Part 6

Hallgatag megegyezésből egyikünk sem tegezte. Ez a finom, leheletszerű leány tele a test arisztokráciájának tudásával s valami fejedelemnői szerénységgel, amely vitás ügyekben mindig elhallgatta a véleményét, – és a jó ügy védelme helyett ez előkelő passzivitást választotta, – mégis csak imponált nekik. – Bolond dolog, – szokta volt mondani Bózsi, – de olyan következetesen pózol. A hajához éjszakára is hozzákötötte az idegen tincset lila szalaggal, és ezért minden este hamarább ment a többinél a közös hálóterembe. Mindegyik tudta ezt, de úgy voltak vele, mint a férfiak szoktak ilyen esetekben. Hálásan vették, hogy valaki annyit fáradt az illuzióikért.

És Bernáték? A háziúr, – Józsi bácsi, – távoli rokona Lónának, a felesége révén. Olyan negyvenesbe járó ember lehetett, családapa és akadémiai tag. Írói körökben pénzügyi notabilitásnak tartották, a banknál pedig, amelynek igazgatója volt, jeles politikai írónak. Az asszonyok imádták mind, – Lóna legkivált, – és egyszer, a tárlaton kiállított képét ibolyacsokrokkal tűzték körül a kollégium leányai. A Lóna kedvéért.

A »Memoire«-ok róla, – neki szólnak. Minden ciklusnál hagyva egy-egy pontosan kimért iniciále-hely, – ott keskeny, lila zsinórral lekötve holmi préselt gazok, – az _ő_ levele: »Kis halovány barátnőm!«, a felesége haja – meg a többi. És története mindnek. Ezt sétaközben kapta, ezt otthon, a nyaraló kertjében. Mert ez a tartózkodó leány, aki soha egyikünket sem csókolta meg, csodálatosan bőbeszédű tudott lenni, ha erről volt szó. Önmagát gyönyörködtette ilyenkor ez a csodálatos, atelier-fantázia, aminek az egész élet csak »művészi beállítás«-ok sora volt. Jelenet a lépcsőházban, jelenet a kandallónál, lila-ködös hangulatok, esetek, amikről ép azért lehet ennyit beszélni, mert nem történtek meg.

S az egész lila regényben – mondta egyszer Erzsébet – az a legzöldebb, hogy mi végighallgatjuk, és tetszik nekünk.

Tetszett nekik, és áhitattal hallgatták. Mert szép, érdekes volt ilyenkor ez a leány, – a rejtelmes, fehér boszorkány, – és a varázsát elismerték azok is, akik hátmögött kinevették. A hangja puhaságában, a mozdulatai szépségében volt talán az egész hatalma. Bózsi már sokszor felvetette a kérdést, hogy vélekednék erről a leányról, – ha úgy ismerné, mint ők, – valami férfiember.

Most befejezte az írását Lóna, és lassan az arcához emelve párnaképen a két kezét, odasímult a karosszék támlájához.

– Vége, mindennek vége, – tördelte.

Csend lett és mindenki várta, hogy folytassa. A Fánni teája is elkészült és ő két kézre fogva a bögrét, – odavitte Lónához.

– Láttam, hogy sápadt, – azért főztem. Ez mindenre jó. Szegény nénikém.

Harsogó, kíméletlen kacagás tört ki mindenfelől.

– Pompás, nagyszerű! Ez a hölgy három hónapja orvosjelölt.

Mind nevettek, – egészségesen, szívből, – csak Lóna mosolyán látszott, mintha sajnálná, hogy megzavarták.

A napos tanítónő jött be.

– Ah, hölgyeim! Már itthon? De, úgy-e, már kértem önöket sokszor, hogy a vacsorához halcsontos derekakban jőjjenek. – És itt mintha valaki cigarettázott volna.

Sovány, sipító hangú, ráncosarcú vén leány volt, ijesztő, szomorú képe a jövőnek.

Korlátok.

