Part 6

Jójó, de most éppen nem vagyunk olyan jóbarátok, mondja az apa és még mindig rideg a hangja. Kavics az órán! Ki látott már ilyet? És egyikteknek sincsen szemmértéke? Se neked, sem Irgensnének? Nem látod, milyen ferdén lógnak a rolók? Most pedig menj és hozd le azokat a könyveket, amíg szépen mondom!

Én pedig azt mondom neked, hogy én a te kislányod vagyok, ez volt a Mariane válasza és ha te egy helyes kis apuka lennél, akkor segítenél nekem lehozni a könyveket.

Nem köszönöd meg, ha én segítek neked, mondta Holmengraa úr csipősen, te szörnyeteg, te indián, te úgynevezett Mariane!

De azért természetesen elment vele, sőt évődött is vele öregember létére. Ez a két ember mindig így élt egymás mellett. Az apa megkísérelte néha, hogy komoly legyen és haragos, úgy tett, mintha nem hallgatna a lánya szavára, hanem egészen megkeményítené a szívét. De azért minden úgy történt, ahogy Mariane kisasszony akarta.

Hiszen Holmengraanak senkije se volt Marianen kívül. A Felix fia egészen fiatal korában kiutazott már Mexikóba, most már benszülött mexikóinak számított és hajós lett belőle, azóta már egyedül vezetett egy hajót. Ugyanúgy ment a sora, mint annakidején az apjának, olyan jól, mintha mese lenne, – tudja Isten!

Mariane egyébként nem volt különösebb szépség a sárga bőrével és a benőtt homlokával. Az orrában volt valami nyers, erőszakos, ez az orr szimatolt, nagy volt és csúnya. Mariane lelkében is egyesült sok jó és rossz, mint minden emberében és Mariane különös egyéniség volt, néha zárkózott és ravasz, néha pedig odaadóan gyengéd. Fiatal kora ellenére már régen érett lány volt, ezt a koraérettséget az indiánus anyjától örökölte, hasonlóképpen a karcsú testet és a settenkedő járást, úgy hogy Mariane alapjában véve nagyon vonzó teremtés volt. Csak a világosbarna szemeit kellett megnézni, – azok se voltak tulajdonképpen szépek, de mandulaformájúak és szerfölött ragyogóak. A fülében azok a hatalmas arany félholdak, – nagyon feltünőek voltak, viszont Mariane nem is volt közönséges segelfossi lány, elnyűtt köpenyben és ódivatú kalapban. Az apjának tehát öröme telhetett benne! Holmengraa urat a saját természete hazardőrré tette, világvándorává és csak a véletlen tehet róla, ha történetesen üzletember lett belőle. Nem értett hozzá, hogy a lányát bevezesse a házvezetés ezer fortélyába, de tudott jókedélyű barát lenni – és mégis megmaradni önmagának örök titokzatosságban.

Este Mariane elkísérte az apját a kikötőbe és megvárta, amíg hajóra szállt. Sok ember állt köröskörül, ki köszönt, ki nem, de valamennyi kíváncsian odafordította a fejét, mikor Holmengraaék arra haladtak.

Mariane a partról már nem tréfált az apjával ennyi ember előtt, hanem csak integetett neki, aztán hazaindult.

Itt fekszik egy kétkoronás. Ki vesztette el? mondta, mikor elhaladt a pénzdarab mellett és lemutatott a földre.

A boltos Theodor odasietett, fölkapta a levegőbe a pénzdarabot és nagyot nevetett:

Ejnye, de éget ez a pénz! Ki a gazdája? kiáltotta.

De nem jelentkezett senki. Mindenki a zsebébe nyúlt, de senkise mondta, hogy a pénz az övé. Lars Manuelsen morgott csak valamit és mélyen a zsebeiben turkált, mintha a pénzdarabot valószínűleg ő vesztette volna el.

Theodor azt mondta:

A tulajdonos nem jelentkezik. A kétkoronás az öné, Holmengraa kisasszony.

Nem az enyém, mondta Mariane és nyugodtan tovább ment.

De hiszen ön találta meg! kiáltotta utána Theodor, de hasztalanul.

