

A gyönyörü öltöny

Egyszer volt egy kis emberke, akinek az édesanyja gyönyörű öltözet ruhát varrt. Aranyból és zöldből szőtték az anyagát és olyan szép volt és olyan finom, hogy le se tudom írni. Gyönyörű narancsszínű csokor díszítette az álla alatt és a ruha gombjai ragyogtak, mint a csillagok. Módfelett örült az új ruhának és hallatlanul büszke volt rá, amikor pedig először állott a hosszú tükör elé új ruhájában, annyira meg volt lepve és annyira el volt ragadtatva, hogy alig tudott megválni a gyönyörű látványtól.

Mindig csak azt akarta viselni, hogy ismerje mindenki városszerte. Elképzelte titkon, mit szólnának az emberek, ha új ruhájában bejárja azokat a helyeket, ahol odáig megfordult, sőt elképzelte magát azokon a helyeken is, ahol sohasem járt még életében, de amikről mások meséltek neki és megpróbálta elképzelni, hogy mi volna, ha most felkerekedne és elmenne mindenüvé ragyogó, új ruhájában. Szeretett volna menten kirohanni benne a hosszú harmatos fűbe és a meleg napfényben fürdő rétekre.

Csak hordhatná már az új ruhát!

De az édesanyja szigorúan megtiltotta neki. Elmagyarázta, hogy nagyon vigyáznia kell, mert soha többe az életben még csak megközelítően olyan szép ruhához nem fog jutni. Takarékoskodnia kell vele és csak ritka, ünnepélyes alkalmakkor szabad viselnie. Ez a lakodalmi öltönye, mondotta az édesanyja, azzal fogta magát és a gyönyörű ragyogó gombokat selyempapirossal vonta be, nehogy elveszítsék csillogó fényüket. A manzsettákra és a ruha könyökére, ahol legkönnyebben szokott kikopni a szövet, kis védőket varrt fel, hogy semmi baj se érhesse a pompás öltönyt.

Fia kézzel-lábbal kapálódzott ez ellen és gyűlölte az egész dolgot, dehát mit tehetett volna? Végre is engedett anyja figyelmeztetéseinek és rábeszéléseinek: levetette gyönyörű, új öltönyét, gondosan összehajtogatta és elrakta a szekrénybe. Majdnem olyan volt, mint hogyha eltemette volna az új ruhát. Mindig csak arra gondolt, hogy milyen lenne, ha hordhatná az öltönyt és azon járt az esze, hogy talán eljön egyszer annak is a napja, valami fenséges alkalommal, amikor manzsetta és könyökvédők nélkül veheti fel és nem borítja selyempapir a gombokat sem.

Egyik éjjel, amikor szokása szerint erről álmodott, álmában leszedte a selyempapírt az egyik gombról és úgy találta, mintha a gomb már nem volna olyan fényes, mint amikor édesanyja becsavarta a selyempapirosba és ez még álmában is egészen kétségbeejtette. Elkezdte fényesíteni a szegény, megvakult gombot. Eszeveszetten fényesítette, de a gomb – ha ugyan ez még lehetséges volt – nem hogy nem lett ragyogóbb, hanem még jobban megfakult. Felébredt és sokáig nyugtalanul hánykolódott ágyában. Egyre csak az elhalványodott gombon járt az esze és azon tépelődött, vajjon mi volna, ha a Nagy Alkalommal (bármi legyen is az), az egyik gomb nem lenne olyan ragyogó, mint újkorában. Napokon keresztül nem tudott másra gondolni és egyre csak ezt az eshetőséget forgatta agyában. Amikor édesanyja legközelebb megengedte, hogy felvegye öltönyét, alig tudott ellenállni a kísértésnek, hogy legalább egy kicsit megkaparja a selyempapirost, vajjon a gombok még mindig olyan fényesek-e, mint azelőtt?

