Part 8

Egyetlen őrét sem. Irj Larsnak!

Hagyd csak meg a pénzét, kiáltotta Daverdana és dühösen felkelt. Nincs azon áldás. Menetközben azonban még az ajtóból visszaszólt: És eszedbe ne jusson engem még egyszer elhívni!

De persze, alig múlt el néhány nap, Julius megint elküldött Daverdanáért és Daverdana el is ment. Alapjában nem volt egyenetlenség köztük, az egész család összetartott a maga módján. És Julius a maga külön módján. Ezt tették a többiek is. Vagy azelőtt talán okosabbnak mutatkozott Julius? Tartozott a boltban, az előljárónak és megfizette talán a tartozását? Megengedte vajjon, hogy kizsákmányolják, tönkretegyék? Hohó, tudta Julius, hogy mit csinál. Megvolt vele a szándéka, a hátsó gondolata: az adók. Azt akarta, hogy a vagyonát minél kevesebbre becsüljék. Ebben megértéssel támogatta az egész család, hiszen az maga is erre törekedett egész életében. Adó? Mi az? Sohase csikartak ki még haszontalanabbul pénzt a szegény ember zsebéből! mondta Julius. Az adó a gazdagoknak való, az uraknak. És mióta Segelfoss önálló község lett, nem akart vége szakadni a sok adókivetésnek. Örömest részt vett volna az urak kiirtásában, hajlandó volt leadni rájuk az első lövést.

Lars Manuelsen a fiával tartott, most nem ellenkezett vele, mert már közeledett a holtszezon, amikor nem volt borravaló és amikor jó volt tudni, hogy a Larsen szálloda konyhájában mindig találni egy-két falatot. Ilyenkor aztán Julius volt az első és utolsó gondolata és apa meg fiú a legjobb barátok lettek.

Ördöngős fickó volt az a Julius! Mások hencegtek a pénzükkel, Julius azonban – azonkívül, hogy leánykérésen is törte a fejét, – minden pénzét a zsebében hordta és csupa józanságból mindenütt adósságokat csinált. A szállodának kellett volna lobogó, a kikötőnek volt zászlaja, a boltnak volt zászlaja, a Segelfossi Ujságnak volt zászlaja, de volt-e ilyesmire Juliusnak pénze?

Gyáva és rossz ember volt, de huncut is.

Mit csinált vajjon az ura-i előljáró? Hiszen nem kapta meg a pénzt. Ó, ez az ő hibája volt. Nem értette ő meg már Segelfosst, annak a tíz körmét kellett volna mutatni, de azt az előljáró még nem vette észre. Nehéz keresztüllátni az olyan emberen, amilyen Rasch ügyvéd. Hogy az árverési összegeket a lejárat napján kell megfizetni? Jól van. De ha egyszer nincs meg a hozzávaló pénz. Néhány évvel ezelőtt ott volt az előljáró, meg a felesége az ügyvéd lakodalmán, akkor még testvérek voltak, jó barátok. Mennyire megváltoztatta az idő a várost, meg az embereket! A szomszédok pörösködtek a csónakkikötőért, a malommunkások egymást jelentették fel holmi késelésért a táncteremben, egy legényt pedig tiltott vadászatért jelentettek föl az előljárónak, mert a csupasz sziklák közt vadászgatott. De most már magát az előljárót is veszedelem fenyegette. Mikor legutóbb Rasch ügyvédnél járt, nem tudott pontosan számot adni a kezelésére bízott összegekről és bizony megfenyegették. Hát lehet az ilyesmit ésszel fölérni?

