Part 12

Persze, hogy nem, mondta Holmengraa úr. És azt remélte, hogy ezért az engedékenységért az ügyvéd majd enyhíteni fogja a lap hangját. Hiszen ezt a Rasch ügyvédet éppen a malomtulajdonos alkalmazta itt Segelfossban, ő egyengette az útját, sőt még az uraságnak is bemutatta a kastélyban, – csakugyan ne rejtőznék az ügyvédben semmi szemérem? Megengedné, hogy az ő ujságja lázítson a jótevője ellen?

Eszembe se volt, hogy önt megtámadjam, kedves barátom, mondta a doktor. Egészségére!

Egészségére! Nagyon hálás vagyok, amiért alkalmat adott, hogy eloszlassak egy félreértést, mondta az ügyvéd szertartásosan. Én nem tartozom a Segelfossi Ujság szerkesztőségéhez, jelenleg sem, aminthogy a multban sem tartoztam hozzá.

Most aztán általánosabb beszédtárgyra terelődött a szó, mindenféle helybeli és környékbeli hírekre. Landmarck lelkészről elmesélték, hogy éppen most fejezett be egy csinos egyfogatú kocsit, az utolsó kerékszögig mindent maga csinált rajta.

Mindez nagyon rendjén volna, mondta rá doktor Muus, de hogy egy tisztviselő, egy lelkész ilyesmivel foglalkozzék, – hová vezet ez? Ha én az apámat, vagy a nagyapámat az esztergapad mellett próbálnám elképzelni!

A keleti kérdést, Port-Arthur elestét egy szóval sem említette senki.

És a szertartásosan hallgatag fárfiaknak is megeredt lassan a nyelvük, nyilván a bor is megtette hatását. Az ifjú Willatznak is megjött a kedve, a malomtulajdonosnak átadja Anton Coldevin üdvözletét, elmondta, hogy nemsokára ideérkezik, sőt már útban is van. Apja, a konzul volt beteg, különben már régen is lenne.

De jól emlékszem még Coldevin konzulra, mondta Holmengraa úr. Ő közvetített, mikor a maga apja urától telket vásároltam, egy nyári éjszakán kötöttük meg az alkut, és az északi fény ragyogott felettünk. Nagyon szeretetreméltó ember volt a konzul, mindig volt kéznél egy jóizű tréfája.

Az ügyvéd ismét visszanyerte a fölényét:

Kár, hogy akkoriban még nem voltam itt, mondja, akkor biztosan én közvetítettem volna.

Kétségkívül!

Igen, igen, Holmengraa úr, ön által szereztem itt a birtokot és a működési teret. Apropos, látta a ligetemet az utóbbi időben? Valami pompás és csodás dolog, úgy-e, doktor úr?

Csakugyan nagyszerű. De, mint mondtam, még hiányoznak a pacsirták. Mikor rendezi meg már a kerti ünnepélyét, ügyvéd úr?

Hamarosan. Csak ez a kánikula múljék már el. Addigra a fák még jobban meglombosodnak és megnőnek néhány hüvelykkel. Most már van szökőkútam is, Holmengraa úr, és egy vasöntődével is tárgyalok, néhány művészi szobor dolgában. Tudja, mire gondolok? Arra, hogy tulajdonképen egészen helyén van itt a fényképész. Legalább fotografálhat majd az ünnepélyen, és meg is csinálja a maga kis üzletét, hiszen világos, hogy minden résztvevőnek kell majd kép.

Mariane kisasszony összevonta a szemöldökét, ravaszúl nézett az ügyvédre és úgy mondta:

Előbb azonban a bérmálkozókat kell lefényképeznie.

Mikor már felkeltek az asztaltól és megitták a feketét, Muus doktornak sikerült rövid időre egyedül maradnia Mariane kisasszonnyal. A doktor arról beszélt, hogy az ő csekély személyét illetőleg valami változás áll be, mert a leghatározottabb szándéka elhagyni Segelfosst… Ilyen az élet, az emberek egymásra akadnak, aztán szétválik az útjuk. Mi is egymásra akadtunk, Mariane kisasszony, és most…

Cisz, há, é, doktor úr, csak lágyan és bensőségesen, így ni: cisz, há, é…

A doktor a vastag szemüvegen át rámered:

Hát ez mit jelent?

