Part 4

Akkor majd lát néhány régi képet. Azok az ősök. Először nem tetszenek az embernek, mert gőgösöknek látszanak és nem is nagyon előkelőek. Az úr az ő fegyverzetében majomra hasonlít ás csak egy kiválósága van, az akarata, az az alapvető vonása. És a hölgye? A hölgynek modelt kell ülnie, belibeg az ajtón, a selyemkelmék és aranypántok egész áradatában és letelepszik egy székre. Olyan kényes, hogy amíg a széken ül, a lábát párnán kell pihentetnie. Három sor gyöngy van azon a párnán, ahová a lábát teszi. Aztán felveti a fejét, uralkodói arcot vág, de a gőgje határtalan. Látja, olyan új még a maga fenségében, hogy azt hiszi, nem is venné észre senki, ha nem hangsúlyozná. De ez a két tulajdonság: az akarat és a gőg, ha pénz is van hozzá, alkotja a felsőbb osztályt.

Igen, a pénz, mondja Didriksen úr, csak azért, hogy ne üljön ott egészen némán.

A pénz. De annak nem szabad pár garasnak lennie, hanem óriási vagyonnak. A garas csak arra jó, hogy ellágyítsa a fajt, megóvja a nedves lábtól, a garassal csak az értéktelen hiúságot nevelik. Nem, valódi gazdagság kell ahhoz.

Azt hiszem, ideje, hogy elmenjünk, mondja Theodor és megint az órájára néz.

A távirász arcán az elégedetlenség kifejezése villan át. De rögtön összeszedi magát és úgy tesz, mintha semmit se hallott volna. Látszik rajta, hogy tovább is beszélne. Ó, mi mindenről beszélhetne még!

Hiszen nincsen még késő, mondja a házigazda.

De ha ezt az egész lakomát Theodornak, a kereskedőnek a tiszteletére rendezték, akkor mégis csak udvariatlanság a jó távirász részéről, hogy egész este magát tólja előtérbe. A gépmester tud harmonikázni, ez jó megoldás lenne! Didireksen úr gondolkozik a dolgon, kicsit kidugja a nyelve hegyét, elkapja vele kicsiny bajuszát, megfogja a fogával, aztán a nyelve hegyével megint kilöki. Befejezte a gondolkozást. Behívatja a gépmestert.

Remélem, az urak megelégszenek azzal a zenével is, amivel a házam szolgálhat, mondja mentegetőzve.

És mikor a gépmester belép a harmonikájával, ő is előbb egy pohár jó bort kap, annyira szívesen látják. A harmonika szomorúan fest, tele van szénporral, meg olajfoltokkal, de hangja van, szépen szól. Theodor felélénkül, ismeri ezt a zenét a csónakházból. Kiissza a poharát és a lábával a keringő taktusát veri. A távirász ránéz. Theodor kicsit megzavarodik, röstelli a lelekesedését.

Miért nem hozta el a csellóját? mondja.

Miért hoztam volna el, hiszen most úgyis megkapja a muzsikáját? felelte Baardsen.

Ön csellózik? kérdi a gépész és a diványra dobja a harmonikáját. Otthonosan érzi magát ebben a szalónban, ujabb poharat tölt magának, iszik és vonakodik tovább játszani. Inkább kártyázzunk, mondja.

Didriksen egyikről a másikra nézett.

Abban szívesen résztveszek, mondta Theodor.

Ramslit. Korlátozott betéttel, mondta a gépész és megkeverte a kártyát. Amióta egyik kereskedőtől a másikig utaztak végig a norvég parton, nem egyszer rendezett már játékot ebben a szalónban és már értette a módját: Hányan vagyunk? Négyen! mondta és elővette a táblákat.

Nem kártyázom, mondta Baardsen.

De a többiek nekilendültek és azt mondták, hogy majd megtanítják. Négynél kevesebb nem játszhatja ezt a játékot.

Nagy szívességet tesz nekünk, mondta Didriksen udvariasan.

De édes istenem, akinek nincs pénz a zsebében, az nem kártyázhatik pénzbe! ellenkezik Baardsen.

