VI.

E levélre a következő válasz érkezett:

Jó Jankóm!

Most már tudom, hogy _mit akart_ Böske megint tőlünk. Megtetszettél neki és téged akart. El is vitt már. Ezúttal azonban nem fog elmaradni a házunktól, mint eddig szokta, – egy igazi anyóstól ez nem telik ki. Tudom különben, hogy ebből a fajtából jó asszonyok kerülnek ki, azért a hét végén személyesen hozom nektek az áldásomat. Maradtam stb.

szerető _anyád_.

Jankó jó útra tér

Jankó igen rossz bizonyítványt hozott haza az iskolából. Olyan rosszat, hogy a keresztapjának meg se merték mutatni. A családban nagy gyászt és megbotránkozást szült ez az esemény. Az édesapja még arra se méltatta Jankót, hogy pofonüsse. Azt mondta a feleségének: Vidd a fiadat, vidd, hogy ne is lássam többet!

A fiadat! Az asszonyt halálosan megsebezte ez a kifejezés. Lám, az ura őt akarja felelőssé tenni Jankó bukásáért!

– Hát mit csináljak vele? – kérdezte keserüen.

– Nem akarom többet látni! – dörögte az apa, akit egyébként kisdeák korában két iskolából csaptak ki.

A boldogtalan anya fejgörcsöt kapott. Mit is kaphatott volna egyebet? Jankó később azt mondta Palinak és Esztinek, hogy menjenek vele rablósdit játszani a szérüskertbe. Hiszen ha az ember meg is bukik latinból és magyar nyelvtanból, azért csak játszhatik rablósdit – nem igaz? A testvérei azonban gőgösen hátat fordítottak neki. Az ő szívüket mennyei boldogsággal töltötte el Jankó balsorsa; híres kis magolók voltak mind a ketten és az ő tiszta jeles bizonyítványuk most már éppen vakító fényben tündöklött a Jankó szekundáinak bús éjjelében.

Pali később előkereste a latin gyakorló könyvét és tüntetve kiült a pitar elé olvasgatni. Azt mondta a szakácsnénak, hogy ő sokkal jobban szeret latinból magyarra fordítani, mint játszani. A szakácsné ezért elismeréssel adózott neki és megjövendölte, hogy még nagy ember lesz belőle. Pali ezen aljas viselkedése, amelyben határozottan volt valami sértő célzatosság, annyira fölháborította Jankót, hogy egy pálcával megütötte öcscsét. Pali meg se szisszent az ütésre, estig nem is panaszkodott senkinek, vacsoránál azonban hirtelen elkezdett keservesen zokogni. Az édesapja megkérdezte, hogy mi lelte és Pali bevallotta, hogy nagyon fáj a melle. Jankó megütötte egy nagy rúddal, mert nem akart rablósdit játszani, hanem inkább latint olvasott…

Apa nem verte meg Jankót, hanem erősen a szeme közé nézett és a gyilkos haragtól megindult hangon így szólt hozzá: – Te, ha még egyszer bántani mered ezt a fiút, agyonlőlek, mint a kutyát!

Palika és a szende Eszti ekkor szolgálatkészen a falon függő puskára néztek, mintha csak azt akarnák mondani: Elhozzam, édespapa?

Szó ami szó, Jankónak kutya sora lett. Mikor édesapja másnap befogatott, hogy a szőlőbe hajtson, Jankó is föl akart mászni a bricskára. Hiszen ha az ember meg is bukik a latinból és magyar nyelvtanból, azért csak kimehet a szőlőbe. Esztike azonban tettetett csodálkozással kérdezte: – Apa, hát Jankó is velünk jön?

– Jankó itthon marad és tanulni fog! – mondta az apa. Azzal a lovak közé vágott.

Jankó otthon maradt, de könyvet se vett a kezébe. Egész délután ott ült az udvar sarkában és nézte a kaparászó csibéket, a szíve pedig nagyon fájt. Úgy érezte, hogy valami hallatlan igazságtalanság történt vele.

Estére megjöttek a kirándulók és vacsorára cseresznyés rétest kaptak. Palikának ekkor aggodalmai támadtak, hogy jár-e cseresznyés rétes az olyan fiúnak, aki két tantárgyból megbukott…

– Apa, – kérdezte, – Jankó is kap a rétesből?

Apa nem válaszolt, anya pedig egy haragos pillantást vetett a kis cselszövőre. Jankó azonban egyszerre valami nagy nyomást érzett a szívén. Ettől a nyomástól talán megszabadulhatott volna, ha kétszer-háromszor fölpofozhatta volna kedves fivérét, de mivel erre gondolni se lehetett, szó nélkül fölkelt és bement a hálóba. Az édesanyja utána ment és egy nagy darab rétest vitt neki, jóval nagyobbat, mint amekkorát Pali kapott. Jankó azonban ellökte magától az édesanyja kezét.

– Nem kell! Nem kell!

Az édesanyja nem korholta meg a neveletlenségeért. Talán úgy gondolta, hogy hiábavaló volna. Nagyot sóhajtott csak.

– Ennek a fiúnak nincs szíve! – mondta magában.

Tanulnia kellett volna, de nem tanult. Azért se tanult. Egypár napig reggeltől estig a cselédház tájékán ődöngött és összebarátkozott a béresgyerekkel. Ezek nem bánták, hogy megbukott két tantárgyból. Bús végzete azonban még tovább is üldözte. A parasztgyerekektől elkapott valami viszketős bőrkiütést. Három napig mindig vakaródzott, ekkor aztán kitudódott a dolog. Nem tudni miért, de az apja ebben Jankó erkölcsi züllésének egy újabb jelét látta. A testvérei affektált undorodással kerülték és ő maga is úgy érezte magát, mint a bélpoklos ember. Az édesanyja nagy gonddal ápolgatta, – három nap alatt ki is gyógyította szerencsésen, – de az örökös fájdalmas szemrehányás, amelyet Jankó az édesanyja becézgetéséből kiérzett, végre elvadította. Mindjobban rásúlyosodott ifju lelkére a tudat, hogy ő családjának nem olyan kedves gyermeke, mint a másik kettő és az elnyomatás érzése gonosz rabszolga-ösztönöket érlelt meg benne. Mindenkit meggyűlölt, már az édesanyját se szerette úgy, mint annakelőtte. A testvérei iránt körülbelül azt érezte, amit a farkaskölyök érezhet a házieb iránt. Folyton alattomos csinyeken törte a fejét, amelyekkel meggyötörhetné őket és a sok panasznak, vallatásnak és büntetésnek vége-hossza se lett. Azelőtt nagyon őszinte fiu volt, most azzal lepte meg a családját, hogy vakmerő hidegvérrel hazudozott.

A szülőket komoly aggodalom fogta el a Jankó jövőjére nézve. Olyasmit képzeltek, hogy a fiu az iskolában valami rossz társaságba került, mely megrontotta a jellemét. Az apa a javítóintézettel kezdett példálózgatni, az anya pedig sokat sírt titokban.

Akkor történt, hogy Jankó egyszerre jó útra tért.

A grófi kert fala körül őgyelgett, a község végében. A vakolatát hullató régi fal tetejében egy kisleányt látott meg.

Piszeorru, ravaszarcu, rőthaju, de egészben véve csinos kisleány volt, aki merészen ott lovagolt a magas fal tetején. Az arca vörös volt a sírástól és komolyan elmélázva tekintett maga elé; a szakértő szeme meglátja rajta, hogy nagyon megverték a kisleányt.

– Jankó! – mondta halkan.

– Mit akarsz? – kérdezte a fiu, miközben egy követ keresett, amelylyel szükség esetén megdobhatná a leányt.

– Ugy-e, te két tantárgyból megbuktál?

– Mi közöd hozzá?

– Az öcsédtől tudom, Palitól. Ki nem állhattam Palit, mert árulkodó és nyafogó. Ha megint erre jön, ráuszítom a nagy kutyánkat.

Jankó e perctől fogva némi rokonszenvet érzett a leány iránt.

– Ugy-e, te Mariska vagy, apád a grófi kertész?

– Főkertész! – javította ki a kisleány.

– Az én apám ügyvéd és az ügyvéd több, mint a főkertész.

Mariska nem mondott ellent és a társalgást ezzel be is lehetett volna fejezni. Jankó elindult, de aztán megint visszafordult.

