Part 5

De a lelkészné, az asszony, született Post leány, sohase képzelte volna ilyen szegényesnek a hivatalnokéletet, hiszen ez semmivel se jobb, mint ha egy munkásnak lett volna a felesége. Előfordult, hogy az ura kereket készített valamelyik szomszédnak a talyigájára vagy nyársat hegyezett és hogy ezért pénzt ajánlottak fel neki, sőt egyszer még egy gyermekkoporsót is készített. Hiszen rendben van, ha valaki szükségben szenvedő embereknek segítő kezet nyujt, de mindennek van határa és hogyan védekezzék az ember a tolakodásuk ellen? A papné azt mondta – s ez igaz is volt –, hogy mit fogadja ő azt a sok szomszédasszonyt, akik mindenféle lehetetlen kívánsággal behatoltak a konyhájába, ott igazán nem használhatta őket, nem, nem, eredj csak haza, Oline és te is, Mattea és Lisbet! Mindezt az ura mesterségének köszönheti, ez a fúrás-faragás valóságos átok a családon. Azért mondta is – és ebben is csakugyan igaza volt –, hogy nagyon drága passzió kovács- és esztergályosműhelyt rendezni be egy paplakban, hiszen, ha elmúlnak az évek itt északon, úgyis csak el kell hagyni. Vagy magával viheti az ember az egész házat, a műhelyeivel együtt? Négy esztendő már elmúlt hálistennek, a következő négyben majd igyekeznek új parókiát szerezni valahol délen, – megint csak kisvárosban, – de legalább délen. Akkor aztán csak itt kell hagyni azt a műhelyt! Bizony drága dolog lenne beleölni néhány száz koronát, ennek a kiadásnak senki se venné hasznát, legföljebb az utódjuk, a következő segelfossi lelkész.

Holmengraa úrnál a lelkész és a felesége a négy év alatt mindössze kétszer fordultak meg, a bemutatkozó látogatás alkalmával és aztán még egy alkalommal. Másodszor azonban a látogatás már nem folyt le egészen símán, Holmengraa úr a lelkészt magával vitte a malomba, hogy megmutassa neki a gépeket és a malom berendezését, a papnéval pedig egyedül maradt Irgensné, született Geelmuyden lány.

Csakugyan: nem valami szerencsésen folyt le ez a látogatás. Mind a két nő nyakasan kitartott a véleménye mellett, nem látta be, mért engedjen a másiknak. Az első ütközőpont a virágok körül volt: Landmarckné az ő déli hazájában egészen más virágok közt nőtt fel, ezt nem mondta ki nyiltan, csak célzott rá, hogy a szülőházukban egyszer a padlóból nőtt ki egy arália. Irgensné felkapta a fejét.

Aztán az ablakokra került a sor: Landmarckné odalent a paplakban minden reggel vakítóan fényesre súroltatta az ablakokat, de a foltok mélyen belevésődtek már az üvegbe, bizony nehéz itt fönn északon fényesre tisztítani az ablakokat. Irgensné megjegyezte, hogy látott ő már északon is tiszta ablaktáblákat. Landmarckné óvatlanul megkérdezte: Ugyan hol? Szerintem például ezek az ablakok is elég szépek, felelte Irgensné. Erre Landmarckné csak elmosolyodott és azt mondta: No nem, akkor nem jól nézte meg az ablakokat odalenn délen, kedvesem.

Kínos hallgatás következett.

Remélem, nem ért félre, vette fel Landmarckné újra a fonalat, hiszen én nem önt hibáztatom, hanem az üveget! – Ó, szó sincs róla, ha az üvegnek valami fogyatékossága van, az csak az én hibám lehet, felelte Irgensné. Az üveg pedig nagyon jó, Holmengraa úrnak tükörüvegből van az ablaka.

Ez tehát tükörüveg? kérdezte a lelkészné hitetlenül. Amiért egyetlen óriási tábla az egész, azért még nem bizonyos, hogy tükörüveg! – Persze, hogy nem, de azért ez mégis tükörüveg, felelte Irgensné.

