Part 7

Gottfried Plattner, dacára nevének, született angol. Édesatyja Elzászból vándorolt Angliába a hetvenes évek végén és egy tiszteletreméltó angol lányt vett feleségül, akinek az ősei egyáltalán nem tüntek ki semmiben. Gottfried édesatyja a kilencvenes évek elején egy teljesen szürkén és eseménytelenül leélt élet után, melynek javarészét szobák parkettázása töltötte be, eltávozott az élők sorából. Gottfried akkor még egészen kis baba volt és ma huszonhét éves. Hála annak, hogy szüleitől három nyelvet örökölt, Gottfried egy kis magániskola nyelvtanára lett Anglia déli felében. A futólagos szemlélő előtt Gottfried semmiben sem különbözik a többi angol magániskolák nyelvtanáraitól és ruhája sem nagyon drága, sem nagyon divatos, ami azonban nem jelenti egyben azt is, hogy feltünően olcsó vagy nagyon kopott is lenne. Termete, arcszíne, fellépése egyaránt nem feltünést keltő. Aki közelebbről nézte, hamar rájött, hogy mint az emberek nagy többségénél általában lenni szokott: az ő arca sem volt egészen szimmetrikus. Jobb szeme egy kicsikét nagyobb volt, mint a bal és állcsontja is erélyesebben fejlődött ki a jobboldalon.

Ha valaki a szokásos felületes módon vizsgálta volna meg mellkasát és érezte volna szíve lüktetését, alkalmasint nem talált volna semmi feltünőt rajta, pedig éppen ezen a ponton tértek el gyakorlott megfigyelők véleményei. Persze, ha valaki felhívta volna rá a figyelmet, mindenki azonnal rájött volna a dolog szokatlanságára és menten megállapította volna, hogy Gottfried szíve mellkasa jobboldalán ver és nem a balon.

Nos, Gottfried szervezetének nem ez az egyetlen különössége, bár kétségtelen, hogy ez a felületes szemlélő előtt a legfeltünőbb rajta. Anglia legjobb orvosának megállapításai szerint _Gottfried minden belső szerve pontosan az ellenkező oldalon foglal helyet, mint a többi emberé_. Mája jobb csúcsa a baloldalon fekszik és a balcsúcs a jobbon, tüdei pedig ugyancsak ilyen ellentétesen helyezkedtek el és ami talán még különösebb – és ezt el kell hinnünk, hacsak nem akarjuk feltételezni, hogy Gottfried tökéletes színész – Plattner jobbkeze szinte máról holnapra szerepet cserélt balkezével. Azok óta az események óta, amelyeket el akarunk mondani – és pedig a lehető leggyorsabban –, Gottfriednak igen nagy nehézségére esik az írás és privát feljegyzéseit úgy készíti önmaga számára, hogy balkezével balról jobbra veti a sorokat. Jobbkezével nem tud hajítani és az étkezések alatt állandó zavarban van, hogy melyik kezébe vegye a kést és melyikbe a villát. Gottfried szenvedélyes kerékpározó, de a különös változás óta nincsen tisztában az országút szabályaival és így állandó veszélyt jelent nemcsak embertársaira, hanem önmagára nézve is, pedig mielőtt a különös esemény történt vele, Gottfried igazán nem volt balkezes.

Még egy sokatmondó bizonyság szól a történet mellett és ez az, hogy Gottfried gyerekkori fényképeivel tudja bizonyítani, hogy arca egész szabása megváltozott. A legelső fényképen, amelyet úgy öt-hatéves korában készítettek róla, Gottfried balszeme egy kissé nagyobb volt, mint a jobb és álla is valamivel erősebb a baloldalon.

