Part 3

Nagyvárosok. Rémülten nézett körül és érezte, hogy már a multja is be van fertőzve. Amilyen túlzó volt a hite, önfeláldozása, boldogsága, úgy jött felé zúgó árban, mindent betemetve ez is, a szennyes kiábrándulás. Túlcsapott a korlátokon, lerontott, bepiszkolt mindent. Igen, a nagyváros élete. Mostanában kezdte valamennyire közelből látni, megsejteni és bámulni az élet e rettenetes »másik oldal«-át, amely mellett eddig közönyösen ment el, mint a vak embert nem érdeklik a szinek. Az élet mocskáról, ha hallott, mindig megzavarta kissé: »Hát ez is van?« De titokban úgy sejtette, hogy mindez csak szóbeszéd; otromba túlzás az emberállatról szóló minden adat. És most, egyszerre _hinni_ kezdte. Oh Isten! Mennyi új, polypkarú rém, mennyi suhogó, libegő, mocskos női ruha, mennyi igérő, széles mosoly, nehéz illatok, milyen zavaros, bűzös tengere a feledésnek, a problémákat oldó sötét, durva mámornak. A sok lihegő, duzzadt ajak, ami felé csak nyúlni kell. Már látta, életre kelt benne minden szó, amit valaha olvasott vagy hallott, az ocsmány mesterkedésekről, túlhajszolt idegekről, ronda ernyedtségről, titkos, érthetetlen bűnökről, és fölcsigázott aggyal látott, látott mindent. Torzan mosolygó, nedves, vörös szájak törtettek vigyorogva feléje az ezerszínű, idegen villanylámpák alatt és e meduzafők közt ott látta azt, akit szeretett, akire ő fojtott, édes bánattal gondolt a megszépítő messzeségből és hév, nyári éjszakákon órákig nézte merőn a poros, fehér utat, ami a gyöngyszínű ég felhőibe veszett. Onnét jön egyszer a kocsija állomás felől. És minden reggel előkeresett egy rejtett, kicsi arcképet és remegve, pirulva, mint egy növendékleány, megcsókolta a szemét.

Fáradt volt, fölnézett és a homályban, a hídfő oszlopánál megismerte a férfit. A két acélszürke árnyékú szem, igen, most is szembe nézett vele.

– Féltem, hogy meghül, Ilona, most hazakisérem.

Hirtelen forró undorral szerette volna mellbe lökni, messzire eltaszítani maga mellől: nem nézett rá és csendesen a karjába fűzte a kezét.

* * *

És hazamentek és lepihentek a függönyös szobában, aminek ablaka a kertre nyílott és a párkányt hulló szirmokkal peregte be minden nyári éjszaka, immár a kései szeptemberi nyár.

Hanyatt feküdt az asszony és a drapériák rojtját számlálta. Milyen különös! Mi különbség a tegnapi éjszaka és a ma között. Talán csak az folytatódik és álom a nappal minden zűrzavara. Pedig nem, ő tegnap éjszaka meg akart mondani valamit az urának, beszélni akart az eljövendőről, a nagy titokzatos, örökké fontos valakiről, aki ma még a Semmi, de a lehetőségek egész világa. Meg akarta szorítani csendesen, hálásan a kezét, hogy könnyek között igérhesse meg neki a kicsi angyalt, aki eljön hozzájuk és lészen kettejük helyett egy. Édes szenvedések, boldog remegés, játékos gondok közelednek, a csoda, a nagy csoda. Tegnap nem mondta el, hogy egy napig még előre örülhessen az ő örömének és ma nem fogja elmondani neki.