Tyüh, ebből még parázs veszekedés lehetett volna, mert Irgensnének már a fejébe szállt a vér, Landmarckné azonban tudatában volt annak, hogy mint papnénak, neki kell engednie, hát úgy tett, mintha legyőzték volna.

Azaz tulajdonképpen nem is engedett, mindössze is másra terelte a szót, beszélt a szolgálókról, az ezüstneműről és a nagymosásról. Az ablaküveg dolga azonban sehogyan se ment ki a fejéből. Ezt kellett tehát megérnie, hogy egy északi nő fölényeskedjék vele! Megállt a szoba külső ablakánál és azt mondta: No nézze csak, drága asszonyom, hát vannak tükörüvegben ilyen karcolások? Irgensné (született Geelmuyden lány) odalépett és azt felelte: Tudja-e, mik ezek a karcolások? Ez egy névaláírás, valaki a gyémántgyűrűjével az üvegbe karcolta a nevét.

Landmarckné most Irgensnére nézett, merően és sokáig. Vajjon meddig tart még ez a tódítás és ő némán tűrje mindezt?

Gyémántgyűrűvel? mondta Landmarckné. Egy igazi gyémántgyűrű mégis csak ritka és értékes dolog. Pontosan tudja, asszonyom, hogy mit mond?

Ezzel aztán csakugyan sikerült komolyan megsértenie Irgensnét, az nyomban figyelmeztette is, hogy ne feledkezzék meg arról, kivel beszél. Mire Landmarckné se maradt adós, kijelentette, hogy ő született Post leány, de azért mégse hordja olyan magasan a fejét és nem dobálózik a gyémántgyűrűkkel.

Jóságos Isten, hát olyan lehetetlenség az? A külföldi hajóskapitányok karcolták ide be a nevüket, kiáltotta Irgensné, mikor megérkeztek a gabonarakománnyal, akkor írták ide a nevüket, lehúztak egy gyűrűt az ujjukról és úgy karcoltak az üvegbe. Ha jól látom, asszonyom, ön engem hazugságon akar kapni! És Irgensnének már könnyek ültek a szemében, még az arca is belesápadt a nagy méltatlankodásba.

De drága Irgensné, én mindent megteszek, hogy megnyugtassam! kiáltotta a papné és ellenkezni se fogok többet, mert úgy látszik, nem bírja el az ellentmondást. Bocsássa meg amit az előbb mondtam, én itt fönn északon még nem találkoztam olyan gyémántgyűrűkkel, mint amilyent mi délen hordunk. Igy már egészen másként áll a dolog. Ha ön azt mondja, hogy külföldi kapitányok karcolták a nevüket az üvegbe, akkor már nem is hihetetlen az egész. Nem, nem, kedves Irgensné, eszembe sincsen, hogy önt meghazudtoljam!

Holmengraa úr még bosszankodott, mikor meglátta, folyt tovább a szavak árja Irgensnéből, akit nem lehetett egykönnyen kiengesztelni. És még kérte Mariane kisasszonyt, hogy tréfából se karcoljon semmit az üvegbe a gyémántgyűrűjével, az nem finom dolog, mondta és Mariane kisasszony mosolygott s azt felelte, hogy eszébe se volt valamit az ablakba karcolni. Pedig Mariane kisasszonynak is van három-négy drága gyémántgyűrűje és azokkal nagyon is jól karcolhatna, ha akarna.

Igen, igen, mondta rá Landmarckné, csak azért, hogy ne ellenkezzék Irgensnével.

Irgensnének azonban ismét sikerült megsértődnie, mert kérdő alakban ismételte el: Igen, igen? Aztán hozzátette: Hiszen nem azt mondtam, hogy azok az én gyűrűim, mert nekem nincs is olyan gyűrűm. De azért én se maradtam minden ékszer híján, Irgens nagyon drága ékszerrel ajándékozott meg engem, minden darab cseh gránátból van, karkötő, gyűrűk és fülbevalók, egy nyaklánc és egy diadém, ha jól emlékszem azt mondta, hogy jó néhány száz koronát adott érte.

