Part 11

És vajjon mi volt a legkülönb? A darab-e, a primadonna, avagy Max művész úr? A primadonna! Mikor Muus doktor egyszer elismerően bólintott a játékára és néhány szót suttogott, Rasch ügyvédnek is így kellett tennie és ő már hangosan is kimondta: Ez eddig a legkiválóbb alakítás, amit eddig életemben láttam! Egyébként az uraknak a legjobban Sibylle kisasszony tetszett, ami nem is csoda, mert hiszen igazán bájos volt. Ha azonban Baardsen ott lett volna, akkor bizonyosan meglepte volna Clara kisasszony, a „mérges kígyó“: ez sokszor az öntudatlan romlottság mély szakadékát mutatta meg, senkise tudott eligazodni rajta, a durva, kétértelmű szavak szörnyűségeit tudta tiszta ajakkal kiejteni. Egyenesen kiforgatta a dolgokat, s fordított értelemben játszotta meg őket, határozott talentummal ábrázolta a beszámíthatatlanságot. Ilyen volt a természete. De Baardsen nem volt ott és nem is látta. Azt mondta, rendkívüli szolgálata van.

Másnap megint szabad volt a trupp egészen estig, amikor az északi postahajó megérkezett. A művészek északra készültek, messze északra, ahol megszűnik minden… Ezt napot Baardsen, a távirda főnöke arra használta fel, hogy felkeresse Clara kisasszonyt a Hotel Larsenben, megkérték, hogy fáradjon be a hölgy szobájába, bár egy kicsit váratlanul jött, hellyel is megkínálták, pedig a hölgy egyedül volt és ágyban feküdt.

Mi lesz most? Hol vannak a többiek? Ez is véletlen? Tizenegy óra volt s a többiek mind elmentek hazulról. Baardsen enyhíteni akarta a furcsa helyzetet, tapasztalt embernek mutatta magát, egy kis szabálytalanság mit se jelentett, pajtáskodva beszélt.

Ha most fönn lenne és már felöltözött volna, elmehetnénk Willatz Holmsenhez.

Mit mond? kérdezte a színésznő és felült az ágyán.

Megengedte nekem, illetőleg tisztelettel meghívja magát.

Maga ott volt az előadáson?

Nem.

Szerettem volna megkérdezni, hogy’ tetszett?

Úgy hallom, nagy volt a siker.

Nem az én sikerem.

Valamennyiüké.

Nem, nem megyek el Willatz Holmsenhez, mondta a lány hirtelen.

Neki van zongorája, játszhatik vele négykezest, mondta Baardsen. És ha akarja, magammal viszem a csellómat. Holmsen mindent ismer.

Hiszen éppen ez az, mondta Clara kisasszony. Mindent ismer, gyönyörűen játszik! Amikor magát hallattam, egészen beleszédültem. Azelőtt is tudtam, de most még jobban tudom: nem tudok én játszani. Nem, nem megyek el Willatz Holmsenhez.

Hallgatás. Talán becsípett ez a lány? gondolhatja magában Baardsen. De mindenesetre itt fekszik, fiatalon és háborgó lélekkel, ezt is elgondolta. Ennek ugyan semmi köze az előbbihez, de önkénytelenül is ezt mondta: Semmi erőfeszítésembe sem kerül, hogy páratlan teremtésnek tartsam magát.

Pedig arra nincs is oka, adta vissza a szót a lány. Hiszen nem is volt ott az előadáson. Nem zongorázom többet, egészen a másik játékra adom a fejemet. Ó, Istenem, egy szép napon bebizonyítom magának… mindenkinek bebizonyítom…

Szóval azt hiszi, hogy ez az igazi hivatása?

Igen! A lány még jobban fölült az ágyában és csak a térdére nehezedett. Úgy-e, nem hiszi el egy pillanatra sem, hogy én Lydia asszonyt tökéletesen ki tudnám ütni a nyeregből?

Nem.

