IV.

A németországi jingo-lapok _történelmi jogalapról_ is gondoskodtak a keleti propaganda számára. A ködös jogalap két léha állításra támaszkodik, mely utóbbiakat a német sajtó komoly része is valóknak fogad el. 1. Magyarországot német fegyver hódította vissza a töröktől, a németségnek tehát bizonyos históriai joga van az országban. 2. A magyar kultúra német eredetű, a magyarországi németségre nézve tehát saját fölényes kultúrájának föladása és a magyarságba való beolvadás hanyatlást jelentene.

Nézzünk a két állítás szeme közé.

1. A török veszedelem idején a magyarság nemzeti létéért nem harcolt más sereg, csak magyar és délszláv. A német hadak, melyek a törököt kiverték, nem küzdöttek a magyarság nemzeti létéért, hanem a német-spanyol Habsburg-ház hatalmi aspirációiért. Ha rajtuk állott volna, a törökkel együtt kipusztították volna a magyart is. A seregek részben a család szövetségesei, részben zsoldosai voltak, de egyáltalában nem voltak nemzeti seregek, hanem a Habsburgok családi hatalmának fegyverhordozói. A magyarságnak, hogy nemzeti létét biztosítsa, hosszú küzdelmek árán meg kellett törnie a hatalmi állapotot, melyet a Habsburg-seregek itt megteremtettek, valamint a német fajoknak is le kellett előbb győzniök Königgrätznél a Habsburg-ház hatalmi aspirációit, mielőtt nemzetté egyesülhettek. Magyarországot tehát nem a mai német birodalom őse, hanem annak ellensége szabadította meg a töröktől. Miféle logikával akarják már most a Hohenzollern-birodalom sovinisztái nemzetük számára lefoglalni a történelmi akciót, melyet a birodalmukból véres csaták árán kiszorított Habsburgok hajtottak végre?

2. Német eredetű a magyar kultúra? Mindenféle európai kultúra két ősi elemből áll: a görög-latin klasszicizmus és a keresztény szellem összeolvadásából. Ez alkotóelemek egyikét sem teremtette meg a németség. Ő maga is másoktól vette és tovább adta másoknak, akarata ellenére, mint egy világtörténelmi folyamat részese. Az európai műveltség mai formája azonban, maga a modern gondolkozás és annak tudományos és művészi eredményei, tudvalevőleg az olasz _renaissance_ termékei. Ebből indult ki a németség legnagyobb szellemi produktuma is, a reformáció. A németek a modern művelődés italát az olaszoktól vették, mi pedig nemzeti királyaink idejében (főleg Mátyás alatt) ugyancsak olasz forrásból, a Habsburgok korában pedig német vízvezetékekből merítettünk. Ha tehát hálásak akarunk lenni a kulturális szolgálatokért, melyeket nekünk a németség tett, koncedálhatunk nekik annyit, amennyit ma ők koncedálnak az olaszoknak.

A németség, mely hasonlíthatatlanul kedvezőbb történelmi viszonyok közt fejlődött, anyagi és szellemi műveltség dolgában ma sokkal magasabban áll, mint a magyarság. De nem a magyarországi németség, hanem a német birodalmi. Magyarországon csak egy faj van, melynek számbavehető nemzeti kultúrája van: a magyar. Más kultúra itt nem volt, nem lesz és nem is lehet. A kulturális munka céljai mindenütt ugyanazok, eredményei az emberiség közös kincsei, tehát nemzetköziek, de maguk a munka szerszámai nemzetiek, tehát mindenütt mások. Kultúra csak ott van, ahol nemzeti érzés van, mivel a nemzeti érzés a hajtó erő az emberiség nagy műhelyében. Gyarmat-államok, amelyek nem élnek nemzeti életet, anyagilag boldogulhatnak, de fennállásuk külső esélyektől függ, szellemi kultúra dolgában pedig heréi az emberiségnek. Magyarországon nemzeti és kulturális életet csak a magyar faj élhet. Aki elzárkózik a magyarságtól, az elzárkózik magától az élettől is, mert annak exisztenciája meddő passzivitás vagy romboló harc.

Úgy lehet, hogy egyik-másik erdélyi szász olvasóm most szánakozva mosolyog. «Mi a magyar kultúra a miénkhez, a Goethe és Kant nemzetéhez képest?» Ez önámítás, olyanféle, mint mikor a zsidó koldus Rothschilddal azonosítva magát, fölkiált: «Nekünk zsidóknak minden király az adósunk!» A szász köznép éppen csak annyit tud Kantról és Goethéről, mint az alföldi cívis. A művelt szásznak igenis tulajdona Goethe és Kant nemzetének műveltsége, de nekem is tulajdonom. Shakespeare, Dante, Cervantes, Voltaire nemzetének műveltsége is tulajdona minden magyar, szász vagy tót embernek, aki európai műveltségre tett szert. A művelődés kincstára közpréda és mindenki ott állhat be fogyasztónak, ahol kedve tartja. Termelő azonban csak a nemzet műhelyében lehet. Az erdélyi szászság egyrésze kilépett a műhelyből, tehát meddő életet él. Vajjon hol nyilatkoznak meg kultúrális képességeik? Hol a germán fölényük? Évszázadok óta féltékenyen őrködtek jogaik fölött, de azért nem termett köztük egy államférfi sem, akit Deák Ferenccel és más húsz magyarral egy napon lehetne említeni. Városaik alatt örökké tombolt a háború, de a német iskolákban, hol jól ismerik sok magyar hős nevét, nem tudnak szász hadvezérről. Híres iparosok voltak mindig, ott is laknak a Kelet pitvarában, de a nemzetközi versenyben, mely a Balkán piacain folyik, semmi szerepe se jutott a szász iparnak. Kik a mai szász tudósok? Kik a költőik? Kik a művészeik? A magyar országutak szélén termett nóták egész rajokban teszik meg a világkörüli utat, de szász zenéről nem tud a világ, pedig ők híres zenekedvelők. Évszázadok óta konzervatív gondolkodású és vagyonszerző emberek voltak, de egy európai nevű családot, egy országra szóló vagyont nem tudott alapítani egyikük sem. Hol lappang tehát a szász nép sokat emlegetett kulturális fölénye? Nem tudom. A multban, mikor még nem alakultak át a nagy-németség plátói gyarmatává, igen tisztes kultúr-munkát végeztek és ötvösiparuk például világhírű volt. Nem véletlen, hanem a nép lelkében végbement átalakulás eredménye, hogy ez is elvesztette eredetiségét, elkallódott.

Sűrűn hánytorgatják, hogy a magyarság vezető elemei között sok volt mindig az idegen eredetű. Ez az igazság, amelyen nincs mit tagadni, a mi tételünk mellett bizonyít. Nem hiszem ugyan, hogy Hunyadi János oláh eredetű lett volna, de bizonyos, hogy Hunyadi soha sem lehetett volna az egész kereszténység jóltevőjévé és ünnepelt bajnokává, ha megmarad oláhnak. Zrinyi Miklós horvát bán volt, de ha holmi szeparatisztikus elvei lettek volna, nem hagyja az utókorra a nagy erkölcsi kincset, melyet hősies példája képvisel. Buonaparte Napoleonnak és Gambettának is franciának kellett magát éreznie, hogy elvégezhesse világtörténelmi küldetését. Lenau sem lett volna azzá, akivé lett, ha nagyszebeni fővel gondolkozik és besztercei szívvel érez. Petrovicsnak Petőfivé kellett lennie, meg kellett ittasodnia a magyar faj, a magyar föld és a magyar szabadság szeretetétől, hogy szellemi kincseivel megajándékozhassa az emberiséget.

Azt mondhatná nekem egyik szász vagy sváb barátom: «Én azonban nem akarok részt venni semmiféle nemzeti életben, én megelégszem azzal, hogy a német kultúra passzív szemlélője legyek.» Helyes, ez végre is ízlés dolga. Az öncsonkítást, ha nem katonaköteles ember végzi magán, nem kell büntetni. Aki azonban (bizonyos hóbortos muszka szektáriusok példáján) a tömeges öncsonkítást prédikálja a népnek, azt büntetni kell. Az államot ne bántsa, ha a retyezáti pásztor román nótát dudál és ha a szenthuberti sváb németül imádkozik. De az állam nem tűrheti meg, hogy a német imádság és a román nóta védelmének ürügye alatt egész országrészeket elvágjanak a nemzeti élet vérkeringésétől. Az oláh, a tót, a sváb paraszt egy-egy hasznos sejtje az anyaország testének, ha románul, tótul, németül beszél is. Mihelyt azonban e sejtek külön organizmussá tömörülnek, mely önálló életet akar élni az anyanemzet testében: mérges élősdi lesz belőlük.

Ha külső ellenség fegyveres kézzel el akarná foglalni egyik határszéli kopasz hegyhátunkat, habozás nélkül föláldoznók tízezer polgárunk életét és vagyonát, hogy megmentsük a nemzet birtokát és becsületét. Egész állami szervezetünk a külső ellenség ellen való gyors és hathatós védekezésben csúcsosodik ki. Különös, hogy minő nehézkes, komplikált és szegényes eszközök állanak az állam rendelkezésére, mikor belső ellenségek ellen akar föllépni, akik egész virágzó országrészek lakóit készülnek elidegeníteni. Minden állam első főcélja, hogy megtalálja és fejlessze védekező szerveit, melyekkel fönnállását biztosíthatja. Nagy-Britannia hatalma megdőlhet a gyarmatokon, Németországé a kontinens csatamezőin, Magyarországé a nemzetiségi végeken. Anglia nemzeti erejének javát a hajóhadában összpontosítja, Németország a szárazföldi hadseregében, Magyarország azonban jóformán fegyvertelen ott, ahol talpig fegyverben kellene állania. E különös tüneménynek talán az a magyarázata, hogy nálunk eddig különbséget tettek a dinasztia és a nemzet érdekei között és hogy az utóbbiakat alárendelték az előbbieknek. A történelmi fejlődés azonban elenyésztette már a különbséget. Aki ma a magyar nemzeti államot támadja, az szükségképpen ellensége a Habsburg-háznak és valóban ki is lehet mutatni mindennemű nemzetiségi propagandáról, hogy végső céljaiban anti-dinasztikus.

A magyar közvélemény ma mélységes elkedvetlenedéssel érzi, hogy a nemzeti állameszméért folytatott küzdelme nem volt nagyon dicsőséges. Az újonnan közzétett népszámlálási adatok nem csökkentették elkedvetlenedését. A nemzetiségek nem magyarosodnak, pedig sok magyar iskolát állítottak nekik! Közbevetőleg szeretnék itt egy kérdést tisztázni. A tapasztalás azt bizonyítja, hogy iskolákkal a parasztot egyáltalában nem lehet nemzetiségéből kiforgatni. Hadd említsem itt a nagy-britanniai példát. Az 1891-iki népszámlálás szerint Walesben és Monmouthban, tehát a brit birodalom szívében, 508.036 ember lakott, aki egy szót se tudott angolul. Akárcsak a tótjaink, akik ezer esztendeje megmaradtak tótoknak. Mért nem lehet a parasztot nyelvéből kiforgatni? Azért nem, mivel neki nincs szüksége a nyelvre. Munkáját az izmaival végzi, arra pedig, hogy megértesse magát környezetével, elég neki egész életére néhány száz szó. A paraszt az őstermelő és aki vele érintkezik, az jóformán mind utána él, tehát érdekében áll, hogy megtanulja a paraszt nyelvét. Az angol szatócs, ha letelepszik Walesben, megtanulja a welsh nyelvet és a magyar ügyvéd, ügynök, korcsmáros és szatócs, ha boldogulni akar a végeken, megtanul két-háromszáz szót a paraszt nyelvéből. A tót kivándorló Amerikában hamarosan elsajátítja az angol nyelvet. A walesi ember is, ha az új világba vitorlázik, ott angollá lesz. Miért van ez így? Azért, mivel ott nem földmíves, hanem gyári munkás, házaló, szolga és mint ilyennek szüksége van a nyelvre. Az említett néprajzi törvényt ismerve, se keseredem el hazám jövendő sorsán. A paraszt megmagyarosítását nem tartom szükségesnek a nemzeti állam kiépítéséhez; ha az ország értelmisége kizárólag magyar lesz, akkor a nemzetiségi néprétegekből fel-feltörő új elemek is magyarokká lesznek és akkor magyar az állam. Ha a statisztikában az értelmiség fészkeit, a városokat kísérjük figyelemmel, az arány kedvező módon változik a magyarságra nézve. Ami különösen a Dunántúlt és a Bánságot illeti, annak városaiban húsz esztendő óta erősen hódít a magyarság. Hazánk e részben hasonlíthatatlanul kedvezőbb helyzetben van, mint Ausztria. Ott a német Bécs mellett hatalmas nemzetiségi metropolisok virulnak, melyeknek külön nyelvük, külön történelmük, külön arisztokráciájuk, külön műveltségük, sőt külön divatjuk is van.

A magyarosodás kérdését meglehetősen komplikálja a tény, hogy puszta hazafiságból nem tanulnak meg magyarul az emberek. Könnyebben halnak meg a hazáért, semhogy grammatikát forgassanak. Példa rá nem egy negyvennyolcas szabadsághős. Ismertem egy sváb polgárt, aki holtáig sántított a békótól, melyet Haynau rakatott a lábára, tüzes magyar is volt mindvégig, de bizony a magyar köszöntésén kívül nem tanult meg egy magyar szót sem. Az én megfigyelésem szerint az emberek csak két okból tanulnak meg nyelvet: életszükségből és a fényűzés kedvéért. Fényűzésből ott, ahol a magyar nyelv tudása a magasabb műveltség jele, mint például a vidéki vagyonosabb polgárhölgyek körében. Egy városi sváb gazda, akitől egy ízben megkérdeztem, hogy beszélnek-e a gyerekei magyarul, ilyenformán válaszolt: «Beszélnének, de nem engedem meg nekik, mert az nem ilyen szegény embereknek való.»

Miféle eszközökkel lehetne elejét venni a kerekedő vésznek? Tegyünk különbséget az okozati és a szimptomatikus gyógyítószerek közt.

Első a _jó közigazgatás_. Azt hiszem, az ország többsége ma már tisztában van vele, hogy ezt csak a nagy reformmal, a közigazgatás államosításával lehet elérni. A délvidék mai közigazgatási apparátusa – elsősorban a városi autonómiákról beszélek, de itt tisztelettel kiveszem Temesvár városát – vidékies pártcsoportok játékszere, mely állandó megalkuvásokkal, elsimításokkal és kétértelműségekkel tengeti opportunus életét. Ez a szervezet a nemzetiségi kérdésben akaratlanul félrevezeti a kormányt is, a közönséget is, a mellett átlag gyalázatosan rosszul adminisztrál és több virágzó várost az adósságok feneketlen posványába döntött. Egy lefelé független tisztviselői kar, mely nemcsak opportunitásból, de meggyőződésből is magyar, egy becsületes és képzett tisztviselői kar már társas befolyásával is hatalmas fegyvere lehetne a magyarságnak. A kormánynak módjában volna, hogy tisztviselőinek elitjét küldje a fenyegetett vidékre és míg most a legtöbb esetben az üldözés gyülöletes politikáját kénytelen folytatni, akkor valahára preventív politikát csinálhatna. Minden egyes nap, mely az államosításig elmúlik, halasztás, melyet ellenségeinknek a fegyverkezés céljából adunk. Az okozati gyógyítás eszközei közé sorolhatjuk a helyes _gazdasági politikát_ is. Ismétlem: az út a sváb paraszt szívéhez a gazdaságán át vezet. Aki megvédi a birtokát, könnyit a terhein, vagy akár csak érezteti vele rokonszenvét, az nagy befolyásra tehet szert nála. A svábok közt erős az egyesületi szellem. Ha a kormány – a hazafias sváb értelmiség igénybevételével – elősegíti a fennálló gazdasági egyesületek működését és új egyesületek megalakulását, közvetetlen nagy befolyást szerezhet a nép szélesebb rétegeire.

