Part 4

Mikor pedig az első tour zenéje rázendült, igen, egészen álomszerű az, ami történt. A terem másik végéből mintha egyenest ide, felém közeledett volna valaki, aztán a táncmesterrel egy másik és a cigánypódium közeléből is egy és majdnem egyszerre mormolták el a nevüket. Habozva álltam fel. Nem tévedek? Valaki ül a hátam megett talán, de senki! Valami nagyon furcsát éreztem, egyszerre csak körben megfordult körülöttem egy kicsit ez az egész kerthelyiség, az asztalok gyertyalámpái, a gyantázó prímás és a trécselő mamák. A vér a halántékomhoz tódult, – úgy tudom, már mosolyogtam, – de csak gépiesen még, a következő percben pedig egyszerre egy nagyot, mélyet lélegzettem, de talán csak a lelkemmel. Csodálatosan tiszta, diadalmas ösztönnel megéreztem a helyzetet és már uralkodtam is rajta. Hirtelen mozdulattal összecsaptam a legyezőm, kiegyenesedtem jó magasra és ujjongó megkönnyebbüléssel, ragyogó, biztos mosollyal végignéztem rajtuk. Szép, nagy diák volt mind a három, csinos, elegáns és igen, biztosan tudom, hogy nem az itteniek közül valók. Sohase’ láttam még őket.

Aztán szólni kezdtem nyugodt biztonsággal, mint bármelyik ünnepelt leány. Az egyiknek karjára tettem a kezem, a többivel kacérkodtam és mondtam bocsánatkérőn:

– Ugy-e, nem haragszanak? De ő egy lépéssel előbb volt itt. Úgy-e?

– Ha megengedi, – a következőt!

– Igen!

A táncból visszaintettem a legyezőmmel. Kitől tanultam egyszerre meg ezt a diszkréten könnyed, kacér mozdulatot? Kiváltotta a perc, a helyzet, a szívdobogásom, remegő diadalom, amit még elronthatnék, az elkeseredett, dacos, erős akaratom.

És a tánc? Hisz jókedvű, izgatott, mámoros voltam ama perc óta és hát abba csak bele kell jönni. Már várták a második tourt, aztán a harmadikat és akkor újra kezdődött. Csak a harmadiktól jutott eszembe megkérdezni:

– Tulajdonképp honnét kerültek maguk ide?

A szomszéd város nevét említette. A táncmesterünk felváltva tanít ott és itt a hét három-három napján és az itteni próbabálra áthozta a legválogatottabb növendékeit. Tehát Alányi bácsi ajánlott a figyelmükbe és nem is mutatta be őket másnak kívülem.

Ennyi hát az ő érdeme volt, talán az uzsonnáké. De a három gyerekfiú azután se’ azért se’ keresett fel mást, versenyt mulattattak a vacsoránál is, a következő táncok alatt is, ejh, hisz régen volt, hát én tudom, hogy csakugyan kedves voltam akkor. Hisz minden leány tud bájos lenni. Tüzelt a dac, mámorított a dicsőség, replikáztam, bonyolítottam, leköteleztem és zavarba hoztam őket, olyan taktikával, mint akármelyik egészen kész bálkisasszony. Éjfél előtt aztán megállt előttem Bódy Pista, az itteni diákság donhuánja. Egypár enyelgő csípősséget mondtam neki a »nem egészen jóízlésű hajszá«-ról, a »gavallériátlan eljárás«-ról, de mosolyogtam rá, amíg mentegetődzött. Aztán meg volt törve a jég. Most már volt táncosom a helybeliektől is bőven.

Én nem tudom már, hova lett, mivé lett azóta az a három ifjú ember, a nevüket is elfelejtettem, a nyomukat, az emléküket is hasztalan keresem a hajnalodó kicsi városban. Nemsokára megindul velem a vonat és elvisz újra, mint elvitt azután nemsokára, az életbe, a kénytelen sürgölődésbe és messzire vitte őket is bizonnyal. Pedig szeretnék találkozni velük és meleg barátsággal kezet szorítani, amiért megcsinálták az első-utolsó bálom hangulatát és öntudatossá érlelték bennem egy kissé az embert és az asszonyt. Alapjában talán gyerekség, az életem legkedvesebb csacsisága volt az, de én mégis érzem, hogy nélküle egész másmilyen volnék most, mint így vagyok. Vajjon milyen volnék akkor?