Odaát a nagyszalonban a mamák vitáztak egy híres szép asszony válópörén, akit a háziúr valami gyanus buzgalommal vett a pártfogásába. Itt künn, a lányoknál, – meg az ebédlőben is, összevissza csapatokban ácsorogtak azok a fiatal népek, akik vagy három évadja farsangoltak már együtt és az egymás vagyoni, meg egyéb körülményeivel, – csodálatos, – még mindig nincsenek egészen tisztában.

A házikisasszony, a csúnya kis Bánó Ila egykedvű arccal gunnyasztott a huszártiszt-kérője mellett, a szögletben, a pálmák alatt pedig három csillogó szemű tacskólány dobálta kacagva a fényképeket. Feltünően csinálták, de jól állt nekik, hogy az egész ártatlan manőver Bódog Sándornak volt szánva, – egy nagyon kellemesnek látszó, szőke uriembernek, aki a zongorának támaszkodott volt és egyre Wildtnét nézte. Az érdekesen fésült, szép, délceg asszony a kályha melletti sarokban csak akkor vette észre ezt a kitartó pillantást, mikor a ház asszonya a pohárszék felé indult és ő magára maradt. Akkor pedig egy öntudatos és egyszerű mosollyal a közelébe intette Bódog Sándort.

A meghajlásuk gúnyos pedanteriájában, vagy a szemük kutató mosolyában felvillant egy percre valami bizarr meghatottság, – talán az Anyégin-idill modernül furcsa parodiája – és ott kisértett továbbra is köztük, amíg – könyvekről és emberekről beszélve, – rajtaérték egymást valami ismerős megjegyzésen. Ah, ugyanezt már mondtuk együtt, egyszer, ilyenformán. Közben asztalkát kaptak, meg süteményt a teához és a kis Ila a csúnya lányok szomorú tapintatosságával odábbterelte a társaságot. Szinte magukra maradtak. És akkor erőt vett az asszonyon az ő régi betegsége, a feltétlen és szükségtelen nyiltság valami szilaj vágya, ami időnkint bolondságokra késztette. Azt mondta valamire:

– Az akkor volt, mikor én két álló hétig ész nélkül szerelmes voltam magába.

Az örök emberi hiúságon kívül az íróember objektiv érdeklődése is élt Bódog Sándorban minden asszonyi megnyilatkozással szemben. Ép olyan kiméletlen tudott lenni a végighallgatásban, mint az asszony az ő rohamos őszinteségében. És most összetalálkoztak a pillanataik.

– Tudja, – kezdte az asszony – hogy három évvel ezelőtt, huszonkétéves koromban kerültem Budapestre. A szegény apa halála volt az oka, akkor anyagilag is olyan nagy változás állt be a családunkban, hogy kenyérkereset után kellett néznem. Az első szerelmen persze túl voltam. Azon, amelyik sok virágcsokorral, éjjeli zenével, francia négyesekkel jár és jelentős kézcsókokban éri el a tetőpontját. A hirtelen jött szerencsétlenségem volt a gátja és az könnyítette meg a feledést. Magam akartam egészen új életet, – és mert most olyan rengeteg sok tanítónő van – és mert tehetségem lett volna valami, – a sziniiskolába iratkoztam. Az édesanyám felkisért ide és a vagyonos fővárosi rokonok sírva igérték neki, hogy gondjuk lesz rám. Így történt, hogy a szabad időmet egészen társaságban tölthettem és az estéim a közelmultat mímelték szomorúan. Itt, a Bánóék zsúrján találkoztam először magával.

– Akkor ellenszenvesnek talált, – mondta is.

– Kényelmetlen volt nekem, hogy több esze van, mint a többieknek, de már akkor is különbnek tartottam mindannyinál. Abban a korban már nem jön lopva, észrevétlenül a szerelem, sőt minden valamirevaló új ismerősnél eszünkbe jut: »Milyen lehetne szeretni ezt az embert?« Az itélésem válaszolt akkor, – de maga alig foglalkozott velem. Ritkán láttam, sok dolgom volt és hónapokig alig gondoltam rá. Szinte furcsa volt, mikor egyszer – nagysokára – a Belvárosból jövet, a Vas-utca sarkán hozzám szegődött.