Nohát, nem. Mindenki őt csodálja, mert olyan szép sápadt tud lenni, ha akar. Pedig elsápadni igazán nem művészet, bizonyosan tudom, hogy még szürke is tudnék lenni, ha kell. Igen, és ez az én hivatásom, ki fogok ütni mindenkit a nyeregből. Férjhez is mehetnék, ha kedvem tartaná, de minek tegyem? Az az ember gazdag és fiatal és boldog lenne, ha feleségül vehetne, de nem őrültem meg hogy máris lekössem magam. Először megmutatom a világnak, ki vagyok. Most azonban Hátsó-Norvégiába kell mennem és ott kalimpálni, tette hozzá elkeseredetten.

Baardsen sehogyan se tudott tisztába jönni a helyzettel. Tisztán látta, hogy a lány nem ittas, ezt mint szakértő rögtön megállapította.

Szóval még nem találta meg az igazi helyét, Clara kisasszony, mondta.

Nem. Azaz hogy igen. De az én időm még nem érkezett el. Mindenesetre már útban vagyok, – maga ellenben nem. Hiszen úgy csellózik, mint egy fiatal isten!

És a távirász újra csak nem tudott szabadulni ennek a bóknak a hatása alól és maga előtt sem tagadhatta el, hogy milyen jól esett.

Igen, jó a hangszerem, mondta. Hát akkor nem akarja fölkeresni Willatz Holmsent?

Nem, arról lemondok. Én itt csak színésznő akarok lenni.

Hm. Vajjon nem színészkedik-e önmagával is?

Ó nem. De maga talán, maga komédiázik! mondta Clara kisasszony. Maga csak ül itt s kopogja a táviratokat s gordonkázik és megelégedett, úgy-e?

Nono, kisasszony!

Bocsásson meg nekem és ne vegye rossznéven, amit mondok! Magával nagyon kellemesen el lehet beszélgetni Baardsen úr, de maga tönkremegy ezen a helyen. Hiába mosolyog, itt tönkre kell mennie.

Szóval, azt hiszi, hogy én itt eltemetkeztem. És a szűkös viszonyok áldozata vagyok? Nem, kisasszony, ez kissé gyerekes beállítás. Engem nem fűt semmiféle magasabb ambició, mert a művészi hajlandóságom sem olyan természetű. Én a magam akaratára hallgatok és ezt tartom elsőnek a földön. Nem vagyok megelégedett, de azért ebben a pillanatban mindenem megvan, tudom, hová hajtsam le a fejemet, mibe öltözzem és van mit ennem és innom.

Szándékosan beszélt az ivásról?

Ahogy vesszük. Nem egészen akaratlanul mondtam.

Nagyon jó! Éppen erről akartam beszélni én is, arra gondoltam, hogy ilyen módon könnyen eljöhet az idő, amikor ismét nem lesz lakása, se ruhája és nem is lesz mit ennie és innia, nem mulatságos?

Baardsen felállt, elkomolyodott és ezt mondta:

Kisasszony, utóljára kérdem, fel akarja-e keresni Willatz Holmsent és megengedi-e, hogy odakísérjem?

Nem megyek el hozzá. Forduljon el, akkor felkelek.

Elmehetek, ha akarja.

Látja: most elégedetlen velem!

Baardsen emelkedett hangon felelte: A tengerbe ugrom aznap, mikor elégedetlen leszek magával!

És olyan arcot vágott, mint aki többet nem tehet a lány érdekében.

Clara kisasszony visszafeküdt és ezt mondta:

Akkor nem kelek fel.

Visszaél a szépségével, ha az ágynemű közé temeti, mondta Baardsen.

Maga nem is tudja, milyen szép vagyok, csicseregte a lány. Beszéljen őszintén: csakugyan bolond dolognak tartja, hogy hátat fordítok annak a művészetnek, ahol örökké csak jelentéktelen kis pont maradnék és átmenetet keresek egy másikba, mert itt mégis lehet belőlem valaki. Nos? Végül még megérem, hogy nem is válaszol.

Valahogy úgy érzem, kisasszony, hogy rosszul áll nekem, ha erénycsőszül lépek a porondra és vizet prédikálok, holott bort iszom. Itt azonban arról van szó, hogy maga teljesen cserbehagyja a művszetet…

Igen, és áttérek egy másik művészetre.

Azt már nem.

Hogy-hogy nem?