– Mit csinálsz te ott? – kérdezte.

– Megvertek, – válaszolt a kisleány.

Ez a kijelentés meglepte Jankót. Ő is úgy képzelte, hogy a leányokat egyáltalában nem szokták komolyan megverni, legfölebb csak sarokba állítják őket. Fölébredt tehát benne a gyanu, hogy Mariska csak henceg.

– Mivel vertek meg? – kérdezte gúnyosan. – Talán törölgető rongygyal?

A kisleányt láthatólag sértette ez a gyanusítás.

– Bottal! – mondta önérzetesen.

Azzal feltürte karján a ruhát, – a vékony karján sötétkék folt látszott.

– No ez már valami! – gondolta Jankó és e pillanatban az egész női nem, amelyről eddig nem sokat tartott, nagyot nőtt a becsülésében.

– Akarod, hogy én is fölmásszak a falra? – kérdezte.

– A sarkon fölmászhatsz, én is ott szoktam ki-bejárni.

Néhány perc mulva a két gyermek már együtt volt a grófi kertben. Mariska elvezette új barátját a gyümölcsösbe, ahol erősen megdézsmálták az éretlen gyümölcsöt. A fiu azt mondta, hogy ő csak addig szereti a barackot, amíg magvastul ketté lehet harapni.

– Ha akarod, – mondta később Mariska, – most fölviszlek a kastély padlására. Ott senki se jár és sok holmi van, amivel játszani lehet.

A kastély egyik hátsó kijárásán át fölértek az emeletre és mivel senkivel se találkoztak, besurrantak a nyitott padlásajtón. A régi háznak aránytalanul magas barok-teteje volt és a két gyermek a poros gerendák egész erdejében találta magát. A kisleány megmutatta Jankónak a padlás nevezetességeit, a nagy víztartót, amely a grófi fürdőszokákat szolgálta és a vászonvödröket, melyeket talán a tűzvész esetére tartottak ott. Az egyik kémény mellett jókora szalmarakást találtak. Itt megtelepedtek a gyermekek. Jankó egy csomag gyujót vett ki a zsebéből és azt mondta, hogy most tűzijátékot fognak játszani. Meggyujtott egy szalmaszálat és kacskaringós ábrákat rajzolt a levegőben, ami a homályban igen szépen festett.

– Most nézzünk ki a padlásablakon! – indítványozta Mariska.

Az ablakból igen érdekes kilátás nyílott, még a Jankóék szőlőjéig is el lehetett látni. Mire behúzták megint a fejüket az ablakból, nagy fényesség világította meg a padlást: a szalmarakás lobogó lánggal égett.

Mariska nagyon megszeppent.

– Szaladjunk, mert verést kapunk! – kiáltotta.

– Nem, – mondta Jankó, – játszunk inkább tűzoltósdit. Te majd mered a vizet, én meg oltom a tüzet.

A víztartó szerencsére telve volt, így hát nekiláthattak az oltásnak. Az első vödör víz, amit beleöntöttek az égő szalmába, azt eredményezte, hogy a láng még magasabbra csapott és hogy sűrű füstfelhő gomolygott a szemükbe. Jankó azonban nem volt az a fiu, aki egyhamar abbahagy valamit, ha belekezdett. A ruhája szikrát fogott, azt is végig kellett locsolnia, a keze is fájt, amint megcsapta a láng, de azért dühös buzgalommal hordta tovább a vizet. Isten tudná hogyan, végül valóban eloltotta a tüzet. A szalma már akkor mind pernyévé égett. Még az izzó gerendákat is végigöntözte. Most már el akartak menni, de a rettenetes füstben, amely betölötte a padlást, nem találták meg egyhamar a lejárást. Egymás kezét fogva, ide-oda tipegtek. Jankó egyszerre úgy érezte, hogy valami nagyon kalapál a fejében és úgy tapasztalta, hogy nem lát semmit. Aztán megbotlott egy gerendában. Elesett. Elájult. Aléltságában is úgy rémlett neki, mintha lármát hallana maga körül, majd úgy érezte, mintha valaki fölemelné és vinné.

Mikor később újra magához tért és kinyitotta a szemét, aranyozott padmalyra esett a tekintete. Idegen helyen volt. Puha, nagy diványon feküdt, a két kezén pedig valami kötést érzett. A keze igen fájt. Az édesanyja ott térdepelt mellette, azonkívül egy öreg asszonyság is ott volt a szobában.

Jankónak eszébe jutott mindaz, ami történt és ekkor hirtelen lehunyta megint a szemét és azon gondolkozott, hogy miféle füllentéssel vághatná ki magát a bajból. A szomszéd szobából behallatszott két indulatosan beszélgető férfi hangja. Az egyik az édesapjáé volt, a másik valami idegen emberé.

– Hihetetlen! – kiáltotta az idegen férfi. – Hogy egy tízéves fiucska ilyenre képes legyen! A kertész leánya mindent elmondott… A gyermekek ott játszottak a kertben, amikor észrevették, hogy a kastély padlásablakából füst száll ki… Figyelmeztetni akarták a cselédséget, de mivel a folyosón nem találtak senkit, fölszaladtak a padlásra… A padlás már akkor egy tűz volt… A bátor fiu rögtön nekilátott az oltásnak… Mennyi hősiesség, mennyi szívósság egy kis fiúban! Sok férfi példát vehetne rajta. A ruhája kiégett, a keze megsebesült, de ő még nem hagyta abba, míg urává nem lett a veszedelemnek… Most már tudjuk a tűz okát is: egyik gerenda bele van építve a kéménybe, az fogott szikrát…

– Mariska okos leány, – gondolta Jankó magában, – most már tudom, hogy mit kell vallanom.

Azzal fölült a diványon és ránevetett az édesanyjára. Az anyja zokogva csókolta végig a fájó kezét…

Az apja bejött és vele az idegen úr is, akivel beszélgetett.

– Íme fiam, – mondta az apa bizonyos szertartásos gyöngédséggel, – ez az úr itt a méltóságos gróf úr, aki úgy találja, hogy igen derekasan viselkedtél.

– Kedves ifju barátom, – mondta a gróf, – adja ide a kis kezét. Meg akarom szorítani a kezét, nem mint egy jó kis fiúét szokás, hanem mint egy emberét, akit nagyrabecsülünk. Mert én magát nagyrabecsülöm.

– Fiam, – mondta az apa, – sohase feledd el azt, amit a méltóságos gróf úr mondott most neked. Erre büszke lehetsz egész életeden át, mert ilyet még aligha mondtak tízéves fiúnak.

Az apa ekkor megcsókolta Jankót. Igen boldognak és büszkének látszott. Az édesanyja is megcsókolta, a grófné is. Aztán hazavitték a fiút. Aznap az ágyat kellett őriznie, de másnap már kiengedték a szobából. A keze be volt még kötve és ezt a bepólyált gyerekkezet áhitattal és meghatottan szemlélték az emberek. Maga Jankó is bizonyos tisztelettel nézegette a kezét. Az apja még a hivatalos útjain is magával akarta vinni a fiút. Azzal az ürügygyel tette, hogy maga akar vigyázni a beteg kezére, igazában azonban csak parádézni akart vele. Az emberek úton-útfélen megállították őket és mindenki azt hitte, hogy föltétlenül meg kell simogatnia a Jankó arcát. Az apátplébános úr egész kis beszédet intézett hozzá, miközben köny szivárgott a szemébe. A szőlőbe is elvitték Jankót és ha nem fájt volna a keze, apa talán megengedte volna neki azt is, hogy ő hajtsa a lovakat.

Negyednapra eljött a gróf. Egy pónifogatot hozott ajándékba. Ez a nagyúr egészen belebolondult Jankóba. Ő egész életét a férfiasság kultuszának szentelte és boldog volt, hogy e tulajdonságokat, amelyekre oly sokat tartott, megtalálta egy gyermek lelkében. Azt mondta, hogy ilyenre csak magyar fiu képes és hogy ez a magyarság jövőjének egyik garanciája… Beszédközben a Jankó tanulmányai után tudakozódott. Az apa ekkor zavart mosolylyal bevallotta, hogy a fiu megbukott két tantárgyból és hogy ismételnie kell az osztályt. A grófot a Jankó két szekundája láthatólag nagyon fölvidította.