Ha a boltos Theodor maga dobta le a pénzdarabot, csak hogy beszédbe elegyedhessen a lánnyal, úgy ez a kísérlete kudarcot vallott. Kissé meg is zavarodott, mikor a pénzdarabot zsebrevágta. Lars Manuelsen azonban erősködött, hogy az övé a pénz és ezt mondta: Volt nekem egy kétkoronásom és most, nézzétek, egy sincs az erszényemben! Boltos Theodortól azonban nem volt könnyű pénzt kapni, sokkal is jobban tisztelt ő minden garast.

Egyelőre megtartom, mondta.

Hát a tied? kérdezte Lars Manuelsen.

Theodor elgondolkozott, érezte, hogy sarokba szorították. Csak nem gondolják az emberek, hogy ő mindenáron beszélgetésbe akart keveredni Marianeval?

Nem, a pénz nem az enyém, mondta határozottan. De azért megtartom.

Lars Manuelsen pedig sértődött hangon jelentette ki:

Nincs kedvem két koronáért vitatkozni veled. Az ilyesmire nem szorultam rá.

5.

Sjura frissen és vidáman látott a dologhoz, hogy mindent összehordjon, ami a fészkéhez szükséges. Az Isten azért küldte nekünk ezt az eleven állatot, hogy legyen miben gyönyörködnünk, mondta mindig az öreg Katrina, a kis Pauline és a kis Gottfred anyja.

Március lett és a kemény hideg már elmúlt, az öreg Katrina minduntalan rálehelt az ablaktáblákra és úgy olvasztgatta rajtuk a jeget: Hál Istennek, rövidesen elmúlik a tél, Sjura már kezdi összehordani a galyakat.

Pedig Sjura nemcsak a galyakat hordja össze, hanem összehordott biz az mindent, amit csak meglátott, csillogó holmikat, zsíros papirost és szövetholmit. A kíváncsisága és a mohósága akkora, hogy a legfurcsább dolgokat is megkívánta. Mit akart például Lars Manuelsen pápaszemével? Hiszen aligha olvasta vele a vásári jelentéseket, mint Lars Manuelsen és nem volt rá szüksége, hogy jobban lásson, mint ahogy máris látott. Lars Manuelsen elvesztette a pápaszemét, mikor egyszer hazatért a szállodából. Pontosan emlékezett a helyre és vissza is fordult, hogy megkeresse, a pápaszem azonban nyomtalanul eltünt. Ezt csak Sjura tehette, mondta Lars Manuelsen.

Most azonban Sjura Holmengraa úr nagy háza felől repült a fészke felé és valami csillogó holmit hozott a csőrében, ami se szalma, se galy nem lehetett. Leereszkedett a földre, mint egy papírdarab, amint a forgószél szárnyán körbe-körbe libeg. A gonosz Sjura fehér-fekete volt és szép, határozottan szép, fekete tollának volt valami érces fénye. Érdemes volt elnézni, mikor elüldögélt lent a földön, ide-oda ringatta a testét, – megszépítette az egész környezetet. És Sjura eszes kis állat, bizonyos, hogy hátul is vannak szemei, mert a legkisebb veszély közeledtére azonnal felröppen. De ha aztán teljes biztonságban érzi magát, olyan széles jókedve támad, hogy csak úgy kacag belé. Néha egy macska vagy egy kutya veszi üldözőbe, ilyenkor Sjura végtelenül tudja bosszantani az ellenfelét és ez pokoli mulatságot szerez neki. Nemcsak a szórakozás viszi az emberi lakások közelébe, hanem a józan számítás is, mert itt érzi magát leginkább biztonságban az ellenségei elől. Ilyen állat a Sjura.

De gyakran az emberek a legnagyobb ellenségei.

Nem láttad, mit vitt a csőrében? kérdezte Lars Manuelsen felesége.

Ugyan, nyughass már azzal a Sjurával! feleli Lars Manuelsen, tudod jól, hogy ellop mindent, ami elébe kerül és hogy ő lopta el a pápaszememet. De ha majd fölépült a fészke és tojás lesz benne, meg a tojásban apró fiókák, akkor lesz még néhány szavunk egymással.

