XXXIX.

TANULMÁNYOK II.

BUDAPEST

SINGER ÉS WOLFNER IRODALMI INTÉZET R.-T. KIADÁSA

HERCZEG FERENC

TANULMÁNYOK II.

BUDAPEST

SINGER ÉS WOLFNER IRODALMI INTÉZET R.-T. KIADÁSA

_Fenntartunk minden jogot a fordításét is._

_Copyright by Singer & Wolfner, Budapest._

45689. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.

KÖNYVEK

KÁROLYI MIHÁLY ÉS AZ IGAZSÁG

1.

A világháború megvert tábornokai sorra kiadják emlékirataikat. Az ilyen könyvek eleinte kapósak voltak, de ma már inkább raktáron dohosodnak, hiszen mindegyikben ugyanaz történik: egy Napoleon mutatkozik be, akit a mostoha sors megakadályozott abban, hogy megnyerje az austerlitzi csatát.

Ha a memoárírók különböző sztratégiai elvek szerint működtek is közre a háború elvesztésében, egy közös vonásuk mégis van: a jóstehetség, – egy vaksággal megvert világban egyedül ők voltak azok, akik beleláttak a jövőbe. Mindegyikük látta a katasztrófa felvonuló viharfelhőit, mindegyikük ismerte a menekülés útját és ha rájuk hallgattunk volna, akkor nem is dőlt volna meg a Habsburgok és a Hohenzollernek hatalma. Mért is nem hallgattunk rájuk?!

Ilyenféle, a bukott diák szigorlat utáni bölcsesége jegyében fogant könyvet adott ki Károlyi Mihály is, a démoni dilettáns, a magyar történelem leggyászosabb csatavesztője, aki joggal elmondhatja, hogy az ő harcában minden elveszett, legelőbb a becsület. Visszafelé jövendőlni ő is tud és szinte csodálatos, milyen pontosan tudja bejelenteni az időközben bekövetkezett eseményeket.

Az eddig megjelent háborús memoárok szerény célja az volt, hogy tisztességes temetést biztosítsanak egy-egy veteránnak. Károlyi Mihály könyvében azonban a föltámadás vágya és reménye ficánkodik. Mi ugyan azt hittük, a félbemaradt Napoleon, aki az első összecsapásnál már terítékre került, mint sötét árnyék már csak a nemzet legkínosabb emlékei közt fog élni, úgy látszik azonban, a magyar sors újabb fordulatai megmozgatják a koporsófödeleket is.

Történelmünknek az a pár hónapja, amit a piruló Klio Károlyi-korszaknak kénytelen nevezni, romoknál és szennynél egyebet nem igen hagyott vissza az országban. Ezt mind eltakarítani és ujjáépíteni, ahhoz egy millió Károlyi Mihály is kevés volna, ő tehát úgy segít magán, hogy papírvirág-fűzérekkel ékesíti a fatális szemétdombokat. A könyv célja: szép szavakra váltani a hitvány cselekedeteket. Egy azonban bizonyos: ha Károlyi Mihály valóban lehetségesnek hiszi, hogy megismételje a maga történelmi epizódját, akkor kimondhatatlanul hitványnak kell tartania a magyar társadalmat.

2.

Ez a könyv alkalmasint a legmagyartalanabb gondolkodású írásmű, amely jó magyar nyelven valaha is megjelent. A céhbeli újságíró, Figaró rutinja, a professzor fennkölt tudatlansága az élet dolgaiban, a pesti entellektüell arrogáns csalhatatlansága, amely úgy turkál a teremtés titkai között, mint valami cédulakatalógusban, végül a Marx sziklazátonyain megfeneklett filiszter fogtak össze, hogy megszerkesszék Károlyi könyvét.

Azok, akik közelebbről ismerik a grófot és olvasták már egyikét az ő szakácsnő-ortografiával írott leveleinek, mosolyogva hárítják el a gondolatot, hogy ezt a könyvet ő írhatta volna. Ha valóban le style c’est l’homme, sokak állítása szerint Károlyi könyvéből akkor Lorsy emberi mivoltának kellene kibontakoznia. Nekem erről nincs véleményem, de ha a hang valóban Lorsyé, a szőrös kéz inkább Jászi Oszkáré lehetne, magam legalább a könyv olvasása közben állandóan lelki szemeim előtt láttam Jászi óriás és zordon papírmasé tankjainak vonulását.

Ezen különben nem érdemes vitatkozni. Károlyi, ha nem is tud írni, olvasni mindenesetre tud és ha ő a könyvre rányomatta a nevét, akkor mi is elfogadhatjuk, mint törvényes gyermekét.

A könyv propaganda-célokat szolgál és természetesen nem olyannak mutatja Károlyit, amilyen a valóságban, hanem amilyen lenni szeretne, helyesebben: amilyen vezérre az emigránsoknak ma, tekintettel módosult politikai céljaikra, szükségük volna. Az igazi Károlyi a propaganda-célokra hasznavehetetlen, tehát egy javított, a tömegízlésnek inkább megfelelő, olcsó és népies kiadásra volt szükség.

Károlyiék alkalmasint visszaemlékeztek az ő Rodostójukban, mennyi baj lett belőle, hogy ők mindenkor csak hadsereg nélkül való vezérkar maradtak, a néptömegeket pedig a munkásvezérek adták kölcsön fölmondásra. Érthető, hogy a jövőben a saját zászlójuk alatt szeretnének toborozni.

A magyarországi oktobristák némely köreiben talán pánikot keltene a hír, hogy Károlyi Mihály immár levonta degeneráltságából az utolsó politikai konzekvenciákat is és a marxisták szélső balszárnyán helyezkedett el. Ez az ember tud és mer akarni, ez tagadhatatlan, gondolkozni azonban rendesen a más fejével, mostanában úgy látszik a Jászi Oszkáréval szokott. Most már ő maga is idegenül és értelmetlenül áll szemben az ezeréves Magyarországgal; az ősi alkotmányban ő is csak a kapitalista kizsarolás és osztályuralom elnyomásának momentumát látja; a magyar nemzeti érzés az ő szemében is valami sajnálatos visszaélés, legjobb esetben barbárkori csökevény; ezzel szemben gyöngéd kegyelettel viselkedik Catilina, – igen Catilina! – valamint Liebknecht és Luxemburg Róza emléke iránt; tisztelettel és megértéssel emlékszik meg a bécsi Adler Friedrichről, aki tudvalevően úgy «tüntetett» a vérengző háború ellen, hogy pisztollyal fejbelőtte Stürgkh miniszterelnököt, midőn az a vendéglőben éppen marhahúst evett ecetes tormával; a mérsékelt német többségi szocialistákról alig titkolt megvetéssel emlékszik meg; a magyar munkásvezérekről pedig láthatóan az a véleménye, hogy lanyhák, megalkuvásra hajlamosak és így tovább.

A pesti Faubourg St. Germainbe vezető hidakat végleg fölégeti. Meg kell engedni: nem végez félmunkát. Egyenkint előállítja rokonait, gróf Károlyi Imrét, gróf Andrássy Gyulát, de olyanokat is, akik sohase szerepeltek a nyilvánosság előtt és olyan szörnyű meséket mond róluk, aminőket úgy látszik csak jócsaládok fiai tudnak mondani, azok is csak a saját rokonaikról. Egyáltalában a könyvben annyi az emberszólás, alig hihető, hogy egy ember győzte volna epével. Úgy képzelhetjük el a dolgot, hogy a bujdosók együtt üldögéltek hosszú téli estéken és közös erővel fölékesítették a vezér könyvét, mint a karácsonyfát. Az otthon valóknak szóló ajándékokat rakták reá.

Vázsonyi Vilmosnak, a feudális reakció zsoldosának címét adományozzák, – íme, egyike a ritka alkalmaknak, midőn az eseményekben megszólalt az élet mélységes humora! Szterényi Józsefnek pedig a háborús uszítóét… De hiszen ez csak kóstoló, mert kijut gróf Apponyi Alberttől Friedrich Istvánig és herceg Windischgraetzig száz más embernek is, jóformán mindenkinek, aki még él, bár olykor egy-egy sírra is rárakják ellenszenvük szimbólumát. Az egykori Károlyi-párt sem kap kegyelmet, a vezér elég világosan célozgat reá, hogy híveinek nem volt éppen specialitásuk az önzetlenség. Hiszen neki tudnia kellett!

De mintha az urak odakünn Rodostóban elfelejtették volna, hol lakik a jó Isten, a kelleténél jobban nekidühödnek és végül már gőzfecskendővel lövik Magyarországra az epét és a mérget.

3.

A műnek eddig csak az első kötete jelent meg, ez a _Harcom a békéért_ alcímet viseli. Ha az olvasó a robbanó szavak füstje mögé tekint, akkor az, amit Károlyi a maga történelmi harcának hisz, sok izgatott lótás-futásra redukálódik. Ő beszélt a Házban, beszélt vidéki és budapesti népgyűléseken, ő értekezett Czerninnel, de a külügyminiszter minden találkozásuk alkalmával mást mondott és rendesen elfelejtette azt, amit Károlyinak igért, – ő Bernben is járt a béke ügyében, ott németekkel tárgyalt, azokat, persze, nem kellett semmiről sem meggyőznie, de beszélt egy jobbféle amerikai diplomatával és a francia sajtóiroda egyik újságírójával is.

Más nem történt. Nem?! Ezt csak a jámbor olvasó látja így, maga Károlyi úgy tudja, hogy ő titáni harcot vívott egy egész világ ellen, miként könyvének címlapján mondja. Midőn belemélyedünk a részletekbe, megdöbbenéssel halljuk, hogy Magyarországon volt egy háborús párt, amely imperialista tervei szolgálatában provokálta a szörnyű vérontást, hogy Szerbiában és Romániában (Csehországban nem?) területeket hódítson. (Igen, az öreg Ferenc József király a nyolcvanadik születésnapja óta szenvedélyes hódító volt.) A háborús uszítók feje ki lett volna, ha nem Tisza István?

Hogy Szerajevóban gyilkosság történt, arról nem tudnak Károlyiék. Bár könyvük címlapján az 1923-i évszámot viseli, arról nem tudnak, hogy a koronatanácsban Tisza István volt a háború és később az annexiós gondolat ellenzője. És arra sem emlékeznek már, hogy a hadüzenet napján az egész ország – a szocialisták is – meg voltak róla győződve, hogy katonáink egy ránkkényszerített önvédelmi harcba indulnak. Aki csak Károlyi könyvéből ismerné a háború történetét, azt hihetné, hogy a jámbor szerbek gyanutlanul legeltették fehér báránykáikat a Sumadia zöldelő völgyeiben, midőn a kapitalista magyar bakák rájuk törtek. Mert azt már megtanulta Károlyi: a kapitalizmus a háború és aki elejét akarja venni a mészárlásoknak, annak előbb le kell törnie a kapitalizmust.

Azt hiszem, nagyon felháborodnék Károlyi Mihály, ha valaki arról akarná meggyőzni, hogy az ő békeakciója hozzájárult a háború meghosszabbításához. Pedig alighanem így volt. Az ő agitációjának híre mégis csak kiszivárgott az ántánt-sajtóba, ahol mint a megindult bomlási folyamat jelét köszöntötték: és ha ettől fogva el is halkult a Durchhalten! jelszó, annál elszántabban harsogott a jusque au bout!

Szemmel látható, hogy Károlyi Mihály teljesen belezuhant Jászi Oszkár erősebb egyéniségének vonzási körébe. Mint Madách Ádámja Lucifer oldalán, úgy kering ő most a Jászi-féle ürben. Nekem az a benyomásom, hogy ha nem tagadja meg önmagát szégyenletes módon, akkor a Jászi ideológiájának papiros mennyországából nem fog többet visszatalálni az emberlakta földre, legalább is nem a magyar földre.

4.

A kirakat-grófot, akit a Károlyi-féle könyvben a publikum elé állítottak, tetőtől-talpig a polgári radikálisok ruhatárából öltöztették föl. A radikális pártnak tudvalevően Jászi Oszkár volt az elvszabója.