Egyelőre csak arról van szó, hogy elhagyja a művészetet. Ezt pedig csak az tegye, aki nem tudja szolgálni.

Hát a színművészet nem művészet?

Nem, de a színész azért lehet művész.

Ebben senkise fog magával egyetérteni.

Tudom, mondta Baardsen.

Valaki járkált a szomszéd szobában, úgy látszik a társulat jött haza: Az asszony ingatag, álnok és csalfa lény… nevetés… jónapot… L. Lassen lelkész…

Maga még nem látott engem színpadon, mondta Clara kisasszony.

Nem, mondta ismét Baardsen.

Clara kisasszony hirtelen elnevette magát és ezt mondta:

Hiszen maga csak a levegőbe beszél. Azt akarja, hogy komolyan vegyem?

Nem bánnám, felelte Baardsen.

Clara kisasszony még jobban nevetett és így szólt:

No, ez kedves dialógus, akárcsak egy színdarabból vennénk. Nos, Baardsen úr, mikor látom viszont? Találkozhatunk ma délután?

Baardsen aznap délután találkozott a színésznővel, még pedig annak tulajdon szobájában, a lány fesztelenül egyedül volt, félig felöltözötten, de frissen megmosakodott, és igen csinos volt. És történhetett közöttük valami, amit Baardsen nem várt, amikor jött, és nem értett, amikor elment, Baardsen a táviróállomás főnöke, megvadult, kirugott a hámból, könnyelmű, bolond gyerek lett… Ó micsoda állapot! Mintha csupa fény áradt volna belőle, a fejét magasan hordta a levegőben és úgy tartotta, mint valami csillogó semmit.

Estefelé elment a kis temetőbe és néhány virágot vitt el Willatz Holmsen hadnagy, meg a hadnagyné sírjáról. Ezeket a virágokat cserépben tette oda Rasch ügyvédné, hogy örömet szerezzen az ifjú Willatznak, de most Baardsen elvette a virágokat, annyira elment az esze. A virágokat levitte a partra és ott állt és várt, amíg a színtársulat hajóra nem szállt, hogy elutazzék. Tessék! mondta Clara kisasszonynak és levette a kalapját. Szent Isten, honnan vette ezeket a gyönyörű rózsákat? krdezte a színésznő. A temetőből, felelte Baardsen. A lány megértette, hogy Baardsen igazat mond és meg is súgta a színtársulat tagjainak. Ez éppen nekik, művésznépnek való volt, féktelenül nevettek rajta és tudták méltányolni. Van még időm partraszállni? kérdezte Max művész úr és aggodalmas arcot vágott. – Nincs, mondta a kapitány. – Kár, mondta Max, mert ottfelejtettem Lassen egyik arcképét. Viselkedjünk úgy, hogy még eljöhessünk Segelfossba, mondta az igazgató is, meg a primadonna is.

A hajón néhány utas áll és Baardsent mustrálgatja. Az egyik, úgy látszik, ismeri. Hogy hívják azt az embert? kérdi az egyik partonállótól. Baardsen? Úgy? Aztán az útitársához fordul és azt mondja: Volt nekük egy Baardsenük odahaza, valami hajógyáros, óriási vállalat. Annak volt egy fia, akiből semmitse lehetett faragni. Előbb színész akart lenni, de… Aztán darabokat írt, de csupa kudarc érte. Vajjon nem ez-e az?

Baardsen pedig a parton állt és nem hallott semmit, annyira meg volt zavarodva, hogy csak a jókivánságait hajtogatta ás nem tudott semmi fenköltet mondani. Egszségben térjenek vissza, mondotta egyre. Mikor utóljára látta Clara kisasszonyt, az éppen a füstölgő gőzhajón állt és fehér bőrkeztyűt húzott, amit a boltban vásárolt. És Baardsen nem tudta elgondolni, hova tehette közben a rózsáit.

Azokat a rózsákat, amelyeket a jószívű Raschné engedélye reményében orozott el egy sírról, pedig azt a sírt maga az asszony díszítette fel velük.

9.

Muus körorvos néhány napig Segelfossban maradt és felhasználta az alkalmat, hogy meglátogassa Holmengraa urat. Vele volt Rasch ügyvéd is.