Egyszerre valami egészen okos dolog jutott eszébe. Hátha az, ami történt, valójában egy cseppet sem jelentős, csak az ő túlcsigázott idegeiben, zavart agyában nőtt ilyen óriássá. Igen, ez mégis valószínű! Már tudta, hogy a mostanihoz hasonló időben nem megbízható az asszonyi itélkezés. De most józan. Most gondolkodni fog. Tehát mi történhetett? Az ura átkarolt egy szolgálót, talán félig tréfásan, önmagának tetszelgő léhasággal. Abban a percben nem volt »ő«, megtagadta a nimbuszt, amivel a felesége lányos ábrándjai körülvették. De hát tehet ő erről a nimbuszról? Ki ura a pillanatnak? Talán meg is csókolta. Ez rettenetesen durva ízléstelenség mindenki szemében, de miért? Csak _azért_, mert itthon történt, a házban, a szentélyben, a felesége cselédjével, igen, az emberek így itélnék meg. Mert máskülönben csak elnéző mosollyal szabad tudtul venni okos asszonynak az ilyet. Csak ennyi az egész? És már megtévedt a következtetése. – Nem, így csak gondolkodni lehet, nem érezni!

És nem jött álom a halvány selyemmel húzott spanyolfal mögé. Egyszer, – igen, a más asszonya volt még, egyszer ő is odaadta ennek az embernek az ajkát, egy félig szűzies, de millió vad gondolattal megterhelt kicsi csókra, egy búcsucsókra.

Előrehajtott arcát, könnyes szemét, vonagló száját adta oda a sok szomjas tilalomból és a férfi, míg halkan, imádatosan, könyörögve alig érintette a csókjával, igen, – emlékszik, – őrült, vonagló szorítással csaknem összetörte a két kezét, amit a magáéba fogott. Ő akkor azt hitte, sokat, nagyon sokat adott, és egy útszéli parasztleány ugyanazt adta neki, és talán erre sem volt kevesebb szüksége. Ez a Julcsa egészen derék, kötelességtudó ember, ügyes és jóravaló személy. Milyen mérhetetlenül értékes azokhoz a százakhoz képest, akik a kóborlás éveiben pazarul osztottak neki mindent, amit ő megtagadott. Hát ilyen otrombán egyszerű az élet? Az ember éhes, az udvari ebédek lakomáin pedig csak finom, eszményi játéka folyik az evésnek. Pfuj!

Most már a végleteknél tartott. Azt gondolta: talán minden ajak egyformán értékes, amíg csókolni tud. De miért nem érzik így az asszonyok is – egy munkás, egy kocsis csókját, gyalázat!

A selyemfalon túl megmozdult a férfi.

– Alszol, Ilona?

– Azt hiszem, már aludtam!

– Nézd, asszonykám! Nézd, valamit szeretnék mondani neked. Azt hiszem, ma félreértettél valamit. Az egész egy nagy ostobaság volt. Belátom, hogy nagyon ízléstelen, de te okos és jó vagy és az egész nem nagy dolog. Úgy-e nem vetted komolyan. Ha akarod…

Akadozva, kérve, röstelkedve beszélt és rekedt iszonyattal sikoltott bele az asszony. Már felugrott volt, sápadtan, reszketve ült az ágy szélén és kezét maga elé tartotta.

– Hallgass! Az Istenért! Egy szót sem!

Az ura hozzá akart sietni. De mikor látta, hogy vonaglik az undortól, a gyűlölettől, láztól, haragtól, ijedten hátrált és nem merte érinteni.

* * *

Hetek következtek, amikről nincs mit beszélni. Mindennap reggeliztek és ebédeltek, dolgoztak és társalogtak mint azelőtt, békés, szerető hitveseknek látszottak szinte az önmaguk és egymás megtévesztéséig és mégis, az egész világ megváltozott bennük. Pedig a kicsi, sápadt fiú félve lovagolt a mostohaapja ölében, a szabó elhozta az őszi ruhákat és Julcsa ügyes bevásárlásokat csinált téli zöldségből.

Ez az élet a pokol minden gyötrelmét hozta valakire, és ez a valaki a férfi volt. Mint valami börtönben, úgy érezte magát. A tömlöc minden fala átlátszó, puha ködből van, és csak amikor nekiront, hogy kimeneküljön, akkor válik kemény sáncfallá. Néha, mikor ránézett erre a komoly, nemesen nyugodt, szomorú asszonyarcra, rázni, fojtogatni, ütni szerette volna vak gyűlölettel. Hát mit akar vele?