Úgy tudom, hogy a földmívelési kormány tetemes segítségben részesít néhány egyesületet. Igen fontosnak tartanám, hogy az egyesületeket a szász propagandával szemben nyilt állásfoglalásra ösztönözzék. Valószínű ugyan, hogy egyik-másik egyesületben szakadás fog beállani, de bizonyos, hogy a lappangás és elsimítás rendszerének, melyet az egyesületek egyrésze máig követ, csak a propaganda látja hasznát.

Szükséges továbbá, hogy gond fordíttassék a meglevő _németnyelvű néplapok_ fejlesztésére, esetleg arra, hogy újak alapíttassanak. Egy olcsó és jó napilap (lehetőleg kétfilléres kis újság), mely kimondottan parasztlap, rendszeresen foglalkozik a kisbirtokost érdeklő kérdésekkel, mely nem elégszik meg általános hazafias szólamokkal, hanem a helyi viszonyokhoz mért okos nemzetiségi politikát csinál és kíméletlen harcot folytat az úszítók ellen, nemcsak hazafias kötelességet végezne, de talán még jó vállalkozás is lehetne. Föltétlenül szükséges, hogy az idegen földről a Bánságba szakadt agitátorok, akik kenyérkeresetből izgatják a népet minden ellen, ami magyar, _eltávolíttassanak_ a déli vármegyékből. A magyar közjog nem zárja ki az ilyen kitiltást, igaz azonban, hogy a hiányos kormányintézkedések alapján fejlődött gyakorlat csak a közbiztonságra veszedelmes és keresetnélküli egyénekre vonatkozik. Azok a szellemi proletárok azonban, akik ma a délvidéken csavarognak, jóval veszélyesebbek az állam közbiztonságára, mint egy szociálista apostol, életüket pedig gyanús eredetű pénzforrásokból tengetik. Szabadelvű ember vagyok, de semmiféle doktrinér-liberálizmus nem akadályozhat meg abban, hogy örömmel ne fogadjak egy törvénynovellát, mely a büntetőbíróságot vagy esetleg a rendőrbíróságot fölhatalmazza arra, hogy ilyen békétlenkedőket kitiltson egy-egy járás területéről.

Szükségesnek tartom azt is, hogy a kereskedelemügyi kormány olyan lapoktól, amelyeknek egész irányából kitűnik, hogy céljuk az államellenes lázítás – különösen olyan esetekben, mikor ezt a bíróság is konstatálta már – _vonja meg a postai szállítás jogát_.

A magyarság nem vesztett még csatát a küzdelemben, melyet az egységes nemzeti államért folytat, hanem meg sem ütközött még. Ha azonban fönn akarja tartani erkölcsi hatalmát az országban, fegyverkeznie kell. A délvidéki nép, még annak megtévelyedett része is, minden körülmények közt igényt emelhet az anyanemzet szeretetére. De éppen ez az előrelátó szeretet teszi kötelességévé a magyarságnak, hogy a hatalom minden eszközével kipusztítsa a hajdani Bánság földjéről a fölbérelt kútmérgezőket.

(1902.)

NIKITA ÉS NÉPE

A balkáni politikusok mind imperialisták. Minden népszerű balkáni politikának végső, merész ideálja a mostani helyzet feldöntése és a balkáni császárság felélesztése. Miféle császárságé? Tulajdonképpen nem kevesebb, mint négy különböző történelmi alapokon álló és egymással versenyző császárságról lehetne szó. A mohamedánok, a görögök, a bolgárok és a szerbek császárságáról. A mohamedánoké beteg és az erőgyüjtés munkájával van elfoglalva. A görögökét kiábrándították önmagából a történelmi események, de azért Hellas és az ottomán birodalom görögjei nem felejtették még el, hogy szabadságharcuk idején a Dunáig terjedő keletrómai birodalom visszaállításáról álmodoztak. A bolgárok a Konstantinápoly faláig terjedő Simon-féle nagy Bolgárországról, a szerbek pedig Dusán cár birodalmáról ábrándoznak. Az ortodox szerb eszmének két őrzője is van: Szerbia és Montenegró. Az ő testükbe fájó tövisként szúródik a katolikus horvát eszme. A balkáni politika vezérmotivumainak tömege ezzel még nincs kimerítve. Románia élesen szemmel tartja a kucóoláhokat, Albániából pedig egy nagyjövőjű és mindenkire nézve egyaránt kellemetlen nemzeti eszme kezd fegyverkezni. Hogy a balkáni népek hogyan képzelik az egymással való végleges leszámolást, azt a gyakorlatban már megmutatta a macedóniai bandapolitika. Mindegyik nemzet nyilván el van rá tökélve, hogy szükség esetén gyökerestől ki fogja irtani a többit. Szinte lehetetlenné teszi balkáni kérdésekben a tisztánlátást az a körülmény, hogy az odavaló politikusokon még nagyon megérzik a török cselédszobák morálja és hogy a legtöbb balkáni ember tulajdonképpen háromféle politikát hirdet: hivatalos, érdek- és érzelmi politikát. Ime egy példa: A katolikus albán hivatalosan a török állameszme híve, érdekből – mivel búsásan megfizetik érte – az osztrák-magyar politikát szolgálja, a szíve mélyén pedig Szkander bég független Albániájának visszaállítását óhajtja.

Igen jellemző példája a tömeges érdekösszeütközésnek Bosznia és Hercegovina mai helyzete. Törökországon és a monarchián kívül Szerbia és Montenegró is igényeket emelnek a két tartományra. A két szerb dinasztia most együttesen fordul a közös ellenség ellen, maguk között azonban sohasem fogják tisztázhatni ellentétes érdekeiket. A monarchián belül pedig külön-külön aspirációi vannak Magyarországnak, Ausztriának és a horvátoknak.

Kétségtelen, hogy az egész félszigeten mint politikus és ember a legerősebb és legérdekesebb jelenség I. Nikola, Montenegró fejedelme, akit nálunk Nikitának szokás nevezni. A csekély erőforrásokhoz mérten, melyek felett rendelkezett, szinte hihetetlen sikereket tudott elérni. Egész élete jóformán a sikerek láncolata. Nemzetének ősi ellenségét, a törököt, tizenkét véres nagy csatában és hatvan kisebb ütközetben győzte le. Tizezer négyszögkilométernyi földet hódított és ma négyszer annyi alattvalója van, mint volt uralkodása kezdetén. A szegény vladikák utóda ma európai dinaszta; két leánya az orosz császári család tagja, a harmadik pedig Itália trónján ül. A szerbek Ujvidéktől a Rigómezőig rajongó lelkesedéssel dicsőítik Nikolát, aki romantikus idők hagyományai szerint kardjával és lantjával szolgálja a szerb faj nagyságát.

Bizonyos, hogy Nikola fölényes elméjű, vasenergiájú és kiválóan szerencséskezű ember. Az is bizonyos, hogy vérbeli képviselője a balkán politikus típusnak, azaz ravasz, kétszínű, eszközeiben nem válogató, a pillanatnyi szükséghez képest hol erőszakos a vérengzésig, hol opportunus a meghunyászkodásig. Szóval Macchiavelli iskolájából való fejedelem és mint ilyen, megvetője az embereknek.

Nikola körülbelül huszonöt esztendővel ezelőtt érte el hatalmának és népszerűségének tetőfokát. Akkoriban világosan kidomborodott a montenegróiak különös és merész nemzeti programmja. Ők nem tekintik magukat véglegesen megalakult nemzetnek, csak a nagy szerb nemzet töredékének, az eljövendő szerb császárság gárdájának. Ez a gárda egyelőre talpig fegyverben áll a kopár Lovcsen-hegyen, de rövid idő kérdése csak, hogy elfoglalja ősei örökségét, mely az Adriától az Al-Dunáig terjed. A kicsi és koldus-szegény nemzetet valami csodálatos, szinte megható arisztokratikus önérzet jellemzi. Ők tudják és felette sűrűn emlegetik is, hogy a rigómezei csata után, midőn összeomlott a szerb birodalom és az egész Balkánt elnyelte a pogány áradat, csak Montenegró hegyei emelkedtek ki a szabadság szigeteként az özönvízből. A gyöngék meghódoltak, rájákká vagy renegátokká lettek, a délszlávság elitje azonban felvonult a hegyekbe és megőrizte szabadságát akkor is, mikor már Budán is török volt az úr. 1768-ban 120.000 török és 20.000 velencei vonult Cettinye ellen, de a vladika maroknyi csapata szétverte őket. 1805-ben leszállnak hegyeikből és elfoglalják az egész Bocchet a franciáktól. 1861- és 1862-ben megint több török hadsereget semmisítenek meg. Azután jön az 1876-iki dicsőséges háború.

Nem csoda, ha a maroknyi nép Isten kiválasztott népének hiszi magát és rendületlenül bízik világraszóló küldetésében. Keleties fantáziájuk elhiteti velük, hogy ők semmisítették meg a török világhatalmat és hogy ők a velencei köztársaság és I. Napoleon legyőzői. Nekik semmi sem elérhetetlen. Ők a világ legkülönb harcosai. Ha európai hadseregről van szó, kicsinylően mosolyognak. A németek? Az osztrákok? Idejöjjenek, ha mernek. Még a cettinyei kis fogadó szolgája is, ha idegeneket kalauzolt a sívár fővároskában, naív önérzet hangján mondta: Nekünk nincsenek palotáink, mert mi a hősök nemzete vagyunk.

A nyolcvanas évektől fogva azonban lassú, de nagy fordulat állott be a crnagorcok lelkivilágában. A modern kor felhatolt a kopár hegyek közé is és ez a kor tudvalevően megölője minden romantikának. A montenegróiak a hétköznapi élet sanyarúságai közepett kezdtek kiábrándulni hősi mámorukból. Súlyos gazdasági válságok siettették a kiábrándulást, mely akkor érte el tetőfokát, mikor Montenegró mindenható protektora, a fehér cár rettenetes vereséget szenvedett a japánoktól. Ezt a váratlan és hihetetlen vereséget vérző szívvel fogadta minden szerb. Úgy látszik, bizonyos segélyforrások is kiapadtak akkoriban, mert a feketehegyek között azóta a szürke nyomorúság az úr. A török végeken rendezett, búsásan jövedelmező portyázások ideje végleg elmult. A talpig fegyverben álló nemzetet agyon untatta és megnyomorította a harmincéves béke. Kómikusan jellemző, hogy a rablólovagok fiai mindenáron «modern fürdőhelyeket» akartak alapítani. Párizsban erre azt mondanák: az operett kerülgette a feketehegyeket. A fejedelemség összes állami bevételeit akkoriban hatszázezer forintra becsülték! Ebből a nyomorúságos összegből kellett az egyre fokozódó állami kiadásokat és az udvartartás költségeit fedezni. Nikola népszerűsége rohamosan hanyatlani kezdett. Néhány szókimondó vajda, akit a fejedelem balkáni módon akart elnémítani, külföldre menekült és dühös rágalmak záporát zúdította Cettinye felé. A fejedelem, hogy kitérjen az elkerülhetetlen adóemelések ódiuma elől, alkotmányt adott népének. Az alkotmányos élet Montenegróban is odavezetett, ahová eddigelé minden szláv államban: a pártok irtó hadjáratához, összeesküvésekhez és államcsinyekhez. A fejedelem Olaszországtól várta a gazdasági megváltást. Olasz tőkepénzesek segítségével behozta az állami dohánymonopóliumot és sokféle gazdasági előnyt biztosított az olaszoknak. Az élelmes idegenek inváziója kimondhatatlanul felháborította a népet. Minden egyes montenegrói munkakerülőből egy-egy Petur bán lett, aki mosdatlan szájjal szidta a «külhoniak hálójába került» fejedelmet. A dinasztia tekintélyének lejáratásához nagyban hozzájárult a gőgös és különcmodorú Daniló trónörökös is.

Ilyen volt a Petrovics-Nyegus-dinasztia helyzete, mikor bekövetkezett Bosznia és Hercegovina annexiója. Az éleseszű és elszánt Nikola rögtön megragadta az alkalmat, hogy visszahódítsa veszendő népszerűségét. Egyszerre kitünt, hogy minden bajnak, nyomorúságnak a gyülölt «svába» az oka. A lobbanékony crnagorcok ezt rögtön elhitték és megértették. Ami gyülölet és elégedetlenség forrongott a kis országban, az ízzó lávafolyamként törtet Ausztria felé. Egész Montenegró most megint talpig fegyverben áll. Régi hősi énekek akkordjai visszhangzanak a hegyekben és az ifjúság megmámorosodott régi nemzeti dicsőségétől. Senki sem beszél most a fejedelem gyanus pénzmanipulációiról, az olaszok arcátlanságáról, a dohánymonopóliumról és Daniló herceg izetlenkedéseiről. Mindenki a nemes montenegrói faj történelmi küldetéséről beszél, szaval és dalol.

Kétségtelen, hogy az egész agitációt maga a fejedelem irányítja és kétségtelen, hogy a furfangos Nikola ezúttal is tudja, mit akar. Nikola igen jól ismeri a nagy aránytalanságot, mely az ő országának és a szomszéd monarchiának erőforrásai között van. Ő azt is tudja, hogy a mai montenegrói nép többé nem az, mely valamikor ellenséges hadseregeket semmisített meg. Harminc esztendő alatt új nemzetség nőtt fel, mely nem kalandos vitézek, hanem szántó-vető kisparasztok módjára nevelkedett és mely a fegyvert csak férfias dísznek viselte, de nem igen használta. A féktelen gárda-önérzet megvan még a crnagorcokban, de apáik edzettsége és félelmetes gyakorlottsága a tömeges emberölés művészetében nincs meg bennük. Kitünő katonai anyag, egészben azonban csak népfölkelők. A fejedelem azt is tudja, hogy egy modernül felszerelt és fegyelmezett hadsereg egészen más segédeszközök felett rendelkezik, mint a régi jó idők török hadseregei, amelyeknek vezérei különös előszeretettel lepették meg magukat álmukban.

Mindazonáltal nincs kizárva, hogy a biztos vereség tudatában is belemegy a hadi kalandba, ha dinasztiájának érdeke úgy kívánja. Ilyen eset pedig könnyű szerrel elképzelhető. A háború mindig jó levezető csatornája volt a belső elégedetlenségnek. Néhányezer montenegrói otthagyná ugyan a fogát, de Nikola nem az az ember, aki ilyesmin megakadna. Az óriás túlerővel szemben folytatott guerilla-háború, ha Montenegró legyőzetésével végződnék is, alkalmat ad újabb hőstettekre és újabb legendákra és friss babért fon a fejedelem őszülő feje körül. A dinasztia exisztenciáját semmiképp sem veszélyeztetné, arról majd gondoskodnék az orosz és az olasz rokonsággal élén az úgynevezett európai koncert. Az pedig egészen bizonyos, hogy az izgága néppel megrakott kopár hegyeket még a győztes ellenfél sem óhajtja elvenni.

A fejedelem ezt tudja és számít rá, hogy Bécsben is tudják. Bécsnek ma nagyobb érdeke, hogy kerülje a háborút, mint Montenegrónak, és lehet, hogy Bécs hajlandó ezt a körülményt honorálni. Ha a honorárium olyan lesz, hogy Montenegrónak haszna lesz belőle, akkor a fejedelem könnyű szerrel le fogja csendesíteni a felizgatott hegyi sasokat, és újból, mint a szerbség hatalmának öregbítője fogja magát ünnepeltetni.

(1908.)

ATHOS, PORTHOS, ARAMIS

– A TEGNAP HŐSEI –

1.

A három széphangzású név, amelyet cikkem fölé írtam, a nagymamák korában visszhangra talált minden «nyájas olvasó» szívében. Három regényhős neve volt, a nevek Öreg Dumas _Három Testőre_ révén világhírre tettek szert.

A nyolcvanas években három magyar úriember adoptálta e neveket és bizony mondom, volt hármukban annyi szellem, mint a Dumas _mousquetaire_-jeiben. Annyi tehetséggel, amennyi beléjük szorult, egy új császárságot lehetett volna alapítani, esetleg meg lehetett volna buktatni egy régi királyságot. Talán csak a magyar sors, a vidékiesség átka, amely akkor még ráborult az egész országra, volt oka annak, hogy ragyogó képességeikhez méltó pályát egyikük futott csak meg.