Egy románc kezdődik így.

Vagyúgy, már megint gyerekek lettünk! mondta a doktor, és nevetett. Vagy csak a hétfejű hidra bújt elő a bűvös szekrénykéből?

Legfeljebb a saját gyufaskatulyájából, doktor úr. Fölösleges mondania, hogy az utóbbi időben gyakran fordúlt meg a lelkészlakban.

No ugyan! A doktor szabadkozni kezdett és igyekezett magát fehérre mosni. Hogy vajjon hova gondol Mariane? A papné rendkívüli asszony, közösek a hajlamaik, közös a kultúrájuk és ne felejtsük el, kérem, hogy a kislányokat csak nemrég bérmálták, a fiatalabbat éppen tavaly. Ne vessük el hát a sulykot.

Tehát a bérmálkozás, mint akadály! És mind a két lány nagy és csinos.

Nem tagadom, mondta a doktor. Természetes, hogy jó szemmel néznek a családban és hogy már jó néhányszor megfordultam ott. A két fiatal lány és az édesanyja csak maguknak élnek, a lelkész kevés időt szentelhet nekik, őt egészen leköti a műhelye. Így aztán érthető, hogy szegénykék örülnek, ha néha művelt társaságuk akad. De attól még nagy ugrás van odáig…

És maga inkább megugrik, kedves doktor úr, mondta Mariane.

A doktor erre meghajolt és így szólt:

Ez úgy hangzik, mintha egyenesen tanácsolná nekem. Szóval nem érdekli, hogy feladom-e ezt a tervet, vagy sem?

Cisz, há, é…

A doktor újra meghajol és otthagyja a gyerekes kisasszonyt.

Holmengraa úr kikísérte a vendégeit az útig és ott azzal bucsúzott, hogy a malomba megy. Szabad elkisérnem? kérdezte Willatz. Vajjon Holmengraa úr ezt az ajánlkozást csak elvárta-e, vagy pedig elő is idézte? Mert elég okos és éleselméjű volt hozzá. Meg volt az oka, hogy szeresse ezt a fiatalembert, örült, hogy visszatért és most együtt lehet vele, az ifjú Willatz eszébe idézte a régi időket, mikor ő még mint a mesék királya jött el Segelfossba, bejáratos volt a hadnagyékhoz, itt építkezett és megtelepedett. Micsoda napok voltak azok! Azóta megváltoztak az idők és a királynak le kellett szállni a trónjáról. Hátha még egyszer szerepelhet az életében egy Holmsen, aki följebb viszi őt!

A két úr lassan haladt föl az úton, szép meleg idő volt, néha-néha találkoztak Holmengraa úr valamelyik munkásával, mert éppen ilyen időtájt csináltak szabad órát maguknak a munkások. Talán szándékosan tette mindezt Holmengraa úr, meg akarta mutatni az ifjú Willatznak ezeket a felforgatott állapotokat?

Willatz azonban egyelőre nem látott semmit. Furcsa két emberke ez! mondta az ügyvédről és az orvosról. Ha beszélni hallom őket, azonnal megértem, miért eszik a kinaiak a rizst kis pálcikákkal!

Ugyan mire célzott ezzel? Hogy szűkkeblűek, korlátoltak és kicsinyesek voltak? Az ügyvéd kétségkívül nagy stréber volt, de a Muus doktor fölényeskedése még jobban visszataszította a fiatalembert. Lehet, hogy Willatz lelkében megragadt valami előkelősdi, valami dsentri-tempó még az angol iskola idejéből. Vagy az ősei elkótyavetyélt földjének utolsó maradványa bizsergett a vérében: egy kis heraldika? Az nem volt inyére, hogy a doktor, bár jó családból származott, mindig talpalt cipőt viselt, és hogy a kabátján meg lehetett látni a karosszék nyomát. És milyen furcsa ingeket tartott finomaknak! Mindez azonban még tűrhető lett volna, ha a jó doktor – önmagáról is fölényesen tud gondolkozni…

S hát ő, Willatz Holmsen, ismerte-e a maga ereje mértékét.