– Igen, beszélnünk kell egymással! – határozta el egyszer hazamenet. – Tisztába kell jönnünk, – vagy-vagy, – ez az élet nem folyhat tovább. A zavar, kényszer és szégyenkezés költözött be hozzánk, vége a nyugalomnak, már nem tudok dolgozni.

– Hol van édes mama? – kérdezte a kis fiától, aki a karszék támlájából és a függöny lelógó végéből sátort csinált magának és csendesen üldögélt benne, mert az az ő háza volt.

– Mama ottbenn, a díványon!

Csakugyan ott feküdt, nagyon sápadtan, kuszált hajjal, valami ismeretlen testi szenvedéstől elgyötörve. Amikor ránézett az ura, csaknem könny szökött a szemébe. A férfi szerelmének minden nemesebb vonása, a védelem, a gondoskodás, a becézés vágya mind feltámadt benne ebben a percben a szegény összetört teremtés iránt. És valami homályos sejtés is megfogta, – mi ez? – Az asszony csakugyan halványnak és gyöngének látszott az utolsó hetekben és ő… talán félremagyarázta… talán…?

Gyorsan lépett közelebb és csak egy hajszálon múlt, hogy túláradó, gyöngéd szerelemmel elé ne térdeljen bűnbánva, esdekelve: »Aljas kutya vagyok, kívánj akármit, büntess, gyötörj, sírj, fenyegess, de szeress, ahogy én imádlak!«…

Mielőtt szólt volna, az asszony arcára nézett. Látta a keményen, szigorú akarattal összeszorított szájat, dacosan lezárt szemeket, görcsösen kapaszkodó vékony ujjait a sötét hajhullámok közt. Az asszony ébren volt, tudta, hogy mellette áll és nem nyitotta fel szemét. Világos, el akarja kerülni a szóváltást. A férfi pedig csendesen, lehajtott fővel ment ki a szobából.

* * *

És megint jöttek hetek és megint nem történt semmi, vagy ami történt is, azt nem lehetett észrevenni, mert nagyon benn, a legmélyen folytak a napok és éjszakák gyilkos kis tragédiái. A sárga orchideák leszegték fejüket a kertben és az ablak deres lett néha, a csendes kis fiú pedig sokszor rajzolt ujjával a homályos, nedves üvegtáblán. Már szürke volt az alkonyat, mikorra hazaért naponta az asszony és csendesen köszöntötte az embert, aki a tűz mellett, a hintaszéken gunnyasztott.

– Ma elseje van! – mondta egyszer bizonytalanul a férfi.

– Igen, elseje.

– Hideg felvágottat fogok venni vacsorára és egyebet. Mert elbocsátottam a cselédedet, úgye, nem haragszol?

– Akkor hát, majd én csinálok valami vacsorát inkább.

Mikor a tűzhelyhez ért, már belátta, hogy milyen gonosz, lelketlen durvaság van ebben a pár szóban, a rideg, közömbös hangban. Már idesodródott, már nem tudott »jó« lenni. Már nem értette a szivét, csak a gőgös, konok, mindenkit megszégyenítő kötelességtudást.

A csatarendbe állított, tiszta lábasokból válogatott és csendesen tett-vett körülöttük. Milyen rendes, tiszta volt a Julis konyhája, különös!

Az ura lépett be, kalapban, felöltőben.

– Ilona! Ne fáradjon, kérem! Én inkább elmegyek ide valamelyik kis korcsmába.

Az asszony bólintott és hallotta távolodni a lépéseket. Már leült, az ölébe tette a kezét, mikor a léptek újra közeledtek. Visszajött.

– Ilona, – mondta csaknem kérlelve, – ha te is akarnál jönni, megvárnálak. Mit csinálsz egyedül?

– Én korán fekszem ma, köszönöm! Pityut vidd el inkább.