A magyar Athos, Porthos és Aramis: Szemere Attila, Thallóczy Lajos és Pulszky Károly.

Talán akad még krónikás, aki megrajzolja arcképüket, én csak egypár epizódot akarok papírra vetni, amely jellemzi őket is, némileg a kort is, amelyben éltek.

2.

Szemere Attila fia volt a 49-es miniszterelnöknek, Szemere Bertalannak. A párizsi emigrációban született. Délceg megjelenésű, szikrázóan elmés és miként az emigráns-csemeték általában: kissé kalandos hajlamú ember volt. Nem igen ismertünk nála érdekesebb és mulatságosabb embert. Születésénél és tehetségénél fogva arra érzett magában hivatást, hogy a nemzet vezérei közt szerepeljen, az ő bohém vére azonban eleve elgáncsolta nagyratörő terveit. Ezt ő maga is tudta és ezért maró szárkázmusza mögött a csonkaszárnyú sas melanchóliája lappangott.

A pénzt, amit örökölt, arra használta, hogy körülutazza a világot. Különösen a távoli Kelet, India, Kína és Japán vonzották. Később, mikor pénz nélkül hazajött, újságíró, majd országgyűlési képviselő lett, – mi más is lehetett volna?

Fényűző életet élt, akár egy renaissance-fejedelem, olykor százezrei voltak, gyakran üres volt a zsebe, de azért mindig nagyúr maradt. Nem szabad elfelejtenünk, hogy abban az aligmult korban a jó nevelés követelménye volt a pénz megvetése. Aki számolni tudott vagy pláne takarékos ember hírében állott, azt nem is tekintették igazi gentlemannek.

Megtörtént egyszer, hogy Szemere Attila, aki éppen a sovány esztendők időszakát élte, reggeltől-estig kétségbeesett szívóssággal szaladgált pénz után. Nagynehezen sikerült is kapnia. Este vacsorát adott jóbarátai számára, ahol minden teríték mellett egy-egy porcellánvödörbe ültetett szőlőtő állott, telve pompás fürtökkel. Minden vödörhöz egy-egy ezüst olló volt mellékelve, hogy legyen mivel felaprózni a szőlőt. Notandum est: ez február havában történt. Most már tudták a jóbarátok, mire kellett olyan sürgősen a pénz.

3.

Thallóczy Lajos kiváló történettudós volt, később a Tudományos Akadémia tagja lett. A közös kormány szolgálatába lépett és mint Kállay Béni kedvenc tanítványa balkáni specialistává képezte ki magát. Szép karriert csinált, az uralkodóház családi levéltárának igazgatója és titkos tanácsos lett. Midőn váratlanul meghalt, a központi hatalmak által meghódított Szerbia kormányzója volt.

Pulszky Károlytól hallottam, hogy Thallóczy gyors előremenetelét elsősorban albániai viselt dolgainak köszönhette. A kevés európai emberek egyike volt, akik tökéletesen megtanulták az albán nyelvet. A bosnyák okkupáció idején mint a monarchia titkos emiszáriusa azon fáradozott, hogy a katolikus albántörzseket a montenegróiak ellen uszítsa. A fekete hegyek sasai ugyanis hajlandóságot mutattak, hogy megsegítsék a bosnyákokat és azért nem ártott, hogy otthon, illetőleg az albán határon, foglalkoztatják őket. Thallóczy akkoriban mint ferencrendi barát élt az albánok közt. A suba alatti küzdelemnek, amely közte és némely orosz emiszáriusok közt folyt, az volt egyik epizódja, hogy Thallóczy tüdőlövést kapott, amelyből hosszabb betegeskedés után szerencsésen fölépült, az orosz főemiszárius pedig fejlövést kapott, amelyből sohasem épült föl többet.

Ez a nagyeszű és nagyenergiájú ember, aki Bécsben jólelkű pátrónusa volt minden rászoruló magyar embernek és minden magyar ügynek, különös kedvét lelte abban, hogy a legcinikusabb álarcban lépjen a nyilvánosság elé. Például: még kegyelmes úr korában is szívesen vette, ha pincérek és hivatalszolgák lengyel zsidónak nézték és mivel kitünően beszélte a _jiddisch_ dialektust, egyébként pedig vörös körszakált viselt és igen rosszul öltözködött, ezt az örömöt elég gyakran meg is szerezték neki.

4.

A triumvirátus harmadik tagja Pulszky Károly volt, Charly, ahogyan bizalmasai nevezték. Azt lehetne mondani: annak a kornak előkelőségei csak kivételesen születtek otthon, nagyobb részük azokban az idegen nagyvárosokban látott napvilágot, ahol a 49-es emigráció fészkei voltak. Ha Szemere Párizsban, akkor Pulszky Londonban született.

Fia volt Pulszky Ferencnek, a szabadságharc nagyszerű diplomatájának és publicistájának, aki mint archeológus is világhírre tett szert és akinek karakterisztikus torzképe, Podmaniczky Frigyes báró karikaturája mellett, évtizedeken át dominált a budapesti élclapokban.

A kicsi, szinte leányosan finom és karcsú alakú Charly volt korának talán legzseniálisabb műértője. Az ő igazi birodalma ugyan a renaissance volt, de azért csodálatos intuicióval igazodott el az összes korok és nemzetek művészetének labirintusában. A zsibárusbolt zugában rozsdásodó, összevissza görbített rézgombolyagban ő megismerte a kincseket érő antik tripust; az ócska olajmázolmány alatt megsejtette az átfestett prerafaelita műremeket; olasz kisvárosok zegzugos tömegkvártélyaiban ő lebontatta a közfalakat, hogy rég feledésbe ment termeket rekonstruáljon és halhatatlan szépségű falifestményeket kaparjon ki a mész alól.

Pulszky Károly az állami Esterházy-gyüjtemény igazgatója és egy időben országgyűlési képviselő is volt. Miként negyvennyolc előtt a táblabírói cím, úgy abban az időben a mandátum adott komoly hátteret minden szabad életpályának.

5.

Athos, Porthos és Aramis elhatározták, hogy együtt fognak lakni. Közös lakást bérelnek, vagy még jobb lesz, ha közös költségen egy kis villát építenek maguknak. (Az ilyet hozomra és amortizációra is meg lehet csinálni, mondta Szemere, a triumvirátus pénzügyi kapacitása.) Nekiültek és elkezdtek tervezgetni. Nagyon alapos megbeszélések folytak köztük és arról a kérdésről, hogy a pipázó kandallója fölött gobelin vagy alabástrom-, esetleg színezett márvány-dombormű ékesítse-e a falat, hetekig tartó szenvedélyes viták folytak. Végül az utolsó szögig elkészült a ház. Természetesen papíron. A legjelentéktelenebb részletről sem feledkeztek meg, éppen csak _egy_ kérdéssel nem értek még rá foglalkozni: honnan veszik a pénzt? De hiszen majd azt is kimódolják valahogyan…

Egyik építészbarátjuk elkérte a terveket és lelkiismeretes költségvetést készített az építkezésről és a bútorzatról. A villa, amely időközben gigantikus márványvárrá növekedett, 45,000.000, azaz _negyvenötmillió arany forintba_ került volna. Jóval többe, mint akár a pesti Országház, akár a lipótvárosi Bazilika, nem is szólva afféle vityillókról, mint a Villa Albani, vagy a Borghese.

Midőn a három testőr meghallotta ezt a csillagászati számot, vérmérsékletükhöz képest különféle módon reagáltak rá. Thallóczy kacagott, Pulszky elszomorodott, az örök optimista Szemere Attila pedig azt mondta: Majd beszélek bankár-barátaimmal!

Nem építették föl a villájukat, pedig ez lett volna az öt világrész legszebb lakóháza. Éppen abban érvényesült a magyar stílus, hogy sohasem építették föl. A bútorzat inventáriumának egyik darabját azonban mégis beszerezte Pulszky Károly. Egypár gyertyára való sapka volt, antik csipkéből. Egyik párizsi antikvárnál vette, párját ötszáz jó frankért.

6.

Akkoriban jóformán senkinek sem volt pénze az országban. Akinek a szabályt megdöntő módon mégis találkozott ilyesmi a zsebében, az sietve eldobálta, mintha undorodnék tőle. Ez különben már a magyar középosztály pusztulásának fejezetébe tartozik.

A Szemere vagyonát megdézsmálta valami gyám. Attila úr ezért igen megneheztelt rá, bár sohasem jutott eszébe, hogy büntető följelentést is tehetne az öreg ellen. A Pulszkyak dominiuma a szabadságharc után addig volt a bécsi kormány kezén, míg a fejedelmi szécsényi kastély a kéményig elmerült az adósságokban. Pénz tehát nem volt.

Athos, Porthos és Aramis akkoriban, pénzbajaik enyhítése céljából, közös uzsorás ügynököt tartottak, annak ugyan magának sem volt pénze, hallomás szerint azonban olykor tudott volna szerezni. _Fiatal Kasztlnak_ hívták és fia volt az _öreg Kasztlnak._ Az öreg a maga idejében hirhedett pesti pióca volt, de a fáma szerint belepusztult abba a szerencsétlen rögeszméjébe, hogy ki akarta uzsorázni a három testőrt. Ugyancsak a fáma szerint a halálos ágyán a három jóbarátra hagyta fiát, azok vállalták is, aminek az lett a következménye, hogy a fiatal Kasztl abbahagyta a szolíd uzsorás életét és gavalléros lumpéletre adta magát. Az orfeumban és a kávéházban rendesen a szomszédasztalnál ült, ha pedig fizetésre került a dolog, akkor a három testőrök asztala felé bökött, jelezvén, hogy szomszédban rejlik az elégtétel.

A fiatal Kasztl azzal igyekezett magát hasznosítani, hogy pontos rováson tartotta a különböző váltóesedékességi terminusokat; ilyen kritikus napokon beloholta a várost és nem nyugodott, míg rendbe nem hozta az összes prolongálásokat.

Váltózsiránsok dolgában akkoriban nem igen jöttek zavarba az emberek, hiszen a jótállást úgy kérték és adták egymásnak az utcán, mint ma a szivartüzet. Akkor történt meg az az eset is, hogy valaki a Nemzeti Színház társalgójában egyik kitünő művésznőhöz lépett és papírlapot meg írótollat tett eléje.

– Nem, – tiltakozott ő nagysága, – százszor megmondtam már: senki fiának nem írok alá több szabadjegykérvényt!

– Ez nem szabadjegykérvény, hanem váltó – világosították föl.

– Ja, az más! – és odakanyarította nevét a bélyeges blankettára.

7.

A krónika följegyezte, hogy a fiatal Kasztl megjelent egyik hónap elsején az öregúrnál, Pulszky Ferencnél, és különböző aláírandó ürlapokat rakott eléje az asztalra. A méltóságos úrnak azonban ezúttal valami pedáns rohama lehetett, mert orrára tette a cvikkert és mindenáron tudni akarta, miféle váltókról van itt szó.

– Hát ez a kétszázforintos micsoda? – rivalt rá Kasztlra.

– Ezt a váltót Szemere Attila úrnak zsirálja a méltóságos úr.

Nahát ez több volt a soknál! A méltóságos úr az asztalra csapott:

– Nem fogom aláírni! Hogy jutok én hozzá? Hiszen nem is ismerem azt a Szemere Attilát!

– Nem baj, – vélekedett az ügynök, – ő sem ismeri a méltóságos úrat és mégis negyvenezer forintig zsirál méltóságodnak.

Erre aztán az öregúr nem szólt többet, hanem mérgesen odarajzolta a nevét.

8.

Miként Napoleon granátosa a marsallbotról álmodott, úgy a nyolcvanas és kilencvenes évek ifjúságának is volt egy kedves álomképe: szétrobbantani a montekarlói bankot! Nemcsak a haszon, hanem a dicsőség kedvéért is, mert hiszen akinek sikerülni fog, arról hőskölteményeket fognak zengedezni a riporterek.

A mi triumvirátusunk is foglalkozott a gondolattal, de komolyabban, mint a többi szélkakas, mondhatnám tudományos alapon. Volt egy rulettbankhoz való fölszerelésük, azt egész télen át üzemben tartották. Hozomra játszottak milliós differenciák mellett, az eredményt mindig gondosan följegyezték. Igy aztán ellenmondást nem tűrő bizonyossággal kitünt, hogy abban a szeszélyes útban, amelyet a körbe vágtató szerencsegolyó a piros-fekete mezőkön megtesz, igenis van logika és rendszer. Most már tovább lehetett menni egy lépéssel és matematikai alapon ki lehetett számítani: hogyan kényszeríthetjük szolgálatunkba az úgynevezett véletlent.

Szóval: kitaláltak egy rendszert és a szisztémájuk csalhatatlan volt, ami abból is kitetszett, hogy most már minden héten annyiszor robbantották föl a saját rulett-bankjukat, ahányszor akarták.

Kora tavasszal egyikük elutazott Montekarlóba, tárcájában mindazzal a pénzzel, amit hárman csak föl tudtak hajszolni. Az eredmény lesujtó volt, négy nap mulva már távirat érkezett: «Semmim sem maradt, küldjetek útipénzt». Rákövetkező és harmadik tavaszon hasonló dolgok történtek az azúros tengerparton. A rendszer, amely Budapesten kifogástalanul bevált, odalenn mindig csütörtököt mondott.

– Valamit kellene csinálnunk, nehogy minden pénzünk Montekarlóba vándoroljon – indítványozta az egyik.

A másiknak, nem tudni melyiknek a három közül, volt egy kitünő ötlete:

– Legjobb lesz, ha leutazunk és nyilvánosan fölpofozzuk a játékbank igazgatóját.

– És az mitől jó?

– Ilyen botrány után örök időkre kitiltanának minket a monakói fejedelemség területéről és ez lenne egyetlen módja annak, hogy megmaradjon a pénzünk.

Az ige azonban nem öltött testet és ezt sajnálni lehet, mert ha elcsattan a pofon, nagy öröm lett volna Európában, de talán Amerikában is.

9.

Kasztlnak, a triumvirátus állandóan szerződtetett uzsora-ügynökének, néhanapján mégis sikerült egy kis kölcsönt közvetítenie. Igaz, hogy készpénzt elvből nem adtak az akkori uzsorás urak, inkább csak _árut_, amit aztán Kasztlnak kellett pénzzé tennie.

Tehát sikerült kölcsönt közvetítenie. Az áru Pozsonyból jött úgynevezett _cülnin_, a Dunán úsztatva. Különböző okokból kívánatos lett volna, ha sikerül az üzletet gyorsan, lehetőleg azonnal lebonyolítani és a fiatalok kimentek a pesti Vámházhoz és ott várták növekedő türelmetlenséggel a cülnit. Este felé megjött. Impozáns nagy hajó volt. Kasztl a hajó orrán állott, büszkén, mint Nelson admirális és a kalapját lengette. Végre, hosszú cihelődés után kikötött. Athos a hajóra rohant.

– Miféle áru? – kérdezte izgatottan.

– Jó áru, nagyon jó áru! – nyugtatta meg az ügynök.

A cülnin néhány száz új fakoporsó volt. És így egy időre a halottakat is bevonták hitelügyleteikbe.

10.

A triumvirátus egyik-másik tagja sűrűn mutatkozott Kasztl társaságában a Rózner-kávéházban. Hogy hol volt a Rózner? Ti fiatalok nem tudtok semmit a világon! Tehát a Rózner ott volt a Károly-kaszárnya sarkán, szemben a luteránus templommal. Este női zenekar játszott a Róznerban, ami az arany- és a talmi-ifjúság némely tagját odavonzotta, nappal azonban egész szolid hely volt, akkor vén uzsorások ültek a márványasztalok körül, kapucinerezve, tártlizva és a gavallér-váltókat kínálgatva egymásnak.

A fiatal urak tehát odajártak, nem mintha pénzt remélhettek volna az uzsorásoktól – az ő hitelük éppen akkor fenékig kimerült, – de hát jól esett messziről is látniok a huszonöt percentes oroszlánokat. A párizsi Maximba és az ostendei kaszinóba is elmennek az emberek szép nőket nézni, még ha a vagyoni viszonyaik nem is engedik meg nekik, hogy közelebbről is tiszteljék a szóban forgó nőket.