Az ura-i előljáró behajtotta az árverési összegeket a bank javára, de a pénzt a maga céljaira használta föl. Szó, ami szó: hátralékban volt a fizetéssel. Bár a régebbi időkből volt néhány követelése, minthogy azonban nem voltak karmai, nem tudott azokból behajtani semmit. Az utolsó napokban mint valami közönséges pénzbeszedő, lejárta az egész kerületét, de nem gyűjtött egyebet, csak – csalódást. Mind jobban összecsaptak a hullámok a feje fölött. Volt ugyan egy már majdnem teljesen felhízott ökre, de mégis csak kár lenne így nyár elején elfecsérelni azt a jószágot. Lehet ugyan, hogy Holmengraa úr megveszi az ökrét, hiszen mindig szívesen segített rajta. Az a néhány száz korona is nagy segítség lenne most neki. Volt az előljárónak egy pompás lova is, a legrosszabb esetben ahelyett is vehetne egy olcsóbbat.

Milyen szófukar és mogorva ma az előljáró úr, enyelgett vele Mariane. Csak nem követtem el valami rosszat?

Csak jót követett el, mint mindig, felelte az előljáró.

Mégis olyan keserű hangulatban van és ideges, ilyennek még sohase láttam. Pedig még nem mondtam fel magának a barátságot, folytatta Mariane kacérul.

Erre már nem tud mit válaszolni az előljáró, csak mosolyog és a fejét rázza a kedves beszéd hallatára.

Aztán sok mindenre térül a szó, és Mariane újra évődni kezd.

Nemsokára visszaérkezik az ifjú Willatz, – majd szólok neki, hogy magára valahogy ne találjon szemet vetni, mondja az előljáró.

Nehogy eszébe jusson! fenyegeti meg Mariane. Elvenné az egyetlen fiatalembert is tőlem, pedig másra már nem számíthatok.

Lesz-e a dologból valami még ebben az évben? tréfál az előljáró.

Azt nem tudom, feleli a lány. De annyit biztosan tudok, hogy magukat az egész históriából csak a lakodalom érdekli. Persze, hogy egész éjszaka mulathassanak, pöfékelhessenek és iddogáljanak. Nagy lumpok maguk mindaketten, a papával együtt.

Beszélhetnék az apjával?

Hogyisne! Hogy mindent elpletykázzon neki, amiről beszélgettünk! Egyébként a papa még a magáénál is rosszabb hangulatban van, azt hiszem, eljegyezte magát a fővárosban, mert mikor hazajött, valami gyűrű volt az ujján.

Igen, erről már hallottam.

De olyan komikus az a gyűrű, még kő sincsen a közepében. Már meg is mondtam neki, hogy én bizony egyik gyűrűmet se cserélném el az övével.

Mit gondol, Mariane kisasszony, nem beszélhetnék egy pillanatra Irgensnével?

A lány gyorsan felpillant rá és megkérdezi:

Miről van szó?

Arról van szó… feleli az öreg, nem, tulajdonképen semmiről sincsen szó… csak éppen az ökrömet szeretném eladni.

Mariane elgondolkozik, látja, hogy az öreg úr mosolyog, de nem tud hinni félig sem ennek a mosolynak. Ó, Mariane nem volt már kislány. Több mindent megértett ő már, mintsem gondolták volna!

És az segítene a maga helyzetén? kérdezte.

A férfi hallgat és csodálkozón tekint rá. Csak mikor a lány megismétli a kérdést, akkor válaszol:

Hogy segítene-e? Igen.

Nekünk éppen szükségünk volna egy ökörre, mondja Mariane. Éppen ma esett szó róla, hogy hús után kell néznünk valahol a környéken. Az ifjú Willatz hazaérkezik és bizonyosan hoz magával utitársakat is, aztán ha a vendégnépség ebédre jön, rendesen kitünő az étvágyuk. Hát jőjjön akkor, előljáró úr és próbáljon szerencsét azzal az ökörrel, – jól van, jól, ismerem én már magát.

Ha, ha! Nevetnem kell, mert mindjárt arról beszélt, hogy rajtam segít-e a dolog. Az ökör még nem hízott meg kellőképen. Őszig bizony még ráférne egy kis hízlalás, de ha maguknak olyan sürgősen van rá szükségük…

Azonnal idehívom Irgensnét.