Ma mindennek pontosan az ellenkezőjét észlelhetjük rajta. Gottfried fényképe tizennégy éves korából ellent látszik mondani ennek a ténynek, viszont azonban ez a fénykép úgynevezett „enyveshát“ – amelyek nagyon divatosak voltak akkoriban – és az „enyveshát“-akat tudvalevőleg a fotográfusok néhány pillanat alatt készítették olyanformán, hogy a lemezt megfordítva helyezték a másolópapírra és így pontosan fordítva adták vissza mindenki képmását, egészen úgy, mint ahogy a tükör szokta megfordítani arcunkat. A harmadik fénykép Gottfriedot huszonegy éves korában ábrázolja és mindenben megerősíti a két másik fénykép bizonyságát. A fényképek tanusága szerint tehát nem kétséges, hogy _Gottfried arcának balfele helyet cserélt arcának jobbfelével_, de hogy egy emberi lény hogyan változhatik meg annyira, teljesen érthetetlen, ha csak nem akarunk csodára gondolni.

Egyféleképpen persze meg lehetne magyarázni mindent, tudniillik, ha föltételezhetnénk, hogy Plattner azon az alapon, hogy szíve a jobboldalon dobog, az egész világot az orránál fogva vezeti, hiszen fotográfiákat is lehet hamisítani és balkezességet is lehet tettetni. De Gottfried Plattner egész jelleme ellentmond ennek a feltevésnek. Gottfried nyugodt, csendes, magábavonuló, szerény ember és még Nordau szempontjainak figyelembevétele mellett is teljesen józan. Néha-néha szeret egy pohár sört meginni, mérsékelt dohányos, mindennap nagy gyalogsétákat tesz és egészségesen túlbecsüli tanári munkásságának jelentőségét. Kedves, iskolázatlan hangja van és szívesen énekel, jókedvű, népszerű dalokat, nagyon szeret olvasni – főképpen boldog végű regényeket, – jól alszik és csak nagyon ritkán álmodik. Szó ami szó, Gottfried Plattner az utolsó ember, akiről fel lehetne tételezni, hogy ilyen fantasztikus történetet talált volna ki. Valóban – esete elmondásában Plattner mindig nagyon tartózkodónak mutatkozott és valósággal szégyenli, hogy ilyen szokatlan dolognak éppen ővele kellett történnie.

Sajnálatosképpen Plattner elvi ellensége a boncolásnak és így alkalmasint sohasem szerezhet a világ teljes bizonyosságot afelől, vajjon valóban minden szerve helyet cserélt-e testében, pedig éppen ez a tény a döntő az egész történetben. Hiába fognánk egy embert és hurcolnánk ide-oda a térben – a tér alatt azt értem, amit az emberek általában annak szoktak nevezni – a test szervei nem fognak helyet cserélni. Bármit csináljunk is az emberrel, a jobboldala továbbra is jobboldal marad, a baloldal pedig baloldal.

Persze, egy teljesen lapos dologgal ezt meg lehet tenni. Ha papirosból kivágunk egy alakot – bármilyen alakot, amelynek bal- és jobboldala van –, könnyen felcserélhetjük oldalait, mert csak egyszerűen fogjuk és átfordítjuk a másik oldalára a figurát. De a testekkel egészen másképpen áll a dolog. A matematikusok azt mondják, hogy ez is lehetséges és egy szilárd test jobb- és baloldalát fel lehet cserélni, _ha fogjuk a testet és kivisszük a térből_ – ami érthető nyelvre lefordítva annyit jelent, hogy kivisszük egyben a létből is – és _a téren kívül fordítjuk meg_. Ez kétségkívül egy kissé zavaros magyarázat, de minden matematikus készségesen megerősíti, hogy valóban így van.

Hogy a dolgokat kézzelfoghatóbbá tegyük, Plattner jobb- és baloldalának különös felcserélődése azt bizonyítja, hogy Plattner kívül járt a téren, az úgynevezett Negyedik Dimenzióban és hogy onnan ismét visszatért a mi világunkba. Ha csak nem akarjuk magunkat egy hihetetlenül leleményes félrevezetés áldozatainak tartani, hitelt kell adnunk a matematikusok e magyarázatának.

Ennyit a tényekről. És most elérkeztünk beszámolónknak ahhoz a részéhez, amelyben elmondjuk annak a tüneménynek a történetét, amely Plattner időleges eltünését eredményezte a Földről.

