Part 8

– Tudja, Viksi, mire gondolok – szólt közbe a férfi, aki szórakozottan hallgatta. Most a nagynénje lakása jár az eszemben. S oh, milyen világosan látom egyszerre a kis zöld kanapét, a varrógépet az ablakfülkében, ahol először, tudja?… Én azt a szobát szerettem, nem a szalont, hanem azt, az almahéjszagut, ahol olyan kerek, falusias óra ketyegett. – A csigalábú asztal egyre mondta: »Terülök-terülök!« mint a mesében, a régi, sevresi findzsák meg nevettek és bólingattak a pohárszéken. Úgy szeretnék még egyszer odamenni, igen-igen, menjünk oda, most mindjárt.

Valami volt ez a régi hangból és az asszony csalfa, tavaszi mámorban hunyta le egy percre a szemét.

– Istenem, uram! – suttogta halkan – csak épp véletlenül ezt – és a halvány bőre még áttetszőbb lett egy pillanatra.

Ráleltek a régi utakra és mámorosan, szinte öntudatlanul lebegve járták őket keresztül-kasul. A Dunaparton erős szélroham jött szembe velük.

– A gallérját, Viksi, föl kell hajtani.

Az asszony gépies engedelmességgel gyürte föl a puha prémet és mosolygott. Így mentek soká, együtt, mint régen.

Csak mikor a csendes, előkelő belvárosi utczába értek, a keskeny átjáróba, ahol a néni lakott, akkor néztek egymásra hirtelen, megrettenve, csodálkozón.

A néni lakása, az öt elsőemeleti ablak világosságban úszott, a villamos lámpafény kisugárzott a nyitott erkélyajtón is, megvilágította a tömött, szürke kőkorlátot. Felülről zongoraszó hallatszott és néhány karcsú árnyék járt-kelt a libbenő függönyök megett.

– Hát még most is fogad a néni? – csodálkozott a férfi.

– Újra négy húga nőtt fel – magyarázta suttogva az asszony.

Csendesen, elszomorodva ballagtak a kapuig. A férfi szorongva kérdezte:

– Nem megyünk föl, úgy-e?

Már a küszöbön voltak és valami szomorú józanság most már egészen hatalmába kerítette az asszonyt.

– Én fölmegyek, Gábor – mondta most a keresztnevén szólítva őt – de maga ne jöjjön fel. Tudom, így nem is lehetne, de később se jöjjön, átöltözve sem. Lássa, elfelejtettem mondani az előbb, a néni egészen új bútorokat szerzett megint és az almaszagú kis szobából is szalont csináltak most. Lányszalont, mert a mostani húgai közt gazdag lányok is vannak. Általában nagyon megváltozott a néni, én is megváltoztam, maga is. Jobb lesz…

– Mikor jön megint Pestre?

– Nem tudom, éppenséggel nem tudom.

– Viktorin! Nem lehet!

– De. Az jobb lesz úgy, Gábor. Én már olyan jól megszoktam az életet, én már nem is tudnám máskép, nem is bírnám.

– Mi lett belőlünk, Viksi.

– Jobb így. Azért jó, hogy találkoztunk… Az is jó, hogy minden így történt, úgyis elromlott volna lassankint minden, ami valaha szép volt. Isten vele, Gábor, kivánom, hogy hamar egészséges legyen a felesége.

Gyorsan megfordult és sietve iramlott föl a lépcsőn. Még látni lehetett a puha, finom köntöse egy-egy redőjét és egyszer megcsillant a hófehér arcbőre is a lépcsőház lámpája mellett. Aztán sietve csengetett be a kivilágított lakásba.

A halál meséje.

A gálya, melynek kormányosa nincs, megindult a nesztelenül sikló, fekete vizen. Magányosan pihent rajt’ a Lélek.

Az első pillanatokban még érezni vélte a hullámok kigyós csuszamlását, – és szerette volna megkérdezni tőlük, vajjon virágosak-e a Lethe vizének partjai, – és ott, a messze tünedező sziklarémek ormóin fészkel-e madár? Ám csak valami fáradt sivatag-fenyért látott azokon túl, ahonnét távoli viharok zúgása hallszik és lassan foszladozva vándorolnak elő a tépettszárnyú fellegek. Közelébe jönnek, sűrün sereglenek, összefogódzva lengik körül, – és halkan a Lélek szemére simulnak.

