Part 7

– Legjobb lenne, mindenképp a legjobb most már, ha gyorsan bevégezné szegény. Ha úgyis menthetetlen. Miért haldokoljon még évekig is talán? Majd azután telnek a napok, hosszú idők, lassan elkezdesz ébredezni, minden tompul idővel és olyan természetes, hogy közeledni fogsz a gyermekeid apjához. Ez legalább valami megoldás.

– Nem lehet. Inkább meghalni.

– De egészséges vagy mégis, élni fogsz, mondjuk harminc vagy negyven esztendeig még. Milyen nagyon kevés ahhoz képest ez a két és fél esztendő, amióta meg van háborítva az életed, ha még viseled is a nyomást egy ideig. Évtizedek fognak jönni, amikor egyéb lesz a gondod: a fiad jövője, a lányod házassága, az urad betegsége, a magadé, fogsz te még mosolyogni is ezen.

Alig vette észre, hogy az asszony sírni kezdett, – előbb halkan, kicsi rándulásokkal, – végre hosszú, mélyről fakadó nagy zokogással. A leány hagyta. Felállt halk, megkönnyebbült sóhajjal és végigjárta egy párszor a kis szobát. Aztán megállt előtte.

– Vagy hát, próbáljunk még valamit. Ha késő is, talán nyugodtabb leszel, hogy mégis tettünk valamit. Én bemegyek hozzá a szanatóriumba, a nagyanyámmal. Őt ismerik, tudják, hogy közel rokonai vagyunk, beengednek. Tudom, hogy bizonyos órákat kivéve eszénél van, – beszélni fogok vele. Megmondom, hogy csak gyógyuljon meg, minden úgy lesz, ahogy ő akarja, elváltok, hozzámégy, csak gyógyuljon meg. A doktor urak már sokszor tévedtek és ki tudja, a heves lelki rázkódás nem fordítja-e jóra a baját. Ártani nem árthat, – elmegyek.

Az asszony szinte dermedten állt előtte. Prémgallérja kámzsáját feltűrte volt már és a sötét szőrme erős, hatásos árnyékkal emelte ki halvány, érdekes fejét, kerekrenyílt szemét, szépformájú, fehér állát. Időbe került, míg megértette, elhitte, amit hallott, ám a másik percben rémült, ideges rezzenéssel nyult a kilincshez, mintha visszatartani akarná.

– Ne menj, – Terka, – nem akarom. Ma mindjárt, – ilyen hirtelen? Hisz az nem lehet! Nem érne semmit, – hisz ő meghal, nincs mentség, – és az egész úgy sem sikerülhetne. Ha meggyógyulhatna is, – az nem lehet, hogy én boldog lehessek, – a két gyerek miatt is egyre búsulnék, – aztán mennyi beszéd! És az ő családja! Ha meggyógyulna, én szivesen szenvednék tovább, – hisz nem lehet már sok hátra. De azért ne menj most, – félek, – ha felizgatnók és rosszabbul lenne! Nem lehet!

Reszkető, lázas idegességgel siklott bele a símára bélelt finom köpenyébe; kisírt szeme már száraz volt, de a szája még remegett, amikor köszönt. Az ajtóból visszahajolt és halkan, szinte magának vagy egy távollevő valakinek suttogta kérő, engesztelő, biztató, küzködő szóval:

– Hiszen, – holnapig gondolkozom ezen. Talán jó lesz úgy, ahogy mondod, Terka. Holnap.

Így beszélt az asszony…

Menni vágyom – csak mindig menni – de te azt nem értheted.

Hogy hova, – édes Istenem, – azt most még nem tudom és nem is akarom tudni, – de semmi olyan helyre, ahova te elvihetnél engem. Ne is gondolkozz! Mire behoznák a bőröndöket, mire megcsinálnád a tervet és a költségvetést, akkorra már el is menne a kedvem. Megtárgyalnák a szomszédok és a cselédség, – nem, ahogy én szeretném, úgy nem történhetik soha – igazán soha.