Holmengraa úr nem mutatkozott, csaknem mindenki számára láthatatlan maradt és fenn töltötte az idejét a hálószobájában. Régi szokásához híven még most is megtette mindennap a körútját: elment az irodába, onnan a raktárba, ahol a kikötőmester tett-vett, aztán a malomra került a sor, később pedig a rakodóházra. Ott mindig talált egész sor liszteskocsit, színültig megrakták őket és elindították a kikötő felé, de Holmengraa úr nem beszélt senkivel. Most egészen új modort sajátított el, – csakugyan felsőbbséges volt ez a modor! Egy szót se beszélt a munkásaival, hanem minden mondanivalóját a malommesterhez, a sagvikai Bertelhez intézte, vagy pedig Ole Johanhoz. Ennek még a bérét is fölemelte és munkavezetőt csinált belőle. Holmengraa ezekkel se beszélt sokat, csak rövid parancsokat adott ki: A nagy szállítmánynak még ma este az északi postahajón kell lennie, el ne felejtsétek! – Sietni kell a rakodással, Bertel. – Ole Johan, rajta legyen a szemed, hogy minden rendjén menjen, arra valók az embereid!

Ole Johan mintha a saját szemében is megnőtt volna, mióta nagyobb lett a felelőssége és a bére, derekasan kitett magáért. Ostobának ostoba volt, az igaz, de erős, mint a bika és jó figura volt a lisztes ruháiban. Első nap óta itt dolgozott a malomban és alaposan kitanult mindenféle munkát, most, hogy munkavezető lett belőle, még jobban összenőtt a malommal, sőt most már vasárnaponkint is bejárt, és ahogyan ő ott körülnézett és szemlélődött, abban volt valami a gazda önérzetéből. „Mi“, mondta, mikor a malomról beszélt. „Most majd elszállítjuk a lisztet“, mondta ha egy-egy szállítmány útnak indult. Igen, Ole Johan értette a dolgát és minden rendjén is ment a keze alatt.

Holmengraa úr, mihelyt elhagyta a malmot, nyomban ismét hazament. Ez is az új modorához tartozott. Szinte úgy tett, mintha valami tanácsot követne, vagy szerepet tanult volna be és ezzel bizonyosan önmagát úntatta a legjobban. Fínom selyemmel béleltette ki a ruháját és ebben a ruhában nem lehetett szabadon mozogni, valóságos büntetés és kínszenvedés volt a számára ez a viselet és ugyanolyan kényelmetlennek érezte a magányos órákat fenn a hálószobájában. Mihez fogjon? A tavasz ismét beköszöntött. Megifjodott a föld és az egész természet mintha tótágast állt volna és bizony az öreg malomtulajdonos is csodákat érzett magában. Valamikor ilyentájban kicsit elkószált a saját házai közt, elment megnézni az egyiket vagy a másikat, amint éppen a fejébe vette – és ilyenmódon nem egy kalandban volt része, nem egyszer sikerült egy kis boldogságot lopni, s ez aztán igazán tiszta nyereség volt. De most már vége a sok bohóságnak, Holmengraa urat bilincsbe verte a saját új modora.

Mert kétség se lehetett felőle, Holmengraa úr teljesen új modort sajátított el. Hogy visszaszerezze az emberei előtt régi tekintélyét, nem akart többé elkeveredni köztük, hanem visszavonult, előkelően öltözködött és a kellő tisztes távolságban tartotta magát tőlük. A titokzatos gyűrűt is azért hordta az ujján, hátha még hasznára lehet. Voltaképen megértette az embereit, hiszen ő maga is közülük való volt a születésénél fogva, egy parvenű a nép széles rétegeiből. És Holmengraa úr jól ismerte a világot, ahonnan származott. Nemrégiben még, ha találkozott a munkásaival, titkos félelemmel mindjárt arra gondolt: vajjon köszön-e vagy sem? Most már jelentősen javult ez az állapot, a munkások önkénytelenül is a sapkájuk után nyúltak. Ez már valami! A gyűrű és az új modor megtette a hatását, most már csak okosnak kellett lenni! Vajjon hogyan viszonozza ő a köszönést? Lehet, hogy ebben is valami ismeretlen tanácsot követett: nem köszönt vissza, egyáltalán nem köszönt, csak éppen intett a fejével, de azzal se nagyon, inkább csak úgy ráhunyorgott az emberekre, mikor elmentek előtte és úgy tett, mint akit más gondolatok foglalnak el. Sokan azt hiszik, jó elkerülni a nappal világosságát, Holmengraa úr talán nem vélte éppen így, de mindenesetre nem átallotta a saját házában meg idegen házakban kódorogni.