Nehogy a fészekhez nyúlj! mondta az asszony.

És ez a vita minden tavasszal megismétlődött. Lars Manuelsen mindannyiszor le akarta szedni a régi szarkafészket a nyírfáról a háza előtt és a felesége mindannyiszor meggátolta ebben. Ó, az asszony ezt nagyszerűen meg tudta okolni: Meglásd, Sjura megbosszulja magát, Sjurának vannak titkos segítőtársai, föld alatt és föld felett, a lappok üzeneteket küldenek Sjurával, Sjura véghetetlenül jó és mértéktelenül gonosz egyidőben.

Lars Manuelsent hidegen hagyta ez a sok céltalan fecsegés és okoskodás. Vigyázz magadra! mondta Sjurának és megfényegette az öklével. De ugyanabban a pillanatban Sjura már a levegőbe szökkent a földről és felröpült a nyírfára, egy percig nyugodtan megült az ágon, aztán csöndesen, mint egy kísértet, eltűnt a fészkében. Mire ismét előbújt, valami csillogó tárgyat tartott a csőrében, hunyorgott a szemével Lars Manuelsen felé s gúnyosan nevetett. Szinte hihetetlen, – mintha csupa epe és méreg lenne az az állat. Átugrott egy másik ágra, hogy Larsot még jobban kigúnyolja, sőt továbbszökkent egy harmadikra is, ott oldalvást hajtotta fejét és lekiáltott valamit Larsnak. Ez már mégis több volt a soknál, Sjura túlságosan messze merészkedett ezzel a játékkal és Lars Manuelsennek minden önmérsékletére szüksége volt, hogy a baltáját ne hajítsa utána.

Ne bántsd Sjurát, annyit mondok neked! figyelmeztette Larsné újra az urát.

Most én mondok neked valamit, válaszolta Lars Manuelsen nyomatékosan. – Lars Manuelsen sok mindent mondott nyomatékkal, mióta egy nagyembernek volt az apja és parókát viselt és a szálloda vendégei révén sok pénzt keresett. Azonkívül Lars Manuelsen immár a maga gazdája volt, a tulajdon földjén, és ez a kis föld két tehenet tudott eltartani, így már méltóan fogadhatta a nagy fiát, ha látogatóba jönne és Isten tudja, talán a fiú majd közönséges dolognak tartja a Sjura fészkét az udvaron. Azért mondja most nyomatékosan Lars Manuelsen: Hol a pápaszemem? Az asszony nem tudja. Kérdezd meg Sjurát, mondja Lars Manuelsen. És akarsz még valamit tudni? kérdezi aztán. Láttál te már egy rendes udvaron szarkafészket, varjúfészket és ennyi komédiát? Nem, azt még nem látta az asszony. No hát akkor ne mesélj nekem annyit! rekeszti be a vitát Lars Manuelsen.

De nemcsak Sjura készíti elő a közelgő tavaszt, hanem például Rasch ügyvéd is. Az udvarán minden havas helyet homokkal hintetett be, így siettette az olvadást. Rasch ügyvéd néhány év alatt teljesen megváltoztatta a birtoka külső képét, gyönyörű kertet és parkot varázsolt a kopár mezőből, ahol csak takarmány termett két tehén számára. Most már bezzeg nem volt itt takarmány, mindenütt bokrok csoportosultak, fák meredtek az égnek és szép kerti sövények nőttek ki a földből, örömet szereztek az embereknek és díszére váltak az ügyvédi háznak meg egész Segelfossnak.

