III.

A német propaganda nagyszebeni gyári bélyeget visel. Tehát engesztelhetetlen, de a mellett igen cirkumspektus. Engesztelhetetlen, ahol lehet; óvatos, amikor kell. Ámbár az egész hajdani Bánságban láthatjuk már a szász betörők dúlásainak nyomait, a propaganda – számolva a magyarság előkelősködő könnyelműségével és kényelemszeretetével – hírlapírói munkásságának javarészét arra fordítja, hogy nagy hidegvérrel letagadja önmagát. Az izgatók azt állítják magukról, hogy ők nincsenek, csak egyes stréberek és soviniszták képzeletében élnek. Ahol nem tagadhatják le exisztenciájukat, ott letagadják országbontó terveiket. Bár rájuk bizonyultak külföldi összeköttetéseik és a zsold, melyet a nemzet ellenségeitől kapnak, mégis gúnyos lojalitással erősködnek, hogy hű fiai a hazának. Következetesen és nyomatékkal ismételgetik, hogy mozgalmuk nem támadó, hanem védekező természetű. Védekezés «az erőszakos és cseles magyarosítás ellenében.» Ha hinnék a hamiskártyás jóhiszeműségében, akkor megkérném őket, mutassanak valahára egy németet, akárcsak egy ökölnyi németkét is, akit valaki erőszakkal vagy csellel megmagyarosított. A fajgyülölet megdöbbentő kitörései közepett sem feledkeznek meg annak hangoztatásáról, hogy ők jól megférnek a békés magyarsággal, csak a magyar sovinisztákkal van bajuk. Békés magyar a nemzeti szempontból közömbös kérődző; soviniszta azonban mindenki, aki nem közömbös az ország jövendő sorsa iránt. A soviniszta szó olyanféle jelentőséget nyert a lapjaikban, mint a régi boszorkánybíróságok jegyzőkönyveiben a _maleficus_ szó. Olyan embert jelent, akinek bűnös és bolond voltát bizonyítani nem kell. Jellemző egyébként, hogy a német a soviniszta jelzőt csak két nemzetre alkalmazza: a magyarra és a franciára. Bismarck herceg visszautasította a német leveleket, amelyeket nem gótikus, hanem a szemorvosok által propagált latin betűkkel írtak hozzá. Bismarck herceg nem volt soviniszta. Német lapok nemrégiben azt követelték a porosz tisztikartól, hogy ne járjon olyan vendéglőkbe, amelyeknek lengyel ember a gazdájuk. Ők sem soviniszták.

A lappangó bujkálást, de másrészről az izgatás munkáját is megkönnyíti a szászoknak az a körülmény, hogy nálunk a nemzeti politika egész terminológiájának kétféle jelentősége fejlődött. Valamint a magyar közjog és főleg a dualizmus szakszerű kifejezéseinek kétféle értelmük van (egy, amelyet Budapesten és egy, amelyet Bécsben fogadtak el) – úgy a nemzeti politikára vonatkozó legtöbb kifejezésnek más az értelme Budapesten és más a végeken. Maga a hazaszeretet is többféle; nekünk: a honfoglaló fajhoz való ragaszkodás; nekik: a holt röghöz való ragaszkodás. Mi az ország jövendő nagyságát az egységes szervezkedéstől várjuk; ők valamelyes federalisztikus rendezkedéstől. A sváb igen jól ismeri a nemzeti politika jelszavait, de a szavaknak esetről-esetre a nép vezérei adják meg tartalmukat. Igy eshetett meg, hogy az országbontó munka a hazaszeretet és Magyarország jövendő nagyságának jelszavai alatt folyik, amely jelszavakat az alapjában véve igen rendszerető, sőt konzervatív svábság nagy tömege soha sem tudná megtagadni.

A propaganda tehát a hazaszeretet nevében kongatja a vészharangot és az állam nyugalmát és biztonságát veszélyeztető sovinizmus ellen való védekezés ürügye alatt tüzeli föl a békés nép harci kedvét. A nép harci kedvét pedig könnyű föltüzelni; hiszen olykor a magyar falu is vasvillára kap a garabonciás ellen.