Plattner, úgylátszik, az iskolában nemcsak a modern nyelveket tanította, hanem kémiát, kereskedelmi földrajzot, könyvelést, gyorsírást, rajzot és minden egyéb olyan tantárgyat is, amely felé a fiúk szüleinek érdeklődése időről időre fordulni szokott. Plattner csak nagyon keveset, sőt mondhatnám semmit sem értett ezekhez a különböző tantárgyakhoz, de hát a tanárnak nem is kell nagyon sokat értenie ahhoz, amit előad, hanem inkább csak erkölcsi határozottságot és úri hangot kell adoptálnia.

Plattner, úgylátszik, az iskolában nemcsak a modern sem tudott – mint ő maga mondja – a Három Gázon kivül –, akármi legyen is ez a három gáz. Mindazonáltal, miután tanítványai kezdetben még ennyit sem tudtak és minden tudásukat az ő előadásaiból merítették, ez nem okozott neki – vagy akárkinek is – a legkisebb gondot sem éveken keresztül, mindaddig, míg egy Whibble nevű fiú nem tünt fel egy szép napon az első sorban, akit úgy látszik, valami rosszakaró rokona rászoktatott arra, hogy minduntalan a legkülönösebb kérdéseket tegye fel.

A kisfiú Plattner előadásait mindvégig feszült figyelemmel és érdeklődéssel kísérte és hogy mások is tudomást szerezzenek érdeklődéséről, időről időre különös tárgyakat hozott Plattner előadására, hogy azokat tanárjával analizáltassa. Plattnert először nagyon meglepte, hogy ilyen érdeklődést tudott kelteni tanitványaiban előadóképessége. Bízott a fiú teljes tudatlanságában, így aztán analizálta az átadott dolgokat, sőt bizonytalan és homályos mondatokban be is számolt azok vegyi összetételéről. Őszintén szólva, uj tanítványának tudásvágya arra bírta Plattnert, hogy meghozasson Londonból egy analitikai-kémiai szakkönyvet, amelyet azután szabad idejében tanulmányozott. Legnagyobb meglepetésére azt találta, hogy a kémia egészen érdekes tudományág.

Idáig a történet egészen hétköznapi, de most egyszerre egy zöld por tünik fel a színen. Sajnos, a zöld por eredetét ma már nem lehet kétségbevonhatatlan hitelességgel megállapítani és a fiatal Whibble hosszú és kalandos történetben számol be arról, hogy a zöld port a tengerparton találta egy viaszosvászon rongyba csavarva. A legjobb megoldás úgy Plattnerre, mint talán még Whibble szüleire nézve is az lett volna, ha gyufa ér a zöld porhoz már a megtalálás percében.

A fiatalúr kétségkívül nem az eredeti csomagolásban hozta a port az iskolába, hanem egy közönséges orvosságos üvegben, amelynek dugóját ujságpapíros helyettesítette. Whibble a zöld port a délutáni előadás végén adta át Plattnernek. Négy gyereknek büntetésből bent kellett még az előadás után is maradnia, hogy elkészítsék írásbeli feladataikat és Plattner ügyelt fel rájuk abban a kis tanteremben, ahol a kémiai kísérleteket szokta végezni.

Az iskolában, csak úgy, mint a legtöbb vidéki intézetben, a kémiai oktatás demonstrálására szolgáló eszközöket szigorú egyszerűség jellemzte. Plattner iskolájában a kémiai „taneszközöket“ egy kis szekrényben tartották, amelynek terjedelme igazán nem haladta meg egy közepes útibőrönd méreteit. Plattnert végtelenül úntatta a felügyelet a haszontalan gyerekek felett, így, úgy látszik, valósággal megörült annak, hogy Whibble feltünt zöld porával és így legalább valami foglalkozást talált az unalmas óra idejére. Gottfried kinyította a szekrényt és azonnal hozzákezdett analitikai kísérleteihez. Whibble jó messze helyezkedett el a katedrától és a négy csinytevő gyerek, mialatt lázas szorgalmat tettetett, a legnagyobb érdeklődéssel figyelte minden mozdulatát.

