Part 3

Bosszant, hogy egyikünknek se jutott még eszébe. Hozd rendbe a téglaégetőben levő szobákat is. Mosd ki a függönyöket, porold ki a szőnyegeket és törölgess le alaposan. Az olyan úr mint ő, talán több helyen is akar lakni, nem tudhatjuk.

Raschné aztán hazasietett az övéihez. És persze rögtön beavatta a cselédeket nagy élményébe, mesélt nekik az ezüstholmiról s ebből valóságos gyémántbánya, megszámlálhatatlan kincs, paradicsom lett. Letöröltük az arany evőkészletet is, mondta mintegy mellékesen, huszonnégy tányért. Aranyat? mondták a lányok és összecsapták a kezüket. Raschné így felelt: Azt nem néztem meg pontosan, talán csak ezüst… De mindenesetre valódi, mert minden darabon rajta van a fémjelzés. Hiszen nincs nagy különbség az ezüst meg az arany között, akinek ezüsttányérja van, annak lehet még arany is, de ezüsttányér sokkal finomabb, különösen reggelihez. Megkapták már a gyerekek a vacsorát?

Florina leányzó viszonzásul a boltról kezdett referálni. Úgy feketélltek ott az emberek, hogy alig tudta megkapni a kávét. Mindenki arról beszélt, hogy mi lesz, mi készül, amért Kornelius egész nap a zászlódombon áll és a tengert kémleli. Majd meg tetszik látni, felelik a segédek és azt feleli maga Theodor is. Többet nem akarnak mondani. Pedig az egész környékről eljönnek az emberek megtudni, hogy mi készül.

Az egész csak szemfényvesztés, mondja Raschné. A boltban találták ki, hogy jön valaki és azért lengetik a lobogót. Nem adok semmit az egész hűhóra, semmit, de semmit. De a lányokra már átragadt az általános izgalom, estefelé megkérdezték Raschnétól, hogy nem kell-e borsót meg árpakását hozni a boltból. No, hát hozz csak – és bár az egyik lány, a Florina, az utóbbi időben nem érezte jól magát, hányt, sokat síránkozott és fájt a foga, mégis elment, nem lehetett visszatartani, csak éppen gyapjukendőt kötött az arcára. A lányok útnak indultak, de mikor hazaértek, Kornelius inas még mindig nem jött le a zászlódombról, még mindig ott állt. Csokoládét kaptunk a segédektől, mondták a lányok és Daverdana is bejött a boltba, s azt maga Theodor kínálta meg borral. Mintha csak esküvőre vagy ilyesvalamire készülnének. Ez már Raschnénak is sok volt, ő se volt több húsból-vérből való embernél és tudta, hogy ha nem hoz egy csomag zselatint, vagy pár méter légyhálót, akkor holnap kell megtennie, mert holnapután vasárnap van. Igazán nem csinált belőle nagy hűhót, hanem hajadonfővel szaladt a boltba. De csak egy pillanatig akart ottmaradni hogy megmutassa nekik, hogy milyen kevésre becsüli az ötletüket.

Mikor a boltba lépett, mindenki köszönt neki, mert hiszen Raschné nagyságos asszony volt és mindenütt csak jóbarátai voltak. Csak az volt a baj, hogy ott volt a kikötőmester is, Holmengraa úr kikötőmestere, Raschné első vőlegénye ezen a helyen. Persze udvariasan köszönt, ahogyan szokta és úgy tett, mintha nem venné észre semmit, de Raschné kellemetlenül érezte magát, amiért födetlen volt a feje és az öltözéke is kissé hanyag.

Mutassa, milyen zselatinja van, mondta első zavarában. És adjon egy félméter légyhálót is, tette hozzá azután.

A fiatal Theodor maga ment oda hozzá és sajátkezűleg szolgálta ki, de amikor felemelte a csapódeszkát és megkérte az asszonyt, hogy lépjen beljebb, Raschné így felelt: Nem, köszönöm, nagyon sietek.