Ebből a brilliáns koponyájú, nagyszerű akaraterejű emberből talán kiváló magyar államférfi válhatott volna, ha az ítélőképessége nem volna homályosabb az átlagosnál és ha egyáltalában tisztába tudott volna jönni a magyar állam ezeréves valóságával. Ő azonban a lelki nomádok közül való, akik nem képesek megtelepedni a nemzet gondolat- és érzelemkörében és akik kóbor ösztönükből erényt, elvet, elméletet és politikát csinálnak. Ez az a pont, ahol a degenerált arisztokrata a degenerált zsidóval összetalálkozott és bizony egyikük sem kerülhetett volna rosszabb társaságba.

Jásziék intelligenciája egyébként éles szemmel fölismerte a régi Magyarország sok hibáját és bűnét, diagnózisaik gyakran kifogástalanok voltak, csak a gyógymód, melyet javasoltak, volt megdöbbentően ostoba: a pácienst ki kell végezni és a Szent István-féle Magyarország helyébe a Jászi-féle Magyarországot kell állítani.

A Jászi-féle Magyarországot, melynek első polgára a Keleti Svájc nevét adta, a teremtés munkájába belekontárkodó dilettáns vakmerősége és a mániákus ember csökönyössége hozták tető alá. A Keleti papír-Svájc vereckei szorosában az új honszerzők lerakták a nemzeti érzést, mint a sárcipőt az előszobában. Ők egyébként is be tudták bizonyítani, hogy a magyar történelem hamisítások láncolata; az úgynevezett történelmi osztályok, melyek többek között Széchenyinek, Kossuthnak, Deáknak (azonban igaz, hogy Károlyi Mihálynak is) életet adtak, a fejlődés által pusztulásra ítélt barbár sátoralja; a hazafiság – hazugság.

A régi Magyarország néprétegei közül életjogosultságot csak azoknak koncedáltak, amelyek opponáltak a magyar állameszmének és ágyútöltelékül kínálkoztak a Keleti Svájc honfoglaló csatáiban: tehát a szocialistáknak és a nem-magyar nemzetiségeknek.

5.

Találomra kiszedett idézetek Károlyi könyvéből: «… fönt (Bécsben) elismerték a magyar szupremácia jogosultságát; megengedték, hogy a magyar uralkodóosztályok elnyomják a nem-magyar népfajokat…» – «… olyan szabadkőműves és zsidó körökkel, amelyek, átlátva a nacionalista jelszavak hazug voltát, nacionalista sallang nélkül komolyan akarták a demokráciát…» – «… (Apponyi) szószólója volt annak az elméletnek, hogy a demokráciát Magyarországon a nemzetiségek kihagyásával kell és lehet megcsinálni…» – «1917-ben és 1918-ban nyiltan úgy beszélt a magyar képviselőház, mintha magától értetődnék még a nem-magyar nemzetiségűek számára is, hogy ők a hazának másodrendű polgárai.» És így tovább.

Mi meghajlunk minden meggyőződés előtt, ha jóhiszemű. Elfogadjuk a farkas jóhiszeműségét is: a birka arra való, hogy az ő fiait táplálja. A Károlyi–Jászi csoportban azonban még a farkasjóhiszeműség sincs meg. Ezt könnyű bebizonyítani.

A könyv szerzői éveken át az utódállamokban találtak menedéket. Gyakori hírlapi nyilatkozataikból tudjuk, hogy éber figyelemmel kísérték az ottani közállapotokat. Az eredmények, amelyekhez eljutottak, nevezetesek. Prágában ők, akik meg vannak győződve a magyar nacionalista jelszavak hazug voltáról, csudálatos emberi megértést mutattak az újonnan kreált csehszlovák nacionalizmus szélsőséges kilengései iránt. Abban, hogy Komáromban, Kassán cseh legionáriusok parancsolnak, ők dehogy is látnak imperializmust. Jugoszláviában a világért sem vettek volna tudomást arról, hogy a világ elismerten legszenvedélyesebb militaristáinak hazájában vannak, hanem állandóan a szalonnázó bicskáig lefegyverzett magyarság hódító hajlamairól értekeztek. A székely ember, akitől elvették ősrégi iskoláját és akit eltiltottak a magyar nótától, dehogy is juttatta volna eszükbe az egykori «magyar elnyomók» másodrendű polgárait. Olyan országokban éltek, amelyeknek nemzetiségi statisztikája kedvezőtlenebb, mint volt Magyarországon és ahol nemzeti minoritás gyakorolja a szupremáciát, Jászinak azonban egyszer sem jutott eszébe az ő Keleti Svájca, amelyet pedig itthon úgy kínálgatott körül, mint a Vörös malom jó gazdasszonya az ő örökös párolt káposztáját.

Az emigránsok a kisántánt Himalája-csúcsain ülnek és állandóan a magyar vakandtúrások magasságán háborognak. Mi ez? Nem nemzetköziség, hanem meztelen magyargyülölet, amely nemzetközi jelszavakkal takaródzik. Nem kutatom most a gyülölet eredetét, de emlékeztetek reá, hogy nem a fehér terror lobbantotta lángra, mert jó idővel a háború előtt sem jelentkezhetett a magyarságnak olyan külső vagy belső ellensége, akit tárt karokkal nem fogadtak volna a radikálisok.

Ki tud valamit Seaton Watsonról, a hírhedt Scotus Viatorról? Az angol publicistát, aki nagy elmeéllel és egy természeti erő kegyetlen következetességével dolgozott azon, hogy megindítsa és a nyakunkba zúdítsa a szláv lavinát, annak idején hódoló, szinte meghatott tisztelettel fogadták Jásziék. Ferenc Ferdinánd főhercegről jól tudták, hogy feudális és antiszemita elveket vall, a XX. században mégis szinte már komikus tolakodással kínálkoztak föl neki, csak azért, mert tudták, hogy a főherceg is gyülöl mindent, ami magyar.

Egy helyen Károlyi könyve, miután élesen támadta a kiszenvedett munkapártot azért, mert egyik része – állítólag – rokonszenvezett Mitteleurópa ötletével, naivul bevallja, hogy Jászi Oszkár híve volt a Neumann-féle tervnek, de «nem azért, hogy a szlávok ellen való, vagy az országon belül a nemzetiségek ellen való politikát támogassa, hanem azt hitte, hogy a német birodalomhoz való gazdasági közeledés is megtöri a magyar dzsentri elmaradt politikáját».

Szóval: ők hajlandók voltak Ferenc Ferdinánd és Nagyporoszország zászlója alá szegődni a reakció és az imperializmus elleni harcban. Ki veszi ezt komolyan? Nem, az igazság ennyi: ők ördöggel-pokollal is összefogtak volna a magyarság ellen.

6.

A világháború újabb alkalmat adott nekik, hogy sorakozzanak a nemzet érdekei ellen. A saját nyilatkozataikból is könnyen meg lehet állapítani, hogy ők nem békepártiak, hanem igenis ellenségpártiak voltak. A maguk módja szerint ők is militaristák voltak, csakhogy a tulsó oldalon szolgáltak. Lovászy Márton nevén nevezte a gyermeket, midőn belerikkantotta az október 18-iki ülés hangzavarába: «Vegyék tudomásul, hogy ántántpártiak vagyunk!»

Hogy miért voltak ántántpártiak, azt Károlyi meg is magyarázza könyvének egy szellemesnek éppen nem mondható passzusával: «… a németek győzelme esetén Középeurópa egyetlenegy kaszárnya lesz és pedig nemcsak a német uralkodóosztályok akaratából, hanem azért is, mert egy levert ántánt óhatatlan és állandó revánsszándékától való félelem is kaszárnyaéletre fogja a középhatalmakat kényszeríteni.»

Ettől a veszedelemtől szerencsésen megmenekültünk volna, az ántánt győzött és most már, ugyebár, Európában nincs szó revánsfélelemről, fegyverkezésről és erőszakról? A valóság azonban ennyi: a francia győzelemért imádkoztak, mert a németekkel együtt a magyarok is győztek volna.

A szerb ultimátum idején Károlyiék éppen Amerikában kóvályogtak. A vezér a szűkszavú táviratokból nem tudott kiokosodni, de azért rögtön védelmébe vette a szerbeket, kifejtvén egy népgyűlésen, hogy a konfliktus «végzetes Balkán-politikánk következménye, amely a Balkán népeit, különösen pedig a szerbeket, ellenségeinkké tette.»

Megtérve Európába, elszomorodva tapasztalta, hogy a szocialisták a háború kitörésekor szögre akasztották az osztályharcot. Fájdalmasan kiált feléjük; «Földönfutóvá tenni a szerb proletárt azért, hogy a magyar proletár egyszer talán kisebb nyomorban élhessen magyar földön: rossz számítás, gonosz számítás volt.»

A magyar proletárok «gonosz számítása» nem vált be. Károlyi azóta a maga szemével láthatta Jugoszláviában a földönfutóvá lett magyar proletárok földjére telepített szerb proletárok «kisebb nyomorát», benyomásairól azonban nem számol be könyvében.

Olaszország háborús politikáját senki sem érti meg jobban és senki sem méltatja lelkesebben, mint ő. «Ha valaki utolsó percben cserbenhagyja cinkostársait, akik gyilkolni mennek, a bíró nem fogja e miatt szigorúbban megbüntetni, ellenkezően: enyhítő körülményt fog látni benne.»

Nagy-Románia előtt így hajtja meg a radikális zászlót: «Hogy Wekerle, Andrássy, Tisza István, Bethlen István és Szterényi mindent elkövettek, hogy Romániával szemben mint hódítók és győztesek lépjünk föl és hogy Romániában a magyar állammal és a magyar politikusokkal szemben éppen azért minél több gyűlöletet és revánseszmét keltsenek föl, azt ismerve az ő ideológiájukat, nem lehetett csodálni.»

Azt hiszem, Franciaországban kisebb dolgokért is főbelőttek már embereket… De igaz is, Franciaországról lévén szó, szerzőnk Párizs felé is szór egy marék illatos konfettit, midőn azt mondja: «… behívójukban (a francia katonákéban) volt egy rendelkezés, hogy minden tartalékos köteles elhozni bakancsát, takaróját. Én ebből arra következtettem, hogy a franciák most nem készültek háborúra.»

Károlyiék igazán megbízható emberek, nincs az a szalmaszál, amit ott hagynának az út szélén, ha arról van szó, hogy Magyarország alá tüzet kell rakni.

7.

Jászi Oszkárról egyebek közt azt mondja a könyv, hogy a magyar ifjúság bizonyos részére «olyan nagy hatást gyakorolt, amely hasonlít Masaryknak a cseh ifjúságra gyakorolt hatására.» A szerzők figyelmét itt elkerülte egy finom és mélabús árnyalat: Masaryk a cseh nemzeti gondolat mellett, Jászi pedig a magyar nemzeti gondolat ellen sorakoztatta ifjait. Mert Magyarország fővárosában szabadon élhetett, agitálhatott, sőt ifjúsági szervezeteket alakíthatott egy párt, amelynek elvi alapja a nemzeti gondolat tagadása, közvetlen célja a nemzeti szolidaritás szétrobbantása volt. Egy évtizeden át hol gúnnyal és kicsinyléssel, hol meg fellobbanó haraggal fogadták a nemzeti érzés minden megmozdulását, olykor még a magyarság etnográfiai sajátosságainak ártatlan megnyilatkozásait is. Bár látom szájukon a lenéző mosolyt, mégis fölvetem a kérdést: vajjon mivel páncélozták körül a szívüket, hogy nem tudott hozzáférkőzni a háborúelőtti magyar társadalom nobilis szabadelvűsége és természetes kedvessége?

8.

A katonai összeomlás romja közt izzó tömegszenvedélyeket a nemzeti tanács szította föl forradalommá. Inkább a puszta exisztenciájával, mint a szervező munkájával. Valljuk be: nagyon a kezére dolgozott az AOK, amely a világpusztulás napjaiban egy ott felejtett óramű lelketlenségével berregett tovább. Október végén még menetszázadokat irányított a frontra, pedig már minden magyar katona tudta, hogy semmi keresnivalója az ország határain kívül.

Az általános lázongó kedvnek a nemzeti tanács adott irányt. De miféle irányt?

A Jászi Oszkár szerkesztette Tizenkét pont között három olyan van, amely forradalmi célokat jelöl ki. Ezek: Magyarország függetlensége; különbéke a német szövetség fölbontásával; az ország demokratizálása.

A nemzeti függetlenség és a demokrata állam kiverekedéséért is érdemes forradalmat csinálni, hiszen a negyvennyolcasat is azért csinálták; a gyors békét forradalommal kikényszeríteni azonban polgári kötelesség, ha az elvakult háborús-párt vesztébe hajszolja a nemzetet.

