I.

Kezdjük az elején. Abban az időben, mikor a délvidéki svábok elei otthagyták ősi szülőföldjüket és a töröktől megtisztult Bánság zsombékos pusztaságaiba telepedtek, tudvalevően még nem volt német nemzeti érzés. A római szent birodalom laza határain belül az osztrák, porosz, bajor, szász és még néhány tucat dinasztia égisze alatt ugyanannyi állameszme és állameszmécske virult, versenyzett, intrikált és tülekedett, de a fajbeli közösség gondolata akkor még egyáltalában nem volt politikai tényező. A német fejedelemségek lakóit a dinasztia közös volta fűzte össze és választotta el egymástól. A fajbeli összetartozás politikai gondolata jóval későbben, a napoleoni háboruk idején szökött kalászba.

A bánsági telepesek bizonyára hoztak magukkal kedves és fájó emlékeket régi hazájukból, de német nemzeti érzést nem hoztak magukkal. Emlékeik is inkább fájóak lehettek, mint kedvesek, nem is lehetett rá nagy okuk, hogy megőrizzék azokat, mert bizonyos, hogy ma a sváb családok közül alig egy-kettő tudja, hogy a német államok melyikéből származtak ide ősei, német földön maradt rokonsága után pedig százötven esztendő alatt egyikük sem érdeklődött annyira, mint teszem Zichy Jenő gróf Ázsiában maradt atyjafiai után. Képtelenség tehát, ha valaki a bánságiak német nemzeti érzéséről, mint történelmi fogalomról beszél. Ennek az érzésnek nincs eredete a multban és nincs folytonossága a jelenben. Ha igazán meg is van, akkor nem a szívekben nőtt, hanem újságpapíroson tenyésztették.

A beláthatatlan nagy síkságon elszórt falvakban és civis-városokban élve, a legújabb időkig extenzív gazdaságot folytatva, gabonát és bort termelve, lovat nevelve: a sváb gondolkozása, jelleme, de még a vérmérséklete is gyökeresen átalakult. A déli égboltozat, az alföldi égalj, a zsíros magyar föld, az új környezethez alkalmazkodó életmód és táplálkozás megtette a népre a maga hatását: a bánsági sváb ma nem hasonlít sem bajorhoz, sem szászhoz, sem württembergihez, sem semmiféle német felekezethez, de igenis hasonlít a keleteurópai nagy síkságok lakóihoz és édesrokona mindenekelőtt az alföldi magyar embernek. Munkás, szívós, takarékos, földéhes, mint minden jó paraszt, de a mellett kevély, szabadságszerető, alkotmányos érzületű és politizálni szerető, miként a magyar civis. A gazdagjának minden takarékossága mellett gavalléros hajlamai vannak, szereti a vendégséget, a bort, a szép lovat; a fiatalsága pedig szeret legénykedni.

A németet, míg az osztrák uniformisban jelentkezett, soha sem szenvedhette a sváb. A hajdani Bánság, de különösen a határőrvidék katonai kormánya brutális, a korlátoltságig copfos és hihetetlen módon romlott volt. Nevezetes, hogy ennek a német kormányrendszernek mindenkor a szerb és román granicsárok voltak legmegbízhatóbb oszlopai. Ez a két délvidéki nemzetiség, melyet az osztrák katona-bábák tervszerűen politikai és gazdasági nyomorékokká akartak nevelni, szívesen tűrte a katonai gyámkodást, mivel a házközösségi rendszer megvédte őket a gazdaságilag nagykorú svábok terjeszkedése ellenében.

A szabadságharc idején az egész bánsági svábság habozás nélkül a magyar zászló alá sorakozott. Különösen a határőrvidék fekete-sárga sorompói között senyvedő svábok tüntek ki hősiesség és áldozatkészség dolgában; ők tapasztalásból tudták, mi az osztrák szolgaság és valósággal janicsárjai lettek a magyar szabadságnak. A magyar földet, melyet osztrák császárok adtak nekik, most véren vették meg a magyar nemzettől maguknak és utódaiknak. A reakció idejében – mely sűrűn szedte közülök is áldozatait – a _svarcgelb_ és _pecsovics_ név a svábok közt szakasztott olyan megbecstelenítő volt, akár a nagy Alföldön.