Egy negyedóra.

Történik: a tanárképző-iskola épületében, egy nagyobb vidéki városban.

A folyosón hegyesbajuszú, fiatal tanárnövendék szíves buzgalommal kalauzolt végig egy 15–16 éves, zavart és félős gyerekleányt. Aztán kitárta neki a nagy, szárnyas ajtót.

_A tanuló:_ Ez a fogadószoba, kisasszony. A nagyságos igazgató úr benn van a következő szobában, de mindjárt kijön, csak méltóztasson itt várni.

_A leány_ (barnahajú, csinosnak igérkező, sugárnövésű, de azért teljes, mint egy fiatal búzaszár. Egyedül. Egy nagy, mélytámlájú karosszékre ül, de csak a legszélére, onnét lesked szét a szobában és csaknem szavakkal gondolkodik): Milyen szép íróasztal, csupa simaság, egyenesség. Itt szokott dolgozni. Sok dolga lehet, – mégis, két ilyen nagy intézet! Nálunk ugyan minden írást az internátusbeli őnagysága csinál, de azért mégis. Most tanít is. Nagy jövője van neki, a nagyságos úrnak; a többi öreg papok mondták Pali bátyámnak, hogy ez hamar püspök lesz. Olyan gavalléros, szabadelvű püspök, – olyan is kell! Furcsa ember, furcsa szeme van, szinte szúró és mégse rossz, én nem félek a vizsgán se a szemétől, pedig szigorú, de azt mondják, társaságban és otthon ennivalóan kedves. Nem is félek. Sok finomság van benne, azért hívják itt szalonkígyónak. Valami kígyós van rajta, de nagyon jószívű, mindenki mondja. És nem is kell nekem valami nagy dolog tőle. Milyen jó ez a nagy ottomán! És fenn a kályhán az a szobor, Diana, gipszből. Hol is van az eredeti torzo, – Louvre, – nem, Vatikán! Pedig tanultuk. Csak a félkeze van meg a nyilakkal. Sikerül a dolgom, Diana istennő?

_Diana_ mélyen hallgat. A benyíló ajtaja felcsattan és az ajtóban megjelenik a nagyságos főtisztelendő igazgató, címzetes kanonok, pápai kamarás, stb. Magas, nagyon szikár alak, keskeny, szinte aszkétás arc és ajak és nagyon eleven, mélyennéző világoskék szempár. A kora negyventől hatvanig, pontosan meg nem határozható, hosszú mutatóujján nagy pecsétgyűrü, derekán lilaszínű cingulus.

_Az igazgató_ (a finom kenetesség hangján, miközben mindkét kezét nyujtja a belépő felé): Aá, egy kis leányvendég! Hát mi ujság maguknál? Tessék beljebb kerülni. (A belső szobába vezeti.)

_A leány:_ A városi felsőbb leányiskolából jöttem, – az internátusból, – nagyságos úr!

_Az igazgató_ (jókedvűen): Azt látom a kalapján, csak maguk viselnek most ilyen kis kereket. Ide üljön, kisleány, az öreg divánra, ne féljen, nincs ott tükör. A felől férjhez mehet!

_A leány:_ Oh!… (Megint szétlesked a szobában. Meglátja a nagyságos úr ágyán a gyönyörű kézi-hímzésű terítőt, az imazsámolyt és a dohányzóasztalt tiszafaberakással.)

_Az igazgató_ (tapintatosan az ellenkező oldalon ül le, egy karosszékbe, szemben a leánnyal): No most már elmondjuk szépen, hogy mit akarunk, nemde, kisleány?

_A leány_ (magában mosolyog, mert eszébe jutott, hogy egy mértanórán éppen hetvenkétszer mondta a nagyságos úr ezt a szót »nemde?« Ők megszámolták. Aztán elkomolyodik): Kéréssel jöttem, nagyságos igazgató úr! Nagyon szépen kérem, legyen olyan kegyes és írja alá nekem ide, hogy érdemes vagyok-e stipendiumra. Azért folyamodtam. Itt az igazgatónő őnagysága kártyája. (Átadja. Magában): Csakhogy már elmondtam. Túl vagyok rajta!

