Part 5

– No, hát nem vesz mindent újonnan, azt nem lehet, nagyon sok kell. Ő egy ezerforintos ruhát megvesz kétszázötvenért, ha előbb egy udvari bálon viselték. Arra külön alkuszok vannak.

És próbálták a királyi hercegnő ócska ruháit e két lázas, életrevágyó, kiváncsi és csodálkozó diákleány. Szinte elfulladtak a gyönyörüségben, amint egyre nyilvánvalóbb, teljesebb, ismerősebb lett előttük a saját szépségük, amivel olyan keveset foglalkozhattak eddig. Csak ez a titka hát? Ezért olyan istenien lengék, raffináltan hatásosak, gyönyörüen harmónikusak a nagy szinésznők, nagy kokottok és előkelő dámák. Most jöjjenek és nézzék meg őket! És rejtett, névtelen keserűség szorongatta a torkukat, amint sietve dobálták egymásra a brokátot, csipkét, selymet. A jó Liza pedig belemelegedett a régi művészetébe: egy mozdulattal igazított a hajviseleten, tragikusan feltornyozta, kacéran bodrozta, vagy komolyan, szendén lesimította. Kezébe mintha visszatért volna a régi lendület, az alkotás régi láza – boldog volt.

Most egyszerre lettek készen mind a ketten és együtt álltak a tükör elé. Csirén halványkék pongyola volt megint és látni lehetett, hogy e bő és lenge színes leplek alatt virul ki legszebben sajátságos alakjának minden rejtelme. A ruha nagyon könnyű kékselyem volt, telepazarolva pompás, elefántcsontszínű csipkével, a hajába pedig kék szalagot csavart, görögös abroncsként átfogva a homloka körül. Klára a Stuart Mária zöld bársonyköntösét viselte, hátul felcsapott fehér nyakfodorral, csillogó aranydíszítéssel és sötét hajában hamis gyémántokból fűzött rezgő diadémmal. Kezet fogtak és önfeledten bámulták önmagukat…

És akkor valahol zörrent egy ajtó, valaki bejött, akinek kulcsa van a lakáshoz, valakinek a léptei bizonytalanul közeledtek a sötét gyermekszobán át, az ebédlőben felcsavarták a villanyt.

– A báró! – suttogta Liza elhülve és rémülten meredtek az ajtóra mind a hárman.

Aztán kinyílt, és egy jónövésű, kellemes arcú, negyven év körüli úriember mosolyogva nézett végig rajtuk.

* * *

Mit volt mit tenni!? A furcsa öltözetben félig szégyenkezve, félig jókedvüen léptek előre és Klára kezet nyujtott.

– Aá! Maga az, kisleány, a feleségem unokahúga, úgye?

– Igen… és ez a társam, Irén. Én nem tudom, hogyan mentegessük magunkat, de…

– Fölösleges, – mondta a báró komolyan, amíg szinte mókás hódoló tisztelettel köszöntötte Csirét. – Fölösleges! Igazán, csodálatosan szépek mind a ketten.

– Nagyon szégyeljük magunkat, báró úr, – csilingelte a szöszke, kékszalagos leány, – de hát ez megtörtént. Lizi nem tehet semmiről. Mi erőltettük.

– Nem, a báró úr nem fog elárulni minket, – mondta Klára meggyőződéssel és előkelő szépsége tudatában kiegyenesítve gyönyörű alakját, a szék karjához támaszkodott.

– Elárulni! Még csak az kellene, Klárika. Jellemtelenség volna! Aztán ezekre az ócska ruhákra csak különös megtisztelés, hogy maguk beléjük öltöznek. Én pedig bocsánatot kérek, hogy megzavartam.

A példásan udvarias idegen ember diszkrét, természetes hangján beszélt, de a pillantása valami finom, elégedett gourmandériával nyugodott a két egymástól annyira előnyösen különböző női alak jellegzetes vonalain.

– Hanem mi most már sietünk is innét, nehogy meglepjen a néni.