A valóságban azonban Magyarország függetlenségét már elismerték az október 16-iki képviselőházi ülésen, midőn Wekerle miniszterelnök bejelentette a Háznak, hogy az ország a perszonális unió alapjára helyezkedett.

Ami a különbékét illeti: október 26-án IV. Károly király értesítette a német császárt, hogy különbékét kénytelen kérni. A gödöllői audiencia alkalmával azt mondta Károlyi Mihálynak: «Fenntartás nélkül el kell fogadnunk Wilson jegyzékét.» Ha késett a fegyverszünet, az bizony nem szegény Károly királyon mulott, hanem az ántánton, amely tervszerűen szabotált, mert biztosra vette a középeurópai forradalmak kirobbanását.

És mi van a demokráciával? Tudjuk, hogy a Ház utolsó ülésén Tisza István, addig a jogkiterjesztés legfélelmesebb ellensége, kijelentette, hogy az események nyomása alatt elfogadja az általános választójogot. Az összes ajtók tehát tárva-nyitva voltak, azokat már nem kellett döngetni.

Ha a nemzeti tanács a saját programmjának megvalósításáért csinál forradalmat, akkor ez a világtörténelem összes forradalmai között bárgyu unikum, mert fölösleges forradalom.

9.

Az őszirózsás forradalmárok azonban nem is az elintézett Jászi-féle pontokért, hanem a hatalomért harcoltak. Ezen ne akadjon fenn senki, parlamentáris felfogás szerint is joguk volt hozzá, hogy önmagukban jobban bízzanak, mint a konzervativokban, akik csak kénytelenségből vállalták az ő programmpontjaikat.

A harc, amelyet Károlyi Mihály a hatalomért vívott, annyira szívós volt, hogy imponáló volna, ha nem volna groteszk. Érzékenyebb arcbőrű ember pirulva olvashatja, hogy brüszk visszautasítások után miként tolta előtérbe újból és újból a maga miniszterelnökségét. Olyan fanatikusan és csüggedést nem ismerve várta a maga eljövetelét, mint a zsidók a Messiásét. A hanyatló és bomladozó országban végül a Károlyi Mihály szörnyű hatalmi vágya volt az egyetlen erő. Ez a vágy fölizgatta és magával sodorta a tömegeket, gondolkodóba ejtette a kételkedőket és lefegyverezte az ellenfeleket. Hátha az az ember mégis tud valamit, amit mások nem tudnak?

Károlyi védekezik a vád ellen, mintha ő híresztelte volna, hogy neki előzetes megállapodásai vannak az ántánttal. Ugyan honnan egyszerre a nagy érzékenység? Könyve egyik helyén ezt mondja: «… jogom volt hinni és hirdetni, hogy az ántánt szívesebben vesz egy ántántbarát, mint egy vele ellenséges alakulást, ezt talán nem fogják vitatni.» Ennyi éppen elég!

A hatalomért vívott harc erkölcsi hátterét élesen megvilágítja könyvének néhány sora. A forradalom hajnalán a főherceg őt végre kabinetalakítással bízta meg – az olvasó, még a megátalkodott reakciós is megkönnyebbülten fölsóhajt: Csakhogy végre! – és az őszirózsák diadalmas hőse gyalogszerrel megy haza a budai várból. «Amikor a Várkert lépcsőjére léptem, – írja – gyönyörűen kisütött a nap. Ez a lassú séta a Várkert lépcsőin, ez legszebb emlékem a forradalomból. Őseimre gondoltam, nagyanyámra, Karolinra: milyen boldog lett volna, ha még megéri, hogy az ő unokája az, akinek nevével a magyar függetlenség diadalt arat.»

A Kárpátok hegylánca eltünt az ország ezeréves mappájáról, a tenger, melyet Kálmán király lovasai láttak meg elsőknek, ismét elenyészett a reménytelen messziségben, Magyarország egy kozmikus katasztrófa gócpontjává lett és az az ember, aki koponyájában és szívében hordta a nemzet sorsát, bárgyú mosollyal sétált a Várkertben és meghatottan gondolt az ő Karolin nagyanyjára.

10.

A Károlyi-könyv körülményesen bizonyítgatja, hogy ők jóhiszeműen sodródtak bele a forradalomba. De mi közünk az ő jóhiszeműségükhöz? Nem tudom, a francia nagy forradalom karriercsinálói, kezdve a sort gróf Mirabeaun és végezve Bonaparte tábornokon, voltak-e olyan jóhiszeműek, mint gróf Károlyi és Linder Béla ezredes, de biztos vagyok benne, hogy Magyarország is jobban járt volna, ha a válságos napokban tehetséges férfiak állanak az első sorban.

A forradalmat, mint par excellence gyakorlatias vállalkozást, elért eredményei, nem pedig jószándékai és szép elvei után kell megítélni. A politikai elvek: közhelyek; oly bőviben teremnek, mint a gomba az erdőn; kiki annyit szedhet, amennyit akar. Minden politikai pártnak «szépek» az elvei. A felelősség nélkül opponálóknak mindenkor tökéletesebb elvkollekciójuk volt együtt, mint az élet nyomorúságos lehetőségeivel számoló lelkiismeretes politikusnak.

Végül is Carlyle-nek lesz igaza, aki nem tartott sokat elvekről és elméletekről, hanem azt mondta: «Az eszes ember az ügyek élén: ez minden alkotmánynak és forradalomnak végcélja.»

Egy nagyszerű koncepció kínálkozott föl a diadalmas forradalomnak, végrehajtása eszes emberekhez méltó: a frontokról hazaözönlő csapatokkal megteremteni a nemzeti hadsereget és lábhoz tett fegyverrel megalkudni az ántánttal. Katonai szakemberek állítása szerint a fajmagyar és sváb ezredekkel, amelyekre számítani lehetett, az akkori viszonyok között legyőzhetetlenné lehetett volna tenni Magyarországot. Egy megvert hadseregbe lelket verni, ahhoz persze Carnot vagy Kossuth lángszelleme kell, – de ha a nemzeti tanácsban semmi sem volt az igazi forradalmárok szelleméből, hogyan mert akkor forradalmat csinálni?!

Úgy tudom, eddig minden forradalomnak az volt első igyekezete, hogy saját védelmére fegyveres erőt szervezzen magának. Csak az őszirózsás forradalom volt kivétel. Olyan napokban, midőn az egész magyarságnak egyetlen acéltömbbé forrva, talpig fegyverben kellett volna farkasszemet nézni a sorssal, Károlyiék a meglévő csapatokat feloszlatták, lefegyverezték és hazaküldték, azután Doberdó és a Kárpátok védőinek népét pőrére vetkőztetve kiszolgáltatták a hosszú ellenállás által felbőszített ántánt önkényének.

Hogyan fogadta Károlyi az ő békepolitikájának szörnyű kudarcát? Azt mondja: «… nemcsak a háború vége felé, hanem egy darabig a háború befejezése után is hittem abban, hogy annak a nagyszabású propagandának, amely a wilsoni elvekkel indult meg, eredményesnek kell lennie. Lehetetlennek tartottam, hogy különösen az amerikaiak, akik ez elvek alapján csatlakoztak az ántánt háborújához, amikor a leszámolásra kerül a sor, egyszerűen belenyugodjanak kijátszásukba és elejtésükbe.»

Ő lehetetlennek tartotta, – dehát csalódott! Ki tehet róla? A nevezetes pedig az, hogy elhalad az igazság mellett, a nélkül, hogy fölismerné. Mert a «konzervativokat» szídva, így szól: «A pacifizmus ellenségei nyiltan nem is mertek színt vallani, csak azt hajtogatták, hogy nem szabad fölülni az ántántpropagandának, amelynek nincs más célja, mint bennünket a győzelemig való kitartástól eltéríteni.»

A Károlyi-kormány lefegyverzési politikájának az lett a természetes következménye, hogy a hatalom azé lett az országban, aki egypár száz hintáslegényt és facér urasági inast fegyverbe tudott állítani.

De a nemzeti tanács programmja? A tizenkét pont, a megegyezéses béke, a demokrácia, a függetlenség?

A Károlyi-féle békepolitika vége: Magyarországból csak azok a vármegyék maradnak meg, amelyek már nem kellettek egyik szomszédnak sem. A Károlyi-féle demokrácia szabadságszeretete elvezetett a Kun Béla-féle diktaturához. Ami pedig Csonka-Magyarország maradék vármegyéinek függetlenségét illeti, amely függetlenség – miként Károlyi nemes önérzettel megállapítja, – az ő nevével aratott diadalt: abban talán a jó Karolin nagyanyának sem telnék öröme.

11.

A forradalmár, aki meg meri szakítani az ezeréves jogfolytonosságot és a törvény fölé a maga akaratát állítja, bizonyára a legsúlyosabb felelősséget vállalja magára, amelyet földi ember egyáltalában vállalhat. Merészségét egyes-egyedül csak a siker igazolhatja. A kudarccal végződött forradalom számára nincs igazolás.

Az emigránsok sűrűn emlegetik Kossuth Lajost, – azonban negyvennyolc, ha katonai vereséghez vezetett is, a valóságban nem volt kudarc, hanem a magyarság óriás és fényes erkölcsi győzelme. Károlyi Mihály, ha könyvekkel árasztja is el a világot, nem fog változtatni a történelem tényén, hogy az ő kalauzolása mellett érte el a magyarság ezeréves vándorútjának legmélyebb pontját.

Ha minden forradalom célja: az eszes ember az ügyek élén, – akkor az októberi forradalom a történelem múzsájának szörnyszülöttje volt. Ez a politikus szatócsok lázadása a normális intellektus ellen. A forradalom elméletéről sokat lehetne vitatkozni, egy pont azonban minden vitán felül áll: tehetségtelen embereknek nem szabad forradalmat csinálniok. A legsúlyosabb büntetést, amit bűnösre mérni szabad, a léha törtető érdemli ki, aki válságos időkben a nemzet élére tolakodik. Tehát értsük meg egymást: nem azt kifogásoljuk, hogy Károlyi demokrata volt, hanem hogy tehetségtelen volt; nem azt, hogy forradalmat csinált, hanem hogy elkontárkodta a forradalmat.

A bujdosók lelkiállapotának reménytelensége mellett szól, hogy nem tudnak okulni a maguk kárán, de a nemzetről sem teszik föl, hogy tanult volna a közelmult tapasztalataiból. Valamikor a nagyántánt szavára tették föl Magyarország életét, most megint a kisántánttól várnak minden jót. A kisántánt körében sok barátjuk lehet. Hogy is ne! Ha mi egyszer abba a helyzetbe kerülnénk, hogy területi igényekkel kellene föllépnünk valamelyik állammal szemben, akkor a magyar anyáknak imádkozniok kellene, hogy az ellenség tanuljon államférfiúi bölcseséget Károlyitól, hazafiasságot Jászitól, vitézséget Linder Bélától és diplomáciai ravaszságot Diner–Dénestől. Szent István király módosított jeligéje szerint: Ha ők ellenünk, akkor velünk az Isten!

(1924.)

MAHATMA GANDHI

Gandhi: az indiai szabadságharc vezérének neve. A Mahatma melléknevet a nép adta neki. Mahatma: nagy lélek, – az ember, aki eggyé lett a mindenséggel. Aki elolvassa Romain Rolland: _Mahatma Gandhi_ című könyvét, az fénysugarakat lát fölvillanni a fekete ködben, amely a világra borul. A fény nem az európai író tollából, hanem az ázsiai népvezér alakjából árad.

A nagyszerű harc, amely Indiában megindult, több egy nemzet szabadságharcánál: ez az egész emberiség ügye, a harc mindannyiunk jövőjéért folyik, mert az igazság, a jóerkölcs, a művelődés, sőt az igazi kereszténység csatája a fosztogatás és vérengzés barbár rendszere ellen, amely az európai civilizáció köpenyege alatt rejtőzik.

Gandhi, aki mint angol egészségügyi tiszt, végigcsinálta a világháborút, így nyilatkozik erről: «A háború leleplezte az Európán uralkodó civilizáció sátáni természetét. A győztesek a jóerkölcs nevében megsértették a közmorál minden egyes törvényét. Nem volt olyan alacsony hazugság, amellyel nem éltek volna… Európa nem keresztény. Európa a pénzt imádja.»