– Nagyszerü fiu! – mondta. – Persze, az ilyen erős jellemü és önálló gondolkodásu gyerek sehogy sem illik bele az iskola kicsinyes keretébe.

Aztán elmondta, hogy valaha ő is megbukott a Teréziánumban. Az apa ráduplázott azzal a jókedvü vallomással, hogy őt meg két iskolából kicsapták. Ezek után megegyeztek abban, hogy az életrevaló és derék fiúk többnyire rossz tanulók, az első eminensek pedig kevés kivétellel alamuszi és jellemtelen fráterek.

Jankó egy csapásssal meghódította a környezete szívét és a meleg szeretettől, amely feléje áradt, megnyílott az ő szíve is. Az elnyomott kis proletárból szabad ember lett. A Napoleon gárdistája, ha a fejébe nyomták a medvebőrös süveget, elhitte, hogy ő a világ legvitézebb katonája; Jankó szívében is valami gárda-erényt nevelt a jóakarat, amely körülvette. Egyébként maga is elhitte, hogy valami szép és nemes dolgot művelt a grófi padláson.

Hogy ő maga volt a gyujtogató, azt titkolnia se kellett; a gyermek fantáziájában ezt a kis epizódot teljesen elhomályosította az, ami következett. A testvéreivel hamarosan megbékült, a pónifogata egyébként is ellenállhatatlan erővel feléje vonzotta Pali és Eszti rokonszenvét. Jankó bizonyos fölényes gyöngédséget tanusított irántuk és a kicsinyek természetes védőjének tekintette magát.

Alkalmasint a gróf befolyásán fordult, hogy pótvizsgára eresztették, de az már az ő érdeme volt, hogy karácsonykor jó bizonyítványt hozott haza. A bizonyítványra egyébként azt mondta az édesapja:

– Furcsa emberek is azok a professzorok!

A svadron apja

A kis történetet Szarka báró hadapród-őrmester mondta el egy három asszonyból álló társaságnak. Az ifju harcos egy nagy karosszékben ült, amelybe egészen belesüppedt, széles huszárkardját a két térde közé fogta és habostortát evett egy kis tányérról. Meglehetős zavarban volt, kissé hebegett és elvörösödött, de azért mégis igen merész pillantásokat vetett a szép háziasszony felé. Már hetek óta mindennapos volt ebben a házban, őszinte sajnálatára azonban sehogy sem akarták hírbe hozni az asszonynyal. A kis huszár csinos, szőke fiu volt és ujabban valósággal divatcikké lett a kisváros unatkozó hölgyei közt. Az általános figyelem azon a napon kezdett feléje fordulni, amikor egyszer bosztont akart táncolni Szigfrid gyászindulójára. Valami német kisasszony zongorázott és amikor az Istenek alkonyából játszott, Szarka báró, aki a hallgatók közt volt, sugárzó arccal lecsatolta a kardját és azt mondta egyik fiatal leánynak: Tini nagysád, tetszik egy forduló?

Akik aztán többet foglalkoztak a kadéttal, azok úgy találták, hogy a lelke valóságos kincsesbányája a sületlennél sületlenebb ötleteknek. Nyiltan hirdette, hogy neki két híres ember az ideálja: egy ismert versenyistálló tulajdonos és Zrinyi Miklós. Paripákon milliókat nyerni és a hazáért meghalni, ez volt szerinte az élet koronája. Ilyenféle mondásai bizonyos népszerűséget szereztek neki, különösen asszonyok körében. Akadtak azonban emberek, akik azt állították róla, hogy nem is annyira naiv, mint inkább furfangos kópé. Csak szimulálja a tudatlanságot. Az ilyenekre aztán szörnyen haragudott.

Szarka báró tehát habos tortát evett és egy kis történetet mondott el a három asszonynak. Átadom neki a szót és csak azt a jogot tartom fönn magamnak, hogy elbeszéléséből kihagyjam az _állapot_ szót, amelyet ő okkal és ok nélkül, de igen sűrűen alkalmazott.

– A hölgyek azt hiszik, hogy a katonaság olyan könnyü állapot, én azonban, aki most már majdnem hat hónapja vagyok a csapatnál, mondhatom, hogy nagyságtok tévedésben vannak. Egy héttel ezelőtt példának okáért agyon akartam magamat lőni. A pisztoly már meg volt töltve, a búcsúzó levelek már meg voltak írva… Már hogy én boldogtalan szerelemből akartam volna meghalni? Nem, kérem, – szolgálati ügyből kifolyólag… A nők nem érdemlik meg, hogy az ember meghaljon értük, – mert semmit sem vesznek komolyan… Bocsánatot kérek, én nem említettem nevet és a jelenlevők mindig kivételek.

Mondom: egészen komolyan agyon akartam magamat lőni és öngyilkosságom oka Krall kapitány volt, a svadron előbbi parancsnoka. Krall igazi vadállat, sőt mondhatnám: igen különös ember. Sajnálom, hogy olyan hirtelen elutazott, mert megmondtam volna neki a véleményemet. Hogy mit mondanék neki, ha most belépne a szobába? Azt, hogy igen különös ember…

A neve Krall von Geyerkrall. Látásból nagyságtok is ismerték… Micsoda? Hogy csinos ember lett volna? Már bocsánatot kérek, hiszen szemüveget viselt! Aki pedig rövidlátó, az legyen doktor, de ne huszár, ezt mondta már Napoleon is. Olyan volt az orra, mintha mindig rossz szagot érezne. A legnagyobb baja az volt, hogy magyarul is tudott… Hogy baj-e, ha egy huszártiszt magyarul tud? Német tisztnél igenis nagy baj. Mert a németek mind úgy beszélnek magyarul, hogy senkisem érti meg őket. Mivel egy kapitánynak nem mondhatja az ember, hogy beszéljen értelmesebben, ennélfogva soha sem tudja senki, hogy mit akar tulajdonképpen és a legénység mindent fordítva csinál… Aki nem tud magyarul, az lefordíttat mindent a legénységnek és akkor nincs is baj… Krall kapitány úr valami amsterdami tájszólással beszélt és mivel csak minden tizedik szavát tudtuk megérteni, tehát azt hitte, hogy az egész svadron csupa hülyéből áll, akik nem értik meg a tulajdon anyanyelvüket és úgyis bánt velünk, mintha mindannyian trottlik volnánk…

Én ezt a vadállatot már azért is gyűlöltem, mert mindig valami fehér port kevert az ivóvizébe, nem tudom mi lehetett, bort pedig sohasem ivott. Egyszer a tiszti asztalnál ebédelt Ipeghy gróf és azt kérdezte Kralltól, hogy milyen nemzetiségü? Tudják mit mondott a kapitány? Nagyon csodálkozott és azt mondta, hogy ő nem érti a kérdést. Ő semmiféle nemzetiség, hanem császári és királyi katona. Milanóban született, amikor ott még osztrák garnizon volt és a regemenc-káplán keresztelte meg. Az édesapja az olmüci kaszárnyában született, azt is a regement papja könyvelte el.

Ha a kapitány valami miatt haragudott, pedig mindig haragudott, akkor azt mondta: Sie Kerl! – Hanem hogy mondta azt! Az arcát odatolta a bűnös arcához, a zöld szemével majd átdöfte, a Kerl-t pedig Khaerl-nek ejtette. Megjegyzem, ő a legényeket sem tegezte, neki mindenki Sie volt…

Hogy beszéljek már az öngyilkosságomról? Jól van kérem. Már ötödfél hónapja szolgáltam a svadronban, anélkül, hogy Krall kapitány úrral másról szóltam volna, mint szolgálati ügyekről. Ebédnél ugyan mindig egy asztalnál ültünk, de a kapitány sohasem szólt hozzám és különben is olyan gyorsan tálaltatott, hogy az embernek a nyeléshez is alig maradt ideje. Engem nagyon bántott ez a furcsa viszony, mert szeretek mindenkivel barátságban élni, különösen a fölebbvalóimmal.