De ha egyszer nekieredhetném a világnak, csak úgy, ahogy vagyok, tíz perc múlva az állomásnál lenni, málhák és búcsúzások nélkül és hogy senkise kérdezze: miért? Aztán vinne, vinne a vasút és én még mindig nem tudnám, hol fogok megállapodni. Érezném, hogy a szárnyaim nincsenek ólomból, könnyű, szabad, erős volnék és világosan látnám, hogy mit kell tennem.

Talán a városokba mennék. Széles, gázfényes utcákon futnék keresztül-kasul, nedves aszfalton, párás, babonás, gyilkos levegőben. Most este van és ott a lázasan sárga, boszorkányos ívlámpák alatt ismeretlen arcok tünnek elő és újra elmerülnek, mint kusza árnyékok. Koldusok, gesztenyesütők, rikkancsok, hordárok, nagy eleven szinházak körül zajos, várakozásteli élet – ezt kivánom. Egy csöpp akarok lenni valamelyik hullám hátán, emelődni, esni, – a mélységből újra a felszínre erőlködni, – tükrözni a fényt.

Szinházak, – tapsok. Félálomban olyan sokszor hallom, amint felviharzik, egyre szélesül, tombol és újra elhal körültem a sokezer, százezer apró hang, diadalmas hangja a sikernek. Én nem tudom, de úgy álmodom néha, mintha csillogón, gyönyörűn, húnyt szemmel és mámorosan én állanék közöttük a millió lámpa fényében, és a tömegek ujjongó pillantása úgy hullna rám, úgy férkőzne a testembe, mint hajszálfinom, édes, puha nyilak zápora. És én fellélekzem és beszívom a csodálkozás illatát, attól nőni kezdek még – még magasabbra.

Lehet, hogy tengerekre is mennék. Napsugáros, idegen szigeteket keresnék, piperés márványpalotákkal, amik léhán kacagnak elő az olajfák mögül. Megkeresném a felhőtlen, tiszta kék eget. Vagy háborgó, zavaros, északi vizek felé, amelyek partján a Balder-templom üszkei látszanak és Fritjhof karcsú hajója fölött a sólyom repes. A hótiszta királyleány könyeit szeretném elsírni, amíg valami rég halott, ezüsthajú Brág dala harsogna a szélben. Az kellene, hogy élesen, erősen az arcomba süvítsen a szél.

A tiszta hó még nem olvadt el a nagy hegyek vidékén, – most, amíg tart, szeretnék odamenni. Milyenek most az elhagyott nyaralók, befagyott vizek, a magányos, néma parkok? Mit álmodnak a fenyves hegyoldalok, amiket senki sem zaklat, mit művelnek a falvak és a parasztok, akik most nincsenek a világforgalom számára kipécézve? El kellene mennem mindenüvé, ahová általában nem szoktak és belétekinteni minden rejtelembe.

Nincs igazad – nem a szerelmet, az új szerelmeket akarom. Néha gondolok ahoz hasonlót is és el tudom képzelni a halk csókokat, futó perceket és valami szent némaságú, titokzatos nászt. A lámaisten papnőinek menyasszonypárnái azok, amelyek után a koporsó következik. Fojtottan szomorúnak, észbontóan önfeledtnek, álomszerűen rövidnek és viharosan tisztának gondolom a szerelem végső, tragikus teljesülését. De vannak-e ott künn, a szabad levegőn csodálatos emberek?

Emberek, – sok, sok idegen ember, – az van, és én idegenül akarom látni őket. Hozzám nem férkőzhetnek, nem akarom ismerni, csak szembe jönnek és senkisem tudja, hogy kik ők és hova mennek éjszakára. De amíg járnak és nyüzsögnek a sűrüségben, a zegzugos utakon – ügyeket intéznek és bonyolítnak és az ügyeiktől a világ boldogulása függ – a kenyér, az élet, a születés, a gépek, a gyilkolások, a föld és a csillagok. Valami különös sietést, cselekvést gondolok, olyan életet, amiben minden szónak, minden mozdulatnak végzetes jelentősége van.