És a fiatal Theodor húsz csomag zselatint hozott elő, mintha mind másfajta lenne, és egy egész köteg légyhálót, amit aztán szélesen legöngyölített, hogy mindenki láthassa az árut. A fiatal Theodor általában választékosan udvarias volt, a keze is csinos, csak éppen sok gyűrűt hordott. Felszólítás nélkül elmondta Raschnénak, hogy kinek a látogatását várja és kinek a kedvéért akarja lengetni a lobogót. Miután pedig a többit mind kínpadra feszítette ezzel a titokkal, neki pedig elmondta, az asszony mindjobban megkedvelte ezt a fiatalembert, hiszen Raschné se volt több, csak ember és Theodor egyébként is értelmesen és kedvesen beszélt vele:

Szóval, hogy ő egy kis tiszteletet akar meg adni annak az embernek és lobogót lenget a hajójának, mert hát az az ember nagy kereskedelmi utazó, a Didriksen & Hybrecht képviselője, magának Didriksennek a fia. Saját gőzhajója van és csak a nagyobb városokat látogatja meg… Ismeri nagyságos asszonyom Didriksen & Hybrechtet? No, hát annak a képviselője. Néhány nappal ezelőtt azt táviratozta, hogy ma érkezik, de úgy látszik, késik… Theodor megvetette azokat a délvidéki kisstílű nagykereskedőket, akik csak egy embert küldenek s az csak egy szál bőröndöt cipel a kezében, ez semmi, ilyesmivel nem lehet nagy üzletet kötni. Hiszen mi óriási forgalmat csinálunk, mondta és alapos mennyiséget akarunk bevásárolni tavaszra és nyárra.

Mindenki odahallgatott, ó, a szemüket is kimeresztették, és előrenyújtották a nyakukat. Julius, a szállodatulajdonos, tolakodó ember volt, félbeszakította Theodort és ezt kérdezte:

Nálam fog lakni?

Nem, felelte Julius röviden.

No, hát nem. Talán uraságodnál?

Theodor mosolygott és inkább Raschnénak, mint Juliusnak mondta:

Azt hiszem, hogy sajátmagánál lakik, a tulajdon nagy szalonjában.

Erre még meglepettebben hallgatóztak az emberek. Hát olyan embertelenül nagy személyiség az illető?

De Theodor továbbra is csak Raschnét szolgálta ki, neki beszélt és egyre jobban düllesztette ki a mellét:

A szezonra vásárolunk be, mi vagyunk az egyetlen nagy cég ezekben az országrészekben és húsz-harmincezer korona értékű megrendelést akarunk tenni. Csupa kézműáru, finom és divatos kelmék, valódi strucctollak, kész toalettek Párisból és Londonból, amit csak kivánhat, nagyságos asszonyom. Remélem, lesz szerencsém, nagyságos asszonyom, amint megjön az áru.

Lesz gyermekruha is? kérdezte Raschné.

Minden, nagyságos asszonyom, minden!

Az asszony jóakaratúan bólintott, mikor elment. Senki másnak nem mondták el az ujságot csak neki, még hozzá a kikötőmester füle hallatára. Ó, annak a Theodor Jensennek nemcsak bolondságon jár az esze.

A bolt lassanként kiürül, az emberek végre megtudták, amit akartak és kisietnek az ujsággal, hogy elvigyék a házakba és elmondják azoknak, akikkel véletlenül találkoznak. Lám, nem is sejtették, hogy milyen nagy emberek a boltosék, a fiatal boltos Theodor, egy cég a saját hajóját küldi el hozzá mindenféle mintával, mi lesz még ebből? És ha magában strucctollat és gyermekruhát meg ilyesmit vásárol harmincezer korona értékben, akkor mi mindent és mennyiért kell általában vásárolnia?!

Valamelyik ember nagyon érdekesnek találta azt a finom csomagot, amelyet Raschné vett és megkérdezte, mi van benne. Zselatin? Hát az mire való? Ez az ember az alvégről jött, meglehetősen sokat ivott, míg a lovai odakint fagyoskodtak. Adjon nekem is egy csomaggal, mondta. Mikor aztán fizetnie kellett, meglepődött, hogy milyen olcsó és még négy csomagot kért, hogy jó darabig legyen zselatinja. Vett egy doboz kekszet is. Aztán kicsoszogott az üzletből.