A kiegyezés után bekövetkezett a reakció reakciója. A magyarosodás sehol az országban nem haladt oly lázas gyorsasággal, mint odalenn. A temesvári német színészetet a jóformán tisztára német város kiéheztette. Oly községi képviselőtestületek, melyeknek alig volt egy-két magyarul értő tagjuk, elhatározták, hogy iskoláikat megmagyarosítják. A torontáli parasztész a szegedi internátusok alapításával olcsón és gyakorlatilag megoldott egy kérdést, melyen sok tudós elme hiába töprengett. A magától megindult természetes folyamatnak legértékesebb eredménye, hogy a bánsági városokban erős magyar értelmiség képződött. A sváb eredetű értelmiség a magyar faj szeretete dolgában talán túltesz magán a fajbeli magyarságon is.

Szerbek, románok, de főleg erdélyi szászok gyakran mondták, meg is írták, hogy a nagy készség, mellyel a sváb értelmiség beleolvad az anyanemzetbe, a faj férfiatlanságának jele. Szerintük a svábok opportunisták, akik a hatalomhoz szítanak. Ez a fölfogás erdélyi szász levelezők jóvoltából közkeletűvé lett a németországi sajtóban is. Egy nép jellemét azonban annak történelme után kell megítélni. Minden épeszű és becsületes ember a megmondhatója, hogy opportunisták voltak-e azok a sváb földmívesek, akik véres csatákban védték meg a királyától is elhagyott magyar zászlót Knicsanin seregei ellen. A svábok akkor vallották magukat első ízben magyaroknak, mikor a délvidéki magyarságot három ország kopófalkája hajszolta. Fegyveres kézzel törtek maguknak utat a nemzet szívéhez; vérben forrtak össze a magyarsággal; vitézségükkel örök jogot nyertek a magyar szabadságban való részesedésre. Az opportunizmus ostoba vádját megcáfolja egyébként az a tény is, hogy a bánsági svábság politikai téren rendesen nyakas ellenzéki volt. Elég különös, hogy a férfiatlan megalkuvás vádját éppen szászok hangoztatják, mikor pedig Erdély egész történelmén tragikomikus motívumként vonul végig a szász városok ismert cirkumspektus opportunizmusa. A nemzetiségekre nézve a magyarsággal való rokon- vagy ellenérzés ma sem opportunizmus, hanem tisztára csak érzelem, vagy ha úgy tetszik: ízlés kérdése. Ez így van, mivel a magyar állam – és erre még rá fogunk térni – nemzetiségi vidékeken ma sem lép föl hatalomként.

A svábok hajlandósága a magyarosodásra egy világtörténelmi igazság ösztönszerű megismeréséből fakad. Az igazság ez: az egyén csakis a nemzet közvetítésével vehet részt az emberiség munkájában. Ami becseset és nagyot az ember alkotott, az mind a nemzeti érzés kohójából került ki. Hasznos ember csak az lehet, aki a nemzeti szervezet tagja. A fajától messzire elszakadt svábság magában soha sem lehet nemzet. Legföllebb csak úgynevezett nemzetiség. A jövőjét illetőleg két lehetőség képzelhető el. Vagy eggyé lesz a magyarsággal és akkor beleviheti speciális faji tulajdonságait a nemzet állami és kulturális életébe, értékesítheti nagy munkaerejét a maga és az emberiség javára, szóval nemzeti életet élhet. Vagy elzárkózik a nemzettől, átalakul a nagynémetség platonikus gyarmatává és akkor az ellenséges földön magára hagyottan tengődő kolónia meddő és szomorú életét éli. A nagy életerő és életkedv, mely a svábokat az erdélyi szászok elvénhedt fajától megkülönbözteti, az előbbi útra terelte őket.