– Sőt! – mondta a báró jókedvű szivélyességgel. – Meg fogják várni a nénit, aztán ő a kocsiján majd beküldi magukat abba a leánykasba, vagy mi a neve.

– De igazán sietni kell nekünk.

– Szó sincs róla. Most kilenc óra és egyedül úgy se mehetnek… foglaljanak csak szépen helyet.

– Hát jó, de felvesszük a rendes ruhát.

– Majd ráérnek, maradjanak így még! – kiáltott önkéntelen élénkséggel a férfi, aztán hirtelen hozzátette:

– Nem maradok itthon sokáig, de egy teát megihatnánk együtt. Féltízkor úgyis el kell mennem, akkor aztán nem zavarom többé.

Leültek egy kis pipereasztal köré, a háziúr megigazította a vörös lámpaernyőt, Liza pedig a tea után nézett.

Egyedül maradtak és amíg a székükben hátradőltek, mindegyik ugyanazzal a gondolattal foglalkozott. A szituáció különlegessége izgatta őket kissé, bár a férfi természetes udvariassága, szinte rokoni szivélyessége élét vette a dolognak. De mégis együtt voltak, rejtett szobába elzárkózva, furcsa, szinpadi öltözetben, ők, a két naív és csak elméletben kitanult intézeti leány és egy csaknem idegen, csinos és előkelő férfi. Csirének eszébe jutott, hogy a kiséretlen szinházbamenés ehhez képest kismiska.

A háziúr kezdett szóhoz, amíg felszolgálták a teát és a hideg sültet. Abban a leereszkedően tiszteletteljes, hűs és közömbös hangnemben kezdte, amellyel az ő osztályában meg szokták különböztetni a polgári nőket a rangjukbeliektől és a társaságon kívül levőktől, akikkel bizalmaskodni lehet. Idővel – ki tudja miért – egyre jobban megoldódott köztük e feszes és alakoskodó társalgás.

– Tehát maguk doktorok lesznek? – kérdezte. – Maga is, kis Csitri, vagy hogy mondja?

– Én tanár leszek!

– Pfü, tanár! Pápaszemmel és ikes igékkel. Hihetetlen!

– Ha közben valaki feleségül venne, nem ragaszkodnám az ikes igékhez – felelt merészen Csire, miközben Liza épp kiment a tálcával.

– Nagyszerű – nevetett a férfi. – Nem is hiszi, mennyire stílszerű ez a felelet az egész megjelenéséhez, még ehhez a ruhához is!

– Ugyan!

– Egészben tökéletesen stílszerű maga most. Mint egy bájos és együgyü gyermekmese, amelynek rejtett és célzatos értelme van a nagyok számára. Vallja be, hogy öntudatosan kereste ki magának ezt a ruhát.

– Felpróbáltunk bizony vagy huszat – vallotta be Csire elpirosodva.

– Azt hiszem, mindkettőjüknek ez illik legjobban, amit viselnek. Klára sokkalta királynőbb, mint a szegény királynő lehetett és az ember irigykedve gondol a szerencsés lordra… És olyan sötét hajban mennyire erős a csehüvegek ragyogása. Különös…

– Mi a különös? – kérdezte Klára.

– Arra gondoltam, hogy azok az asszonyok, akik hivatásszerűen viselnek gyémántot és csipkét, többnyire fáradtak, egyhangúak és érdektelenek benne. Miért?

– Mert nekik az megszokott, és már nem szerez örömet – bölcselkedett naívul Csire.

Ilyen együgyü beszédek folytak, amíg Liza egy sültet és süteményt tett az asztalra. Akkor a bárónak eszébe jutott valami.

– Nézze kérem, – fordult a házvezetőnőhez egyszerű természetességgel – ehhez később valami hideg innivaló is jó lenne. A jégszekrényben még lesz néhány Heydsick Monopol, hozhatna nekünk egyet!

A leány habozni látszott egy percig, aztán engedelmeskedett és kevés vártatva elpukkant a közelükben egy felnyitott pezsgősüveg dugója. Az egész pedig olyan könnyedén és kevés szóval történt, hogy a két vendég nem ért rá ellenkezni. Halkan kocintottak és belekóstoltak a pohárba. Liza megint nem volt sehol.