Ezt nem vonom kétségbe, mondta Landmarckné és megint igyekezett, hogy a maga módján engedékeny legyen. Amennyire mi délen a cseh gránátot ismerjük, pontosan legalább ezer koronába kerül darabja, hát akkor miért mondja, hogy jó néhány százast kellett adni érte, Irgensné? Vannak emberek, akiknek jobban esik azt mondani, hogy hatvan perc, mint azt, hogy egy óra. Én sose tudtam megérteni az ilyesmit.

A férfiak visszatértek a malomból és ezzel végetért a hölgyek párjelenete. A papné azonban útközben kereken kijelentette, hogy nem lépi át még egyszer Holmengraa úr küszöbét, ezzel tartozik önmagának.

És eddig még be is tartotta a szavát.

Azonkívül legfeljebb Baardsen távirász kerülhetett még szóba, – de ő meg nem ment sehová és Holmengraa úr se találkozhatott vele másképpen, legföljebb az uccán és a postahivatalban. Mindig röviden, néhány udvarias szót váltottak egymással, de semmi több nem történt, szolgálatonkívüli viszony nem fejlődött ki köztük. Mikor azonban Holmengraa úr már tizedik éve volt Segelfossban és így bizonyos értelemben a jubileumát űlte: a távirda vezetője felhúzta az állami lobogót. Vajjon mi célja volt ezzel? Egyébként, ha csak hivatalos okból nem, sohase tűzte ki a lobogót. Még aznap este meghívták Holmengraaékhoz, a távirász azonban kimentette magát, hogy a szolgálat nem engedi. Gottfred azt mondta: Baardsennek nincsen megfelelő ruhája, hogy látogatóba menjen.

Éppen ilyen egyhangúan folyt Segelfossban Holmengraa úr élete. Társasága nem volt és egy ember se akadt, akivel barátilag érintkezhetett és néha-néha szíve szerint elbeszélgetett volna. Az üzleti ügyei se járultak hozzá, hogy a kedélye felviduljon. A munkások morogtak, a malmok pedig gyakran csak egészen lényegtelen haszonnal őröltek. Kétszer is kénytelen volt emelni az árakat, de másodszor már meg is támadta érte a Segelfossi Ujság, azt írta róla, hogy kiszipolyozza a lakosságot.

Bizony a malomtulajdonos dolga se volt fenékig tejfel! Néha egy-egy spekulációja is balúl ütött ki, Indiában a termés jobban sikerült, mint ahogyan számolt vele és Holmengraa úrnak nagyon drága kötései voltak. Mikor ennek a kudarcnak a híre kiszivárgott, a Segelfossi Ujság megint megnyomta a tollat, azt írta, hogy a malomtulajdonos hatalmas veszteséget szenvedett, de úgy kell neki, miért akart tőkét kovácsolni az indiai éhinségből? Pusztuljon a tőke! Ez igazán kínos helyzetet teremtett, nem elég, hogy csakugyan komoly veszteségei voltak, még nyilatkoznia is kellett, eldicsekedni vele, hogy azért, hála Istennek, megáll ő még a lábán és egyelőre megvan még a betevő falatja, hehe! Hogy pedig a pletykának is végét szegje, jubileuma napján ötezer koronás alapítványt tett egy munkáspénztár megteremtésére. Akkor meg így írt a Segelfossi Ujság: No végre megtérül valami a nagy gazdagságból, melyet a munkások arcuk verejtékével kapartak össze egyetlen ember számára. Ez az igazság, munkások!

És aztán micsoda szánalmas komédia származott abból az ötezer koronából! A munkások bankot alapítottak, munkásbankot: a Segelfossi Takarék- és Kölcsönpénztárt és Rasch ügyvéd meg két másik férfi megkapta az igazgatói kinevezését. Heteken keresztűl mást se tettek, mint kölcsönöket nyújtottak. Boldog-boldogalan kölcsönhöz jutott, az emberek elzálogosították a házukat, a tanyájukat és a barmaikat. Persze, ha Jensnek pénzt adtak, akkor Jakobnak is kellett adniuk, valóságos ragály lett a kölcsönfölvételből, mindenki jótállt a szomszédjáért. Boltos Theodor ezekben a napokban óriási készpénzforgalmat csinált az üzletben, eladta minden ruhakelme-, óralánc- és finomsajtkészletét. Végül is a Segelfossi Takarék- és Kölcsönpénztárnak kifogyott minden pénze, az igazgatóság mind a tíz körmével kaparta össze az utolsó készpénzt, hogy a fizetését fölvehesse. Aztán egymásra néztek az urak: mi lesz ezután? ennek ugyan hamar a végére jártak.

