Part 2

– Ilyenek maguk mind, – maguk erős férfiak. Ez a krakéler népség, – és mind kétségbeesik, ha megfájdul a kiskörme. A legfőbb gyönyörüségük, megríkatni egy asszonyt. Persze azt hitte, – itt mindjárt sirva fakadok, – amiért egy-két hónappal később esküszünk meg.

– Te! Milyen jó tudsz te lenni, – Anna!

– Mintha nagyon bánna az ember egy ilyen képzelődő zsarnokot. Szép kilátások, mondhatom! Magát minden esztendőben vagy háromszor el kell siratni, – míg egyszer engem temet el, – és ki tudja, a Borbála néni ezüstjeivel ki teríttet majd, – a második asszony?

– Még, – édes gyönyörűm!

– Tudja mit, – Pista? Igérje meg, hogy akkor sem fogja elvenni azt a sápkóros Pongrác leányt. – Ugy-e nem? – Nézzen a szemembe és igérje meg.

Ez a becéző, kimélő hang egyszerre felriasztotta a férfit. A férfit, az embert, – aki ösztönszerűleg hatalmas akar lenni az utolsó lehelletig, – aktiv, számbavehető és veszedelmes. Felnyult a leány vállához és egy mozdulattal meghajlította, magához rántotta, csaknem érintette a gyümölcslehelletű, üde száját. Aztán egy mozdulattal összecsuklott és a párnái közé fúrta az arcát.

A köhögés volt. A jólismert, vérfagylalóan száraz hangja a halálnak.

A leány megfordult, hogy segítséget hivjon, – de a beteg ujjai görcsösen kapcsolódtak a csuklója körül. Leült hát mellé, – végigsimított a fehér homlokán és felkönyökölve nézte a szenvedőt. A normálisan jó emberek szomorú részvéte simult el a vonásain, az asszonyi lélek ős-irgalmassága azokhoz, akik a védelmére szorulnak. Egy nyulánk, izmos gyereklegényre gondolt, aki vagy három éve, egy kiránduláson, – félkarral átemelte őt a Hejő patakán. Akkoriban érett nagykoruvá bennük az a mesterségesen nevelt érzés, amit a helyzet szuggesztiója szinte elkerülhetlenné tett. A szülők akarata, a földjeik szomszédsága, – minden. Anna is úgy hitte akkor, – hogy az máskép nem is lehet. Hát szerették egymást.

A beteg fakó, elváltozott arccal, pirosan gyűrüs szemekkel zihált előtte. Anna rátette a kezét halovány kék-eres ujjaira. Megnézte a körmök íves behajlását: ez már az előrehaladott betegség jele. A leány egy pillanatra erős, igaz fájdalom nyilallását is érezte. Ez hát a vég, – gondolta. De vajjon _úgy_ jobb lett volna?

A beteg megszólalt. A hangja nyugodt volt, – szinte vigasztaló.

– Anna! Jőjj közelebb, – hallgass ide!

– Nem szabad, – súgta a leány és az ajkára tette az ujját.

– De, – kell! Hajolj ide! – Hallottad Anna?

Aztán halkan, – zihálva suttogott a fülébe:

– Lehet, hogy csakugyan nem tudtál róla, – de most belátod, – elhiszed, ugy-e? – Lehet, hogy képzelődöm, tévedek az időre nézve, – talán kihúzom még a telet is, – Lussinban vagy máshol, – de hallottál-e valakit tüdővészből kigyógyulni az én koromban?

– De hiszen…

– Hallgass, Anna! Egy éjszaka az anyám megszomjazott mellettem. A pohár víz itt volt érintetlenül, – és ő mégis frisset hozatott magának. Tudom, hogy fertőző baj, – azóta tudom.

A leány egy pillanatra, – az emberi nagyság egy üdvösséges pillanatára, – ime csak az örök asszonnyá nőtt. Leemelte a beteg ember poharát és ivott. A férfi nézte, – szinte eszelős imádattal, – mint az oltárok szűzét, – aztán elvette a poharat.

– Ez nem az enyém, – sohase használtam, – a doktornak készítik ide. De hallgass rám, Anna. Mondjuk, – a legjobb esetben, – hogy még komolyan igérnének nekem egynéhány évet. Azt hiszed, a magaméhoz kötném akkor is a te fiatal, erős életedet? Megrabolnálak-e attól a néhány évtől? Add ide a kezed. Az ujjad, – itt a gyűrü helye! Itt jegyeztelek el játékból, egy összefont búzaszárral, – tudod?