Két héttel ezelőtt volt a kapitány nevenapja és ekkor elhatároztam, hogy törik-szakad, de most már lefülelem az öreget. A tiszteknek nem szóltam semmit, de az altisztekkel elhatároztuk, hogy vacsora után szerenádot hozunk a kapitánynak. Az első cugban vannak a nótás legények – pacsirta-cúgnak is szokták nevezni, – azokkal összepróbálunk egypár szép dalt, aztán elénekeljük Krall ablaka alatt. Az öreg nyolc órakor már otthon szokott lenni, takarodó előtt tehát már vége lehet a parádénak. Eleintén minden jól folyt. A kiállított strázsa jelentette, hogy a kapitány otthon van és mi vagy tizenöten énekesek és vagy negyvenen lampionvívő huszárok odavonultunk a lakása elé, amely a községi bikaistálló szomszédságában volt. A fiúk igazán gyönyörűen fújták, nem hiába tartottunk annyi próbát. A szerenád hatása azonban furcsa volt. A kapitány kinyitotta az ablakát és a dühtől eltorzult arccal a következő szónoklatot intézte hozzánk:

– Ihr Kerle! Maul halten! Morgen alle zum Rapport!

Elszontyolodva vonultunk a kaszárnya felé. A strázsamester meg velem szemtelenkedett, azt mondta, én biztattam föl a legénységet, pedig nekem tudnom kellett volna, hogy mi lesz a dolog vége.

Másnap nagy vizsgálat folyt a pacsirták közt. A kapitány a fejébe vette, hogy valami csúfot akartunk rajta elkövetni és ez a gyanúja gyilkos dühbe hozta. Végül meggyőződhetett arról, hogy az ő fölfogása szerint sem vagyunk annyira gonoszak, mint inkább ostobák és azért meglehetősen mérsékelt bűntetéssel szabadultunk. Én egynapi szobaáristomot kaptam. Amikor kitöltöttem, elhatároztam, hogy nem hagyom ennyiben a dolgot. Roppantul bántott a gondolat, hogy Krall azt hiszi, mi meg akartuk csúfolni, pedig örömben és tisztességben akartuk részesíteni. Sajnáltam az egész féleértést, sajnáltam a legénységet, de magát Krallt is sajnáltam. Miféle élete lehet olyan embernek, aki természetesnek találja, hogy őt mindenki gyűlöli? Parádéba öltöztem tehát és elmentem a lakására. Egy szép és szívhez szóló beszédet készítettem magamnak, amelyben meggyőzően kifejtem, hogy bennünket csak a svadronparancsnok iránt való gyermeki ragaszkodásunk vezetett és ha ügyetlen formában fejeztük is ki, azért nem akartuk megbántani… Nem tagadom, szorongó szívvel léptem a kapitány lakásába. Megkérdezte, hogy mit akarok és némán hallgatott végig. Mikor befejeztem, így szólt hozzám:

– Sie Kerl, sind Sie verrückt? Morgen zum Rapport! Jetzt marsch!

Ez a dolog aztán rettenetesen elkeserített. Hazamentem, nem is ettem az nap, este pedig elhatároztam, hogy főbe lövöm magamat. Nekem ne mondja többet, hogy: Sie Kerl!

Este se ettem semmit, hanem búcsúzó leveleket írtam, aztán megtöltöttem a pisztolyomat és megittam egy üveg bort.

Éjfélkor akartam magamat agyonlőni, de tíz óra felé nagyon elálmosodtam és el is aludtam. A nagy keserűségem következtében igen mélyen aludtam és amikor fölébredtem, odakünn már világos nappal volt. Nagyon éhes voltam és elhatároztam, hogy mielőtt végeznék magammal, előbb még megreggelizem. Éppen a legényemet kerestem, amikor nagy zsibongás hallatszott be az utcáról. Annyi piros huszársapka nyüzsgött künn, mintha pipacsos rétté változott volna az utca. Az ablakon át kiszóltam Gulyás káplárnak, hogy mi történik?

– Hát nem hallotta a kadét úr? A régi svadronosunk, Sujtár kapitány úr visszajött a törzstiszti iskolából és megint átvette a kommandót. A hajnali vonattal érkezett meg és a legénység mind kiment a vasútra.

– És mi lesz Krall kapitánynyal?

– Hát ő visszamegy a régi svadronjához, második kapitánynak.

– És milyen volt a fogadás a vasuton?

– Nagyszerü! Mikor Sujtár kapitány úr kiszállt a kocsiból, a legények mind elkezdtek kurjongatni meg éljenezni, aztán sokan nekiestek a kuffereknek, hogy bevigyék a városba, sokan meg nekiestek a kapitánynak, hogy a vállukon hozzák a kaszárnyába.

– És mit mondott a kapitány?

– Azt mondta: fiúk, én nem vagyok Jézus Krisztus, hogy szamárháton lovagoljak a városba, azért eresszetek el, mert úgy váglak pofon, hogy a fogatok doppelreihebe marsiroz ki a szátokon. A trombitást, aki sehogysem akarta elereszteni, a lábát fogta, pofon is vágta.

– Nagyszerü ember lehet az a Sujtár kapitány? – kiáltottam.

– Meghiszem azt! – mondta a káplár. – A kadét úr nem ismeri még, de majd meglátja, hogy milyen fain úriember. A svadron apja!

Jól van, – gondoltam magamban, – mielőtt agyonlőném magamat, megnézem a svadron apját!

Fölvettem az atillámat és elmentem a kaszárnyába. Azt hittem, Sujtár talán ott lesz. A kapitány nem volt ott, az udvaron azonban fura dolgot láttam. A legénység ugyanis egészen pucéran a nagy kút körül sorakozott, ott vizet mertek egymás nyakába és szalmával végigcsutakolták egymást. Megtudtam, hogy ez az új kapitány parancsára történik. Künn a pályaudvaron észrevette, hogy egyik legény nem a legtisztább és azért parancsot adott, hogy csutakolják meg az egész svadront.

Azonnal siettem a lakására. Az inasa azt mondta, hogy a kapitány, aki egy szuszra utazott le Bécsből, lefeküdt egy órát aludni, de Sujtár meghallotta a hangomat és az ajtón keresztül azt kérdezte, hogy ki az a barom, aki ilyenkor alkalmatlankodik az embereknek? Mikor megtudta, hogy a kadét, azt mondta: Bujjon be!

Ágyában fogadott. Első pillanatban megijedtem a tüskés bajuszától, meg a mély basszusától. Haptákba vágtam magamat és azt mondtam: Herr rittmeiszter melde gehorzamszt – és többi…

– Teremtőm, micsoda német marhával vert meg megint az Isten! – sóhajtotta Sujtár.

– Bocsánat, nem vagyok német, hanem magyar! – mondtam.

– Hát akkor beszélj emberi nyelven, te nyavalyás. Ott a pálinka meg a cigaretta, tölts nekem is.

Miután elszívtam egy cigarettát, Sujtár így szólt hozzám:

– Most lódulj a kaszárnyába és jegyezd meg, hogy ezentúl mindig ott kell lenned a hajnali abrakoltatásnál. A lustálkodásnak egyáltalában vége lesz most már! A svadron egészen elzüllött, olyan, mint a csürhe… De hiszen majd megemlegetitek azt a napot, amikor visszajöttem! Igaz, hogy el ne felejtsem: délben legyen szerencsém ebédre! És miféle kanárizsinórt viselsz az atilládon? Hatórai dunkli! Este majd elkísérhetsz Ipeghyékhez, bált adnak és szóltam nekik, hogy téged is hívjanak meg. Szervusz!

Boldogan siettem a kaszárnyába. Már nem kell magamat agyonlőnöm, mert olyan fölebbvalóm van, aki alatt öröm szolgálni. Most azonban csókolom a kezüket, el kell mennem. Puskavizit lesz és ha nem vagyok ott, Sujtár megnyúz elevenen…

Ulászló király pajzsa

Poprády báró, akinek kortársai már régebben (és valljuk meg, hogy joggal) a bolond előnevet adományozták, egy nap négy kutyája kiséretében a szentgyörgyi nagyutcán sétált, amikor hangos asszonyi sikoltozás ütötte meg a fülét. A bolond báró ekkor egy párduc-agárral átrepült a legközelebbi kerítésen és esze nélkül berobogott az udvarra, ahonnan a sikoltozás hallatszott. Neki ugyanis sportszerü szenvedélye volt a mentés. Ott volt csak igazán elemében, ahol árvíz pusztított és tűzvész dühöngött, ahol megvadult lovakkal és veszett ebekkel lehetett szembeszállani.