Valamennyien teljesen egybehangzóan számolnak be az ezután bekövetkezett eseményekről Plattner a zöld port vizsgálócsőbe töltötte, azután egymás után vízzel, klórsavval, sósavval és kénsavval vegyítette. Miután mindezek a kísérletek nem jártak sikerrel, az üvegben maradt zöld port – közel egy fél üveg volt – tálcára szórta és meggyújtotta. Az orvosságos üveget balkezében tartotta. A por először csak füstölni kezdett, azután hirtelen fülsiketítő dörrenéssel és vakító lánggal felrobbant.

Az öt fiú abban a pillanatban, amikor észrevette a lángot, már sejtette, hogy a következő pillanatban bekövetkezik a katasztrófa s így gyorsan lekapták fejüket a pad alá és tényleg egyikük sem sérült meg súlyosabban. Az ablaküvegek csörömpölve törtek ezer darabra és a tábla is felfordult a sarokban. A tálca porrá zúzódott és a menyezetről lehullott a vakolat. Nagyobb baj nem érte sem az iskola épületét, sem a felszerelést és a fiúk eleinte, amikor nyomát sem látták Plattnernek, azt hitték, hogy a robbanás ereje bizonyára a földhöz vágta és valahol ott fekszik a katedra és az első pad között, ahova helyeikről nem láthattak. Természetesen azonnal felugráltak és segítségére akartak sietni, de legnagyobb bámulatukra, _Plattnert sehol sem találták_. A váratlan robbanás annyira megzavarta őket, hogy valamennyien a folyosóra rohantak, abban a hiszemben, hogy Plattner kétségkívül megsebesült és kiszaladt a teremből, hogy sebeit bekötöztesse. De Carson, aki legelől rohant, már az ajtóban majdnem összeütközött Mr. Lidgettel, az igazgatóval. Mr. Lidgett kövér, nyugtalan ember, akinek csak egy szeme van. A fiúk szerint az igazgató már az ajtóban elkezdett káromkodni és egymásután hordta le őket.

– Hol van Mr. Plattner? – ez volt a kérdés és ezt a kérdést ismételték azután a következő napokban oly sokszor, nemcsak az iskolában, hanem az egész környéken is. Valóban úgy látszott, mintha ez egyszer bekövetkezett volna a szólás-mondás, hogy „a levegőbe repült“, mert a földön igazán semmi nyomát sem lehetett találni. Egyetlen csepp vérre, egyetlen posztó, bőr vagy vászondarabkára sem tudtak sehol sem találni és Plattnert úgy látszik úgy elfújta a robbanás ereje, hogy még csak nyomot sem hagyott hátra.

Senki sem vonhatja kétségbe, hogy a robbanás következtében Plattner teljességgel eltünt. Felesleges talán itt elmondanunk, hogy milyen izgalmat keltett az iskolában, de a környéken is ez a különös esemény. Lidgett mindent megtett, hogy elejét vegye a különböző találgatásoknak, sőt egyenesen tagadta idegenek előtt még azt is, hogy bármi szokatlan is történt volna iskolájában. Huszonöt sor büntetést mért ki minden diákra, aki csak kiejtette száján Plattner nevét és kijelentette az egész iskola előtt, hogy „ő tudja, hol tartózkodik Plattner tanár úr“. Lidgett ezt azzal magyarázta előttem, hogy nem akarta iskolája jóhírnevét veszélyeztetni a könnyelműen felidézett robbanás történetének terjesztésével és még kevésbé akarta, hogy még ráadásul Plattner eltünésének titokzatossága is hozzájáruljon ehhez.

Lidgett meg is tett mindent, ami tőle tellett, hogy az egész ügyet úgy állítsa be, mintha az a legtermészetesebb valami lett volna. Elsősorban az öt szemtanut vette olyan szigorú keresztkérdések tüze alá, hogy azok a végén már kételkedni kezdtek abban is, hogy egyáltalán láttak valamit. Mindez azonban nem használt és kilenc napon át a környéken vadabbnál vadabb mesék szálltak szájról szájra a csodálaos eseeményről és a szülők egész sora vette ki szépen hangzó ürügyek alatt gyerekét az iskolából.