Az erősen befűtött, kellemes szobában, a jól vacsorált és szépen öltözött emberek közt, intim, vörösfényű lámpa körül pedig lassan, egyre villódzóbb, játszi sugarakban remegni kezdtek az esti órák finom ingerei. A férfi behunyta félig a szemét és csinos, halovány arcát oldalt fordítva, a Csire szőke haját, gömbölyü karját nézte.

– Most meséljenek valamit az intézetről. Mit csinálnak ottbenn ilyenkor?

– Hány óra most?

– Azonnal!… Féltíz!… Hát én már úgyis elkéstem. Tehát mit csinál ilyenkor az a nagy kas leány? Talán már szépeket álmodnak?

– Kilenckor csengetnek lefekvésre, de sohasem alszunk tizenegynél előbb. Némelyik mamlasz még éjszaka is tanul, legtöbben trécselünk a vízvezetéknél, a hajunkkal bajlódunk, sokszor zongorázik valamelyik és táncra kelünk a mosdóasztal körül. Vagy kinézünk az ablakon a Stefánia-útra.

– Mit néznek a Stefánia-úton?

Csire elhallgatott és Klára finom, kaján mosollyal nézett rá. Aztán elfogulatlanul beszélt helyette.

– Éjszakai asszonyokat nézünk, hogy mennyit fázlódnak ott kinn szegények és a férfiak milyen durván ellökdösik őket.

A háziúr leplezetlenül elcsodálkozott.

– Lássa, kicsi orvosnövendék, – szólt szinte mohón – ez nagyon érdekes dolog. Én még sohasem beszéltem erről magukforma, hivatásbeli nőkkel és sokszor gondoltam rá: hogy’ vélekedhetik egy felvilágosodott és mégis tiszta asszonyszemély a bűnről.

– Nagy _b_-vel írja ezt a bűnt? Ha nem volna rájuk szükség, nem ácsorognának ott szegények. Mi testvéri vonzalommal szánjuk őket. Csirének különben egyéb gondolatai is támadnak ilyenkor.

– De Klára! – szégyenkezett Csire.

– Például a multkor ledobott a Stefánia-útra egy gombostűt – folytatta a másik merészen.

– Klára!…

A báró kacagva nézte a szőke leány zavarát és egyre sürgette.

– Csak mondja, Klárika. Miért dobta le a gombostűt?

– Azt mondta, hogy akinek a fejére esik, persze férfinak, ahhoz ő lekiált, hogy jöjjön fel és vigye el őt és szeresse őt…

– Az nem is úgy volt, Klára – nevetett félig sértődötten a másik. – Először is csak tréfáltam veletek, másodszor – hát igen – az ember néha egészen elsavanyodik odabenn. Folyton csak könyvek és lányok, irigy csukák, az utoljára is nem természetes. Huszonkét esztendős korában egy lánynak sem szabadna tanulni.

– Igazsága van – hagyta helyben a férfi. – Szavamra mondom, sohasem ismertem még ilyen okos és kedves leányokat. És milyen szépek!

Újra töltött és kocintottak.

Egy percre szinte megdöbbenve konstatálták magukban, hogy a pezsgőztetés nem tartozik éppen a vendéglátás köteles udvariasságaihoz. De ebben a különös idegzett hangulatban a megtévesztett itéletük hamar megbékült vele. Most már csak a nyelvük hegyével szopogatták az italt, de a tudatuk köré valami finom, kissé ingó, rózsaszínű fátyol szövődött – oktalan, könnyű örömből és a biztonságuk hitében jóleső izgalomból.

És kocintottak újra meg újra.

– A mi barátságunk még nagyon rövid, – mondotta csillogó szemmel a férfi – de az igazi rokonszenvnek nem is kellenek évek. Ha valamikor szükségük lesz egy őszinte jó barátra, igérjék meg, hogy eszükbe jutok és hozzám fordulnak. Igérik? Adjanak rá kezet!