_Az igazgató_ (átnyúl az asztalon az írásokért. A kezük nem ér össze): Ahá, látom. Hát elintézzük, persze, persze! Lássuk csak! A neve Bognár, ugy-e?

_A leány:_ Bognár Mariska, kérem.

_Az igazgató:_ Várjon csak! Rokona az a Bognár, nemde, aki itt főtitkár a biztosítónál?

_A leány:_ Az a nagybátyám.

_Az igazgató:_ A Pali, ismerem jól, az derék fiú. Most házasodik, nemde?

_A leány:_ Igen, megházasodik és én épp azért szeretném az ösztöndíjat. Eddig ő taníttatott engem. Aztán itt már a hatodikba járok, jövőre el kell valahova mennem tovább tanulni.

_Az igazgató_ (tüntető jóakarattal, amíg kedvtelve nézegeti a leányt): Persze, tovább tanulni, tanulni! Egyebet sem tudnak ezek a kis leányok, míg egész bele nem sápadnak, beleöregszenek. Okvetlenül _kell_ az, hogy maga pályára menjen?

_A leány_ (egyszerűen): Kell! Nincsenek szüleim. (Mosolyogva felnéz rá): Aztán meg, nekem igazán nem árt.

_Az igazgató_ (nevet és felhúzza a szemöldökét): Azt látom. Hát persze, persze! A magam részéről a legszívesebben segítek. Várjunk csak, hisz én emlékszem magára. A harmadik padban ült, középütt, és magácska volt az, aki üdvözlőbeszédet mondott a névnapomon, most féléve, nemde?

_A leány_ (szerény mosollyal): Én voltam.

_Az igazgató_ (töprengve): Igen, igen! Az nagyon szép beszéd volt. A Röntgen-sugarak is benne voltak, nemde?

_A leány:_ Igen!

_Az igazgató:_ Hogyha az ember lelkébe is bevilágítnának, a maguk lelkében csak tanítványi hálát lehetne látni.

_A leány:_ És szeretetet… (ijedten elvörösödik).

_Az igazgató_ (nagyon jókedvűen nézi a zavart gyereket): Haháá! Tehát szeretetet. No várjon, Mariska, most kérdezek valamit, de egészen őszintén feleljen. Most én nem vagyok az igazgató úr! Mondja kérem, úgy-e, az ember sohasem lehet szeretetreméltó, ha a kathedrán ül? Úgy-e, nagyon kiállhatatlan minden tanár?

_A leány_ (nekibátorodva, hangosan): No azt nem mondhatnám. Különösen az igazgató úr!… Azelőtt mind utáltuk a mértant, bizony, most mindenki örül, hogy az igazgató úr helyettesíti a Kérészyt, Kérészy tanár urat.

_Az igazgató_ (akin mindjobban meglátszik, hogy ma egyébként is különös jó hangulatban van): No, ez derék, derék! Erre a vallomásra iszunk egyet, egy kis jó narancslikőrt. Magam csinálom. Most inni fog az egész hatodik osztály nevében… (A szép könyvszekrény csukott oldalából kicsi poharakat emel ki, tálcát, tiszta terítővel, üveg, mellette sütemények.)

_A leány_ (magában): Milyen kedves hozzám, igazán nagyon kedves. Majd fogok mesélni a leányoknak.

_Az igazgató_ (miután mindent elkészített, leül, most már közelebb a leányhoz, a diván melletti karosszékbe): Így, most koccintsunk! (Tölt.)

_A leány_ (óvatosan bizalmaskodva): Kinek az egészségére?

_Az igazgató_ (nevet): A Kérészy tanár úrért, hogy minél hamarabb meggyógyuljon és folytassa a mértant. (Isznak.)

_A leány:_ Oó! Hiszen felőlünk meggyógyulhat, de még ezidén jobb volna üdülni neki. De persze, mi terhére vagyunk a nagyságos úrnak!

_Az igazgató:_ Dehogy is! Korán is volna, még csak két órán próbáltam magukat, kis leányok. Sokkal jobbak, figyelmesebbek a fiúknál. Aztán maga, maga valódi kis tehetség, Mariska.