– Honnan? – kérdezte.

– Leckéről.

– Milyen leckéről?

Most is előttem van a meglepett arca, mikor megmondtam, hogy szinésznő leszek. Azután elmeséltem, hogy egy özvegy sótisztnénél lakom, aki jó asszony, de ritkán látom, mert egész nap tanulok és szeretek egyedül lenni. Meséltem a furcsa kis diák-szobámról, – valahogy magamnak is tetszett akkor ez az élet, – maga kiváncsi lett, én pedig felhivtam. Emlékszik arra?

– Hogyne! Mikor fölértünk, én jöttem zavarba. Valami indiszkrét ostobaságot kérdeztem a szobájáról és maga még ügyetlenebbül füllentett.

– Tudom, de utóbb megszoktam a dolgot. Maga gyakran ellátogatott, – decemberben már kedélyes jóbarátok voltunk, az egész világról beszéltettük egymást a hosszú estéken át. Aztán, – egész természetesnek találtam, mikor egyszer minden ok nélkül megfogta a kezem.

Valami kacajfélét lihegett és egy percre megállt az asszony. Aztán folytatta:

– Egy hét múlva már szerettem.

– Lehetetlen, – töprengett Bódog Sándor. – Egy hét múlva ép olyan nyugodt és derűs volt.

– Igen! De ha nem jött, amikorra igérte, lüktetett a halántékom és kínos nyugtalanság szorongatta a torkomat, – mint az elfojtott sírás szokta. Az szörnyű, mikor maguk várakoztatnak egy asszonyt. Az élet minden gyötrelme összegyűl azokban a percekben és ha van túlvilági igazság, az örök élet nem elég rá, hogy magukon azért bosszút vegyen.

– Ámen!

– Ejh! Szóval, az őrült idő volt. Istenkáromló, pogány imádkozások estek akkoriban a szerviták templomában, a kis Mária-oltárnál, akihez a Szent Antal divatja ellenére is hűséges maradtam. Asszonynak jobban el lehet mondani olyanokat.

– Milyeneket?

– Ezt: Asszonyom! Ez az egy ember van a világon, akiért élni és jónak lenni érdemes. Add nekem és majd meglátod, mennyi nagy, magasztos őrültségre leszek képes miatta. Csúf, önző imádság volt, most már tudom. Én is, mint annyi más, valami kizárólagos nagy boldogságért ostromoltam az eget.

– És aztán?

– Aztán, mint aki meséket álmodik, olyan természetesnek és igaznak találtam mindent. Azt is, hogy ha társaságban találkoztunk, maga megint alig nézett rám. Szinte hálás voltam ezért és semmire nem gondoltam.

– Hátha egyszer – – – például megcsókoltam volna, – kérdezte gondolkodva a férfi.

– Ez kérdőjel maradjon. Szóval a második héten történt, hogy maga egy érthetetlen dolgot követett el.

– Megmondtam, hogy nem veszem feleségül.

– Máig sem tudom, ügyetlenség, becsület, különcködés vagy durvaság volt-e az magától.

– Egyik sem! Egyszerűen csak hóbortos és kiváncsi voltam, és akkor nagyon szépnek, nagyon kedvesnek találtam magát. Veszedelemben voltam és el akartam hárítani. Megért?

– Lehet! De lássa, jobban kellett volna ismernie. A hajlamaim és a nevelésem miatt sem lehettem egészen »századvégi leány«. És még a tipikusan azok sem flörtelnek valami, hogy is mondjam, morális alap nélkül.

– Szóval, akkor kiábrándult.