Odaadták mind a ketten és a férfi sima, hizelkedő ajkát hosszasan rányomta mind a kettőre, miközben erős és forró lélegzetet fújt rájuk. Aztán a kezébe vette a fehér és a barna kacsót.

– Érdekesek! – mondta tünődve. – Az egyik kemény, gömbölyű, erősfogású kis magyarmenyecskekéz, – az embernek a kakastejjel, varjúvajjal kalácssütés jut róla az eszébe – a másik barna, hosszú ujjú, lazán ízelt és finom. A körmük egyformán rózsaszínű, csakhogy nagyon csunyán vagdalják. És itt… tintás. Jeé!…

Ijedten kapták el mind a ketten, pedig csak az egyik volt tintás.

A férfi megint nevetett, aztán hirtelen megcsendítette a poharát.

– Kedves kicsi barátnőim, Klára és Csire, most a barátságunkra iszom. Hátha mégegyszer összesodródunk az életben, úgy mint most.

Két ragyogó leányszempár tüze biztatóan villant bele az övébe.

– Az egészségetekre iszom – súgta hirtelen, majdnem bájosan kérkedő merészséggel.

Ez a pohár a második üvegből volt már.

– Téged hogy hívnak, báró? – kérdezte Csire, önmagát erőltetve a hazardjátékra, miközben csodálkozva evickélt a józanság és a mámor határán.

– Józsi vagyok.

– Szervusz Józsi, Jóska!

Halkan, egy cseppet sem közönségesen, félig csúfondáros engedékenységgel, de mégis úgy mondták: te, Józsi.

És ebben a válságos percben, mikor a jelenet még mindig finom és espritvel teljes beállítása, a véletlen játékos szellemessége még nem jutott el a köznapi duhajkodás határához, még egészen idejekorán és alkalomszerűleg, mint deus ex machina – szólalt meg az előszoba csengője.

– A feleségem! – szólt a báró megdöbbenve és hirtelen felállt.

Csak egy pillanatig tartott a zavar. Egy pillanat alatt átlátta a helyzet furcsaságát, félreérthető vagy érthetetlen voltát, végignézett az asztalkán, az üres üvegeken, széthányt ruhákon és a leányok szinpadi öltözetén. El is mosolyodott, rémült, könyörgő arcuk láttára.

– Semmi baj – mondta. – Én megyek elébe, maguk zárják be belülről kulccsal a ruhatárt, a villanyt le, ott az az ajtó a Liza szobájába visz, majd nála átöltözhetnek. Adieu!

Menet még visszamosolygott, félig gúnyosan, félig szégyenkezve, bocsánatkérően vagy hálásan…

* * *

Kinn csípős téli levegő áradt az arcukba, amikor a hóhányók apró kupacait kerülgetve siettek a villamos állomása felé. Csire szólalt meg, nagyon sokára.

– Furcsa! Azt mondta, hogy be fogjuk várni a nénit. És mégis el kellett szökni előle. Miért?

– Megint magyarázatot akarsz olyasmire, amit magad sokkal jobban meg tudsz magyarázni – felelt a másik csaknem rosszkedvűen. – Különben, azt hiszem, meg lehetsz az estéddel elégedve. Tojástáncot jártál a szokatlan és illetlen dolgok fölött.

– De vajjon érintettük-e a veszedelmest – töprengett Csire és elgondolkozva bámult a villamoskocsi fehér lámpájára.

Új tipusok.

Hatan voltak már itthon, – az egyetemre járó leányok rögtönözött kis kollégiumának a növendékei. Kimenő napjuk volt s ilyenkor a nagyváros legkülönbözőbb társaságaiban töltötték a decemberi estét, – hogy diszkrét pletykákkal, futtában elkapdosott benyomásokkal, irodalmi hírekkel, vagy kulisszatitkokkal megterhelve kerüljenek össze megint. És míg itt a megkésett vacsorához hivó csengetyűszóra várnak, – megbeszélik, feldolgozzák a lelkükben, kiszinesítik a fantáziájukban azt a sokrétű, zavaros képét egy nyüzsgő, konglomerát életnek, – nézvén azt a vidékről felszármazottak naiv megbotránkozásával, az elzárt élet kiváncsiságával, vagy eszes és finom asszonyi lelkek biztos itéletével, de mindig úgy, hogy egy kicsikét _föléje_ képzelték magukat mindezeknek, pedig csak, – egyelőre: _kívül_ estek rajtuk.