Két ujjával átfogta a leány gyűrüs ujját, – aztán a maga forró tenyerébe temette az egészet.

– Ismerlek Anna, – milyen lelkiismeretes vagy te, – babonásan lelkiismeretes. Ez a játékmátkaság elronthatná a boldogságodat. Most megcsókolom a gyűrünk helyét, Anna, – nem vagy a menyasszonyom.

A leány nagyranyílt szemmel, halaványan nézett rá. A keze megremegett, vissza akarta húzni.

– Hagyd csak, – mondta, – és most már ő simogatta szánó, szinte atyai szeretettel, – hagyd, ennek így kell lenni. Be fogod látni, hogy így jobb. Így, most jó, – milyen nyugodt vagyok!

A lélekzete csakugyan halk lett, – könnyebbült, egyenletes.

– Régen voltam ilyen nyugodt. Ha tudnád, Anna, milyen heteket éltem át. Az a sok bizonytalan kétség, – az gyötört el. Sohasem éreztem ilyen egyszerűen, biztosan a halált. Hisz nem is olyan nagy dolog, ugy-e? Te most kimégy az ajtón, és abban a percben meghaltál nekem. Csakugyan előbb, – mint én neked, – mert én veled maradok azután is, – jó emlékezésed leszek, – ugy-e?

Szó nélkül bólintott a leány és az ajka megremegett. De az a szomorúan gyöngéd tekintet fogva tartotta az arca minden mozdulatát.

– A halál nem is rossz, – csak biztosan kell tudni. De engem néha elfogott valami kétségbeesett, szivós életvágy. Azt gondoltam, – lehetetlen elpusztulni, mikor élni akarok, – akárhogy, – ha úgy bánva is az életemmel, mint egy törött pohárral. De azért voltak túlcsigázott pillanatok, mikor azt hittem, letépem mind a borogatásokat, összetöröm az orvosságos üvegeket és nekieredek egyszer még az életnek, – egy mohó, sürített, utolsó napra, – tobzódni mámorban, játékban, muzsikában. És esténkint ha jött az önkivület, mondják, erővel tartottak itt. Hozzád akartam menni mindig.

– István!

– Ne! – Hisz most már jól van minden. Most jól vagyok, és olyan nyugodt. Nézd Anna, – mi jutott eszembe. Még a télen járt itt nálam egy pajtásom, – Roxer Sándor, – az a nagy szász. Ha tudnád, – folyton rólad beszélt, – ismeri a szokásaidat, a nótád, a színed, a virágokat, amiket szeretsz. Tudsz róla ugy-e, hogy nagyon magadba bolondítottad? Keményfejű, erősvállú legény az, – és kis kutyád lenne, ha hozzá mennél. És a vagyona…

Most már halottsápadtan állott előtte a leány. A mosoly vonagló kisértet maradt a szája körül, a lélekzete gyors lett, a keze menekülni próbált. Esdeklő sikoltás volt a szava:

– István! – Ne beszéljen!

Az felült újból és előrehajolva, mélyen a szemébe nézett. Mint aki túlesett valaminek a nehezén és fellélekzik valami kis gyönyörűségre. Megint az esdeklőszemű gyerek volt, – a szegény, beteg gyerek, – akivel szemben egyszerre visszanyerte a fölényét.

– Azért, Anna, – add ide még egyszer a kezed. Még egyszer, – megcsókolom a gyűrü helyét. Ne csak így! Jőjj még közelebb, – csak egyszer, – most utoljára. Ölelj meg te is, – a két karoddal, Anna! Az arcod csupa bársony! Látod, – a világ minden dolga közül ez volt a legjobb, – hogy most egyszer, – te, – lásd, boldog vagyok, Anna.

Felnézett, – homlokán lázasan lüktettek az erek, – arcszöglete kiélesedett, – a keze sütött, mint az izzó parázs, – az ajka száraz volt, cserepes. A leány lehajolt hozzá, – hirtelen, alig érintve, – mégis megcsókolta.

– Már sietnem kell, – Isten vele! Legyen jó, – vigyázni kell magára! Isten vele! A viszontlátásig!