* * *

És egyedül maradt a nagy, kietlen csendességben és a percek egymást érve peregtek el mellette. Az asszony nagyon homályosan érezte már, hogy ezek a látszólag nyugodtan, egyenletesen lüktető pillanatok a végső konzekvenciáktól terhesek. Miért ma? Valahogy minden megérett, betölt, mintha csak ezzel a mai, közömbös nappal veszett volna el menthetetlenül mindene, amije volt, önmaga is. De azért nagyon soká elüldögélt a konyhaablakban, nézte a kert puszta kóróit, a deres, fiatal fákat, az ég homályos üvegszinét és a kerítésen néhány felfordított köcsögöt. Tudta, hogy történni fog valami, akkor is, ha nem siet, nem határozza el, ha nem is akarja. Így, ölbetett kézzel, ülve is maradhatna és mégis elkövetkeznék ma a megoldás, biztosan, mint a vak ösztönök munkája.

És mégis, mikor már egészen besötétedett, felállt és a szobájába ment. A kis fehér íróasztal, a kedves, percegő tollak. Igen, írni akart, levelet írni. De mit! Igazságot? Hisz tudta, hogy amit most átél és érez, azt szokták hivatalosan »pillanatnyi elmezavar«-nak mondani. Mosolygott is ezen. Itt nincs okfejtés, magyarázat, semmi határozott gondolat, milyen jó, mert ez az állapot át fogja őt segíteni valami nehézségen, ilyen kábultan, most könnyű, – – és az a fő, hogy azutánra is minden elcsitul. Sietni kell, míg tart ez a könnyű, furcsa zavar. Letette a tollat és a halántékát fáradt mosollyal hajtotta a kicsi forgópisztoly csöve fölé. A ház üres volt, senki sem hallott semmit. És csendesen, – egyenkint, szinte melódiás csepegéssel esett a padlóra egyik piros vércsepp a másik után. Egy kései légy zümmögött buta mámorban az összetapadt vértől nedves hajcsomóba keveredve.

Kinn az előszobában támadt először nesz. Apró lábak futása, halk gyereklihegés, a kicsi fiú nagyon örült, hogy ő most huncut volt és előreszaladt apától. Aztán elszomorodott, hogy az ajtó csukva, – és egyformán, halkan, türelmesen döngetni kezdte.

– Mama! Nyisd ki hát, mama!

Diadal.

Oh, milyen régen, milyen zavaros messzeségből érzem most az időt, mikor utoljára itt jártam; alig lehettem több tizennégy évesnél. Most, hogy ilyen sietve, rohanva nekieredtem az életnek, bolond forgataga kidobott egy percre. Egy késlekedő vonat akaratlan ittmarasztott nehány órán át, és a csendes, opálos hajnalszürkületben végigbarangolom a szülővárosomat.

Egymásra ismerünk. A nagytemplom szögletén két kézzel szorítom le a kalapom, mert belekapaszkodik a szél, a zabolátlan, vad, össze-vissza alföldi szél, épp úgy, mint régen, mikor iskolás koromban itt befordultam. Keresem az akkori lépteim nyomát, de hányszor szétfujhatta azóta! Hogy megtépázott néha, a táskám, a szétesett irkalapokat hogy’ dobálta a piarista-klastrom falához, míg a lányok, a társnőim kacagva néztek a túlsó oldalon. Emlékszem, gyűlöletesek voltak, kárörvendők és gúnyosak, az asszony minden gonosz maliciája a másik asszony iránt benn volt e tornablúzos, kurtaszoknyás kicsi felsőbbleányokban. Nem szerettek, mert egyeseket kaptam és kitüntető aranyérmet a vizsgán, de mégis mind köribém sereglettek, amikor betértem odaát a Kisvíz-utcába, Matolcsi szatócshoz. Meg kell néznem, ott van-e még az a kicsi bolt, ahol egy krajcárért a csodálatos formájú nagy cukrokat árulták: átlátszó tyúkokat, piros elefántot, pólyásbabát, krumplicukrot… Haj! Krumplicukor, szappancukor, töltött csokoládé, ti első érzéki vágy, korrupció, társadalmi tekintély a furcsa iskolai szövetkezésekben. A vigyázó nem írt fel a fekete táblára és a szomszédom horgolt nekem három sort egy szem cukorért. Tíz éves lehettem akkor és az iskolánk, oh, a helyén valami emeletes vendéglő épült azóta.