(Úgy látszik, mégis hiba volt, hogy az ántánt, midőn meztelenre vetkőzött, meghívta hozzá az ázsiai és afrikai népeket.)

Gandhi szerint a civilizáció megbolondította az európaiakat, a pénz cselédjeivé, lelki életre és a béke áldásának megértésére képtelenekké tette őket. A civilizáció a szegények és gyöngék pokla. Indiának legfőbb érdeke: elűzni a nyugati civilizációt!

Megjegyzendő: az európai civilizáció ellensége Londonban végezte a jogot, anyanyelvére fordította Ruskint és Platót, alaposan ismeri a régi és új filozófusokat, a keresztény népek irodalmát az evangéliumtól egészen Tolsztojig és miután – mint maga mondja – sok pénzt és időt pazarolt arra, hogy angol gentlemant formáljon magából, most házi szőttes hindu köntösben és mezítláb jár. Bár hithű hindu, saját vallomása szerint Jézus példájából tanult legtöbbet.

Ez az ember őszinte, tiszta, mély, bölcs és erős, mintha valóban az istenség gondolata inkarnálódott volna benne. Európa örök szégyenét és a fehér fajok gyászos erkölcsi csődjét jelenti, hogy az a férfi, aki ma az emberiség legnagyobb igazságainak hordozója, Ázsiában, «színes» szülőktől született.

*

Mi kényszerítette ezt a békés embert arra, hogy forradalmat szervezzen Nagy-Britannia vagy mondhatnók: Európa ellen?

A világháború kitörésekor az angol kormány autonómiát igért Indiának. India csakugyan lépre ment a háborús propaganda ideális jelszavainak és egymillió katonát küldött a németek ellen. Még 1918. tavaszán, midőn a középhatalmak sarokba szorították az ántántot, Lloyd George és az indiai alkirály ünnepélyesen megismételték a home rule igéretét. A fegyverszünet megkötése után szörnyű kiábrándulás érte a hindukat: az angolok hallani sem akartak többet az autonómiáról.

Ez a páratlan szószegés arra ösztönözte Gandhit, hogy a nemzeti mozgalom élére álljon. A helyzetet elmérgesítette Dyer angol tábornok, aki egyik pandsabi városban, ahol a csőcselék erőszakoskodásokra vetemedett, napok mulva, minden előzetes figyelmeztetés nélkül, gépfegyvertűz alá vette az egyházi ünnepre összegyült békés sokaságot. Körülbelül hatszáz halott és ugyanannyi sebesült maradt a téren, köztük sok asszony és gyermek. A kormány vizsgálatot indított, a vizsgálat eredménye az lett, hogy az angol katonatisztek dicséretet és jutalmat nyertek. Anglia – alkalmasint a világháborúban aratott győzelmének hatása alatt – vas erélyt mutatott a hindukkal szemben. Kihirdették a hadiállapotot, Pandsabban angol repülők bombákat dobáltak a népgyűlésekre, a haditörvényszék összefogatta és megkorbácsoltatta a legtekintélyesebb polgárokat.

Igy viselkedtek Ázsiában a «keresztény civilizáció képviselői». És hogyan viselkedtek a «pogány hadak?»

Gandhi mindenekelőtt a non-violence, az erőszaktól való tartózkodás elvét proklamálta. «El kell készülnünk arra, hogy nyugodt lélekkel nézzük végig nemcsak ezer, de sok ezer férfi és asszony lemészárlását, mielőtt India elfoglalhatná a maga helyét… El kell jutnunk oda, hogy az akasztófát mindennapi dolognak nézzük». Dyer tábornokról azt mondta: «Nem szabad haragudni az őrültre, de ártalmatlanná kell tenni.»

Második lépése volt a non-cooperation kimondása, amely kettévágott minden közösséget a hinduk és az angolok között. Az angol szolgálatban levő hinduk lemondtak címeikről és hivatalaikról, visszaküldték rendjeleiket, a hindu gyerekek kimaradtak az angol iskolákból, a peres felek bojkottálták az angol bírákat és választott bíróság elé vitték ügyeiket, a lakosság távolmaradt mindenféle hivatalos fogadástól és az európaiak ünnepeitől. És a többi.

A non-cooperation hatását kellemetlen módon érezte az angol trónörökös, aki a hindu előkelőségek távollétében és a nép fagyos közömbössége mellett utazott végig Indián.

A vértelen forradalom további mozzanata lett volna az angol árúbojkott és az adófizetés és egyéb törvényes kiszolgáltatások megtagadása. Az árúbojkottot az angol ruhaszöveteken kezdték. Gandhi ösztönzésére egész Indiában újból előkeresték a divatból kiment rokkát és a házi szövőszéket. A raktárakban maradt angol szöveteket nyilvánosan elégették.

Az adófizetés és a katonáskodás megtagadása, Gandhi szerint, polgári kötelesség ott, ahol bűnös kormányrendszerrel állunk szemben. Ha az ilyen rendszertől nem vonjuk meg támogatásunkat, akkor magunk is bűntársává leszünk.

Mielőtt azonban megtehette volna ezt az utolsó nagyjelentőségű lépést, az angol hatóságok letartóztatták. Vád alá helyezték három hírlapi nyilatkozata miatt, amelyek közül az első, amely válasz volt Birkenhead lordnak egy igen pökhendi és egész Indiát megfenyegető táviratára, többek közt így szólt:

«Nincs megegyezés a birodalommal, amíg a brit oroszlán az arcunk előtt rázza véres karmait. A brit birodalom alapja a fizikailag gyöngébb fajok szervezett kifosztása és a durva erőszakkal való konvencionális hencegés; ez a birodalom nem maradhat meg, ha van egy igazságos isten, aki a világot kormányozza. Legfőbb ideje, hogy az angol nép megértse: a harc, amely 1920-ban kezdődött, tovább fog folyni, amíg el nem érte célját, tartson bár egy hónapig vagy egy esztendeig, avagy sok hónapig és sok esztendeig… Imádkozom Istenhez, hogy töltse el Indiát alázatossággal és kellő erővel, hogy mindvégig kitartson a non-violence mellett.»

Az angol bíró, akinek minden szava a vádlott hallatlan erkölcsi fölényének elismerése volt, bocsánatkérések között hat évi kényszermunkára ítélte Gandhit. Gandhi úgy fogadta az ítéletet, mint aki tudja, hogy ebből nagy haszna lesz az indiai szabadság ügyének. Legújabban – már Romain Rolland könyvének megjelenése után – «kegyelmet» kapott.

Mostani szerepléséről nem tudunk, de annyi bizonyosnak látszik, hogy az indiai lavinát, amelyet ugyanazok az erkölcsi erők hajtanak, amelyek egykor tönkre tették a római császárságot, földi hatalom nem tudja többé megállítani és az is bizonyos, hogy a készülő nagy változás hatását egész Európa meg fogja érezni.

Gandhi és mink.

A háború óta egyre-másra halljuk és olvassuk, hogy az európai civilizációnak bealkonyodott. Mi magyarok a megszállt területeken a magunk szemével látjuk, hogyan süllyed el fokról-fokra egy darab Európa a barbárság mocsarában. Az egész európai értelmiség sejti, hogy valahol nagy baj van, de hogy mennyire haladt már a pusztulási folyamat, arról egyikünknek sincs tiszta képe. Az ázsiai népek kívülről figyelnek minket, róluk föltehetnők, hogy több elfogulatlansággal ítélik meg helyzetünket, mint magunk. Úgy látszik, ők már elvégezték magukban, hogy az európai civilizáció bukása nem a messzi távolban jelentkező veszedelem, hanem kész valóság. Tagore, aki pedig kimondottan ájropéer, egy tokiói előadásában óva intette az ázsiaiakat attól, hogy fiaikat továbbra is Európában neveltessék. Mahatma Gandhi, a hindu vezér, az európai civilizációt az emberiség gonosz ellenségének tartja, amely – szerencsére – hamarosan el fogja pusztítani önmagát. Tehát ennyire volnánk már?

*

Az ázsiai entellektüellek hite szerint a világháború az európai civilizáció öngyilkossága volt; a fehér fajok sokat emlegetett haladása véres és mocskos zsákutcába jutott, ahonnan nincs visszatérés; a nyugateurópai nagy nemzetek, amelyek büszkén emlegetik, hogy ők a civilizáció élén masíroznak, nemzeti dicsőségüket ma a szervezett vérengzésben és rablásban keresik.

Mért emlegette az ántánt háborús propagandája annyit a húnokat? A mai úgynevezett kultúrnemzetek csak annyiban különböznek a népvándorlás kalóznépeitől, hogy technikai fölkészültségük jóval veszedelmesebbekké teszi őket. Európát ma húnok, vandálok és mongolok lakják, akik repülőgépek és mérges gázok fölött rendelkeznek.

A japánok izgatott kárörömmel, a hinduk komoly szánakozással nézik Európa összeomlását. Mahatma Gandhi a gépet teszi felelőssé a fehér fajok erkölcsi bukásáért. Isten trónjára Európa a gépet ültette, amely kegyetlen, acélfogú bálványként fölfalja saját híveit. Az európai civilizáció a gép segítségével elpusztítja önmagát. De mi várakozik még reánk ebben a szörnyű pusztulási folyamatban?! A jövő háborúja a rovarirtás formáját fogja fölvenni, hiszen minduntalan halljuk, hogy az európai hadseregek ma már olyan gázok birtokában vannak, amelyekkel néhány óra alatt egész világvárosok lakosságát el lehet mérgezni. A jövő háborújában nem lesz hadüzenet. Az ellenségek éjnek idején meg fogják lepni egymás városait és a győztes babérkoszorúját az nyeri el, aki több békésen alvó férfit és nőt tud elpusztítani.

A világháború tapasztalatai után ki kételkedik benne, hogy a kultúrnemzetek erre igenis képesek? Ime, az európai civilizáció végső eredménye: egy fölfegyverkezett őrült, akit az emberiség érdekében le kell fogni.

*

Gandhi az európai erőszak ellen a non-violence, az erőszaktól való tartózkodás fegyverét szegezi. A géppuska ellen a szeretet fegyverét. Képzelhető ennek halálosabb lefőzetése a keresztény Európában? Egy helyen így ír erről: «Non-violence: tudatos szenvedés… Azok a férfiak, akik a leggonoszabb erőszak idején fölfedezték a non-violence törvényét, nagyobb lángelmék voltak, mint Newton, nagyobb hadvezérek, mint Wellington; ők bebizonyították, hogy a katonai fegyverek hatástalanok… A non-violence a mi fajunk törvénye, miként a violence a bestiáé. (Hallod ezt, Európa?) A bestiában a szellem szunnyad. Az ember méltósága magasabbrendű törvény után kívánkozik: ez a szellem ereje… Azt akarom, hogy India engedelmeskedjék ennek a törvénynek, azt akarom, hogy ébredjen a saját erejének tudatára. Lelke van, amely nem pusztulhat el. Ez a lélek szembeszállhat a világ minden anyagi hatalmával.»

Más helyen azt mondja: «India ereje nem fizikai eszközeiben van, hanem megfékezhetetlen akaraterejében. Non-violence nem jelenti azt, hogy kiszolgáltatjuk magunkat a gonosztevőnek. Non-violence a lélek minden erejét szembehelyezi a zsarnok akaratával. Egyetlen férfi ilyen módon szembeszállhat egy egész birodalommal és előidézheti annak bukását.»

*

Aki azt hiszi, hogy a hinduk passzív rezisztenciájának alapja a gyávaság, az téved. Európai embernek nem könnyű az ázsiai mentalitást megértenie. Gandhi azt mondja: «Ahol csak a gyávaság és az erőszak közt van választás, ott az erőszakot ajánlom. Magam nyugodt lélekkel elhatároztam, hogy inkább meghalok, semhogy embert ölnék. Akiben azonban nincs ennyi bátorság, az inkább gyakorolja magát az emberölés és a meghalás művészetében, semhogy gyalázatosan szökjön a veszedelem elől. India védje meg inkább fegyverrel a becsületét, de ne legyen gyáva nézője a saját megaláztatásának. De én tudom, hogy a non-violence éppen annyira fölötte áll a violencenek, mint a megbocsátás a büntetésnek.»