Erre előállt Rasch ügyvéd: Ha szabad kezet adnak nekem, megmentem a bankot, mondta. Szabad kezet adtak neki, meg dupla fizetést és ő lett az egyedüli igazgató.

Most aztán kíméletlenűl behajtottak minden követelést és Rasch ügyvédnek busásan kijutott az ügyvédi költségekből, mindenkinek felszólítóleveleket küldött, végrehajtott és árverezett, boltos Theodor nem egyszer vásárolta meg az elárverezett vágómarhákat és küldte délre a postahajóval, az ügyvéd magának is megkaparintott néhány házat és a lakók ezentúl neki fizették a bért. Micsoda felfordulás volt az, édes Istenem, valóságos földrengés, senkise hitte volna, hogy az ötezer koronás jótéteménynek milyen súlyos fejleményei lesznek.

A bank pedig talpraállt. Valóságos csoda volt, de a bank a legválságosabb napokban is fenn tudta tartani az üzemet. Hogyan történhetett ez? Senkise kételkedett benne, hogy a bankot Rasch ügyvéd mentette meg. Ha ez a komoly jogász nem dolgozott volna olyan megfontoltan és csodálatos gyorsasággal, – régen elveszett volna már minden. De Rasch ügyvéd megtette, hogy egyetlen nap harminc felszólítólevelet küldött szét, elárasztotta velük Segelfosst, valóságos réme lett a városnak. Az emberek azon kapták magukat, hogy a legegyszerűbb fogásokhoz se maradt már idejük, nem írathatták például minden vagyonukat valamelyik hozzátartozójukra, hogy ezzel kijátsszák a bankot. Az emberek meghajtották a nyakukat Rasch ügyvéd energiája előtt, nevelhette őket, akár a gyerekeket, vagy a vágóhídra vihette, akár a marhákat. De bárhogyan állt is a dolog, Rasch ügyvéd szépen keresett. És a munkások? A munkások zöme is elégedett volt. Csak a módosabb családapáknak volt szomorú a sora, ezek – minthogy házuk is volt, meg jószáguk is, – nemcsak a maguk számára vettek fel kölcsönt, hanem jótálltak másokért is, leginkább napszámosokért. Bizony a módosabbakra nehéz napok jártak mostanában, de a munkások többsége úgy érezte, hogy a „tehetősebb osztály“ kötelessége, hogy vállalja a részét a szerencsétlenségből, mert hiszen ők majmolták a kapitalistákat, nagy házat vittek és már-már eltévelyedtek a nyájtól. Néhány mozgalmas gyűlést tartottak, Aslak hosszabb beszédet mondott, meg persze Konrad napszámos is, a Segelfossi Ujság pedig egyenesen a malomtulajdonost szólította fel, hogy jelenjék meg a gyűlésen és hallgassa meg a szónokokat.

Holmengraa úr éppen vastag bekecsben és lisztes cipőben tett-vett a malomban és nem ment el a gyűlésre. Kevés öröme telt a jótéteményében. Nem ment el a gyűlésre, de vajjon ezzel elsimította-e a dolgot? Hiszen a munkások annyira mentek, hogy még egy megbízottjukat is elküldték hozzá, kénytelen volt kimenteni magát, hogy nagy az elfoglaltsága és nem jöhet el. Ez már két egyenrangú fél tárgyalása volt!