Fáradt lennék akkor és behúnynám a szemem. Akkor újra meg kellene találnom azt a nagy, hínáros zöld tavat, ahol már jártam egyszer. Magas hegyoldalak fenyűi tükröznek a mozdulatlan, sima vízben, a szandolin orra halkan locsogtatja a lenge hullámokat és elvisz messze, messze, halottian csendes vidékekre, ahol puhalombú égerfák lehajtják és megfürösztik lombjukat a partnál. A fenékről karcsúlevelű vizi zsurlók nőnek fel némán, gyűlöletesen, szívós akarattal és köztük a víz szinén gonosz, sárga-zöld békalencse úszik, torlódik. Akkor alkonyat volt, borus, felleges volt az ég és az erdős lejtőn már vörhenyes foltok. A hinár fölött millió apró szúnyog duruzsolt és a fecskék raja nyugtalanul repesett köztük szerteszét, nyilas szárnyuk hegye néha érintette a vizet. Valaki mögöttem ült az evezővel és beszélt a tó utolsó halottairól: két leány, akik fehér ruhában indultak el a szomszéd faluból áldozócsütörtök reggelén, hogy magukhoz vegyék az urat; a gyónócéduláról ismertek rá a hullájukra. Először elszorúlt a szívem és félni kezdtem ott, azután azt gondoltam: mindegy! – és attól kezdve olyan nyugalmat éreztem, olyan végtelenül teljes békességet a lelkem fenekéig, amilyent soha addig az életemben. Szeretnék még egyszer úgy pihenni.

És azután? Azután halkan és pihenten hagyni el a halál révjét és újra menni. Most újra szeretője lenni az életnek, előcsalogatni őt a mozdulatlan kövekből és a szakadékokból, a földanya mohos sebei közül. Emlékezned kell, úgy hiszem, velem voltál akkor. Már sütött a hold és valami úton voltunk; mellette jobbra-balra kerülve bujdosott a patak. De ahol jártunk, oszlopokra emelt facsatorna magasan tartotta a vizet az igazi meder fölött, hogy majd egyszerre lezuhanjon és malmot hajtson a völgyben. A hold sütött. A gerendák tetején és fenn a vályúban is kusza, vékonyszálú hegyi fű nőtt ki és közte a régi, mohos deszkák résein egyre, csak egyre permetezett, csobogott le a magasra kényszerített víz, a szikrázó, erőltetett harmat és egyre mosta a hegyfal tövét. Ott pompás, zöld moha nőtt és a meder sekély vizében buja nagy lapulevelek, a hold pedig besütött közéjük. Befogtam gyöngén a fülem és a korláthoz álltam. Akkor a víz örökös zuhogása mindinkább muzsika, finom, dallamos zenehang lett nekem és látni kezdtem.

Láttam, hogy a csendben, a holdfényben karcsú leányok lépnek ki a hegy falából, minden két oszlop közül kijő egy és halkan köszöntik egymást: jóestét, jóestét! Nem hasonlítanak a forrás egyszerű, telt, simaarcú, üde és merevköntösű szelleméhez ott fenn, sem a vízesés kuszálthajú asszonyához, akinek örvényes villiszeme halálos veszedelmeket hoz és a fehér fátyola összebogozva ránt a halálba. Ezek itt félig a mesterség gyermekei már, van rajtuk valami csodásan szép és mégis nyugtalanító szabályosság, de hogy miben, azt nem lehet megmondani. Stilizáltak, – igen, ez, – így láttam őket. A járásuk üteme végtelenül pontos, amint halkan, pocsogva indulnak a hegyfal íves kőárkádja felé. Ott megállnak, szótlanul, körben, arccal fordulva a keskeny barlangszáda iránt. Denevéralakú, repeső, furcsa szörnyek már előbb nyomon követték őket, szolgai igyekezettel iramodva le a mészkőfal apró nyílásaiból. Most jön még egy, – a legnagyobb, aki a barlangszáj fölött gubbasztott, – látom a mozdulatait, amint leszálltában a sziklatest alakját veszi fel, – amint széttárja barna, szárnyas köntösét, hogy ellapulhasson egy homorú oldalon, – aztán összekapja az inas hártyákat és vékony vonallá simult testtel kúszik le az alsó fülkék boltíve alá. – Oh, milyen világosan emlékszem! – Most ott vannak mind, az emberkéz mérgezte hegyi élet ártó szellemei, a természet újabb keletű és korccsá lett csodalényei. Mozdulatlanul várnak, amíg rájuk pereg a mesterséges harmat a hegyszülte, ősi moha közül. Várnak. Talán a szűk, sötét és titkos barlangmélyből kijön közéjük a nagy szellem, a hegyek őse, akihez ember még nem férkőzött soha, akinek tekintetére ők is megremegnek. Láttam – vagy éreztem, igen – hogy a két konfirmációs leány is köztük van.