Sötétedett és a segédek meggyujtották a lámpákat. Kornelius inas lejött a zászlódombról és kijelentette, hogy nem lát már tíz lépésnyire sem, egészen kékrefagyott és feldagadt a képe. Mikor valaki megnevettette, az emberek a hasukat fogták, annyira eltorzult az arca.

Daverdana még mindig ott állt és vásárolt egyetmást. Vörös haja volt és födetlen feje, pompás teremtés, és olyan szívből tudott kacagni, hogy a könnyei kicsordultak, mikor Theodor megkérte, hogy menjen haza a gyerekeihez. Daverdana Lars Manuelsen lánya volt, már néhány év óta a felesége Holmengraa úr másodkikötőmesterének és csak egy gyereke volt. Mit csináljon odahaza a gyerekeinél? Hiszen csak egy van, több nincs. Azonkívül szolgál nála egy kislány, aki mindent el tud végezni maga is. A fiatal anya egyébként nagyon szorgalmas. Ő is azok között van, akik zsákot varrnak a malomnak, tehát maga is keres. Az ura fülig szerelmes bele, mindenki az, mert pompás teremtés és nagyon szenvedélyesnek látszik. De az ura nem hisz el róla semmi rosszat és süket minden pletykával szemben.

Mit is higyjen Daverdanáról? Hát nem férjes asszony-e és nincs saját ura?

3.

A Didriksen & Hybrecht képviselője másnap sem érkezett meg. Korneliusnak, a boltosinasnak, még három napig kellett a zászlódombon fagyoskodnia, amíg az idegen megjött. De aztán megérkezett végre és lengették a lobogót a zászlódombon, meg odahaza a bolt épületén és az öreg boltos Per nem tudta elgondolni, hogy mi zörög a feje fölött. Talán bizony az a nyomorult Sjura, mondta, bizonyosan éppen ott akar fészket rakni.

Theodor egész nap a hajón volt és reggeltől-estig alkudott, csak akkor látták, amikor a boltba ment és akkor egy köteg kötlevelet vitt magával. A kis gőzös is nagy feltünést keltett, egész nap fűtötték a kazánját, és füstölgött, a város lakói közül sokan felmentek és megnézték a belsejét, nem mintha felvehette volna a versenyt azokkal a gabonaszállító óriásokkal, amelyek Holmengraa urat keresték fel a világ minden tájáról, ó dehogy, inkább éppen azért, mert személyszállító hajó volt, egyetlen nagy ember számára.

Ez az ember magas termetű volt, vakmerő, fiatal és féktelen, csak néha mutatkozott a fedélzeten prémbundájában és gumicipőjében. Bólintott a parton bámészkodó fiatal lányoknak és öt-őréseket dobált a gyerekek közé, bőkezű fickó volt, ez volt az első északi útja. A kikötőmester fölment hozzá a hajóra, de fölment a Segelfossi Ujság szerkesztője, s egyben szedője is, és írt valamit a sovány nyomdászujjaival. Megkínáltak egy pohár itókával mindenkit, aki csak ott volt. Az öreg Lars Manuelsen is feltolakodott a hajóra és megkérdezte, nem kell-e valamit a partra vinni. Nem. Erre megmondta, hogy kicsoda, az L. Lassen apja és megkérdezte, hogy nem lehet-e valamiben a hajótulajdonos szolgálatára. Didriksen úr erre alaposabban szemügyrevette az öreg szemét és arcvonásait és így felelt: Tyüh a teremburáját, jőjjön, hajtson fel egy pohárral, nagy kedvem van magával megismerkedni, mondta. Aztán félrevonultak és alaposan megismerkedhettek egymással, mert sokáig elbeszélgettek.