Ó, nagyon megtisztelnek az urak! mondta Holmengraa úr.

Nem mondhatok le arról az élvezetről, hogy megszorítsam a kezét, amikor ezen a tájon járok, mondta Muus körorvos. És a kedves lánya jól érzi magát? Egyébként engedje meg, hogy gratuláljak ahhoz, mondta végül és Holmengraa úr gyűrűjére mutatott.

Ó, Muus körorvos értett a társalgáshoz, a szájából csak úgy folyt a szó és tudott az emberek hóna alá nyúlni, meg jóindulatot tanusítani.

Rasch ügyvéd valamivel lassúbb mozgású volt, de erős és komoly – férfi. Bámulta a körorvost és jóbarátja volt. Az ügyvédnek az volt a legnagyobb baja, hogy elhájasodott, a zsebében csörgette a kulcsait, néha kivette őket és a kezében tartotta. De az ujjai olyan rövidek és vastagok voltak, hogy az már szinte kómikus volt. A jegygyűrűjét régente a kisujjára húzta, de még arra is szűk lett, így most már évek óta nem hordott gyűrűt, de úgy látszik, nem is nélkülözte.

Rögtön a nagy eseményről, a színházról kezdett beszélni: Nem volt ott, Holmengraa úr? Azt elég rosszul tette. Ez egyszer igazán megérte a pénzt. Kérdezze meg a doktort! – Lám, az ügyvédnek azért tetszett a dolog, mert neki is volt köze hozzá. Neki kellett kritikát írnia a Segelfossi Ujságba, sőt már meg is írta.

Hm! mondta Muus doktor. Hallotta, Holmengraa úr, hogy csekélységem milyen változtatást forgat a fejében?

Nem.

No, ön bizonyára házasságra gondol, pedig nem is arról van szó.

Hát miről?

Elköltözöm innen.

Igazán? No, akkor már jobban szerettem volna az előbbit! mondta Holmengraa úr udvariasan.

Ami azt illeti… kapnak maguk másik doktort is ide, és az sokkal különb lesz nálam.

Mi már csak megszoktuk önt. Hát elköltözik innen?

Már régen gondolom, hogy nem nekem való hely ez. Aztán eljött a papné, Landmarckné, igen művelt hölgy, eleven és lelkes délnorvégiai asszony, ő nagyot lendített az elhatározásomon. Néhányszor elbeszélgettem vele és már kész is volt a tervem.

Egy szép napon én is Dél-Norvégiába kerülök, mondta az ügyvéd és a lábát nyújtogatta.

Maga is, ügyvéd úr? Hát ne ürítsék ki egész Észak-Norvégiát.

Az ügyvéd úr is meg én is elmondhatjuk, hogy már kitöltöttük itt az időnket, mondta Muus doktor, ebben a tekintetben senkise vethet semmit a szemünkre!

És ügyes fordulatokkal fejtegették tovább ezt a témát.

Mivel azonban a malomtulajdonos nem mondott ellent, a két embernek egyedül kellett társalognia. Ez máskép bajosan is lehetett volna. Az urak talán túlbecsülték magukat, amikor azt hitték, hogy a bizalmasságuk hízeleg Holmengraa úrnak. Ez csöngetett és borral kínálta a vendégeit.

Ha én ihatnám! mondta az ügyvéd.

Talán bizony rossz a gyomra? kérdezte a doktor.

Rossz? Éppen ellenkezőleg, nagyon is jó.

Akkor megihatik egy pohárral a malomtulajdonos úr jó terméséből.

No jól van, a maga szakértői véleménye alapján merek inni. De Holmengraa úr, nagy kár, hogy nem volt ott a premieren. Nem mondom, hogy minden tekintetben mintaszerű előadás volt, nem, azt nem merném mondani. De voltak nagyhatású pillanatok benne.

Igen, a primadonna egy-egy pillanatra rendkivüli magasságba emelkedett, mondta a doktor is.

Úgy-e? Hát még Sibylle kisasszony! Ő még azonkívül valósággal elbájoló volt. De meg tudja azt érteni doktor úr, hogy annyira belekapaszkodott a boltos Theodorba?