Ne nevess ki! Te bizonnyal nem láttál semmit ezekből, mert én bennem – a lelkemben mentek végbe a csodák. Akkor még tudtam látni és hallani, amit más nem tudott – azóta elveszett belőlem az is. De én még vissza tudnám szerezni – újra megtanulnám a titkok nyelvét – csak oda kellene állnom a kapuk elé és lesni. Talán én megláttam volna a hegyek szellemét, ha te el nem szólítasz onnét. Mert már éhes voltál.

És tudod-e még, hogy mikor átalmentünk a falun, a holdas estében nesztelenül jött szembe velünk gyalogos násznép és halkan csevegve haladtak el a kocsink mellett. Talán jobbmódú parasztok, – a menyasszony karcsú, fehér és szépjárású volt, fehér cipőben, hosszú fátyolával könnyen lépdelt a poros úton és mosolygott – mind mosolyogtak. Hova mennek ezek, – gondoltam hirtelen – micsoda ismeretlen, torzalakú rémségek, tikkadt hétköznapok vagy holdfényes titkok felé. Látod, látod, úgy szeretnék még egyszer én is titkok felé haladni – remegve állni a fátyolos istenkép előtt, – és nem tudni róla, hogy a fátyol mögött nincs semmi.

Mi lehet az, ami még titok nekem, amiről még nem mertem volna gondolkodni. A bűn, – az még titok. Látni akarom egyszer közelről a bűnt – de mégis – kívülről nézve, talán valami ablakon át, mert a levegőjét nem akarom lélekzeni. A szaga undok, alanti, – és piaci otrombaság van a színeiben, – de a titkos értelmét érteni vágyom mégis. Talán így. Járunk egyszer valami nagy, idegen városban, – külföldön, úgy hiszem – de akkor neked is velem kellene jönnöd. Este van és sietünk valahová. Egyszer csak elcsendesedik körültünk minden, – mint valami boszorkányos átok alatt – se villamoskocsi, se hordár, se zaj a faburkolatos, ódon, előkelő utcában, vagy igazán átkozott ez a hely? És egy gyönyörű, régi, lilásszürke kőtemplom mögül, mintha az árkádfalak fülkéiből jöttek volna, éjszakai asszonyok surrantak elő és sietve rebbentek szét minden irányba. Tudom, mit akarsz mondani. A város nevét, ahol akkor voltunk és hogy a kócos, öregedő leányok az ószerestől vagy a zálogházból szedték magukra ruháikat és aligha vacsoráltak. De én nem ezt akarom. Abban a furcsa csendben, a lilás félhomályban, ahol összeszűrődött a gázok világossága a holdsugárral, ott szerettem volna bevilágítani a legbelsőbb lelkükbe. Ott, akkor, – ugyanabban az estében és amaz órában ők is, szegények, másnak érezték magukat, mint egyébkor, – én tudom.

A fecskék csak a szárnyuk hegyével súrolták játszva a hináros vizet, és ők bölcs madarak. Valóban, csak játszani érdemes vele, – csak látszólag szabad érinteni – mert olyan könnyen felkavarodik undok salakja a mélységnek. Csak vissza, – a világosságra.