Egyszer, amint ott ülnek, Kasztl hirtelen lerántja kalapját egy savanyúképű vén ember előtt.

– Tetszik látni azt az öreget? Ő a híres Deutsch! Legalább is egy millióig áll.

Athos rendületlenül optimista volt és odaszólt Kasztlnak:

– Maga kérhetne nekem ezer pengőt!

Kasztl keserű mosollyal legyintett. De valahogyan ő is már az urak bohém filozófiájának hatása alá kerülhetett, mert hirtelen fölkelt és azt mondta:

– Mért ne kérjek? Igenis kérek! Mert mi történhetik velem? Legföljebb nem ad!

És már ott is ült az öreg Deutsch asztalánál.

– Deutsch úr, jó üzletet ajánlhatok. Ezer forintot lehetne elhelyezni gavallérváltóban. Biztos pénz, jó kamat!

– Ki az illető? – kérdezte Deutsch látható bizalmatlansággal.

– Nagyságos Szemere úr.

– Der Ottila? – szörnyülködött Deutsch németül.

– Igen, ő!

Mi történt ekkor? Deutsch úr úgy látta, hogy ez a _nimand_, ez az incifinci kis ügynök ugratni merészli őt, a komoly tőkepénzest. Annyira dühbe jött, hogy szó nélkül pofon legyintette Kasztlt.

És Kasztl? Az ügynök sem szólt semmit, hanem fölkelt és hideg arccal visszaült ügyfelei asztalához. Csak nagysokára fakadt ki keserű hangon:

– Na mondhatom: sokra vitték az urak!

11.

Életük expozicióját maguk csinálták meg Athos, Porthos és Aramis, jókedvűen, elmésen, könnyű szívvel, – az ember megesküdött volna rá, hogy vígjáték lesz belőle, de aztán jött a titokzatos dramaturg és tragédiára fordította a szellemes komédiát. Mert hiszen mindenféle verőfény és jókedv csak rövid moratórium, amit a sors engedélyez. A triumvirátusnak mind a három tagja tragikus módon halt meg.

Szemere Attila egy napon valami reumás fájdalmat érzett. Nem először életében és ő tudta is a gyógyszerét. Forró fürdőt kell ilyenkor csináltatni és öt percig benne ülni. Bele is ült szegény Attila, de kijönni többé nem tudott, úgy kellett kiemelni, mert öt perc mulva már halott volt. Szívszélhüdést kapott.

Férfikora delén ment el, fiatal felesége mellől, akit nagyon szeretett; telve volt még életkedvvel és életerővel, fejében még száz terve nyüzsgött. Tervei között volt _egy_, amelyet ma is sajnálok, hogy abbamaradt: meg akarta írni az _igazi Amerikát_. Ő két évig élt Newyorkban, ahol tőkét keresett egy zseniális magyar találmányhoz, – pénzt nem talált, de a találmányát ellopták tőle. Egész kofferra való anyagot hozott magával, az igazi Amerika dokumentumait, és én azt hiszem, Európa egy szenzációs könyvtől esett el.

Mellesleg szólva: ő olyasmit hitt, hogy Amerika soha sem vitte előre egyetlen lépéssel sem az emberiség kultúráját, Amerika sterilis föld, ahol nem termett még egy eredeti gondolat, – tulajdonképpen egy óriás szivattyúrendszer, amely arra rendezkedett be, hogy fokozatosan kiszívjon Európából minden erőt, pénzt és tehetséget.

*

Thallóczy Lajos vasúti szerencsétlenség áldozata lett. Mint Szerbia kormányzója fölment Bécsbe, hogy részt vegyen Öreg Ferenc József király temetésében, hazamenet kisiklott a vonat, amellyel utazott és ő szörnyet halt ágyában fekve. Élete minden eredménye: hogy a saját szalonkocsijában halt meg.

12.

A legszomorúbb véget rendelte a sors Pulszky Charlynak. 1896-ban a kultuszminisztérium följelentést tett ellene, hogy hűtlenül kezelte az állami pénzt, amelyet rábíztak, hogy képeket vásároljon a Szépművészeti Múzeum számára. Olyan embervadászat indult meg ellene a sajtóban és a képviselőházban, amilyen még a híres magyar vadászterületen is ritkaságszámba ment. Emlékszem: a képviselőházban főleg azt vették zokon, hogy drága pénzen valami Piombo-képet vett. A magyar politikusok szótárában a Piombo szónak akkoriban olyanféle hangzása lett, mint Franciaországban a Panama szónak. A Piombo-kép, amelyért a szegény Pulszkyt annyira támadták, ma a Szépművészeti Múzeum irígyelt büszkesége, valamint a többi kép is, amit hozott, kulturális leltárunk jelentékeny értéke.

Én sohasem értettem meg és ma sem értem, mért kellett szegény Charlynak meghalnia? Való igaz, hogy ő, bármennyire zaklatták is, nem tudott elszámolni a rábízott pénzzel. Pedig a testvérbátyja, Pulszky Ágost, fölajánlotta a nyilvánosság előtt, hogy az esetleges kárt megfizeti a maga zsebéből.

A kérdés lényege mégis csak az: megérték-e a beszerzett műtárgyak a pénzt, amit rábíztak Pulszkyra? A kérdés azonban nem is kérdés, mert minden hozzáértő tudja, hogy a magyar állam sohasem csinált még jobb üzletet, mint ez alkalommal.

Tudunk esetekről, midőn az összes hivatalos formaságok szem előtt tartása mellett óriás kárt okoztak az államnak. Pulszky páratlan hasznot szerzett az országnak, mivel azonban nem törődött a formaságokkal, vizsgálati fogságra vetették, kiüldözték a hivatalából és kivándorlásra kényszerítették. Egy ideig bolyongott a nagyvilágban, akkor aztán elúnta a dolgot és a nyilt tengeren, Ausztrália és Dél-Amerika közt, főbelőtte magát. Ujságíró és politikus üldözői _halalit_ fuvathattak: a nemes vad terítékre került. Másutt talán üvegharang alatt tartották volna ezt a lángeszű gyermeket, mint Goethe Homunculusát.

(1926.)

MAGYAR SZÍNMŰIRODALOM

Tegnap este a Tudományos Akadémia képestermében megalakult a Magyar Színpadi Szerzők Egyesülete. Körülbelül harmincan voltak csak jelen írók. Szerény keretben, a vérmes reményeket eleve is lefokozva, eszközeik hiányos voltát elismerve és erejük fogyatékos voltát hangoztatva, láttak hozzá a szervezkedéshez. Mikor azonban az értekezlet véget ért, egyszerre tüzesen és lelkesen, a mi kétkedő és kesernyés fővárosi íróinknál szinte páratlan formában, tört ki egy gondolat. Ugyanaz a gondolat, mely ma ezer fővárosi és tízezer vidéki magyar embert nyugtalanít, mely régóta a fejünk fölött lebeg és melyet magam is érintettem a Petőfi-Társaság nagygyűlésén: a magyar színpadnak az idegen járom alól való felszabadításának gondolata.

Tudom, most sokan szánakozva mosolyognak. Nem bánom, mosolyogjunk, de beszéljünk a dologról!

Azt mondják, hallom: Tessék a magyar szerzőknek jobb darabot írni, mint írnak a külföldiek, és meglesz az emancipáció. Ezt már gyakran hallottam és aki mondta, mindig udvariasan hozzátette: A jelenlévő szerző persze kivétel. Nem kivétel, mert mi bizony együttvéve sem tudunk olyan színdarabot írni, mint Dumas, Gorkij, Hauptmann. De a tudósaink se tartanak ott, ahol Spencer, Mommsen, Pasteur. A technikusaink kisebbek Edisonnál. Olyan zeneszerzőnk sohasem volt, mint Wagner, vagy Verdi. Mednyánszkynál ismerünk nagyobb külföldi festőket. A Times nagyobb lap, mint a Magyar Hírlap és képviselőházunk szellemi színvonalát éppoly kevéssé lehet összehasonlítani az angol parlamentével, miként kereskedőinket és iparosainkat nem lehet a németekkel. Egy szegény, elmaradt és gyönge nemzet munkásai vagyunk valamennyien és a mi gyöngeségünk, a színműíróé éppúgy, mint az öné, tisztelt olvasó, a magyar nemzet gyöngesége.

Csudálatos és feltűnő dolog azonban, hogy míg anyagi és szellemi közéletünk minden terén a kezdetlegesebb hazai termelés nélkülözhetetlenné tudta magát tenni a fejlettebb külföldi mellett is, addig Katona, Madách és Szigligeti örökéből ma az idegen import lerakodóhelye lett. És szinte gyanús dolog, hogy míg nyilvános életünk minden terén ma erős és gyakran türelmetlen nemzeti érzés az úr, addig első kultúrintézeteinket védelem nélkül kiszolgáltatjuk az idegen szellemnek és erkölcsnek.

Eszembe jut, hogy a világ leghatalmasabb nemzete, a német, valaha hasonló, csakhogy még nyomorultabb kulturális rabságban senyvedett. A német szalónban, színházban és könyvtárban a francia nyelv uralkodott. Nemzeti íróikat, az előkelő német sznobok bárdolatlan, együgyű és unalmas tuskóknak tartották, kik sohasem fognak megmérkőzhetni a gall elegánciával, a gall elmésséggel és formaérzékkel. Egy Lessingnek kellett születnie, hogy kiragadja nemzetét az idegenimádás fanatizmusából. Goethe, Schiller azután végleg eltiporták a francia hegemóniát. Lessingék nemzették az új német irodalmat. A német irodalom nemzette a németség öntudatát.

Tudom, min mosolyognak most: Lessing, Goethe, Schiller! Oh igen, köztünk nincs ilyen. De talán jönni fog, legalább jönnie kell. Mi pedig addig is egyengessük az útját, azzal a hittel, mely hegyeket tud kimozgatni a helyükből. Mert tudjuk, hogy oly nemzet életében, mely nem akar lemondani önmagáról, egy idegen kultúra legfényesebb és legfejlettebb termékei sem pótolhatják a nemzeti kultúra kezdetleges és szegényes termékeit.

Miféle eszközökkel kívánjuk elérni a célt? Fölösleges a megbotránkozás: sem szellemi védvámot, sem cenzúrát nem kívánunk. Egyáltalában nem kérünk védelmet az idegen verseny ellen. Jöjjön be Dumas, Hauptmann. Hozzák be a klasszikus francia pezsgőt és a nemes rajnait. A mi magyar csigerünknek mindig akad még barátja. Nem kérünk védelmet a hatalmas versenytársak ellen, de kérjük az államhatalmat, a sajtót és a közönséget, védje meg önmagát és védjen meg bennünket a tisztességtelen verseny ellen, mely a művészet vignettája alatt mérges kotyvalékot mér.

A propaganda eszközeit mérlegelvén, megemlékeztem a magyar irodalmi színház tervéről. Egyik napilap ilyen megjegyzéssel fogadta a tervet: «Azt az üzleti versenyt, mely a színházak közt kifejlődött, vajmi nehéz lesz megszüntetni akként, hogy még egy színházat építünk.»

A szóbanforgó színház tervezői azonban nem is akarnak segíteni a színházak baján, őket az irodalom nagy baja érdekli csupán. Nem kívánják szaporítani a fölös számmal fennálló vállalatokat, hanem olyan intézetet akarnak alapítani, amelyhez hasonló nincs a fővárosban és amelyre kulturális okokból szükség van. A mostani színházak kevés kivétellel üzleti alapon alakultak. Versenyeznek egymással, vad és éhes kapkodással. Részben egyes művészek népszerűségére, részben a nagyközönségnek nuditások és sikamlósságok iránt való előszeretetére támaszkodnak. A helyett, hogy vezetnék a tömeget, a tömeg által vezettetik magukat. A tömeg lélektanának minden ismerője tudja, hogy mit jelent ez. Irodalmi és művészi szempontból a minuendo licitációhoz vezet. Egyes színházaink máris ott tartanak, hogy megszokásból adjuk nekik csak a színház nevet; a valóságban csak mulatók.

Ha egyáltalában még segíthetünk a bajon, azt csak új színház építésével vagy valamely meglévőnek gyökeres átalakításával tehetjük. Szüksége van a fővárosnak oly népies színházra, mely mindenek fölött és mindenek előtt színház, csak másodsorban vállalat. Nem szeretem a külföldről vett példákat, de a párizsi Odéon-ra és a berlini Deutsches Theater-re kell gondolnom. Egy intézetre, ahol nem a pénztári kimutatás, hanem a kritika az úr. Amely nem vezetteti magát a karzat közönsége által, hanem vezetni igyekszik a közönséget. Feladata volna, hogy magához vonzza és szaporítsa a fővárosi közönségnek azt a részét, mely még ma is művészetet és irodalmat keres a színházban. Végső célja annak a bebizonyítása, hogy egészséges, kulturális viszonyok közt az irodalom is – üzlet. Hogy a színház tervét a Nemzeti Színház vezetői érdeklődéssel és örömmel fogadják, az erkölcsi erősségük azoknak, kik az új intézet gondolatában a Nemzeti Színház nagy hagyományainak egyik hajtását látják. Más kérdés, hogy üzleti szempontból jövedelmező lenne-e a terv? Ennek a kérdésnek előzetes eldöntését azonban rábízhatjuk azokra, akik készek rááldozni pénzüket és munkájukat. Aki eleve is letagadja létjogosultságát, az nem hisz a magyar kulturális törekvések jövőjében.

A Magyar Hírlap engem a Petőfi-Társaságban előadott elmefuttatásom alkalmával azzal vádolt, hogy a színházi cenzúrát sürgetem. Azt mondja vezércikkében: «Politikába vág: kutatni, nincs-e abban törvényszerűség, hogy a színházi cenzúra gondolata is azóta támadt fel nálunk, mióta az ultra-liberális Tisza István gróf Magyarország miniszterelnöke?» Nincs benne törvényszerűség. Hogy megnyugtassam a kollégát, ünnepies ígéretet teszek, hogy Tisza István gróf, vagy bárki más, aki Magyarországon meg akarná honosítani a színházi cenzúrát, engem is, a leghevesebb ellenzék soraiban találna. A Petőfi-Társaságban ezeket mondtam: «Üdvös volna, ha az államhatalom élne felügyeleti jogával ama színházaknál, melyek állami segítségben részesülnek, és itt elsősorban a szubvencionált vidéki színpadokra gondolok.» Ez nem cenzúra. Az államnak nincs ma olyan felügyeleti joga, mely hasonlatos volna a cenzúrához, de igenis, megvan az a joga, hogy közpénzekből csak olyan színházat segítsen, mely a _művészet_ szolgálatában áll. Ha egy vidéki igazgató léhaságok és trágárságok segítségével akar boldogulni, ám tegye a maga szakállára, de ne az ország pénzén.

Azt is mondtam: «A cenzúra szó gyűlöletes, de ha a magyar államnak megvan a joga, hogy nyilvános helyeken őrködjék a köztisztesség fölött, akkor nem tudom belátni, miért szabad fényesen földíszített termekben, ezerszámra menő közönség jelenlétében, a tisztességet és vele a művészetet estéről-estére pellengérre állítani.»

Az államhatalom előzetes cenzúra nélkül is őrködhetik a tisztesség fölött. El tudom képzelni, hogy a közerkölcsiség durva megsértésére vonatkozó bűnfenyítő intézkedések kiterjesztetnek a színházakra. Ha egy nő földszintes lakásának ablakában hiányos öltözetben jelenik meg, a rendőr följelenti és megbüntetik. Ez kihágás. Ha ugyanaz a nő levetkőzik a színpadon, akkor az művészet? Ha az ügyészség vagy egyik magánfél följelentésére bíróság elé idézzük az igazgatót, ki szemérmetlenségek elkövetésére és trágárságok elmondására kényszeríti művészeit, azzal nem esnék rés az alkotmány sáncain és a kormány hatalma sem növekednék meg vele.