Gyorsan megfordult, – vissza se nézett többé.

* * *

Ottkinn, az ajtóban várta az őszhajú asszony. Hallgatva ölelték meg egymást, aztán félig zokogva suttogtak el egy pár szót.

– Köszönöm! Az Isten is megáldja érte, gyermekem!

– Meddig élhet?

– Napokig! Talán az éjjel…

– Hát ha még…?

– Semmi sem segíthet. Csoda sem.

– Úgy szeretnék vele maradni addig, néni. De visznek falura…

Profán vigasztaló szavak ötlöttek az eszébe, aztán megérezte, hogy nincsenek itt helyén. Mit is tehetne ő többet ennek az erőslelkű, fájdalmában is büszke öreg asszonynak, aki immár percenkint idegenebb neki. Lassan haladt az ajtó felé, – ott szétnézett.

– Valamit letettem itt, amikor bementem. Itt van valahol.

Az asszony egy karikagyűrüt vett fel az asztalról és odaadta.

– Lássa, édes Annám, – egészen elfelejtkeztem erről. Milyen hálátlan vagyok. Hát legyen boldog nagyon, nagyon, szeressék úgy, ahogy mi szerettük volna. Roxer olyan derék, jó ember, – a fiamat is szerette. Legyen nagyon boldog.

És áldást intett a leány lehajtott fejére, – ahogy az erdélyi protestáns házaknál szokás, – aztán elkisérte az ajtóig.

Az pedig ruganyos léptekkel, – sietve indult ki, – ki mentül előbb, – a napra, a zajba, az utcára. Átragadt rá az élet beteg imádása, – fullasztotta a csók emléke, amit a kegyeletnek szentelt, – lemosni, – megszabadulni, – itthagyni!!

A vőlegénye várta a sarkon.

Egy házasság.

Valahol odafenn az illuziók pihés felhői mögött két rózsaszín angyal összedugta a szárnyát, két szomorúszemű, kicsi angyal, visszafojtott lélekzettel figyeltek egy percig, aztán az egyik halkan, tétován tapsolt néhányat az apró kacsóival. Lenn a földön a nyár szirmai peregtek azalatt, kelő bimbók pattantak újra, édes, pihegő illatok szálltak be a nyitott ablakon egy függönyös szobába, ahol ünnepét ülte a nász és halk, fáradt sóhajban két ember egyesült.

Mert már olyan régóta szerették egymást. Egy kicsi városban, virágos kültelki kert közepén talált rá az asszonyra a férfi. A kert akkor égőpiros pelargoniumokkal volt teleszórva, a tornácban egykedvüen köhécselt egy deresfejű, vézna ember; jól összehúzta a mellén a bő háziköpenyét, és körülte apró, sápadt fiu motozott. A játékkatonákat rakosgatta mindig egy nagy faskatulyába és bácsiknak szólította őket, a borzas kis kutyának pedig azt mondta halkan, az apja székébe fogódzva: »Tessék elmenni innen, kutyuka!«

Az asszonyéi voltak ők ketten, az ura meg a gyereke, de a piros kerti virágok nem tartoztak igazán őhozzá. Mert benn, a kicsi szalonban lilaszinű volt minden fénytörődés, minden árnyék, minden szövetdarab, és ebben a levegőben fogták meg először szomorú megdöbbenéssel egymás kezét.

Megpróbáltak barátkozni. Az asszony gyönyörű svéd novellákat fordított akkor, háborús északi vizekről, nagy kékszemű halászokról szólókat, elolvasta neki, a férfi pedig a zongorához ült és egyszerű, de csodálatos mélységből jövő dallamok gyöngyöztek és harsogtak fel az ujjai alatt. De egyre többször érezték, hogy a kezük megreszket, agyukon átnyilalnak a puha hangok, pillantásuk riadtan tör egymásra és künn a tornácban egyre köhög az idegen ember.