Hiszen tudja, a gusztusok különbözők.

Az igaz, de a színházban is, meg hazamenet is… ez már mégis csacsiság.

Bölcs kádi, nem viselkedhetünk mindnyájan egyformán, mondta a doktor az ügyvédnek. Éppen az, amiért mi, akik itt együtt vagyunk, jól érezzük magunkat egymás társaságában, másokkal szemben akadály lehet és esetleg feszélyezi őket. Sibylle talán abban a… hogy is hívják?… abban a boltos Theodorban találta meg a maga ízlésének és társadalmi nívójának megfelelő társaságot. Mit tehet maga ez ellen, bölcs kádi?

Igaza van, mondta Rasch ügyvéd. De legjobban azon csodálkoztam, hogy az előljáróék közül is ott voltak egynéhányan az előadáson. Arra ugyan honnan kerül pénze annak az embernek?

Ha éppen erről van szó, hát akadtak többen is, akiknek nem lehetett rá pénzük. Holmengraa úr, az ön kikötőmesterének például van egy alkalmazottja, telik annak ilyen szórakozásokra? Ismerem azt az embert, jártam egyszer nála, egy Daverdana nevű mesés asszonynak a férje. Ez a házaspár az első helyen ült.

Az első padban, csak úgy velünk együtt! mondta Rasch ügyvéd és a malomtulajdonosra nézett.

Nem vagyok sznob, mondta a doktor, hiszen a foglalkozásommal jár, hogy a nép közé keveredjem. De a határt megtartom, ez nemcsak jogom, hanem kötelességem is.

Persze, mondta Holmengraa úr.

Úgy-e, mondta az ügyvéd és egyszerre felélénkült, mert helyeselték a véleményét. Nem tudom, hogy mit szándékozik tenni a Segelfossi Ujság szerkesztője, de nem csodálnám, ha megnyomná a tollat. Landmarcknénak, a tiszteletesasszonynak, meg a leányainak, a második padban kellett ülni. Mit szól hozzá? Daverdana az első sorban ült, díszfésűvel a hajában mint valami úrhölgy, vörös kővel a fésűjében. Mi következik még ezután?

Legyező és nyeles lorgnon, mondta a doktor.

Kopogtattak és ifjú Willatz lépett be. Úgy látszik, csodálkozott, hogy idegeneket is talál a szobában és bocsánatot kért az alkalmatlankodásáért, csak Mariane kisasszonyt kísérte haza.

Ritka vendég minálunk! mondta Holmengraa úr, kezet nyújtott neki és általában szívélyesen fogadta. Talán egy pohárka bort? Ma sem? Persze, hiszen délelőtt sohasem iszik.

Mért nem iszik délelőtt? kérdezte a doktor.

Holmsen úr dolgozik délelőtt.

Ó, az a munka, mondta ifjú Willatz. De legalább nem akarok még homályos és bágyadt fejjel is kinlódni.

Akkor nagyon előkelő munkája lehet, mondta a doktor.

Mariane a másik ajtón lépett be, ő is megtorpant a csodálkozástól, mikor idegeneket látott és az ajtót a hátával, a lapockájával csukta be maga mögött.

Voltam bátor érdeklődni a kisasszony hogyléte iránt, mondta doktor Muus és kezet fogott vele. És íme itt jön egészségesen és elragadóan, mint mindig! – A doktor folytatta a beszélgetést és kijelentette: Előkelő munka, bizony, de meg kell adni, hogy az én munkám se éppen egyszerű fajta, hiszen hajszálfinom diagnózisokat kell csinálnom. És azért egy pohár bor még sohase nehezítette meg a dolgomat.

Mert mi ketten jóegészségű emberek vagyunk, doktor uram, szólt közbe az ügyvéd. Holmsen úr, ismét a szűkebb hazája földjén jár…

Willatz bólintott és Marianehoz fordult.

Ne játsszuk el együtt azt a néhány taktust? kérdezte.

De igen.

A doktor közbeszólt: Nagyon kedves öntől, Willatz Holmsen úr, hogy meg akarja mutatni nekünk, milyen nagyot haladt már.

Mariane felkacagott. Nehezére esett adni a hölgyet.