A világosság szembe jön velem és elönt, megfürdet villódzó fehérségében. Az élet! Egyszer mindenki eljut azokhoz a pillanatokhoz, amikor a nap alatt jár és tejszínű puha, tavaszi sugarak ragyogva köszönnek: Jó reggelt! Most jönne a fény. Szép, derüs kicsi palotában kellene laknom, szagos jezsament bokrok, fehér jázminok és apró pirosvirágú galagonyák között. Gyönyörű ruhákban kellene kijönnöm a hűs reggeleken – és én látom azokat a ruhákat. Van egy fehér, mereven komoly és tiszta, nagy redőkkel, – egy fekete, lenge, mint az éjszaka felhői áttetsző – és csillogó szürke-kék szövetre borul. Van ezerfodros, kacagó, üde rózsaszín, van betegesen finom, hulló csipkékkel telepazarolt lilaszínű. Tudok egy ezüsttel szőtt sárga brokátot, amikor a jegesmedvebőrön pihennék álmatag, hosszú délutánokon, és látom a pompás, bíborszínű esti ruhát, mely szorosan simul a vállamhoz, az alakomhoz és ragyogó gyémántok kedvéért szabadon hagyja a nyakam. Igen, meg kellene próbálnom ezt is. Csak parancsolni és gondolkozni, mint ahogy a liliomok csak virulnak és illatoznak és nem kell járniok semmi után. Illatos, meleg fürdőkből szállni ki reggel, – pompás lovakat hajtani, remekművű serlegből inni egy pár csöppet, de tisztát, lángolót, – karcsú vázákból pompás délszaki virágok illatát szívni, puha, finom, gyönyörű kelmékbe takaródzni és két kézzel adni, osztani mindenkinek, aki kér.

Tudom, hogy fáradt lennék ezektől. Vajjon meg lehetne-e ujhodni még? A gyönyörök teljességével, a vágyaim betöltésével elfogyna-é tőlem egészen az élet?

Nem szabadna elfogyni. Mielőtt késő nem volna, mosolyogva kellene elszórni magamtól mindent, mindent, ami már-már a vágytalanság küszöbéig emelt. És elindulnék mezítláb, darócban és fedetlen, hamús fővel. Szürke ormós falu bezárt kolostor ajtaján kopognék bebocsátást kérve. Aztán becsapódna mögöttem a rostélykapu és ott maradnék a kisérteties folyosók, penészes kripták, sötét cellák, tömjénes, kőrózsás szentélyek belsejében. A templomban én gyujtogatnám a gyertyákat és halott virágokkal teleszórnám az oltárt, én kötözném, én mosnám ki a legundokabb sebeket, kinzó szeges övet viselnék, és kemény diszciplinát kérnék minden nap. Az öröm kimerűl, – de azt hiszem a fájdalomban mindennap új gyönyörüséget lehet találni. Vad, túlvilági tobzódás lehet az, odadobni nyomorúlt féregtestünket minden gyötrelemnek, mindennek, ami fájdalmas és rút. Ez a test nem vagyok én, elbánok vele – különb vagyok – ez a legnagyobb, legszentebb gőg. És azt hiszem, az élet teljessége csak úgy volna az enyim, ha ezzel végződhetne, porig alázkodni, letiporva fetrengeni, hogy a hit rögeszméjével szabadítókép köszönthessem a halált. Mert a halál máskép iszonyatos, helyrehozhatatlan és kifürkészhetetlen…

Így beszélt az asszony.

Mikor pedig elhallgatott és a férfi szivarja is kialudt a félhomályos szobában, a tűz pislogó, izzó parazsa mellett: hosszú, idegenszerű, mintegy kifosztott némaság szállt le közéjük. Lassan húnyni kezdett a parázs.

– Nem gyujtunk lámpát – csacsikám? – kérdezte hangosan a férfi.

Még egyszer.