Tíz éves voltam és nemrég kerültem haza nagyon betegesen egy távoli apácakolostorból, ahol már három évet töltöttem volt akkor; három évet fejlődés nélkül, elkényszeredve, látomásos, beteg gyerekfantáziával és gyönge, kicsi testtel. Ott sohasem láthattam eleven, sárga napsütést, mezei virágot, vagy csak egy élő, igazi kutyát sem. Azért lehettem én egészen más, mint a többi gyerek.

A Megye-utca házai ezek. Az első, álmosan mosolygó napsugár szembekacagja mind a régi, zsalus ablakokat, a rokoni portákat, ahol annyiszor jártam, majd sunyi, szélestornácú kis svábházakat túlról, és néhány takaros, iparkodó kis vadonatúj polgári lakást. Már halad a város; »Gőzfürdő« látom aranybetükkel írva és »Városi tornaterem«, de a szögletben zöld hársfalombok között még ott szégyenkezik a keresztanyám ócska, meglippent kis sárga háza. Nagy csendesség van itt még és a régi, bezárkózott ismerős tanyák ugyanazt álmodják, tudom, amit én, hogy a régi embereik pihegnek a hunytszemű ablakok mögött és a régi alakomban járok közöttük, mint jártam egy tucat esztendeje.

Hogy is jártam akkor? Valami csudálatosan szomorú ügyetlenség lehetett a lépéseimben is, éreztem, és nem tehettem róla. A könyvestáskát mélyen lelógattam és gondozatlan, nagy cipőimben egyre megbotlottam az egyenetlen utcai kövekben, a földet néztem és elfelejtettem köszönni a néniknek. Mert nagy és komoly töprengések ülték meg kicsiny agyamat. Világtörténelmet kezdtünk tanulni akkor, és éjenkint nedves homlokkal, lázas aggodalommal gondoltam rá, nem vagyok-e istentelen, ha »görög vallás«-ról olvasok és a tévelygő, hitetlen pogányok dicséretét hallgatom a tanár úrtól. Mikor a tanár úr maga is eretnek, és az egyiptusiak kétezer évig imádták a napot és az Isten nem sujtotta őket kénköves esővel, sem szörnyű nagy építésüket a babiloni nyelvzavarral. Igen, a kolostorból akkor csak nemrég kerültem ki a szabad levegőre.

Az utcán néha láttam a rokon néniket, amint egy-egy zsalu mögül könnyezve néztek rám és hallottam a sóhajtást: »Mit szólna szegény apja, ha látná?« Ó szegény nem láthatta már az ő szemefényét, kinn aludt egy aranybetüs kőemlék aljában, a temető rácsos kapuja mellett. Amikor meghalt, elküldtek engem, mikor pedig hazakerültem, már volt új apám, meg két aranyos, pici testvérkém.

De igazán nem ők voltak az okai, ha szomorú, félszeg, ügyefogyott gyerek voltam. Hogy valamennyire fölösleges vagyok, azt csak a buta kis ösztönöm sejtette egy kicsit, de otthon azért nem bántott senki. Habár az édesapám idejében egyre a nyakamon ült is a bonne, most azért szívesen futkostam a boltba riskását hozni, óvóba kísértem a kicsinyeket és szegény mesterleányokkal, a nagynénéim viselt ruháiban jártam az iskolába. Észre se’ vettem. De meggyengült kis szemem egyre hunyorgattam a világosságtól és egy ásító kutyától rémülve szaladtam el, mert »rám tátotta a száját«.

Lehet, hogy nem is egészen a kolostor műve volt ez, hanem velem született. Tizenkét éves koromban még nem ismertem az órát és a harangszót nem különböztettem meg a toronyóraütéstől, sem a hatost a húszkrajcárostól, de a középkori céhek és lovagok rendjéről írt feladványom »feltünést keltett« és az osztályfőnököm valósággal ünnepelt. – – Akkor határozta el nálunk a családi tanács, hogy akármi áron, tanulnom kell; a negyedikből majd fölvesznek az ötödik gimnáziumba, tanulni és kenyeret keresni, mert csunyának indulok és úgy sem fog senki feleségül venni. Akkor egy csöppet sem zavart ez.