Érdekes, hogy a környéken egész sereg ember ezekben a napokban szokatlanul élénken álmodott és valamennyiük álmaiban megjelent Plattner. Ezek az álmok érthetetlen módon teljesen egybehangzóak voltak. Plattner hol egymagában jelent meg az álmokban, hol társaságban és bizonytalan, tündöklő fények vették körül. Arca kivétel nélkül minden esetben sápadt és eltorzult volt és Plattner nem egyszer vadul gesztikulált az álmodók irányába. Egyik-másik fiú – bizonnyal lidércnyomás hatása alatt – álmában azt látta, hogy Plattner feltűnő gyorsasággal közeledik feléje és egészen közelről mereven az arcába bámul, mások viszont Plattnerrel együtt bizonytalan, gömbalakú teremtmények elől menekültek. De mindezeket az álmokat a kihallgatások és keresztkérdések hatása alatt elfelejtették, amikor _a robbanás utáni kilencedik napon Plattner egyszerre váratlanul visszatért_.

Visszatérésének körülményei éppen olyan különösek voltak, mint eltünéséé. Ha Mr. Lidgett kolerikus szavaival kiegészítjük Plattner némikép bizonytalan előadását, úgy megállapíthatjuk, hogy szerdán este, napnyugta felé, amikor Mr. Lidgett éppen befejezte előadását és a kertbe ment epret szedni, hirtelen végigcikkázott valami az égen és mielőtt még Mr. Lidgett akárcsak körül is tudott volna nézni, az égből egy nehéz test zuhant rá hatalmas puffanással. A súly alatt Lidgett természetesen összeroskadt és nemcsak a kezeiben tartott eperszemek, hanem a cilindere is – Mr. Lidgett ragaszkodik ahhoz, hogy az iskolaigazgatóknak tekintélyt kell tartaniok és ezért állandóan cilinderben jár még tulajdon kertjében is – összenyomódott. A nehéz tárgy, amely a hátára zuhant és amely most mellette hevert az eperágyban, nem volt más, mint a nagyon zilált külsejű Mr. Gottfried Plattner. Gottfrieden nem volt gallér és hiányzott a kalapja is, fehérneműje szennyes volt és a kezeiből valósággal omlott a vér. Mr. Lidgett annyira meg volt lepve, hogy elfelejtett még felállani is és már négykézláb elkezdte Plattnert szidni, tiszteletlen magaviselete miatt.

Ez a csak mérsékelten idillikus jelenet zárta le a Plattner-történet külső jelenségeinek sorát. Talán fölösleges apróbb részletekbe bocsátkoznom és elmondanom, hogy milyen körülmények között bocsátotta el Plattnert Mr. Lidgett az iskola kötelékéből, hiszen a részletek a pontos nevekkel és dátumokkal mind benne vannak abban a kimerítő jelentésben, amelyet a Természetellenes Jelenségeket Kutató Társaság elé terjesztettek.

Plattner jobb- és baloldalának sajátságos fölcserélődését az első időben észre se vették és csak akkor tünt fel a dolog, amikor Plattner a táblán egyszer csak balról jobbra kezdett írni. Plattner igyekezett eltitkolni a különös körülményt, mert úgy vélte, hogy ez rossz hatással lenne jövőjére. Arra, hogy a szíve mellkasa jobboldalán dobogott, csak hónapok mulva jöttek rá, amikor egy fogoperáció alkalmával el kellett altatni. Az operációt követőleg – hosszas vonakodás után – megengedte, hogy alapos orvosi vizsgálatnak vessék alá, miután a doktorok ragaszkodtak ahhoz, hogy esetét az „Anatómiai Közlemények“-ben közzétegyék. Ezzel aztán végképpen elfogytak a tények, így áttérhetünk Plattner csodálatos esetének elbeszélésére.

De előbb vonjunk éles határvonalat a történet első része és aközött, ami alább következik. Mindazt, amit idáig leírtam, egész sor olyan tanuvallomással tudom megerősíteni, amelyeket bármely bíróság hiteleseknek fogadna el. Minden szemtanu életben van ma is és Gottfried Plattner is itt járkál közöttünk, jobboldalán dobogó szívével. Bebizonyítottnak vehetjük, hogy Plattner egy robbanás következtében kilenc napra eltünt és hogy azután éppen olyan váratlanul jelent meg ismét a föld színén, teljesen fölcserélt belső szervekkel.