Hogy a hinduk mennyire megértik és komolyan veszik Gandhi tanítását, azt bizonyítja a guru-ka-baghi híres eset. Ezen a helyen hindu szentély van, ahol rosszhírű emberek garázdálkodtak. A nép el akarta őket zavarni, az angol kormány azonban – ő tudja, miért – védelmébe fogadta őket. Ekkor összegyült ötezer fiatal ember a non-violence hívei közül. Mindennap százan közülük imádkozva a szenthely felé vonultak. Az angol rendőrség egy hídon várta őket, vasvégű botokkal. A fiatal emberek a sűrű botütések és rúgások között imádkozva mentek előre, amíg egyenként el nem ájultak. Mindennap száz ember az ájulásig botoztatta magát, a nélkül, hogy egyetlen kiáltást, vagy jajszót is hallattak volna. Ez hetekig tartott. Egy angol ember, Andrews, aki végignézte a dolgot, azt írja, hogy «a kereszt árnyékát» vélte látni.

Ez az: a kereszt! Ha Jézus tanítványai fegyveres erővel támadtak volna a római birodalomra, az őskereszténység szánalmas kudarcba fulladt volna. Igy azonban a szegény emberek csapata az önkéntes szenvedés jelvényével és a non-violence erejével megbuktatta a cézárok világbirodalmát. A non-violence természetesen nem cél, csak eszköz. Ennek az eszköznek alkalmazásához azonban hit kell, olyan hit, amilyen Európában nincs. Semmi kétség: az emberiség lelke ma már nem Európában lakik. Semmi kétség: a vílág jövő sorsa Ázsiában alakul ki.

Violence, vagy non-violence.

Egy barátom elolvasta Romain Rolland: Mahatma Gandhi című könyvéről írott két cikkemet és most abban, hogy én lelkesedem a non-violence hindu apostoláért, az én eddig vallott elveim megtagadását, szóval: következetlenséget lát. A levélíró hivatkozik is a Pesti Hirlap karácsonyi számában megjelent vezércikkemre, amely szerinte a violence «hiszekegyje».

Mellékesen megjegyzem: nem vetek különös súlyt arra, hogy politikai kérdésekben következetes férfiúnak mondjanak, mert hiszen az ember meggyőződése a tudásán, az pedig a tapasztalatain épül; újabb tapasztalatok és jobb tudás tehát bármikor arra szoríthatják a becsületes embert, hogy lebontsa és újból felépítse politikai meggyőződését. Akinek választania kell a következetesség és az igazság között, az hiú fajankó, ha nem az igazságot választja. És valljuk meg: Gandhi hatalmas és tündöklő alakja képes reá, hogy önmagukból kiforgassa az embereket és halomra döntse doktrináikat.

Ezeket előrebocsátva, ki kell jelentenem: a Gandhi esetében nem éreztem szükségét, hogy revizió alá vegyem elveimet. Amit a levélíró az én következetlenségemnek néz, az csak az ő tévedése. Akkor hibázza el a dolgot, midőn a hindu szabadsághősnek az erőszaktól való elvi tartózkodását (a non-violence-t) összetéveszti az őskeresztények és Tolsztoj aszkéta megadásával. Az evangélisták és az orosz gróf írásai ugyan érezhető hatással voltak a hindu vezér lelki fejlődésére, azért alapvető és kiegyenlíthetetlen különbség marad közöttük: az őskeresztények a béke emberei, Gandhi azonban ízig-vérig harcos. Az őskereszténység a földi javakról való lemondásra, Gandhi pedig a tőlük jogtalanul elrabolt földi javak visszahódítására ösztönzi híveit.

Ő Indiát meg akarja szabadítani az érckarmú európai parazitáktól és a legkisebb ár, amit ezért megadna, a saját élete. A vérontástól borzad: csak a vérontástól, nem a harctól! Az ellenségben is szereti a felebarátját; nem gyűlöli az angolokat, miként (saját szavai szerint) a sátánt sem gyűlöli, de igenis gyűlöli az angol hatalmi rendszert, ezt sátáninak, az emberiség ellenségének nevezi, ezt halálra keresi. Azt írja: «Harcunk nem irányul a Nyugat ellen, hanem a materialista civilizáció és a gyöngébbek kizsákmányolása ellen, amely azzal együtt jár.» Nem hinném, hogy a hindu tömegek követni tudnák vezérüket ilyen hajszálfinom megkülönböztetések útvesztőin, de hiszen gyakorlati szempontból ez közömbös is: akár szeressék, akár gyűlöljék az angolokat, abban egyetértenek valamennyien, hogy meg kell tőlük szabadítani Indiát.

Az őskeresztény belenyugszik az erőszakba: ha megütöd a jobb arcát, odanyujtja a balt is. Gandhi ismételten hangsúlyozta már, hogy a non-violence nem belenyugvás, hanem a lelki erőknek a fizikai erőszakkal való szembeállítása. Ő is odanyujtja az angoloknak India bal arcát, de csak azért, mert meg van róla győződve, hogy az ütés Nagy-Britanniának fog fájni.

A non-violence neki nem célja, csak taktikai eszköze; ő ezt a harci taktikát választotta, mert ez megfelel az ő és népe vallásos vérmérsékletének és mert a violence-nál hatásosabbnak és inkább célravezetőnek tartja. Szerinte a non-violence hatástalanokká teszi a katonai fegyvereket. És bizonyos, hogy egy népet, amely ellenállás nélkül tud szenvedni és meghalni, nem lehet többé botokkal és gépfegyverekkel kormányozni.

A non-violence tehát védelem a terror ellen: Gandhi azonban nemcsak védelmi, hanem támadó fegyvereket is használ szabadságharcában. Ezek elseje a non-cooperation, a szörnyen tökéletesített bojkott, amely a hindu népet eltiltja attól, hogy bármi közösséget vállaljon elnyomóival; a döntő harcot pedig a desobedience fegyverével akarja megvívni, amely elmegy egészen az adózás és mindennemű közszolgáltatások megtagadásáig, a kormányhatalom kiéheztetéséig.

Gandhi tehát tartózkodik az erőszak alkalmazásától, harcmodora azonban végül is pusztítóbb hatású lehet az angol fegyvereknél; ő nem ambicionálja, hogy győzelmes csatákban megölessen néhányszor tizezer angol zsoldost, de ha megvalósul az, amit ő tervez, akkor szívén találja egész Nagy-Britanniát.

Tehát: a Gandhi-féle mozgalom természete nem békés, hanem harcias; a mozgalom lényege nem a non-violence, hanem a «fékezhetetlen akaraterő», amely a megalázott és kifosztott Indiát szabaddá akarja tenni. A hindu nép óriás száma és különös lelki diszpoziciója oly irigylésreméltó helyzetbe hozták Gandhit, hogy kimondhatja a non-violence-t. Ő ebben a harcban nem is törődik sokat az angolokkal, hanem minden képességét a hindú nép politikai nevelésének szenteli. És kétségtelen, hogy ha sikerül neki háromszázmillió földijét a non-cooperation jelszavával egységes frontba sorakoztatnia, akkor az angol uralom megbukott minden tankjával, repülőgépével és gépfegyverérel együtt.

És hogy végül visszatérjek a következetesség és következetlenség kérdésére, amelyből kiindultunk: magunk teljesen tisztában vagyunk vele, hogy a non-violence magasabb rendű, nemesebb fegyver, mint a violence. Ha azonban arról győződünk meg, hogy a magyarság, amellyel a civilizált Európa lelketlenebbül bánt, mint a hindukkal vagy bármely más színesbőrű néppel, hogy a magyarság nem tudja kivívni emberi sorsát a non-violence alapján, akkor természetesen a violence híveivé szegődünk.

Hogy ez nem következetlenség, azt igazolja maga Gandhi, mikor így ír; «Ahol kénytelenek vagyunk a gyávaság és az erőszak között választani, ott én az erőszakot ajánlom.» És: «Sokkal jobban szeretném, ha India erőszakkal szabadítaná fel magát, semhogy rabszolga maradjon, aki hozzá van láncolva úrának hatalmához.»

(1925.)

M. CLISSOLD ÉS A SEMMI

Egy könyvről

1.

Mr. Clissold nem élő ember, hanem regényhős, H. G. Wells új regényének, _William Clissold világá_-nak hőse. A vénülő férfi az elmúlás palotájának küszöbén áll és némi melanchóliával a szívében utolsó szemlét tart elmúló élete fölött. Ez Wells regénye. De a visszafelé pergetett filmnek alig egytized részét teszik Clissold életének külső eseményei; a túlnyomó részt lelki élmények foglalják le. Clissold beszámol azzal, amit egy hosszú életen keresztül tapasztalt és elgondolt: ez az ő világa.

Élete gazdag volt sikerekben. Legalul kezdte (az apja mint sikkasztó került a bíróság elé és mint öngyilkos végezte!) és magasra fölvitte a polgári rangfokozat lajtorjáján: közgazdasági hatalommá lett Nagy-Britanniában, az egykor porbaesett Clissold nevet megint fölemelte, tiszteltté és irígyeltté tette.

Ezek után is emberi a hős keserű vallomása, hogy egész élete nem volt olyan, amilyen lehetett volna, hanem tele volt céltalan küzdelmekkel, haszontalan áldozatokkal és fölösleges szenvedésekkel. Hogy így történt, annak nem Clissold az oka, hanem maga az élet, amelyet a civilizált emberiség a mai napig elfelejtett «megorganizálni», hanem meghagyott járatlan, veszedelmes vadonnak.

Bolondok farsangi ünnepe az élet, mondja a szerző, az ember csakhamar fárasztónak, végül visszataszítónak találja. Mert a tudomány kicsinyes eredményei, a tökéletes művészet, amellyel nagyritkán egy-egy zugban összetalálkozunk, hacsak nem tekintjük azokat eljövendő nagyobb dolgok előhírnökeinek, teljesen elégtelenek arra, hogy ilyen szörnyűséges züllést megmentsenek az elkárhozástól.

A zsoltárköltő még azt hitte, isteni rendelés, hogy «a mi esztendeinknek a java nyomorúság és fáradság» legyen, de Mr. Clissold úgy tudja, hogy minden földi baj csak valami technikai mulasztáson fordul; azt mondja: ma már lehetséges volna az embereket úgy vezetnünk és óvnunk, hogy életük kezdettől végig kiegyenlített és derűs, tartalmas és alkotó, eseménydús és boldog legyen. Szerinte úgy lehet formálni az életet, hogy a halál ne jelentkezzék mint katasztrófa.

2.

Wells könyvének előszavában tiltakozik ellene, hogy az ő személyét összetévesszék a hősével. Kétségtelen, hogy Clissold életfolyása nem a Wellsé, de az is bizonyos, hogy lelkivilága egészen a szerzőé. Mert olyan költő még nem élt a csillagok alatt, aki ennyire részletesen és logikusan ki tudna eszelni egy neki idegen világfelfogást.

Tehát a nagy kiábrándulás, amelynek Wells vastag könyve a színhelye, igazában egy zseniális és óriás népszerűségű író lelkében megy végbe. De honnan vette magát a szörnyű blazírtság, amely ebből a papírcsomóból árad?

Érdekes és jellemző, hogy ez is abból a záptojásból kelt ki, amelyet Wilson elnök – Wells szerint «az ünnepélyes lúd»! – rakott a versaillesi békekonferencia zöld asztalára. A világ, legalább az ántánt-világ, akkoriban reszketett az _újjáépítés_ lázától. Mindenki mindent az _újjáépítéstől_ várt! Lloyd George azt ígérte a katonáknak, olyan új hazát fognak teremteni, amely méltó arra, hogy hősök lakjanak benne. A világ kapuja tehát tárva-nyitva volt, jöhettek az új, nagy dolgok! De nem jött semmi. Clissold szerint hiányzott egy ember, aki tudta volna, miről van szó és mit kell csinálni. Lloyd George? A szerző kedvetlenül legyint: az csak afféle «pompás dudva», óriás, hideg agyveleje van, de az valahogyan nem fészkel a kellő helyén.

Az _újjáépítés_ jelszó maradt, amelytől később már a falra másztak az ideges emberek, helyette felvirradt az adósságok korszaka. A bankok «az adósságok halottas leplébe» varrták be a világot. A szerző azonban megengedi, hogy a bankárok jóhiszeműek voltak, olyan jóhiszeműek, mint a legyek, mikor petéiket a dögre rakják.