Nem zavart később sem, amikor az álmaim elkezdődtek. Kívül csupa tragikomikus esetlenség volt az egész gyerek, aki voltam, de a bensőm tele erős elméleti fogékonysággal és nagy, merész, gyönyörködő fantáziával. Az első álmom, még régebben, tudom, egy beszélni és járni tudó játékbaba volt. Akkor még játszottam, de mindig csak egyedül. Majd vonatvezető voltam a kertbe halmozott épületfa-rakáson, majd várkisasszony a padfeljárón, ahol törött állványból, rossz vasalópokrócból meg egy zsámolyból rendeztem be szobát. Mindig főszemély voltam és főcselekvő, az utasok, jobbágyok, udvari dámák pedig csupa láthatatlan levegőalak, azt gondolták, azt akarták, amit én, és milyen jól lehetett bánni ezekkel!

Az álmodozások este voltak lefekvéskor, naponta tovább fűztem, kidolgoztam őket és eltartott hónapokig is ugyanaz. Később egyszer, emlékszem, képzeletben én voltam az aranyhajú viasz Afrodite, akit a cédulaház megett a plasztikumban mutattak vásárkor, mikor nyertem is egy kék cserépvázát és az én ágyam körül is bámuló tömeg hullámzott. Ezt már a szerelem álma követte. – – –

Még csak itt, a kis kaszinósikátoron szaladok át és beérek a mi utcánkba, a Könyök-utcába, ahol akkor laktunk. Meglelem-é a házat, az öreg postamester nagy, verandás kőházát, ahol egy csöpp udvariszoba merész és forró, ideges, képtelen és gyönyörű látomásokkal borult fölém. Szerelem! Valami nagyon eltitkolt fájdalmas és különös helyzetet gondoltam ki és megcsináltam a képzelt regényem minden részletét: a hőst, – az ismeretlent, – – és mindez oly őrületesen szép volt. Bolond dolog és nagyon szégyenlem magam, de most érzem, hogy újra tudnám kezdeni az egészet, lángoló önfeláldozással körülvenni az erős és megalázkodó, gonosz és végtelenül finom jellemet, az egész paradicsomkerti bűvöletet, akivel soha, soha nem találkoztam. Ejh, ezt nem is lehet elmondani! –

Jó hogy idáig jutottam. A ház még a régi, csak a haederalomb fakult meg a lugas körül és a mostani lakója nem tartja olyan tisztán, mint az én anyám. A valóság színében lám fakóbb és jelentéktelen ócska ház ez is. Igen! Jó volna újrakezdeni mind a régi álmakat, de csak úgy, ha a valóság nem szólna közbe!

Tizennégy éves voltam, amikor beleszólott és fölrezzentett valami kicsi történéssel, ami nélkül, érzem, egészen, egészen másforma volnék én, mint amilyen most vagyok. Vajjon milyen volnék, – vajjon örökre elveszett az a forma?

Tizennégy éves voltam és a keresztanyám kisütötte, hogy valamiképp »ügyesednem« kell. Alányi úr, a táncmester, épp akkor toborzott a mi városunkban és engem, névnapi ajándékul beiratott a keresztanyám.