Álmatagon ment végig a hosszú fasoron, amely a templomhoz vezetett. Keményen küzdött a lelkében ébredt vad elhatározással. Mert tudni kell, hogy édesanyja ismételt, gondos figyelmeztetése után nagynéha megengedte, hogy az olyan vasárnapokon, amikor nem fenyegetett eső, nem fújt a szél, és egyáltalán semmi baj nem érhette az öltönyt, megengedte, hogy abban menjen a templomba, de persze a gombokról nem volt szabad levennie a selyempapirost és a védők is helyükön maradtak. Ha túlerős volt a napfény, napernyőt kellett hordania, hogy megvédje az öltönyt a kifakulástól, az ilyen kirándulások után pedig gondosan kikefélte a ruhát, szépen összehajtogatta, ahogyan anyja tanította és eltemette ismét a következő alkalomig.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az édesanyja által emelt korlátokat nem szegte meg soha és engedelmeskedett a szigorú parancsoknak mindaddig, míg egy különös éjszakán fel nem ébredt és nem látta meg a holdfényben fürdő kertet. Úgy rémlett neki, hogy a holdfény nem közönséges holdfény és az éjszaka sem közönséges éjszaka. Egyideig bódultan bámult ki az ablakon, folyton visszatérő témáját forgatva agyában. Gondolat gondolatot követett, míg végre is egyszerre teljesen ébren felült ágyában. Szíve vadul vert a torkában és hideg borzongás futott végig a hátán. Végre elhatározásra jutott. Tudta, hogy most úgy fogja hordani gyönyörű öltönyét, ahogy azt hordani szokták. Semmi kétsége nem volt a dologban. Félt, rettenetesen félt, de egyben boldog is volt – határtalanul boldog.

Kiugrott ágyából, egy percig megállott az ablaknál és kinézett a holdfényben fürdő kertre. A levegő tele volt tücsökcirpeléssel és a bogarak zümmögésével. Végtelenül halkan, lábujjhegyen odasettenkedett a sötét ruhaszekrényhez, ahol gyönyörű öltönye gondosan összehajtogatva várt a feltámadásra. Nagy elővigyázattal, nehogy valakit felébresszen az alvó házban, egyenként szedte ki a ruhát, azután gyengéden, de mégis heves vággyal letépte a selyempapír-takarót és a manzsetta- és könyökvédőket, míg végre ott volt előtte a gyönyörű öltözet, olyan kifogástalan állapotban, amilyen akkor volt, amikor először látta édesanyja kezében – hosszú-hosszú idő előtt. Gombjai nem vakultak meg, szövete nem fakult el, az emberke boldogan könnyezett, amikor nesztelen sietséggel beléje bújt. És azután visszament halkan és vigyázva az ablakhoz, amely a kertre nézett és pillanatra megállott a holdvilágban. A holdfény megtörött a csillogó gombokon. Azután kinyitotta az ablakot és óvatosan kimászott a kertbe. Ott állott édesanyja háza előtt, amely majdnem olyan egyszerű volt, mint nappal, csak a fák sötét árnyéka borított fekete csipkefátylat a fehér falakra.

A holdsütötte kert azonban már egészen más volt, mint az a kert, amelyben nappal szokott járni. Minden virág vagy vakítóan fehér volt, vagy vörösen fekete, a levegő teli volt apró tücskök gyámoltalan zenéjével, a fák láthatatlan rejtekeiben pedig pacsirták daloltak.

Nem volt semmi sem sötét az egész világon, csak meleg, titokzatos árnyékok borultak egyes tárgyakra. A fák leveleit és a fűszálak széleit a harmat gyönyörű ékkövei diszítették, az éjszaka melegebb volt, mint bármely éjszaka azelőtt és a mennybolt valami csoda folytán egyszerre messzebb is és közelebb is volt, mint odáig. A sötétkék égbolton ott ragyogott az elefántcsontszínű hold, mint a világ uralkodója, a csillagok pedig tündökölve ragyogtak.

A kis emberke mégsem kiabált és még csak nem is énekelt örömében. Egyideig csak álldogált, mintha villám sujtotta volna, azután furcsa kis felkiáltásra fakadt, kitárta karjait és elkezdett futni, mintha át akarná ölelni az egész nagy-nagy világot. Ügyet sem vetett a szépen kicirkalmazott utakra, hanem torony irányában szaladt a kerten keresztül, átvágott a virágágyakon, a nedves, magasranőtt, illatos növényeken, míg végre elérkezett a nagy sövényhez, de ő ezen is keresztültörte magát és bár a tüskék véresre karcolták és össze-vissza hasogatták gyönyörű öltönyét, ő mindezzel nem törődött, mert tudta, hogy hordhatja a ruhát, amire már annyira vágyott.

– Boldog vagyok, hogy fölvettem a ruhát – kiáltotta hangosan a világba. – Örülök, hogy az új ruhámban vagyok.