_A leány:_ No, a mértanban…

_Az igazgató:_ Hát nem a mértanban. A fogalmazásban. Az irodalom tanára el van ragadtatva magától és mindenütt emlegeti. Én is megnéztem az utolsó dolgozatát, Mikesről, nemde? A bevezetés gyönyörű, pedig az iskolai dolgozat volt.

_A leány:_ Jé! Hogy emlékszik a nagyságos úr!

_Az igazgató:_ Meglehetősen tudok emlékezni. Például magukat ritkán látom, de el tudnám sorolni mindnyájuknak a nevét, úgy ahogy sorba ülnek a padokban.

_A leány_ (bátor és kissé kötekedő mosollyal): Hát ki ül a második pad szélén, a kályha felől?

_Az igazgató:_ A szélén, várjunk! Egy jóképű szőke leány, olyan nagy koszorúba van a haja, szép, magastermetű, Appel Melanie, nemde?

_A leány:_ Nagyszerű! Úgy-e, ő okos leány, igazgató úr?

_Az igazgató:_ Hogy okos-e, nem tudom éppen, de olyan öntudatos, értelmes nézése van. Szimpatikus leány, nemde?

_A leány:_ Jaj, ezt megmondom neki, – – hogy fog örülni! Jaj, – de mennyire fog örülni neki a Melanie!

_Az igazgató_ (előrehajol, érdeklődve): Hát mért fog örülni annak?

_A leány_ (újra pirosan): Azt nem mondom meg, az csak olyan gyerekség. Az iskolában – –

_Az igazgató_ (még jobban föléhajlik és a diván karjára könyököl): No nézze meg az ember! (mosolyog.) Nekik titkaik vannak. Ez forradalom! Majd erősebb eszközökhöz nyúlok! (Keskeny állát huzogatja a kezével és kitartóan, erősen nézi a leányt.)

_A leány:_ Jaj Istenem! Hát az semmi! Csakhogy ezelőtt Appel Mela is utálta a mértant, most pedig csupa egyesekre felel és egyebet se tanul. Az úgy van – – nálunk mindenkinek megvan a maga – – kedves tantárgya – – –

_Az igazgató_ (egyre mosolyog és merőn néz rá, szinte fogva tartja a tekintetével): Hát magácskának, persze az irodalom!

_A leány_ (elfogódva): Igen, de – – nem _úgy!_ –

_Az igazgató_ (felkacag): Hogy?

_A leány:_ Nem tudom – –

_Az igazgató_ (a két ujjával egyszerre átfogja a leány karját és erősen tartja): Nos, nos! Meg kell magyarázni!

_A leány_ (nem mer mozdulni, nagyon zavartan): Csak úgy, hogy én nem sütöm ki a hajam magyar órára, sem a legszebb bluzt nem veszem fel.

_Az igazgató:_ Melanie fölveszi?

_A leány:_ Föl, a mértanhoz. És titokban olyan hideg vasba csavarja a haját, mert sütni tilos az internátusban, a szőke leányok azt majd mind csinálják.

_Az igazgató_ (egyre erősen fogja a karját): Csak a szőkék? Ez baj! Tehát a maga haja sütetlen marad?

_A leány_ (érezni kezdi, hogy a karja átmelegszik): Oh, az magától is borzas! (Mint egy megbűvölt madárka, zavartan, sebesen csicsereg): Én nem igen göndörítem. Csak egyszer soppal csináltam meg, az önképzőköri ülésre, mikor szavaltam. Akkor Tóth Margit nagyon lebírált, de az igazgató úr megsajnált és azt mondta, hogy a bírálat hibás és megdicsért engem. Pedig igazán nem tudok szavalni, csak beugrattak. Gyönge a hangom.