Az erős mindig egy még erősebbre ütközik. A negyedik Willatz Holmsen gondolt-e már arra, hogy kicsoda ő voltaképpen? A társai bizony már nem egyszer emlékeztették erre. És ő maga is gyakran tréfálkozott róla: ő az utolsó sarj a családfáján, olyan, mint egy ócska kép, ha már széttörték a keretét. Egy kevés külső dísz, egy kis dandység, valami öröklött vagyonka, törpe falusi birtok, – hát azért már banális egyéniségnek kell neki lenni? Az való, hogy kerek kétszáz esztendős múltra tekinthet vissza. És a fajtája? Ősei még szolgák és lakájok voltak és az uraságok széke mögött sorakoztak föl, így kezdték el a karrierjüket, aztán házgondnok, felügyelő lett belőlük, megszerezték a hatalmat, fölcseperedtek és gazdaságra jutottak. Ez volt az első stáció. Aztán négy generáció következett, a fényűzés, kifinomodás, – most pedig ki kell halnia a fajnak. Ez az élet sorja. Mi különös van benne? Nem jó-e, ha ilyen búvóhelyek keletkeznek a társadalomban, búvóhelyek, ahova új törtetők és ingyenélők ugorhatnak a helyükbe?

Bizony, a bor megoldja az ember nyelvét, Willatz most már belemerült a beszédbe és elmondott mindent, ami a szivét nyomta:

Ezek seholse vernek gyökeret, mindig csak délfelé törekszenek, mondta, megint csak az ügyvédre meg a doktorra célozva. Micsoda emberek ezek! Hivatalnoknépség! Csakugyan mind jobban belátom, mennyire igaza volt az apámnak, mikor azt mondta, hogy a hivatalnoktípus ér a legkevesebbet egy népben, – az csak olyan embergyártmány. A kereskedő, az üzletember mégis csak vállal valami kozkázatot, megalapítja a létét, egy kártyára teszi mindenét, néha semmi biztosítéka sincsen, csak várja minden pillanatban a nyereséget. A munkának, a spekulációnak és az eredménynek szenteli az életét, harcba száll a sorssal: a pajzzsal, vagy a pajzson. De ugyan mit él meg egy hivatalnok? Ha elhelyezik, akkor is csak a régi szárazmalmi munkát végzi egy új taposómalomban.

És az urak? Nekik abban rejlik az erejük, hogy megvolt a biztos talajuk: az ősi föld volt hazájuk, egy kisebb-nagyobb világ, ahol övék a hatalom. Kényes paripájukon kivágtattak a kapun a birtokra, amely egész sereg embernek adott kenyeret. Nemcsak megalapítottak egy nemzetséget, hanem be is ültették mélyen a talajba. Mikor aztán kihalóban volt a nemzetség, a hivatalnokok igyekeztek a helyébe ülni. És vajjon mi jogon? Már béna volt a kezük, semmihez se kezdhettek vele, csak ültek az intézőségben és írtak, írtak. Lassankint elhitték, hogy ez az élet, – ez a cselédmunka, amint a betűket rótták, egyet a másik után. A hivatalnokcsaládokban az apát akárhány fiú követhette a pályán, ez nem járt semmi kockázattal, ők csak egy veszedelmet ismertek, ha valaki későn tett le egy vizsgát. Nekik csak azt kellett folytatni, ami kivihető, érthető és megszokott, amit örököltek és amiért – fölvették a maguk kis évjáradékát. Amint az előd távozik, az utód nyomban elfoglalja a helyét, a múltja vezérfonala a jövőnek, ismert úton jár és csak az a kérdés, végigjárja-e?