Mert ezek az opálszínű, vándorló fellegárnyak az elhagyott élet küldöttei. És habár most egy szempillantásra megnyilnék előtte a Végtelenség, – a titkok örökforrása, – ő nem nézhet belé miattuk. Csak az imbolygó ködalakokat látja.

– Mintha valami régi, ezüstzománcú hárfa pengése hallatszanék messziről, ismeretlen csodatájak felől, – ám a végtelen harmóniába még ismerős, földi akkordok zörrennek bele, – olyanok, mint egy-egy eleven, piros színfolt. A Lélek felismeri őket.

– Ez pohárcsengés volt, – ez lánykacagás. – Így csak a megbántott asszony panaszolkodása rezeg, – és így hangzik az emberi inség szava.

És ime, – egyszerre valamennyit elhallgattatja egy magános, tiszta, szomorú kiáltás, mely egyetlen élő szív mélységeiből fakadt és egyenes úton követte a távozót. A Lélek felismerte.

– Te vagy, anyám, – te szomorú!

És az anyaszívből egy forró, eleven sugár szállott, – ködön át, felhőn át, – egyenesen feléje. Utólérte:

– Híd vagy-e te, hogy visszamehetnék rajtad, – mondotta végtelen szomorúsággal a Lélek és visszahanyatlott a sötét hullámok színére.

Körülte mind sűrübb lett a köd. Ám egy helyen – közel-e vagy távol? – talán aranyszínűre bágyad a gomolygó szürkeség. Vagy olyan az, mint a májusoltárok bátortalan dicsfénye? És átrezdül a Lélek, amint a jelenés szárnya legyint felé, amint felsurran az ismeretlen, csillagos magasokba. Ő volt! A soha el nem ért, – a meg sem illetett, – akinek talán csak halvány képe-mása volt egy földi leány, – s az igazit a Lélek elpazarolt álmai teremtették meg.

– Az első szerelem vagy! – mondotta.

És akkor jöttek egymásután a többiek. Kék és rózsaszín sugárkévék, – csillogó szivárványoszlopok, – permetező, kacagó emlékei elillant perceknek, röpke gyönyöröknek. Majd fátyolos árnyak, amiket hosszú sóhajok suhognak körül. Egymásután jönnek elő roskadozón, halványan, – uszálykép vonszolva maguk után tönkretett életüket. A Lélek feljajdul:

– Az üldözöttek ők, – akiket hitegettem és elűztem.

És mind a könnyek, amik valaha ő miatta ömöltek, – most végigperegtek rajta és sajtoló fájdalommal égettek millió láthatatlan sebet. A Lélek könyörgött:

– Hol a feledés? Mért nem jő, hogy elborítna engem? Az imént volt-e, vagy sok ezer éve annak, hogy búcsúzva átöleltem ama híd karfáját. Még mindig _én_ vagyok _én_, – aki átöleltem és elhagytam az éjszakában egy hídfő oszlopát, – mert nyugalmat akartam és feledést, amíg a messziségből felém integetett a csillagszemű város.

És még egyszer, – utoljára, – feltünt előtte a nagy parti város képe, – amint akkor látta az utolsó éjszakán. Aztán előtüntek a márványos paloták, az oszlopsoros kapuk, – szőnyeges termek és redős ablakok pajzán világossága. És körülszárnyalták még egyszer az ifjuság sejtelmei és illatai, – a lét sűrüsége és a mesterséges titkok varázsa.

– Hol vagyok ezekben én? kérdezte a Lélek.

És akkor jöttek az ő szülöttei. Eszmék, amelyek belőle fogantak, rythmusok, amiket ő lélegzett ki, formák, amiket saját képére alkotott meg. Érezte a mult forradalmait, – a teremtés kínját és gyönyörét, – a cselekvés viharának szegélyét.