Ebből az utolsó körülményből, mint már mondottam, világosan következik, hogy Plattner ez alatt a kilenc nap alatt valahol a téren kívül járt. A tanuvallomások és bizonyítékok valóban olyan súlyosak, hogy ezeknél sokkal gyengébb bizonyítékok már nem egy embert juttattak bitófára.

Ami azonban azt illeti, hogy hol tartózkodott ez alatt a kilenc nap alatt Plattner, nincs semmi bizonyítékunk, magának Plattnernek némikép zavaros és részleteiben nem egyszer ellentmondó magyarázatain kívül. Nem akarok visszaélni olvasóim bizalmával, éppen ezért rámutatok arra – amire a szokatlan természeti tüneményekkel foglalkozó írók általában el szoktak felejteni rámutatni –, hogy ezen a ponton a kétségbevonhatatlan bizonyosságok széles és kitaposott ösvényéről letérünk és olyan utakra indulunk, amelyek járatlanok és kacskaringósak. Persze, mindenkinek jogában áll úgy gondolkodni a most elmondandókról, ahogyan éppen tetszik, hiszen Plattner elbeszélése homlokegyenest ellenkezik a tapasztalati tényekkel és egyenesen a csodák világába vezet. Én nem akarom befolyásolni az olvasó gondolkodását egyik irányban sem, hanem egyszerűen elmondom a történetet, ahogyan Plattner mesélte nekem.

Plattner bevallotta, hogy a robbanás pillanatában bizonyos volt afelől, hogy az explózió kioltotta életét A robbanás rettenetes ereje felkapta a földről és hátralódította. Bizonyosan nagyon fogja érdekelni a pszichológusokat, hogy Plattner röptében tisztán és világosan gondolkozott és azon törte a fejét, vajjon a szekrényt fogja-e betörni, vagy pedig a táblát dönti-e föl. Végre földet ért a lába és Plattner megpróbált talpraállni, de ismét visszazuhant valami puha és mégis szilárd anyagra. Egy pillanatra az ütődés elkábította. Orrát egyszerre égett haj szaga ütötte meg és úgy vélte, hogy Lidgett hangját hallja, amint a nevét kiabálja. Az olvasó bizonyosan meg fogja érteni, hogy Plattner egy ideig nem tudott egészen tisztán gondolkozni.

Eleinte az volt a benyomása, hogy még mindig az osztályban áll. Látta a fiúk határtalan ámulatát és észrevette, amint Mr. Lidgett belép az ajtón. Erre egészen határozottan emlékezik. Megjegyzéseiket nem hallotta, de ezt a fülsiketítő robbanás következményének tartotta. A tárgyak körülötte csodálatosképpen sötétek és elmosódottak voltak, de ezt azzal magyarázta, hogy a robbanás bizonyosan nagy füstöt fejlesztett, bár Plattnernek ez a magyarázata – mint tudjuk – egyáltalán nem állotta meg a helyét. A félhomályban Lidgett és a fiúk olyan csöndesen és ködösen mozogtak, mint a kísértetek. Plattner arcát még mindig égette a robbanás tüze és mint mondotta, „egészen meg volt zavarodva“.

Első gondolatai, úgy látszik, személyi biztonságára vonatkoztak. Azt hitte, talán megvakult és megsüketült. Végigtapogatta tagjait, hogy mind megvannak-e és ezután egy kicsikét megnyugodott. Nagyon csodálkozott azon, hogy nem látja az osztály megszokott öreg padjait, hanem helyettük csak bizonytalan körvonalú, alaktalan, szürke tömegek voltak körülötte. Azután valami történt, ami arra késztette, hogy hangosan felkiáltson és kábult érzékeit cselekvésre ösztönözze. _Két fiú izgatottan gesztikulálva, egyszerűen keresztülsétált rajta!_ Egyiken sem látszott a legkisebb jele sem annak, hogy egyáltalán tudnának jelenlétéről. Nehéz elképzelni, milyen érzések ébredtek Plattnerben ebben a pilanatban. Azt mondja, hogy a fiúk olyan egyszerűen és természetesen hatoltak át rajta, mintha valami ködgomolyag lett volna.