Ibolyaszínű, hűvös, tavaszi este volt és az asszony fekete haját bontogatni kezdte a szél, amelyik egyre a villamos vasút kartonfüggönyei körül hancurozott. A villamfényes estében konflisok zakatoltak, csengettek, fütyültek a siető járművek és a hordárok zagyva lármája, rikkancsok üvöltése hallatszott a siváran, hétköznapian világos körutakon. Ám a népszinházi megállónál kiszállt az asszony, hogy mélyebben magába szívja ezt a levegőt, e mérgezett tavaszi illatokat, amik úgy hatottak most rá, mint a fásult idegzetre egy csodaszép növendékleány bűbájos feslettsége. Szinte belesápadt a lélegzés gyönyörűségébe és kerekre nyitott, nagy szürke szeme villogott a prémes gallérok közül.

Karcsú, szépjárású asszony volt, abból a vékonycsontú, elegáns fajtából, amely teltnek, magasnak, délczegnek látszik, holott csak középnagyságú volt és vállban előrehajolt kissé. De ahogy könnyű, hullámos lépéseivel végigsiklott a világos falak mentén, a sápadtfényű ívlámpák alatt, valami végtelenül kecses kis lényre, gyámoltalan, de formás és izmos állatkára emlékeztetett, talán egy karcsú süllőhalra, amely ügyesen és könnyedén siklik át a goromba sziklák repedései között. Néhány késett szinházlátogató utánafordult és fiatal urak önkéntelenül az ajkukat csücsörítették.

Nem vette észre őket és kissé lehajtott fővel, egyenletesen haladt az Andrássy-út felé. A vidéken élő asszony mohó örömével csodálta meg ezt az olcsó, reklámos, utczai fényességet, amivel már rég’ idő óta nincs módja egészen betelni. Mikor pedig itt élt, akkor évekkel fiatalabb volt, másképen látott a szeme és – véletlenül – itt játszódott le az a kevés történés, ami volt az életében. Véletlenül akkor is ilyen ibolyaszínű, hűvös, tavaszi esték voltak és ép így kiabált, zakatolt, csengetett a körút. De azóta már annyiszor gondolt ama régi tavaszestékre, hogy szinte elkoptak már és összekuszálódtak az emlékei. Ebben a percben csak azokhoz a másik életből, születésünk előttről visszaderengő sejtelmekhez hasonlított az, amit gondolt: »Valaha láttam ugyanezt… ugyanígy« és mielőtt világos, tiszta emlékké rögzülhetett volna a lelkében az a néhány régmult, ártatlan kóborlás évekkel ezelőtt, hirtelen fölvetette a fejét és daczosan, erősen belenézett a villanylámpa fényébe.

Egy sarki kávéház előtt volt és a rács mögött, a korán kitett borostyánok és thuják ládái árnyékában egy állig begombolkozott férfi kavarta csodálatos régen és kitartón a feketéjét. Az asszony közelgő lépéseire fölrezzent és merően ránézett ő is, aztán hirtelen, gépiesen, merev mozdulattal köszönt. Az arca csak jóval azután vált meglepetté, meg csodálkozóvá.

Viksi, persze hogy ő volt, Kóczán Viktorin.

Az asszony az első percben épp úgy bólintott, mint odahaza az útszéli gyerkőczöknek, mintha üvegből, vagy levegőből volna az, akire rámosolyog s túlnéz rajta. Aztán ezzel a merev félmosollyal az ajkán nyugodtan lépett még egynéhányat, egyre távolodva a didergő thujáktól. A sarkon egy percre megállt.

Mi történt? töprengett. Tehát még egyszer!… Ő volt az. És észrevett engem.

Habozva, öntudatlanul fordult be egy csendesebb utczába. Tehát csakugyan! Amire annyiszor gondolt régen, lázas haraggal vagy bánatos szelidséggel, utóbb már közömbösen is, de mindig biztosan tudva, hogy kell, el kell jönnie, most elkövetkezett. Most! De miért éppen ma? És csak ennyi az egész? Nem kell-e többnek is történnie? Erre se volt már szükség, miért is?…

Mögötte siető lépések koppantak, egyre közelebb a magános sikátorban, és ő érezte, hogy nem fog elmenekülni előlük. Most már gyorsan, zihálva lélegzett és a régi gyönge szorítást érezte a szive körül. Egy pillanatra szinte fölismerte az érzést. Most következni fog valami, valami történés jön újra feléje az eseménytelen, buta évek után. »Hol is hagytuk el«, küzködött agya zavartan és csodálatosan idegen, hűvös kézszorítással köszöntötte a férfit, aki éppen melléje érkezett.