– Még nem! Akkor este furcsákat gondoltam. Valahogy nem éreztem világosan, mennyire vagyok felelős a tetteimért. A társaságra gondoltam és az emberekre, akik az élet korlátait jelentették eddig nekem. Eszembe jutott, hogy akik a városunkban jól mulattak tavaly nálunk, az idén másnál mulatnak. A vőlegényem, aki megtiltotta nekem a csipkeáttört blúzokat, – másnak udvarol és az édesanyja pletykáz rólam. Azt gondoltam: Az élet kizárt engem a korlátai közül és én nem tartozom neki semmivel.

– Nem foroghatott nagy veszedelemben, amíg ilyen világosan gondolkodott.

– Még gondolkoztam. De azért nem tudom, – – – ha maga akkor másnap is, harmadnap is eljött volna hozzám.

– Akkor volt az a nagy tagosítási pör a délvidéken.

– Furcsa, hogy maguk a pöreikkel bajlódnak olyankor. Csak a negyedik napon tudtam meg, hogy elutazott. Itt, Bánóéknál voltunk. Az Ili képes levelezőlapjai közt leltem meg az írását. – »Zimonyból kézcsókját küldi hűséges jó embere, Bódog.« – Régen nem fájt úgy valami, mint az az ostoba kártya. Pedig a szegény Ilára – igazán – nem lehettem féltékeny.

– Magára sokszor gondoltam az úton.

– És nem írt egy sort. Ne, ne próbálja ezt megmagyarázni! – No igen! Azon a kicsi kanapén ott egy őszhajú néni ült, annak bemutattak. Özvegy Bódog Sándorné volt.

– Az édesanyám!

– Abban az imádatos tiszteletben, amivel a szerelmesünk édesanyjára szoktunk nézni, volt valami szégyenkezés is. Legelőször vettem magamon észre ilyesmit.

Egy fiatal úr, a maga jóbarátja, a kettejük viselt dolgaival mulattatta a nénit. Egyszer – mondta – gyerekes jókedvükben odatévedtek valami hivatalszolgáknak vagy miknek a báljára, maga leült egy gyönyörű kis fekete leány mellé, kifogástalanul udvarolt és fagylaltot hozatott a mamának. Néhány fricskalány kórusban csipogta:

– Nagyszerű! Mikor Bódog inkognitó mulat.

Hanem az öreg Bódogné elkomolyodott:

– Ki fog kapni ezért az a rossz fiú. Hátha komolyan vett valamit az a szegény kis leány és most ábrándozik felőle és búsul utána. Az ilyen leányok nem értik meg azt: inkognitó!

Szédelegve néztem rá. Persze! Az ilyen leányok.

Itt volt a hazamenés ideje és mert Bánó bácsi nem kisérhetett haza, rábíztak a maga édesanyjára. Ő vitt el a kocsiján hazáig. – – –

Másnap feljött a testvérbátyám, a szolgabiró. Elintézte a dolgaimat, bemutatkozott a szobaasszonyomnál és megkérte, hogy ezentúl együtt étkezzem vele és legyen gondja rám. Aztán családi dolgokról beszélt és mire nagy későn magamra hagyott, valahogy nyugodtnak és könnyűnek éreztem magam. Nevessen ki, de akkor a párnáimból is valami jóleső hűvösség áradt a fejemre. Azt hiszem az, amit az uram az ő törvényszéki nyelvén így hiv: az »Egyetemes Törvényszerűség«. Visszafogadott engem.

Másnap a bátyám hozta el hozzám Wildt Jánost, a régi iskolatársát. A háziasszonyom nappalijában fogadtam akkor is, aztán is mindig. A megholt feleségéről beszélt, meg a két szép fiúgyerekéről, akik anya nélkül vannak. Komoly volt, tiszteletteljes és mindjárt kezdetben eléggé szimpatikus. Mindig szalonkabátban jött az esteli látogatások pontos idején és a kemény gallérján látszott, hogy hivatal után frissen cserélte.

A többit azután tudja.

Egy asszony meg egy leány.

Alkonyatkor jött az asszony, sietve suhogva, mély lélegzetet vett a virágillattól terhes kicsi boltban. Valahol a kassza mögött egy nagy legyezőpálma síma leveleit mosogatta a leány, Terka. Fehér pongyolás, telt alakja könnyedén, puha léptekkel osont elő a homályból, a merev, sötét levelek alól. Két kezét nyujtotta a vendége elé, aztán megölelte.