– El kell mennie innét, sietve, nagyon messzire! – sürgette az asszony. Még viaskodtak egy ideig. A férfi alapjában talán nem is akarta nagyon azt, éppen azt, amit néha őrjöngve követelt, hogy a másik percben töredelmes bűnbánattal boruljon a földre, mondván: »Igaza van, magának van igaza!« Az asszonyt néha csalóka mámorba ejtette az adakozás vágya, de a veszedelmes percekben mindig halálos, szinte állati rémülettel hátrált meg a »bűn« előtt. A jólismert csaták ezek! De egyszer idegenből komoly, nagy levelek jöttek, a munka izent, a fejlődés, a hírnév, siker. »Tehát elmegyek!« – mondotta a férfi. »Győztem!« – suttogta nagyon szomorúan az asszony, és hát kinek volt igaza? Egyideig akkor lobogó, szerelmes irásokkal, viharos szókkal gyötörték egymást, de megsejtették, hogy e légi harcok tombolása el fog csitulni és akkor nem marad semmi. Pedig valaminek maradnia kell, amihez meneküljenek, az egyik a magánya sivár unalmából, a másik az élet nagy álom-zürzavarából, kudarcok verítékéből, kicsikart, örömtelen diadalokból és olcsó mámorokból. Akkor lettek aztán megint »jó barátok« és a ritkán szállongó fehér levelek az anya és fiú viszonyát, a tiszta szeretet gyöngéd bensőségét mimelték. De azért mindegyikre leszálltak néha a tücsökdalos, szénaillatos, veszedelmes nagy nyári esték, a fájdalmak és epedések órái, és árnyéktalanul tiszták, köznapiatlanul szomorúak voltak ezek, olyan egyformák, mint valami örökösen visszatérő álmodás, holdsütte vizeken uszkáló fehér hattyumadár. »Ez az egy gondolatom tiszta!« – suttogta néha édes szomorúsággal a férfi, és nem jutott eszébe az áldott idő és távolság, amely ilyen jólesően tisztára mosta. »De egyszer vissza fog jönni!« – erőlködött néha az asszony, pedig ez olyan idegenül, visszhangtalanul szálló gondolat volt, amíg ő az alkonyatban végigjárta a kertet, a szájába szorított egy nagy piros virágot és véresre harapta az ajkát is vele.

Évek multak el, események jöttek, szálltak, és ez a kicsi levegőtörténet egyszer csak elvégződött úgy, ahogy a hozzá hasonlók sohasem szoktak végződni. »Hiba, – mondaná valaki, – épp itt kezdődik a hiba!« És ez igaz lehet, de nem szabad rágondolni, mert hiszen valahol a hibának is el kell kezdődnie, különben minden örökéletű volna a világon. Az történt, hogy egyszer csakugyan megtért a férfi a pelargoniás házba, de akkor már az asszony gyászruhában volt, az ijedtszemű kis fiú pedig komolyan állt elébe a tornácon.

– Apa elment, – messze, a fekete kocsin. Nem is jön vissza többet…

A férfi az ölébe vette a kicsi szegényt, odafönn pedig már akkor összesugott a két komoly, csöpp angyal, a hótiszta illuziók fellegei között. Attól kezdve figyelni kezdték az esetet, kétkedő, okos gyermekmosollyal, mint aki fél, hogy a felnőttek játékból megint be fogják csapni. Kiváncsian, halkan és mégis tétován ők tapsoltak, mikor a fiatal nyár szirmai peregtek a nász ünnepén és a szerelem fáradt sóhaja elszállt. De azután szétrebbentek a kicsi angyalok bujócskát játszani a nagy, pihés fellegdunnák közé. Ez mulatságosabb volt, aztán nem is jó valamit sokáig nézni. A mesének, úgy látszik, vége és míg új mese kezdődik, amit majd figyelni érdemes, valamit addig is csak kell csinálni.