Kérem, ezt a kis aprópénzt nyugodtan eljátszhatja, mondja Didriksen és valami papirpénzt ad Baardsennek. Igazán nagy szívességet tesz vele, ha résztvesz, mert különben csak hárman lennénk.

A gépész már ki is osztotta a kártyát és megkezdődött a játék. Mindenki tantuszokat vesz, hogy azzal fizessen. Baardsen nyert. Álmos közömbösséggel adta vissza Didriksennek a papirpénzét és tovább játszott, megint nyert, a tantuszait eladta készpénzért valamelyik partnerének és már jónéhány bankjegy feküdt előtte. Mindenki sokat ivott. A gépész jókedvű fickó volt és rossz tréfákat mondott, ha veszített. A két kereskedő azonban sokkal gazdagabb volt, semhogy egy kis veszteségért felizgult volna. Végül Theodort mégis bosszantani kezdte a balszerencséje. Ilyesmi még sohase történt velem, mondta.

Hány óra? kiáltotta a gépész. Mostantól kezdve növekvő betétekkel játszunk. Egy kicsit meg kell koppasztanunk a nyerőt. Haha!

Didriksen úr sorban egymásután a vendégeire nézett, Theodor pedig ezt mondta:

Kettőzzük meg a tétet, én nem bánom.

És mit szól hozzá a nyerő? kérdezte Didriksen úr mosolyogva.

Baardsen ezt felelte: A nyerő? Az mindenbe beleegyezik. Itt van két bankjegy. Nos, uraim, mutassák meg, hogy el tudják-e kaparintani tőlem.

Olyan mindegy magának a pénz? kérdezte Theodor.

De most aztán mintha minden megbolondult volna. Baardsen megint nyert, gyakran a legnevetségesebb kártyákkal is. Mintha megboszorkányozták volna őket. Persze időközben egyszer-kétszer veszített is, másszor viszont egymásután többször is megkoppasztotta a többieket és mikor a betétek emelkedtek, az öszeg végül alaposan a magasba szökött, bár a ramsli ostoba és szegényes játék.

No látja, Baardsen, mégis csak érdemes volt ma idejönnie a hajóra, mondta Theodor.

A házigazda ennél a megjegyzésnél nem támogathatta mélyen tisztelt vevőjét, de a gépész helyeselt, Baardsen felé emelte a poharát és így szólt: Ó, csak lenne itt a hajó egy hétig, akkor majd alaposan megbosszulnánk magunkat! És teli torokból nevetett.

Baardsen előtt feküdt ekkor már a tantuszok nagyobb része és azonkívül még egy halom bankjegy is. Mikor Theodor a következő játszma előtt tantuszokat vett, tapintatlanul ezt mondta:

Nem lehetne ezt a huszonöt koronát leírni a boltbeli számlájára?

Dehogynem, felelte Baardsen.

Nincs is vita a dologról.

Talán nem volt egészen helyénvaló a Theodor részéről, hogy ilyen módon fizettette ki magát, de a távirász viselkedése egész este még furcsább volt: tartozott a fiatal kereskedőnek és mégis lóhátról beszélt vele, gúnyosan, sőt egyszerűen észre sem akarta venni. És a hitelező nem viszonozta ezt, hanem tűrte. Ennek az ördöngős Baardsennek bizonyára megint megvolt ezzel a célja és alighanem hosszú és mélyértelmű magyarázatba bocsátkozott volna, ha valaki megkérdezi. De tovább játszottak. Theodor megint tantuszokat vett és azt mondta: Ezt a huszonöt koronát is levonhatom?

Igen, felelte Baardsen.

Nem emlékszem ugyan, hogy mennyivel tartozik, de ha többet fizetett, akkor majd holnap leszámolunk.

Igen, mondta Baardsen.

Ekkor a gépész letette a kártyát és azt mondta:

No, ma este nem tudjuk legyűrni a nyerőt, hagyjuk abba. Számoljunk le.

