II.

A farkaskutya alkonya. – Ebkiállításon voltam és onnan azt a sziklaszilárd meggyőződést hoztam magammal, hogy a farkaskutyának befellegzett! Ma még teli van a város vele, mint a nótában akácfavirággal, olyan csapatosan szaladgál a pesti utcákon, mintha az orosz puszták farkasai kongresszust tartanának, a kiállításon is annyi volt a farkasimitátor, mint egykor, Madame Sans-Gêne idejében, Napoleon-imitátor a párizsi kávéházakban. Nyurga és köpcös, krumpliorrú és pisze Napoleonok; sárga, szürke, fekete és csíkos ebek; farkasok, amelyeknek rókafejük, mackóképük vagy hiénapofájuk van; kutyák, amelyeket, ha nem csóválnák nyájasan a farkukat, maga Brehm sem tudna megkülönböztetni a pusztai akolbírótól, a Canis Lupus-tól. A kiállító uraságoknak volt szívük, hogy némelyik díszpéldányért 300.000 koronát is elkívántak. De mindez nem bizonyít sokat! A csillag is akkor fénylik legszebben, mikor már hullófélben van és a farkaskutya csillaga bizony hanyatlóban van.

Az ebtenyésztők nevetnek, de ők csak kutyaszakértők, – ha emberekhez is értenének, akkor tudnák, mi a farkaskutya tragikuma: túlságosan fölkapták, divatot csináltak belőle, mint egy Zerkovitz-kupléból. Amiből pedig felesleg van, az nem érték: ami minden utcasarkon található, az nem maradhat divat; amit mindenki visel, azt nagyságod nem viselheti. Kis idő kérdése csak és a mostani farkaskutya-inflációt katasztrofális bessz fogja követni, meglássa.