Rasch ügyvéd nagy munkát végzett, mióta pénzhez jutott. Mihez kezdhetett volna a mezővel és a tehenekkel? Meg aztán a fejőlány egy cseléddel többet jelentett volna a háztartásban. A tejet ugyanúgy beszerezhette ő is a segelfossi uradalmi tehenészetből, mint a többiek. Hiszen igaz mindaz, amit a norvég kisbirtokok fejlesztéséről irkálnak és fecsegnek, de a gyakorlatban mégsem érdemes megvalósítani. Így legalább valami kézzelfogható eredménye volt a munkájának, szibériai borsófákat és amerikai fenyőket ültetett, de mindenféle más fákat meg bokrokat hozatott az erdőből és elültette a parkjában, ahol kitünően tenyésztek, magasra nőttek és valóságos erdő lett belőlük. Muus körorvos, valahányszor látogatóba jött, mindig az ügyvéd parkjában bolyongott, jól szemügyre vett mindent, időnként elismerően bólongatott és azt mondta, hogy mindez igazán nagyszerű. Ha néhány évig ezt még így folytatja, pacsirták fognak dalolni a berkeiben, mondta.

Ezt ugyan csak tréfának szánta, mert Muus körorvos művelt ember volt és ha akart, ügyes fordulatokat tudott alkalmazni a beszédben, Rasch ügyvéd azonban komolyan bólintott rá, mert ő viszont nem ismert lehetetlenséget és neki a pacsirták se voltak elérhetetlenek. Rávette a környékbelieket, hogy a számára mindenféle kagylókat és ritka kavicsokat gyűjtsenek össze, a virágágyakat akarta csinosan bekeríteni velük, mint ahogyan a módosabb déli házakban szokás. A nyaralója oldalán borostyán és vadszőllő futott föl minden esztendőben és már csaknem elérték az eresz alját. A ház homlokzatát természethű sárkányfejek díszítették, még nyelvük és foguk is volt. A kert közepében a pázsiton volt a nyaraló legszebb ékessége, egy kis cementmedence, volt benne néhány tonna víz és abból kiemelkedett egy cső, a csövön keresztül pedig egy vízsugár szökellt föl. Kétszáz koronába került ez a berendezés, mert nehéz volt a nagy folyótól idáig vezetni a vízvezetéket, az ügyvéd azonban nem olyan ember volt, hogy ilyenkor az árak iránt érdeklődött volna. A kert alján zászlórud, a tetején ezüstös golyó.

Rasch ügyvéd nem is kívánhatott volna előkelőbb lakást magának és a családjának. Egyetlenegy dolog volt még hátra: felavatni ezt a kertet meg a parkot az egykori takarmányosrét helyén. Minden esztendőben kitűzte ennek az ünnepségnek a napját, de aztán újra elhalasztotta, mert a bokrok még nem voltak elég sűrűek, – most ismét elhatározta, hogy ebben az esztendőben okvetlenül megtartja a felavatást. Vajjon nem kedvezett-e neki mindenképpen az élet? Néha ugyan válaszúton volt, az életnek egy és más adományát módjában volt elfogadni, meg vissza is utasítani, de ő inkább csak elfogadta mindig. Az élet minden föltétel nélkül házhoz szállította neki a szerencsét, adómentesen, mint ő maga mondta volna, és neki nem volt más kötelessége, mint tudomásul venni, hogy a szállítmány megérkezett, nyugtát adni róla: ebben az évben tehát meg kell tartani a felavató ünnepséget.

Micsoda különbség a fiatal jogász közt, aki szegényen és nőtlenül érkezett meg Segelfossba, hogy Holmengraa úr szolgálatába lépjen, – és a hatalmas ügyvéd közt, akinek pénze is volt, pocakja is, meg tekintélye is. Hol voltak már az idők, amikor az iroda előszobájába kiakasztotta valamennyi felöltőjét és kalapját, hogy a várakozók odakünn azt higyjék: sokan vannak már bent az ügyvédnél. És ültek az emberek az előszobában és vártak türelmesen, néha hangokat is hallottak odabenn, aztán hallották, amint az ügyvéd kinyitja a hátulsó ajtót, kikíséri a kliensét és barátságosan búcsúzik tőle: Jónapot, a viszontlátásra! Bízza csak ránk, majd mi nyélbeütjük a dolgát. Aztán kilépett az ügyvéd az előszobába és nagyon szívélyesen köszöntötte a várakozót: Jónapot, bocsásson meg, ha megvárakoztattam, éppen nagyon sok volt a dolgom.