Így kellett tehát élnie a csodák emberének, Tóbiásnak, a mesebeli aranyország királyának! Még nem állt be a katasztrófa, még nem omlott össze minden, de már ezer apró kellemetlenséget kellett lenyelnie mindennap. Nem voltak még olyan hatalmas akadályok, hogy a nyakát szeghették volna, de annál nagyobb rajban támadtak rá bosszantó és kínos csekélységek. Mennyire másként volt ez abban az időben, mikor még a mendemonda a Cordillerák milliomosának hirdette őt!

Holmengraa úr nem kerülhette el a sorsát, az embereknek már gyanus volt az ő gazdagsága is, már pedig ha nem volt gazdag, akkor semmibe se vették. Mert miért legyen malomüzeme egy gazdag embernek Segelfossban, ha az a gazdag ember még csak meg se hízott a jóléttől, de még csak bundát se hordott? Lám, Rasch ügyvéd ugyancsak meggazdagodott, de az meg is látszik rajta! Holmengraa úr is jobban tenné, ha valami más vállalkozásba kezdene és egy kicsit összehúzná magát. Ha még egyszer visszahozhatná az isteni napokat, amikor kilépett a mondából a hajnal csodás színpompájában. Nagy Isten, micsoda napok voltak azok! Ismét valami mesés dolgot kell cselekednie, most is azon törte a fejét és ilyen próba volt a legutolsó utazása is a fővárosba, ahonnan mint szabadkőműves tért vissza. Csak legalább hasznát tudnám venni! gondolta magában. Ha ismét visszavívhatnám a régi tekintélyem!

Ma elégedett és tele van reménységgel. Ha az ifjú Willatz megérkezik, hosszú évek óta először lesz alkalom érintkeznie egy emberrel. Valóságos áldás az ilyen várakozás, úgy érezte magát, mint akit valami nagy szerencse ért.

Holmengraa úr lemegy a boltba. Nem jár ide gyakran, úgyszólván sohase teszi be a lábát és a kis Theodor felnyitja a pult csapódeszkáját a nagy ember előtt. Ezt annál is inkább megteheti, mert hiszen Holmengraa úr a saját telkén építette az egész boltot és ő csinált P. Jensent az öreg Perből. A malomtulajdonos egyébként most is a legteljesebb jóindulattal van a boltosék iránt és még csak a bérért se nyaggatja őket. Távoli rokonságban van Theodor anyjával és tetszik neki, hogy Theodorból ilyen serény, ügyes legény lett és hogy valósággal felvirágoztatta ezt a kis szatócsüzletet. Ő maga azonban nem vásárol nála, hanem mindent a déli városokból hozat.

Tessék beljebb fáradni, mondja Theodor.

Holmengraa úr mosolyog. Jól tudja, hogy a kereskedő azzal szokta megtisztelni a vevőjét, hogy a pult mögé tessékeli. Ez csakugyan megtiszteltetés a jó segelfossiaknak, de egy király szemében semmiség.

Apád még mindig fekvő beteg? kérdi a malomtulajdonos. Akkor neked kell vele megbeszélned a dolgot: Látom, hogy megint halakat rakodtok ki a yachtból és a hegyeken szárítjátok őket. Immár hatodik éve.

Theodor megzavarodik és így szól:

Hát nem a Willatz hegyi legelői azok?

Holmsen úr legelői, úgy akartad mondani, úgy-e? De igen, az övéi. Szóval se említeném, ha az enyémek volnának. Így azonban nézetem szerint most mind a hat évért meg kell fizetnetek a bért.

Boltos Theodor azonban nem tesz lakatot a szájára és gyorsan így felel:

Willatz, már mint Holmsen úr, már itthon járt azóta, hogy a halakat ott szárítjuk a sziklákon, de még egyszer se szólt a bér miatt.

Az meglehet! bólint a király. De éppen azért kell most fizetnetek, én legalább úgy gondolom.

Beszélni fogok róla az apámmal.

Helyes. Mondd meg apádnak, én akarom, hogy fizessétek meg azt a bért.

Theodor mindeddig habozott, hogy megmondja az igazságot, most azonban rászánja magát, mert azt reméli, hogy ezzel leveszi lábáról a malomtulajdonost, ezt a királyt. Ezért azt mondja neki:

Egyébként a yacht is meg a rakomány is az enyém, nem pedig a cégé.