Ezúttal tényleg nagy veszedelemnek lett szemtanúja: egy szegény özvegyasszony udvarán licitáltak, néhány száz forint és járulékai erejéig. Most éppen a tehénkéjét vezették ki az istállóból és az árverést szenvedő kétségbeesett siránkozással ölelte át az okosszemü riska hattyufehér nyakát. A porontyai meg – voltak vagy négyen – szepegve kapaszkodtak az édesanyjuk szoknyájába.

– Negyven forint! Ki ad többet? – kérdezte rendületlen nyugalommal a végrehajtó.

A bárót, akinek egyébként már elég dolga akadt végrehajtókkal, nagyon fölháborította ez a jelenet.

Özvegyasszonyt licitálni, micsoda lovagiatlanság? Ilyet nem szabad eltűrni! Azonnal takarodjék a végrehajtó, mert lelövi, mint az izét… Lelövöm, mint az izét, vagy pedig leizélem, mint a kutyát, ez volt a bolond báró kedves szólása.

Egy kicsit ordítozott még az ügyvéddel, aztán hirtelen elpárolgott a haragja és hideg főúri gőg hangján kezdett beszélni.

– Mennyire rúg az egész potomság? Megfizetem!

– Háromszázharminc forint mindössze…

Poprády kotorászni kezdett a zsebében és talált is vagy harminc forintot. Az ügyvéd elfogadta a részletfizetést és megigérte, hogy az árverést elhalasztja két hétre.

– De mi lesz velem két hét mulva? – jajgatott az asszony.

– Fogja be a száját! – szólt Poprády nyersen. – Mondtam már, hogy megfizetem azt a potomságot!

Azzal elment a négy kutyájával…

*

Háromszáz forint ugyan potomság olyan úr szemében, aki már elköltött háromszázezret is, de azért a bolond bárónak még sem volt háromszáz forintja. Már jó régen nem látott annyi pénzt a tárcájában és örökös pillanatnyi pénzzavara már szinte közmondásossá lett.

Poprády egy esztendő óta hatalmas rokonának, Szentgyörgyi grófnak kenyerén élt. A nagy úr, akinek évi jövedelmét félmillióra becsülték, vagy féltucat rokonát tartotta magánál, csupa letört urat, miként mondta, versenyistállójának szolgálatképtelenné lett paripáihoz hasonlítván őket. Adott nekik lakást a kastélyban és szabad asztalt, az inasait és a fogatait is szívesen bocsátotta a rendelkezésükre, de pénzt nem adott nekik egy krajcárt sem. Ha kértek tőle, kurtán mondta: nincs! Ha gorombáskodtak vele (és Poprády néha nagyon gorombáskodott vele), akkor az öreg kegyelmes úr a megpukkadásig kacagott, de pénzt nem adott.

Most is kurtán utasította el Poprádyt.

– Háromszáz forint kéne? Nekem is kéne!

– Nem magamnak akarom, hanem egy szegény özvegyasszonynak…

– Az én pénzemen akarsz asszonyokat kitartani?

– Nem szép az egy cseppet sem, csak földhözragadt szegény. Csunya öreg parasztasszony…

– Akkor meg éppen szamárság volna annyi pénzt rákölteni.

Nem törődött többet Poprádyval, hanem a pesti építőmesterrel kezdett beszélni, akivel új istállót akar építtetni a telivérei számára kétszázezer forint költséggel. Valódi lópalota lesz az!

Poprády elsápadt dühében… Hej, egyszer még le fogja lőni a grófot, mint az izét!

A bolond báró aztán gondolt egyet és a grófi főkomornyikhoz fordult.

– Georges, nem szerezhetne nekem háromszáz forintot egypár napra? Pillanatnyi pénzzavarban vagyok…

A komornyik majdnem sírva fakadt.

– Honnan vegyek annyi pénzt, kezét csókolom? Szegény cseléd vagyok, kezét csókolom…

Poprády pedig jól tudta, hogy Georgesnek harmincezer forintja van a bankban. Adott is kölcsön uzsorakamatra, de nem Poprádyhoz hasonló uraknak.

Egy szerencsés véletlen folytán a bolond báró mégis megkapta a pénzt. Áldozócsütörtökön az öreg kegyelmes a templomba ment, hogy fölvegye az úrvacsoráját és útközben összetalálkozott Poprádyval. Az öreg úr ezen az egy napon mindig nagyon békülékeny és nagylelkü volt.

– Megszerezted már a pénzt, Poprády?

– Dehogy?

– Kell még?

– Hogyne!

– Georges, háromszáz forintot!

A komornyik kivette duzzadt nagy tárcáját és három ropogós százast olvasott le a Poprády kezébe.

Másnapra volt kitűzve az árverés folytatása a parasztasszony házában és Poprády maga akarta elvinni az asszonynak a pénzt. Előbb azonban benézett még a kastélyba, hogy magával szólítsa a kutyáit. Odabenn aztán igen kellemetlen meglepetés várakozott rá: a lakásán találta Spitzer urat, a végrehajtó társaságában.

Spitzer volt a Poprády legkellemetlenebb hitelezője. A báró bukása után potom áron összevásárolta annak régi váltóit és kisebb-nagyobb időközökben meg-megjelent nála, a végrehajtó kiséretében, szerencsét próbálni, mint maga mondta. Valami csodálatos hatodik érzéke volt Spitzer úrnak, amelynek segítségével nagy távolságból is megszimatolta, hogy mikor van pénz a báró zsebében. Egy félévig sem mutatta magát Spitzer úr, néha egy évig sem, aztán váratlanul betoppant, mindig olyankor, mikor Poprády kártyán nyert, vagy valami rokonának nagylelküsége által pénzhez jutott… Távoli fürdőhelyekre is elutazott a báró után, sőt egyízben külföldre is. Spitzer úr egyébként nagyon nyájas és alázatos emberke volt. Sohasem fenyegetődzött és nem is erőszakoskodott: az ő fegyvere a rábeszélés volt. Szívhez szólóan tudott beszélni, meg tudta indítani Poprádyt, ki tudta könyörögni a zsebe mélyében rejlő utolsó bankjegyet is.

Különös, de igaz, hogy Poprády bizonyos rokonszenvet érzett Spitzer úr iránt. Rendesen gorombaságokkal fogadta ugyan, de a gorombaságának némi kedélyes zamatja volt. Spitzer úr végre is oly udvariasan és szerényen viselkedett, hogy az ember nem lőhette le, mint a kutyát, még csak ki sem dobhatta…

– Mi az ördögöt akar már megint?

– Egy kis váltócskát bátorkodtam elhozni… A régiek közül való… Semmiség az egész. Kétszáz forint… Egy hamburgi szivarárus bízott meg az inkasszóval…

– Hát az a másik mit akar?

– A végrehajtó úr… Méltóztatik tudni, formaság az gész…

– Pénzem nincs, foglalni pedig nem lehet itt, mert én vendég vagyok és minden bútor a grófé… Menjenek a pokolba.

– Ez talán mégsem a gróf úr őméltóságáé?

A vércseszemével meglátta a Poprády egyetlen féltett kincsét, amelyet annyi hajótörésből sikerült megmentenie: Ulászló király paizsát. Ősrégi ezüstpaizs volt, a Poprádyak zománcos cimerével. A családi hagyomány szerint valamelyik Ulászló király adományozta a nemességszerető Poprádynak a paizsot, nem tudni már, miféle érdeme elismeréseül… Tény, hogy a család bizonyos babonás tisztelettel ragaszkodott a régi fegyverhez, amelyben hajdani fényüknek tanuját látták. És maga a bolond báró is, miután könnyelmüen megvált uradalmától és kastélyától, nélkülözések árán is ragaszkodott a családi ereklyéhez…

– Hozzá ne nyuljon, – mondta most Spitzernek, – mert…

Spitzer mosolygott.

– Könyörgöm alássan, csak formaság az egész… A végrehajtó úr lefoglalja a pajzsot és bírói letétbe helyezi… Ha azonban a méltóságos úr megfizeti a kétszáz forintot, akkor készségesen lemondok a foglalásról.

– Mondtam, hogy nincs pénzem!