Plattner első gondolata ezután az volt, hogy bizonyosan meghalt. Mindazonáltal, miután világéletében józanul gondolkozott ezekről a dolgokról, meglepte, hogy teste még mindig megvolt. Második gondolata az volt, hogy nem ő halt meg, hanem a többiek körülötte és hogy a robbanás elpusztította az iskolát és minden teremtett lelket megölt, jómagán kívül. De ez a megoldás sem elégítette ki teljesen, így további megfigyelések folytatására határozta el magát.

A tárgyak körülötte szinte teljes sötétségbe burkolóztak, sőt eleinte bizony azt hitte, hogy koromsötét van. Feje fölé fekete égbolt borult és csak valami halványzöldes fény világította meg a tájat, amely a messze háttérből sugárzott feléje. Mondom, ezek voltak az első impressziói. Amint a szeme lassan-lassan hozzászokott a sötétséghez, valami bizonytalan zöld színt kezdett kivenni a mindent körülölelő fekete éjszakában. Úgy látszik, ebből a sötét háttérből emelkedett ki az osztály bútorzata és a benne lévő emberek halványan és megkülönböztethetetlenül foszforeszkálva jártak-keltek. Kinyujtotta a kezét és minden nehézség nélkül _keresztüldugta a falon_.

Plattner elmesélte, hogy kétségbeesett kísérleteket tett arra, hogy magára vonja a figyelmet. Rákiáltott Lidgettre és megpróbálta a fiúk karját megfogni, amint ide-oda futkároztak mellette. Csak akkor hagyott föl ezekkel a kétségbeesett kísérletekkel, mikor Lidgett felesége, akit – mint helyettes tanár – természetesen szívből utált, belépett a terembe. Azt mondja Plattner, hogy hallatlanul kellemetlen dolog volt a világon lenni és mégis egészen távol állani az emberi társadalomtól. Azzal hasonlította össze érzéseit, mint amikor a macska ablakon keresztül kénytelen figyelni egy egér jókedvű hancurozását. Úgy érezte, hogy áthághatatlan fal választja el a világtól, amelyen hiába is próbálkozott volna áttörni. Ezután közvetlen környezetére fordította figyelmét. Az orvosságos üveg nem tört el és még mindig a balkezében volt, benne a zöld por maradványaival. Zsebre tette az üveget és elkezdett maga körül tapogatózni. Sziklaszirten találta magát, amelyet bársonyos moha borított. Az éjbe burkolt tájat nem tudta tisztán kivenni, miután az iskolaterem ködös képe azt eltakarta előle, de az volt az érzése – ami talán a hideg szélre volna visszavezethető –, hogy egy hegy gerince közelében ülhetett és hogy lábai alatt egy meredeken aláereszkedő völgy terült el. Az ég alján beszüremkedő zöld fény percről-percre nőtt, úgy kiterjedésben, mint erősségben. Felállt és megdörzsölte szemét.

Néhány lépést tett előre és lefelé indult a meredek hegyoldalon, de megbotlott és majdnem elesett. Ismét leült egy sziklára és tovább figyelte a zöld fény derengését. Hamarosan rájött arra, hogy a világ körülötte teljesen csendes. Amilyen sötétség borított mindent, éppen olyan csönd is honolt és jóllehet hideg szél fujt a völgy felől, még fűszál zizegését sem hallotta. Így azután hallotta – miután nem láthatta –, hogy a hegyoldal, amelyen állott, sziklás és teljesen kopár. A zöld fény egyre erősebbé vált és közben valami áttetsző, vérvörös fény keveredett a fölötte elterülő égbolt koromsötétjébe. Azt hiszem, ez a vörösség bizonyosan a zöld fény kontrasztjaként keletkezhetett. Valami fekete dolog szállt az égbolt alját megülő sárgászöld derengés felé, azután nagyon gyöngén megszólalt egy éleshangú harang alant, a völgyben.