Egész délután roskadásig megrakott lisztes szekerek haladtak lenn az úton. A postahajó késő este tülkölt csak és aztán kikötött. Holmengraa úr nem vett részt semmiben, utána se nézett a dolognak. Menni kellett annak ő nélküle is, a kikötőmester serényen rakatta fel a liszteszsákokat és a rakodást maga ellenőrizte, holott erre a célra egy alkalmazottja is volt. De vajjon miért viselkedett ilyen szokatlan módon a kikötőmester? Azt nem mondta meg senkinek. Most azonban itt volt Rasch ügyvédné. Az utolsó három postahajó megérkezésénél kijött a kikötőbe és nézte a rakodást, a kikötőmester pedig mindannyiszor személyesen ügyelt fel annál. Most ismét itt állt az asszony és csakugyan érdekes látvány, – valóságos élmény volt nézni, amint a tagbaszakadt kikötőmester ide-oda rohant a kikötőben és harsány hangon rendelkezett a liszteszsákok felől. Igaz, hogy meg is volt hozzá a szép, csengő hangja, sok évvel ezelőtt ő alapította a segelfossi dalárdát és maga volt az első énekes.

De vajjon Rasch ügyvédnét mi hozza ki ilyen későn a kikötőbe? Tudni akarta, hogy nem érkezik-e meg az ifjú Willatz, – ez volt a célja a kijövetelével. Rajta kívül senki se jött el, hogy fogadja a fiatalembert, nem, egy Holmengraa már nem volt valami nagy ember Segelfossban, most már mindenki nagy ember volt itt és mindenki egyforma kicsiny. Persze Holmengraa úr, az nagy ember volt, de rajta kívül már senki, sőt Holmengraa úr is sokat vesztett régi tekintélyéből. Amint Raschné ott állt a parton, hogy üdvözölje az utolsó Holmsent, nem volt különb, mint egy egészen kis szikla künn a tengeren, – eltűnt, elvegyült a többiek közt.

Az embereknek kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy vele és a szándékaival törődjenek. Éppen nemrégiben jelent meg a Segelfossi Ujság utolsó száma és benne egy hízelgő cikk L. Lassen tiszteletesről. Persze a cikket Rasch ügyvéd írta, mert nagyon jó volt a fogalmazása és az emberek élénken tárgyaltak mindenfelé. L. Lassen tiszteletes mintha a világítótornya lenne Segelfossnak, most már a szomszédos Svédországot is meg akarja hódítani, végtelen tudásának már régen híre futott az egész országban és kétségtelen, hogy még püspökségig is fölviszi. És itt, Segelfossban élnek a tiszteletreméltó öreg szülők, olvashatták, mit ír az ujság az ő híres fiúkról. Csodálatos volt a cikk fogalmazása, ennek csak Rasch ügyvéd lehetett a szerzője, senki más, mert bizonyos dolgokban senki se ért a nyomába. A cikk végén azt is megemlítette, hogy Theodor Jensen boltjának tulajdonképen egy konkurrensét kellene felállítani.

Rasch ügyvédnek ez igazán ragyogó ötlete volt.