Mindegyik beváltotta a tantuszait. Közben iddogáltak és fecsegtek. Csak Baardsen ült csendesen a helyén és forgatta a bankjegyeit az ujjai között, végül megszámlálatlanul vágta zsebre őket. Vajjon ezzel a többieket akarta bosszantani és azt hitte, hogy eredetien viselkedik? Akkor más módot választhatott volna, mert hiszen csak a szegények bánnak hanyagul a pénzzel, hiszen azért szegények. Senkisem olyan esztelen tékozló, mint a csavargó.

Bankjegy feküdt a földön, a gépész felvette és így szólt:

Ez is bizonyára az öné.

Köszönöm, mondta Baardsen és a bankjegyet a többi mellé gyűrte.

Ekkor a gépész felszólítás nélkül fogta a harmonikáját és dübörgő basszusban indulót kezdett játszani. Tyüh, hogyan szólt az! Teljes erejéből játszott, az arca eltorzult és szuszogott az erőlködéstől. Aztán hirtelen abbahagyta, felkacagott és azt mondta: Ezt csinálják utánam! A többiek kérték, hogy játsszék tovább és a gépész tovább is játszott.

Isten tudja hogyan, de a hangok végigdübörögtek a parton és az esti sétálók is meghallották. Egyre több ember gyülekezett a hajó köré és néhányan a fiatalok közül felmentek a fedélzetre. A szalónban ülő urak hallották, hogy a fejük fölött ide-oda topog valaki. Táncoltak a fedélzeten.

Ez nagyon tetszett az uraknak egy darabig. De Theodor hamar felkelt és hazament. Az ivás, a zene, meg a tánc bizonyára megint elégikus hangulatba ringatták és eszébe idézték, hogy szerelmes.

Mikor Baardsen távirász hazament, Holmengraa úr nagy gabonapajtájának egyik sarkából civakodó szerelmespár hangját hallotta. A fiú azzal vádolta a lányt, hogy sokat hallott róla, nyomorultul, hűtlenül viselkedett, amíg ő távol volt. A leány azonban sírt és mindent letagadott. És pénzről is szó esett, arról, hogy a lánynak néhány száz koronája van. De a fiú azt mondta, hogy fütyül rá, nincs szüksége rá, három hónapi bérét takarította meg. Akkor tégy, amit akarsz, mondta a lány. Jó lesz, ha hazamégy, adta vissza a szót a legény és kilépett a sarokból. A vältai Nils volt, a sárga selyemnyakkendős ember. Meg se fordult, hanem csak ment az útján egyenesen. Erre kilépett a lány is: Florina, Rasch ügyvéd cselédje. Nagy, gyapjúkendő volt a száján és az arcán, amit hátravetett, amikor beszélt, de rögtön ismét előrehúzta, amint befejezte a mondókáját. Lám, ott megy a vőlegénye és vissza se fordul. Nils! mondta a lány. A legény nem felelt. Egyszerre csak felkiáltott a lány: Most felmegyek a hajóra táncolni! Meglátod! Jó mulatást! viszonozta a legény. A lány még jó darabig utánanézett a legénynek. A távirász elhaladt mellette, de a lány nem is vette észre, két nagy szeme csak bámult ki a gyapjúkendő mögül, ki a levegőbe. Aztán leszaladt a rakodópartra és fel a hajó fedélzetére.

Csönd ülte meg a keskeny uccákat és a házak közét, a városka már nyugovóra tért és a vad hattyúk dala csak messziről hangzott. Baardsen befelé haladt a parton. A vältai Nils előtte haladt. Elszánt legény ez a vőlegény! Erős fickó, egyszer se fordult vissza. Erős? Persze. Alig mult húsz éves és három havi bére van a zsebében! De Baardsennak, amint vagy egy negyedóra hosszat egyforma távolságban ment mögötte, hirtelen az jutott eszébe: hátha egész idő alatt hallotta a lépéseimet és azt hitte, hogy a menyasszonya követi?… Hm, mondta hangosan. Továbbmegy a legény? Az ijedten fordul vissza, a látszat kedvéért tesz még néhány lépést, aztán megáll. Az erős emberből egyszerre gyenge lett, végigtapogatja magát, a zsebében keresgél, ugyan mit? Ó, csak úgy tesz, mintha elvesztett volna valamit és azt keresné, csak azért, hogy ürügye legyen a visszafordulásra. Elébe megy a távirdásznak, aggodalmasan mosolyog, mikor elhaladt mellette, mosolyog, mint egy szegény kisgyerek: ott felejtettem… láttak már ilyet? Aztán gyorsan leszalad a kikötő felé. És hogy fenntartsa a látszatot, folyton a zsebeiben kotorászik.