Úgy-e, a kiváló embernél ez is egészen másképpen van, a gazdagság nem öröklődik át a végtelenségig, hanem kimerűl a harmadik vagy negyedik generációnál, a zsenit a sírba viszi a tulajdonosa és aztán – vagy föltámad, vagy nem. A nagyemberek kimerítik a nemzetségük minden őserejét. Ha lehetne, szabállyá kellene tenni, hogy a nagyembereknek csak lányuk lehessen, fiuk nem. Ennek törvénnyé kellene válnia az igazi arisztokratáknál. Bezzeg, a hivatalnoknép minden veszély nélkül hozhat a világra annyi fiat és annyi középszerűséget, amennyit csak akar.

Ó, milyen jól fejezte ki magát az ifjú Willatz, mennyire megoldotta a nyelvét a bor és milyen folyékony volt ilyenkor az előadása.

Végül azt mondta:

A hivatalnoknak nincs származása. Ő csak egy irányt követ: dél felé törekszik valamennyi. Soha sincsen saját otthonuk, mindig idegen telken laknak, a más házában. Képzeljük csak el, hogy nemzedékről-nemzedékre hajléktalan volt az egész családunk, mintha szünet nélkül az Isten átka függött volna felettünk. A gyermekek nem otthonosodnak meg azon a helyen, ahol születtek és fölnevelkedtek, hanem elviszik őket az első és a második és a harmadik helyről, ahol gyökeret eresztett a szivük, mert hát a szülők délre vágynak, mindig tovább dél felé, és ha elhelyezik őket, elvágnak minden gyökeret maguk mögött. Fáj a szívem az ilyen gyerekekért. Hosszú, hosszú évek múltán talán ismét elvergődnek egy ilyen meghitt helyre. Talán utazás közben elnézik a lelkükbe vésett régi nyomokat, és nem jön könny a szemükbe többé. Talán emlékeznek még valamelyik élményükre, ez a kő, az a nyárfa talán juttat valamit az eszükbe, igen, és ott, annál a pataknál forgácsot úsztattak a vízben. El-elnézik egy kis ideig, – aztán elmennek onnan. Utaznak tovább.

Nézze csak meg ezt a két embert! Annyi ideig hajoltak már egy asztal fölé, hogy belegörbült a hátuk és a kezük már nem alkalmas semmi rendes munkára. Az orrukon is gyakran ül szemüveg. Ez annak a jele, hogy a nagy tudomány, amely az agyukat elöntötte, elvonta a szemtől minden látóképességét és ők szegények, már nem látnak semmit. És ezekből az emberekből váljon új arisztokrácia! Nézze csak meg őket, ahogy ott baktatnak ketten.

Az ifjú Willatznak nem volt nehéz dolga, hogy mindezt kifejtse, hiszen most nem ellenkezett vele senki. De mikor a pajtásaival üldögélt együtt, biztosra vehette, hogy valaki majd nyersen leinti: hohó, az utód beszél, a nemesi sarj! És milyen jól tudja már a leckéjét, az apja meg a négy őse ugyan alaposan betanították! Az én apám bíró volt, az övé még csak nem is aktív tiszt, nos, melyik ér többet? És mit ér ő maga, a trónörökös úr? Van a vidéken egy kastélya! És mi lehet belőle? Azt egy jóstól kérdezzétek! Igy persze könnyű dolga van az embernek, ha nem sikerül valamelyik vizsgája, akkor otthagy csapot-papot és hazatér a vidéki birtokára. Ott mindig akad valami öreg szolgáló, az majd ellátja. Az utódnak, a nemesi sarjnak semmi gondja, megvan az öreg szolgálója, akit örökölt és a szolgálónak csinos főkötője van és jóságos szeme. Ha a nagyságos úr reggel sokáig hever az ágyban, akkor bejön s megkérdezi, hogy nem beteg-e, ha sokáig ül a nagyságos úr egy széken, ő ráveszi, hogy keljen fel, nehogy a hosszú ülés meg találjon ártani. És aztán meghal. Akkor a szolgáló virágot ültet a sírjára. Ez a nóta vége. És bizony, ők a legjobb utódok és nemesi ivadékok, ők: – a halottak. Azok rezignáltak és szerények! Bizony, Willatz Holmsen úr, csak amelyik jelentéktelen és haszontalan, az dacol a halállal és akar továbbélni mindenáron!