Bár fűlt a kazán, Didriksen úr mégsem akart aznap este útnakindulni, mint ahogy eredetileg szándékában volt, hanem lakomát csapott. Az igazat megvallva eredetileg néhány óra alatt végezni akart Segelfosszal, és aztán visszamenni, de Theodor megrendelései nagyobbak voltak, mint ahogy várta és ezért Didriksen úr egy kis férfiestélyt akart rendezni a jó vásárra. Magával Theodorral tárgyalta meg a dolgot és Theodor készséggel beleegyezett. Holmengraa úrra persze gondolni se lehetett, de ha Didriksen úr hajlandó látogatást tenni, akkor talán elhozhatja Rasch ügyvédet. Ezt Didriksen úr nem akarta… illetőleg, vannak fiatal hölgyek a házban? kérdezte. Nincsenek. Akkor nem megyek oda. Azonkívül szóbakerülhetett Muus, a körorvos, de az messze lakott, pedig nagyon jó, előkelő vendég lett volna. De Baardsennek okvetlenül ott kellett lennie. Ő a távirda vezetője, sokat iszik, de tud gordonkázni. Hát még kiről lehet szó?

Gondolkoztak és tanácskoztak, közben pedig megittak egy-két pohárral, előlegül az áldomásra. Mikor ez már így ment egy darabig, Didriksen úr nem tudta megérteni, hogy miért legyenek csak urak, miért? Mért ne elhessen három úr a hölgyével, illetőleg mindegyiknek egy-egy hölgy? És milyen ember az az öregúr, aki parókát hord és Lassen lelkésznek az apja? kérdezte hirtelen. Végül kijelentette, hogy nem akar finom és unalmas embereket. Hiszen nélkülözhetjük őket, hárman vagyunk, ön, a gépmester meg én és talán csak akad olyan lány, aki feljön a hajóra táncolni, aztán egy kicsit kihajózunk velük a fjordba. A kazán mindig fűlik.

De ekkor derült ki, hogy a Theodor gyerek nem olyan fajtából való, illetve mindenre hajlandó, mondta, de hát félig-meddig vőlegény. No, ez nagyszerű, erre aztán ittak. De hát nem hívhatná meg egyszerűen azt a hölgyet is? Theodor fájdalmasan mosolygott, ó, arról szó sem lehet, a lány sokkal előkelőbb és úgysem adják hozzá soha.

Bizony az utolsó pohár úgy látszik ellágyította a fiatal Theodort, nem szokta meg az ivást és hamar a fejébe szállt a bor, aztán jött az elégia. Hétköznapias szívének volt egy kis csücske, ahol nem volt vásár és alku, – az álmok, térdreborulások és ajándékok rejtett ligete volt az.

A másiknak, Didriksen úrnak, dehogy volt ilyen ligete, az ilyesmi elől meg szokott szökni, az ördögbe is, mondta némi hencegéssel. Úgy tett, mintha bosszankodnék a fiatal Theodor miatt és haragudnék rá, amiért elrontja az estéjét. Hát nem ácsorog elég lány a parton? Vigasztalni kezdte a fiatal fiút és buzdította, mint ahogy a vevőivel szokott beszélni: Azt mondja, hogy nem kaphatja meg azt a leányt? Olyan ember, mint maga, nagy kereskedő? Hiszen egyetlen más embernek sem adtam el ennyit az egész utamon. Majd meggondolja magát az a lány.

Ujabb elégia. A leány nagyon előkelő. És aztán végtelenül gazdag. Nem, nem sohase lehet az övé.

Hát akkor mondjon le róla!

Igen, vélekedik Theodor, mást úgyse tehet.

Jól van, hiszen akkor semmi akadálya annak, hogy két lány jőjjön ide hozzánk a hajóra.

Nem, ezt már nem akarja Theodor. Hiszen ezzel önmagát alázná meg. Makacsul ragaszkodik ez eredeti kijelentéséhez, ezt a fiatalembert senkise tudja az ujja köré tekerni. Még elég fiatalos imádat van benne, két szíve van. Bravó!

Hát akkor hozza el a távirászt, mondta Didriksen úr. Aztán csöngetett a szakácsának és nagy vacsorát rendelt.