A szász ügynökök egyébként eléggé ismerik a magyar ember és a magyar hatóság természetrajzát. A magyar ember igen fogékony mindennemű demonstráció iránt. Tüntetéssel lehet az országos közvéleményt fölizgatni és tüntetéssel lehet megnyugtatni. Ha valahol egy nemzetiségi fészekben magyar nyelvű táblákat szögeznek az utca sarkára: ezzel igen nagyra vagyunk. Ha idegenajkú gyerekek nemzetiszínű zászlócskákat lengetnek: közel vagyunk hozzá, hogy sírva fakadjunk. Az _alldeutsch_ ügynökök, ha megszorítják őket, tüntetéssel segítenek magukon, bár az utcatáblákig és a zászlókig már nem mennek el. Ha esküdtbíróság előtt áll a szász szerkesztő – ami eddig ugyancsak elvétve esett meg – akkor a kettős terminológia _fraus pia_-jával élve, tüntet a hazafiságával. Sohasem mulasztja el, hogy ne hivatkozzék a magyar nemzet lovagiasságára és vétségét a magyarság és németség higgadt elemeinek együttes működésével könnyen eloszlatható félreértés eredményének tünteti föl. A magyar esküdt – miként a szegedi példa bizonyítja – lépre is megy neki. A magyar esküdt bírót lefegyverzi már a szász ügynök magyar beszédje is. Olyanféle naív hit él a mi népünkben, hogy aki magyarul tud, az nem is gyülölheti a magyart. És fölülkerekedik az esküdt szívében a diplomatikus vágy, hogy nagylelkűségével megszégyenítse és megtérítse a nemzet ellenségét. Azaz kegyes szívvel meg akarja jobbítani a farkaskölyköt. A hazafias érzésű sváb esküdt, miként a temesvári példa bizonyítja, nem annyira érzelmes, de nem is annyira naív. Ő tudja, hogy az izgatót már azért is el kell ítélnie, mivel a nyilvános megbélyegzés talán sehol az országban nincs olyan hatással, mint a Bánságban, melynek sváb lakossága még eltévelyedésében is tiszteli a törvény tekintélyét.

Van az úgynevezett hazafias tüntetésnek egy más módszere is, mely, ha jól sikerül, nemcsak hogy kirántja a megkergetett rókát a hinárból, de bele is mártja üldözőjét. Lássunk egy példát. – X falu gazdáit rendszeresen és sikeresen dolgozza a szász szerkesztő, aki a szomszéd városból szokott odarándulni. A falu ifjú tanítója megrémül a nagy változástól, mely a lakosság lelkében végbement. Mivel nem ismer más helyet, hol kiönthetné szíve keserűségét, egyik fővárosi laphoz fordul. Az országos közvélemény és a hatóság szeme kezd X falu felé fordulni. Ez pedig kellemetlen a szerkesztőre nézve, aki szereti a homályt, miként a ragadozók általában. Mi történik most már? Tüntetést rendez. A vádakat, amelyeket ellene emelt a tanító, áthárítja a falura. Ime, ti jámbor gazdák, a tanító befeketítette a falu becsületét a fővárosi lapokban. Azt írta rólatok, hogy rossz hazafiak vagytok, hogy összeköttetésben vagytok a külfölddel és hogy pénzt kaptok Nagy-Szebenből. A falu rettenetesen elkeseredik ezen. Népgyűlést tartanak és a gyűlésen jelen van a főbíró is, de nincs jelen a szász ügynök. A gyűlés egyhangú megbotránkozással kimondja, hogy a tanító rágalmazó. Aztán üdvözlő táviratot küldenek a főispánhoz. A főispán természetesen udvariasan válaszol. Másnap vagy harmadnap újból megjelenik a _szerkesztő_. Diadallal fogadják. Ime, a főispán rehabilitálta őt! Most már újult erővel folytathatja a propagandát. A tanító pedig majd a föld alá süllyed szégyenében. Rajta szárad, hogy denunciáns, izgága ember, soviniszta, stréber, aki önző okokból meg akarta bontani a falu békéjét. Még jó, ha nem kap orrot föllebbvalóitól. Dehogy vesz többet tollat a kezébe! Ez a hazafias tüntetés sablonja, melyet mostanában alkottak meg és úgy lehet, hogy a közel jövőben a tüntetések egész sorozata fog erre a mintára készülni. _Minden hazafias demonstráció, mely nem ítéli el nyiltan a délvidéki szász sajtót, teljesen értéktelen._ Ha a hatóság és a nép jóhiszeműen vesz is bennük részt, közvetve mégis a propaganda céljait szolgálja vele.

Céltudatos és alattomos ellenségével szemben mit tett eddigelé a magyarság? Azt mondtam, hogy semmit, sőt annál is kevesebbet. A nemzeti állam eszméje a hajdani Bánságban egyáltalában nem lépett föl hatalomként. A hatalom egyik külső ismertetőjele kétségkívül az, hogy azt szolgálni könnyebb, mint vele ellenkezni. Hogy valaki odalenn szereti-e vagy gyülöli-e a magyarságot, az ma még jóformán egyéni ízlés dolga. Ez természetesen nem a hivatalos körökre vonatkozik, hanem a tulajdonképpeni lakosságra. Hogy így van, azt eléggé bizonyítja az a körülmény, hogy a politikai szélkakasok, azok az emberek, akiket a hatalom puszta exisztenciája vonz és megigéz, ma még nem igen vallottak színt.