Nagyon kelletlenül fogadtam és dühös voltam, amikor először felmentünk. Nagy dolog az. Két órán keresztül füzőben és szűk cipőben lépegetni, botorkálni, mikor a vizsga közel, otthon sok a lecke, én úgyis csunya vagyok, azt mindenki mondja, és az álmaim szomorú hőséhez, a képzeletbelihez e nyirottfejű, izzadtkezű kamaszok úgy sem illettek. Volt egypár jóarcú diák is köztük, és boldogan keringőzött velük egyre a szőke Irén, a főfő iskolai ellenségem, aki háromból bukott, de úgy mondja, harminckét ruhája van. Mulattak, vihogtak, szemfüleskedtek mind, én pedig idegenül és szorongva álltam köztük, és elkábított a meglepődés, hogy a társnőim a kamatszámításon és lovagrendeken túl egy más életet is éltek, előttem ijesztően ismeretlen, vidám, kacagó, léha életet, barangoltak iskola után, ismerkedtek a fiukkal, _tény_eket, apró viszonyokat éltek át és szédítően, csodálatosan »megügyesedtek«. Mennyi apró pletyka, mennyi titkos szójárás, amiről nem tudtam eddig. A leckeórán megszoktam az elsőség büszke érzését, de itt – hogy mertem idejönni? Az ő birodalmuk ez és bosszút fognak állani rajtam. Irén gúnyos, fölényes jóakarattal utasított néha jó hangosan; – oh, milyen titokban csináltam én az ő dolgozatait, én pedig erőlködtem és számoltam a lépéseket, – mikor lesz vége! Ha nőválasztó volt, egy világért sem mertem odamenni valamelyik fiúhoz és kotilliont tűzni, szégyeltem és behunytam a szemem, ha a táncmester kézenfogva odavitt egyhez.

A táncmester, emlékszem, kedves, fürge öreg bohém lehetett, most valami mágnásklubnak a titkármindenese. Vívómester is volt, muzsikus is, még anyámat is ő tanította és ezen réven mindig nálunk uzsonnázott. Tréfás jóakarattal iparkodott velem, de nem volt sok haszna. Untam a táncot és ha csak lehetett, kibujtam alóla. A tourok úgyis szédítettek, a csárdásban elfáradtam, hát egyszerüen és megokolás nélkül azt mondtam »nem táncolok!« vagy őszintén kimagyaráztam, hogy »nincs hozzá kedvem!« Nekem senki, sohasem mondta meg, hogy ez botrányos és sértő illetlenség, de lehet, hogy más lánynak sem mondják azt úgy meg, egyenesen, hanem a szemes és életrevaló lánynak ki kell találni, meglátni az ilyesmit. Én nem találtam ki. Később már nem igen akadt táncosom az Alányi úr beavatkozása nélkül, és én órákig is nyugodtan ülhettem az ablaknál, kinézve a szürkülő nyári estébe, a szálló felhőkre. Nem is hallottam az ütemverő kattogását és a muzsika-cincogást, rekedt vezényszókat, a lábdobogást és a táncolók gúnyos nevetését a hátam mögött.

Csak akkor vettem észre, mikor már óriás hullámokban fellángolt körülöttem a vak, szenvedélyes gyűlölködés. Azt hiszem, a társnőimnek sok részük volt benne, hisz Irén megbukott háromból, – – egyszer csak a lányok összesúgtak udvarlóikkal, a diákok fennhangon fogadkoztak, hogy bosszút állanak és mindenki gúnyosan nézett össze a másikkal, ha hozzájuk szóltam. Már tudtam, hogy valami készül ellenem.

Irén egyszer csak szokatlanul kedves volt hozzám, odajött az iskolában, és tüntetve, kacagva emlegette a nagy, rendkívüli eseményt, egy buta vizsgánál ezerszer fontosabbat, ami el fog jönni: – – egy hét csak és meglesz a próbabál és neki már lefoglalták mindegyik táncát. Bál, bál! visszhangozták a folyosók és a nagy, térképpel borított falak. A lányok lázas, boldog készülődése csaknem átragadt rám is, amikor egyszerre, nem tudom, melyik szóra, vagy mosolyra, minden világos lett előttem. Megértettem az egész nagy szörnyüséget, ami rám várt. E könnyelmű, léha, víg leányok serege most bosszút áll az én csunya provokáló jóságomért, iskolás tudományomért, a diákok összeesküdtek a fiatal szivek mérhetetlen gyűlölködésével, hogy én, én egy tapodtat sem fogok táncolni a bálon. Borzasztó! Egyetlenegy fiú sem fog felkérni és ülni fogok egész este, mert akkor már nem parancsol a táncmester.