Tyüh, milyen nagy fiú volt ez a fiatal Didriksen! Mintha nem tudna mulatozás és mámor és lányok nélkül élni. Olyan tapasztaltnak mutatta magát. Elővette a tárcáját és megmutatta néhány varetéhölgynek az arcképét. Ezek közül az egyiken név és dedikáció volt, de ezt ő maga is írhatta. Mert hiszen mi minden nem jut a bolond fiatalság eszébe! De mindenesetre imponált a házias boltos Theodornak. Mind a ketten fiatalok voltak.

Estefelé még több ember özönlött a rakodópartra. Emberek, akik befejezték a napi munkájukat, munkánok a malomból, meg a többi ház népe. Ott állt közöttük egy ember magában, csöndesen pipázgatott, Theodor intett neki, hogy jőjjön a hajóra. De az ember csak pipázik és nem törődik az integetéssel. Az Baardsen távirász, mondja Theodor, talán máris részeg. – Hozza föl a hajóra, mondta Didriksen úr. – Theodor megint integetett, de Baardson ügyet se vetett rá. Egyszer csak Didriksen úr kiszalad a partra, leveszi a kalapját, megmondja a nvét és meghívja a távirda vezetőjét. Mind a ketten feljönnek a fedélzetre.

Baardsen hatalmas termetű ember, rosszul szabott kék öltönyt visel és járás közben ringatja széles vállát. Körülbelül a negyvenes éveiben lehet. Tiszta és borotvált, de az öltözéke hanyag, nincs rajta felöltő, még a kabátját is nyitva hagyja, kilátszik a mellénye, arról meg hiányzik egy gomb. Az orra vöröses, de ez bizonyára nemcsak attól van, hogy nagy a hideg a rakodóparton, ó nem, Baardsen nem veti meg az italt.

Holnapig itt horgonyzok a rakodóparton és kérem, tiszteljen meg ma este a látogatásával, ha nincs jobb programmja, mondta a házigazda előzékenyen.

Köszönöm, mondta Baardsen.

Az urak ismerik már egymást, ugyebár? Mivel szolgálhatnék egyelőre?

Baardsen kissé bizonytalan, kivülről jön, a világosságról, a kicsiny homályos szalonba. Meglátta ugyan a palackokat és a poharakat az asztalon, de azért így felelt:

Egy kis világossággal.

Didriksen úr csöngetett.

Világossággal, ebben igaza van, haha, találó megjegyzés. Világosságot, kiáltja az ajtóban megjelenő szakácsnak és a házigazda még a lomposruhájú vendége iránt is jó és barátságos.

Leültek. Közben este lett. Baardsen úgylátszik nem érezte magát kellemetlenül. Kezdetben kissé szűkszavú volt, aztán fölengedett és jóakarattal hallgatta a fiatal kereskedelmi utazó fecsegését. De boltos Theodort már nem hallgatta olyan jóakarattal, ki tudja, mi okból, szinte nem is látta, nem is hallotta. Theodor pedig úgy vélte, hogy ő a maga részéről némi szabadsággal kezelheti a távirászt, hiszen annakidején sokat adott el neki a nyomorúságos borából és ismerte a gyöngéjét. Most azonban bakot lőtt Theodor, kiderült, hogy ugyancsak ügyelnie kell magára.

Nem szaladhatna haza a gordonkájáért, Baardson? mondta Theodor egyszerűen.

De igen. Ha maga elment, felelte Baardsen.

No! mondta Theodor és nevetett. De hamarosan megértette a gorombaságot és ezt mondta: Holnap is ilyen lóhátról beszél?

Most jut eszembe, úgy-e itt szálloda is van, mondja Didriksen gyorsan. Szálloda is, meg szállodai szolga is… valami öreg Manuelsen, Larsen vagy ilyesmi. Ő az apja a híres Lassen lelkésznek.

Ez igaz.

Sajnos, nem tudtam neki semmi megbizatást adni, mondta Didriksen úr nevetve. Megígértem neki, hogy legközelebb elmegyek hozzá a szállodába.