– Jóestét asszonykám! Milyen jó télszagot hoztál az utcáról. A prémeidből jön.

Ittben csakugyan sűrü, mesterségesen tropikus volt a levegő, és a virágok úrnője is könnyű, sokráncú battisztköntösben járt, kelt a szőnyegen.

A benyílóba mentek és nyitva hagyták az ajtót, bár az üzletben egy csipkefejkötős öregasszony is maradt és diszkrétül, hallgatagon szolgálta ki a szinház előtti közönséget, ibolyavásárlókat, estélyre hivatalos urakat. Ah, ez a bolt melletti kicsiny zug épp olyan csodálatosan könnyű, telt és világos volt, mint az egész leány. Nem volt benn semmi rejtelem, semmi elfojtott hangja valami titkos búbánatnak, erőltetett jókedvnek.

– Itt nálad nem ideges az ember. Az egész szoba csupa kedves csodálkozás azon, hogy mért nem lehet mind a nagyképű talányokat, titkokat, egyszerűen, csak úgy kitálalni.

Ezt egyszer – régen még – Hedvig asszony mondta, amíg mosolyogva nézte az egyszerű, kerek öntöttvas mosdóasztalt, amit nagy virágú perkálszövet borított talpig, de milyen árulóan, milyen redőtlenül.

Most szemben ültek a kék zseniliadiványon és Terka az asszony arcát fürkészte, aggódó, komoly pillantással, mint orvos a betegét. Sápadt volt és mintha újból megtaposta volna a gyötrődés, görcsös merevség ült a keskeny száj körül. A leány megfogta a kezét.

– Mi lelt? Valami történt?

– Oh, dehogy! Hisz ha történt volna!

Egy percre lehajtotta a fejét, aztán hirtelen, áradó szóval, mint aki parázson jár, úgy szökdösve az égető gondolatokon, gyónni kezdett.

– Semmi, semmi hír. Csak hogy az ideggyógyintézetből nem szállítják haza, ott van most is, azt tudom csak, és hogy menthetetlen. Borzasztó ez, Terka! Reggeltől estig ez az egy gondolat ül a fejemen, a szívemen és másnap újból. És az ember jön-megy, bevásárol, ebédet főzet, stoppol a gyerekeknek. Ma, amikor esteledni kezdett és én eltakartam a kezemmel a két szemem és úgy néztem azt a belső nagy rémséget, ami a lelkemen feküszik, akkor jött haza épp az iskolából a két gyerek. Azt hitték, sírok, vagy fáj valamim és a karomba akaszkodtak szegények. Te! Ellöktem őket. Leráztam, mint valami gyűlöletes terhet, amitől nincs menekvés. Aztán megrémültem önmagamtól és hozzád futottam. Terka! Mondj valamit!

A leány végighúzta az erős, fehér ujjait az asszony kesztyűs kezén. A szeméből látszott a saját megnyugtató, csillapító erejének a naiv hite. Egyszerűen, csendesen mondta:

– Bárcsak már meghalt volna szegény!

Ennyi volt minden, amit mondhatott a legigazabb lelkéből és mégis az asszony vádoló, szinte ellenséges pillantása szegződött rá köszönetül.

– Miért mondod így, te; miért mintha nem volna már semmi segítség? Hát igazán késő, mondd?

– Hisz te tudod, Hedda, hogy késő. Miért nem hallgattál rám előbb?

Az asszony elhallgatott.

– Igaz, – mondta később, – te mostanáig biztattál, küldtél, segíteni akartál. De hát mondd meg egyszer, azért ugy-e, te is véteknek tartottad volna?