– Jó estét!

Furcsa ez. »Jó estét« mondta nyugodtan és a csalódástól lehangoltan. Oh, valahogy egészen másképpen gondolta ő ezt. Évekig számított rá, a találkozásra, egy gyönyörű, szinpadi véletlenre, amely valami kiválóan alkalmas időben és helyen bogozza össze a céltalan jövés-menésüket. Első időben lázas haraggal gondolt rá és ágya szélén ülve a gerendás falusi szobában, sokszor hangosan sziszegte bele a gyertyalángba a vádoló, fulánkos szavakat, amiknek hallatára el kell sápadnia és biborszínbe fog borulni a homloka. Majd úgy gondolta, nyugodt és barátságos lesz, mint a szerelem előtti időben, majd megvető közönyt próbált megtanulni előre. És újra, máskor, szelid és bánatos akart lenni, mint a föláldozott élet, de legtöbbször úgy képzelte, hogy nagy sereg ember közt fognak találkozni és ő kacérkodni fog másokkal, mindenkivel, őrülten, keserűen, – – hadd lássa. Később elfakultak e gerinctelen, kusza álmok és olyan régen nem is gondolt már vele, úgy megszokta az életét, amit élnie kellett, most pedig itt van mellette az illatos, lázas estében és ő fanyarul, tünődve köszönti: »Jó estét!«

Aztán mind a ketten ostoba közhelyeken törték a fejüket.

– Régen láttam – mondta a férfi. – Hallottam, hogy férjhez ment, úgy-e, már három éve?

– Igen! És maga házas, tudom.

– Négy éve – mondta a férfi és hirtelen megbánta az ügyetlenségét. – Hol is laknak?

– Most csak itt, Promontoron. Itt patikát vett az uram. Sokszor járok be ide.

Ezt a kijelentést az asszony bánta meg. Még egy pár ügyetlenséget mondtak egymásnak, aztán elhallgattak mind a ketten.

A lépéseik csodálatosan egyforma hosszúak voltak most is, mint régen.

Valami szögleten újra befordultak és a férfi hirtelen feléje fordult. A hangja közömbösen udvarias akart lenni.

– Most meséljen az uráról, Viktorin.

– Nagyon jó ember! – felelt az asszony nyugtalanul. – Van egy fiam is.

– Nekem, a feleségemnek nincs. Semmi sincs.

– Még mindig betegeskedik a felesége?

– Mindig, szegényke! – és néma kedvetlenséggel szegte le a fejét. Újra hallgattak.

– Viktorin! – kezdte megint a férfi – úgy-e annak már hét esztendeje…

– Nyolcz.

– Istenem! Akkor futkostam állás után, emlékszik? Nagyon kellett a kenyér, Viktorin.

Az asszony megértette ebben a könyörgő mentegetést, gyöngén mosolygott.

– Így van az jól.

A férfi nem felelt. Hallgatva mentek újra, de most már lüktetett, lappangott valami a hallgatásban.

– Hol járt azóta? – erőlködött a férfi. Hova ment akkor, mindjárt?

– A plébános bátyámhoz, falura. Ez a pesti nagynéném is elment nyaralni valahova, nekem is mennem kellett.

– Én nagyon beteg voltam akkor.

– Tudom.

– Aztán feljött ápolni az asszonynővérem és sok józan bölcseséget prédikált nekem. Még lázas voltam, úgy emlékszem. Azért nem hittem, amiket magáról meséltek Viktorin, azután se hittem. De hát olyan nagyon kellett akkor a kenyér.