Lehet azonban, hogy Holmengraa úr ezt már tudta és csak csökkenteni akarta a fiatalember jelentőségét. Ez bizony meglehet. Mert egyébként a boltos családdal szemben mindig barátságos és apai jóindulattal van.

No lám, hát a tieid a halak, Theodor? – kérdezi. Nos, akkor egy ilyen ügyes embernek, mint amilyen te vagy, tudnia kell, hogy elfoglalt helyért helybért kell fizetni. Akkor hát kár is tovább beszélnünk a dologról.

Theodor még mindig nem adta fel a reményt, hogy Holmengraa urat leveszi a lábáról és így folytatta:

A pékség, amely most a mi tulajdonunkban van, tudomásom szerint szintén az ön telkén épült.

Na, hiszen az egyremegy!

Mi tehát meg fogjuk önnek fizetni a bért.

Egyébként jól megy az üzlet? kérdezi Holmengraa úr.

Hát nem panaszkodhatunk.

Holmengraa úr még egyszer bólint és aztán elmegy.

Nagyon kellemes volt neki, hogy újra felléphetett valakivel szemben, mondhatott valamit, aminek súlya van és hivatkozhatott a tekintélyére. Ez nem sokszor fordult elő az utóbbi években. A tavasz is megbizsergette egy kicsit a vért az ereiben, minden évben így március táján valami változást érzett magában, a léptei hosszabbak lettek és a szava határozottabb. A tavasz még egy csúnya játékot is űzött vele, még egy keresztet rakott a vállára: fölébresztette benne az ifjúság szenvedélyeit és ennek bizony ostoba és bosszantó következményei voltak.

Találkozik egy fuvarossal az úton. Az ember köszön Holmengraa úrnak, és azt mondja, hogy ő a Marcilie apja.

Úgy! feleli Holmengraa úr.

A lányom ismét önnél szolgál, mondja az ember.

Úgy! Csakugyan.

Igen, és a gyerek most már nagy fiú lett és szeretne síelni.

Úgy. Nagyon helyes.

De nincs ám síje.

Holmengraa úr kiveszi a tárcáját és odaad egy bankjegyet. Itt van ni, vegyél neki sít! De mit fog csinálni a sível most tavasszal?

Hiszen már egész télen ezt feleltem neki, mégis folyton a síért nyafog. Egyébként nálunk fönt a hegyekben eláll a hó egészen Jánosnapjáig.

Jól van, hát vedd meg neki a sít! Marcilie nagyon rendes lány, megérdemli, hogy a kisfia sível szaladgáljon.

Mindjárt gondoltam! mondta az ember. Tudtam, hogy csak Holmengraa úrnak kell szólni és Holmengraa úr nem fogja tűrni, hogy a gyerek egyre bőgjön. És nagyon szépen köszönöm a pénzt az ő nevében is! Nem vihetném el a kocsimon a nagyságos urat? kiáltott az ember Holmengraa után.

Engem?

Úgy értem, hogy megfordulnék és hazavinném az urat. Szívesen megtenném, ha megelégednék egy ilyen nyomorúságos szánnal.

Az ember már fordítja is a lovat.

Eridj csak tovább az útadon! kiáltja Holmengraa úr és eltávolodik a szántól.

Bizony ostoba dolgok is történhetnek vele, ezt már nem lehet elkerülni. Mit is tehetett volna ellenük? Itt egy ember már azt ajánlja neki, hogy kapaszkodjék fel egy fahordó szán tetejére, mintha csak valami segelfossi benszülött lenne, akár az ügyvéd, vagy a boltos Theodor. Bizony ez ellen tenni kell valamit, mert az emberek már nem tisztelték őt, a tekintélye egészen megfogyatkozott.

De ennek a ravasz rókának, már mint a Marcilie apjának és Marcilie gyermeke nagyapjának bizonyára megvolt vele a célja, mikor a malomtulajdonost maga mellé szerette volna ültetni a szánra egész Segelfoss szemeláttára.