– Nem tudom, ezen én nem gondolkodom. Láttam, hogy boldogtalan vagy, hogy vergődöl és azt hittem, a helyzeted az oka. Hát boldogulj, gondoltam, menj törj össze mindent, hátha sikerül. Magamról ítéltelek meg és arra a napra emlékeztem, amikor egyszerre hagytam el a városomat, a pályám és a vőlegényem, aki egyszer hazudott nekem. Pedig akkor még gyűlöltem Pestet, biztos állásom volt felsőbb iskolánál és a kelengyém készen. De azért nem bántam meg, már csak azért sem, mert hisz elkövettem; akkor nagyon is sok megalkuvásba került volna hozzámenni, – később pedig éppen annyiszor lett volna jó és annyiszor rossz napom, mint így. Hidd el, egészen mindegy. Hanem, persze, te egészen más vagy, te szükségképp lettél boldogtalan, mert ez az állapot illik hozzád.

– Jaj, vigyázz a szavadra! Hát azt hiszed, hogy olyan ez, mint a dologtalan asszonyok ábrándjai, hogy tán mert sok regényt olvastam és egy időben a szindarabok is csak ilyesmivel foglalkoztak, azt hiszed, önmagam előtt akartam érdekes lenni és azért csináltam meg a szerelmet, hogy téged mulattassalak? Így ismersz engem?

– Nem! mondta a leány egy percig gondolkozva. Azelőtt hittem ilyenformát? ki tud eligazodni rajtatok? Téged is zárdában neveltek és asszonykorodban olvastad az első regényt. De azután beláttam. Egy széplitteraturai szerelemért nem rontja el az ember úgy az életét, mint te. Tudom, hogy őszinte vagy, de azért mégsem bírtál volna segíteni magadon.

Az asszonynak most eszébe jutott valami.

– Terka! Kérdek egyet! Nézd, ha te valamikor, például ma este úgy éreznéd, de erősen éreznéd, hogy kell, kell az életedhez, a sorsod betetőzéséhez, hogy te ma, – most rögtön – elmenj valami embernek a lakására és ott maradj reggelig. Úgy-e, megtennéd?

– Azt hiszem. Ha elég erősen éreznék ilyet, – – hanem előbb megpróbálnék teljes erőmből másra gondolni. Ha nem sikerülne, akkor mennék, – igen, – ma este még, nehogy meggondolhassam és holnap újból kezdjem a tépelődést. Mert hidd el, csak ez a borzasztó! Még látni is szörnyű volt nekem téged. De te nem tehetsz erről.

– De hát mit kellett volna csinálnom? faggatta az asszony.

– Kellett volna történni valaminek. Emlékszel, már egy évig éltetek úgy, szinházi látcsöveken át táplálva ezt a szerencsétlen érzést. Csak ott láttátok egymást és futó látogatásokon szökdöstetek egymás elől. Akkor lettem én bizalmasává szegénynek és hozzád vittem a vallomásait. Talán hiba is volt, de akartam, hogy valami történjék, akkor már annyi szó esett hiába erről és úgy rohantak fölötte a hetek, hónapok.

– Milyen boldoggá tettél akkor, Teréz, – egy estére, – soha el nem felejtem. De másnap már kétszeres súlya volt az egésznek rajtam. Hogy ő is szeret, hogy tőlem vár mindent, hogy csak az ujjamat kell mozdítani. – De hát miért nekem? Minden felelősség, minden vád, minden bűntudat rajtam legyen. Miért nem kezdte ő?

– Miért? Épp oly béna, tehetetlen a lelke mint a tied. És a nyomorékok megadása nélkül. Csak lázongtatok mind a ketten és átkínlódott napok után az volt a végső gondolatod úgy-e, hogy hátha a holnap majd hoz valamit. Úgy-e?

– Igen! – mondta a másik csüggedt megadással.

– Most már néha bánom is, hogy akkor a közvetítőtök voltam. Félreismertelek és talán csak rontottam a dolgot. Ő ábrándozna felőled és te rajonganál érte ma is, én végighallgatnám a beszéded, te megkönnyebbülnél és úgy folyna minden, mint most két éve. Jobb lenne.