– Fáradt vagyok! lihegte a Lélek. – – –

Most valami könnyü, tompa zúgás jött felé, – enyhe, csillapító nesz, amit aranyszárnyú lepkeparipák ezüst patkói okoznának, amint repülve végigszántják a ködöt. Összeomlott minden, – az álmok, az emlékképek. – A lélek már nem is érezte, vet-é vajjon hullámot körülte a nagy, fekete folyam.

– Most jön a Semmi! – gondolta.

Még egyszer kitágult, szétterjedt látása előtt minden. Egy nagy, sugárban fürdő tavaszi mezőt látott, – a delelő nap csillámos foltjait szétszórva a virágos gyepen. A virágok közt színes lapdát kerget lihegve egy fényesszemű fiúgyerek.

Egy idegen gyerek! Már nem ismert önmagára és nem ismerte meg a virágokat, a verőfényt és a lapdát. – Kié ez a rétség? ötlött fel egy homályos félgondolat. – És ama fehérszínű kastély kié lehet?

Idő és távolság eloszlott már akkor, – és elmúltak nékie mind az élet többi szépséges szemfényvesztései, – a dolgok össszetartozása és a képek színe. Mint a tépett gyöngysor, úgy bomlott szét először minden, aztán szétpárázott a semmiségbe. Már gondolata nem volt, – csak valami érzése; alig egy sóhajnyi.

– Beh jó így! – – – – – –

És a lét legutolsó rezdüléseképen a Lélek önmagába tekintett. És ott a legmélyen, – sohasem ismert rejtelmek helyén most valami vajudó, felcsukló remegés született. Elébb halkan, mint az elékivánkozó virágrügy, – aztán mind erősebben, – tombolva. Forró, vad örvények zuhatagja volt, mely szakadozón, hatalmasan tört felszínre az utolsó pillanatban. Kiszállottak belőle, és amikor elhagyták élettelen rom gyanánt, üresen maradt utánuk a Lélek. – – Mert ők voltak a leigázottak, – a láncon tartott rabszolgák. Ők a korán elölt érzések, halvaszületett eszmék és tárgytalan vágyakozások. És mind, a bennfelejtett, elevenen eltemetett zokogás és mind az álmok, amiket felriasztva félbeszakítottak, a dalok, amik szóhoz nem jutottak. Azok a dolgok, amik soha nem történtek meg, noha megtörténendők voltak, és mind a szárnyas igék, – amik nem hangzottak el. Most felszabadult, formát lelt valamennyi. Éltek. – – –

– Hol van a Lélek? Merre? kérdezték.

A Lélek pedig akkor már nem volt sehol. Nem pihent többé a gályán és nem ringott a fekete hullámokon. _Egy_ volt velük. _Egy_ a homályos, puha köddel és a folyam sötéten csúszó, egyenletes hullámaival.

A ravatal körül ekkor gyujtogatták a viaszgyertyákat.

A Soha-ember.

Megesik néha még mostanában is, hogy álmodom felőle. Ilyenkor épp olyan homályosan, olyan szorongó lélekzettel látok, mint nyolcesztendős koromban. A rejtelmes félsötétet látom, rézsutos ívben elhajló, mély pincetorok homályát, amit csak nagyon halványan szürkített meg egy hasadékon át az alulról beszüremlő pici napfény.

A kulcslyukon kellett benézni. Egy örökké elzárt és legendásan mély üreg volt az a várdomb oldalába ásva, nyirkos penészszag és ijesztő, barlangi hüvösség áradt belőle a réteges terméskőfalak közül. De legföljebb ha egy méternyire lehetett benn látni valamit, – ott is csak semmit és üres pincefalat. Azt mesélték, hogy az uraság bora van lenn és a kulcs a kasznárnál, – de az nem volt igaz. Nagyon mélynek mondták; egyszer lementek néhányan a faluból és egy órányira is jártak benne, de a közepén valami elfujta a fáklyákat és visszaszaladtak. Ennyit tudtam akkor a várpincéről.