Nem szeretném, ha ezekután valaki oly prüdériával vádolna, amelyből egy mákszemnyi sincs bennünk. Mi tudjuk, hogy a szenny, melyet egy Dosztojevszkij vagy egy Gorkij bemutat, tisztít; tudjuk, hogy Tizián meztelensége fölemel, tudjuk, hogy érzékiség nélkül nincs művészet. Tizián, az ó- és újkor összes klasszikusai és a papírliberalizmus összes jelszavai azonban nem szolgálhatnak mentségéül annak az import-irodalomnak, mely ma úr a mi színpadjainkon. Ez nem az igazság, nem a klasszikus mezítelenség és nem a művészi érzékiség, – ez romlottság, szemérmetlenség és mocsok. Ez ellen az irány ellen fogunk küzdeni és száz szimptoma meggyőz róla, hogy a kérdés megérett és hogy csatlakozni fognak hozzánk mindazok, akik egyrészről tudják, hogy milyen óriás nevelő hatása van a színpadnak és másrészről azt vallják, hogy a jövő Magyarországnak tiszta erkölcsű és ép gerincű nemzetségre van szüksége.

(1904.)

SZÉCHENYI ISTVÁN ÉS A MAGYARSÁG KULTÚRÁLIS FÖLÉNYE

A tömeglélek nagy rázkódásai, melyekkel Európa térképének erőszakos átalakítása járt, a magyarság gondolatvilágában egy axiomaszerű tételt vetettek felszínre, amelyből sokan vígaszt merítenek a borús jelenre és reménységet keresnek egy derűsebb jövőre nézve. A tétel olyképpen szól, hogy kezdetleges kultúrájú népek nem képesek arra, hogy tartósan elnyomjanak oly idegen fajokat, amelyek már a művelődés magasabb fokán állanak. Ezzel kapcsolatban a magyarság kulturális fölényéről szóló jelige, a politika és a sajtó révén, beleszürődött a köztudatba és máris némi irányító hatással van egyes körök gondolkodására. A dolog érthető. Ha a népben csökken a fizikai fegyverek erejébe vetett hit, akkor növekedni fog a szellemi fegyverekbe vetett bizalom.

Az ilyen jelszó, mint a magyarság kulturális fölényéről szóló, a köz szempontjából hasznos lehet, ha egy igazság népszerűsítésére és a nemzet önbizalmának fokozására szolgál, – de kártékony is lehet, ha egy féligazságot, vagy egy föltételes igazságot fegyverez föl az axioma egész és föltétlen tekintélyével. Mert ez esetben hamis bálványképet állít és elősegíti annak a fatalista felfogásnak meggyökeresedését, hogy a nemzet boldogulásának föltételei magasabbrendű, titokzatos hatalmak kezében vannak letéve, amely hatalmak – a mi különösebb hozzájárulásunk nélkül is – bizonyos időn belül el fogják végezni a maguk üdvös munkáját.

Azért talán nem végzünk teljesen hiábavaló munkát, ha érdeklődünk, hogy gróf Széchenyi István miként vélekedett a súlyról, mely a művelődést a nemzet erőforrásai közt megilleti és ha tisztába iparkodunk jönni azzal, hogy az ő megállapításai mennyiben illenek a magyarság mai helyzetére.

Az Inferno utasa Vergilius szellemének kalauzolására bízta magát; mi pedig nem választhatunk jobb útmutatót Széchenyi szelleménél, mert ő minden magyar publicistánál ékesebb és avatottabb formában foglalkozik a kérdéssel és mindenkinél szenvedélyesebben hitt a «kiművelt emberi agyvelő» nemzetboldogító hatalmában.

Az ő hitében osztoztak kortársai is és ez a hit vezetett a Magyar Tudományos Akadémia alapításához. Az alapítók nagyszabású szellemi fegyvergyárat akartak állítani, ahol (a politikai és társadalmi viszonyok zajától távol – az eredeti terv szerint: az élet gondjaitól is mentesen) a művelődés fegyvereit kovácsolják a nemzet számára.

A nemes nyersanyagot, amelyből a magyar tudomány fellegvára épült, megismerhetjük Széchenyi kimeríthetetlen gondolatbányáiban.

A Hitel-ben ezt mondja:

«Ha az országok s nemzetek előmenetelét, virágzását, vagy viszont azok hátramaradását és hervadását tekintjük, s mindazon okokat kifejteni iparkodunk, melyek növésüket előmozdították, vagy hátráltatták, s mily lépcsőkön emelkedtek fel, vagy süllyedtek le: úgy fogjuk találni, – ámbár a sorsnak s vak szerencsének is nagy befolyása van – hogy legtöbbnyire fölemelkedésük oka az egészséges agyvelő és a tudományok szoros rendszabásai szerint felállított és folytatott intézetek voltak…»

Ugyancsak a Hitel-ben írja:

«A tudományos emberfő a nemzet igazi hatalma… Nem termékeny lapály, hegyek, ásványok, éghajlat satöbbi teszik a közerőt, hanem az ész, mely azokat józanul használni tudja. Igazibb súly az emberi agyvelőnél nincs. Ennek több vagy kevesebb léte a nemzetek több, vagy kevesebb szerencséje.»

Széchenyi gyakorlatias elméje távol volt attól, hogy a tudományos és irodalmi munkásságban az emberiség valamely nemes fényűzését, kiváltságos szellemek öncélú életműködését lássa; a tudomány őnála a nemzeti élet egyik szerve, mint szerv nem is lehet önálló, értékét megszabja a haszon, melyet a nemzetnek hajt. Közvetlenül a nemzetnek és csak közvetve az emberiségnek, mert hiszen az egyes ember csakis a nemzet közvetítésével szolgálhatja az emberiséget és a művelődés legértékesebb kincseit a nemzeti érzés tűzénél kovácsolták.

A béke és a közömbösség éveiben olykor talán elhalványodott nálunk a művelődés nemzeterősítő hivatásába vetett hit; történelmi válságok idejében azonban a magyar közvélemény rendesen a maga tudósaiban és költőiben látta a nemzeti gondolat győzhetetlen tartalékseregét.

Akadémiánk történetéből tudjuk, hogy az abszolutizmus éveiben a közvélemény az Akadémiát állította a nemzeti mozgalom élére. Gróf Dessewffy Emil, az akkori elnök, ezt az áramlatot használta ki nagyszerű eréllyel, hogy otthonhoz juttassa az akadémiát. Sem az akadémiának, sem a háromezer gyüjtőív aláíróinak nem válik szégyenükre, ha megmondjuk, hogy a köveket, amelyekből ez a díszes palota épült, csak kisebb részben a tiszta tudományszeretet, nagyobb részben a tiszta hazaszeretet hordta össze.

Széchenyi szerint tehát a műveltség erő, mégpedig nemzeti erő. Minél több kiművelt agyvelőt számlál egy nemzet, annál nagyobb lesz politikai ereje. A kérdés így végtelenül egyszerűnek és politikai alkalmazása a magyarság jövőjére nézve fölötte biztatónak látszik. Mert kétségtelen, hogy nálunk nagyobbszámú a művelt értelmiség osztálya, mint a velünk versenyző fajok bármelyikénél és így, úgyebár, az is kétségtelen, hogy a létért való küzdelemben előbb-utóbb felül kell kerekednünk.

A Hitel-ben azonban, mintha csak sikra akart volna szállani szavainak könnyelmű magyarázata ellen, így nyilatkozik Széchenyi:

«A nemzetek valódi ereje vadságon, fanatizmuson, vagy tökéletes kiműveltségen épül.»

Tehát kezdetleges kultúrájú népnek is lehet ereje, a műveltség pedig Széchenyi szerint csak akkor erő, ha «tökéletes». Továbbá ezt írja:

«Közép ebben (tudniillik a barbárság és a tökéletes kiműveltség közt) veszedelem nélkül nem lehet, mint nem is lehet károsabb a félszeg felvilágosodásnál és tudománynál. Mi már ősi vadságunk nagy részét, mely Ozmán dühének valaha határt vont, letettük… de most, midőn ősi bálványunk megsemmisült, szinte két nemzetiség közt s így igen gyengék vagyunk. S mindaddig azok is maradunk, míg a felvilágosodás fél útjából ki nem lábolunk s azon pontra nem emelkedünk, melyről minden vadságot és fanatizmust meggyőzhetünk; mint az ordító oroszlánt bátran várja be a jól fegyverzett ember s meggyőzi.»

Eddig Széchenyi.

Ő tehát a felvilágosodás fele útját, a félműveltséget tartja a nemzeti haladás legválságosabb pontjának, mert ekkor leggyöngébb a nemzet. A relativ nagyobb műveltségnek nem felel meg relativ nagyobb nemzeti erő; a félbarbár nem különb az egész barbárnál; sőt ellenkezően: a barbár társadalom erősebb a félműveltnél, mert a barbár még fanatizálható, a félművelt társadalom azonban – éppen lényének felemás voltánál fogva – nagy érzésekre, merész elhatározásokra és fájdalmas áldozatokra képtelen. Azonban úgy a barbárnál, mint a félműveltnél erősebb az igazán művelt nemzet. Ez a Széchenyi jól fegyverzett embere.

Kétségtelen, hogy Széchenyi a maga korabeli magyar társadalmat a félműveltek közé sorozta. Oly nemzetet látott a magyarban, mely már kimerészkedett a barbárság védő őserdejéből, de még nem érkezett el a fejlett műveltség biztos várkastélyába.

A Kelet Népé-ben ezt szokott szókimondásával és plasztikus nyelvén meg is állapítja:

«… ha nem akarjuk tagadni – ugymond – bajaink legfőbb oka tán az, hogy nincs hazánkban, mint szokás mondani, elég „gátra való alkalmas legény“, de ehelyett inkább csak szónok, irka-firkász, vagy egyedül nagyokat, kicsapongókat tervező van általánosan köztünk és hibázik viszont azon józan és minden lárma és pompa nélkül tenni s cselekedni tudó osztály, melyből minden hivatalra s minden dologra lehetne találni elég választásra alkalmas egyént…»

Visszatérve oda, ahonnan elmélkedve kiindultunk, a magyarság kulturális fölényéről szóló jeligéhez, – abból a nemzeti jövőnkre nézve biztató következtetéseket csak oly esetben szabad levonni, ha haladásunkban már kiláboltunk a félműveltség veszedelmes útszakaszából, ahol a legnagyobb magyar a maga honfitársait találta. Mert hiszen hallottuk tőle: a relatív fölény még nem erő. Ha valóban túl vagyunk a veszedelmen, akkor joggal hivatkozhatunk fajunk kulturális fölényére és oly nyugodtan várhatjuk be a jövőt, amint Széchenyi jól felfegyverzett embere az ordító oroszlánt.

Ha összevetjük háború előtti közviszonyainkat a Széchenyi koráéval, akkor kétségtelen, hogy a nemzet úgy szellemi, mint anyagi téren nagy haladást tett. Bátran mondhatjuk: a háború előtti Magyarország sok tekintetben megvalósította Széchenyi István legmerészebb álmait. Vasúti hálózatunk és gőzhajó-parkunk gazdagabb volt, mint aminőnek a mult század közepén bárki is el tudta volna képzelni; országunk belekapcsolódott a világforgalomba; hitelrendszerünk kifejlődött; gyáriparunk nagy arányokban kezdett terjeszkedni és – hogy a Lánchíd tervezőjének ne legyen oka irígykedni az angolokra, – Budapesten a Dunát ma éppen annyi híd íveli át, mint amennyit Széchenyi ámuló tisztelettel számlált meg Londonban. De «kiművelt agyvelőkben» sem szenvedünk hiányt; a tudományok és művészetek minden ágában annyi képzett munkásunk van, hogy az újabb magyar publicisztika inkább a túlprodukción, mint az emberhiányon kesereg. Mi tehát valóban kiláboltunk már a félműveltség veszedelmes hinárából és ha a gondolatmenet helyes, akkor a mi eszes, tanult és világlátott magyar értelmiségünk szükségképpen olyan erőt képvisel, amely szilárd acéltömbbé formálja a nemzetet.

A tapasztalás azonban másra tanított minket. A vezető néprétegek, amelyeket az értelmiség névvel szoktunk megjelölni, más nemzetek hasonló osztályaival összemérve, igen műveltek, de nem jelentettek erőtényezőt a nemzet válságos napjaiban. És ami még szembeszökőbb: a művelt magyarság képe a háború előtt mindazokat a rikító fényfoltokat és sötét árnyékokat mutatta, amelyek egyébként köztudomás szerint csak a félműveltség jellemző szinei.

Talán nem vétek az Akadémia házi géniusza ellen, ha emlékeztetek reá, hogy a háborúelőtti magyar közéletet egyrészről a személyi harcok, másrészről a féktelen demagógia, a magánéletet az önzés és az élvezetek vadászata jellemezték, hogy a politikai életben a pártérdek túlgyakran eltiporta a nemzeti érdeket, hogy a sajtóban a frázis királyi trónon ült és hogy az irodalomban és művészetekben elharapódzott a hitetlenség és a különcködés betegsége. Bár most már elég «gátra való alkalmas legény» találkozott volna az országban, a Széchenyi által oly maró gúnnyal említett szónokok, irka-firkászok és kicsapongókat tervezők nem vesztették el befolyásukat a nemzetre. Növelte a nemzeti ziláltság képét az a körülmény, hogy a felsőbb osztályok egy része közömbösségből, az alsók egy része osztálygyűlöletből, cserben hagyták a nemzeti gondolatot. Ilyen körülmények közt a jövő történetírójának azt kellene meglepőnek találnia, ha a háborúvesztést nem követi nyomon a megsemmisítő összeomlás.

Mit higgyünk most már? A legnagyobb magyar volt-e tévedésben, midőn a nemzetek erejét a «kiművelt agyvelők» számarányával mérte meg, vagy talán mi magyarok vagyunk olyan rendkívüli, minden történelmi tapasztalást megszégyenítő kivétel a nemzetek sorában, hogy egyesíteni tudjuk magunkban a művelt és barbár fajok rossz tulajdonságait?

Forduljunk egyenesen Széchenyihez és tudjuk meg, milyen módon kívánta ő nemzetét fölruházni azzal az erővel, amely szerinte a fölényes műveltségből fakad.

A Kelet népé-ben a nemzetnevelés tárgyáról elmélkedik és egyebek közt így szól:

«… a nevelés tárgya mutatkozik nagy nemzeti sakkjátékunk azon vonásának, melynek józan logika szerint minden más vonást alá kellene rendelni…»

Később pedig megállapítja, hogy sok bajunk «… koránt sem lelki tulajdonunk, vagy értelmi súlyunk híjával, hanem egyedül nevelésünk fonák és mégis oly bonyolódott képéből veszi eredetét; mert valóban, ha csalni nem akarjuk magunkat: sehol sincs annyi sokat tanult s mégis annyi hasznavehetetlen ember, mint nálunk…»

Ez a vékony Ariadne-fonál talán elkalauzol a helyes útra. A passzus egyébként jellemző Széchenyi éleslátására és gyakorlatias gondolkozására. Ő, aki leírta ezt a sort: «Az ész erő s így az ész boldogság», – ő ismer sokat tanult és mégis hasznavehetetlen embereket, tehát ismer művelt embereket, akik a nemzetnek nem erősségei, hanem inkább gyöngeségei.

Széchenyi különbséget tesz az egyéni nevelés és a nemzetnevelés közt; ő tudja, hogy igenis, lehet valaki egyénileg tanult, sőt tudós ember, aki a mellett a nemzet – és így az egész emberiség – szempontjából hasznavehetetlen; szerinte Magyarországnak éppen az a baja, hogy itt több az olyanféle ember, mint bárhol másutt. A bajon azzal akar segíteni, hogy fonák nevelési rendszerünk helyébe mást állít és bár erre vonatkozó nézeteit nem fejtette ki részletesebben, kétségtelennek kell tartanunk, hogy az egységes nemzetnevelés elvével foglalkozott.

Ő egyébként a Hitel-ben a «kiművelt agyvelő» mellett a nemzet boldogításának egy másik föltételét is említi.

«Csak magunkban a hiba, – mondja – de egyszersmind magunkban is a feltámadási erő! A nemzet nagysága mindig csak magában a nemzetben rejtőzik, s ahol már nemzet van, ott annak belső kifejtése mindennek sarkalatja; hol pedig még nemzet nincs s csak egy kis része privilegiált, nagyrésze pedig pórnép, legislegelső a nemzetesítés.»