De íme, a gőzhajó elfordul a parttól és méltóságteljesen kisiklik a nyílt tengerre!

A vältai Nils hirtelen megáll és csalódottan bámul előre. Aztán nagy ugrásokkal a part felé rohan, mintha utól akarná érni a távozó hajót. És a hattyúk éppenúgy dalolnak a távolban, mint azelőtt.

Baardsen távirász tovább baktat. Bemegy a városba, Nils varga házába, elhalad kis tanyák, emberi lakások, irtások előtt. Itt-ott már kint vannak a juhok, bár a hó még nem olvadt el mindenütt. Egyszerre csak megfordul és bemegy a varga házába.

Láttam füstölögni a kéményedet, gondoltam, hogy már fent vagy, mondta.

Nils letöröl egy széket, meg egy zsámolyt a vendégének és nagy zavarban van. Az asztalon nagy papirdarabon hering és néhány darab burgonya fekszik.

Igen, mondja Nils, kávét főzök. Éppen most jöttem haza a városból és kávét akartam főzni, bizony most tekintélyes kávékészletem van. Ó, Baardsen úr, kár magának ilyen szobába jönnie, ahol le sem ülhet.

Lerakja az asztalt, a heringet és a burgonyát az ágyra teszi és zavartan fecseg: Igen, a kémény füstölög, kávét akartam főzni, rengeteg kávém van. Ha szabad lenne egy csésze kávéval megkínálnom… ha nem is éppen jó…

Elfogadom a meghívást.

Nagy csodálkozás! Komoly kijelentés volt ez? Ó, édes istenem, csak legalább jó lenne… de akkor sincs mit beleaprítani. Véletlenül cukrom sincsen, ma este a boltban felejtettem. De az a legrosszabb, hogy a kávé is ott maradt, az egész staniclit ott felejtettem a pulton. Az utóbbi időben nagyon rossz az emlékezésem! mondta Nils varga.

Miféle arckép ez? kérdi Baardsen, bár nagyon jól tudja, hogy a kép kit ábrázol. A varga fiát, az amerikai U. Nelsont, felcicomázottan, jóllakottan és megfésülten, a régi Ulrichot.

És a hölgy? kérdi Baardsen.

Bizony, az még nagy titok, feleli Nils. De ha jól megértettem, ezt akarja feleségül venni. Ki hitte volna… a kis Ulrich… nemrég még velem járt házról-házra és cipőket csinált. És kezdetben ilyen kicsi keze volt. De most? Termetes ember lett belőle. Hiába, ez már a világ sora. Egyszerre Baardsen hirtelen részegnek és durvának tetteti magát, felteszi a kalapját és ezt mondja:

Vidd el innen ezt a nyomorult csészét, hiszen ez nem kávé, ilyesmit nem iszom. Mit is akartam mondani… nesze, tedd el ezeket a bankjegyeket és utazz Amerikába. Csönd, hadd mondjam végig! Tehát a bankjegyek a tieid. Utazz Amerikába te is, hallod? Hát nem tudsz hallgatni, amíg én be nem fejeztem? Vedd meg a hajójegyet és utazz el. A pénz a tied. Nem akarom tovább hallgatni a fecsegésedet. Jó lesz, ha minél előbb pusztulsz innen!… Érted?…

Baardsen már távozott a kunyhóból, de még mindig ugyanazon a hangon folytatta a beszédet. Nils utána totyogott a bankjegyekkel és még mindig szabadkozott. A távirásznak végül már a legbolondabb ellenvetéseket kell hallgatnia: hiszen olyasmije sincs, amit cipelhetnék önnek! Már minthogy ő, az óriás, ringóvállú Baardsen cipeltessen valamit ezzel a vén, keshedt csizmadiával.