Kinn pedig, a domboldalon napfény özönlött, ibolya kéklett a sáncárkokban és a romok málló kövei közt madárdal hangzott. A várudvarban, a csonka szégyenoszlop tetején is volt egy fecskefészek, mert a kis madaraknak nagyon megtetszett az a széles, rozsdás vaskarika, amihez a rabokat láncolták hajdan.

A kulcslyukon néztem be és körülöttem egy sereg apró, kenderszőke buksifej tolongott, aranyosan csillogott-villogott a tavaszi napfényben. Ökölnyi svábbogarak voltak, nehány Liszka, Agnet, Póli, Léni, Hanz meg Szep, – a mi udvartartásunk – az enyim és a Marikáé, mert mindenhova jobbágyi hűséggel követtek minket, a »két plébános-kisasszonyok«-at. Szinte látom őket most is, amint köribém húzódnak, mert a legnagyobb voltam és legbölcsebb és a bizalmas, komoly, aggódó kis buta képüket hozzám emelik.

– Ugy-e, ott lakik valami?

– Lakik, – felelem igaz meggyőződéssel.

– Hát nem jön elő onnét?

– Nem, – az nem jön ki onnét – soha.

– Soha, – heisst er – soha.

Rájuk néztem. Azt hiszem, nem értették ezt a szót; egy kicsit gondolkoztam rajta.

– Soha! Igen, úgy hívják, az a neve. Soha-ember a neve.

És újra a kulcslyukhoz toltam az arcom. Huh! lebbent felém a hűvös, penészes lehellete, és valami pókhálós, furcsa árnyékot láttam elsuhanni a pince falán. Ijedten kaptam el a fejem.

– Gyerekek, – mondtam súgva – innét most hamar el kell menni nekünk. A Soha-ember nem szereti, ha itt hangosan beszélnek és amiért a nevét hallotta, most haragszik. Majd holnap kibékítjük.

– Haragszik! – suttogta rémülten valamennyi Liszka, Agnet, Hanz meg Szep.

És a könnyű pici gyereklábak nesztelenül iramodtak le a domboldal puha füvén, egész az országútig. De még ott is valami nyomott, feszengő hallgatás fojtogatott mindenkit, talán mert én is hallgatva és töprengve ballagtam előre. A fordulónál magamhoz hívtam őket. Suttogva beszéltem:

– Ide hallgassatok! Most csinálunk valamit, hogy a Soha-ember ne haragudjék, mert az nagy baj volna. Azt kell csinálni, amit én mondok.

– Mit?

– Holnap reggel mindenki hozzon el hazulról valamit, amit tud. Egy darab kenyér is jó, vagy bábruha, vagy piros papiros, vagy olyan gyertyadarab, amilyet az anyátok gyujt rorátén. Ami van. Mind odamegyünk hozzá és neki adjuk, akkor nem haragszik.

– Jó lesz, – mondták lelkesedve – mint minden új játékon, amit én találtam ki.

Ott voltak másnap mind és szorongva, megilletődve, hang nélkül adták elő a zsákmányukat. Nekem egy fél kiflim volt a kávétól, Marikának egy kis gombolyag rózsaszínű fejtő; volt aki szalonnabőrt hozott, Hanz egy nyúllábat és Léni egy kék üvegmécsesnek a törött fülét. Az volt a legszebb. A Marika babakocsijába rakattam mindent, sok ibolyavirág közé és gajdolva húztuk fel az egészet a pincegádorig. Ott én megálltam a kulcslyukkal szembe. Belenéztem soká, mélyen, szuggesztív, rejtelmeket fürkésző nézéssel, aztán lassan a tömeg felé fordultam.

– Guggoljatok le mind és hajtsátok le a fejeteket!

Megtörtént. Akkor az áldozati tárgyakat egyenkint a kezembe fogtam és mélyen lehajolva becsusztattam a vasajtó alatti nyíláson. – A várpince lépcsőfokai fel voltak szedve talán, vagy jóval a küszöb alatt lehetett az első lépcső, tudj’ az ég, hogyan, de a fél kifli nagyot koppanva eltűnt. Utána a nyúlláb, az üvegcserép és a többi. Ujból kifelé fordultam.