A nemzetesítést ő a jobbágyságra vonatkoztatta, de úgy gondolom, nem vétünk Széchenyi szelleme ellen, ha föltesszük róla, hogy követelhette volna oly néprétegek nemzetesítését is, amelyek nem kényszerűségből, hanem szándékosan különítik el magukat a nemzeti közösségtől, legyen bár magatartásuk oka osztálygyűlölet, pártikuláris hajlandóság vagy általános közömbösség.

Ő tehát kétféle módon kívánta gyarapítani a magyarság erejét: neveléssel és nemzetesítéssel, illetve a meglévő nemzeti érzés belső kifejtésével. A nevelés kérdésének megóvása szerinte a nemzeti sakkjáték első vonása, amelytől az egész játék eredménye függ. A nemzetesítés a legeslegelső dolog; a nemzet belső kifejtése pedig mindennek sarkalatja. Tehát egyik olyan fontos, mint a másik, egyébként azonban ugyanannak az akciónak különféle hatásairól van szó, az akció maga: a nemzetnevelés.

Széchenyi a nevelés fonák és bonyolódott voltáért nem az iskolát teszi felelőssé, és nekünk, ha tovább akarnók szőni az ő gondolatát, erre még kevesebb okunk volna, mint lehetett neki a maga idejében. Tudjuk: az iskola csak egyik tényezője a nevelésnek. Folytatja azt, amit a család jól-rosszul elindított, a mellett az ifjúság irányításában az iskola állandó versenytársa az élet, amely száz látható és láthatatlan csatornán keresztül csepegteti balzsamát és mérgét az ifjú lelkekbe.

Ha a Széchenyi gondolatköréből kiindulva, nemzetnevelésről beszélünk, nemcsak az ifjúságra, hanem az egész magyar társadalomra kell gondolnunk, amelynek belsejében át kell nevelődnie, ha meg akarja élni a holnapi napfölkeltét.

A nemzetnevelés első feladata Széchenyi szerint: a nemzet belső kifejtése. Tudatossá tenni a magyarság minden tagjában az összetartozás érzését. Ha a legnagyobb magyar szellemében fogjuk fel a nemzeti érzést, akkor ez nem más fajok gyűlöletét és elnyomását, hanem saját véreink szeretetét és fölemelését fogja céljául kitűzni. Ma a nemzeti érzés mint valami magától értetődő ősi örökség, ott szunnyad mindegyikünk lelkében, de mint hatékony erő alig szerepel a közéletben.

A nemzetnevelés feladata, hogy minden magyart képessé és hajlandóvá tegyen a nemzeti munkában való részvételre. Meg kell értetni a nemzet minden tagjával, hogy az egyén csak a nemzet útján érvényesülhet és aki cserben hagyja a nemzetet, cserben hagyja önmagát. Széchenyi szellemében meg kell teremteni a közfelfogást, amely arra kényszerít mindenkit, hogy saját érdekét alárendelje a nemzeti érdeknek.

Bár mindez elsősorban politikai feladatnak látszik, mégis úgy vélem, a tudomány nagy szolgálatot tehet az ügynek, közreműködhetik abban, hogy Széchenyi szavai szerint: egy nemzet megtartassék az emberiségnek, – ha megkeresi és kijelöli az utakat, melyek a cél felé vezetnek; ha szilárd formába önti a mai magyarság vezető gondolatait, megállapítja a nemzetnevelés irányát, vagy – hogy egy divatos kifejezéssel éljek – ha kultúrprogrammot ad a nemzetnek.

A magyar értelmiség epedve várja az országra boruló sötétségben felcsillanó első fénysugárt. Hiszen tudjuk: a sötétség felidézésében nagy része volt annak az áltudománynak, amely a háború előtt annyira visszaélt a magyarság tudásszomjával és annyi jobb sorsra méltó «kiművelt agyvelőt» idegenített el a nemzettől.

«Csak magunkban a hiba, de egyszersmind magunkban is a feltámadási erő!» – mondja Széchenyi. «A feltámadási erő» valóban csak a kultúrális fölény ereje lehet, de azt meg kell még szereznünk akarattal, munkával, áldozatkészséggel. Ma is igazság még, ami igazság volt, midőn Széchenyi a Garat-ot írta:

«… a magyart azon zarándoki önmegtagadás, azon széplelkű mérséklet, egyedül azon rokonkeblű kölcsönös méltánylat és nemes magatartás mentheti meg a süllyedéstől és vezetheti biztos és dicső nemzeti öbölbe, vagy legalább az ránthatja ki provinciális pangásából, mely szerint, ha a helyett, hogy most egyik a másik ellen agyarkodik… és egyik a másikra törekedik tenni a hon hátramaradását… ha mindenik… nem aggódva azzal, a többi mit művel… nem tétovázik jobbra-balra, de kötelességérzetében saját példája által a selejteset is maga után rántja.»

(1922.)

A MACKENSEN-ESET[1]

Az árulás és a háládatlanság, amellyel magát a Károlyi-kormány Mackensen vezértábornagynak, a magyar országhatárok dicsőséges védőjének, elfogatásával és internálásával beszennyezte, gróf Károlyi Mihály egyéni műve volt. A gróf kemény koponyájába befészkelte magát a rögeszme, hogy bizonyos diplomáciai fogások segítségével ugyanolyan előnyöket biztosíthat Magyarországnak, mint amilyenek a tótok, horvátok és szlovének ölébe hullottak. Ők a tizenkettedik óráig vitézül harcoltak az ántánt ellen, végül azonban mégis szövetségesekké és győztesekké léptették elő őket. Ennek a fogyatékos ítélőképsségű embernek mi sem volt könnyebb, mint hasra feküdni az ántánt előtt, hogy megmentse az elveszett balta nyelét. Ő a politikában úgynevezett Machiavelli volt, persze nagyon korlátolt Machiavelli.

A mai Magyarország igen határozottan megtagadott minden közösséget az árulókkal. Károlyi gróf, akit a magyar bíróságok megbélyegeztek, külföldön bujdosik; a Mackensen-epizód másik két gyászmagyarja, Pogány doktor és Bőhm, akik később a proletárdiktatúra oszlopai lettek, csak nagynehezen ugrottak meg az akasztófa alól. A mai Magyarországot az ilyen emberek erőszakoskodásaiért és ostobaságaiért épp oly kevéssé lehet felelőssé tenni, mint például Németországot a hajdani spartakusok garázdálkodásáért.

Német földön, ahol a Mackensen-eset érthető módon fölizgatta a lelkeket, többször már fennakadtak azon, hogy a magyar nép milyen egykedvűen vett tudomást a Károlyi-féle gazságról. Egy-két német író megpróbálta, hogy ebből az egykedvűségből általános, a magyar nemzeti jellemre nézve meglehetősen lealázó következtetéseket vonjon le.

Az ilyen következtetéseket azonban óvatosan kell fogadni. Hogy mennyire ajánlatos az óvatosság, az rögtön kitűnik, ha fölvetjük a kérdést: hogyan viselkedtek a Mackensen-hadsereg csapatai vezérük elfogatása alkalmával? A mai napig nagyon is egyoldalúan foglalkoztak a Mackensen-esettel. Csak az eset magyar oldalát szellőztették; pedig van annak német oldala is.

December 16-án – ezen a napon fogták el a tábornagyot – még tekintélyes német csapategységek állottak magyar földön. Az összes hazatérő csapatoknak, amelyek akkor még Budapesttől délen vagy keleten tartózkodtak, két Németországba vezető út között kellett választaniok: az egyik Budapesten és Bécsen át, a másik Szolnokon és Zsolnán át vezetett ki az országból. Budapesttől a fóti kastély, ahol Mackensent őrizték, alig néhány percnyi, Szolnoktól ötven kilométer távolságban van.

A német katonák előtt természetesen nem volt titok, hogy mi történt a hadvezérükkel. Kérdés most már, hogyan reagáltak az eseményekre? Bizony sehogysem reagáltak.

Hogy megértsük az akkori helyzetet, tudnunk kell, hogy a fóti katonai őrség három tisztből és ötven vörősőrből alakult. Mivel a vörösek unalmasnak találták a fóti szolgálatot, csak úgy lehetett őket együtt tartani, hogy a legénység felét felváltva Budapestre szabadságolták. Később tizenhat csendőr váltotta fel a vörösőröket.

Tizenhat csendőr! És ugyanakkor a német katonák tízezrei tartózkodtak Fót szomszédságában. A Károlyi-kormány jóformán védtelen volt. Rendszeresen feloszlatta az összes magyar csapatkötelékeket, mert utolsó lehelletéig attól kellett rettegnie, hogy valamelyik jó rendben hazatérő csapat felrúghatná az egész Károlyi-féle köztársaságot. Hogy ennek elejét vegyék, már az országhatáron lefegyverezték a hazatérőket, a kormány ügynökei pedig föllázították a legénységet a tisztikar ellen.

A forradalmi kormány «védereje» a vörösgárdisták hada volt, amely lógósokból, kórházi szimulánsokból és szökött fegyencekből alakult és amely, ha egyáltalában valakinek, akkor a katona- és munkástanácsnak engedelmeskedett.

Ha a németek megőrizték volna hajdani vasfegyelmüknek és harcias szellemüknek akár csak az árnyékát is, akkor egyetlen ezredük bőségesen elegendő lett volna arra, hogy szétverje a vörösöket. Kiszabadíthatták volna vezértábornagyukat, a nyavalyás Károlyi-kormányt pedig, ha kedvük telt volna benne, haditörvényszék elé állíthatták volna, amivel egyébként feledhetetlen szolgálatot tettek volna Magyarországnak.

A németek azonban komoran és mohón vonultak hazafelé. Bár a Károlyi-kormány «elrendelte» az egész Mackensen-sereg internálását, a németek útjokban, minden ántánt-jegyzék és minden kormányrendelet ellenére, annyi ellenállással sem találkoztak, hogy akár csak egy emberüket is internálták volna. Egy emberüket sem, éppen _csak_ a hadvezérüket!

Ha mármost a német csapatoknak dicsőséges marsalljukkal szemben tanúsított magatartását a lovagias hűség ugyanolyan mértékével ítélnők meg, mint aminőt némely német írók a magyarsággal szemben alkalmaztak, vajjon milyen következtetésekre jutnánk?

De hiszen nincs egyetlen épeszű magyar ember, aki kétségbe vonná a német katona ezerszer kipróbált hűségét, lovagiasságát és vitézségét. Csak azért állítottam be _így_ a kérdést, hogy ad absurdum vezessem a Magyarországgal szemben emelt vádakat.

A német embertömegek, amelyek akkor keresztül özönlöttek az országon, nem voltak már hadsereg. Csak kiábrándult, elkeseredett, testileg és lelkileg elcsigázott, elvadult emberek voltak.

A magyarok pedig, akiknek városain és falvain keresztül vonultak, hasonló szellemi és erkölcsi állapotban voltak. Minden tekintély ingadozott; a fegyelem köteléke megoldódott; Tisza gróf meggyilkolása elüldözte a komoly elemeket a fórumról; az egész nemzetet szellemileg megbénította a szörnyű légköri nyomás, a nagy vihar előjele, amely később darabokra szakította az országot. Közép-Európa valami hatalmas pánik áldozata volt; a németek nem voltak azokban a napokban hadsereg, a magyarok nem voltak nemzet.

Aki megérti a németek passzív viselkedését a Mackensen-esetben, – és aki akarja, az meg is tudja érteni! – annak meg kell értenie az akkori magyarság viselkedését is. Bizonyos jelekből arra szabad következtetnünk, hogy maga a vezértábornagy tisztult bölcseséggel ítéli meg az 1918-iki eseményeket. Jó volna, ha ebben a kérdésben általánossá lenne az emberies és megértő felfogás, mert mi magyarok nem igen képzelhetjük el nemzeti jövőnket a nélkül, hogy bele ne vonjuk számításunkba a német nép barátságát, de viszont Németországra nézve sem lehet közömbös a tudat, hogy nagy erkölcsi tőkebefektetésekkel rendelkezik a mi kis országunkban.

(1929.)

FEKETE SZÜRET A BADACSONYON

Párhuzamos barázdákban egyformára vágott, türkizkékre permetezett szőlőtőkék futnak szét a láthatárig, a kicirkalmozott vidék csodálatosképpen mégis olyan regényes, mint a tájkép nagymama zenélőóráján. Aki most látja először a hegyet, az is gyermekkori hangulatokat talál itt, amelyek édes melanchóliával cirógatják a szívét. Ha én a szőlőkben járok, Himfy lantjának pengését hallom; ha föltekintek a gigantikus hegytetőre, Berzsenyi pátosza mennydörög a lelkembe.

A kihült vulkán fenséges és merész vonalaival úgy emelkedik az opál- és gyöngykagylószínekben remegő tó fölé, mint az erő és a szépség istenszobrának talapzata. A gazdagon tagolt lejtőkön szőlők, fölöttük sötét erdőkoszorú, a fák fölött titáni bazaltoszlopok meredeznek ég felé.

Ez a legszebben fölépített hegy mindazok közül, amelyeket életemben láttam. Különb a palermói Monte Pellegrinónál, amelyről Goethe azt mondta: a világ legszebb hegyfoka. Goethe nem látta a Badacsonyt. Mostanában mind több külföldi fordul meg a Balatonon, egyszer talán eljön az az ember is, akinek még mi magyarok is el fogjuk hinni, hogy a Badacsony a természet szépségének egyik világcsodája.

*

Szüretelnek a Badacsonyon, de senkinek sem telik benne öröme, keserű lé folyik a borprésből. A halál árnyéka borul a verőfényes vidékre. Betege van minden háznak, beteg maga az öreg Badacsony. Reggeltől estig hallani lázas hörgését, kínos köhögését, sziklaarca napról-napra fakóbb és idegenebb lesz; ez már a facies hippocratica. A nagy Pán haldoklik!

Beszéljünk magyarul: a hegy köhögése: robbantó töltények durrogása. Mert évek óta robbantják, darabolják, hordják a Badacsonyt. A haszonlesés rávetette magát, belevágta farkasfogait és ami szépséget nyert a Teremtőtől, azt cafatokban tépi le testéről.

Sziklaormának óriás oszlopai, amelyek aranynál drágább fejedelmi koronaként övezték homlokát, egymásután ledőlnek, a helyükön undok sebhelyek támadnak, százöles fekélyek, vigasztalan kőomlások.

Üzleti nyelven ezt úgy hívják: kitermelik a Badacsony bazaltját. A szőlőbirtokosok úgy szeretik a hegyüket, mint családi pátriárkájukat, ők rémülettel és keserűséggel a szívükben tiltakoznak a szörnyű barbárság ellen. Évek óta kongatják a vészharangot, segítséget kérnek, fűhöz-fához kapkodnak, tanácskoznak, folyamodnak, könyörögnek, de a dinamit konokul és ádázul tovább durrog, a hegy képe napról-napra fogy és torzul: Istennél a kegyelem!

Mikor a részvénytársaság először vetette rá magát prédájára, azzal áltatták a badacsonyiakat, hogy a bányákat a hegy belsejébe fúrják, a Badacsony profilját azonban nem érintik. Mikor már szörnyű módon elrútították, a háborgó lelkek csillapítására kijelöltek egy pontot, hogy azon túl már nem mennek. Most már régen túl vannak azon is, a dúlás vandál lendülettel folyik tovább és ha egy erős kéz le nem veri a közkereseti sakálhadat a Badacsony testéről, akkor nem is fogják abbahagyni, míg az utolsó bazaltcafatot le nem rágták sziklacsontjairól. És majd marad a dalokban és mondákban gazdag öreg Badacsony király helyén egy undok kő-dög a parton.

És ha valaki kegyelmet kér a halálraítéltnek, akkor szembe találja magával a falvak lakóit, szegény, jó embereket, asszonyokat, gyerekeket, akik munkához és kenyérhez jutottak a bányákban. Lám, a tőke emberszerető: spódiummá őrli fel öregapa csontjait és megengedi, hogy az unokák napszámosmunkát végezzenek mellette.