A sövény túlsó oldalán a kacsaúsztató terült el vagy legalább is az, ami nappal kacsaúsztató szokott lenni. De éjszakára a kacsaúsztató gyönyörű koronggá változott, és a kis emberke belevetette magát a vízbe, amely először csak térdig ért, de azután elborította már a vállait is, úgy hogy elkezdett úszni a gyönyörű, ragyogó hullámokat csapdosva karjaival. Így került át a túlsó partra és úgy rémlett neki, mintha nem a kacsaúsztató piszkos vizén, hanem színtiszta ezüstön haladt volna keresztül és az most kövér cseppekben pereg alá ruhájáról. Továbbhaladt a mezőn és lélegzete is elakadt, amikor boldogan megérkezett az országútra.

– Boldog vagyok, – mondotta – módfelett boldog, hogy olyan ruhában vagyok, amely méltó erre az alkalomra.

Az országút nyílegyenesen rohant az égbolt sötétkék búrája alatt, az út fehér volt és ragyogott a holdsütésben és ő csak rohant előre, hol nagyokat ugorva, hol kényelmesen sétálva, gyönyörű öltönyében, melyet édesanyja fáradhatatlan, szerető kezekkel varrt számára. Az országút teli volt porral, de ő ezt észre sem vette és amint ment a maga útján, egy óriási éjjeli pille zümmögte körül nedvesen-ragyogó, siető alakját. Először észre sem vette a pillét, de azután boldogan integetett neki és szinte táncra perdült vele, amint a pille feje körül köröket irt le.

– Puha pillém! – kiáltott fel – drága pillém! És te, gyönyörű éjszaka! Mit szólsz hozzá, drága pille, milyen gyönyörű ruhám van? Olyan szép, mint szárnyaid hímpora és az ég és föld ezüstje!

És a pille egyre közelébb vonta köreit feje körül, közelébb, egyre közelébb, míg végül is bársonyos szárnyaival megsímogatta ajakát…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Másnap reggel holtan találták: nyakátszegve feküdt a kőbánya fenekén. Gyönyörű öltönye éppen csak egy kicsit lett véres és nem piszkította be ruháját a kacsaúsztató piszkos vize sem. Arca olyan boldogságot árult el, hogy ha láttad volna, valóban elhinnéd, hogy boldogan halt meg, nem tévesztve össze a tiszta és csillogó ezüstöt a kacsaúsztató piszkos vizével.

A vakok völgye

Háromszáz mérföldnyire a Csimborasszó égbenyúló csúcsától, száz mérföldnyire a Cotopaxi hófödte lejtőitől, Ecuador legelvadultabb havasai között fekszik az a titokzatos völgy, amelyet egy irtózatos kataklizma elszakított a világtól és amelyet szerte az Andesekben a Vakok völgyének neveznek. Évszázadok előtt ez a völgy legalább annyira nyitva állott az emberiség előtt, hogy gyalogosan, irtózatos szakadékokon és jeges lejtőkön át meg lehetett közelíteni és valóban jöttek is emberek: egy-két perui félvér-család, akik a spanyol zsarnokság elől menekültek oda. És ekkor váratlanul kitört a Mindobamba, ez az állandóan füstfelhőbe burkolódzó hatalmas tűzhányó. Tizenhét nap és tizenhét éjszaka honolt Quito fölött a füst a Vaguachi vize felforrt és a víz úszó halhullák pestises levegőjével árasztotta el a környéket. A Csendes-óceán partján egymást érték a földcsuszamlások és a szökőárak, az öreg Arauca oldala pedig irtózatos mennydörgéssel leomlott, örökre elzárta a Vakok Völgyét a külvilág elől.

A telepesek egyike azonban a tűzhányó kitörése pillanatában történetesen a völgy innenső oldalán tartózkodott, így a föld hatalmas megmozdulása elvágta őt családjától és kis gyermekétől, barátaitól és birtokától, akiket azzal hagyott el, hogy rövidesen ismét visszatér közéjük. Az ő szájából értesült azután a világ arról, hogy az Auraca leomlott meredélye mögött emberek élnek. Elbeszéléséből hamarosan legenda szövődött, amely még ma is él a Cordillerák hosszú hegyláncának lakói között. Elmondotta, hogy a völgyben megvan minden, amire csak az ember szíve vágyik: bőségesen folyó édesvízű patakok, gazdagon termő fekete föld, óriás gyümölcsöket hordozó hatalmas fák, hűvös árnyékot nyujtó fenyőrengetegek. Ebben a völgyben sohasem esett az eső és télen se hullott hó, a gazdagon csörgedező patakok azonban bőségesen ellátták vízzel a termőföldeket. A telepesek nagyszerűen érezték magukat a völgyben és nagyszerűen érezték magukat háziállataik is, de egy dolog megkeserítette életüket. Ez az egy azonban elég volt eleinte minden jó ellensúlyozására.