– Ó, az olyan nagy úrnak, mint a méltóságos úrnak, ha nincs is pénze, kétszáz forintja mindig van…

E pillanatban halk kaparászás hallatszott az ajtón. A paraszt özvegyasszony állt künn a folyosón. A félelem hajtotta ide; meg akart róla győződni, hogy nem feledkezett-e meg a báró róla és a riskájáról…

– Jókor jön, – mondta Poprády. Azzal kivette a tárcát és odaadta az asszonynak a három százast.

Az asszony sírva kapkodott a keze után, hogy megcsókolja, Poprády azonban gorombán kiutasította.

– Menjen a pokolba! Nekem ne orgonáljon itt!

Spitzer sóbálványnyá váltan állott a szobában.

– A méltóságos úrnak nincsen pénze és százasokat osztogat a parasztoknak?

– Nincs pénzem!

– Akkor kénytelen leszek a paizsot bírói letétbe helyezni, – mondta a végrehajtó.

Poprády haragja már elpárolgott. Fagyos hangon mondta:

– Tessék!

Aztán kevélyen hátat fordított nekik. Pedig sejtette, hogy nem fogja többet viszontlátni Ulászló király paizsát, melyhez – nem tudni, hogy hány száz esztendő óta – babonás tisztelettel ragaszkodtak a Poprádyak.

A bátor ember

Tavaly nagyon kellemetlen volt Puszta-Tatárin a nyár. Az időjárás ugyan szép volt és dinnyénk is volt bőven, de én megbuktam a németből és számtanból, és ezért úgy bántak velem a kedves szüleim, mintha én feszítettem volna keresztre a Jézust. Az édesanyám, ahányszor csak rám nézett, mindig úgy megsajnált, hogy sírva fakadt, az édesapám pedig mindig meg akart ölni, mert megbecstelenítettem a családot. Mikor pedig első napon megettem három kis dinnyét és hozzáfogtam a negyedikhez, megint pofon akart ütni. Én ezért többnyire az istállóban tartózkodtam a kocsisoknál. Hanem ebből is baj lett. Az édesanyám ugyanis minden szombaton maga fésült meg a sűrű fésüvel. Addig fésült, míg aztán egyszer hangosan elsikította magát és azt mondta, hogy most már végleg elzüllöttem és az édesapám beszaladt és megnézte a fésüt és megint meg akart ölni.

Akkor jött a házunkba Dusa. Dusa a nagybátyám leánya, a Pista bácsié, aki Eszéken lakik és másképp veti a keresztet mint mi, mert ő szerb. Azért küldték hozzánk, mert az édesanyja összeveszett az édesapjával és hirtelen elcsapta a nevelőnőt. Erről nekünk gyerekeknek nem szóltak semmit, de azért mi rögtön tudtuk.

Dusa szintén tizenkét esztedős volt, de nagyobb volt mint én, olyan szép volt, mint egy angyal, a szeme pedig olyan volt, mint a fekete macskáé. Mindjárt az első nap meg akartam cibálni a hosszu haját – a hugaim haját mindig meg szoktam cibálni! – de ő olyan kemény pofont adott nekem, hogy szikrát hányt tőle a szemem. Ezen én nagyon csodálkoztam és dühbe jöttem, mert nálunk a leányok nem mernek visszaütni, hanem pityeregni szoktak, ha megverem őket és ennél fogva nekimentem Dusának, hogy földhöz vágjam. Ekkor egy ökölcsapást kaptam tőle a karomra, úgy hogy a karom egészen elzsibbadt, aztán egy másikat a gyomromra, úgy, hogy émelyegni kezdett, egy harmadikat pedig az orromra kaptam, úgy, hogy megeredt az orrom vére, én még akkor hozzá se tudtam nyúlni. Ezt pedig boxolásnak nevezik. Én nem sejthettem, hogy egy fehérruhás kisleány boxolni is tud. Dusa azonban tudott, sőt vívni is tudott, meg lovagolni, mert Pista bácsi, aki egy kicsit fuzsitus ember, megtanította mindenre, mert nagyon fájt neki, hogy Dusa nem lett fiu, hanem leány.

Én tehát a kúthoz mentem és megmostam a véres orromat, Dusa meg bement a házba, a szeme pedig igazán úgy fénylett, mint a fekete macskánké. Én aztán egy hegyes vasdarabot tettem a zsebembe és elhatároztam, hogy betöröm a Dusa fejét, mert ha annyiban hagynám a dolgot, az szégyen volna az egész osztályunkra. Nem bánom, ha édesapa megint agyon is üt érte, legfölebb megszököm hazulról: különben is régi tervem egyszer megszökni.

Délután elmentem halászni. Nálunk nem szokás horoggal vagy hálóval halászni, mert nálunk csak a Pece-árok van. Az ember leveti a csizmáját és fölgyűri a nadrágját, aztán térdig gázol a vízben és keresgél a kimosott part alatt. A halat, ha ugyan fog az ember, a nadrágja zsebébe teszi az ember. Hát amint megyek a vízben, hát egyszerre a másik oldalon szembejön velem Dusa. Ő is mezitláb volt s ruháját feltűrte térdig és ő is halászott. Én nem fogtam még semmit, de ő egy igen szép csíkhalat fogott.

Kivettem a zsebemből a hegyes vasdarabot és azt mondtam neki: No, most meghalsz!

Dusa azonban nem ijedt meg, hanem kidobta a halat a partra, aztán fölkapott egy nagy kerek követ és azt mondta: Legyen szerencsém!

Nem akartam megtámadni, mert tudtam, hogy ez a szerb nő mindenre képes, azért cselhez folyamodtam, amint az indusvadak szokták és zsebretettem megint a fegyveremet és nevetve mondtam, hogy hiszen én csak tréfálok!

Erre ő is nevetett és eldobta a nagy követ és ilyképpen szólt hozzám:

– Ha akarod, kössünk békét, mert én nem szeretek verekedni, ha nem muszáj. Nekem talán egy hónapig is nálatok kell maradnom, mert ahányszor a guvernánt vagy a szobaleány miatt baj volt, mindig egyhónapig tartott otthon a harag és azt már látom, hogy a hugaiddal nem lehet semmit se kezdeni, mert azok nyafka libák. De mi ketten jó pajtások lehetnénk és sok mulatságos dolgot követhetnénk el, ha nem árulkodnál rám.

– Jól van, – mondtam, – kössünk békét.

– Isten téged úgy segéljen? – kérdezte.

– Isten engem úgy segéljen! – mondtam.

– Hát akkor ezentúl jóbarátok vagyunk, – szólt Dusa.

Azzal hozzám lépett és kétszer megcsókolt. Így történt, hogy mi ketten élet-halálra szóló barátságot kötöttünk, aztán együtt halásztunk a Pece-árokban, de a szép csík mellé csak egy hitvány kis cigányhalat foghattunk még.

A Dusa még nálunk volt, amikor hozzánk jött vadászatra Kempelen bácsi. Kempelen bácsinak furcsa tüskés szemöldöke van, a bajusza pedig hosszan lelóg, mint a tengeri rozmáré a Payer-expedició képein, a járása pedig olyan ünnepélyes, mnit a miséző papé. Kempelen bácsi semmit se beszél és mindig olyan arcot csinál, mintha dühös volna. Ez azért van, mert ő igen bátor ember. Egypár esztendővel ezelőtt pisztolyduellumban agyonlőtte Suskovics bácsit, aki az édesanyám távoli rokona volt és akkor Suskovics néni úgy megijedt, hogy ő is szörnyet halt. Pedig nem is ő rá lőttek, de hát ilyen ijedős az asszonynép. Azóta nálunk mindenki nagyra becsüli Kempelen bácsit, örülnek, ha eljön, mindig a főhelyre ültetik az édesmama mellé, az urak gyufát adnak neki, ha szivarra akar gyújtani, a nők pedig azt mondják, hogy érdekes ember.