Pszt, ne csörgesse a kulcsait ügyvéd úr, mondta a doktor, és a szomszéd szobából beáradó zenei hangokat hallgatta. Egyébként… hiszen ezek csak gyakorlatok, ilyesmivel akarnak traktálni minket?

Alighanem olyasmit játszanak, amit Holmsen úr komponált, mondta Holmengraa.

No, szó ami szó, arra más alkalmat is választhatott volna Willatz Holmsen úr. Hiszen ő kényszerítette rá Mariane kisasszonyt. Felőlem teheti… tulajdonképen lesz valami ebből a fiatalemberből?

Már többször olvastam a nevet a kristianiai lapokban, mondta az ügyvéd.

No, ahhoz nem kell sok! Erről jut eszembe Lassen, a lelkész, az is innen származik, nagyszerű ember.

Igen.

Nagy ember! Gondolja csak el, mit tesz az, keresztülrágódni annyi vizsgán, felnőtt korában, egészen előlről kezdeni, megtanulni annyi nyelvet és tudományt, és olyan magasra emelkedni! Ehhez isteni tehetség kell.

Azt mondják, püspök lesz belőle.

Persze. Remélem, lesz annyi tisztesség a kormányban, hogy mingyárt valami délnorvégiai püspökségbe nevezi ki. Elég ideig volt itt északon, itt töltötte el az egész gyermek- és ifjúkorát. Sokszor csodálkoztam magán, Holmengraa úr, hogy maga itt kibírja, mikor magát senkise kényszeríti rá.

Ha már egyszer itt van az üzletem, felelte Holmengraa úr kitérőleg.

Igaz, igaz, de mégis. Már ami engem illet, csak inkább élnék nagy városban. Nagyon szép a vidék, de hát az embernek más érdekei is vannak, kultúrérdekei! Örökösen semmiesetre sem laknám még a legjobb vidéki városkában se. És ha valaki Kristianiában nőtt fel, akkor minden más várost vidéknek érez.

De hiszen maga nem is kristianiai, mondta az ügyvéd.

Muus doktor a homlokát ráncolta.

De, bizonyos értelemben igen. Persze, itt születtem északon, mint mi hivatalnokgyerekek többnyire, de aztán mindig lejebb kerültem délre és végül az Östervölgyben telepedtünk le. Elverum és Hamar voltak a kis városaink, de Kristiania volt a fővárosunk. És később, – hisz ezt tudja ügyvéd úr – egész tanulási időnk alatt Kristianiában voltunk. Hát nem ott kaptuk meg úgyszólván a tűzkeresztséget? Persze az alapot, a kultúrát a szülői ház adta meg, de a politikai, színházi, művészeti, tudományos fejlődésünket, az életfelfogásunkat mind a nagy Kristianiában szereztük. Odavalók vagyunk mi.

Bizony odavalók vagyunk.

Irgensné jelentette, hogy tálaltak. Mariane és Willatz megint bejöttek. A doktor azt mondta: Nem szórakoztattak ugyan éppen valami magasrendű muzsikával, de ezt is megköszönjük. Megengedi? kérdezte és a karját nyújtotta Marianenak. Vagy ellenére van?

Nincs. Miért gondolja?

Úgy láttam, mintha a mosoly eltűnt volna az arcáról.

Csak az örömömet fojtottam el.

Bizony, Mariane kisasszony, nemsokára egészen megszabadul tőlem, mondta a doktor, mikor az ebédlőbe kísérte a lányt.

Muus doktor el akar költözni közülünk, Mariane, magyarázza a leánynak az apja.

Talán csak nem komoly szándéka ez, doktor úr?

De a legkomolyabb.

Erre Mariane nem szólt semmit. A doktor tiszteletben tartotta a hallgatását és nem zavarta meg. Ahelyett Willatzhoz fordult és néhány megjegyzést tett a zenére, az énekre, meg az operára. Mikor lesz már ebben az országban állandó operánk, Willatz Holmsen úr?

Ha majd elég nagy lesz az ország, felelte Willatz. Feltűnt neki, hogy a doktor mindig fölösleges teljességgel ejtette ki a nevét. De nem tudta, hogy ezzel bántani akarja-e.