– Mondjátok utánam hangosan, amit mondok. De úgy maradjatok, guggolva; Marika vegyen a kezébe egy csomó ibolyát és azalatt üssön rá vele a kilincsre, annyiszor, a hányat szólunk.

Most előmondtam nekik.

– Dodoláma! Baburéka! Antoméda! Helgorába!

A hívek utánam rebegték illő áhítattal, aztán ünnepélyesen szorongva, megilletődve, mély benyomásokkal hagytuk el a szent helyet.

Így lettem én egy mélységesen miszteriózus, erkölcsben pogányul egyszerű, szertartásaiban fantasztikusan merész új vallás papnője. Én mutattam be mindig az áldozatokat, krumplicukrot, bábruhát, döglött verebet, aztán a kulcslyukhoz nyomtam a fülem, – a nép álmélkodó suttogása közben szívtam fel a kinyilatkoztatást és közöltem velük. Itélkeztem, büntettem és jutalmaztam az Ő nevében, legendaköröket engedtem képződni köréje és papi rendet válogattam magam mellé. Marika, a testvérem segédkezett leginkább és mindig Hanz, a hosszú, ábrándosszemű suhanc tolta az áldozati kocsit.

Ámde, és erre egészen világosan emlékszem, egyáltalában nem voltam én csaló és hovatovább még kevésbbé, mint az első percben. A természetfölötti gondolata megrázta, elkábította, megtermékenyítette az én kicsi valómat is; hittem, talán még erősebb lángolással, mint a többiek. A hitem szuggesztív erejével hatottam, jóhiszemű, kegyes, igaz apostol voltam én.

Eleinte nagyon jó hatással volt ránk az új kultusz, – és otthon nem győztek eléggé csudálkozni.

– Marika! – szóltam fel a szilvafára. – Maga megint teleeszi magát zöld gyümölcscsel. Ha beteg lesz, akkor más fog a küszöbnél állni a virággal.

Vagy:

– Szep! már elszakítottad az új pruszlikot. Mocskos vagy, azt a Soha-ember egy csöppet sem szereti.

De lassankint túlságosan beleéltük magunkat a dologba, legkivált én magam. A parasztgyerekek maguk közt csak úgy verekedtek, firkáltak a falakra, szedték a madárfészket, mint azelőtt, de én benne éltem a miszteriumokban, amiket a semmiből életre hoztam és éreztem, hogy túlnőnek rajtam. Minden gondolatomban, játékomban, rettegésemben ott szerepelt nyomasztó, félelmes hatalmával ez a láthatatlan szellemszülött, beköltözött a kicsi agyvelőmbe és megdöbbentett annak bizonyosságával, hogy létezik. Most már nyugtalan voltam és az egyre erősödő kicsi szektával rettegve jártam a csodabarlangjához. Már akkor borzasztóan féltem tőle, a semmiből felrázott természetfelettiségtől. Bizonyosan tudtam, hogy egyszer meg fog jelenni nekem és igazán meglátom. Álmomban gyakran láttam már és mert mindent neki tulajdonítottunk, ami érthetetlen és csodás, tudtuk, hogy az álmoknak is ura ő. Ő ura a szeszélyes sorsnak, mert ma kikapunk egy letépett gombért és holnap újra leszakad a gomb, de észre sem veszik. Féltem tőle. De persze, nem tudtam volna én semmiképpen érthető szóval kifejezni azt, ami bántott, egyre ködösebb, szörnyűbb nyomással feküdt a lelkemen.

A nyár is elmúlt és csatakos, felleges napok, fehérderes hajnalok jöttek. Már alig lehetett kijárni a pincéhez, aztán Szep a hordásnál az apja mellett dolgozott, Liszka pesztonka lett a jegyzőéknél, Marika köhögött és ágyban feküdt egy hétig. Homályosan éreztem, hogy ez valami átmeneti válságos idő lesz és a kicsi zsámolyszékemen estig is elültem mozdulás nélkül, nézve a szürkés eget meg a fekete sarat odakünn. És egyre gyötrődtem, tépelődtem.

– Fáj neked valami? – kérdezte Marika szürkületkor.

– Nem fáj.