* * *

A mese hallgatott. A fővárosba költöztek és Budán laktak, fenn a Tabánban, a hegység meredek szirtfokaihoz közel. Földszintes, kicsi házuk volt és ide vándoroltak mind a lilaszinű árnyékok és drapériák, de a kertben itt csupa hosszúszárú halványsárga orchisok és nagy, lila hegyi csajkárok nőttek. Ezeket is tessékelte a kicsi fiú és úgy el tudott velük beszélgetni. Nagyon csendes fiúcska volt most is és így szerették. A férfi délelőttönkint órákat adott a túlsó parton, egy nagyon előkelő zeneiskolában, délután pedig halkan, fiatalos, új gyönyörüséggel simogatta végig a billentyüket és gyors, kusza jegyeket írt. Ő most ismerte meg életében először a pihenést és a derüt, az egészséges harmóniát és ez új és jó volt ahhoz a munkához, amit most végzett. A vándorévek eredményeit gyüjtögette össze, a mult viharai emlékét, az ifjúság finom zöngéseit és vad, eszeveszett crescendóit. E hallgatag és derüs parti fövényen egyenkint törte fel a kagylóhéjakat, amikben gyöngyök rejtőztek már régtől fogva, és mind e gyöngyök a mult beteg küzködéséből, hullámtörődésből, apró, gyötrelmes homokszemekből, kinzó sérülésekből születtek, mint valamennyi gyöngye a világnak. Az első, nagy művén csiszolt finom kézzel, gondosan, aprózva és jóleső könnyüséggel. És az asszony? Azóta ő is eljutott valamennyire egynémely megismerésekhez, építgette a hidat feléjük a tulajdon lelkén keresztül és az emberek kezdtek ráfigyelni. Ő délelőtt hajolt a kicsi, fehér iróasztala fölé, mert éppen délután kellett valami redakcióban dolgoznia.

A kicsi fiú hát egymaga bandukolt a napsütéses kertben, és néha a konyhapincében elhallgatott egy percre a cukortörő vagy a habarókanál zaja. Ilyenkor Julis szakácsné dugta ki a fehérkendős, buksi, piros arcát a kertre nyíló konyhaablakon.

– Mit csinál, Pityuka? Jól van, Pityuka, szépen játszik!

Julis – az ő személye is fontos volt ebben a harmóniában – talán minden összhangok alapja. És ő megállta a helyét. Julcsa okos, derék és hasznos személy volt, minden háziállatok ideálja, olyan, aki magától tudta, hogy mi következik az ételrendben, a hónap közepéig mennyi pénzt szabad piacra kiadni és a boltiszámla mennyire rughat. Így most már csaknem tökéletes volt az életük, oh, nagyon, úgy, ahogy volt, ki lehetett volna ollózni és nyomdába küldeni valami iskolai olvasókönyv didaktikus cikkei közé, amin jó gyermekek okuljanak, és a két pici angyal odafenn a báránykás égen újra összetalálkozott. A tapsoló angyalka kacagva bökött feléjük a pici ujjával, a másik pedig komolyan és merőn forgatta végig a lepergett napjaik könyvét.

– Lemegyek hozzájuk! – mondotta végül – és ugy-e, ez már megint a mese!

* * *

Pedig a mesétől mégis csak el kell bucsuzni, ezuttal végképp. Mert ami most történik, az valami egészen ostoba, cseppet sem felsőrendű dolog, csak olyan, amit ki szoktak hagyni az olvasókönyvekből és az életben is zárójel közé tesznek az emberek.

Az asszony hét óra tájban került elő a munkából. A napszállat aranybronz verőfénye végigkisérte a Dunaparton, elöntötte a világos battisztruháját, izléses, kicsi kalapját és aranyos árnyékokat lopott bele a barna hajába, áttetsző, de azért üde bőre alá. Sugárzó és derüs volt, mint ahogy mostanában mindig, gyorsan, diadalmasan szedte a lélekzetet, mint aki évek és évek fojtott szisszenéseiért akar kárpótlást. Karcsú alakja megnyúlt, kiegyenesedett, a szeme mosolygott és a vállain olyan könnyünek tetszett az élet; amerre ment, mindenütt utána néztek az emberek.

– Mindjárt nála leszek! – gondolta és csaknem dalolni kezdett az utcán, aztán kislányos szökkenésekkel surrant be a hűvös kapuív alatt. Vidáman, hangosan kiáltott le a konyhába:

– Julcsa! Adj valamit enni nekünk!

Senki sem felelt és az asszony mosolyogva sietett át a verandán. Az ebédlő asztalán a félbehagyott terítés nyomai, a másik szobából halk nevetés hallatszott és valami különös, reszelősen érdes, fojtott beszéd. Egy pillanat. A kelletlen megdöbbenés még át se rohanhatott valamennyi idegén, még egyszerüen, gyorsan nyitott be és a nyugodt, jóságos hangján mondta:

– Eredj, teríts hát, fiam!

A gömbölyű leányzó skarlátpirosan huzódott el a zongora mellől, a férfi pedig hirtelen végigzúgatta a billentyüket – szokatlanul, durván – és ebben a percben már nagyon szánalmas volt. A leány azóta odakünn csörömpölt a villákkal.