Didriksen úr mámora kezdett eltűnni, leküzdötte, megfontolt minden szót, mielőtt kimondta volna és nagyon kedvesnek mutatkozott. Rugalmas volt és fiatal, tiszteletet akart mutatni a távirász iránt, éppen mert olyan rezes az orra és mert hiányzik egy gomb a mellényéről.

Sok érdekes van még itt Segelfossban Lars Manuelsenen kívül is, magyarázta a távirász. Van itt egy királyunk, Holmengraa úr, özvegyember és van egy hercegnője.

A fiatal Theodor a földre nézett.

Aztán van egy elhagyott kastélyunk, folytatta a távirász. Willatz Holmsen nevű nemes úr lakott benne, de az már meghalt. Ifjú Willatz, a fia, külföldön jár, az idén tavasszal jön haza.

Micsoda? Tavasszal hazajön? kérdezte Theodor.

Igen, de azért magának nem kell lemondania minden reményről.

Minden reményről? Hogyan?

Úgy láttam, mintha olyan ijedt arcot vágott volna.

Nos, akkor nagyon kellemes lehet itt, vetette közbe gyorsan Didriksen úr. És ami ide látszik onnan a szárazföldről, az ugyebár a kastély?

Igen, az a kastély.

Egyébként pompás épület, ma láttam a fedélzetről. Ha valakinek ilyen kastélya van, az kaphat már akár hercegnőt is.

Hallotta? mondta Baardsen és a fiatal Theodor arcába nézett. Legalább ilyen kastélyra van az illetőnek szüksége.

Mindenesetre, adta vissza a szót Theodor. Elpirult, de nem vesztette el a lélekjelenlétét. Nekem semmi közöm hozzá, nekem nyílt üzletem van. Nem tudom, hogy mire célozgat egész este, tette hozzá.

Baardsen folytatta.

Aztán van még itt egy régi téglaégető fönt a folyó torkolatánál. Ott már nem csinálnak téglát, megszűnt az üzem és most két lakószoba van benne. De ha a legrégibb gerenda ott elmondhatná az emlékeit…

Didriksen ezt mondta:

Igen, Segelfoss régi, nagy hely, Stenvinkel uradalom krónikájában lehet róla találni adatokat. És úgy iátszik, az utóbbi időben nem lett kisebb, legalább is én olyan jó üzleteket csináltam itt, mint egyetlen délvidéki városban sem. Jensen úr, egészségére!

Csatlakozom! mondta a távirász. Már csak az ifjúság sok erénye kedvéért is!

Maga koccint velem? kérdezte Theodor.

Igen, én magával, nagyon gyanús úgy-e?

Igen.

A távirász maga elé mosolygott és ezt mondta:

A maga sok erénye kedvéért.

Nem iszom, mondta Theodor és letette a poharat.

A házigazda megint közbevetette magát és ezt ajánlotta:

Nem óhajtanak az urak fölmenni egy kicsit? Udvari szakácsom bizonyára meg akarja teríteni az asztalt. Ön felöltő nélkül jött el hazulról, Baardson úr, legyen szíves, vegye fel az ulsteremet.

Felöltöztek és fölmentek. A fedélzeten élénken beszélgetett a gépész meg a révész. Mindegyik előtt egy pohár grog állt és miután hosszabb sétát tettek bent a szárazföldön, mind a kettő nyugodtan szívta a szivarját.

Világos és szélcsöndes volt az este, de még meglehetősen hűvös, a folyó felől lágy, szakadatlan zúgás hallatszott. Odaát, az erdő előtt, állt a nagy segelfossi kastély, fehér oszlopaival, két magas lépcsőjével, igazi úrilak, palota. A malom nem dolgozott, a nap véget ért.

Künn a nyílt tengeren felbukkant egy halászkutter, három ember vontatta egy nagy csónakkal, egy másik ember pedig a kormánynál állt.

Ott jön a yachtom, mondta Theodor. Nincs szele.

Az az ön yachtja? Hol akar kikötni? kérdezte Didriksen úr. Elébe megyünk. Mester! kiáltott a gépmester felé. Azt a hajót bevontatjuk, Jensen úrnak a yachtja.