Most már azonban csakugyan mozdulni se tudott a sok pörös esettől. Közben pedig mint bankigazgató is tevékenykedett és titokban munkatársa volt a Segelfossi Ujságnak is. Most már nem volt egyszerű bejutni az irodájába, az embert előbb bejelentették. Az írnok ilyenkor kopogott az ajtón és megkérdezte, vajjon az ügyvéd úrnak van-e érkezése fogadni valakit. Rögtön! felelte Rasch ügyvéd. Vagy azt is felelhette: Egy pillanat! Ki az? Lars Manuelsen? Kérje meg Manuelsent, hogy várjon egy percig!

Az ügyvéd semmit se cselekedett ezalatt az egy perc alatt, csak a homlokát ráncolta és gondolkozott. Aztán kinyitotta az ajtót és köszönt: Jónapot, jónapot, Manuelsen! Tessék! Már régen vár?

Nem.

Lars Manuelsen előkelő akar lenni és ezért mondja, hogy nem várt sokáig. Arra ő nem szorult rá. És az ügyvéd is eszerint bánik vele.

Üljön le, Manuelsen. Hallott valami újabb hírt a fiáról?

Nem, már régen nem hallottam.

Bizonyára nagy az elfoglaltsága a fővárosban, előadásokat tart és irodalommal foglalkozik.

Valószínűleg úgy lesz.

A tudományos kutatásaival nagy feltünést keltett. Most svédre fordít, amint látom.

Svédre?

Igen, svédre. Bizony, nagy ember lett belőle és kétségtelenül fölviszi még a püspökségig.

Gondolja uraságod?

Persze, hogy gondolom.

De semmit se küld haza, mondja a nagy férfiú apja.

Csakugyan? Ezen csodálkozom kissé. No, de alighanem megfeledkezett róla.

Pedig ennyi idő alatt egyszer igazán eszébe juthatott volna.

Úgy lesz vele, hogy bizonyosan mindig halasztja, mert a munkája teljesen igénybeveszi. Tapasztalatból tudom, hogy van az ilyesmi.

No, egy utalványt kiállítani öt vagy tíz koronáról nem kerülne különösen sok időbe.

Nem, Manuelsen, de amíg elhatározza magát! Egyébként mégis csodálkozom egy kissé. És a prédikációi gyűjteményét se küldte el?

Dehogynem. Csakhogy épen most vesztettem el a pápaszememet és ezért nem tudom elolvasni. Az az átkozott Sjura vitte el.

Sjura? Ez kitünő!

Nem is olyan nevetséges, mondja Lars Manuelsen sértődötten, bizonyosan tudom, hogy Sjura volt az. De mit is akarok mondani: Rendjén van az, hogy a boltos Theodor megtarthasson magának egy kétkoronást, ha a kikötőben egyszerűen felveszi a földről és zsebrevágja?

És Lars Manuelsen elmeséli az egész históriát, kardoskodik, hogy a pénz az övé. Az ügyvéd megígéri neki, hogy beszélni fog a dologról Theodorral, az ifjú Jensennel. Egyébként úgy találom, mondja még az ügyvéd, hogy egy olyan embernek, mint maga Manuelsen, nem illik törődni az ilyesmivel. Két korona, – mi az magának?

Az idén sokkal rosszabb a kereset, mint azelőtt volt tavaszkor, feleli Lars Manuelsen. A szállodának kevés a vendége, a legutolsó kereskedelmi utazó már a saját hajójával érkezett és egyáltalában nem is szállt partra. Akkor se kerestem semmit.

Igen, hallottam erről az utazóról, mondja az ügyvéd.

Didriksennek hívják és a hajó fedélzetén kártyáztak, meg táncoltak és ittak. Mindünket megbotránkoztatott ez a viselkedés.

Szóval, jókedvű fiatalember volt, mondja Rasch úr és szórakozottan nyúl valami aktacsomó után az asztalon.

De még mennyire! Éjszaka félbeszakította a táncot és két lánnyal együtt kihajózott a szabad tengerre. Az egyik uraságod Florinája volt.

Florina? Ugyan, fiatalság – bolondság! Tehát Florina is ott volt?

Ne szólj szám, nem fáj fejem, felelte Lars Manuelsen, aztán szúrósan mered az ügyvéd szemébe és így folytatja: De abban bizonyos vagyok, hogy Florina ott szerezte a fogfájását.