De hát mindenkinek megvannak a maga szempontjai, és Holmengraa úr is a maga gondolatait követte. Lehet, hogy a fiatalember beszédében az apjára, a hadnagyra emlékeztette valami, annak is hasonló nézetei voltak, ez meglátszott minden szaván és cselekedetén. Holmengraa úr fülében még mindig ott csengett az egykori hadnagy hangja, de annak minden szava keserű volt és igaz, a fia szájában viszont valahogy veszélytelenül hangzott. Lehet, hogy volt valami igaz abban, amit mondott: a nagyembereknek nem szabad fiút nemzeni.

Holmengraa úr csak rámondta, hogy igen, igen, bólintott és odahallgatott, gondolni azonban csak önmagára gondolt. Vajjon az ifjú Willatz nem vette észre a lebzselő munkásokat, és a sok rendetlenséget? Apja, a hadnagy, rájukmeresztette volna a szürke szemét és lett volna hozzájuk egy rövid kérdése.

A két úr némán haladt egymás mellett még egy darabig.

Az ön munkásaival találkoztunk odalent? kérdezte Willatz.

Igen.

Nem szoktak azok köszönni?

De igen, néha, felelte Holmengraa úr. Némelyikük köszön.

Hogy lehet az, hogy nem mind köszön, hiszen ön végre is a főnökük.

Hát ez csak úgy lehet, hogy a természet, mikor úrrá tesz valakit, nem mindig adja meg neki az úri föllépés kellékeit, mondta Holmengraa úr.

Ön így magyarázza? kérdezte Willatz.

A maga apja, az bezzeg úr volt. Gyakran gondolok rá, – meg a lovára. Ha csak a kezével intett, már szót fogadtak az emberei.

Próbálták volna csak meg szót nem fogadni!

És azért mégis helyén volt a szíve. Keményen állt a lábán, mert tudta, hogy sok ember sorsa függ rajta, és tudta jól: ha ő meginog, akkor százan zuhannak a porba.

Bizony, úgy volt az, mondta Willatz. Na, itt jön egy másik, – lássuk köszön-e ez.

Holmengraa úr feltekintett, mintha csak most venné észre az emberét, és azt mondta:

Ez Konrad, – ez biztosan nem köszön.

Miféle Konrad? Az, amelyik elvitte az ön cipőit?

Holmengraa úr szomorúan mosolygott.

Igen, ez csak egyike a sok gonosz csinyjeinek.

És ön mégis megtartja a szolgálatában?

Igen, meg kell tartanom, különben a többi társa összefog vele és sztrájka lép.

Hát hadd sztrájkoljanak! mondta Willatz.

Konrad elsomfordált a két férfi mellett. Begombolta a mellényét és ez a foglalkozás szemmelláthatólag tökéletesen lekötötte a figyelmét.

Csakugyan nem köszönt, állapította meg Willatz. De hova mennek ilyenkor sorjában az ön munkásai?

Nem tudom, munkaszünetet tartanak, ők maguk honosították meg így. Néhánya úgy látom, ott szemben üldögél az erdőben.

Willatz Holmengraa úrra nézett és egyszeriben megértette, hogy a mesebeli király mennyire megroskadt. Látta, amint az ajka könnyen megremeg és az írisz a szemében fénytelen és színtelen lett. Bizony, megvénült már ez az ember.

Ifjú Willatz megállt és azt mondta:

Ugyan hívja vissza azt az embert! Kérdezze meg tőle, hová megy!

Holmengraa úr engedelmeskedett és nagyot kiáltott:

Konrad! Gyere csak ide kérlek, egy pillanatra!

Willatz meglepődött ezen a kérő formán és azon is, hogy a malomtulajdonos néhány lépést tett a munkása felé. Azt gondolta talán, hogy ezzel könnyít a dolgán? Ettől ugyan Konrad nem szaporázta a lépteit. Mikor végre nagynehezen odacammogott, nem várta be a parancsot, hanem maga kérdezte meg:

Tessék?

Hová mégy?

Hova megyek? mondta Konrad. Sehova.

Hát nem munka ideje van most?

A többiek elmentek, hogy egy kicsit kiszuszogják magukat. Hát én is elmentem.