– Tudom – mondta sietve az asszony és még a lépteit is meggyorsította önkéntelen, hogy többet ne halljon. Hisz mindent tudott. Ismerte az államtitkár sovány, szőke leányát, aki, úgy mondják, egyszerűen megkérte magának ezt az embert. Mindenki tudta, hogy hivatal jár a leánnyal, sőt pénzről is meséltek. Hogy gyűlölte ő akkor ezt a világosszemű, szívósakaratú teremtést, akinek a szerelme egy hüllő türelmével viselte el a megaláztatásokat, míg ő itt volt, a szép, a diadalmas vetélytárs; és lám, amit akart, mégis kibőjtölte magának. Csodálatos, hogy most valami testvéri részvétet érzett iránta. Most beteg és boldogtalan.

– Most itthon van a felesége?

– Délre kellett mennie.

– Miért nincs vele?

– Hisz dolgom van.

– Úgy?

Valami csodálatos bágyadt elégedetlenség fogta el az asszonyt. Isten tudja! Ha tegnap valaki bejelenti neki ezt a találkozást, még szívdobogva készült volna rá, mint a nagy eseményekre szokás. Hisz olyan üres, nyugodalmas volt az élete máskülönben. De okvetlen készülnie kellett volna rá. Összeszedni a hangulatait, mint más a toilettejét, átvirrasztani egy éjszakát legalább is, előszedni néhány elrejtett, fakó írást, száraz virágot, arcképet, ha ugyan megvan még… De most úgy érezte magát, mint egy rossz dráma szereplői az első felvonás után. Már tisztában volt, hogy el fog romolni ez az este, kelletlenül és szomorúan fog elmúlni és ezután már igazán nem fog maradni semmi.

Ismét a férfi szólalt meg. Komoly volt, az arczán a jóságnak azzal a régi, megejtő vonásával, ami olyan hatásosan elkülönbözött a rendes, gúnyos modorától.

– Viksi, egy dolgot akarok még kérdezni, ezzel tartozik nekem. Nagyon kérem, könyörgöm, mondja meg, mit gondolt felőlem, amikor a házasságom hirét vette? De nem szépítve, szószerint mondja el.

Az asszony megérezte, hogy neki most éppen ilyesvalami kellett. Egy percre fölvillant a szürke, mélységes szeme, és a porcellánosan fehér madonnaarca most szinte gonosz kifejezésű volt.

– Sok mindent gondoltam – mondta őszinte pillantással. – Igazában nem is vártam egyebet. Maga volt a büszke szegénység arisztokratája, a dacos rajongó és vad impresszionista, az örök viaskodó volt, az igazság kóbor lovagja…

– Úgy, úgy! Aki a napnál ebédelt.

– Ennek így kellett történnie, egy csöppet sem lepett meg. A nővére azonban udvariasabb lehetett volna, miért rágalmazott engem azután is.

– Viktorin! Esküszöm, hogy semmit sem tudtam róla akkor. Mikor a bátyád figyelmeztetett, kész voltam nekimenni a világnak. De hát én is nyomorult helyzetben voltam akkor.

– Nem szabad, hogy így _beszéljen!_ – mondta az asszony és keményen hangsúlyozta az udvarias megszólítást.

– Igaza van. Bocsásson meg.

– A sorsunkat nem szabad bántani. Nekem meg nem ártott a szóbeszéd, hisz látja, férjhez mentem.

– Igen, hát az hogy történt, Viksi? Sohase’ hittem…

– Egész egyszerűen. Akkor nyáron is a papbácsinál voltam és a segédjegyző, az ispán meg a patikus volt körültem. De nemcsak emiatt mentem a patikushoz. Nemcsak a másik kettő miatt, sok más embernél is különbnek láttam.

– Itt Pesten is sokan udvaroltak magának a néni zsurjain.

– Azok közül egy sem kért meg. Nagyon hóbortosan viselkedtem akkor. De falun megint rendes lány lettem és az uram nem is járt velem nagyon rosszúl. Nagyon szép a kis fiam, már két esztendős, most a legkedvesebb.

Valami furcsa, ideges erőlködéssel emlegette újra meg újra a fiát. Mint aki vértezni akarja magát, egyre csak arról beszélt és eközben természetes, nyugodt és egyszerű falusi asszonynak akart látszani.

Nehezen ment.