Csak egyet nem hajlandó megérteni: hogyan van az, hogy az állam, amely a háborúban lefoglalta és céljaira használta föl százezrek életét, annyira tisztelte a tőke jogait, hogy még ki is uzsoráztatta magát általa?

3.

Mr. Clissold, aki kozmopolita köztársaságinak vallja magát, megállapítja: az _újjáépítés_ csődje után a világ megpróbálta, hogy visszabujjon a lenyúzott bőrébe. (Ha egy angol ember világot mond, akkor a brit birodalomra gondol.) Megint elővették a régi királyokat, a díszegyenruhákat, himnuszokat, hivatali talárokat és parókákat. Wells szerint ekkor kisült, hogy a régi rend a régi formák közt sohasem nyerheti többé vissza hajdani állandóságát, sohasem kelthet többé bizalmat, mert elvesztette hatalmát a lelkek fölött.

A szerző (az átlagos regényolvasó ízlése szerint: kétségbeejtő lassúsággal) egymásután elérkezik a brit birodalom gigantikus palotájának támasztó pilléreihez, amelyeket teherviselő képességük szempontjából vizsgálat alá vesz. Mi nem követjük őt útján, nem is veszünk tudomást Mr. Clissold életéről és kalandjairól, hanem saját ösvényünkön sorra járjuk azokat a bizonyos pilléreket. Ha Mr. Clissoldnak igaza van, akkor kivétel nélkül valamennyi elkorhadt és csak a jó Isten tartja még egyensúlyban a kolosszális épületet.

A jó Istent azonban csak megszokásból emlegeti a szerző, egyébként az atheisták balszárnyán áll és miként Anatole France, ő is szükségét érzi, hogy a gúny mérgezett nyilaival lődözzön kevésbbé haladott embertársai szívére, amelyben még az istenség gondolatát sejti. Az Úristent tréfásan Mr. G.-nek nevezi. Mindenesetre szerencséje Mr. Wellsnek, hogy nem kortársa Mr. Carlylenek, mert azt a választ, amit tőle _Miszter Dzsi_-re kapott volna, évszázadok multán is megemlegetnék.

4.

Clissold-Wells azonban a földi istenekkel sem bánik kíméletesen. Nagy-Britannia és Irország királyát, India császárát, nevén említve a mostani uralkodót, «jelentéktelen és érdektelen embernek» mondja. Egyébként komikusnak találja, hogy az uralkodóház tagjai minden érthető ok nélkül állandóan utazgatnak, olykor skótoknak öltöznek és hogy a család idősebb nagynénéit daliás lovasezredek tulajdonosaivá avatják.

Megvalljuk, ezt a hangot nem könnyű megszoknunk angol embertől. De a törvényhozás másik tényezőjéről, a parlamentről sem nyilatkozik nagyobb tisztelettel. Ő egyáltalában nem hisz abban, hogy választott testületekkel valami okos dolgot lehessen végezni. Felső- és alsóház! – kiált föl. Milyen átka a brit és amerikai alkotmány az emberiség fantáziájának! (Mikor ezt a felkiáltást halljuk, akaratlanul is azokra az időkre gondolunk, mikor nálunk a Szilágyi Dezsők angol parlamenti precedensekkel zúzták össze politikai ellenfeleiket.) De Clissold most azt mondja: tizenkilenc századdal Krisztus születése után azt hitték, hogy holmi választás, bármilyen helytelenül hajtsák is végre, elengedhetetlen ahhoz, hogy egy közszervezetet kormányozzanak; éppen így hitték tizenkilenc századdal Krisztus előtt, hogy a tavaszi magvetés idején véráldozatot kell bemutatni. A népképviseleti rendszer tehát a kor babonája!

De menjünk tovább! Mr. Clissold láthatóan meg van róla győződve, hogy a hadseregben gyűlnek össze az emberiség legkeményebb és legsötétebb koponyái. Kitchener egy mondatát idézi: A tankok, – mondta a brit fővezér – a tankok sohasem lesznek egyebek, mint mechanikai játékszerek! Az író hozzáteszi: A hadtörténelem szakadatlan krónikája a hivatásos katonák csökönyös és vérengző tudatlanságának.

Ilyeneket hallottunk itthon is, az osztrák Hofkriegsrat idejében – újszerű benyomást tesz azonban a szerző határozottsága, amellyel a pénz- és bankemberektől elvitatja az intelligenciát. Nem is tudja elképzelni, hogy volna a bankároknál valószínűtlenebb és furcsább felekezet. A pénzt pozitív dolognak tekintik, mint a kutya a patkányt; ha meglátják, rögtön rárohannak; egyébként azonban teljesen szűzek minden a pénzre vonatkozó filozófiai kíváncsiságtól. A bankár- és pénzkörök fejedelmi jövedelmeket fejnek ki olyan vállalatokból, amelyeket egyáltalában meg sem értenek. Nagy vállalkozásaik, adósságaik, kölcsöneik, cselfogásaik és módszereik nem egyebek, mint óriási gyerekeskedések és ezek nem lesznek kevésbbé gyerekesek azáltal, hogy az egész világ szenved alattuk.

5.

Egy időben nálunk, a politikában csakúgy, mint az irodalomban, szokássá lett, hogy az ifjúság fogalmát összekapcsolják a forradaloméval. (Sőt a mi októberi forradalmunk nemcsak az ifjúság, hanem az éretlenség hímporát is magán viselte.) Most azonban Wells, aki maga is forradalmár, azt mondja a galileistáknak és a velük hasonszőrűeknek: az ifjúság szelleme «középkori szellem», mert hirtelen, türelmetlen, szenvedélyes és színpadias. Szerinte az ifjúság originalitása többnyire csak gyerekes fejtetőre állítása a való világnak. Függetlensége pedig általában nem egyéb, mint primitív szembeszállás a tanulás kényszerével.

A mai angol nevelési rendszert korhadtnak és pusztulásra érettnek ítéli. Ez a rendszer szerinte olyan atmoszférával veszi körül a növendékeket, amelyben a _jó tónus_ többet számít, mint a _nagy tett_. Azt vallja, hogy minél kevésbbé ismeri a fiú az iskolában gyártott értékeket, annál megértőbb lesz a való élettel szemben.

Különös ellenszenvet érez a brit világbirodalom nevelési rendszerének két híres gócpontja, Oxford és Cambridge ellen. El kell jönnie az időnek, kiáltja prófétai hangon, mikor Cambridge és Oxford nem fog többet jelenteni a világ szellemi életében, mint Athos hegyének szentélyei, vagy a tibeti Láma-kolostorok…

Oxfordnak egyebek közt azt is szemére veti, hogy ki akarja zárni kebeléből az ifjú kommunistákat. Ebből minket főleg az a kedélytelen megállapítás érdekel, hogy az angol felsőbb körök fényűző főiskolájában kommunista diákok vannak!

6.

A regény széles és lassú folyásából kihalásztunk néhány aforizmát, amelyek Clissold-Wellsnek a modern nőről való véleményét jellemzik. Ezek a megjegyzések üdítők, mert azt bizonyítják, hogy az angolszász férfi, még ha borotvaeszű szkeptikus is, asszonyokkal szemben meg tudja őrizni a naivitását.

A döntő különbség, amelyet Mr. Clissold a nő régi és modern típusa közt lát, abban nyilvánul, hogy a női tisztaság, értve az önmegtartóztatás leküzdhetetlen erejét, amely valamikor a nő legféltettebb és alkalmasint egyetlen kincse is volt, ma már nem is megy erényszámba. A regényhős le is vonja ebből a tanulságot, amennyiben elbeszélése folyamán bevallja, hogy neki igazán csak az olyan nők tetszenek, akik – mondjuk így –: amélységből e melkedtek ki a magasabbrendű életbe.

Mr. Clissold különben megkockáztatja azt a nézetet, hogy a mai nők most éppen azon vannak, hogy «a szexuális becsületesség új fogalmait dolgozzák ki». Úgylátszik, mondja, ez a munka most éppen a kísérletezés fázisában tart…

A rövid szoknyákban és a kurtára vágott hajban, igen helyesen, a nők szabadságvágyának bizonyítékát látja, viszont azonban nem tudja hová könyvelni azt a tapasztalását, hogy sokan közülök, «egészen fiatalok is», úgy kendőzik az arcukat, mint a vén kokottok.

Úgy hisszük, hogy a nők, a kurtaszoknyásak és bubifejesek, folytatni fogják buzgó experimentumaikat az új szexuális becsületesség terén, ha pedig munkaközben eszükbe jut Mr. Clissold, akkor talán el fognak mosolyodni.

Mindezekből látható, hogy H. G. Wells alapos munkát végez. Cserepekre töri az Olimpust és földönfutókká teszi a régi isteneket. Ha lenn, az alvilágban, még vannak megkötözött titánok, azok bizonyára örülni fognak új kollégájuk forradalmi lendületének. Örömük azonban korai lesz.

7.

Mr. Clissold kissé nevetségesnek találja a királyság intézményét és reménytelenül ostobának az egész népképviseleti rendszert. A katonaság és az intellektus összeférhetetlen két fogalom, a pénz- és bankemberek általában tudatlan szerencsevadászok, a hirlapírók különösen jellemtelenek, fecsegők és hanyagok, az angol közoktatásügyi rendszer pedig olyan csapni való, hogy az ifjúságra még előnyösebb, ha egyáltalában nem is jár iskolába. A brit pedagógusok közül csak a néptanítók egyik rétegét árasztja el virágesővel, azt hiszem azt a réteget, amelyből a zseniális H. G. Wells emelkedett ki.

Egyébként pedig azt hiszi, hogy «a királyok, parlamentek, kongresszusok, bíróságok, nemzeti lobogók és országhatárok» nemsokára a zsibvásárra kerülnek.

Miután így cserepekre törte és ronggyá tépte mindazt, ami az egyházi, állami és társadalmi leltárból kezeügyébe esett, a jól végzett munka tudatával leszáll a radikális mélységekbe, ahol a megláncolt titánhad csikorgatja fogait.

A szociáldemokraták, ha annyit tudnának csak Clissoldról, mint amennyit elmondtunk róla, bizonyára kedves kötelességüknek ismernék, hogy köszöntsék benne a szövetségesüket. Esetleg diadalívvel fogadnák, amelynek tetejét az a bizonyos nemzetközi vörös plakátember ékesítené.

8.

Rosszul ismeri Mr. Clissoldot, aki azt hiszi róla, hogy békésen el tud menni egy ártatlan plakátember mellett, legyen az vörös, fehér vagy akár zebraszínű. Nem, ő rögtön megindítja az ellenségeskedést a szociálisták kalapácsforgatója ellen. Azt mondja, annak nincs köze semmiféle ismert munkástípushoz, hanem hatalmas izmaival, kicsi fejével és rettenetes kalapácsával világosan kifejezi «a korlátolt entellektüell elfojtott vágyát az erőteljes férfiasság után.» Más szóval: a vörös fickónak intellektus-bűze van és aki nemzette, az föltétlenül szűkmellű ember volt, cvikkert viselt az orrán, sok cigarettát szítt és íróasztal mellett ült.

Clissold egyáltalában azt hiszi, hogy a mai elméleti szocializmus nem az elnyomott munkásság, hanem a nagyravágyásukban csalódott tudósok és féltudósok terméke. A munkások nagy érdemeket szereztek a tudományos és a technikai haladás körül, de a szociáldemokrata elméletek kiépítésében egyáltalában nem vettek részt. Ez részben jómódú emberek munkája volt, akik rendet akartak teremteni a gazdasági zűrzavarban, részben elkeseredett tudósoké és megvadult diákoké.

Clissold szerint a szociáldemokráciának eleinte az volt a célja, hogy nagyvonalú, igazságos világrendet teremtsen. Marx azonban, «az elfogult és májbeteg szobatudós», megalkotta az irígység és a megtorlás rendszerét. A Marx-féle internacionálé a gyűlölet világszolidaritása, amely eleve örökös sterilitásra itélte önmagát. Nem is akarja megváltoztatni a régi rendet, csak maga akar elnyomóvá lenni elnyomottból.

Marx igen leegyszerűsítette a maga feladatát, midőn a gazdasági zűrzavart _rendszerbe_ kényszerítette és midőn a társadalmat _osztályokra_ tagolta, bár a legtöbb ember nem illik bele egyik osztályba sem. Clissold szerint a proletariátus és a burzsoázia teljesen meghatározhatatlan osztályok, a kapitalista rendszer pedig, amelyről annyit fecsegtek, üres rögeszme. Lesujtó gondolat, hogy korukat állandó izgalomban tartották olyan harcok, amelyeket nem egzisztáló rendszerekért vívtak.