Eddig nem is igen tudtam, hogy az is valami szégyen, olyas, mint a szekunda, vagy még nagyobb. Hisz a táncórákon olyan örömmel ültem. De most megtudtam, hogy a bál egészen más. Oda eljön anyám, a nénik és keresztanyám is készül, aki beiratott és ott táncolni kell, kell, szégyen vagy diadal függ a kicsi frakkok szeszélyétől.

Iszonyuan megrémültem, de otthon nem mertem szólni. Készült a ruhám is, kicsi kék battiszt, egy darabját a multkor leltem meg, és legyező a bájos, kedves gavottehoz, amit külön táncolt négy pár és a jó Alányi bácsi engem is belevitt. Ámbár ezt szerettem, – e végtelenül kifejező mozdulatokat, – éreztem, hogy nem csinálom rosszul. Alányi bácsi akkor is mindig nálunk uzsonnázott.

Az idő pedig egyre sietett, a napok gyilkos kis szenzációi elhalványultak, mert már csak két nap a híja és el fog következni az életem első nagy veszélye, a szivetfacsaró, árnyékotvető nagy keserüség. Oh, hogy szerettem volna nagybeteg lenni és mennyit sírtam akkoriban. A ruhám is elkészült és a hajamból egypár fürtöcskét rövidre vágtak a homlokomnál. Istenem! Pedig igazán jól állt nekem.

Uzsonna idejére már fel kellett öltöznöm tetőtől talpig, mert azután anyám öltözött. És a tükörbe néztem.

Néhány kedves szalagcsokor, üde csipke fedte most először az alig bátorkodó, fiatal vállamat, a hajam puderos volt a gavotte miatt és a kezemen könyökig érő, magas bőrkesztyü. Ejh, csinos voltam. Az Egyetemes Regénytárban is megesik, hogy Neville kisasszony, vagy más jókedvű angol lányok csúf kis szörnyetegekből, csak úgy máról holnapra, formás missekké vedlenek. De ebben van is valami. A leánygyerek egyszer csak észrevétlenül megnyúlik, hozzánő a kezéhez-lábához, az orra megformásodik, egyszer a tükörbe néz és megpróbálja a száját, hogy’ jobb? Frizurát csinál és gondozni kezdi a körmeit.

A tükörbe néztem és hirtelen, újra elsápadtam. Elfogott a rémület! Mi haszna mindez, ma mégis elér a legnagyobb szégyen, nem, nem szabad odamennem! Mit fog szólni az anyám.

Az öreg táncmester már ott volt, hogy elkisérjen minket és egyre csak az én arcomat nézte uzsonna alatt. Mikor kiléptünk a kapun, megfogta a kezem.

– Ejh, hát ne féljen! Csacsi! minden jól fog menni.

Mi volt ez? Sejt valamit? Oh, hogy szerettem volna elmondani neki az egészet, hogy mitől félek és megkérni, hogy segítsen rajtam. Olyasmit gondoltam, hogy a bál előtt a nevemben bocsánatot kérne Alányi bácsi az ifjuságtól és a lovagiasságukhoz apellálna. Erre is kész lehettem volna ijedtemben, de nem mertem szólni, ő pedig mosolygott.

Mikor beléptünk, újra összesúgtak a lányok és láttam a harmincruhás Irént, a szőkét; a nyolcadosztályos Bódy Pista karján lebegett végig a termen gúnyos szép arcával, az asszonyosan díszes lilaszínű ruhája után kicsi úszályt hordozva, egész nagyleány módra. Most járok, járok az utcán és szorongva keresem egy évtized mulva azt a vendéglőt, megyei kaszinó termét, ahol akkor, mint egy kelepcébe került reszkető veréb, szomorúan bujtam meg egy sarokban. A gavotte is megvolt, a kedves, enyelgő ide-oda hajlongás, aztán a többiek magántáncai és azok alatt én készséggel és remegéssel tele ültem ismét a helyemen. Milyen mérges lesz anyám, szegény, gondoltam keserűen. Hiába volt a ruha és minden költség.