– Nem, nem. Az mégis kellett, hogy megtudjam és az lett volna a fordulópont. De annyi akadály…

– Ejh, – mit? Ha még tisztességtelen dologról lett volna szó, a világ szerint. De azt akarta, hogy elválj és a felesége légy.

Keserű nevetéssel felelt az asszony.

– Akarta? Hát akkor mért nem jött, hogy elraboljon, miért nem parancsolt vagy hivott?

– De hisz te akkor nem bátorítottad – sőt. Egyszerre hidegnek látszottál és kerülted még azt a néhány közömbös szóváltást is.

– Mert olyan veszedelmesnek éreztem. Ha tudnád, mennyit gondolkoztam akkor. De lásd, – az ő szülőiről is tudok, – hogy néztek volna rám? És a két gyermekemet egy idegen, ellenséges családba vinni! És, – hisz te adtál volna hajlékot, helyet addig, – de még az ügyvéd is, aki a válópört megcsinálná, az is pénzbe kerül. Senkim nincs. Ha anyám volna, vagy rokonaim, – de hát én magam álljak szembe az emberek csúf beszédeivel! Míg a válópör folyik, – mondjuk, félesztendő, – egy ruhára lett volna szükségem, kitől kérjek? Pfuj!

Egymásra néztek, hirtelen, ijedt megdöbbenéssel. Mintha megszakadt volna valami, csak egy könnyű kis pókfonálka, amely eddig fenn a hétköznapiság fölött libegtette a gondolataikat. Sokáig hallgattak és a leány, mint rendesen szokta, ez új megvilágításban szemlélgette a lelkében az ismerős dolgokat. Azután megszólalt kemény, akaratos szóval.

– Igen, édes Hedvigem, erről most már hiába is beszélünk. Késő. Nem is tudok neked mást kívánni, mint hogy már eltelt volna a halála óta egy év vagy kettő, és te odajutottál volna, hogy lehessen veled egészen más dolgokról is beszélni. Az uradról például.

– Gonosz vagy te leány, vagy őrült? Hogy beszélhetsz ilyet?

– Kell, – mondta, – és újból érintette a kezét. Az az ember, az én szegény rokonom menthetetlen, de te még visszatérhetsz az uradhoz. Az előbb még azt hittem, egészen el van rontva, rosszul csinálva az életed. Hátha épp szerencséd az, hogy még jó lélekkel, sértetlen becsülettel visszatérhetsz hozzá. Az urad tudja ezt.

– Nem, – sikoltott az asszony, – megtiltom, hogy említsd. Most már valami ideges, erős ellenszenv lett a közönyösségből, – nem hogy »nem szeretem«, de borzadok, undorodom tőle, megvetem, amiért ennyit szó nélkül eltűr és várja ő is, hogy »hátha?« Megmondhatnád neki, hogy soha, sohasem.

– Minden utad hozzá vezet most már, – hajtotta a leány erős, szuggeráló szóval.

– Nem! hisz ő az, aki tönkretett.

– Megszeretett, elvett, – ennyi az egész.

– Megkívánt, bírni akart, megszerzett, – ennyi az egész. Tudta, hogy semmim sincs és tizenkilenc éves vagyok. Leánykoromban nem ismertem szerelmet, azért nem is volt a választásom szabad, – nem is választás – hisz mindössze ez az egy ember volt számbavehető azok közt, akik életfogytig vállalták volna az élelmem és ruházkodásom, így van rendén.

– És mégis, ha most mindjárt nem is, később lassankint, vissza kell térned hozzá.

– Érts meg, az lehetetlen. Én most – a szó erősebb értelmét véve – nem vagyok senkié. Nem tudom, érthetsz-e? Minden gondolatom, az egész lelkem ott van mindig ő nála – évek óta – mióta csak ismerem. Csak akkor nem gondolok rá, ha éppen nem lehet. Az uram házában vagyok és gondoskodom róla, amennyire tőlem telik. Egyebet ne várjon!

A leány homlokára kicsi redő rajzolódott.