Ez a munka mindössze fél óráig, az előkészületekkel együtt legfeljebb egy egész óráig tartott. Bevontatták a yachtot a csónakházig, ahol kiveszik a halakat és a lapos, sziklás parton megszárítják. A gőzhajó aztán visszasiklott az előbbi helyére. Az asztalt megterítették és az urak lementek a szalónba.

Látta a vontatócsónakban azt a lobogó sárganyakkendős embert? kérdezte Baardsen.

Az a vältai Nils, mondta Theodor. Azért cicomázta fel magát ennyire, mert a menyasszonyát akarja ma este meglátogatni. Mi van vele?

Látja, Didriksen úr, mondta Baardsen és a házigazdához fordult, az ember csak kínlódik, ön, meg ő, meg én. És semmisem olyan fontos nekünk, mint éppen a saját kínlódásunk. Az egyik dunnalúdpelyhet vásárol nagyban, este lefekszik és a kezét dörzsöli a jó üzlet miatt, a másik tizenkét hétig utazik alkalmazásban és mire hazajön, a menyasszonya már három hete fogfájásban és hányásban szenved.

Theodor és a házigazda megértik, hogy Baardsen ezzel valami különös dologra céloz. Emögött kell lennie valaminek. Fontolgatnak, számolgatnak: tizenkét hét, három hét. De vajjon végül is nem csak egy részeg ember fecsegése az egész? Egyébként Theodor bosszús lett és azt mondta:

Maga az én dunnapelyhemre célozgat?

És az emberek, akik néhány éve, vagy tavaly, vagy csak mostanában itt meghaltak, ugyanazok, mint akik azelőtt kínlódtak errefelé, folytatta Baardsen. Vettek és eladtak és este boldogok voltak, amiért jó üzletet csináltak. Az ám. Aztán meghaltak. Hát nem lett volna mindegy, hogy megcsinálják-e azt a jó üzletet, vagy sem? Odaát a mi kis temetőnkben elolvastam a sírfeliratot Andor Nielsen Välta sírkövén. Ez annak a sárganyakkendős embernek az apja volt. Az apa körülbelül húsz évvel ezelőtt halt meg és senkise gondol rá, még a fia sem. Az is szorgalmasan kínlódott, új fedelet tétetett a házára. És mikor este lefeküdt, boldog volt, a tető miatt. Aztán meghalt és itt hagyott mindent. Most a fia kínlódik.

Igen, igen, mondta a házigazda és igyekezett megelőzni a súrlódást. Ilyen az élet. Mert úgye hogy ilyen?

De ha az ember egy pillanatra megáll és figyel, akkor észreveszi, hogy milyen hallatlan vakmerőség és szemérmetlenség, ha valaki mindig csak a maga adásvételével és a maga kínlódásával foglalkozik. Hát nem mindegy az?

Ezzel Baardsen távirász a poharába néz, abba a jótevő pohárba és úgylátszik, mintha mély gondolataiba merülne.

Ó, ez a Baardsen távirász, ez a csirkefogó, ez a gazember! Bizonyára csak az iszákosok megszokott fogását alkalmazza, hogy tűnődéseket, élményeket és csalódásokat sejttessen az iszákossága mögött. Vagy talán nem néz majd mindjárt a csillagokra és sóhajt nagyokat anélkül, hogy szavakat találna? Talán bizony már az is meghatotta ifjú hallgatóit, amit eddig hallottak?

De Theodor hamarosan összeszedte magát, alighanem volt már része ilyen jelenetekben és teliszájjal szólt:

Nem jó dolog az Baardsen, hogy itt vagyunk ezen a hajón és ilyen finoman traktálnak bennünket? Először intettem magának, de úgy tett, mintha nem is látná.

A fiatal Theodor azonban megint túlságosan szemtelen volt, úgylátszik.

A távirász felpillantott, mint valami mély szakadékból, mint valami távoli messzeségből és lassan Theodorra fordította tekintetét.

Igen, integetett, mondta. De akkor bizonyosan fiatal házigazdánktól leste el, hogy csinálják az ilyesmit.