Most pedig vegyük vegyi analizis alá a föntebb említett _semmi_-t. Mi az államhatalom? A szíves olvasó tudja, magam is tudom, de a paraszt csak azt tudja, amit lát, vagy amit elhitetnek vele. Az államhatalomról olyasmit képzel, hogy az egy komplikált valami, ami a messzi Budapesten van, előszobák, folyosók és írószobák méhében. Olykor szerencsét próbál és együgyű folyamodást intéz hozzá. A folyamodáson fő a bélyeg. De ki vagy mi képviseli a paraszttal szemben az állam hatalmát? A szomszédos Szerbiában talán a hadsereg. Nálunk a katonaság el van szigetelve a nemzeti élettől, a közös hadsereg szervezete pedig inkább összezavarja még a homályos fogalmat, mellyel a sváb gazda a magyar állam szuverénitásáról bírhat.

A vidéki városkában több középület is van, melyen az állami címer díszeleg. Nézzük azokat sorra, mindig az egyszerű földmíves szemével. A királyi posta! Ez a maga nagyszerű szervezetével hatalmas szövetségese a német propagandának, mert levelek és nyomtatványok alakjában gyorsan, pontosan és olcsón hordja szét az infekció anyagát. A másik a királyi adóhivatal. Mindenki tudja, hogy a szükséges rossz, melyet végrehajtó és finánc megszemélyesít, sehol a világon nem erősíti az állameszme erkölcsi erejét, de kedves fegyvere mindennemű államellenes izgatásnak. A bíróság. Ennek a kezébe bizonyára nagy része van letéve az állami hatalomnak. Igaz, hogy hatalmát csak kész bűntettekkel és vétségekkel szemben érvényesítheti, de az elrettentő példának nagy a hatása olyan nép között, amely egészben véve törvénytisztelő. Egy-egy ügyészi vádbeszéd élesen és erősen bevilágít a népnek az államhoz való viszonyába – baj azonban, hogy a beszédeket a nép ma már nagyrészben csak a szász szerkesztők önkényesen szerkesztett tudósításaiból ismerheti meg. Baj, hogy a megbélyegzés nem követheti rögtön nyomon a vétséget. Baj, hogy nem is nyujtja mindig a bűnös személyét hanem olykor csak annak kibérelt helyettesét. A legnagyobb baj pedig – erre Szivák Imre mutatott rá első ízben, – hogy a büntető hatalom oly kétségbeejtően, oly érthetetlenül sokáig hüvelyében tartotta pallosát.

Nagy nemzeti erő rejik (fájdalom, azonban korántsem olyan nagy, mint a közönség elhinni hajlandó), az állami magyar iskolákban. Ezekre még bővebben is rá kell térnünk. Most emlékezzünk meg a nemzeti erőről, mely a közigazgatásban rejlik. Mind a három délvidéki vármegyének főtisztviselői kara színmagyar, túlnyomó részében magyar születésű is. A főszolgabírák között, akik közvetetlenül érintkeznek a néppel, sok a nagyműveltségű, erélyes és ambíciózus ember. A főbírónak, hogy fönntartsa tekintélyét a nép előtt, úrnak kell lennie. A cívis és a paraszt pedig rendesen begombolkozott még az olyan úrral szemben is, akit tisztel, sőt szeret. A községi elüljáróság, főleg a jegyző, közelebb áll a néphez. A főszolgabíró úgy jelenik meg járásának egy-egy falujában, mint az angol cirkálóhajó az oceán vad szigetein. Tisztelet és félelem fogadja. Ő megnézi, hogy ott leng-e még a nemzeti zászló a kókuszpálmák fölött, aztán impozánsan, amint jött, elmegy megint. Ha folt esett a zászló becsületén, elégtételt szerez neki. Ez az elégtétel gyakran a föntebb említett _hazafias_ demonstrációk medrében folyik le. Akik bensőleg is érintkeznek a néppel, a községi elüljárók, szinte kivétel nélkül opportunisták. A _milieu_ teszi őket azokká. Az ő föladatuk, hogy rendet tartsanak falujukban. Van is rend a legtöbb sváb faluban. Amit a korcsmában és a malom alatt beszélgetnek és olvasgatnak az emberek, az nem zavarja a rendet. A főispánok kezében tehát olyan kard van, melynek mozog a pengéje. Nem odaüt, ahová sujtani akarnak, ha talál is, rendesen ellapul a vágás.