*

Állítom: ilyen vandál módját a nyerészkedésnek, a nemzeti kincsnek egyesek javára való ilyen kíméletlen elpusztítását, semmiféle kultúrországban nem tűrnék meg. Próbálja meg valaki és csináljon kőbányát a rajnai Loreley-sziklából, vagy hordja le Capri-sziget hegyét, majd meg fogja tanulni, mi a különbség mások közt és miköztünk.

A magántulajdon, a szerzett jog szentségére hivatkoznak azok, akik a Badacsony testéből lakmároznak. Van azonban valami, ami szentebb a magántulajdonnál és minden szerzett jognál: a nemzeti érdek. Ha nemzeti érdekből meg kell védeni a történelmi műemléket saját birtokosának értelmetlensége vagy kapzsisága ellen, akkor hogyan szabad eltűrni, hogy megsemmisítsék az Úristen remekművét, amelynek szépsége közös tulajdona minden magyar embernek?

Tegyük fel, a székesfőváros egynap bérbeadná a budai Halászbástya köveinek kitermelési jogát és a legtöbbet ígérő badacsonyi részvénytársaság, amelyet Esterházy herceg úr tekintélye támogat, kőbányát csinálna Schulek architektúrájából. Nos, ez semmivel sem vadabb gondolat, mint az, ami a Badacsonyon történik. Sőt egészben véve ártatlanabb dolog lenne, mert a Halászbástyát egy eljövendő tisztább kor a régi tervek szerint újból fölépíthetné, de a Badacsonyt senki, csak maga az Úristen tudná restaurálni, ha a kihült vulkánnal megint tüzet hányatna.

Bizony mondom, a cég, amely a badacsonyi bányának a robbanószereket szállítja, büszke lehet patrónjainak pusztító erejére. Azok nemcsak a hegyet zúzzák darabokra, de éreztetik hatásukat az egész művelt emberiséggel, mert szegényebbé teszik a világ szépséginventáriumát, azonkívül sebet ejtenek minden egyes magyar ember jóhírén is, mert ország-világ szemében azt a látszatot keltik, hogy a mi fajtánk nem méltó ennek az istenáldotta országnak természeti kincseire.

De még valamit összezúznak a robbantó töltények: sokunknak azt az öröklött babonás hitét, hogy az arisztokratikus nagybirtok konzervatív érték és valamiféle hivatást teljesít a nemzet szolgálatában. A Badacsony homlokán éktelenkedő sebhelyek nyilvánvalóvá teszik, hogy a nagybirtok üzleti morálja _egy_ a banktőkéével: mind a kettő a kémiai sav vakságával és mohóságával kezdi ki és rágja szét azt, ami a közelébe jut. Sőt mégcsak nem is konzervatív, hanem ebben az esetben a konzervatív nemzeti gondolat tagadása.

(1929.)

KISKORÚ TESTVÉREIM

FÉSZEKRAKÁS

Hála Istennek, szaporodnak a madarak a főváros környékén. Télen nagy rajokban járnak az etetőkre az énekesek, főleg a cinegék, tavasszal pedig visszhangoznak a budai hegyek a rigófüttytől. Tavaszi hajnalon az ágyamból hallottam a vadgalambot és a kakukot, az éjszakai hangok közül pedig a fülemüleének annyira megszokott, mint a tücsökcirpelés. Kertünkben feketerigó, pinty és tengelic fészkel, a baromfiudvaron pedig, a verebek hangos megbotránkozására, nyáron is kosztra járnak a pintyek.

Az énekesek hivatalos védelemben részesülnek és ennek már látszik is jó hatása. Megérdemlik a védelmet az agrárius ország részéről, mert mint hernyószedők, lepkevadászok és bogárirtók kedves és olcsó napszámosai a gazdának. Azt hiszem, jó volna, ha a kormány a madárvédelem terén megtenné az utolsó lépést is, megtiltván, hogy a védelemre jogosult hazai énekeseket valaki fogságban tartsa. A kanárit és a többi egzotikust ám zárja kalickába, akinek kedve telik benne; a hazai énekes azonban legyen szabad, hiszen neki kultúrhivatást kell teljesítenie. Aki elfogja, az végre is bizonyos esztétikai élvezettől és gazdasági haszontól fosztja meg embertársait. Pedig amíg piaci ára lesz az énekes-madárnak, addig mindig akadnak majd madarászok és rabtartók.

Van itt a budai hegyek tövében mindenféle madár. A legjellemzőbb madara a vidéknek a feketerigó; csak a fecske kevés, talán azért, mert kevés a lábasjószág és így kevés a légy. Pedig a fecskefészek az eresz alatt a családi békesség jelképe és ezért mindenképpen kívánatos ékessége a háznak. Odahaza, a délvidéken, azt tartják, hogy a fészekrakó fecske messzire elkerüli az olyan házat, ahol perpatvarban élnek az emberek.

Amióta itt lakunk a magunk kunyhójában, tavasszal nagyon várjuk a fecskéket. Tavaly meg is jelent egy lakáskereső párocska. Nem házi, hanem füsti fecskék voltak. Először csak egyik keringett az eresz körül és miután jól körülnézte a házat, elhozta a párját is. Egészen úgy viselkedtek, mint a lakásnéző házaspár, megnézték a tető alatt a kombinációba vehető összes helyeket, majd a lugas tetejére telepedtek és csicseregve tanácskoztak. De aztán furcsa ötletük támadt. Hajnalban néhányszor bejöttek a nyitott ablakon keresztül a lakásba, egy nap pedig komolyan készülődni kezdtek, hogy fészket raknak az öltözőszoba függőlámpása fölé… Mivel azonban ezt a szobát semmiféle gyalogjáró vagy repülő partájnak nem óhajtjuk átengedni, néhány napig zárva tartottuk az ablakát. Fecskéink azután szerencsét próbáltak a szomszédságban, ott már hordták is az építőanyagot a dohányzó-szobába, de mivel onnan is kitiltották őket, megharagudtak és más vidékre mentek. Abból, hogy mindenáron szobában akartak lakni, arra következtettünk, hogy hideg nyarunk lesz – és a fecskejóslat tavaly be is vált.

Az idén megint szó esett a fecskékről, aztán egyszerre, mikor már nem vártuk őket, nagy késéssel megjöttek. Megint füsti fecskék. Ezúttal a tornác famennyezetére vetettek szemet; ezt a helyet már tavaly is föl szerettem volna nekik ajánlani. Rögtön építkezni kezdtek és hamarosan kitűnt, hogy a fecskék, vagy talán csak az én fecskéim, építőművészete korántsem tökéletes. Három különböző helyen fogtak bele a munkába, és mikor a sötét gerendán már ott sárgállott agyagból a fecskeház íves alaprajza, megint abbahagyták az egészet.

Végül megtalálták a nekik való építőtelket a gerenda és a fal összeszögellésében és most már serényen folyt a munka. De így is eltartott majd három hétig. Ezekben a madarakban, hál’ Istennek, nincs meg a méhek és a hangyák buta és felbőszítő munkafanatizmusa. Csak korán reggel dolgoznak és késő délután; a nagy hőség idejében csicseregve hűsölnek az árnyékban. Az anyagot a közeli Ördögárokból szállítják. Munkaközben viselkedésük szinte ijesztően intelligens. Az egyik egy darabka agyagot hoz a csőrében. Száz kilométer sebességgel vágtat, magasan a kémények fölött szállva, aztán merész ívben kanyarodva lecsap az eresz alá; ha túlerős a lendülete, akkor megint kiszágult az ablakíven, szűk kört hasít a tornác oszlopa körül és most már fékezve odaszáll a fészekre és munkának lát. Miközben dolgozik, megjön a másik is, hosszú szalmaszállal a csőrében. Ilyenkor mindig szólnak egymáshoz valami moll-hangú, halk csicsergéssel. A szalmahordó, mivel a hely szűk arra, hogy ketten egyszerre dolgozzanak, köszönés után megint kirepül és a szalmaszállal a csőrében megtelepedik rendes pihenőhelyükön, a lugas vasívén. Két perc mulva a vályogvető elkészült a maga dolgával és átengedi helyét társának. Gyakran megesik, hogy most már a vályogvető ül a lugasra és megvárja, amíg elkészült a szalmahordó. Aztán együtt vágtatnak az Ördögárok felé, boldog izgalmukban sivítva, a saját mesés ügyességükben gyönyörködve.

A füsti fecske azonban nem olyan híres építőművész, mint a házi fecske. Erős, de meglehetősen kócos, fölül egészen nyitott fészket tapaszt a tető alá, míg a házi fecske fölül is bezárja a házat és kerek kis ajtón jár ki-be.

A kész fészket kezdetben csak nappal látogatták a fecskéink, az éjszakát házon kívül töltötték. Mindenesetre azért, mert lakásuk még nedves volt. Néhány arasznyira a fészektől nagy villamoslámpa függ; eleinte megszeppentek, ha hirtelen világítani kezdett a körte, de azután hamar megszokták. Minket, akik lakótársaik vagyunk, ugyancsak megszoktak már. Az első napokban, ha kimentem a tornácra, ijedten surrantak ki fészkükből. Amióta azonban költenek, nemes és mondhatnám megtisztelő bizalmat mutatnak. Most már abba is belenyugodtak, hogy a két családunk közösen használja a kerti lugast.

A baromfiudvar felől, a tető bádogcsatornájában, még egy madárcsalád fészkel: verebek. Az ember lehet akármilyen demokrata, vagy bohém, azért nem nézheti rosszaló fejcsóválás nélkül ezeknek a züllött háztartását. Fészküket a vízlevezető csatorna közepébe rakták, alkalmasint abban bizakodva, hogy az idén talán nem lesz nagy eső. És amilyen szerencséje van az ilyen népségnek, nem is volt mindaddig, amíg szárnyra nem keltek kicsinyeik. Hihetetlen lármás és veszekedő nép, olykor úgy összeverekszik a család, hogy egymást tépázva végiggurulnak a háztetőn. Olykor órákon át ott ülnek az akácfa tetején és felbőszítő makacssággal kiáltoznak valamit egymás szemébe. A baromfiudvaron valamennyien úgy elhíztak, hogy repülésük már csak nehézkes vergődés. Nem is szeretnek repülni; a legnagyobb élvezetük, ha az udvar porában hempereghetnek. Fecskéink, mint két fekete zománcos ékkő, némán ott ülnek a lugas vasrúdján és tudomást se vesznek róluk. És jellemző, nem annyira a madarakra, mint inkább az emberekre, hogy a fecskékről mindenki úgy beszél, hogy a mi fecskéink, a verebeknek azonban nem akad gazdájuk. Pedig a verebek télen is itt lesznek, itt fognak lármázni, tollászkodni és követelődzni az ablakunk alatt, a fecskék azonban, a mi fecskéink, messzi Ophir-ország szomjas kék ege alatt, pálmafák ringó lombja fölött vonják majd titokzatos íveiket.

(1913.)

JELENTÉS AZ IDEI ÉNEKESMADÁR-ÁLLOMÁNYRÓL

Hála Istennek, szárnyra keltek már a kis rigók és ezzel kő esett le a szívemről. Eddig mindig attól féltem, a szomszédasszony fehér macskája, a Hüvösvölgy legundorítóbb fészekrablója, mégis elpusztítja őket. Ez a Flóbert-golyóra megérett bestia, amelyet pedig az úrnője kövérre hizlalt, tehát nem is mentegetheti magát éhségével, állandóan ott settenkedett a fenyőfáim tájékán és volt nap, amikor ismételten le kellett rohannom, ha hallottam a madarak segélykiáltását.

A költő madár vészjelet ad, valahányszor macska közeledik a fészkéhez. A vészjel egészben véve egyforma az összes madarak között és hasonlít az élesen kiejtett «csak» szóhoz. Tehát nem valami síránkozó visítás, hanem a mechanikusan ismétlődő «csak» jelzi a macskát. Aki egyszer megtalálta az összefüggést a hang és veszedelem között, az nem tud többet nyugodtan maradni, ha szólítják a madarak.

Jókai Mór egyszer azt beszélte a Svábhegyen, hogy a fülemiléi az ablakához jönnek jelenteni, valahányszor macska van a kertben. Nem tartom a dolgot lehetetlennek. Annyit a magam tapasztalataiból is tudok, hogy a rigók ilyen macskabotrányok alkalmával bennem mindig felismerik a szövetségesüket. Amint észreveszik, hogy közeledem, csodálatosan nekibátorodnak, a macska képébe csapnak és engem fokozott lármájukkal valósággal ráuszítanak az ellenségre.

Engem csak egyszer ültetett fel egy rigó, egy kivételesen fogyatékos intelligenciájú madár, midőn ok nélkül félreverte a harangokat, a fenyők alatt békésen alvó dáklikutyám láttára. Biztosan macskának nézte a jámbort.

A szóbanforgó dákli különben egy ideig érdemeket is szerzett a madárvédelem terén. Valahányszor felhangzott a vészjel a kertből, kieresztettem az ajtón, néhány harcias szóval feltüzelvén az ambicióját. Ő azután repülő fülekkel végigkarikázott a kerten, a felháborodástól lángolva, hogy a kurta lábaival sohasem tudja utolérni a menekülő macskát. Hogy, hogy nem, később a macska és a kutya összebarátkoztak és ha azontúl összetalálkoztak a kertemben, valósággal egymás nyakába borultak. Én akkor a fészek védelmére körülvettem a fa törzsét valami rőzsetorlasszal, amely tulajdonképpen a katonák «spanyol lovasának» plágiuma, egyébként azonban jól bevált.

*

Biztos vagyok benne, az énekes madarak tudják, hol látják őket szívesen. Én a megtisztelő bizalom jelének veszem és nem is minden önérzet nélkül emlegetem, hogy az idén megint hét énekes család fészkel a kertemben. Ezek közt van három rigópár, egy cinege, két rozsdafarkú és egy vadgerlicepár.

A rigók régi törzsvendégeim, ők a fenyő és a tiszafáim között építik fészküket, meglepő ügyetlenséggel, amit az ember fel sem tenne ilyen eszes madárról, úgy hogy minden iskolásfiú és minden macska első pillantásra megtalálja.

A rozsdafarkúak az idén jelentkeztek első izben. Az egyik pár a pitvarban lévő elhagyott fecskefészket rekvirálta lakásul, a másik a veranda függőlámpásának felső vaspajzsán rakott fészket.

A cinegék télvíz idején nagy csapatokban lepik el a hüvösvölgyi kerteket, tavasszal azonban mindig kivonulnak a hegyekbe. Ezt az egy párt a fészekodú tartotta itt, amelyben láthatóan jól érzi magát.

Legbüszkébb vagyok a vadgalambjaimra. Azt hiszem, őket a szelíd gerlicék vonzották ide, amelyek reggeltől estig turbékolnak a verandán. Van a kertben egy öreg akácfa, annak elmult ősszel levágták egész koronáját, mire a törzséből olyan sűrűn törtek fel az új hajtások, mint az ecset sörtéi. Ezek között a sörték között építkeztek, még a legfurfangosabb macska számára is hozzáférhetetlen helyen.

*

Az énekes madár az anyatermészet egyik legszeretetreméltóbb ötlete. Budapest környékén feltünően felszaporodott mostanában a számuk és ha a kültelki kerttulajdonosok, nemkülönben a székesfőváros, mint budapesti erdőbirtokos, többet törődnének velük, akkor előreláthatóan csakhamar tömegesen jelentkeznének a városi parkokban és köztereken is.

Hogyan «törődjünk» velük?

A madaraknak két kegyetlen ellenségük van: a téli hideg és az éhinség. Ha kemény fagy van, és ha magas hó lepi a kerteket és erdőket, úgyhogy nem tudnak hozzáférni a különféle magvakhoz és a téli álmukat alvó bábokhoz, akkor nyomorultan elpusztulnak.

Tehát állítsunk fészekodukat és téli etető-helyeket! A fészekodut, ahol nyáron rendszerint egy-egy párocska szokott tanyázni, télen át tömegkvártélynak és éjjeli menedékhelynek használják a madarak. Én megolvastam egyszer, februári alkonyatkor, amint egymás után tizenegy cinege bujt be ugyanegy fészekoduba. Ami a téli madáretetést illeti: az énekes madárnak nem kenyérmorzsa, hanem zsíradék kell. Tehát napraforgó magja, kendermag, szalonna, háj vagy faggyú. Az utóbbit kővéfagyott, ökölnyi darabokban lehet az etetőhelyre kitenni, a madarak napokig nagy odaadással kopácsolják és csipegetik.