Egyszerre csak azt hallja, hogy valaki kiáltozik előtte és egy férfi a karjával hadonászik. Konrad az, a napszámos, most jön lefelé a malom felől.

Holmengraa úr nem gondolhat mást, csak hogy valami komoly baj van, alig tudja megvárni, míg Konrad a közelébe ér, és megkérdezi:

Mi történt?

Semmi, feleli Konrad. Csak annak a szános embernek kiáltottam, hogy szeretném, ha elvinne.

Holmengraa úrnak ez nem megy a fejébe. Hova akarsz menni? kérdezi.

Csak a boltba, de gyorsan, ha lehet. Kifogyott a dohányunk odafönt.

Holmengraa úr arca megvonaglik, mintha korbáccsal vágtak volna bele, de csak egy szempillantás az egész, aztán rögtön elmúlik.

Nincs egy fölösleges szivarcsutkája uraságodnak? kérdezte Konrad.

Ebben a pillanatban Holmengraa úr talán azt szeretné, ha visszatérne matrózéveinek ifjúsága és ereje. Rossz dolog, ha az ember megöregszik, Holmengraa úr tehetetlen volt. Aztán összeszedte magát és ezt mondta:

Azt a kétszáz zsákot még ma délután meg kell tölteni. Megértetted?

Lehetséges, hogy Konrad csakugyan megértette, de ez a figyelmeztetés szemmelláthatóan nem volt rá különösebb hatással, ügyet se vetett rá. Kivette a zsebkendőjét és az orrát törölte, közben pedig nyugodtan elindult a főnöke mellől.

Holmengraa úr már attól tartott, hogy elvetette a sulykot és ezzel már megint a súlyos következmények egész árját vonja magára. Végül is ő már öregember, gondolta, és azért szeliden így szólalt meg: Nem kell munkába állnod, míg meg nem ebédeltél. Vagy ettél már?

Hogy ettem-e? válaszolt Konrad és mosolygott. Hogyne, már többször is.

Azt kérdem, hogy ma ettél-e. Ebédeltél már ma?

Hát miért nem mondta mingyárt úgy uraságod?

Holmengraa úrból kitör a bosszúság:

No ez már mégis több a soknál! Egy napig se maradsz tovább a malomban!

De Konradnak már néhányszor felmondtak így, ezt nem is érezte különösebb csapásnak, elég esze volt hozzá, hogy tudja: az ő és társai kezében van a hatalom. Megfordult és ezt mondta:

Most pedig én szólok valamit: Tóbiás, az öregembernek mérsékelnie kell a hevességét. Húszan vagyunk egy ellen és egyikünk se született rabszolgának.

És mit gondolsz? mi hányan vagyunk? mondta Holmengraa úr és egészen kikelt magából. Majd megtanítlak én benneteket…!

Ja, a szabadkőművesekre gondolsz? kiáltotta Konrad. Azokban már az ördög se hisz!

És Konrad nyugodtan nekiindult az útnak. Felült az ember mellé a szánra és leszánkázott a boltba dohányért.

Holmengraa úr pedig hazamegy és azt mondja Irgensnének, a házvezetőnőnek:

Holnap reggel Délre utazom a postahajóval. Kérem, csomagolja be a bőröndömet. Csak a legszükségesebbeket viszem magammal, egy-két inget, miegymást, mert az első északi hajóval nyomban visszatérek.

Irgensné már hozzászokott az ilyen hirtelen utazásokhoz. Holmengraa úr úgy nevezte ezeket, hogy „a páholy nagygyűlése“. Az asszony megkérdezte, hogy Mariane kisasszony is utazik-e. Holmengraa úr azt felelte, hogy nem. Nagyon fontos az útja, legjobb lesz, ha egyedül utazik. – Közben majd maga vigyáz a házra, Irgensné.

Vigyázzak a házra! mondta Irgensné megsemmisülten. Ó, milyen szerencsétlen vagyok! Elveszett a kulcsom és nem találom sehol. Még éjjel az ágyban is csak azon jár a fejem!