Ha maga nem volna annyira módos, akkor a megnyitóra magánál rendelnék egy operát, tréfálkozott Willatzcal Rasch ügyvéd.

A fiatalember így válaszolt: Igen, ha ön annyira módos lenne.

Vagy úgy, hát olyan nagy összeg kell ahhoz? mondta Rasch elnéző mosollyal.

Ilyen pompásan seholse lehet étkezni, mint önnél, Holmengraa úr, mondta a doktor.

Én is amondó vagyok, mondta Rasch, mert inyenc volt ő is.

Irgensné különösen egy salátafélét tud nagyon jól elkészíteni. Bizony, Irgensné asszony, már csak azért a salátáért se lett volna szabad az urának olyan fiatalon meghalnia.

Irgensné mosollyal köszönte meg a bókot. Gondolja doktor úr? Örülök neki! Már ismerte a urakat, és ezért latba vetette minden erejét. Sőt, mikor a gesztenyekompótot befőzte, még új találmányra is jött rá, igaz, hogy tévedésből, mert elcserélte a vaniliát meg a citromot. De a kompót mégis újszerűen és sajátságosan hatott.

Mivel pedig most már némiképen Irgensnét illette a szó, nem állhatta meg, hogy ne figyelmeztesse Holmengraa urat egyik munkásának legújabb csínytevésére.

És meddig tűri még ezt? Mert ez már igazán sok, mondta.

Mi történt már megint, Irgensné? kérdezte Mariane.

Éppen azt akarom elmondani, pedig szivesebben elhallgattam volna. Néhány nap előtt történt, mikor a boltos Theodor mulatságot rendezett a csónakházban. Nos, akkor idejött egy párocska és felszólította az ittenieket, hogy menjenek velük a bálba. Az ügyvédék Florinája volt, meg a vältai Nils. A Florinán sárga selyemkabát volt. A mi Marcilienk szívesen velük ment volna, de nem volt gavallérja, mert a Konrad kéznél volt ugyan, de nem volt neki cipője. Erre Konrad fogta magát és Holmengraa úr cipőiből vett ki egy párat.

Mit csinált? kérdezte Mariane.

Feljött, ide a házba. Az új cipőt vitte el, azt a lakkozott orrút. Holmengraa úr most legutóbb hozta magával a városból.

Általános hallgatás. A doktor megkérdezte:

Ki az a Konrad?

Az egyik napszámosunk. No és hát vele ment el Marcilia a bálba. Ott táncoltak kivilágos virradatig. Mikor hazajöttek, Konrad jól berúgva, fogta a cipőket s úgy, amint voltak, visszahajította a helyükre, még most is úgy fekszenek ott. Idehozzam?

Nem szükséges, mondta Holmengraa úr.

Ha megnézem azt a pár cipőt és elgondolom, hogy milyen vadonatuj és ragyogó volt előbb, hát nem tudom mit tudnék csinálni… Holmengraa úr meg csak hagyja, hogy mindez menjen a maga útján…

Az ügyvéd azt ajánlotta, hogy a napszámos béréből vonjanak le mindaddig, amíg a cipők ára megtérül. Szerinte ezt minden nehézség nélkül meg lehet tenni.

Csakugyan, ez igaz. Mit szólsz hozzá, Willatz? kérdezte Mariane ravaszul.

Persze, hogy igaz, felelte Willatz. Csak az a kérdés, van-e kedve Holmengraa úrnak cipőkkel kereskedni.

Mindenki Holmengraa úrra nézett, de az csak mosolygott és azt mondta:

Azt hiszem, Irgensné, neki fogjuk ajándékozni azt a cipőt.

Még csak az kellene! kiáltotta Irgensné megütközéssel. Legközelebb aztán majd leakaszt egy ruhát a fogasról, mert ilyen volt az mindig, nem ez az első eset.

Nem érdemes ezen bosszankodni, Irgensné, mondja rá Holmengraa úr közömbösen.