Vagy úgy! felelte Theodor és nevetett. De nagy zavarban volt. Azt hittem, elég jó ismerősök vagyunk arra, hogy megtehessem.

Tehát ön olvasta Stenvinkelt, Didriksen úr? kérdezte Baardsen minden átmenet nélkül.

Igen, hogy előkészüljek arra, amit majd itt útközben látok.

Nagyon helyes, mert csak így ítélheti meg, mekkora változások történtek azóta. Nem élünk át semmit, ahhoz képest, ami akkor volt. Adásvétel? Lappáliák. Sárga selyem nyakkendők tömegei? Az életünk kisiklott a pályájáról, a lovak kocsis nélkül járnak és mivel tudják, hogy lefelé húzni könnyebb, hát lefelé mnnek! Lefelé haladunk, lefelé! Az élet nevetségessé válik, minden cselekedetünk a ruháért, meg az ennivalóért történik, csak úgy teszünk, mintha élnénk. Régente nagy volt a különbség. Akkor kastély volt és sivatag, ma minden egyforma. Régente a végzet parancsolt, ma a napszám. Nagyság, mi az? A lovak azt is lehúzták, adjon nekem is egy kiló nagyságot, mibe kerül? Fogsort veszünk a szánkba, új bélrendszert tenyésztünk ki a hasunkban, mindenki egyformán, mindenki egyenlően az egész vonalon. Megosztjuk magunk közt az életet, elszívjuk egymás elől a levegőt és minden nemzedékkel zavarosabb és torzabb világot hagyunk magunk után. A hercegnő? Biciklizik, mint apjának, a királynak, a munkásai, azok csak félig térnek ki előle, köszönnek is neki, meg nem is.

Későre járt már az idő és a vacsora véget ért, de a távirász még fecsegett és ivott. A házigazda udvarias volt és csak hallgatta. De Theodor nem rejtette véka alá a türelmetlenségét, nem értett semmit ebből a sok beszédből és nem tartotta másnak, csak részegségnek. Hát bele kell ebbe törődni az embernek? Theodor az órájára nézett, a térdére csapott, hangosan ásított, a kezét összekulcsolta a tarkóján, úgy pihent, és általában minden fesztelenségét és rossz modorát kimutatta! Pedig tudhatta volna, hogy a kabátján a hóna alatt nagyon látszik a festés, hiába olyan különben, mintha új lenne. Még azt is megkockáztatta, hogy Baardsent figyelmeztesse: nem mosná meg a fejét? Miért volt olyan bátor? Mikor új szivart vett ki és a gyufa után nyúlt, csupa fesztelenségből feldöntötte a poharat.

De a távirdász nem nézett rá szigorúan, egyáltalán nem is nézett rá, hanem csak közlékeny hangulatban volt és tovább beszélt:

Köszönnek is a hercegnőnek, meg nem is. És ő ebbe belenyugszik, mert a hercegnő is lefelé halad. Történt volna ez csak a régi időkben! A cselédlányai megtisztították volna az utat és a lakájai piros szőnyeget terítettek volna a lába elé. És mit szóltak volna az apja, a király munkásai? Örültek és büszkélkedtek volna, hogy ilyen kegyes a megtorlás, kaland és élmény lett volna ez a számukra, valóságos élmény. Ma csak tovább bicikliznek és hencegnek az udvariatlanságukkal, de azért éppen olyan elégületlenek, mint azelőtt. Maga mosolyog, Theodor? kérdezte hirtelen Baardsen, mintha csak most venné észre a fiatalember jelenlétét.

Nem, felelte Theodor meglepetten.

Ekkor hozzáfordult Baardsen és atyáskodó hangon folytatta:

Ha egyszer bejut a kastélyba…

Én? Mit keressek én ott? szakította félbe Theodor.

Ha egyszer meghívást kap, mikor majd az ifjú Willatz idehaza lesz…

Nem hívnak meg, csattant fel Theodor ridegen és a hüvelykujját a mellénye kivágásába dugta. Hát ez meg micsoda ötlet?