_Az igazgató:_ No, ahhoz nem is kell kiabálni. Maga a szívhez tud szólni. Gyönyörű beszédhangja van, halk, behízelgő, ezer modulációt, az egész kedélyvilágát kifejezi. Milyen szép az, mondja csak a »Velszi bárdok«-ból: »Ah, lágyan kél…«

_A leány_ (valami különös zsibbadtsággal dől a szék karjára, elfogódva, lágyan, szinte remegőn): »Haj, lágyan kél az esti szél Milfjord öböl felé, szüzek siralma, özvegyek panasza…«

_Az igazgató_ (piros homlokkal): Nos? (A másik kezével a diván háta felől a leány derekához ér, a leány hátrahanyatlik kissé): Nos? Maga kis boszorkány. Kedves kicsi boszorkány! (Arcával a haját érinti.)

_A leány_ (magában): Ez nagy dolog, tudom. Ilyen még egyikkel sem történt! Talán nem is mondom el egy leánynak sem. Fel kellene ugorni, de nem lehet! Aztán még van idő! Hisz ez még nem baj, ennyi még nem baj! – –

(Kívülről zaj hallatszik és a növendékifjú hangja, aki a külső szobába bevezet valakit): Tessék, tessék! A nagyságos úr odabent van!

_Az igazgató_ (még egyszer görcsösen megszorítja a leány karját, aztán elengedi. Halkan, fojtott indulattal): Várjon meg itt, csak várjon, majd visszajövök! (Ki akar menni az első szobába, az új vendég elé).

(Késő. Egy termetes, kövérarcú asszonyság tágít be az ajtón. Bámész arcot csinál. A szeme ki van sírva, a hangja vontatott, éneklő.)

_A termetes asszony:_ Nagyságos igazgató úr! A fiam dolgában jöttem, annak a rossz fiúnak. Szegény özvegy asszony…

_Az igazgató_ (erőt vesz magán, elrejti kedvetlenségét, sápadtan és stereotip mosollyal nyujt kezet a vendégnek. Azalatt a kis leány feláll, hirtelen elsimítja a haját, gyűrött ruhaujját és vörösen, ziháló lélekzettel kifelé indul. Az igazgató hellyel kinálja az újonjöttet, aztán pár lépést tesz a kis leány után. Szárazon és jó hangosan): Tehát az ügye rendben van, nemde, kisasszony? Az írásait holnap átküldöm a directrice-nek, a legjobb ajánlatot írom rá. Isten önnel! Üdvözlöm a bácsit, Pali bácsit!

_A csonka Diana_ (az átsuhanó leányhoz): Szaladj, siess, siess! (Int a nyilakkal.)

_A napos tanulóifjú_ (miközben kaput nyit, ránéz a lihegő, arcából kikelt leányra és a bajuszkája alatt fiatalos maliciával gúnyosan mosolyog).

A veszedelem.

A lakás külső csengettyüje röviden, alig érintve zizzent, aztán megint előkelő, komoly csönd támadt a szőnyeges lépcsőházban. Az ajtó előtt két fiatal, sietségtől pirosas leány mosolygott egymásra és amíg várakoztak, a lihegésük párája fényes ködként surrant el a villanylámpa íve előtt.

Az egyik fekete volt, nyulánk, szabályos arcú, vékonyszájú, a mozgása szögletesen bájos, olyan sajátságosan tiszta és különös szépség; mint egy fiú, egy gyönyörű római puer. A másik szőke és kicsiny, fitos, csufondáros képű, asszonymód kerek csípőkkel, gömbölyű, parasztosan kemény, apró kézzel. A ravasz csöpp szájában tejfehér riskásafogak villogtak és a hangja gyöngén csilingelt, amikor látszólag szorongva megszólalt.

– Te Klára! De nem fognak engem kidobni innét?

– Csacsi! – hangzott a válasz röviden és komolyan. – Szeretném, ha nem affektálnál.

A barna leány később mégis hozzátette:

– Te a társnőm vagy és velem jösz a nagynénémhez, ő pedig jól tudja, hogy az internátusból csak párosával engedik ki az embert, ha a kedves rokonai nem jönnek érte.

– Klára! – okvetetlenkedett a másik – nézd, talán ne is kérnénk most szinházjegyet. Olyan furcsa az…

– No hallod! Hát ez mi? Nem te örültél legjobban a szinháznak. Azt mondtad, hogy ma valami különösnek és érdekesnek kell történni veled.