A tintafoltos nappaliban, amelyik egyuttal tanulószoba és a fizikai kisérletek helye is volt, – poros lexikonok, törött fülű lombikok és egy ócska sálakba göngyölt, kedélyes, öreg csontváz társaságában, – sokszor támadtak furcsa, mély és mégis harmóniátlan ötletek s szintúgy mély és harmóniátlan életről és a cigarettfüstös, parfümillatos légbe röppenve, – mintha küzködve lebegnének, szikrázva pattannának szét ezek a tépett és szomorú leány-gondolatok, – amikor annyi igyekezet ellenére is finomak maradtak – és szubjektivek, – mint az egész asszonyi élet.

Hatan voltak csak együtt azok közül, akiket az ország minden részéből elsőknek hajtottak fel a szükség, a nagyravágyás, a tehetség vagy a boldogtalanság, – tanulni, tanulni. Ezek, húsz-huszonöt évesek mindannyian – még nem a rendes úton, holmi tantervek szabványos létrafokain át jutottak fel ide, hanem hirtelen elhatározással, rendszertelen vagy hézagos tudással, de öngyilkos türelmetlenséggel akarva mindent, mindent az új eszménynek szentelni. Amint így, – hanyag és kissé affektáltan festői pózokban ültek, heverésztek az asztalok, padok tetején, minden közös és különös sajátosságuk szinte látszóan fölöttük lebegett. A jellegzetesség nimbusa külön, ez érett és kedves fők felett.

Bózsi ült középen, a csodaszőke baba-lány, – azaz: piros empire-ruhájában, mint egy százfodrú, tömzsi mákvirág hempergett inkább a poros asztalon és a Mária ölébe hajtotta bóbitás fejét. Mária mellette ült. Komoly arcú, nádszálegyenes leány volt, – vagy három évvel idősebb nála. Ezek ketten még a kolostor-iskolából ismerték egymást. Akkor fejlődött köztük az a furcsa, hihetetlen és mégis meglevő viszony, amire mind visszaemlékezhetnek a fiatal asszonyok, – boldog kismamák, – akik hamarosan főkötő alá kerültek a kolostori nevelés után. Félig fanatikus áhitat, félig a titokzatos sejtése, az eszményítés vágya és az érzelmek szomjúsága e hazulról elkerült gyerekszívekben, – ki tudja, melyik szüli e szokást, – de igaz és általános, az élet fő mozgató eleme a leányinternátusok belső, vízcsepp-világában. Abból áll, hogy minden kisleány »ideál«-t választ magának az apácajelöltek vagy a nagyobb növendékek közül és környezi a lovagapród rajongásával, a jövendő szerelmes asszony önfeláldozásával, de alig merve megközelíteni, ha csak egy szóváltással is. Az ideálok pedig »keményszívűek és hidegek«, de azért egy profán vállveregetéssel, reális pajtáskodás szavával a világért sem szüntetnék meg ezt az imádatos tiszteletet. Ez már – tisztán asszonyi hajlam.

Így »imádta« akkoriban a szőke Bózsi a komoly Máriát. Aztán elkerültek messze, haza, vagyonos szüleikhez és amúgy eladó-lány módjára báloztak végig néhány farsangot. A tanuláshoz – egymásról mit se tudva – egy időben foghattak újra hozzá, mikor Mária visszaküldte a gyűrüt a második vőlegényének, Bózsinak pedig elhaltak a szülei s a gyámjához – szomorú, rideg, pusztai házba – semmi kedve nem volt költözködni. Itt azután találkoztak és hangosan kacagva ölelgették meg egymást. Azóta Mária valami komoly, anyai gyöngédséggel őrködik a szeszélyes, makacs cica fölött.