– Soká vártunk rád! – mondta az ember és nem nézett az asszonyára.

Az pedig éppen olyan mozdulattal nyult a kalaptűjéhez, mint tegnap vagy tegnapelőtt. Mint mindig ilyenkor, hogy ledobja hamar és hozzásiessen, az ölébe simuljon, puha, fehér karjával átfonja, tiszta, nemes, finom lényével pazarul megajándékozza az embert, az egyetlen elsőt, igazit. Már feléje indult, aztán hirtelen, vak döbbenéssel állt meg. Mi történt? Ostobaság! A férfi kabátja könyökén felül fehér volt a lisztportól és apró, havas foltok kiáltoztak a zongora ébenfáján is. A leánynak ma szitálnia kellett, igen. –

Ijedt rebbenéssel fordult meg a hálószoba felé, az arcát, a homlokát pedig elöntötte valami rémségesen forró vérhullám. Még ne, – csak még egy percig ne! A besötétített fülkében magára csukta az ajtót. Csend. Csak valahova el lehetne rejtőzni, – a párnák közé, csak gyorsan, míg szét nem pattan minden – – és hirtelen, kétségbeesett gyorsasággal közétemetkezett az ágy illatos, fehér pihéinek. A fülében már érezte azt a halk, jóleső zsongást, ami az eszméletlenség küszöbe – csak percekig tarthatott az egész.

Halk döngetésre riadt. Egy pici láb türelmes egyformasággal ütögette az ajtót.

– Mamácska! Jöjj ki, mamácska. A vacsora bent van.

Felugrott és eligazította a ruháit:

– Mindjárt, kis fiam!

Már eszénél volt, már értett mindent. Az ágy széléhez ült és az éles fához szorította a fejét. Egy szolgáló, igen. Vastag darócinget visel, ami szürkén tünik elő a kurta ujjas alól, hét ráncos szoknyát egymás fölött, amik közül csak a felsőket mossa időnkint, csúf, inas lába van, dagadt, kékes erekkel, mosolygó, vidám állatszeme, duzzadt, piros szája, harminckét széles, fehér foga. Amikor lép, módosan riszál egyet a derekán.

Felemelte a fejét, meglátta magát a tükörben: és halványnak, törődöttnek látta; meddő évek nyomaival, az intellektualitás minden fáradtságával a rajzos, érdekes arc vonalain. Milyen ideges a szeme csillogása, milyen beteg módon torz alatta a mély, kékes árnyék, a vértelen homloka körül milyen túltengő a sűrü, barna hajkorona tömöttsége. Az előrehajló, fehér nyak, a vállak gyöngén ívelt vonala, a halkan elhullámzó csipők, – oh igen, – ez a leány husos, erős, mint valami duzzadt, vérbélű gyümölcs, az ölelésre ő alkalmasabb. Igen, de hisz ez otromba és másodrendű dolog, az élet minden finom, nemes és teljes gyönyöre mégis itt van nála a férfi számára. De vajjon ennyi minden?

És most még erősebben elfogta a forró, gyötrelmes szégyenkezés. Mit tegyen? Ha most kimenne és haragvó méltósággal egyszerüen elűzné azt a teremtést, aki a szemében most vált hasznos házibútorból teljes erejű és igényű »másik asszony«-nyá. Ha elűzné, ahogy Sárai Hágárt, minden törvényes jogrend alapján állva, a feleség harsogóan büszke, mert védett erősségében. A férfi szavát se emelné érette. És egy pillanatra belátta, hogy az egyedül üdvös és életrevaló dolog ez volna.

Igen, ez! Csattanósan, keményen és józanul új harmóniát teremtene köztük és új nimbuszt adna a változott helyzetben. Ő belőle egészséges, józan, ügyes menyecskét formálna, aki a maga javára tudja használni a világ ócska rendjét, az urából pedig hamiskásan mosolygó, de azért jámborul szégyenkező és megbánó vigjátéki férjet, aki bocsánat fejében mindenre kész és csak titokban örül, hogy ő milyen nagy kujon. Az elhalt édesanyja jutott eszébe. Az is mesélt neki efféle történeteket, amikor ő csattogó nyaklevesekkel parancsolta szét a nyugalmát háborgató incidenseket. Valahogy így lehetne tenni.