Rasch ügyvéd nem fészkelődött a helyén és a tekintete se villant rá Lars Manuelsenre. Csak a szemét húnyta le, mintha valami a fülébe csattant volna és elsüketítené. Vajjon mire célzott ez a parókás ember? Mit tudhatott róla?

No lám, mondta Rasch ügyvéd. Hát Florina fogfájásról panaszkodik?

Igen, és hányingerről, mondja Lars Manuelsen.

Arról is? Hja, azért nem szabad tavasszal tánc közben felhevülni, mert aztán könnyen meghűl az ember.

És most a vältai Nils is szakított vele.

Úgy. Szóval a baj sohase jár egyedül.

Csak azért mondtam, hogy tudja uraságod, mondja Lars Manuelsen.

Erre már mosolyogni kellett Rasch úrnak, Csak nem gondolja ez a vén kópé, hogy őt most már a kezében tartja?

Egy olyan házban, mint aminő a mienk, a háziasszony dolga, hogy rendbentartsa a szolgálóit. Fölöttük nem én rendelkezem, mondja.

Lars Manuelsen fölegyenesedik a helyén és mosolyog, valami gyönge, ferde, különös mosollyal. Ezt már nem érthette félre az ügyvéd, sőt egy kissé meg is zavarodott tőle.

Ami egyébként azt a kétkoronást illeti, adhatok egyet magának, Manuelsen, mondja és odaadja a pénzdarabot. Annyira bizonyos vagyok benne, hogy az ifjú Jensen át fogja szolgáltatni, hiszen jár magának.

Köszönöm, mondja Lars Manuelsen. És azt hiszem, hogy ha uraságod az én Lassen fiamat beletenné az ujságba, legalább olvasnának róla az emberek.

Az nem áll módomban, felelte Rasch. Nem én szerkesztem a Segelfossi Ujságot. – Vannak idők, amikor az ügyvédnek nincsen ellenére, ha őt tartják akár jó, akár rossz értelemben a lap hangadójának, máskor viszont sehogyan se volt ínyére az ilyesmi. Most például itt állt előtte ezt a csavargó Lars Manuelsen és szerénytelenül úgy követelőzik, mintha valamilyen szolgálatáért követelné a fizetséget, – de ugyan miért? Mikor a kétkoronást megkapta, akkor is csak annyit mondott, hogy köszönöm, és szó nélkül zsebrevágta. Ohó, Rasch ügyvédet nem lehet olyan könnyen levenni a lábáról!

Lars Manuelsen azonban az idők folyamán biztos fellépést sajátított el és nem tartotta szükségesnek, hogy bárkinek is a kedvében járjon.

Egyúttal pedig, mondta tovább rendületlenül, arra is célzást tehetne uraságod, hogy kik a Lassen szülei.

Az ügyvéd csak a fejét csóválta és az iratai közt lapozgatott.

Lars Manuelsen erre eltávozott.

De néhány nap múlva már ott volt újra.

Most sok a dolgom. Mondja neki, hogy várjon, mondta Rasch az irnokának.

Lars Manuelsen várt jóideig künn az előszobában, míg végre beengedték. Az ügyvéd ekkor felnézett az írásai közül és azt mondta neki:

Fogja rövidre a mondanivalóját, Lars, mert ma még sok dolgom van.

Hát csak azt akarom mondani, hogy nem állt semmi az újságban, mondta Lars Manuelsen.

Az ügyvéd nem fojthatott el egy nyers mozdulatot, minden vére a fejébe szállt és a kövér testét kiegyenesítette a székben.

Elég volt már ebből a szalmacsépelésből. Nem akarok hallani már arról az ujságról, mondta. Menjen föl maga az ujsághoz, a szerkesztőt Kopperudnak hívják, engem pedig Raschnak.

Én nem vitatkozom uraságoddal, arra nem szorulok rá, mondta Lars Manuelsen és kiment az ajtón.

Az ügyvéd összeráncolta a szemöldökét és föl-alá járt a szobában, egyszerre csak megállt az egyik falnál és még egyszer végiggondolta a dolgot.