Mikor Baardsen hazafelé megy, látja, hogy a kis gőzhajó ismét a part felé közeledik. Egy kis kiránduláson volt a nyilt tengeren, kéjutazást tett a város lakóival, néhány fiatal teremtéssel, aki a hűvös éjszakában a fedélzeten táncolt.

Mikor Baardsen a táviróhivatal helyiségébe lépett, Gottfred a készülék előtt ült, és szorgalmasan telegrafált. A kis Gottfred Bertelsen, a sagvikai Bertel fia, éppen egy óriás táviratnak a végét adta le Didriksen & Hybrecht cimére. A cég képviselője, a fiatal Didriksen, emiatt a távirat miatt tartatta nyitva a táviróhivatalt. A sürgöny a nagy üzletre vonatkozott és a boltos Theodor egész megrendelését tartalmazta. Ó, ez a fiatal Didriksen, a táviróhivatal nyitvatartása nagy reklám volt és nem került sokba. A vevőire való tekintettel volt szüksége erre a fogásra, hogy hízelegjen nekik és hogy megtisztelje őket.

Gottfred befejezte a táviratot, megfordult és így szólt:

Mindenki a maga óriási szerencséjéről beszél.

Baardsen ásított.

Theodor hazamenet bekukkantott ide és ő mondta, hogy maga rengeteget nyert.

Ó, az igaz, mondta Baardsen. Mintha megbabonáztak volna.

Ennek nagyon örülök, mondta Gottfred.

Azt mégse mondanám, hogy rengeteget nyertem, mert hiszen a kiadásokat le kell vonni belőle. De a nyereség még így is nyereség marad. Mintha csak megbabonáztak volna.

Mennyi lehet?

Ó, nem is olyan sok. Magának pedig egész este dolga volt, szegénykém!

Örülök a nyereségének a maga érdekében, Baardsen úr, mert a felügyelő mindennap eljöhet és maga póruljárhat egyszer, tudja!

Az ördögbe is, értse meg hát, hogy nem maradt sok, ha az ember levonja a kiadásokat! kiáltotta Baardsen türelmetlenül.

Kiadásokat? Micsoda kiadásokat?

Hát nem kellett elszámolni? Egyszer egy bankjegy esik le a földre, másszor egy tantusz röpül ide meg oda, mindent rendbe kell hozni. Hiszen maga nem tud kártyázni.

A fiatal Gottfred a földre néz és gondolkozik.

De azért a pénztárt rendbe tudja hozni, úgye? mondta.

Hogyne, hogyne. De maga már fáradt bizonyára. Egyébként is ez az én pénztáram és nem a magáé. Az a legnagyobb baj, hogy maga féléjszakán át itt ült, amíg én szórakoztam.

Rossz sejtelmek kezdenek ébredezni a jó kis Gottfred szívében. Már régebbi alkalmakból ismeri Baardsen hanyagságát anyagi dolgokban és nem tudja elfojtani a megjegyzését:

Az lesz a legnagyobb baj, ha maga nem fogja rögtön rendbehozni a pénztárt. Tudja, hogy mi vár akkor magára?…

Akkor maga lesz a távirda főnöke, énhelyettem, Gottfred. És én talán megkapom a maga helyét.

Ezzel ne tréfáljon! felelte Gottfred. Tessék, itt az elszámolás. Pótolja a pénztárhiányt.

Baardsennek a sarokban állt a csellója, odalép hozzá és bólint.

Nem akarja megtenni? kérdezte Gottfred.

Erre Baardsen felcsattant.

Nem akarja? Nem akarja? Mondom, hogy nem tudom rendbehozni. Nem elég ez magának? Mit jajveszékel itt?

Nem tudja rendbehozni?

Nem, nincs pénzem. Jőjjön ide és motozzon meg. Láthatja, hogy nincs pénzem, a zsebeim üresek, egyetlen őre sincs bennük.

Akkor valakinek odaadta a pénzt.

Persze, hogy odaadtam valakinek, maga bolond!