– Az előbb mondtál valamit, Hedvig. A ruhádról. Tudom, hogy csúnya dolog, de kell, hogy most beszéljünk róla. Nézd, odaát az ibolyákat se adom ingyen. Milyen jól öltözködöl te; a cipőd kifogástalan, a kalapod is remek és mondd, hány kesztyű kell neked egy évben? Ezekben a ruhákban tetszettél meg a szegény fiúnak, pedig az urad vette.

– Pfuj! És te most azt hiszed, Terka, hogy igazságos vagy? Hát tehetek én róla, hogy így van elrendezve és nem vagyok független a pénzétől? Ki tanított engem, hogy a magam ura legyek? Azt hiszed, olyan okos voltam én menyasszonykoromban, mint te a huszonnégy éveddel? De hisz most reggeltől estig dolgozom, keresem a munkát, a buta, együgyű, lélekölő munkát és hát, Istenem, ha elmennék tőle és házvezetőnőt kellene tartania, sokkal több pénzébe kerülne és mégsem gondozná úgy a gyermekeit.

– A gyermekeit?

– Tudom, az enyémek is, oh, nagyon is jól tudom. Ha ők nem volnának Terka, ezt – _kell_, hogy elhidd – csak ők tartottak vissza. Ne hidd, hogy becses nekem valami egyéb. Hisz öltözködni valahogy kell és hogy jól, az talán ösztönszerű. Úgy csinálom, mint az alvajárók, mint a járást vagy lélekzést. De hisz nekem úgy sem kell az ő pénzéből semmi, hisz ami az éhség ellen kell, az olyan kevés.

– A gyerekek! – ismételte kérlelhetetlenül a leány.

– Igen, hát a gyerekek. Ez a legnagyobb bűne. Akartam én, hogy engem ő hozzá ilyen kapocs fűzzön? Tudod, akkor alighogy kijöttem az intézetből, nem gondolkoztam én ilyeneken, de tudom, hogy nem kívántam anya lenni. Nem is értem rá még kívánni és kénytelen tudatlanul az lettem. Természetellenes lehet ez, de őszinte vagyok. Azt a sok minden nyomoruságot, ami azzal jár, talán zugolódás nélkül viselem, ha az élet várt volna addig, míg magamtól is kívánom, hogy gyermekem legyen.

– Elkövetkezett volna bizonnyal. Hisz te jó anya vagy, Hedvig. Miért beszélsz így?

– Igen, attól a perctől kezdve, hogy a kis lányom él. Ez más dolog, hasonlít a csodához. Egy pillanat megváltoztatott, te tudod, hogy most imádom mind a kettőt.

– Igen, ezt nem értem éppen. Hisz második gyermeked is van.

– Hát ezt nem értheted egészen. Akkor még el tudta hitetni velem az uram, hogy portékája vagyok és az ő akarata olyan, mint valami természeti törvény. Megdönthetetlen. De te azt nem tudod, a kis fiam arcán milyen rajongó babonával kerestem az ő vonásait, a másik emberéit, aki a kezem sem szoríthatta meg, csak az arcképét néztem örökké azokban az időkben és egyre rágondoltam. És most, több vagyok a gyermekeimnek, mint anyjuk, hisz mindent feláldoztam nekik, – őt is. Az én boldogságom, az nem számít, hanem az ő élete, most meg fog halni.

– Hátha családi betegség volt és úgyis kitört volna?

– De mielőtt csak egyszer is boldog lehetett volna. Hisz te tudod, hogy éveken át ez az egy dolog gyötörte, mint engem és míg felém vonta minden isteni és földi erő, távol maradt. Micsoda lelki feszültség lehetett az! Lehetséges volna, hogy nem ettől bomlott meg?…

– Megint hallgattak soká. Ottkinn, az üzletben a vidámarcú néni harmatozta, permetezte az elkeseredetten pompázó téli virágokat, a fujtató zaja, a parányi vízcseppek zizegése újra meg újra áthallatszott. Terka, a virágosbolt úrnője szólalt meg előbb.