Még fokozottabb mértékben áll mindez a városi törvényhatóságok tisztviselőinek nagy részére. Ezek egyébként is a polgárság kegyétől függnek. A lokális pártoskodás intrikái és önfenntartó ösztönük belekényszerítik őket az opportunizmusba. Főigyekezetük, hogy fölfelé és lefelé megerősítsék állásukat. Fölfelé azzal, hogy erős nemzeti érzésükkel tüntetnek, lefelé azzal, hogy ignorálnak minden olyan dolgot, mely nem érinti őket személyükben. Tolsztoj azt mondta, hogy a legtöbb ember, aki háborúban járt, önkéntelenül hazudik. Azt lehetne mondani, hogy a legtöbb ember, aki ex offo részvevője a nemzeti harcoknak, akarva sem tud igazat beszélni. Meg kell jegyeznem, az a kevés vérbeli magyar, aki sváb városi törvényhatóságnál szolgál, az én megfigyelésem szerint opportunus félénkség dolgában rendesen túltesz német eredetű kartársain.

Sokat ront a viszonyokon egy-egy képviselőválasztás is. Az úgynevezett nemzetiségi kerületek mandátumainak egyrésze a legkülönösebb paktumok eredménye. A németérzésű svábok még nem szervezkedtek párttá, de azért pillanatnyi és apró kedvezések igérete fejében résztvettek az elmult választásokban. Jó magyar ember is, ha képviselőjelölt, megteszi azt, hogy oly kérdéseket, amelyekben nem ért egyet választóinak egyrészével, hallgatással mellőz. A másik kétértelmű nyilatkozatokkal vagy általános frázisokkal ugrat át a veszedelmes árkon. Ismerek azonban olyan képviselőt is, aki ma a szabadelvű párt tagja és aki lapjában a legféktelenebb nemzetiségi hajszát indította meg ellenjelöltje ellen.

Emlékezzünk meg a délvidéki sajtóról is. A németnyelvűről, mert a propaganda ellen való helyi küzdelemben csak ez jöhet számba. A bánsági hazafias német lapok közt van egy-két jól szerkesztett napilap. Ezek egészben véve a _Pester Lloyd_ iskolája szerint szerkesztvék. A _Pester Lloyd_ tudvalevően kitünő lap, de bizonyára maga sem pretendálja, hogy paraszt-lapnak nevezzék. Oda pedig ilyen kell. A kisebb lapok, egy-két magyar érzelmű paraszt-lapnak a kivételével, úgynevezett _Intelligenz-Blätter_-ek, félhivatalosan komolykodók, egyébként pedig jámbor és jelentéktelen kis hüllők módjára tengődnek. A szászok népszerű és harcias paraszt-lapjaival nem tudnak versenyezni. Az egész bánsági sajtó egyébként a legújabb időkig azt a taktikát követte, hogy elvből ignorálta a szászokat, kerülte az izgatóknak és lapjaiknak említését, nehogy mozgolódásuk nagyobb fontosságot nyerjen.

A propaganda ellen való küzdelemre hivatott tényezőkről szólva, meg kell emlékeznem a katolikus papságról is. A svábság kivétel nélkül katolikus. Papsága számra nagy és vagyonra nézve éppen nem szegény. A horvátok példájából tudjuk, hogy minő óriás szolgálatot tehet a nemzeti eszmének a papság. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a horvát eszme legerősebb oszlopai katolikus papok. A német propagandáról nyilvánvaló dolog, hogy végső következtetéseiben úgy a Habsburg-dinasztia, mint a magyar állam ellen irányul és hogy eredetére nézve antikatolikus – tehát három ok, hogy az _ecclesia militans_ felkösse kardját. Egyesek, a tüzesebb fiatalok közül, kongatják is a vészharangot, a papi bonvivánok nagy tömege azonban, akik nagyrészben oly nyilt és idillikus családi életet élnek plébániáikon, mely a többi egyházmegyékben teljesen ismeretlen, a békesség nevében hamarosan elhallgattatják az alkalmatlan strébereket. A mostani megyéspüspök elődje, életének jókora részét betegeskedve töltötte. Óriás összegeket ajándékozott a szegényeknek és az iskoláknak és ha aranyból lett volna a szíve, azt is elajándékozta volna. Hosszú betegeskedése idején azonban oly fegyelmezetlenség hatalmasodott el az alsó papság közt, mely szerencsére páratlanul áll az országban. A mostani püspök, Dessewffy, tudvalevőleg igen lelkes magyar, a mellett európai műveltségű és a legtisztább életű férfiú. Úgy látszik azonban, hogy a viszonyokon ő se tudott még változtatni.

Szerény eszközeihez mérten elég sokat tett a propaganda ellen való csendes küzdelemben a német eredetű értelmiség. Az ő befolyásuk főleg ott érvényesül, ahol kezükbe keríthették egyes gazdaegyesületek vezetését. A mérleg azonban mindenképpen kedvezőtlen.