– Hát mi bajod?

– Félek.

– Mitől? – kérdezte kerek szemekkel és már ő is félt.

– Én nem tudom, Marika, mondtam fogvacogva és mozdulni sem mertem. Én nem tudom, de mindig azt hiszem nappal is, hogy álmodok. Most is azt gondolom, hogy te nem is vagy az igazi Marika, aki az én testvérem. Te csak álomból vagy, mert én álmodlak. Én most alszom a párnámon és a rablók is megölhetnek, mert éjszaka van és én nem tudok felébredni. Te sem vagy Marika, mert az igazi Marika most a fiókágyban alszik mellettem és…

– Én nem alszok, én igazi vagyok, – visította szegény és elhúzódott ösztönszerüleg. Mikor pedig utánakaptam, hogy megfogjam, igazi-e, rémült kiáltással szaladni kezdett tőlem, én meg utána, a sötét tornácon át, anyához.

Anya már lámpánál ült és foltozott. Mint két őrült, úgy rohantunk az ölébe és nagyon sok szó meg simogatás kellett, míg halk szepegésbe fúlt a görcsös sírásunk. Marika még az anya öléből is riadtan pislogott rám a nagy, kerek szemével. Bejött a bácsi is, az anya testvére, mosolygós, piros papbácsi, az is megtudta a dolgunkat.

– Micsoda fantázia, töprengett pöfékelve, milyen erős fantázia! Hisz így keletkeztek az eretnek szekták! Te kis égetnivaló boszorka, te!

De azért mosolygott és pipált. Anya is mosolygott és hát ki okosabb, mint az édesanyánk. Aznap »koppasztást« rendezett lefekvés előtt a nagy, mázas fürdőkádban. A meleg, szappanhabos vizet, oh, be szerettük este, az ő puha kezét a kicsi testünkön, a lubickolást, amihez eleve víg, kacagós hangulatot csinált anyuka, utána puha, tiszta ágy, okos beszéd, imádkoztatás nyugodt, komoly fennszóval, – – és anyuka itt benn marad, amíg elalszunk.

Hanem azért valami homályos borongásképp velünk maradt még a rejtelmesnek árnyéka egy darab ideig. Elmondom azt is, hogy tűnt el végképp.

Advent előtti vasárnap volt és mifelénk ilyenkor is szoktak valami ricsajt rendezni a falusi népek, olyan farsang-farka formájút. A bőjt előtt még egyszer fánkot sütnek, mézesmálét esznek, táncolnak, vigadnak a cselédszobában. Úgy volt aznap is. Anya és a bácsi elnéző jóakarattal tűrték a komédiát. Egyszer csak berohan lelkendezve, kacarászva a Mári szolgáló és ránk kiált.

– Tessen kigyünni, kezit csókolom, ott van a Soha-ember az udvaron. A maguk embere, kisasszonykák, nézzék meg hamar.

Már akkoriban az egész cselédház ismerte és vihogta a csodaember legendáit.

Megütközve néztem Marikára, ő meg félénken pislogott vissza. Egy idő óta már nem emlegettük egymásnak a Soha-embert. De anya jószívűen mosolygott a bolond Márinak és felcihelődött a bácsi is pipástul, hát mi is kimentünk a Mári kezét fogva.

A tornác végében, az istállók és cselédházak felől hallatszott a jókedvű lárma, vihancolás. Egy óriási tök üres héja volt ott egy nagy póznára feltűzve. Orrot, szemet, fület vágtak ki rajta, aztán kibélelték piros hártyapapírral és gyertyát gyujtottak a közepébe. Furcsa volt, groteszk, vigyorgó, buta és hétköznapi. A cselédség lármázott, vicogott körülte, a férfiak a fehérnéphez nyúlkáltak és együgyüségeket szóltak a vigyorgó tökfilkó felé. A Soha-ember!

Egymásra néztünk Marikával és mi is nevettünk, – közönségesen, bambán, cselédesen és az jól esett.

Azon a napon megszűnt létezni és kisérteni a mi hatalmaskodó szellemünk. Nevettünk és többet sohase beszéltünk róla.