De a felesége, Rasch ügyvédné szégyenszemre ott állt még mindig a kikötő partján és figyelt a kikötőmester hangjára, a szemét mereven a hajóra irányította, úgy kémlelte az ifjú Willatzot. Most semmi más gondolat nem volt abban a kicsiny fejében. És az ifjú Willatz végre is partraszállt, ni itt jön csakugyan, fiatal, a ruhája szürke és egészen különös. Persze, hiszen gazdag és elegáns ember volt, mint ahogyan ezt mindenki el is várta tőle. A lakkcipőjének hegyes az orra és a nyakkendőtűjében a gyöngy ibolyásan csillogott, nem volt olyan közönséges fehér email tű, az útibőröndjei megannyi sárgabőr kincsek, – de azért ő se lépkedett másként, mint a többi ember, Raschnénak pedig azt mondta, hogy jónapot, közben lehúzta a keztyűjét és a kalapot is levette a fejéről.

Lám, most már nem keltett feltűnést a ruhája, mint annak idején, mikor az apja egyes hosszabb távollét után hazahozta. De azért most is olyan volt az ifjú Willatz, mintha a skatulyából vették volna elő, aranyfejű bot lógott a karján, értékes darab, úgy örökölte az apjától. De mi különös volt rajta? Legfeljebb az, hogy híres ember volt az egész országban. A keztyűjét szép körülményesen újra felhúzta és üdvözölte Juliust, – az egy kissé távolabb állt mellette, – azt mondta neki: „Jónapot, Julius.“ Ez annak csöppet se volt inyére. „Üdvözlöm a szülővárosában!“ felelte Julius és intett a kezével. De az ifjú Willatz már ismét Raschnéhoz fordult és fölényes, évődő hangon beszálgetett vele.

No, csakhogy végre megérkezett, mondta Raschné. Már minden hajóval vártuk.

Köszönöm a kedvességét, Christine asszony, maga csakugyan a világ leghűségesebb teremtése.

Ha most nem volna olyan késő, el se engedném, amíg el nem jön hozzánk, legalább egy csésze teára. Miért érkezik ilyen későn?

Későn? ismételte a szót az ifjú Willatz és nevetett széles jókedvében. Bizony, elmegyek magához, Christine, ebben a késői órában. Eljövök az én rózsámhoz, megkocogtatom az ablakát és úgy suttogom: engedj be, angyalom! Az ilyesminek nem is a reggeli előtt van az ideje. Gyerünk csak, magával jövök mindjárt.

És a csomagja? kérdezte az asszony.

Azt majd eligazítja a kikötőmester.

Igen, de… a férjem alighanem már lefeküdt.

No, annál jobb, akkor egyenesen a konyhába mehetünk.

Nem lehetett tőle szabadulni.

Martin béres most érkezett oda kocsival és lóval, hogy elszállítsa a podgyászt.

Aztán elindultak szépen egymás mellett: Raschné, a jószívű hölgy, födetlen fővel, sál nélkül és Willatz Holmsen, Segelfoss ura és legényember, a férfi, aki a hajóval érkezett, hogy meglátogassa a birtokát. Bizony ez nem volt nagy úrhoz illő bevonulás.

Az emberek lenn csoportosultak a kikötőben és mindegyik mással foglalkozott. Lisztet raktak be, tizenöt zsákot egyszerre, de a kikötőmester már nem kívánt személyesen felügyelni a berakodásnál, a hangját se lehetett hallani többé, hiszen Raschné már eltávozott a partról. Lars Manuelsen egyik csoporttól a másikhoz járkált, mindenkinek a fiáról és a Segelfossi Ujság cikkéről beszélt, bizony, igaz annak minden szava, az emberek véssék jól emlékezetükbe, kicsoda Lassen tiszteletes és kik a szülei.