Menj vissza a munkádhoz! mondta Holmengraa úr.

Konrad nagyon furcsállotta a hangot és szokatlannak találta. Valami különös történhetett, egy egész váratlan fordulat, mert a malomtulajdonos visszanyerte a hangját, nemcsak néhány szót vetett oda, hogy aztán elfordúljon, mintha el akarna rejtőzni. De meg aztán nem is volt egyedül, hanem a kastély tulajdonosa ment az oldalán, – hét ez ugyan mit jelentsen?

Én is visszamegyek majd, mikor a többi, mondta Konrad és megfordult.

No, mi baj, Konrad? hangzott az erdő széléről.

Hogy álljunk rögtön munkába, felelte Konrad.

Gyertek, fiúk, ezt már én is szeretném látni! hangzott ismét az erdő felől.

És azzal kilépett Aslak, hatalmas, szélesvállú férfi, szájában az elmaradhatatlan pipa. A fején ellenzős sapka, zöld zekét viselt, a lábát pedig magas csizmába dugta, ennek a szárán csattok voltak. Két másik munkás is ment vele, ingujjban, de szalmakalappal a fejükön és cigarettával a szájukban.

A malom felé indultak. Konrad csatlakozott a társaihoz és heves beszélgetés indult meg köztük.

Azt szeretném csak látni! mondta Aslak.

Holmengraa úr lehajtott fővel ment az úton és gondolkozott. Lehajtott fővel! Így igazán nem járhat egy király!

Lehet, hogy valami kész terve volt már és ütni akarta a vasat, amíg meleg. Mikor a malom elé érkeztek, megkérdezte a sagvikai Bertelt:

Nincs talán szükségünk az emberekre, Bertel, hogy így elkószálnak a munkaidő közepén?

De igen, szükségünk van rájuk, mondta Bertel.

Ole Johant is odahajtotta a mértéktelen kíváncsisága.

Persze, hogy szükség van rájuk, mondta.

De hiszen elkóborolnak!

Igen, azt gyakran megteszik.

Igenis, gyakran megtesszük, hangzott fel az Aslak szava.

Holmengraa úr a munkások felé fordult és azt mondta:

Ezentúl nem tesszük többször.

Nem? kérdezte Aslak. És azt hiszi, hogy ezt Holmengraa úr egyedül fogja meghatározni?

Igen.

Ejha! Én pedig úgy képzeltem, hogy ahhoz még nekünk is lesz szavunk.

Nem lesz.

Nem-e? Hát csak látszik, hogy ki született úrnak.

Halljátok? Azt akarja, hogy befogjuk a szánkat! mondta Konrad.

Általános mormogás. Mind több munkás szakította meg az őgyelgést és sietett oda. Látták, hogy ott történik valami. Aslak szipákolt és köpködött. Mikor a pipája kialudt, egyszerre több gyufával akarta meggyújtani és a gyufákat aztán nem taposta el, hagyta, hogy égjenek a földön. Nagy, behemót ember volt, most pedig különösen bízott magában.

Mindenki a munkájához, emberek! parancsolta a malomtulajdonos. Aki dolgozni akar, azonnal munkába áll, a többi mehet ahova akar.

Rövid hallgatás.

Ejnye, hát már rabszolgák lettünk? kérdezte Aslak.

A malomtulajdonos el akarta hallgattatni és rászólt:

Téged mindenesetre elbocsátalak, Aslak.

Aslak még sohasem hallott ilyen beszédet a malomtulajdonos szájából. Még a pipáját is elfelejtette szívni, annyira leverte a lábáról ez a hihetetlen fordulat. Mikor kicsit észbekapott, azonnal magyarázkodni kezdett és kijelentette, hogy ezt a külön pihenőt már évekkel ezelőtt honosították meg és nem hajlandók lemondani róla. Végül azt mondta, ha őt elbocsátják, akkor alighanem mások is leteszik a kalapácsot.

Mindannyian letesszük, helyeselték a többiek.

Ez a támogatás megerősítette Aslakot. Most már biztos lett a fellépése, haragos volt, tiszteletlenül beszélt a főnökével, tegezte és Tóbiásnak nevezte.