Hirtelen kiszólt az előszobába:

Manuelsen elment már?

Igen. Menjek talán utána?

Igen. Kérje meg, hogy jőjjön vissza.

Az ügyvéd ott áll az irodája közepén és hallja, amint az írnok Lars Manuelsen után kiáltoz, aztán hallja, amint Manuelsen elutasítóan mondja: Én arra nem szorulok rá.

A kockát talán elvetették! Csakugyan háborút akar a vén csavargó? Szerencsétlen jószág, háborút Rasch ügyvéddel! De azért ez a mai nap már elromlott. Miért kell neki háborúskodnia a vén csavargóval? Nem okosabb-e szép símán elintézni az egészet? A napja már így is, úgy is elromlott a sok izgalom következtében.

Érkezett ma valami pénzküldemény az előljárótól? kérdezi az irnoktól. Árverést tartott több száz korona erejéig és nem küld semmi pénzt. Mit jelentsen ez?

Az irnok csak a fejét rázza.

A derék ura-i előljáró is vigyázhatna magára egy kicsit.

És az ügyvéd az ebédnél is hallgatag és barátságtalan. Azt mondja, hogy még sok munkája van hátra, egész aktahalom. Mindjárt vissza kell mennem az irodába. Florina oda hozza utánam a kávét.

Mondd csak, miért van az az utálatos kendő a szádon? kérdi az ügyvéd, mikor Florina szolgálóval egyedül marad az irodában.

Fáj a fogam, feleli Florina.

Ezt igazán nem csodálom, ha annyira kimelegszel tánc közben és az ilyen fagyos éjszakákon, mint ezek a mostaniak, kihajózol a szabad tengerre.

Hát ezt már tudja a nagyságos úr? kérdi Florina. Akkor talán azt is tudja, hogy miért tettem?

Az ügyvéd röviden azt feleli, hogy nem, és nem firtatja tovább ezt a kérdést.

De Florina ajkáról csodálatos és érthetetlen szavak röpködnek, halk célzások, mint amilyenek: Isten a tanúm! Mi lesz most már belőlem! Az ügyvéd hol hevesen válaszol, hol csak nevet rajta. Ohó, mondja, mi szükséged van akkor a vältai Nilsre, minden ujjadra kellene egy szerető? Eggyel már meg sem elégszel? Hogy is hívják csak ezt az ujat? Didriksen?

Tehát már ezt is tudja a nagyságos úr? mondja Florina. De akkor talán mégis tudja, hogy miért tettem mindezt?

Nem, mondja Rasch még egyszer. De mindenesetre ne járkálj itt a házban ezzel a kendővel. Ilyet még életemben se láttam. Egy ilyen szép fiatal lány, takarékkönyve is van… csak el ne veszítsd azt a takarékkönyvet!

Inkább sose lett volna takarékkönyvem! mondja Florina.

Ugyan miért? A vältai Nils örül neki, ő szivesen vesz el a takarékkönyvvel együtt is.

Az ügyvéd az iratcsomó után nyúl, ezzel jelzi, hogy Florina elmehet már, de a lány könnyre fakad. Ó, Florina még nem ért a végére a mondanivalójának, ő is kifejlődött már, mint Segelfoss és mindennek megtalálja a fortélyát.

Csönd, ne bőgj olyan hangosan!

Florina azonban élvezni akarta ezeket a perceket és legalább a szívén is könnyített egy kicsit. Szívósnak és földresujtottnak mutatkozott, lassankint pedig nagyszerű átmenetet talált a szolgáló szaknyelvbe, folyton azt erősítgette, hogy semmi szíve sincs annak a férfinek, aki pedig bezzeg máskép beszélt, mikor „liliomtiprásról“ volt szó.

Liliom? kérdezte az ügyvéd és felugrott a székről. Vigyen el engem az ördög, ha liliom volt.

Itt a takarékkönyve, mondta Florina és az asztalra dobta a betétkönyvecskét, nekem nem kell!