De már érezte, hogy nem bírna, nem fog így, fázósan idegen volt tőle az egész. Az érzései ösztönszerű, szinte testi arisztokráciája rémülten tiltakozott. Szembeállni, viaskodni, győzni, ilyen csatában? Egy cselédleánnyal, aki a házasságuk negyedik hónapján hozzádörzsölte vaskos, kemény vállát, lisztes szoknyáit ahhoz az emberhez, aki számára _ő_ teremtődött, egyedül csak ő, az áldozó, megértő, igazi emberfél. Nem, nem teheti. Mivé lenne az életük, a sok elmult, gyöngéd, halkan epedő pillanat, a magános tavaszok, elpazarolt nyarak, minden letöretlen virág és elmulasztott csók, amin az ifjuságuk elveszett és a rövid boldogságuk felépült.

– Mamácska, jöjj már! – könyörgött félig sirva a szomorú gyermekhang és egyformán halkan, ügyetlenül döngött az ajtó.

– Megyek, fiam!

És ebben a percben már tisztában volt magával. Önkénytelenül, a lelke igaz szülötteként támadt fel benne a közel jövő programmja, sejtette, hogy oktalanság, de tudta, hogy másképp nem tehetne. Mert valami dacos, keserű és nagyon szívós mártir-önuralom töltötte be a lelkét. Nem fog jelenetet csinálni, ha belepusztul is, de különb lesz önmagánál és önmagában az asszonynál. Csak úgy tehet. Ez a félig öntudatos elhatározás szabta meg a nappalait és éjjeleit, ez rontotta el az életét.

– Megyek, fiam!

* * *

Az ember már a vacsora mellett ült és nem nézett fel az ujságjából, amíg gyöngén érintette az asszony kezét:

– Parancsoljon!

És beszélgettek is. Szó volt a fösvény szerkesztőről és az új opera diszleteiről. Aztán Julcsa aludni vitte a gyereket, az asszony pedig lassan keztyüt húzott és könnyű, szürke porköpenyt vett föl.

– Hova készül? – kérdezte fojtott ijedtséggel a férfi.

– Járni akarok egyet a bástyán. Fájt ma a fejem.

– Egyedül?

– Egyedül.

Érezte, hogy most fájdalmat okozott és ez nem illett a programmjába. Már meg is bánta, de mennie kellett, kellett. Egyedül akart lenni. Sötét ruhában, igénytelenül, szegett fővel, szinte tépetten osonni az alkonyatban, az utcákon, ahol még az imént sütött a nap, – szembe a vízparti, esteli széllel. Egyedül lenni, valamivel elszámolni, valamit elvégezni, kicserélni, rendet csinálni abban a világban, amely ő maga volt. Az utcára lépett.

– Mi történt? Talán semmi, és ez éppen a rettenetes. –

Az asszony megállt egy percre, hogy fenékig üríthesse a poharat, a gúnyos, keserűen józan, éktelenül közönséges gondolatokat, amik durva, érdes tenyerüket végighúzták a lelke finom, remegő hamván. Neki nem az volt az élet, ami másnak, nem a tarka ostábla, amin az emberfigurák alkalom és ötlet szerint végigbotlanak fehér meg fekete kockán, nem tudta őket soha józan humorral afféle kedélyes Schöberl-bútoroknak nézni, amik szükség szerint szolgálnak más meg más célt és eszményt. Ő valami mást akart. Uristen! Hisz annyit szenvedett és olyan sokáig, hogy képtelen volt lemondani az igényeiről. Neki többel tartozik az élet. Teljes hittel, töretlen illuziókkal, valami kissé kothurnuson járó, légies, csodanagy szerelemmel. Vége! Meg volt mérgezve minden gondolata örökre.

Az alsó rakpartra ment és a tiszta, örök hullámokat nézte. Ezek így folynak már ki tudja, hány ezer éve és minden, ami történik, már volt egyszer, ugyanúgy, akár csak az egyforma habok születése. Egyszer mintha ő is állt volna már ilyen üresen, kifosztva valami alkonyatban egy vízparton. De nem ebben az életben. Már tudja. Az ő élete egy kicsi, pelargóniás házban folyt el, ahol pirosan égtek az örök egyforma lázak, meddő sóhajok repkedtek és ő valami álomba ásott, beteges türelemmel ápolta első urát; amíg a másik, a csodás dallamok embere, idegen nagyvárosok utait járta.