Most középen ültek és a többi közül még ketten voltak a közelükben, a reformruhák újszerű testtartásával, – szinte a térdükig görnyesztve szép, gondosan fésült fejüket. Erzsébet volt az egyik, barna, telt és viruló, akinek pompásan állott a fekete, nyakig begombolt és diszítetlen köntöse, a másik Sára, a kígyómozgású szép zsidó leány. Ez másik oldalt ült és átnyúlva az asztalon, az orvosnövendék szakértelmével fogta át és a nő ízlésével méregette a Bózsi fekete harisnyás, gyönyörű bokáját, amely fesztelenül nyúlt ki a piros fodrok közül. Most ő beszélt – Bózsi!

– Lássátok, – mondta – igazán nem irigylem őket. A szegény leányokat, akik semmi egyebek se – csakhogy épen »leányok«. Ez szép, poétikus, de nagyon szomorú állapot lehet, úgy például holmi szerelmi csalódások idején. Mi akkor előkeressük megint a jegyzeteinket, egy kicsit elbolondítjuk, körülbástyázzuk magunkat, amíg elmúlnak a válságos idők. De gondoljátok el, – azok a szegények, – a szalonjuk nippjeit törülgetik olyankor, meg csipkebetétet horgolnak.

– Honnan hoztál ma ennyi bölcseséget? – kérdezte Erzsébet.

– A nagynénémnél volt zsúr – –

– És ott volt a nagynéném unokaöccse, – ingerkedett a másik.

– Hagyd el. Úgy megsirattam ma egy leányt, egy egészen idegen leányt. Az unokatestvérem beszélt róla. Ez a hóbortos nagy fiú évek óta küzködik érte idefenn és most egyszerre rájött, hogy nem szereti, mégsem szereti. És megszakít vele minden érintkezést. Pedig annyit beszéltem a lelkére, igazán minden ékesszólásommal, – ennyire csak a magam dolga szokott érdekelni. Úgy szeretném megsimogatni azt a leányt.

– Te, – mondta Mária és aggódva simogatta a Bózsi haját, – én azt hiszem, gonosz az a fiú.

– Semmiképen – csattant fel az – nem gonosz. Kicsit dekadens gondolkozású lehet, léha modorú, hóbortos (és mind halkabban, gondolkodóbban mondta), de hát mit tehet róla? Ő sohasem hazudott. Amit mondott _annak_, igazán mondta _akkor_. Mit tehet róla, hogy elmúlt. Aztán meg (és Mária kezébe temette bolondos szép kis fejét), aztán meg, ma neki, holnap nekem.

– Régen tudom, hogy szereted, – mormogta Erzsébet, – ő is szeret. Csak azt nem tudom, mit okoskodtok. Ő végzett ember, neked vagyonod van és nem való vagy ide. Asszonynak való vagy, párnás, kicsi fészekbe, szép holmik közé – és hogy becézzenek.

– Eh, – semmi – nem igaz! Mi ketten, tudod, sohasem érdekelhetjük egymást _úgy_. Nem ébresztünk egymásban illuziót, az együttlétünk csupa gúny, sivárság és filozofálás. Ha néha, lámpagyujtás előtt, – becsületesek és egyszerűek vagyunk egy kicsit, már úgy fél mindegyik a másiknak a csúf, cinikus kacagásától, hogy igyekszik megelőzni a másikat – előbb kacagni. Úgy hajszoljuk egymást a profanizálásba, – pedig ez rossz. És a szerelmet is megtárgyaltuk már, – orvosi, társadalmi, nevelési, meg minden szempontból. Pfuj!

Csend volt. Csak Mária susogta halkan: kis bolond, – bolondom!

– Nevetséges vagy! – vélte aztán Erzsébet. Lássátok, ezért mondom én, hogy egészségtelen, kifacsart lelkek vagyunk. Dolgozóméhek, akikben visszafejlődött a köpű királynőjének a fajbeli nemessége. A Bózsi helyén, lám, akármelyik falumbeli csirke-kisasszony okosabban csinálta volna a dolgát.

– És te? – kérdezte tőle Sára.