Megérkezett az ifjú Willatz, meséli Julius, már üdvözöltem is. – Igen, az ifjú Willatz van itt, mondják az emberek. Hasonlít az apjára, ő se visel szakállt. De az alakja mintha magasabb lenne. – Akkora lehet, mint én, mondja rá Julius. – Ó, Lassen kövérebb, mint akármelyiktek is, mondja Lars Manuelsen, egyik se ér fel vele! Lars Manuelsen tovább bolyongott egyik csoporttól a másikig és mind az járt a fejében: hogy Willatz a földbirtokos, ma este megérkezett, de sok kereskedelmi utazónak volt több pénz a zsebében, mint neki. Lelkemre mondom, hogy így van. Egy muzsikus, olyan, mint egy kóbor komédiás. Bezzeg Lassen! Itt járt, ezen a helyen és itt játszott, mikor még kis gyermek volt. Az emberek Larsnak hívták és ezeket az utakat rótta a lába, a szeme pedig itt nyugodott ezeken a szakadékokon és sziklákon. A szülőháza még most is fönnáll, öreg apja és anyja laknak benne. Milyen szép volt mindezt végiggondolni – Lassennel kapcsolatban.

A postahajó fölszedte a horgonyt és elindult. Késő éjszakára vált az idő. A rakodóparton ott áll még vagy tíz láda, valamennyit a boltos Pernek címezték, de Theodor nem mutatkozott sehol, nyilván azért, mert csak tíz ládáról volt szó, nem pedig legalább is százról. Julius találkozott Kornelius boltiszolgával és azt mondta neki: Itt vannak a fésük, érkezett vagy tíz láda. – Ökör! mondta Kornelius dühösen.

De késő éjszaka Holmengraa úr mégis kijött a szobájából. Ugylátszik, vágya támadt a szabad levegő után, csakúgy, mint más embernek és este, mikor mindenki a kikötőben szorongott és elhagyottak voltak az utak, Holmengraa úr is elősétált valahonnan. Isten tudja, honnan jött, lassú léptekkel bandukolt hazafelé…

7.

Nagyszerű idők jártak akkoriban, szépen és jól köszöntött be a tavasz, zöldeltek a mezők és a szántóföldek, a viharok, esők és a forróság, – minden a maga idejében következett be. Pompázó és gazdag termékenységben állt minden az urasági épület körül: a hatalmas segelfossi fensíkok, az öreg fák és az erdő. Az embereknek semmi kivánnivalójuk se maradt.

Az ifjú Willatz nem hozott magával társaságot, de ő már egymagában is társaságnak számított és ezért a birtok elevensége csodálatosan nőtt, mióta a tulajdonosa hazaérkezett. Itt volt mindenekelőtt az evés problémája. Vajjon mit adjanak be az asztalra? Segelfoss mindig hemzsegett a nagy személyzettől és ez a személyzet most se volt éppen csekély, bőségesen volt ennivaló, tartalékágy és több hatalmas vendégszoba, ahol kényelmes tartózkodás esett, de ez a sok bolond ember most is csak azon törte a fejét, mit akarhat vajjon enni és inni Holmsen úr. Az pedig azt ette és itta, ami éppen elébe került, soha egy szót se pazarolt az ilyesmire és nem voltak semmiféle különös kivánságai. Nem olyan időket élünk, hogy dőzsölhetnénk, mondta. Gyermekkorában volt egy hátaslova az istállóban és a kis Gottfred, a mostani segédtávirász, gondoskodott róla, hogy a ló rendes legyen és tiszta. Most azonban nem volt hátaslova és nem is kivánkozott utána. Egyszer csak felnő az ember, mondta. Mikor Martin béres meghallotta, hogy nem tudnak elég változatos étrendet összállítani Holmsen úrnak, maga ajánlkozott, hogy a tilalmi idő létére kimegy vad szárnyasok után az erdőre, Holmsen úr azonban a fogát csikorgatta és a válaszával rögtön elnémította Martin bérest: Menj csak és lődözd a madarakat! mondta neki. Én meg majd nyomban följelentelek, érted?