Lehet, hogy Pattner egy óránál is tovább ült a sziklán, mialatt a különös zöld fény egyre világosabbá vált és egyre tovább terjedt a zenit felé. Ezzel egyidejűleg a _mi_ világunk képe mindjobban kezdett elmosódni.

A Földön különben is beesteledhetett már, így Plattner miután nem látott semmit többé belőle, lefelé indult a hegyoldalon.

Alig tett néhány lépést, észrevette, hogy egyszerűen keresztülsétált a kémiai tanterem padlóján és hirtelen megállt. Ebben a pillanatban a földszinti nagy tanteremben találta magát, amint a mennyezet és a padló között feleúton a semmiben állott. A szoba berendezését így is ki tudta venni, de sokkal halványabbnak tünt fel előtte minden, mint amikor Lidgettel találkozott. A fiúk éppen írásbeli dolgozatot készítettek és Plattner nagy meglepetéssel látta, hogy szinte valamennyien – még a legjobb tanulók is – „puskáznak“. Amint az idő múlott és a zöld hajnal mindinkább tért nyert, a tanterem képe egyre jobban elhalványodott előtte.

Plattner lenézett ismét a völgybe és látta, hogy a zöld derengés közben lassan halad lefelé a hegyoldal szikláin és a völgy fenekét most már imitt-amott megvilágította egy-egy zöld fénysugár. Ebben a pillanatban a hegy gerince fölött feltünt egy óriási zöld égitest, melynek fényében a komor hegytömegek borzalmassággal meredeztek az ég felé. Plattner egyszerre csak azon vette észre magát, hogy nagy tömeg gömbalakú tárgy úszik feléje a levegőben, mint ahogy az árvalányhaj vitorlázik a szél szárnyán nyár végén a mezők fölött. A legközelebbi a szakadék tulsó oldalán úszott, így Plattner el nem tudta képzelni, hogy mi lehet. Alant a völgyben a harang egyre gyorsabban és gyorsabban kezdett szólani és egész sereg fény mozgott ide-oda. A leckéjüket készítő fiúk képei ekkorra már annyira elhalványodtak, hogy Plattner alig tudta kivenni alakjukat a sötétben.

Különös, hogy a mi világunk képe kialudt abban a pillanatban, amikor a zöld nap fölkelt odaát, de Plattner határozottan és erőteljesen ragaszkodik ehhez az állításához. Odaát éjszaka nagyon nehéz járni, tekintettel arra, hogy a mi világunk képe ebben a sötétben különös élességgel bontakozik ki. Érthetetlen, hogy ha ez mind így van, a mi világunk miért nem lát mégsem semmit a Másik Világból?

Talán arra vezethető ez vissza, hogy a mi világunkon sokkal nagyobb a világosság. Plattner azt mondja, hogy a Másik Világon még délben, amikor a zöld nap fénye teljében áll, még mindig nincsen olyan világos, mint nálunk holdtöltekor, az éjszaka pedig koromsötét. Ilyenformán aztán még az a csöpp fény is, amely a teljesen besötétített szobában dereng, elegendő ahhoz, hogy láthatatlanná tegye a Másik Világ tárgyait, éppen úgy, mint ahogy a gyengén foszforeszkáló tárgyakat is csak a legteljesebb sötétségben láthatjuk.

Amióta Plattner elmondta nekem történetét, én is megpróbálkoztam néhány kísérlettel, hogy lássak valamit a Másik Világból és egy éjszaka bezárkóztam egy fotográfus barátom sötétkamrájába. Valóban láttam is holmi zöldes sziklákat és szakadékokat, de be kell vallanom, csak nagyon bizonytalan körvonalakban. Az olvasónak talán több szerencséje lesz.

Plattner azt mondja nekem, hogy amióta visszatért, sűrűn álmodott a Másik Világról és felismerte azokat a helyeket, ahol előzőleg járt, de ez alkalmasint emlékezete számlájának javára írható, de egyáltalán nincsen kizárva, hogy nagyon jószemű emberek alkalomadtán valamit megpillanthassanak ebből a különös Másik Világból, amely körülöttünk terül el.