– Igen, olyan furcsát érzek egész nap. Valami nagyon merész és bolond dolgot szeretnék csinálni, valahogy tojástáncot járni az olyasmik fölött, amik »nem szokás«-ok és »nem szabad«-ok, de azért szép és diszkrét, előkelő táncot. Csak közelébe jutni a veszedelmesnek, de nem érinteni…

– Őrült filozopter – mennyit beszél! Látszik, hogy sohase voltál a tüzoltó-utcai hullaházban és nem láttad a nagy húsosfazekakat, amikben összegubbaszkodott vénasszonyokat főz egy csúf, ripacsos szolga. A pince tele van a szapulás gőzével és az ember lába megcsúszik a kiloccsant agyvelőkben.

– Jaj, te, csodálom, hogy még ember vagy!

– Még csak leszek! No, hát kérünk a nénitől szinházjegyet! Ne búsulj, a művésznőknek ingyen jár az és úgyis a házitanítót meg a frizért boldogítja vele. Aztán elmegyünk ketten, kísérő nélkül a szinházba, már ez magában is elég különös. És visszajövet gyalog megyünk, éjszaka lesz, senki sem fogja tudni, hogy mifélék vagyunk, bejárunk sok utcát… Az igazgatónőnek jelentettem, hogy a rokonok fognak gardirozni.

– Talán ma látunk valamit abból, hogy milyen ez a város éjszaka. Jaj, úgy szeretnék valahová bemenni, de úgy, hogy minket ne vegyen észre senki, ne szóljanak hozzánk és mi csak nézzünk.

– Fiam, azt nem lehetne megcsinálni; hidd el, besározódnék az ember egy kicsit. És te finnyás vagy. Aztán meg én se tudom, hogy mikép kezdenénk hozzá az ilyesmihez.

– Hát csak menjünk a szinházba. De Terézia néninek mondd meg, hogy…

– Hogyisne mondanám! Hogy a kollégám szerelmes belé, mert látta a »Kék tiará«-ban játszani és most eljött, hogy piros pongyolában is kezet csókoljon neki. Akkor bizonyosan kidobna mind a kettőnket. Biztosítlak, hogy a néni egy kicsit sem modern és émelyeg a gyomra minden sapphói megnyilatkozástól.

– Jaaj, Klára! – szörnyűködött a kicsi.

– Nohát! Hanem ezek tán alusznak mind!

Most ő nyomta meg a csengőt, keményen, tartósan és az egészen úgy szólt a keze alatt, mint ahogy általában a csengők szoktak. Újra halk tereferébe kezdtek.

– Talán nincs is itthon! – mondta a szőke.

– Hát az bizony baj volna… Akkor fuccs a szinház. Mert azt el is felejtettem mondani, hogy nekem csak nyolcvan krajcár pénzem van.

– Nekem annyi sincs. Akkor visszamegyünk az internátusba, legalább nem lesz semmi bajunk. Hátha megtudnák és kidobnának.

– Örökké attól a kidobástól szepegsz. Akkor is megélnénk… Járnánk a menzába enni és órákat adnánk.

– Tudom is én, talán nem is mernénk úgy élni… Nem hallasz semmit?

– Az ördögbe, a házvezetőnő akkor is itthon van. Újra csengetünk!

– Házvezetőnőt is tartanak?

– Kell. A néni ura, a szegény báró, csak nem dajkálhatja a négy kicsit.

– Hány cseléd van azonkívül?

– Az inassal három. Egy kicsit lomposan megy náluk minden és az lop, aki akar. Te is lopj fényképet majd, azt úgyis ingyen csinálják Terézia néninek. Majd lopok neked a »Kék tiará«-ból.

– Mennyi fizetése van őméltóságának?

– A szinháznál nyolcezer, de az majd mind ruhára kell. De valamije van az urának is még; az adósságból kilátszik a berentei földek egy csücske. Különben a bárónak most valami nagyon elegáns, lustálkodó hivatala is van a Sport-Clubnál.

– Milyen ember?

– Én még csak vagy kétszer láttam, akkor sem igen kegyeskedett észrevenni. Tudod, ő olyan furcsa félmágnás, maga se tudja, hogy kikhez tartozik, szinészek, urak és zsokék közt forgolódik és mondják, szereti a szép asszonyokat. Különben ő soha sincs itthon ilyenkor.