– Mit… én?

– Miért nem mentél férjhez ahhoz az okosképű kis professzorhoz, aki a nyáron akart?

– Az más! Nem akarom ráfogni, hogy a Mariska húgom miatt egészen, – de azért is. A kis leánynak első szerelme – és boldoggá teszi, – olyan szerény kis gazdasszony. A nyáron még én is tudtam volna olyan lenni, – de ahhoz másforma ember kellene mégis, – hogy a kedvéért. És most már, – nem is tudnánk mi többé úgy, derülten tenni-venni a mázas csuprok és bádogsütők közt, eseménytelen napokon át.

És Sára mondta:

– Megmérgez minket ez az élet, a sok elmélet, a betü. Hidd el, hogy épp úgy vadásszuk az élet finomságait, sürített és izgalmas gyönyörűségeket, mint ez az egész bolond nagy város ott kinn. Csak épp hogy mi a könyveinkből, a mesterségünkből, idézzük fel. Hisz látom, ti együtt éltek a világirodalom valamennyi hősével meg hősnőjével, – mindent a magatok külön szemével néztek – és ez árt. Ez a szegény Fánni hideglelést kap minden komolyabb esetnél a klinikán és én nem alszom éjszakákon át, ha egy kicsit szokatlanul viselik magukat azok az átkozott, parányi férgek a zselatinon.

– És – a fiúkollegáid nem így vannak?

– Ah, – dehogy. Pompás gyerekek azok. Látnád, hogy átdőzsölt éjszakák után micsoda éber nyugalommal dolgoznak a boncoló-asztalnál és milyen biztos, erős a kezük. Mit ér a mienk finomsága, – tudod-é, hogy még ügyesebbek se vagyunk?

Mária szólt közbe, komolyan, feddőn:

– Nekünk pedig mégsem szabad így beszélni, érted! Belefogtunk, mert jobb választásunk nem volt – és úgy-e visszatérés nincs. Már hozzáformálódtunk ehhez az élethez és nem kár értünk. Leányból van elég; és így talán valami hasznára is lehetünk valakinek. És mi volnánk a kezdet, az úttörő gárda, holmi reakció még korán volna és nem egészséges. Mi nem térhetünk vissza, – Bózsi talán –

– Semmi áron kis anyó! Lásd, most szorgalmas vagyok. Az éjjel fenn olvastam, állva, az előszoba lámpája alatt. Úgy füstölt – és a szobaleánynak egy bársonyövet adtam, amiért el nem oltotta. Schillerről való kritikákat olvastam. »Es siedet, und brauset, und zischt« – és a vízvezeték csapját nem bírtam elzárni jól. Micsoda nedves hangulat és hogy fáztam! Szegény Tamás! Úgy – csipkebattisztban.

– Jaj Istenem, – Istenkém, de mikor ott volt a nagy kendőm a szögön!

A szögletből hangzott ez az éles, sivalkodó panasz. Ott, a kályha melletti zugban, amit egy ócska köténnyel elfüggönyözött könyvespolc segítségével rekesztett magának, ott székelt Fánni, a sárga Fánni, a jó, az élhetetlen, – az orvosnövendék Fánni. A kis ketrecében – ép olyan komikus, mint ő maga, – a többiek közt is mindig egyedül volt. Az íróasztalát a falnak fordította, a kendőjét, – mert örökké fázott, – a két fülére is felhúzta, aztán se látva, se hallva körmölt napokon, estéken át, – mert ahhoz lelkiismeretes volt, – hogy titokban, éjszaka fennmaradjon. Néha órákhosszáig úgy tanult, beszorított füllel, félhangon mormogva, mint a gyerekek. A csenevész kis alakját most valami óriás-bő ujjú, zöld bársony ruha tette ünepélyesen éktelenné. »Szegény egyetlen nénémé volt« – szokta mondani sokszor. A két karjára könyökig érő ujjvédőt húzott, – hogy írásközben a ruha ne kopjék, – úgy szöszmötölt ott, – mint valami boszorkánykonyhában, – egy borszeszlámpa kék lángja körül.