A kulcsa?

Igen, az éléstár kulcsa, mint már mondtam. Tűvé tesszük érte az egész házat, de nem találjuk sehol.

No, ez még nem katasztrófa, mondja Holmengraa úr szórakozottan.

Pedig nagy volt a baj. Irgensnének nem volt nyugta, a kis kulcsnak nem lehetett nyomára akadni sehol, mintha elnyelte volna a föld, ősszel történt bizonyára, disznóöléskor, akkor volt nagy sürgés-forgás az éléstárban. Keresték a kulcsot künn és benn, az emberek egymást motozták meg és minden élő lelket megkérdeztek a kulcs felől. Azóta már elolvadt a hó az udvaron, de a kulcs még nem kívánkozott a napvilágra. Persze az a baj, hogy nem egy rendes, díszes szakállú nagy éléstárkulcs volt az, hanem valami silány kis jószág, könnyű kis nikkeldarab, síma, mint a papiros, és olyan rövid, mint valami lakatkulcs, vagy egy Yale-kulcs, amit az óraláncán hord az ember.

És most nem tud bemenni az éléstárba? kérdezte Holmengraa úr közönyösen.

Dehogynem! mondja Irgensné és önkénytelenül elmosolyodik ennyi férfiúi tudatlanság hallatára. Hiszen egész télen át ki-bejártunk az éléstárban. De a padláson keresztül kell bemennünk, mert a padláskulcs szerencsére még megvan.

Szóval mégse komoly a baj, mondja Holmengraa úr és közben máson jár az esze.

Sőt nagyon is komoly, Irgensné attól tart, hogy valaki megtalálhatja az éléstár kulcsát, kinyithatja vele az ajtót, aztán ellophat mindent, ami csak a kezeügyébe esik. Pedig az éléstárban sok minden van, hús és szalonna és hal és sajt és vaj és befőtt és zsemlemorzsa és kétszersült, szóval minden, amire csak gondolhat az ember. Irgensné ezért megkéri Holmengraat, hogy vásároljon egy új lakatot a városban és a malomtulajdonos ezt meg is ígéri. Ezentúl éjjel-nappal magamnál hordom a kulcsokat, fogadkozik az asszony.

Holmengraa úr igazi kincset talált a házvezetőnőjében, az asszony hűségesen szolgálta őt és a segelfossi évek alatt mindig csak a gazdája érdekeit tartotta szem előtt. Most azonban egy más kérdés foglalkoztatta Holmengraa urat: elég gazdag és előkelő-e a háza ahhoz, hogy vendégül láthassa ifjú Willatzot? Ez volt ám csak a nagy probléma! Az ablakrolók több helyütt akadoztak, itt-ott már le is mondtak róla, hogy egészen felhúzzák őket és hosszú ideig ugyanabban a ferde mozdulatlanságban meredtek meg. Az ebédlőben a tálalón volt elég ezüstnemű meg csiszolt üveg, modern vázák. Egy német gyártmányú faragott falióra is lógott a falon, de ha valami különös súlyt nem erősítettek az ingára, akkor nem járt, Irgensné ezért zöld horgolóselyemel egy kavicsot kötött rá. Ez nem volt se szép, sem előkelő. A szalónt néhány megfelelő változtatás egészen lakályossá tehette volna. Mostanában különösen elhanyagolt volt ott minden, a jó Mariane nem tudta levetkőzni azt a rossz szokását, hogy mindig egy nagy csomó könyvet vitt fel a szobájába, aztán elfelejtette őket visszatenni a helyükre, pedig a félig üres könyvszekrény nagyon szomorúan festett.

Holmengraa úr lehívta a lányát, az asztalra csapott, szemére hányta a hiányzó könyveket meg a kavicsot az óra ingáján, sőt még a ferde rolókat is. De Mariane csak nevet, mert hogy az apja mindig olyan jó és tréfás kedvében van, belecsimpaszkodik a hajába és kijelenti, hogy semmi értelme sincsen az ilyen hosszú hajnak és hogy az apja utazás előtt okvetlenül meg fog nyiratkozni.