Gottfred megint a földre nézett, gondolkozott, aztán azt mondta:

Szegény ember!

Erre Baardsen megsértődött és így szólt:

Nem értem magát… Azt hiszi, joga van engem sajnálni?

Ki kapta azt a pénzt?

Az ördög vigye el magát, ember! kiáltotta Baardsen. Hogy ki kapta a pénzt? Nils vargának adtam kölcsön. Amerikába akar menni a fiához. Nils varga. Kezdem hinni, hogy maga begbolondult!

Gottfred gyorsan határozott. Megesküdött, hogy most odamegy és valamit visszahoz a pénzből a fejére csapta a kalapját és kirohant. Baardsen tátott szájjal nézett utána, néhány lépést tett, hogy visszahívja, de amikor látta, hogy késő, hallgatott. Aztán leült a csellójához, játszott, részegen, mint akiből teljesen hiányzik a felelősségérzet.

4.

A postahajóból óriási zongorát raknak ki. Martin béres öt másik legénnyel erőlködik és a súlyos ládát szánra emeli, hogy a már meglehetősen elolvadt szánúton elszállítsák. A zongorát ifjú Willatz, Segelfoss ura rendelte. Ő maga azonban nem jött meg és üzenetet se küldött. Már most hová vigyék a zongorát? A kastélyba, vagy a téglaégetőbe? Martin, meg az öt másik legény tanakodtak. Elküldtek valakit Rasch ügyvédnéhez és őtőle kérdezték meg. Az asszony azt mondta, hogy a zongorát természetesen a kastélyba kell vinni, Holmsen úr saját szobájába. Hát hová egyebüvé? A küldönc megköszönte a felvilágosítást és elment. De még nem járt messze, amikor Raschné utána kiáltott, hogy nem, vigyék a zongorát inkább a téglaégetőbe. Ki tudhatja, hogy hova kell vinni? De meg ott sem állhat a zongora, nem állhat egyszerre két szobában. Bizony az asszony se tudja, ő se tud határozni. Raschné nagy zavarban van és izgatott.

A küldönc visszamegy a rakpartra és Martin, meg az öt ember ujra tanakodni kezd.

Ekkor Holmengraa úr hozzájuk lépett és azt mondta:

Állítsátok a ládát a raktárházamba, amíg az ifjú Willatz megérkezik.

Ezzel megoldódott a kérdés. Az egyik ember helyeslően bólintott és megjegyezte: Az nem is lenne rossz! Egy másik azonban akadékoskodott: addig azonban tönkremegy a szánút és hogyan akarjátok akkor elszállítani ezt a nehéz hangszert? De Martin kiadta a parancsot: Ne fecsegjetek annyi ostobaságot, ha egyszer Holmengraa úr mondta.

De Martin béres nincs mindig Holmengraa úr mellett és olyankor ugyanezek az emberek tartózkodás nélkül bírálgatják a parancsait. Holmengraa úr már kezdte únni a tevékenységét, a munkáját és a helyzetét. Ma királynak lenni Segelfossban? Még rosszabb, mint igazi királynak lenni: egyik-másik sarkutazónak audienciát adni és egyébként pedig aláírni azt, amit az ország többsége elhatároz. Holmengraa úr örült, hogy Willatz ismét Segelfossba jön. Mikor először meghallotta a hírét, vidám húr rezdült meg benne. Nagyon kellemes hír volt ez, emlékezteti a régi Holmsenékra és azokra a szép időkre, amikor még napirenden volt, hogy vastag aranylánc fityegett a mellényén, isten tudja mi volt az a hír, talán üdvözlet a magányos embernek, olyan lelki vigaszféle, végre van megint valaki, akiről gondoskodhatik.