Segelfoss ura tehát nem ismert tréfát. De az se baj! Alig melegedett még meg itthon, máris mindenki a szívébe zárta. Alapjában mindenkit szőrmentén kezelt és nem ütötte bele mindenbe az orrát, de ha aztán szükség volt rá, ugyancsak a sarkára tudott állni. És micsoda ereje volt ennek a fiatalembernek! Az aratóknak elállt szemük-szájuk, mikor egyszer valami óriási köszörűkővel kínlódtak, az ifjú Willatz pedig váratlanul a segítségükre sietett. Ó, nagyon köszönöm, mondta Martin béres és megrőkönyödött egy kicsit. Nézte a földesúr kezét, – milyen biztos a fogása és milyen vasökle van!

Az ifjú Willatz átment Holmengraa úrékhoz és ott nagyon szívélyesen fogadták. Holmengraa urat már évek hosszú sora óta nem látta, azért meg is ütközött egy kicsit, amint a szemébe ötlöttek a közelgő öregség jelei a malomtulajdonos alakján. Bizony, azok a szemek elfénytelenedtek már egy kissé, és a fej valahogy előrekókkadt. Őszinte öröm látszott az öreg úron, jóságos, egyszerű arca földerült és a lesgzeretetreméltóbb módon üdvözölte az ifjú Willatzot. Boldog volt-e most? Leültette egy jó székbe a vendégét, aztán csöngetett. Csakugyan boldog volt. Lám, ez a a fiatalember elsőnek őt látogatta meg, hozzá jött el először a híres művész, az ujságok kedvence, az ifjú Willatz, Holmsen hadnagy fia, – hozzá, nem pedig Rasch ügyvédhez, vagy Landmarck lelkészhez, igenis ő hozzá, a királyhoz jött el legelőbb, amint azt el is várta tőle.

A zongoráját engedelmével a raktáramba helyeztem el, amíg megérkezik, mondta.

Köszönöm, nagyon jól volt így, felelte Willatz.

Most aztán mondja meg, hol akarja felállítani, én kirendelem vagy félszáz emberemet, azok majd óvatosan odaszállítják. A téglaégetőbe kerüljön, úgye?

Hálásan köszönöm, felelte Willatz. Minden megváltozott ezen a vidéken, csak az ön szeretetreméltósága marad mindig a régi, mondta. És az ifjú Willatznak eszébe se jutott, hogy Holmengraa úr csak kérkedett azzal a félszáz emberrel, nem is volt már ötven munkása.

Most Irgensné jött be a szobába és Holmengraa úr fel akarta frissíteni a vendége emlékezetét Irgensné irányában, erre azonban nem került sor. A fiatalembernek már a köszönésén is megérzett a nagyrabecsülés és a régi ismeretség emléke, Irgensné pedig örült, hogy fölvette a gránátékszereit. Bort és kalácsot hozott, egy kis kóstolót abból a híres kalácsból, amely szinte elolvad az ember nyelvén.

Szívesen fogadtam volna önt már kinn a kikötőben és Marianenak is az volt a szándéka, hogy kijön, még őrszemet is állítottunk, csakhogy későn futott be a jelentéssel.

Ez több is lett volna, mint amennyit megérdemlek.

Nem, dehogy is lett volna több, mondta Holmengraa úr nagykomolyan.

És most itthon van Mariane kisasszony?

Nincs fönn a szobájában, Irgensné? kérdezte Holmengraa úr.

Azonnal megnézem.

Azért ne zavarja Mariane kisasszonyt, kiáltott Irgensné után az ifjú Willatz. Egyébként nem vagyunk teljesen idegenek egymásnak, az utóbbi években többször volt szerencsém találkozni a kisasszonnyal.

Igen, Mariane meg is írta. Maga volt olyan szíves és elvitte néhányszor színházba meg hangversenyre.

Hát Félix kint van még Mexikóban?

Igen, kint van és kinn is marad. Tengerész lett belőle és már többször érintette az európai partokat, egyszer már Kielben is járt. De haza akkor se jött. Most már önállóan vezet egy hajót.

Ez már teszi! Én ugyan nem értek hozzá, de képzelem, hogy ez már nagy eredmény, úgy-e? Az ő korában, úgy értem.

Igen, határozottan csinos eredmény.