Holmengraa úr mindenesetre sok önuralmat árúlt el, amint egykedvűen ült itt, pontosan betöltötte a házigazda szerepét és ivott a vendégeivel. Mikor Irgensné a cipők dolgával hozakodott elő, először megrándult valami a szája körül, mintha beleszúrtak volna, talán fájt neki, hogy még a szép cipők, a szabadkőművescipők és a selyembélésű ruhák se tudnak már tekintélyt szerezni.

Az ügyvéd úgy vélekedett, hogy ezt a napszámos nem viheti el szárazon. Csatlakozom Irgensné felfogásához, mert ha nem állunk a sarkunkra, akkor ezek az emberek maholnap a nyakunkra nőnek, mondta.

A malomtulajdonosnak önkénytelenül eszébe jutott, hogy milyen kirohanásokat intézett ellene akárhányszor a Segelfossi Ujság és hogy az ügyvéd ezeket milyen szépen eltűrte. Mindebből semmise látszott az arcán. Még egy pohárkával, ügyvéd úr? Ilyen csekélység csak nem keserítheti el az életünket! Mariane koccintott az apjával és a következő beszédet mondta: Papa, hadd jelentsem ki összes jelenlevő gyermekeid nevében, hogy te vagy a legjobb ember a világon!

Most arra terelődött a szó, hogy a zászlólobogtatást újabban mennyire túlzásba viszik Segelfossban és ismét az ügyvéd vitte a szót: Itt mindennap lengetik a lobogót, Isten tudja, hogy mért. Ma megint zászlót tűztek egy házra, ahol az újonnan jött fényképész telepedett meg. Hány lobogó van már egyáltalán a házainkon? És az ügyvéd mindjárt számlálni kezdte a torz ujjain: Nyolc darab, kilenc darab… Segelfoss már szinte vöröslik a zászlóktól. Hiszen annak csak van értelme, ha a magunkféle ember zászlódíszt rak a házára, mikor valakinek a születésnapja van, vagy másvalamilyen családi esemény történt, mert hiszen így szoktuk meg. De képzeljék el, ha a boltos Theodor az öreg boltos Per születésnapján tűzi a lobogót.

Vajjon a bor csakugyan őszintébbé és nyíltszivűbbé teszi az embereket? Muus doktor azt mondta:

Maga az imént az orrom alá dörgölte, hogy nem is vagyok kristianiai. De hátügyvéd uram, nincs-e magának ujságja, ahol síkraszállhatna az ilyen visszaélések ellen? Ehelyett pedig mit tesz az az ujság?

Az ügyvéd hallgatott egy percig. Muus doktor közben körülhordozta a tekintetét a társaságon, mint aki elismerést vár a kardos megjegyzésért. Élete legboldogabb perce volt ez, mert hiszen a legjobb barátját utasította rendre.

A Segelfossi Ujság nagyrészben az enyém ugyan, de nem én szerkesztem, mondta az ügyvéd.

Amit a zászlókkal való visszaélésekről mondott, azt én tökéletesen aláírtam, mondta Muus doktor, és a maga módján csak még jobban ingerelte a barátját. Mikor én az orvoslakra tűztem ki a lobogót, akkor még csak nekem volt zászlóm. Most van már mindenkinek, a harangozónak, a kovácsnak, a segédjének, Jacobnak, a grönvoldi Oleának és mind lobogtatják éjjel-nappal, – azért is vettem le én a zászlót a házamról.

Megragadom az alkalmat annak a tisztázására, hogy a Segelfossi Ujságot nem én szerkesztem, jelentette ki Rasch ügyvéd kissé ünnepélyesebben, mint kellett volna. Az arca közben őszinteséget mutatott, mintha rámázolták volna ezt az őszinteséget, ezt a rendkívüli igazságszeretetet. Én a hóna alá nyúltam annak a sápadt nyomdásznak, ezzel voltak ugyan bizonyos személyi ambicióim is, de nem olyanok, amikért bárkinek is számadással tartoznám. Szóval: egyengettem a fiatalember útját és ő a lapot kiszedi és egyúttal szerkeszti is. Néhány esetben aztán magam is írtam egy-két sort, vagy átfésültem, amit ő írt, – ennyi az egész Magamnak se tetszik sokszor a lap modora, de minden alkalommal igazán nem léphetek közbe, arra időm se lenne elég.