I.

Édes jó anyám!

Tegnapi leveléből, amelyben _nagyságos Jankó_jának szólít, látom, hogy már értesült a kinevezésemről. Igen, kineveztek királyi tanácsossá! Mint józanfejü ember nem adok sokat az ilyen cafrangra, de hazudnám is, ha azt mondanám, hogy megvetem az új címet. Harmincötéves korában az ember már elfárad egy kicsit a hivatalos lajtorján és a legmagasabb helyről érkező elismerést bátorítás-számba veszi.

Kevésbbé fontos, de nem kevésbbé érdekes hír, hogy Gyurkáék Budapestre költöztek. Képzelje! Tegnapelőtt, – éppen a tanácsosi banket következményeit aludtam ki, – levelet kaptam Erzsitől, vagy mint most írja nevét: Erzsébet asszonytól. Nagyon szeretetreméltóan írt, gratulált a nagyságos címhez és meginvitált a szerdai zsúrjaira.

Őszintén szólva csodálkoztam a meghíváson. Tudom, hogy Erzsiék sora rosszra fordult, amióta sovány esztendők járnak a gazdaságukra és amióta Gyurkából nagy kártyás lett és ezért különösnek is találom, hogy a drága Budapesten házat akarnak vinni. Bevallom különben, hogy Erzsébet asszony levelének az elolvasása után elsőnek is azt kérdeztem magamtól: Vajjon mit akarhat tőlem ez az asszony? Biztosra veszem, hogy akar valamit. Nem vagyok még tisztában magammal, hogy menjek-e vagy nem. Igaz, hogy oly kedvesen, oly melegen és sürgetve írt, hogy nagy udvariatlanság volna tőlem, ha egyszerűen ignorálnám. Szeretném tudni, mi édesanyám véleménye ebben a dologban? Maradtam stb.

_Jankó._

_U. i._ Szerencse, hogy a királyi tanácsosság csak cím. Ha ő felségének eszébe jutna, hogy egyszer igazán kikérje a tanácsomat valami dologban, alkalmasint azt kellene mondanom: Felség, majd megkérdezzük az édesanyámat.