Mi, többiek, nem visszük semmire, mondta ifjú Willatz.

No, ugyan, hiszen magából híres ember lett azóta, felelte Holmnegraa úr, mindennap írnak magáról az ujságok.

Nem ér az semmit. Múlnak az évek és én még nem alkottam semmi maradandót. Igaz is, Holmengraa úr, ugye, mi már mindent kiegyenlítettünk? Azt hiszem, nincsen több követelése rajtam.

Nem, nincsen több követelésem, sajnos, felelte Holmengraa úr és mosolygott.

Nem sajnos, – hála Istennek! mondta az ifjú Willatz és ő is mosolygott.

Egyébként nem lett volna szükséges, hogy teljesen kiegyenlítse az adósságát, jegyzi meg erre Holmengraa úr és olyan, mint a megtestesült jóindulat. Isten tudja, nem a bor szédíti-e meg a fejét. Mert hozzáteszi: Legalább is várhatott volna, amíg pénzzavarba jutok.

Az ifjú Willatz pedig azt feleli rá:

Akkor alighanem sokáig kellett volna várnom. Nem, jobb úgy, hogy szépen elrendeztünk mindent. De most másról van szó, Holmengraa úr. Nézze csak, én nem értek az erdőgazdálkodáshoz. Szabad most nekem fákat kivágatni?

Holmengraa úr gondolkozik a dolgon, aztán szakszerűen válaszol:

Azt hiszem, megteheti, legalább is bizonyos határig. Elvégre az apjaura ideje óta teljesen érintetlen az erdő.

Mert nagyon jól esnék, ha most lehetne.

Ha akarja, elmegyek az erdőbe és megnézem, lehetne-e vágatni valamit már az ősszel.

Most, azonnal nem tehetném meg?

Most? Nem. Csak ősszel vagy télen.

Úgy? kérdezi az ifjú Willatz. Ez bizony keresztezi a számításomat. Hiszen könnyen megeshet, hogy nem is maradok itt őszig vagy télig.

Az nem számít a gazdaság szempontjából. A fák csak itt vannak, kidöntik őket, eladják, a pénzt pedig felveszik értük. Ami pedig az utolsó pontot illeti, már mint a pénzkérdést, – az csekélység, – de a pénzt meg lehet kapni, amint akarja az ember. Ez már így van a fakereskedésben. Akármelyik erdőtulajdonos jön hozzám ilyen kivánsággal, annyi pénzt adok neki, amennyire szüksége van. Hiszen a faüzletben biztos minden kötés.

Az ifjú Willatz Holmengraa úrra nézett és megérezte annak finom tapintatosságát. Holmengraa úr pedig hozzátette:

Fára különben mindenütt lehet pénzt kapni, ahol akar az ember, például az itteni bankban is. Alapítottam egy kis bankot itt Segelfossban és Rasch ügyvédet tettem meg direktornak, ott még van elég készpénz. Csak arra mondom ezeket, hogy ön azt hiszi: személyesen itt kell lennie, mikor a fát kivágják. De csak nem akar bennünket ismét elhagyni az ősszel, Willatz?

Még nem tudom. De okvetlenül el kell majd utaznom. Dolgozom valamin és nem tudom még, hogy be tudom-e itt fejezni. Az is meglehet, hogy sohase fejezem be!

Nem haragszik, hogy csak úgy egyszerűen Willatznak szólítom?

Sőt ellenkezőleg, – hálás vagyok érte.

Ismertem az édesapját, meg az édesanyját és magát is ismertem, amikor még egészen kicsi volt és Angliából tért haza.

Akkor kaptam öntől egy hátaslovat.

Tőlem? Igaz, csakugyan, egy kis barna kancát. Még arra is emlékszik? Ó, azóta mi minden történt már velem! Szóval egyelőre itthon akar dolgozni? Ne kerüljön el akkor bennünket. Nálunk nem olyan előkelő, mint odaát a kastélyban, de nagyon fogunk örülni, ahányszor látjuk.