Mert kije volt különben? Senkije. Rasch ügyvéd? Az rongyosan járt, amíg ruhát nem vásárolhatott, mikor pedig ruhája is volt, akkor pocakot szerzett, meg duplatokát. És akkor már egyébre is volt kedve, nemcsak a pénzszerzésre. Muus körorvas? Nem nagyon okos ember és azonkívül meglehetősen hűvös természetű is. Bemagolta a könyveit és hisz bennük. Az az ember sohase szokott előre köszönni… Jól van, Holmengraa úr köszönt neki előbb. Nyilatkozott az emberekről, meg a világról, az életről, meg a halálról… jól van, Holmengraa úr hallgatta. De a legrosszabb talán a körorvos külseje volt, a degeneráltsága, az alacsony feje, a keresztbefésült hajszálaival, a rövidlátása és a nagy, torz füle. Valami szörnyszülött tévedhetett valamikor a családjába, talán évszázadok teltek már el azóta, hogy eltemették, de a körorvosban ismét feltámadt.

Mikor ez a két úr Holmengraa úr házába jött, – mindig a doktor lépett be előbb az ajtón, mert ragaszkodott a rangjához és csak utána az ügyvéd, mert hát ez úgysem ártott neki, – amikor tehát a két úr megtisztelte Holmengraa-t egy vasárnapesti látogatással, mindig szivesen fogadták és bőségesen traktálták őket, sokszor csak késő éjszaka távoztak onnan.

Holmengraa úr ilyenkor meghatódott: nagyon kedves, hogy az urak az én csekélységemre is gondolnak, szokta mondani. A házvezetőnője, Irgensné, született Geelmuyden lány, mindannyiszor felhasználta az alkalmat, sütött, főzött, nagyszerű vacsorát készített. Borjúhús meg szárnyas és kitünő mártás került az asztalra, sütemény és kompót a doktornak, a konyhaművészet mindenféle remeke. Ha Mariane kisasszony krisztiániai, vagy külföldi útjáról hazatért, olyankor ő is leült az asztalhoz és ivott egy pohárral. Ez a leány hamisítatlanul fiatal, jókedvű és különös volt, mexikói mesztic, indián arcvonású, settenkedő járású, egyszerre jó és gonosz, néha valóságos kis boszorkány. Dr. Muus az elmúlt évben megkérte ennek a gyermeknek a kezét és ez páratlanul érdekes körülmények között történt: ő is csak húsból-vérből való ember, mondta, és mivel szerencsére jó állása és tiszteletben álló neve van, most akarja megalapozni a boldogságát. A lány furcsán nézett rá és indiánosan villogott a szeme. Azt akarja mondani, hogy legyek a felesége? kérdezte. Igen, azt gondoltam. Hogy házasodjunk össze? kérdezte megint a lány. A doktor nem látott ebben semmi lehetetlenséget. Igaz, hogy meglehetősen nagy a korkülönbség köztünk, de neki van állása és jó családból származik, ez viszont sokat nyom a mérleg másik oldalán. Sőt még arra is tett célzást, hogy a külsejét se lehet olyan ijesztőnek mondani. Erre mindaketten hallgattak egy darabig.

És igazán kellek magának? kérdezte ujra Mariane, de most már ő volt a helyzet ura.

Alaposan megfontoltam a dolgot, felelte. Sajnos, még nem vagyok egészen bizonyos abban, hogy az egész családom beleegyezik-e, de hiszen elvégre ez csak az én dolgom, én pedig már határoztam. Erre a lány néhány évi meggondolási időt kért, hogy hozzászokhassék a gondolathoz… Öt évet, mondta, és a hangja nem tűrt ellentmondást.

Tulajdonképen nyolc évnek kellene lennie, mondta. De erre a nyolc évre az orvos a fejét rázta, hogy ez túlhosszú idő. Nyolc év, mondta. Hova gondol, hiszen az túlzás, de úgy látom, hogy maga nemcsak önmagának, hanem nekem is meggondolási időt akar adni… A dolog kissé bonyolult, mondta Mariane kisasszony. Az anyámnak indián vér folyt az ereiben és nem tudom, hogy teljesen elszakadtam-e már a mexikói törzsemtől. Ha köteles vagyok a törzsemmel közölni az ön ajánlatát, akkor bizonyos, hogy a törzsem éppen vándorúton van és akkor még öt év is elmulhatik, amíg megtalálom. De dr. Muus azt mondta, hogy erre fütyül és nem látja át, hogy miért kelle ebbe a kérdésbe egy mexikói néptörzset belekeverni. Erre azonban Mariane kisasszony komoly, titokzatos szavakkal megmagyarázta neki: a törzsnek törvényei vannak és jaj annak, aki megszegi. A törzs megbosszúlja magát! Erre valók a mérgezett nyilai! Ha a bosszúálló kéz nem is ér el ide Segelfossig, akkor is a Felix öcsém Mexikóban van, tengerész és a parti hajózásnál teljesít szolgálatot, őt bizonyára nem kímélnék.