Apa egyszer azt mondta, hogy kár, hogy nincsenek már nálunk török háborúk, mert akkor az olyan bátor ember, mint Kempelen bácsi, nagyon kitüntetné magát. Való igaz, hogy mindig nagyon bátor arcot csinál. Egyszer láttam, mikor borotválkozott, az álla szappanos volt, de akkor is szigorúan összeráncolta a homlokát. Mikor pedig egyszer egy tűzhányó hegyről beszéltek, amely tüzet hányt sok ezer emberre, Kempelen bácsi azt mondta: Sajnálom, hogy ilyenkor nem lehetek ott! Az egyszerü tűzvészeket és árvizeket is nagyon szereti és mindig sajnálja, hogy nem lehet ott, hogy bebizonyítsa a bátorságát. Ha pedig más ember valami bátor tettet követ el, akkor gúnyosan mosolyog. Ha meg iszik egy kicsit, – mert nálunk vadászat után mindig isznak, – akkor még haragosabb lesz és mindig körülnéz, hogy elég bátornak tartja-e mindenki az asztalnál. Ilyenkor az urak nagyon szoktak vigyázni, hogy véletlenül olyat ne mondjanak, amit rossz néven vehetne Kempelen bácsi. És azt is mondják, hogy mindig töltött revolver van a zsebében.

Én egyszer Dusának mindent elmondtam, amit Kempelen bácsiról tudtam, hogy agyonlőtte Suskovics bácsit és hogy Suskovics néni is meghalt és hogy milyen bátor ember, – ebédnél aztán Dusa mindig csak Kempelen bácsit nézte. Nem igen evett, hanem a két macskaszemével mindig nézte. Végül Kempelen bácsinak is feltünt, hogy Dusa le nem veszi róla a szemét és így szólt hozzá:

– Tetszem magának, kisleány?

Dusa mindig meg szokta mondani, amit gondol és így felelt:

– Bizony nem tetszik nekem.

És ekkor kiköpött.

– Hát akkor miért néz folyton?

– Mert szeretnék magától valamit kérdezni.

Édesmama már akkor rosszat sejtett, apa pedig vasvillaszemmel nézett Dusára. Kempelen bácsi azonban biztatta Dusát, hogy csak kérdezzen tőle akármit, ő válaszolni fog. Dusa ekkor összeráncolta a fekete szemöldökét és a fénylő macskaszemével olyan erősen nézett a rozmárbajuszu bácsira, hogy magam is megijedtem. Csendesen és vakmerően mondta:

– Megjelent magának már álmában Suskovics néni?

Erre nagy ijedtség támadt a szobában és én azt hittem, Kempelen bácsi mindjárt kiveszi a töltött revolvert és agyonlövi Dusát. Édesmama azonban kivezette Dusát és büntetésül nem adott neki gyümölcsöt, pedig Dusa vendégünk volt. Engem is kikergetett apa, de ez nagy igazságtalanság volt, mert én meg se mukkantam, sőt aznap véletlenül igen jól viseltem magamat. Dusa azonban igen dühös volt, hogy nem kapott gyümölcsöt és egyre mondta nekem, hogy ezt nem viszi el szárazon Kempelen bácsi. Két napig mindig dühös volt, mert nem eresztették az ebédlőbe, hanem külön terítettek neki a gyerekszobában, akkor aztán kész volt a bosszúállás terve. Estére végre is hajtotta és én segítettem neki, bár nagyon féltem és ellenkeztem, mégis segítettem neki, mert amit ő akart, azt már akkor mindig megtettem.

Az urak egész estig vadásztak és künn a tarlókon zsiványpecsenyét sütöttek, úgy hogy mikor hétkor hazajöttek, majd leragadt a szemük a nagy fáradtságtól meg a bortól és tüstént ágyba feküdtek. Édesmama akkor a hugaimmal odaát volt Szombathyéknál teán, de Dusát és engem nem mertek magukkal vinni, nehogy megint valamit elkövessünk Szombathyéknál. És ekkor hajtottuk végre a tervünket. Dusa kibontotta a haját, az arcát befehérítette lisztporral és korommal nagy fekete karikát csinált a szeme köré, aztán egy fehér lepedőt vett magára, mint a kisértetek szokták. A fekete kandurt bepólyálta egy gyerekpólyába, de a farkát künnhagyta, hogy megfoghassa a kezével. És pedig magamhoz vettem a varázslámpámat, melyet laterna magica-nak hívnak s amelyet az édes Jézuska hozott nekem Kertész Tódortól 4 forint 50 krajcárért, mert karácsonykor elég jó bizonyítványom volt és akkor még senki sem merte volna remélni, hogy év végén megbukom két tantárgyból. Én sem.

Mikor a vendégszoba előtt hallgatództunk, Kempelen bácsi már úgy hortyogott, mint az inárcsi fürészmalom, amely gőzerőre van berendezve. Óvatosan benyitottunk a sötét szobába. Dusa szembeállott az ágygyal, magam pedig a divány mellé állottam és a fogam borzasztóan vacogott a félelemtől, de azért még sem szaladtam el. Ekkor a laternából kék fényt vetettem a falra és Dusa odaállott a fényes tányérba és a szemét forgatta. A fekete macskát pedig a karján tartotta, mintha pólyás gyerek volna. Ámbár tudtam, hogy ez a Dusa, mégis olyan iszonyu és kisérteties volt, hogy halálra megijedtem és a laterna reszketett a kezemben és a kék fény is táncolt. De azért mégsem szaladtam el.

És Dusa ekkor üvölteni kezdett.

– Kempelen! Kempelen! – üvöltötte. – Kempelen!

Hanem a bácsi igen mélyen aludt és csak akkor ébredt föl, amikor Dusa már sokszor üvöltött. Ekkor egyszerre felült az ágyában és mereven nézte a reszkető fényt.

– Ismersz, Kempelen? – üvöltötte Dusa.

– Ki az? Mi az? – ordította a bácsi.

– Suskovicsné vagyok, akinek meggyilkoltad az urát. A gyerekemnek nincs sem apja, sem anya, elhoztam neked, nesze, neveld föl!

Azzal a farkánál fogva oda dobta a macskát az ágyra. A macska ijedt nyekkenéssel ráesett Kempelen mellére, onnan fölugrott az almáriom tetejére, mint egy fekete ördög.

Kempelen bácsi nem szólt semmit, hanem visszafeküdt a párnára. Én pedig hirtelen elfújtam a laterna gyertyáját, aztán kiszaladtunk az ajtón, miközben jól összeütöttük a fejünket. A macska a lábunk alatt rohant ki. Azt hittük, hogy Kempelen bácsi föl fogja lármázni az egész házat, de biz az meg se moccant a szobájában. Dusa aztán megmosakodott, anélkül, hogy valaki észrevette volna a cselédek közül s mire édesmamáék visszajöttek Szombathyéktól, akkor már mi ketten mélyen aludtunk, kiki a maga szobájában.

Amikor reggel fölébredtem, igen örültem a sikerült tréfának, de apa rosszkedvü volt reggelinél és azt mondta, hogy Kempelen bácsit haldokolva találták a szobájában. Erre már én se örültem. Kempelen bácsit a nyavalya törte s félrebeszélt és édesanya azt mondta, nagyon kellemetlen, hogy éppen a mi házunkban lett beteg. Később Dusával ketten kimentünk az ököristálló mögé és ott ünnepélyesen megesküdtünk, hogy ezt nem fogjuk elmondani senkinek. Meg is tartottam az esküt, csak két jóbarátomnak mondtam el, de ők viszont esküt tettek, hogy a kínpadon se vallják be az igazgató úrnak. (Mind a kettő igen elszánt ismétlő.)

Kempelen bácsi még öt napig feküdt nálunk, de nem halt meg, hanem hazavitték tragacson. Még akkor se tudta, hogy fiu-e vagy leány. Azóta elmult egy esztendő és most már egészen jól van, csak cukkol egy kicsit.

A vakáció, fájdalom, igen gyorsan röppent el, mint rendesen és Dusa igen sajnálta, mikor a kedves szülei három hét mulva már kibékültek és őt hazavitték. Ámbár csak leány, mégis be kell vallanom, hogy nem ismertem még fiut, aki olyan lett volna, mint ő. Mert akárhogyan fájt is valamije, azért sohasem sírt, még akkor sem, amikor megrúgta a Fánni. (Fánni egy csikó.) És nem is árulkodott soha. Most is sokat gondolunk még egymásra és gyakran igen szép képes levelezőlapokat kapok tőle. Ha nagy leszek, talán feleségül veszem, mert ő ezt igen óhajtja, de előbb meg kell tanulnom a boxolást, különben mindig neki lenne igaza, ami lealázó volna reám nézve.