Tudjuk jól, hogy honnan származol, mondta neki, egy jött-ment vagy és Tóbiás a neved, ne tégy úgy, mintha te lennél a római pápa. Ha még egy szót szólsz, itt hagyunk faképnél valamennyien!

Rendben van, menj csak a kikötőmesterhez, ő majd kifizeti a béredet, mondta Holmengraa úr.

De Aslaknak még egy ütőkártya lehetett a kezében, hatalmas ütőkártya, mert haragos, sértődött mosoly ült ki az ajkára. Az ifjú Willatzra nézett, aki közömbös arccal egy kissé távolabb állt, – és azt mondta:

Ez az ember az oka, hogy ma olyan nagy a hangod, Tóbiás?

Most visszatér mindenki a munkájához, vagy valamennyiteket elbocsájtalak! kiáltja a malomtulajdonos és csakúgy zeng a hangja. Téged, Konrad, mindenesetre elbocsátlak.

Aslak azonban már valahogy összeköttetésbe hozta az ifú Willatzot a katasztrófával és ezt a szálat nem volt hajlandó olyan könnyen elejteni.

Talán a vőd az ottan? kérdezte a malomtulajdonostól. Hozd csak ide, hogy illő módon üdvözölhessük!

Végül nagynehezen mégis megértette, hogy Konradot is elbocsátották a malom szolgálatából és erre még jobban fölragyogott az arca, mintha még jobb fegyver akadt volna a kezébe.

Ahá, ez csak kettőnknek szól, Konrad!

A döntő szó azonban már elhangzott. Holmengraa úr és a kísérője tehát ismét elindultak lefelé az úton. A malomtulajdonoson egyébként nem látszott meg, hogy öröme lett volna az energikus fellépésben, még mindig összegörnyedt háttal haladt az útján. Megfoghatatlan dolog volt ez, egy királynak végre is magasba emelt fővel kellene távoznia, az öreg tengerészhez és kalandorhoz nem is illett úgy elhagynia a helyet, hogy legalább egy-két revolverlövéssel ne könnyítsen a lelkén. De ő csak nézett, az ifjú Willatzra emelte vizenyős kék öreg szemét és azt mondta:

Évek óta nincs már nekem semmi örömöm.

Illett vajjon ez az őszinte kitörés egy fölényes, uralkodásra termett emberhez?

Aslak ott kiabált a háta mögött:

Veszem észre, hogy Konrad nem fér a bögyödbe, hahaha, felhúzta a cipőidet a tánchoz, ez csakugyan hallatlan! De vajjon milyen táncra jársz te magad éjszakánként, Tóbiás? Azt hiszed, hogy valami nagy tisztelet jár ki neked, te híres szabadkőműves? Tudjuk jól, hogy belopózol a házakba és titkos találkákra jársz a szénapadlásokon. Elég ember állítja, elég tanu látta! Jársz táncolni te is, csak kettesben és az ágyba!

Aslakból csak úgy ömlött tovább a szitkok árja. Ez volt az ő ütőkártyája. A munkások mögötte csoportosultak és nyerítő nevetésüktől visszhangzott a levegő. Holmengraa úr szemmelláthatóan szerette volna siettetni a lépteit, hogy gyorsabban elkerüljön erről az átkozott helyről, alázatosan mosolygott és a fejét rázta, mintha azt mondaná: Hát hallottak már valaha ilyen galád rágalmakat?

De az ifjú Willatz elsápadt és megállt. Egy pillanat! mondta és sarkon fordult. Aztán elindult visszafelé és menetközben lehúzta a kezéről a keztyűt.

Itt jön a vőmuram! mondja Aslak. Várjatok csak, majd méltó fogadtatásban részesítjük!

Willatz odamegy hozzá, egy ütés a levegőben és Aslak a földön fekszik. Hogyan? – kezet emelt rá? Úristen, micsoda ököl ez. Kemény és angolos! Az áldozat se kiáltott föl, csak összecsuklott a teste, mintha a végórája érkezett volna el.