9.

Clissold hevesen tiltakozik az ellen, hogy az orosz forradalmat a Marx-féle tanok győzelmének tekintsék. Ha Marx föltevései beváltak volna, akkor a szociális forradalomnak Angliában, vagy a nyugati ipari központokban kellett volna kirobbannia.

Az orosz katasztrófa nem volt egyéb, mint a cárizmus megsemmisülése saját fegyvere, a felbomlott hadsereg által. Az orosz kommunisták, akik a hatalmat igen ügyesen kezükbe ragadták, nem voltak munkások, nem is voltak proletárok, – ilyenek nincsenek is Oroszországban! – hanem az entellektüellek maréknyi csapatja, amelyet a fiatal munkások, a diákok és matrózok támogattak. A kommunizmusnak nincsen semmiféle rendszere. A kommunizmus nem egyéb, mint tagadás, vacuum, amely azt szimulálja, mintha neki valami terve volna.

Marx három egymásra következő nemzedékkel el tudta hitetni, hogy a tömegekben a teremtő erők óriási készletei vannak felhalmozva. De abból az igazságból, hogy súlyosan dolgozó emberek nyomorúságban élnek, még nem következik, hogy képesek komplikált társadalmi újításokat végrehajtani. A tömeg, ha kellően felizgatják, fel tudja borítani a rendet, de újat teremteni nem tud.

Ezek a gondolatok nem mondhatók éppen újaknak, de bizonyos, hogy Mr. Clissold szikrázóan elmés és mulatságos formában tudja őket felvonultatni. Az ember szinte megsajnálja a szegény, jó bolsikat.

10.

Mikor már idáig érkezett, egyszerre szembe találja magát a nagy Semmivel. Rombolni annyi, mint építeni, mondja Hegellel, a májbajos Marx és az epés Clissold kedves filozófusával. De vajjon mi épül a Clissold-féle _vacuum_ helyén?

Világköztársaság! – mondja egyetlen szóval.

Meglepő, hogy ettől kezdve Mr. Clissold egyszerre nagyon halk és bizonytalan hangon beszél, még harapós szatirája is megszelídül és érvelése valósággal naiv lesz.

Egy nyilvános összeesküvésről beszél. A nagy tömegtől nem vár semmi okos dolgot, nem is demokratikus, hanem arisztokratikus forradalom kell neki, amelyet az intelligens kisebbség csinál a tömeg és a mai kiváltságosak ellenére. (Hogyan képzelendő ez, nem világlik ki a regényből.) Az új világrendet tudósok, szellemi munkások, a nagyipar és a bankok vezérférfiai, politikusok és ujságírók egyetértő munkájától várja. Mivel azonban nem tart sokat mindezekről az emberekről – a pénzembereket tudatlan kalandoroknak, az ujságírókat jellemtelen fecsegőknek mondja –, a nagy reform csak úgy jöhetne létre, ha előbb megreformálná valaki a reformátorokat. Ez meglehetősen komplikált módszer, de Clissold–Wells azt mondja: föltétlenül meg kell lennie, különben egészen biztos a civilizáció bukása, sőt az emberiség pusztulása. Lehet, hogy ez az argumentum forradalmasítani fogja a nagyiparosokat és a bankárokat.

11.

A forradalmi taktika, amelyet Clissold ajánl: nem kell a meglevő kormányok ellen föllázadni, elég, ha megvetően félretolják és feleslegesekké teszik őket. Szerinte a nagyiparosoknak és a bankároknak, akikre leginkább számít, már most is van annyi hatalmuk, hogy meg tudnák akadályozni a háborúkat és diktálni tudnának a politikában.

A világköztársaságról azt mondja: az senki ellen nem fog harcolni, csak az idő, a távolság és a halál ellen. Egyébként úgy fog különbözni a régebbi államoktól, mint az autó a parasztszekértől. «Felesleges, hogy valami látható állatot fogjanak eléje, császárt vagy elnököt, de az emberiség parlamentjére sincs semmi szükség».

Elismeri, hogy minden emberi közösség alapja az erőszak, de ő a katona helyébe a rendőrt akarja állítani. Miközben a nemzetközi rendőrség gondolata mellett kardoskodik, argumentumnak fölemlíti a magyar államrendőrséget. «A bűnösök egy csoportja, melynek romantikus és politikus pretenziói voltak, Magyarországon francia pénzt hamisított; a francia és a magyar rendőrség becsületes összeműködése lehetségessé tette, hogy elfogják őket».

Azután egyszerre mintha fejbeütnék a nyájas olvasót: William Clissold világa hirtelen elsötétül, mielőtt részletesebben kifejthette volna, hogyan kell «az egész emberiség anyagi életét a nagy szervezetek koncentrációja által a föltétlen becsületesség atmoszférájában egyszerűsíteni», a hős egy váratlan autószerencsétlenség áldozata lesz. Igen, meghal. Utolsó szavai: Ezt finoman csinálta Miszter Dzsi! – És mi, akiket elképeszt a felelősség elől való megugrásnak ez a hallatlan módja, csak azt sajnáljuk, hogy Miszter Dzsi nem avatkozott bele ilyen módon már akkor, mikor Mr. Clissold megkezdte a följegyzéseit.

12.

Nem foglalkoznánk ilyen bőven William Clissold világával, ha nem tudnók, hogy a könyvnek most divatja van. Wells sok zavarosfejű és félművelt olvasója el van ragadtatva a szerző ötletes kritikájától, a szkepszis és a merész bírálatok hazájában nem egy ifjúember hiszi, hogy megtalálta a maga ködös gondolatainak gránit kiadását.

A könyvre azonban ráillik az, amit Clissold a kommunizmusról mond: üresség, amely azt szimulálja, mintha terv volna.

Budapesten hallottuk azt a mondást: szellemesnek lenni annyi, mint rágalmazni. Wells csakugyan a szellemességnek ezt a fajtáját kultiválja. Ő minden gondolatot és minden intézményt darabokra tép, legtöbbnyire az igazság erejével, mert hiszen minden emberi alkotás, a királyság csakúgy, mint a szociáldemokrácia, tökéletlen és kihívja a bírálatot. A meglevőt lerombolni azonban csak annak van joga, aki jobbat tud a helyébe állítani.

Wells az építésben naiv kontár. Ez a formátlan, vértelen és erőtlen valami, amit a mai világrend helyébe akar állítani, mélyen alatta áll a szocialista irodalom kamaszéveiben keletkezett utópisztikus regényeknek, amelyeket szárazlelkű, gyalogos költők izzadtak könyvvé.

Mindenesetre gondolkodóba ejtő, hogy az angol könyvkiadók most már ilyen nyomtatványokat is küldenek a kontinensre. Nem tudjuk, vannak-e a csatornán túl nagy számmal, akik kedvüket lelik az efféle olvasmányban? Nagy-Britannia robusztus ereje jóval többet elbír a szkepszis mérgéből is, mint más nemzet, de ha figyelemreméltó számmal vannak ilyen Clissoldok, akkor az mégis csak betegség, amelyet a brit életerőnek le kell küzdenie.

Ha a nemzeti energia először a legműveltebb népeknél mállik szét, annak következménye nem a világköztársaság, hanem a kultúrától és a szkepszistől kevésbbé érintett barbár népek felülkerekedése lehet.

(1928.)

HARCOK ÉS HARCOSOK

A PADLÁSLÉTRÁN

Beszámoló

A néphit azt tartja, hogy bizonyos helyeken alvó sárkányok feküsznek a föld alatt. Ha megmozdul álmában a sárkány, akkor megrendül a talaj. Kis iskolásfiú voltam, nem több nyolc esztendősnél, mikor egy nap tektonikus rengést éreztem magamban. Lelkemben megmozdult valami. Nem sárkány, hanem – azt hiszem – az alvó író-embrió.

Verőfényes tavaszi nap – nagyon jól emlékszem minden részletre! – és én a szülői ház hátsó udvarában, a padlásajtónak támasztott létrán ülök. A létra a vidéki gyerek fellegvárába, a szénapadlásra vezet.

Ott ültem és egyre egy szót ismételgettem magamban: Én – Én! Ki az az Én? A szó és mindaz, amit mögötte éreztem, megdöbbentett, kíváncsivá tett és valami édes és fájdalmas szédülést okozott. Ki az az Én? Egy nagyfejű, szuszogó iskolásfiú, a padláslétrán ül, én hideg és kissé ellenséges kíváncsisággal figyelem, tudni szeretném, mi köze hozzám, mi köze a napfényhez, amely az öreg ecetfa lombjában játszik és mi köze az én galambjaimhoz, amelyek a háztetőn búgnak.

Úgy gondoltam, könnyebben a végére járhatok a titoknak, ha hangosan kimondom a szót. Azóta nagy idő mult el, de én máig sem tudtam még összeszokni az Énemmel; szédülést érzek, valahányszor farkasszemet nézek vele. Úgy jártam, mint a falusi gyerek a nagyvásárban: megragadtam az első mutatványos bódé előtt és mivel már alkonyodik, nem is fogok tovább jutni.

Dehát szabad a költőnek önmagáról beszélnie? Hiábavaló kérdés, – akár szabad, akár nem: hiszen írni annyi, mint önmagáról beszélni.

A teremtésben nincs olyan kicsi és hitvány jelenség, amelyet haszonnal nem tanulmányozna az ember. Ha író vagy, akkor szabad ugyanazt keresned a magad lelkében, amit a tudós keres az esővizes pocsolyában: az élet törvényeit!

Goethe azt mondja: «Mindenben, amit alkotunk, önmagunkat tükröztetjük.» De ilyet is olvastam már, még pedig Felix Speidltől: «Minden ember a világ tükre és minél több tükröződik benne, annál gazdagabb.» Mi az igazság? tükör vagyok, vagy tükörkép? Azt hiszem, a két igazság összeegyeztethető: magamat a külvilágban találom meg, a világot pedig magamban.

Az író mindig önmagának áll modellt. A lírikus bevallott nyiltsággal vetkőzteti le lelkét és ha apollói idomai vannak, akkor ez nem szemérmetlenség, hanem szépség. De az elbeszélő, a színműíró is a saját képére teremti fantáziájának kreaturáit. Minden regény, minden színmű egy-egy álarcosbál, ahol minden maskara alatt a szerző ábrázata rejtőzik.

A költő ebben az egyben hasonlít a színészhez: az ő egyéniségében is különböző és ellentétes emberi egyéniségek vannak beskatulyázva, rudimentáris lehetőségek formájában. Ezeket az ember-fantómokat ő a pillanatnyi szükséghez képest, fantáziájának tojásköltőgépében életre tudja kelteni.

Minél gazdagabb a költő, annál több ilyen fantóm gyülekezik össze a kincstárában. Shakespeare egy személyben Lear király és Romeo, Shylock, Falstaff és III. Richard. Ez azt jelenti, hogy az ő szivárványos lelkében ott tüzel minden szín, amely emberi: a rajongó szenvedély éppúgy, mint a cinikus hitetlenség; a kapzsiság csakúgy, mint a pazarlás: a hősiesség nem kevésbbé, mint a gyávaság.

Ha azt mondjuk a költőről, hogy emberismerő, az azt jelenti, jól tud halászni a saját lelkében; a költő lelke halastó, amelyben emberarcú pontyok úszkálnak.

És így a költő fejlődési menete tulajdonképpen utazás a saját Énje felé, leereszkedés a saját lelkének tárnájába, leszállás egészen a titokzatos földközéppontig, ahol már érvényét veszíti a nehézkedés törvénye és ahol az élet izzó focusa van.

Minél közelebb tud férkőzni önmagához, annál igazabb élet lüktet a költészetében. Azt lehetne mondanunk: a költő számára az út a csillagokhoz a saját vérén keresztül vezet.

*

A poéta többféle életet él, mint a nempoéta, de az utóbbi intenzívebben éli ki a maga egy életét. Lám: Titánia, a tündérkirálynő, beleszeretett a szamárba és a költő halhatatlan komédiát írt róla. De ki az irígylésreméltó: a költő, aki megénekelte, vagy a szamár, aki átélte a tündérkalandot?