– Már jönnek!

Csodálatosan kopogó, ritmustalan lépések közeledtek; a neszük olyan volt, mint a félrevert harang szava.

– Mondom, a házvezetőnő, a sánta Liza – suttogta Klára és előre lépett be a kitáruló ajtón.

– Terézia néni itthon van?

– Jé – sivított a madárarcú, sánta leány az előszobában. Klára kisasszony! Tessenek begyünni! Csak magam vagyok, a méltóságának most esti próbája is van a »Mária« miatt, aztán játszik is ma, csak tizenegykor jön haza. Talán összetalálkoznak valahol a báró úrral és együtt… Tetszett hallani? Az Ináncsyné szerepét is ő kapta most… Könnyű neki!

A másik leány, a szőke, még a lépcsőházban volt és elszontyolodva szólalt meg:

– Akkor hát ne menjünk be mégse!

Klára bizalmaskodva ölelgette meg a bicegő vén leányt.

– Lizike – mondta – ez itt a barátnőm, Lizike. Irénnek hívnák, de ő úgy affektálja, hogy Csire és azt úgy kell írni, hogy Chyre. Most bemegyünk és a maga vendégei leszünk.

– Pompás lesz. Még félhét sincs… Főzök teát, van fácánmaradék meg befőtt, jó?

– Nagyon jó – mondta Klára és elgondolkozott. Aztán hirtelen megcsókolta a kis csúnya Lizát.

– Vagy tudja mit, aranyos Lizike: most váltsa be a szavát, amit már régen megigért. Most előszedi és megmutogatja nekünk a ruhákat, mind a szinházi ruhákat.

– Jó, – mondta kicsit habozva a másik – hanem vigyázni kell. Tessenek! A téli felsőt hagyják az én szobámban.

Csire már akkor elsurrant előlük és bent, a kicsi japáni szalont nézegette apró, műértő nefelejts-szemével. A rizspapir valódi, a porcellánok is, egy nagy kerek bronztálca gyönyörűen van metszve, de a lakkos gyöngyházas holmi haszontalanság.

– Csire, jöjj… Siess!

Lábujjhegyen mentek át a félsötétes hálószobán, meg a másikon, ahol négy pompás gyerek szuszogott édesen a kicsi ágyakban és meleg, gyönge emberpárák szálltak fel a szappanosvízben megfürösztött egészséges, csöpp testükről. Az ebédlőtől avult keleti szőnyegfüggöny zárta el a ruhatár ajtaját.

* * *

És előkerültek sorba, mind.

A nagy szárnyas tükör elé, kicsi törökdivánra telepedtek és a fal mellett sorba állított széles, lapos szekrényekben motozott Liza. Először egy halovány gyöngyszínű köntöst húzott elő. Csodálatosan puha szövet volt, bő, gyűrött kinézésű és lógó, nyitott ujjaival, mintha félbehagyottan szabadult volna el a szabóasztaltól. A két lány közömbösen dicsérgette.

– Micsoda? Tessék csak felpróbálni! – nevetett Liza és gyors, ügyes mozdulattal széttárva, a Csire vállára kapcsolta a ruhát. Akkor a halványan árnyalt redőket sugár-alakba összeszedte, előre húzva fölcsípte kissé és a leány kezébe adta. Lizán meglátszott, hogy szinházi öltöztető volt a jobb időkben, diadalmasan mutatott a tükörbe.

Csire, az apró szőke teremtés felkiáltott örömében. Bájos terpsychore-modell lebegett előtte, pompás, telt formái előnyösen megnyujtva kissé az ívbe futó vonalak hullámaiban, karcsú bokája körül ezer selyem-fodor, mint egy nagy, világos mákvirág gyűrött, duzzadó kelyhe, – arányos, kicsi keble alatt raffináltan naív empire szalagcsokor.

– Istenem, istenem! Én mindig azt hittem, hogy köpcös vagyok!

– Lehet, hogy az, füzőben – hagyta helyben Liza és újra a szekrénybe nyúlt. – De ez már Klára kisasszonynak való.

Most sötétvörös lovaglóruha volt a kezében a »Szegény ifjú történeté«-ből és Klárának le kellett vetni a ruháit, hogy magára kapcsolja.