Rasch ügyvéd egy pillanatig merőn nézett a lány arcába. Aztán kurtán fölnevetett és azt mondta: No még hozzáteszek valamit, a mai napon kerek összegre egészítem ki. Aztán mutasd majd meg a vältai Nilsnek.

Az ügyvéd beírt valamit a könyvbe, aztán visszaadta Florinának egy olyan mozdulattal, hogy az végét szegte minden további társalgásnak. A lány elvette a könyvet, talán zavaradottságában, talán csak kiváncsiságában, fölnyitotta, aztán elolvasta, hogy mi áll benne, ujra bekötötte a száját a kendővel, a könyvecskét a mellébe rejtette és kiment az irodából.

No, ez is rendben volt! Sőt ezt alaposan elintézte! Az ügyvéd elővette a bank főkönyvét és bevezette az összeget, aztán ismét elmerült a gondolataiban. Igen, minden rendben volt. De azért legokosabb lesz, ha Lars Manuelsennel szemben barátságosnak és engedékenynek mutatkozik. Úgy látszik, az öreg gézengúz nem viseli el a szigorúbb bánásmódot és így kettőjük közül – az okosabbnak kell engednie.

Az ügyvéd az ajtóba áll és levelet diktál az irnokának: Előljáró úrnak, Ura. Tisztelettel kérjük, hogy a Segelfossi Takarék- és Kölcsönpénztár javára esedékes és befizetendő árverési összegeket 8 azaz nyolc napon belül elulírotthoz eljuttatni szíveskedjék…

Hiába, ez a nap már elromlott. Rasch veszi a kalapját, botját és sétálni indul a szabad levegőre. Hallja, hogy kint a földnyelven cipekednek és ácsolnak és odairányitja a lépteit. Ácsok dolgoznak a csónakházon, a tánctermen, boltos Theodor kibővíti a csónakházat, egészen átépíttetti, színpad lesz benne, meg padsorok.

Mi történik itt?

Színház lesz, felelik a munkások.

Íme, a hús vágyát így fojtják el gyufával! Még csak fokozni fogják evvel a színházzal.

Az ügyvéd egy pillanatig ott áll és nézi a munkát. Akkor ér oda Baardsen távirász. Nyilván van valami köze az új épülethez, mert ő ad parancsot és ide meg oda mutogat. Az ügyvéd várja, hogy a távirász köszön-e neki. Esze ágában sincs. Baardsen mérőléccel méreget egy falat, aztán megint parancsol valamit. Vajjon Rasch ügyvéd belenyugodhatik-e abba, hogy úgy bánjanak vele, mintha csak levegő lenne? Ez a távirász mindig szemtelen volt, nem köszönt, ellenben ivott és csellózott és félénk volt a lányokkal szemben. Ügyetlen fickó!

Rasch ügyvéd elmegy a boltba. Fölemelik előtte a pult csapódeszkáját s ő a súlyos lábával végigdübörög a bolton, bemegy az irodába. Ez az iroda Theodor szentélye volt, íróasztal, pénzszekrény és forgószék állt benne. Theodor ír valamit.

Az ügyvéd szóbahozza a kétkoronás dolgát. Jelentéktelennek látszott ugyan az ügy, de Rasch ügyvéd bizonyára nem tartja kevésbé jelentékenynek, mint a többi ügyét. Miért akaszkodjék össze Lars Manuelsennel két korona miatt? Hiszen az egész vagyona kis kétkoronásokból épült fel.

Mikor Theodor meghallja, hogy miről van szó, először nem talál szavakat és az arca szinte komikussá válik a nagy csodálkozástól. De okos ember és megérti, hogy nem szabad sokáig tétováznia.

Tessék a pénz! mondta. Egészen megfeledkeztem róla. Igen, a parton találtam.

Köszönöm, mondja az ügyvéd. Mindjárt mondtam, hogy ön ideadja nekem, ha figyelmeztetem. Egyébként hogy megy a sora, Jensen?

Meglehetősen.

De a boltos Theodornak nincs nagy kedve ahhoz, hogy a pénzt így kidobálja az ablakon. Nem úgy nevelték és nem is arra született.

De azért ne tessék gondolni, hogy a pénz Lars Manuelsené volt, mondja.