Úgynevezett _nagynémetek_ szórványosan mindig akadtak a Bánságban. Idősebb emberek voltak, akik nem tudták megérteni a kort, részben nyugalmazott határőrvidéki katonatisztek, legkisebb részben pedig Bécsben iskolázott ügyvédek vagy orvosok, akiket elkeserített valamely (rendesen az állami nyelv nemtudásából eredt) mellőzés vagy megbántás. Ezeket azonban soha sem vették komolyan, csak többé-kevésbbé mulatságos alakoknak tekintették. Mivel a délvidéki szerbek is elcsendesültek, az odavaló románok pedig soha sem voltak nyugtalan természetűek, már úgy látszott, mintha a délvidéki nemzetiségi kérdés történelmi emlékké lett volna. Egy idő óta azonban minden megváltozott. A svábok körében a legféktelenebb izgatás indult meg minden ellen, ami magyar. Az agitáció nem folytatása a régi nagynémet különködésnek, hanem más eredetű és más irányú mozgalom. Az úgynevezett _groszdeutsch_-ok, akiknek déli Németországban még lehetnek szórványos híveik, a Habsburgok égisze alatt alapítandó ködös határú nagynémet államszervezetről álmodoztak. Az _alldeutsch_ mozgalom egyenesen a Habsburg-dinasztia ellen irányul. A régi _groszdeutsch_ gondolat német tanárok és írók rögeszméje volt; az új _alldeutsch_ eszme határozottan valami katonai és kereskedői karaktert mutat. Az előbbi délnémet, az utóbbi porosz eredetű. Ez meglátszik híveinek harcmodorán is; a _groszdeutsch_-ok ideálisták voltak, az _alldeutsch_-ok gyakorlati emberek. Az _alldeutsch_ hajót egy a budapesti német főkonzulátusnál alkalmazásban volt tisztviselő bocsátotta vizre. Kormányosai németországi emberek, buzgó evezősei erdélyi szászok. Az ügynökök lapokat és bankokat alapítanak. Mindennel törődnek, mindennel foglalkoznak, ami a szegény népet érdekli. Pénzük is van. Bevallottan magyar lelkű ember nem igen találkozik velük, de a nagy tömeg mindig látja őket. Bámulatos vakmerőséggel és valódi német alapossággal dolgoznak és a siker, melyet máris elértek, ugyancsak bámulatos.

Itt is, ott is fölhangzik a nép köréből a követelés, hogy a magyarosított iskolákat megint vissza kell németesíteni. Egyesek megtiltják gyermekeiknek, hogy maguk közt magyarul beszéljenek. Német színházat akarnak. A községi képviselőtestület pedig vezesse németül jegyzőkönyveit. Egyes városokban német érzésű értelmiség kezd képződni. Ezek kiadták és fölkapták a jelszót, hogy a német a világ első nemzete, mely kulturális képességei tekintetében szédítő magasságban áll a szegény és műveletlen magyarság fölött. Aki pedig magyarul szól a gyermekeihez, az renegát.

Ha így folynak tovább a dolgok, akkor valószínű, hogy rővid öt esztendő mulva féltucat német nemzetiségi képviselőt fognak Budapestre küldeni. Némelyek úgy vélekednek, hogy ez nem nagy baj. «Hadd beszéljék ki magukat, legalább a szemük közé nézhetünk.» De igenis baj! Ha politikai pártszervezetet nyernek, akkor biztosra vehető, hogy minden magyarországi nemzetiségi mozgalom élére fognak állani. A szerb radikálisok és románok máris sűrűn érintkeznek velük és nagy kedvteléssel szemlélik a német mozgolódást. Bevallott céljaik ma még eléggé emberségesek, de minden propaganda önmagát tüzeli és minden nemzetiségi mozgalomnak végső célja valamelyes autonómia, vagyis a nemzet testétől való elszakadás. Megeshetik, hogy évtizedek multán, ha magyar ember végigutazik a Bánság gyönyörű rónaságain, ugyanaz a keserűség facsarja majd össze a szívét, melyet ma Erdélyben érez az ember.

Pesszimisztikus hangokat is hallottam már. «Ha harmincöt évi uralom után ide jutottunk: akkor ez a magyarság csődje!» Nem tudok egyetérteni a pesszimistákkal. Igaz hitem, hogy szeretettel, tapintattal és eréllyel elejét lehet venni a vésznek. Megpróbálom majd kifejteni, minő eszközökkel érte el sikereit az agitáció és mely körülmények vetették meg neki ágyát – akkor talán tisztázható lesz az a kérdés is, hogy minő magatartást kell e különös esetben a magyar államhatalomnak és a társadalomnak elfoglalnia.