A költő nem annyira élvezője, mint inkább szemlélője az életnek. Ő nem a színpadon ágál, hanem a karzatról kommentálja az élet színjátékát. Bele kell nyugodnia abba, hogy van a megfigyelő képességnek egy foka, amely összeférhetetlen a kifelé élőnek cselekvő és élvező képességével. Akinél megvan ez az éles megfigyelő ösztön, az elsősorban arra alkalmas, hogy megértse, följegyezze és megítélje azt, amit mások cselekszenek.

A legtöbb költő örökös honvágyat érez az élet után, de megragadni csak mint irodalmi témát tudja, nem mint valóságot. Ő az igazi Bolygó Hollandi, künn vitorlázik a végtelen vizeken és csak ködös távolban látja az élet zöldelő partjait.

A költő, csakúgy, mint a kísérteties hollandi, a hű nő szerelméről álmodik, amely megváltaná őt lárvalététől és élő embert formálna az élet parazitájából. De a házasság nem való neki. Ő mint házastárs is társtalanul él. A többi emberben, bármennyire szeresse őket, elsősorban nyersanyagot lát, munkaanyagot az érzelmei számára. Mert szerelemnél, házasságnál és életnél fontosabb a költészet.

Magam előtt látom a juhászbojtárt, aki künn éjszakázik a pásztortűz mellett és csillagok szagát szimatolja. A magány és a homály szárnyas gyermekei körülszálldossák és ha szavakba tudná önteni azt, ami a lelkében forr és olvadoz: talán egy új Dantéval ajándékozná meg a világot. De mivel nem ura a formának, csak az lehet a poéták közt, ami a festők közt a csodakarú Rafael.

Forma nélkül nincs költészet, de a forma magában csak fecsegőket tud teremteni, nem költőket.

Hitem szerint a költő lelki kvalifikációja: a nagy csodálkozás! Ő nem tudja megszokni az életet és csodákat talál ott is, ahol más emberfia csak hétköznapokat és banálitásokat lát. Ő nem fogadja el fait accomplinak a tavaszt és a telet, hanem újból és újból mohó kíváncsisággal és mélységes meglepetéssel nézi azt, ami körülötte jön és megy. Van benne valami a vadember és a kis gyermek szűzies fogékonyságából. Költőnek lenni talán annyi, mint: nem morzsolódni szét a civilizáció malmában; annyi, mint: megmaradni gyermeknek.

A költőtől hiába kívánod, hogy hajtson térdet a hipnózis, vagy mondjuk: a rádió csodái előtt. Ő még a búzaszemnél tart. Őszülő fejjel is azon csodálkozik, hogyan szökik kalászba a mag.

*

Eddig a Poéta és az Én kölcsönhatásáról volt szó. De a közönség –?! Nem neki ír a költő?

Nem! – A költő magának ír. Aki írás közben a közönségre tud gondolni, az nem költő, hanem a költészet ügynöke, előzője és kollégája a könyvügynöknek.

De a közönség elismerése – nem az a siker? De igen. A költő nem tud meglenni siker nélkül, mert általa igazolva látja önmagát.

De az író a siker kedvéért sem megy a közönség után, hanem ő csalja maga után a közönséget. A tömeg hidegsége pedig azért fáj neki, mert jeges vízzel önti nyakon az íróasztalánál eltöltött forró és szent órák mámorát.

*

Az író útjának irányát négy különböző erő egyenközénye szabja meg. Az ifjúság, a halál, az ember és a magány.

A szülőváros hegyeinek profilvonala, amely ifjúsága fölött uralkodott, megadja élete sajkájának ritmusát, mint az oceán dagályhulláma. Az én szülőházam, amelyet a padlásig megtöltöttek a könyvek, egy szép gótikus templom tövében állott. Azóta sem találtam harangokat, amelyek olyan édesen énekeltek volna, mint a verseciek, de hegyet sem láttam, amely olyan mély oroszlándübörgéssel visszhangoztatta volna az égzengést.

Rabelais meséli, hogy Pantagruel kalandos útján olyan hideg vidékre is eljutott, ahol megfagyott hangok hullottak le a levegőből. Az én gyermekkoromban a verseci levegő teli volt megfagyott hangokkal. Ágyúdörgés, lármaharang jajgatása, dobpergés, hazafias szónoklatok pátosza, támadó vörössapkások csatadala, haldoklók hörgése – szóval a negyvennyolcas évek hangzavara még ott keringett a háztetők fölött. A békés svábok annakidején belezuhantak a bánáti harcok tűzfészkébe és húsz esztendővel Világos után még hősies rémületben zakatolt a város szíve. Csak szóba kellett ereszkedni valakivel az idősebbek közül és rögtön kisült, hogy Damjanich katonája volt és a tűztől, amely a lelkéből kicsapott, megolvadtak a megfagyott hangok és forró szózápor alakjában zuhogtak le reánk.

Gyermekkoromban szülővárosom afféle paraszt Weimar volt, a múzsák porfészke, ahol malacok visítoztak az utcán és törkölyszag áradt a házakból. De mégis a múzsák szállóhelye volt, mert egy sváb polgár – Isten tudja, miféle elfajulási folyamat áldozataként – kőszínházat épített és nagy áldozatok árán jó színtársulatot játszatott. A mecenás nem volt teljesen önzetlen: ha valamelyik színműben kiválóan nemeslelkű és megható sorsú hős szerepelt, annak szerepét ő maga játszotta, sőt olykor saját szerzeményű tragédiáit is előadatta, – az akkori verseci ifjúság jóformán a színházban nőtt fel és én csodálatosnak találom, hogy annak a nemzedéknek minden tagja, – egyetlen kivétel én vagyok! – azzá lett, ami az apja és nagyapja is volt: rendes és dolgos polgárember. Talán mondanom sem kell, hogy a mecénás, aki annyira rácáfolt a szállóigévé lett sváb józanságra, hogy még képes élclapot is szerkesztett a versecieknek, talán mondanom sem kell, hogy a szegények házában fejezte be életét.

*

Mi emberek olyanok vagyunk, mint Saguntum városának polgárai: a kegyetlen Hannibál, miután elfoglalta a várost, halálra ítélte minden lakóját és mi most afrikai harcosok kopjavasai közt vonulunk a vesztőhelyre. Hosszú menetben férfiak és nők, öregek és gyermekek, nemesek és koldusok, – senki se számítson kegyelemre!

Az út a vesztőhelyig hosszú és a rabok közül ez is meg az is megfeledkezik arról, ami reá várakozik.

A gyerekek vihogva lökdösődnek, fiatal leányok virágot szednek az út szélén, valaki halkan penget egy gitárt, valaki pedig megmámorosodik egy tüzes szempár pillantásától és felujjong: szép az élet! És mennek tovább a vesztőhely felé.

De legkülönösebbek a férfiak, a tanultak és erősek. Köztük ádáz versengés támad, hogy ki menjen elől, mint vezér és ki lépkedjen utána. A gyülölettől szikrázó szemmel méregetik egymást, kezük ökölbe szorul… És a pún zsoldosok, akik kopjanyéllel terelik a menetet, némán vigyorognak…

A rabok közt van a költő is. Ő egy másodpercre sem veszi le szemét a Halálról, aki ércsisakkal a koponyáján, fekete lovon léptet a menet élén.

A költő tudja: Az égbolt nem volna oly tündérkék, a tavasz nem illatoznék olyan szívfájdítón, a női szépség nem volna oly megindító, ha Ő – sokatmondó hallgatással – ott nem lovagolna az alkony árnyékában.

Minden lélekzetvételünkkel búcsút mondunk a világnak. Minden lépéssel, amit előre teszünk, elhagyunk egy darabot életünkből.

És jó, hogy így van, mert ha örökké élnénk, akkor hasonlók lennénk azokhoz az egyiptomi istenekhez, akik állatfejet viselnek a kőtestükön és az örökkévalóság kulcsát szorongatják markukban. Ha gondolkodni tudnának a gőgös és gránitszívű bálványok, akkor irígykedve szemlélnék a mi rövid meteor-utunkat, amelyben több a ragyogás, több a szépség és több a halhatatlanság, mint az ő fakó örökkévalóságukban.

Mert a halál közelsége ad bájt és méltóságot az életünknek. A halál teszi forróvá és édessé a napfényt. A halál a szépség, a halál a mélység, a halál a költészet.

*

Nem lehet gyűlölni az embereket, mert meghalnak.

Az író szereti az embereket. De ez nem a kereszténység felebaráti szeretete, hanem a vadász, a gyüjtő, a fölfedező szenvedélye.

Az emberek, akikkel a fogékonyság éveiben találkozik össze, sorsdöntő befolyást nyernek a költői jellem kialakulására.

Ifjú éveimben sokat barátkoztam a császárhuszároknak nevezett első közös ezred tisztjeivel. Meghódított a fiatal katonák egészséges és barbár férfiassága, amely azt hitte, hogy a földi boldogság a ló hátán terem.

Első novelláimban és első színdarabomban bemutattam néhány huszártípust. Az új hang tetszett és én megfogadtam, hogy beérem ennyivel, nem írok több katonatörténetet. Nem is írtam. A császárhuszárok azonban reinkarnálódtak, mint a teozófusok mondják, új testi alakban jelentek meg az irodalomban, de a lelkük a régi maradt.

Mikor a kurucok korával kezdtem foglalkozni, az én császárhuszáraim valamennyien Rákóczi fejedelem szolgálatába léptek. Ocskay brigadéros senki más, mint a Dolovai nábob leányának gavallérja, Tarján Gida főhadnagy, csakhogy szilajabb, a társas konvenciók által még kevésbbé fékezett, – szóval: kuruc kiadásban. A huszártisztek lelke új tartalmat nyert: megtelt azzal a keserűséggel, amelyet a nemzeti törekvések reménytelenségének tudata váltott ki a kettős monarchia sok magyarjából.

A császárhuszárok különben későbbi művekben is fölbukkantak. Midőn Bizánc szerzője meg akarta rajzolni Giovanni Giustianiani alakját, jó ideig homályban tapogatódzott, de azután egyik huszárkapitány ismerősét választotta modellnek és ekkor már könnyű kézzel mintázta meg alakját. Egyébként a Pogányok pusztázó besenyő hadában is ott vágtatnak, az Élet kapuja római zarándokai közt is ott vonulnak néhányan a hajdani császárhuszárok közül.

*

Egy titokzatos, erjesztő és érlelő erő szólal bele a költészetbe: a magány. Minden költő keresi időközönkint az egyedüllétet és jó annak, aki a szabad természetben találja meg.

A költő nem a tájképfestő szemével nézi a természetet. Nem a színek és a vonalak vonzzák, hanem valami, ami azok mögött lappang. A festő gyönyörködik a természetben, a költő keres benne. Végeredményében talán ugyanazt, amit nyolcesztendős koromban a padláslétrán ülve kerestem.

Nem akarok háládatlan lenni az élettel szemben, de azt hiszem, soha nem voltam annyira költő, mint mikor megfeledkeztem az írásról és vitorlás hajómmal a jóniai tenger kristálysivatagában bolyongtam. És soha nem voltam annyira ember, mint mikor egynek éreztem magamat a hullámokkal, a napfénnyel és a vonuló felhőkkel.

Goethe azt mondja: «… sok haszontalan dolog lóg rajtunk, egész rongyköpönyeg, amelyet a megszokás, a hajlam, a szeszély és a szórakozottság fércelt össze. Azért nem tudjuk megtalálni és értékesíteni a legjobbat, amit belénk adott a természet.»

A hellászi naplemente káprázatos színpompájában, a jóniai éjszakában a csillagos ég tündöklő hieroglifáit betűzve, a viharban megszólaló titokzatos harag szavát hallgatva, gyakran éreztem azt az áhítatos és fájdalmas nosztalgiát, a Goethe-féle «legjobb» után, amit a természet belém adott. A honvágyat egy magasabbrendű élet után.

Nem találtam meg. Csak ültem gyermekkorom padláslétráján és az Élet hol fakó, hol arany felhő alakjában gomolygott el a szemeim előtt.

De ennek talán így kell lennie. Küldöncök vagyunk, akik lepecsételt levelet viszünk valahová. Hogy mi van a levélben, azt nem szabad megtudnunk, majd csak a célnál. Ha mindent megtaláltunk volna, akkor már nem lenne keresni valónk a világon. Élni annyi, mint keresni!

(1926.)

NÉMET NEMZETISÉGI KÉRDÉS