Valamikor vidéki szinésznő korában viselhette ezt még a báróné, mikor ő is olyan karcsú és egyenes volt, mint most az unokahuga. Hanem a szabása kitünő! A leány kissé hosszú nyakát magasan befödte és gyönyörüen simult domború mellcsontjaihoz, izmos vállához, a színe pedig élénk reflexet vetített a halványbarna arcbőrre. A rövid uszályt valami született, kissé merev előkelőséggel csapta félre és a tükör elé állt. A szeme csillogott, keskeny száját még jobban összeszorította és szótlanul bámult. Aztán hirtelen szétnyitotta a kapcsokat és lehúzta a ruhát magáról.

– Mi haszna? – mondta halkan, keserűen.

– Te még viselhetsz ilyet! – szólt Csire. – Majd ha módos orvos leszel, egész rendszeresen csinálhatod a lovaglást.

– Egyik oláh faluból a másikba, a húszkrajcáros receptekért ott a hazámban, ahol a javasasszonyok bölcsebbek lesznek nálam.

– Városba is kerülhetsz. Meg hátha elvesz valami nagy úr!…

– Ejh!…

Most megint Csire következett. Fehér és bő ruhát kapott, kislányosan rövidet és merev, nehéz posztóból valót, mintha konfirmációra készülne. Az ujjai hegyét imára kulcsolva az ajkához kellett emelni és belemosolyogni a tükörbe. A szövet feszesen simult hozzá, majd szétpattantak a kapcsok s az egyszerű és ártatlan növendékruha minden rejtett formát, viruló asszonyi idomot a tombolásig érvényesített.

– Istenem! – kiáltott fel Klára – mennyire illik ez neked, az ártatlanság fitos paródiája te! Ravasz kis majom, – csengő barack, mosolygó alma, rejtőzködő mókás cinizmus, fehér sátánkisasszony.

– »Zárda kedves otthonom!« – dalolta Csire kacagva és apró tánclépésekkel röppent el a tükör elől. Aztán hirtelen elszomorodott ő is.

– Látod, te beszélsz! Gondold csak el, mi lesz én belőlem. Valamelyik alamuszi vidéki fészekbe kerülök, ahol háztartástant és vegytant fogok tanítni. Ott a társaságbeli lányoknak begyesen kell ülni, mint aki nyársat nyelt; az alispánné uzsonnát ad és minden öt lányra jut egy-egy nyájas törvényszéki jegyző vagy efféle, azt minden leány ellenőrzi és elirigyeli az embertől és ha az ember irigységből meghódítja magának, meg fogja bánni, mert nem volt érdemes. A mamák pedig körbeülnek, az orrukat előretartják, de a szemükkel oldalt banzsalítnak, mint a libák, vagy mintha a céhmester pálcája intését várnák, hogy le kell-e ülni, vagy felállni; engem pedig valamennyi meg fog szólni és kiátkozni, mert ülök és állok és járok, ahogy jólesik, szeretem a többinél különb férfiakat, a ruhaszekrényem rendetlen és nem tudok főzni. Utoljára meg fogok ijedni és olyan leszek, mint ők.

– Az, hogy te utoljára mindig megijedsz. Ha eszed volna, már régen átmentél volna szinésznőnek.

– Tudod, a gyámom!…

– Óh… mit ad neked a gyámod?

Liza most bő, hattyúprémes bundákat szedett elő. Pompázó színű szinpadi utánzatok voltak, amiket olyan hercegnői hanyagsággal tudott ledobni magáról a nagy művésznő Fedorá-ban vagy Gauthier Margithban, pedig az igazi hercegnők sohasem vennének magukra hasonlókat. De milyen hálás takarói, milyen eszményi árulói ezek a mozdulatoknak. A két leány le se akarta vetni őket, ha egyszer magára öltötte.

– Nem kell nekünk még hazamenni? – kérdezte Csire.

– Hisz bejelentettem, hogy szinházba megyünk. Légy nyugodt.

– Itt vannak még csak szépek – kiáltott Lizi és új szekrényt nyitott. – Ő méltósága e héten vette őket egy királyi hercegnő ruhatárából.

– Hogy-hogy?