(1925.)

TRIANONI MACSKÁK

Én vagyok az az ember, akit fél esztendőn át irigyelni, fél esztendőn át sajnálni szoktak barátai a lakása miatt. Én ugyanis a kültelken lakom, kertek közt és elmondhatom: télen pusztán, nyáron paradicsomban az én lakásom.

Most nyár van, megint én vagyok felül, most élem gyöngyéletem és versenyt cincogok a tücskökkel. A pestiek, akik kikoptak Riminiből, Tátralomnicból és Gmundenből, azt mondják: «Ja persze, neki könnyű!»

*

Egy rigópár megtisztelte a tiszafámat avval, hogy fészket rakott benne, a hím pedig úgy hálálja meg a vendéglátást, hogy reggeltől estig fütyörész. A rigóének kedvesebb minden más madáréneknél, mert a fülemile, a vadgalamb, az aranymálinkó százezer év óta lekottázott rituális éneket ismételget, a rigó azonban maga komponálja az énekét, ő egyéniség. Mindenik a skálázáson kezdi. Piros hajnalban már ott ül a kertkerítésen és hallatlan odaadással, néha fölháborító csökönyösséggel tanul, mint egy keményfejű parasztsuhanc, akinek furulyát ajándékoztak. Rió, rió-adi, adi-csür, csür-vica, vica… sivítja kilencszázszor egymásután. Később összerakja a szótagokat és már igen változatos és furcsa dolgokat recitál. Eredetiségre nem törekszik, néha elplagizálja a fecske, a fülemile, a veréb, a kotló, sőt a közeli kaszárnya trombitásának motivumait is. Ha elúnja a saját énekét, akkor vásottan belesercent vagy nyikorog, mint a talyiga és átrepül a tiszafához.

*

Akkora örömöm telik a rigóimban, hogy gyanussá lesz előttem az egész dolog: hátha itt valami nincs rendben? Mert hiszen a polgári sorsú magyar embernek mostanában mindenről le kell szoknia, amiben öröme telhetnék. Le kell szoknia arról, hogy ízléssel öltözködjék, hogy kedve szerint egyék, igyék, hogy tisztességes szivart szívjon, le kell tennie arról, hogy világot lásson, hogy meleg napfényre, tenger mellé vigye fáradt idegeit, le kell szoknia még arról is, hogy külföldi könyveket és folyóiratokat olvasson, mert ahhoz már igazán nem embernek, hanem sibernek kell lenni, hogy előfizethessen a Revue des deux Mondes-ra.

Mindez pedig azért van, édes magyarom, mert elvesztetted a háborút. A győztesek csak úgy élvezhetik győzelmüket, ha neked rossz dolgod van. Mert katonai Gloire: a gyönyörűség, melyet a mások szenvedése nyujt. Neked szenvedned kell, hogy ők beteljenek a saját dicsőségüktől.

A fekete rigó énekét azonban meghagyták. Mi ez vajjon? Csak feledékenységből maradt volna ki a trianoni szerződésből? Alig hihető.

*

Barátom, a feketerigó, hirtelen abbahagyja énekét és félig ijedten, félig dühösen csörög. A magas fű hullámozni kezd, aztán két macskát látok, amint nesztelen, puha talpakon végigosonnak a kerten. Az egyik fehér és karcsú, a másik szürkefoltos, nagyfejű. De egy harmadik is jön az orgonabokrok felől: ez meg egészen fekete. Macskakongresszus! A három macska összeül, mintha tanácsot tartanának, aztán libasorban megindulnak a tiszafa felé. Oh, a bestiák!

De most meghökken a három fészekrabló, mert az udvar felől a hivatalos buzgalomtól lángolva előrugtat Zsandár, a házőrző kuvasz. Mi az? Macskák? No hiszen éppen jó kedvében lelik!

Avval az ősi dühvel, melyet minden jóravaló kutya minden macska iránt érez, megattakirozza a három szövetségest. Ugatása haragos üvöltéssé lesz, egészen bizonyos, hogy förtelmesen káromkodik a maga kutyanyelvén. A három macska ész nélkül háromfelé rohan, kettő általveti magát a kerítésen, egyik azonban, a fehér, már csak a diófán talál menedéket.

Zsandár lenn ül a diófa alatt és várja, hogy a macska lejöjjön. A macska fenn ül a fán és várja, hogy Zsandár eltakarodjék. Melyik unja el előbb?

*

De most már egészen világosan látok: hát persze, hogy nekünk tilos a madárének! A dolog annyiban van, hogy a szegény emberek nálunk Trianon jóvoltából már nem győzik etetni sem a macskáikat, sem a kutyáikat. A macska megél a kertben is, madárvadászaton. A kutya nem tud így megélni és gyorsan pusztul. Minél jobban szaporodik benn a városban a luxuseb, annál inkább fogy künn a külső részeken a házmesterek és kertészek házőrzője. A nagy kutyaadó meg fogja neki adni a kegyelemdöfést. És minél kevesebb lesz idekünn a kutya, annál szabadabban garázdálkodnak majd a macskák és annál rohamosabban pusztulnak majd az énekes madarak.

Tetszik érteni? Trianon nem akarja, hogy nálunk madarak énekeljenek. A győztesek tekintélye úgy kívánja, hogy csend legyen a magyar kertekben. És így tulajdonképpen a fehér macska ott fenn a diófán a jóvátétel ügyének szolgálatában áll. Zsandár pedig a fehér tépőfogaival a trianoni szerződést veszélyezteti és nem bizonyos, nem fogják-e lefegyverzését követelni.

(1923.)

AZ EMBER ÉS AZ ÁLLAT

Ma délben kisgyerek-combját ebédeltem. A szakácsnő velesült burgonyát és zöld salátát tálalt hozzá.

A gyermek egy szomorúszemű, szelíd tehénanya borjú-gyermeke volt. Ezeknek a kis borjúknak nem lehet valami gazdag élettapasztalatuk, mondják, hogy a vágóhídon némelyik megnyalja a mészároslegény kezét.

Hallotta ön valaha a jászolhoz kötött tehén bőgését, amikor a mészáros elviszi a borját? Nevessen kérem, de én azt a bőgést megrendítőbbnek találom Niobe sirámánál. Soha még szörnyűbb fájdalom nem zengett a sötét földről a csillagos egek felé! Azt hiszem, ezért a hangért lett a tehén a hinduk szent állata.

*

Szóval: borjúcomb volt ebédre és vendégem is került hozzá, egy kedves vén fiú, akit a világi dolgok közül éppen csak a vadászat sportja érdekel.

Mulatságosan mondta el, hogyan viselkedik a nyúl, mikor megkapja a maga sörétporcióját. Legkomikusabb, ha orron lövik, mert akkor szabályszerű bukfencet vet. Az ember megpukkadhatna a nevetéstől!

Kissé elkedvetlenítő, persze, ha elgondolja az ember, hogy a nyúlnak szakasztott olyan idegei vannak, mint nekem vagy neked, ha a sörét széttépi a tüdejét vagy a beleit, az éppúgy fáj neki, mint fájna nekem vagy neked. A dülledt nyúlszem még a holta után is tele van rémülettel és fájdalommal.

*

Azt kérdezi a vendégem:

– Miféle csattogást hallani az utcáról?

Nem is hinné az ember: a fuvarosok ostora szól így. A nyaralóm előtt hirtelen emelkedik az út és a téglahordó lovak csak nehezen tudnak felkapaszkodni. Megfigyeltem: a kocsisok legszívesebben a ló hasát verik, mert a háta már nem igen érzi.

A négylábú mártirok némán és megtört szemmel erőlködnek a nehéz kocsi előtt. Tavaly a házam előtt szörnyet halt egyik. A kocsis azt mondta: ő már hajnal óta várt ilyesmit. Az állat hajnal óta agonizálva vánszorgott a kocsi előtt.

*

Egyszerre fájdalmas üvöltés hallatszik az utcáról, azután hangos férfinevetés.

Tudom, mi az! A lejtőn a fuvarosok leszállanak a kocsikról és rajvonalban lépkednek. Mindegyiknek kezében ostor. Olykor szembe kullog velük egy szerény kis kutya, amely – ő tudja, miért – sürgősen a vám felé igyekszik. Mikor meglátja a legényeket és kezükben az ostort, félénken visszahőköl, de azután kutyakönnyelműséggel mégis megreszkirozza, hogy a kerítésfalhoz lapulva, elosonjon mellettük. A legközelebb eső kocsis a világért el nem mulasztaná, hogy ostorheggyel jót ne csipjen a bőrén. A kutya pedig üvöltve sántít tovább. Hát hiszen a szegény embernek is kell valami örömének lennie!

Ha körülnézek a világegyetemben, az embernek csak egyetlenegy lelkes, hű és önfeláldozó barátja van: a kutya. No hiszen, meg is fizet érte!

*

A házam pitvarában madárkalicka függ.

– Milyen kedves! – mondja a vendégem.

És nem gondol arra – máig magam sem gondoltam reá – hogy az erdő tarkatollú gyermeke szomorú kis fegyenc, életfogytiglan börtönt ül, csak azért, hogy halljam a fájdalmasan epedő énekhangokat, amelyekkel elvesztett szabadságát síratja. Milyen keserves lehet a fogság annak, aki megszokta, hogy erdők és hegyek fölött hasítsa a napfényes levegőt!

*

A kertkerítésen túl kis süldőleány szaladgál, pillangót kerget és olyan kecsesen mozog, mint maga Psyche, a bakfis-istennő.

A kis szomszédnő a gimnáziumba jár és szenvedélyes rovargyüjtő. Egyáltalában nagyon komoly gyermek. Amit elfog, azt gondosan felnyársalja vékony tűvel. Olykor napok mulva is, ha utána néz a zsákmánynak, a feltüzött kis állat még él és lassú, kínos ütemben mozgatja remegő lábacskáit. Tudunk emberekről, akiket ennyi szenvedésért szentté avattak.

*

Az egész szomszédcsalád nagy «természetimádó». Van a kislánynak két öccse, azok ugyancsak híres «gyüjtők». Gyüjteni annyi, mint gyilkolva és fosztogatva járni az erdőket. Kirabolják a madárfészkeket, mert nekik «tojásgyüjteményük» is van, tűhegyre szúrnak vagy spirituszba fojtanak minden apró állatot, amelyet balsorsa a «gyüjtők» útjába vezet. Annyi példányt ölnek meg, amennyit meg tudnak szerezni: ami nekik nem kell, az jó lesz cserepéldánynak. A gubókat skatulyába zárják s ha tavasszal kikel a pillangó, pihés kis testét már várja az acéltű.

*

A kirándulók tegnap egy ritka szép siklót vertek agyon az erdőben. A legártatlanabb és legkecsesebb kígyó volt, de meg kellett halnia, mert a városi embert valami babonás dühroham fogja el, ha kígyót lát. Tízen is utána vetették magukat, botokkal és esernyőkkel zavarták, döfködték, a megrémült állat kétségbeesetten menekült, kövek, farakások alatt keresett oltalmat, végül mégis oda kellett adnia a teremtés urának az ő egyetlen tulajdonát szegény kis életét. Most ott fekszik az úton, tört derékkal, eltaposott fejjel, a hangyák prédája.

Az ember förtelmes dolgokat művel «kiskorú testvérével», az állattal. Ha Mózes könyve az embert az állatok királyává avatta, akkor egy vérszomjas tömeggyilkosra bizta a kormányt.

(1925.)

A MI KISKORÚ TESTVÉREINK

Közfelfogás szerint az állat halála «indokolt», ha az ember érdeke úgy kivánja. Meg kell halnia, mert kárt vagy alkalmatlanságot szerez az embernek, mert szükség van a húsára, a csontjára, a bőrére vagy a tollára, és ezt az életével együtt oda kell adnia a teremtés zsarnokának. The rest is silence!

Rengeteg sok állat azonban «indokolatlanul» hal meg. A nyomorult tollas vagy négylábú proletárnak nincs semmije, ami az ember kapzsiságát ingerelhetné, haszontalan irhájával együtt mégis oda kell adnia vidám kis életét is, mivel az ölés maga gyönyörűsége Kain nagykorú és serdületlen fiainak. A halál mint önzetlen öröm, gyilkolás, mint l’art pour l’art!

*

Az én adataimat kiegészíti egy szörnyű levél, amely egyik vidéki városból érkezett hozzám. A levél azért szörnyű, mert a benne felsorolt förtelmességek a kultúremberre megszokott és jelentéktelen benyomást tesznek.

«A báró úr, – írja az én emberem – a báró úr nemrég flóbertpuskával lepte meg tizenkétéves fiát. Hadd tanuljon meg fegyverrel bánni. A fiú lövési lajstromot vezet, amelyben lelkiismeretesen elkönyvel minden állatot, amelyet elpusztít. A jegyzékben szerepelnek verebek, harkályok, csókák, szarkák, mókusok, egy ürge, rengeteg sok béka, néhány kóbor macska, mert a madarakat pusztítja, a kutya alkalmasint, mert a macskát bántja, a harkály, mert meglékeli a fákat. Persze, ez a sanda okoskodás kissé emlékeztet a farkaséra, midőn mint főmagánvádló lépett fel a báránnyal szemben. Fecskét is szeretne lőni a kis báró, de eddig még nem tudott: «Apa azt mondta, bár a fecske nem kártékony, egy-kettőt mégis le szabad lőni a gyakorlat kedvéért, mivel az nehéz lövés.» A kis báró ambiciózus fiú, azt hiszem, álmában is azon töri szőke fejét, hogyan gyarapíthatná a lövési lajstromát. Puskájával mindig ott lapul, ott settenkedik a parkban. Jaj a madárnak, amely meg akar pihenni a lombos fákon! A rózsásképű kis kölyök a halál fanatikus ügynöke. Egyéb vágya nincs, minthogy állatok vidám és kecses életét bűzös döggé változtassa.»

*

Az emberek azt hiszik, ezek ártatlan dolgok, mint minden, ami az emberre nézve nem, csak az állatra veszedelem. Pedig tévedés! A valóságban az ember súlyos árt fizet a gyilkos monomániájáért. Az állat ugyan nem áll bosszút (ő szegény csak páni félelmet érez, nem gyűlöletet «nagykorú testvérével» szemben), de a könyörtelen vendettát megállja egy magasabb fórum: a természet rendje.

Mert a természet rendjéből következik, hogy Kain fia, aki megszokta, hogy kénye-kedve szerint öldösse az állatokat, fel tud ugyan emelkedni a felhők fölé és Budapesten meghallja a dalt, amit Londonban énekelnek, de nem tudta még felebarátaival az élethez való jogát elismertetni. Azaz: Európa szívében az életbiztonság ma semmivel sem különb, mint volt a húnok és mongolok betörése idejében. Úgy látszik, a civilizáció kimerült a technikai haladásban, a kultúremberben azonban ugyanazok a kannibáli ösztönök élnek, mint a hajdani barlanglakókban. Az emberi nagyság teljét a katonai dicsőség adja meg, amely nem egyéb, mint a szervezett emberölés apoteózisa.

Meg vagyok győződve róla, az emberiség nem is fog kijózanodni véres mámorából, amíg állatöléssel és állatkínzással rendszeresen táplálja a maga vad ösztöneit.

*

Mi a mai kor «vezérgondolata?» Egész osztályok, egész nemzetek egymás kiirtásáról ábrándoznak. Az állat bosszúja!

A kizárólag «emberi használatra» szánt gépfegyver és a mérges gáz, amely a rovarírtás technikáját vitte át a háborúba, az állat elégtétele.

Ha megint háború lesz és éjnek idején bombavető repülő berreg a házad felett és te ijedten kapod magadhoz síró gyerekedet, akkor jusson eszedbe oh ember, hogy az apró csúszó-mászók között éppen ilyen pánik volt, ahányszor a te fiad «rovart gyüjtött» az erdőben és jusson eszedbe, hogy magatok is okai vagytok az emberiség szörnyű elvadulásának.

(1925.)

EBKIÁLLÍTÁSON VOLTAM