– Mit csinálsz, Fánni? – kérdezték.

– Látod, hogy herbateát! Ha akarod…

– Kell az ördögnek, – idegeskedett Bózsi, – inkább nagyon kérnélek, hogy itt az orrunk alatt ne rontsd a levegőt az ilyesmivel.

– De kérlek, – tudod, – ez már sok!

Lassan előrefordult és ránézett a többire, a szemében azzal a stereotip mártirtekintettel, ami (Bózsi mondta) – a boldogságos szűz Máriát is kihozná a béketűrésből. Ilyenkor mind, ezek az alapjában jó és eszes teremtések valahogy belső szükségből kegyetlenek és gyerekesen szeszélyesek voltak ezzel a lelki nyomorékkal, – és nem tehettek róla. Pedig ez a szegény lélek igazán jó volt, csak tolerancia, béketűrés nélkül való, – afféle erőszakos, provokáló és megbotránkozó jóság, – azonkívül a végletekig nevetséges.

– Hát tudod, – ez sok, – mondta még egyszer. Ti egész estéken nem hagytok tanulni, éjszaka is fecsegtek és nekem ennyi sem szabad. Ha tudná szegény, egyetlen, jó nénikém.

A Bózsi hegyes ujjacskái belemarkoltak a Mária kezébe, az ajka reszketett a türelmetlenségtől, mint egy fiatal, ideges leánytigris, úgy szökött fel:

– Fánni! Utálatos vagy! A szemed akkorára mereszted, mint egy kávésbögre és olyan pókhálósan nézel. Hát mi bajod? Jaj, – te hüllő! Vajjon nincs úszóhártya az ujjadon?

– Most hallgasson Bózsi! – parancsolt rá Mária és a cicaleány azonnal engedelmeskedett. Mária komolyan haragudni kezdett, amikor magázta őt.

– Igazán, – mondogatták halkan a filozopterek (furcsa, hogy itt ezek a külömbek) – jobban kellene bánni szegénnyel.

Ezt már sokszor elhatározták ők együtt. Ez a Fánni árvaleány volt, szegény és törekvő. Tele volt valami csodatevő, szívós energiával, elpusztíthatatlan önbizalommal. _Valami_ akart lenni, és fölnevelni a kis öccsét. Ez az a dolog, – mondta néha Mária, – amiért mégis ő a legboldogabb mindnyájunk közt. Ő tudja, miért él és nem fogják el ilyen modern kétségek.

Bózsival az elfojtott harag még felboríttatott egy széket, – a csodafinom lábacskájával tette, – valamelyik mosolyogva nyúlt érte, aztán csend lett. A teafőző sistergett, zümmögött és mintha valami ismerős hétköznapi nesz hangzanék, – tollpercegés. Bózsi hátrarezzent:

– Ki ír most is? Ah, már itthon van, Lóna?

– A kis fehér boszorkány! Észre se vettük.

Mindenki arrafelé fordult, ahol, az ablakfülkében, az írása fölé hajolt a másik remetelány, Lóna.

Szép, stílszerű kicsi íróasztalnál, amit a préseltbőr-karosszékével együtt hazulról hozott, csupa igazán szép és összeválogatott apróságok közt ült Lóna. Finom, érdekes arca volt, és olyan színű, mint a valódi csipkék a lila-posztó pongyoláján. A könyv is, amit a kezében tartott, lilaszínű volt, rajt ezüst betükkel a cím: »Memoire«. Valamivel odébb a motto: »Nem éget már a köny, csupán ragyog.« – Ebbe írt most is lázas gyorsasággal, közben néha, olyanformán, mint Duse szokta, a tenyerét kifelé fordítva, simított végig a szemén. Lehet, hogy csakugyan könyet morzsolt el, de ha nem is úgy volt, _ő maga_ hitte bizonnyal és ez elég.

– Bernátéknál volt ma, Lóna? kérdezték.

– Igen! – felelte halkan és tovább lapozott, – de látszott rajta, hogy fog még beszélni, – és hallgatva várták mindannyian.