Aslak mögött bomladozik a munkáscsoport. Néhányan nyiltan hátrálnak és az ifjú Willatz követi őket.

Engem hiába szemelt ki, mert én már megyek is innen, mondja Konrad siralmas hangon.

Amint a társai meghallják az alázatos szavakat, fölvillan bennük, hogy miről is van itt szó voltaképen: azt parancsolták nekik, hogy rögtön vissza a munkához, – vagy azonnal elhagyni a malmot. És már jön vissza a malomtulajdonos is, a főnök, minden mehet úgy, mint eddig, csak a helyükre kell visszatérniök. Nem a malomtulajdonos ütött meg valakit, a malomtulajdonos sohasem szokott senkit megütni…

A könyökükkel taszigálják egymást és összedugják a fejüket, aztán párosával elindulnak, vissza a munkahelyükre. A gézengúz Konradot cserbenhagyják. Konrad pelig Aslakot hagyja faképnél. És most ujra a napfényre villan a helyzetük minden nyomorúsága: – hiába kerékpároznak, hiába járnak csattos csizmában és veszik a legdivatosabb ruhákat Theodor boltjából, hiába szedték magukra minden külső és felszínes fejlődését ennek a virágzó helynek: a jellemük változatlan maradt. És változatlan az egész nyomorúságuk is.

Holmengraa úgy tett, mintha nagyon csodálkoznék, de azért ostoba lett volna, ha az eredmény nem elégíti ki. Pedig Holmengraa úr nem volt ostoba, ezt az ellenségei se foghatták volna rá. De bizonyos, hogy teljesen kijött a sodrából.

Bocsássa meg, hogy kénytelen-kelletlen tanujává lettem ennek a jelenetnek, mondja neki Willatz.

Most Aslak megvonaglik, felül, a fejéhez kap, föltápászkodik, megkeresi a sapkáját és elindul. Néhány lépést tesz, visszafordul, még egyszer végignéz a két úron és azzal szépen tovább baktat lefelé az úton. Odalent utóléri Konradot. Most bizonyára a kikötőmesterhez mennek és fölveszik a bérüket.

Bizony, így van ez, mormogja Holmengraa úr maga elé. Mit is akartam mondani… mondja aztán. Éveken át parancsolgattam nekik és ők dacoltak velem. Bertel, hol vannak? A munkahelyükre mentek?

Igen, úgy látszik.

Félnek a korbácstól, mondja az ifjú Willatz és összeráncolja a homlokát.

Holmengraa úr a fejét csóválja, a tengerész, aki a lelkében él, bizonyára örül most magában. De a malomtulajdonos kénytelen tovább látni az orránál: hiszen három nap mulva mgismétlődhetik az egész história! Aslak nem halt meg és a szelleme se veszett ki a munkásokból!

Mennek lefelé az úton és az ifjú Willatz azt mondja:

Bocsásson meg, hisz a dolog tulajdonképen nem tartozik énrám. De ez az ember többször is emlegette, hogy szeretne velem közelebbről megismerkedni, hát én a magam felelősségére odamentem hozzá, hogy kivánsága szerint bemutatkozzam neki.

Igen, persze! mondja rá Holmengraa úr.

Vajjon gyáva volt-e, vagy ravasz? Nem mert-e odaállni a saját legjobb támasza mellé, vagy pedig nem is akart? Nem tesz az jót egy mesebeli királynak, ha túlságosan világos vonalakban mutatkozik meg, a legjobb, ha körülveszi magát a monda homályával. Csak az volt feltünő, hogy Holmengraa úr hirtelen tüntetni és dicsekedni kezdett.

Ezek azt hiszik, hogy nem vagyok már elég gazdag, azért nem respektálnak eléggé. Néhányszor megszorítottam már az üzemet és a lisztárakat fölemeltem, egyszer-kétszer, ezt aztán rossz jelnek vették. Pedig hát, mondja, és ebben a pillanatban fiatalon és energikusan áll ott, én tehetem, hogy itt akár az életem végéig veszteségeket szenvedjek. Persze nem mondhatom meg magának, hogy miért. De azért mégis tehetem.