A doktor egy darabig gondolkozott ezeken a szavakon, aztán nagy elhatározással mondta: Akkor hát az ön törzsének, meg az én családomnak nem lehet dolguk egymással. Bocsásson meg, hogy szóbahoztam.

Mariane bólintott. De azért továbbra is jó barátok maradhatunk, mondta dr. Muus.

Remélem, felelte a kisasszony és gyorsan kiosont az ajtón, hogy kiheverje a csapást.

Az ügyvéden, meg a doktoron kívül Holmengraa úr néha vendégül látta az ura-i előljárót is. Ez szeretetreméltó öregember volt, nem hozott magával emóciót. Mariane kisasszony órák hosszat elszórakozott vele, sőt Holmengraa úr maga is szívesen hívta meg, nem éppen azért, amiket mondott vagy tett, hanem inkább kedélyessége és a szép szürke haja miatt.

Olyan volt ez az ember, mint Fritz Reuter Bräsig bácsija, de annak fecsegése nélkül.

Jőjjön el megint, minél előbb! mondta rendesen Mariane kisasszony. Köszönöm, felelte az előljáró és födetlen fővel állt a folyosón, addig nem tette fel a kalapját, amíg a kisasszony el nem ment.

*

A lelkész ezermester volt. Tudott esztergályozni, értett az asztalos, meg a kovácsmesterséghez és természetesen eszeágában se volt híveit szellemi dolgokban úgy vezetni, mint Lars Manuelsen nagy fia, L. Lassen tette, akkor amikor még vikárius volt itt. Ó, a mostani pap mennyire letért a helyes útról! Ennek csak a kézügyessége volt nagy, tudott kosarat fonni, még a szánját is maga készítette. Sőt ennél nagy leleményességről tett bizonyságot. Az ülőhelyet régi zsákokból csinálta, ezeket enyvbe áztatta, aztán úgy formálta, ahogyan akarta. Mikor a forma megkeményedett, gipszet kent rá és mikor az megszáradt, tajtékkővel lecsiszolta, amíg minden szép síma nem volt. Végül háromszor átmázolta az ülőszekrényt sűrű lakkfestékkel és ezzel készen volt. Úgy érezte magát az ember a szánban, mintha valami könnyű, csodás üvegszekrényben ülne. Ezért a mesterműért választották meg a papot az egyházközség ügyvivőjévé.

A felesége egy délnorvégiai mezővároskából származott. Minden papné délnorvégiai mezővárosból származik, az egyik a vámtisztnek a lánya, a másik a kapitányé, a harmadik a városkamarásé és így tovább, mindegyik akkor megy férjhez, amikor az ura még mint tanító van a városka alkalmazásában. Igy jár mindegyik és így járt Landmarckné is. Rendőrfőnöknek a lánya volt, négy gyermek volt a családban és szűkös viszonyok közt éltek. Feleségül ment a tanítóhoz és neki is születtek gyermekei. Mikor azután a gyerekek száma nőtt, a tanítónak az ország északi részében kellett papi stallumért folyamodnia, bár nem tudott prédikálni. Igy jár minden theológus és Landmarck lelkész is így járt. Igy került Segelfoss szolgálatába, bár nem értett a dolgához… ostoba és unalmas foglalkozás ez olyan embernek, aki a kezével tud dolgozni. Asztalos és kovácsműhelyt rendezett be a paplakban és legboldogabb óráit a gyaluforgács és a kohó illata közt töltötte. Ez nem is volt olyan nagyon rossz. Hiszen még rosszabbul is mehetett volna a sora. Landmarck lelkész még csak elviselte.