Kleopátra királynő lovagja

– Mondok neked egy furcsa történetet… Fogadjunk, hogy nevetni fogsz rajta. Látod arcomon ezt a két kardvágást? Mindegyik pofacsontomon egy. Olyan egyforma a kettő, mintha cirkalommal mérték volna ki. Igaz, hogy ugyanegy kéztől kaptam, háromesztendei időközben. Mind a két ízben Kleopátra királynőért verekedtem. Először azért állítottak kard elé, mert megvédtem, másodszor meg azért, mert megsértettem. Hát nem bolond az élet?

Ezt feketekávézás közben mondta egy igen kövér fiatal úr. Az arca olyan rózsás fényben virított, mint a yorkshirei malacoké, a tekintete meg tiszta és szelíd volt, mint egy óriási pólyásbabáé. A természet valami furcsa rajzolási hibája következtében vastag, tüskés szemöldök ült a szeme fölött. A szemöldökén állandóan harcias fenyegetés cikázott, amelyet azonban ártatlan és gyermekes arca sehogy sem tudott beváltani.

A kövér ifju, akinek különben Kanizsay volt a neve, tovább akart beszélni, de ez nem volt könnyü dolog. Az öreg bárónak is volt mondanivalója. A báró volt a vármegye legtudósabb elméje. Minden este elolvasott a lexikonban egy cikket, másnap ravaszul ráterelte a szót arra, amit olvasott és elkápráztatta az embereket iszonytató tudományával. Tegnap különösen megrakodott bölcsességgel, mert hajnalig fájt a foga és kínjában elolvasta a Közép-Magyal-kötetben a Madárvonulás (migratio) egész cikkét. Természetes, hogy most nem érdeklődött párbajok és asszonyok után, hanem a madarak vonulásáról óhajtott eszmecserébe bocsátkozni.

– Ma reggel két füstifecskét láttam, – mondta. – Ha elgondolja az ember, hogy minő nagy utat tesznek meg a kis állatok…

Kanizsay egyébként udvarias ember volt, de most belebetegedett volna, ha nem mondhatja végig a maga történetét. Harsogó hangon közéjük vágott a füstifecskéknek.

– Mondom, három esztendei időközben kaptam e két kardvágást! Négy esztendővel ezelőtt Budapesten jártam és Tihanyi Ferkó, a híres szobrász, elvitt a művészek álarcos-báljára. Tihanyi megyémbeli úriember. Nagy híre van a szobrászok közt, nem a szobrai, hanem a vívása miatt. Minden amatőr-dijat ő szokott elnyerni…

Amint egyedül sétálok a Vigadó nagytermében, egyszerre karon fog egy nagyon helyes maszk. Azt hittem, hogy egyiptomi múmiának van öltözve, de ő fölvilágosított, hogy Kleopátra királynő. Az álarcát már levetette, azt mondta, hogy az urak úgyis mind megismerték a válla után. A válla igazán nevezetes volt, gömbölyü és hófehér…

E pillanatban hirtelen megszakadt Kanizsay elbeszélése. A báró ugyanis egy váratlan orvtámadással magához akarta ragadni a szót…

– Kleopátrát méltóztatott említeni? Erről eszembe jut a kevesek által ismert tény, hogy gázlómadaraink közül némelyek az egyiptomi gulák tövében szoktak telelni. Így példának okáért a magyar nép kedves házibarátja is, a kelepelő gólya…

Kanizsay időközben fölocsudott meglepetéséből. Egy ellenséges pillantást vetett a barátjára, aztán ő is beszélni kezdett. És mivel neki harsogó trombitahangja volt, a bárónak megszégyenülten el kellett hallgatnia. Meg is tette, de hűvös, gúnyos mosolylyal az ajkán és azzal a meggyőződéssel, hogy a barátja tulajdonképpen igen hiányos nevelésben részesült. A kövér ember pedig diadalmasan folytatta:

– Kétszer megkerültem már hölgyemmel a termet és Kleopátra mind bizalmasabb lett. Azt is elmondta, hogy még nem vacsorázott. Ekkor szembe jött velem Tihanyi, a szobrász, akitől már a bál kezdetén elszakadtam.

– No, csakhogy megvagy! – kiáltotta. – Gyere vacsorázni, nagyon mulatságos társaság verődött össze odabenn…

– De mi lesz Kleopátra királynővel? – kérdeztem.

– Senki sem méltatja jobban őfelsége érdemeit, mint magam, de vacsorázni nem vihetjük. Abba a társaságba legalább nem, mert lipótvárosi szép asszonyokkal leszünk együtt… Majd adunk őfelségének öt forintot, abból megvacsorázhatik.

– Ez alávalóság, – mondta hidegen a királyné.

– Nem kell az öt forint? – csodálkozott Tihanyi. – Ezt az esetet külön obeliszkre fogom vésetni a Nilus partján: Kleopátra visszautasított öt forintot!

– Tihanyi úr, ön fajankó! – szólt a királyné.

Mivel úgy találtam, hogy a barátom valóban nagyon cinikus, magam is azt mondtam:

– Tihanyi, te fajankó vagy!

Nem mondtam egészen komolyan, de ő komolyan vette. Jó fiu, de kissé feketevérü és ha egyszer bomlani kezd, akkor sehogy sem érti meg az okos szót. Sarkon fordult és otthagyott. Tíz perc mulva két hosszusörényü művészt küldött a nyakamra, azok elégtételt kértek a fajankóért. Ezzel alaposan el is rontották az estémet, mert tudtam, hogy Tihanyi úgy bánik a karddal, mint egy olasz vívómester. Nem kellett nekem most már se vacsora, se Kleopátra. Haza mentem. Másnap ki kellett állanom. Akkor kaptam a vágást a bal arcomon. Bepólyált fejjel kimentem a vasútra és a pusztámra utaztam. Három esztendeig nem is látott viszont a főváros…

Kanizsay elhallgatott és a báró azt hitte, hogy ezzel be is fejezte az elbeszélést. Köhintett tehát egyet és nyájas arccal így szólt:

– A te pusztád Szerémmegyében van és ott tudtommal nincsenek vadludak. Az én pusztámon sűrün fordulnak meg az érdekes éjszaki vándorok és tavaly példának okáért ismételten megfigyelhettem őket…

Nem folytathatta, mert Kanizsay erélyesen a szavába vágott.

– Ez még csak az első vágás volt. Most elmondom a másodikat is. Tavaly valami dolgom akadt Budapesten és mivel a lapokból megtudtam, hogy megnyilt már a tavaszi műkiállítás, mindjárt első nap kimentem a városligeti csarnokba. Képzelheted meglepetésemet, amikor az első nő, akit a nagyteremben megpillantottam, Kleopátra királynő volt. Ezúttal persze nem viselt jelmezt. De nagyon jól festett a szürke tavaszi ruhájában is. Egy idősebb asszonyság volt vele, akivel a képeket nézegették. Udvariasan megemeltem a kalapomat, de őfelsége oly hűvösen biccentett a fejével, mintha sohasem védtem volna meg karddal a kezemben. Lehet, hogy nem ismert rám.

A terem tulsó végében egy csapat brigantikalapos, malaclopó-köpönyeges művész állott. Köztük volt Tihanyi Ferkó is.

– Ni, – mondtam magamban, – ez furcsa összetalálkozás! Akár a regényekben.

És még egyebet is gondoltam. Ami megtörtént, az megtörtént. Egy hölgy, aki nem ismeri meg a védőjét, nem érdemli meg, hogy miatta haragot tartsak egy régi jó cimborámmal.

Odaléptem a szobrászhoz és vállon ütöttem.

– Jó napot, öregem!

Ő nevetve nyujtott kezet.

– Isten hozott. Hát nem haragszol már rám?

Magam is nevettem és rámutattam Kleopátrára, aki éppen elhaladt mellettünk.

– A nílusi kígyóért? Van eszemben! Szívesen beismerem, hogy nem volt igazam, amikor ilyen kis rongyért megsértettelek!

Nagy meglepetésemre a Tihanyi arca krétafehér lett.

– A feleségem! – hörögte.

Hát tudhattam én, hogy időközben feleségül vette Kleopátrát? Másnap megint karddal a kezünkben néztünk farkasszemet egymással. Akkor kaptam a vágást jobbik arcomra. Mert Tihanyi most még jobban vívott, mint annakelőtte. A párbaj után mindjárt hazautaztam és azóta se látott hazám szép fővárosa…

Kanizsay szünetet tartott, hogy egy kissé gondolkozzék. Ez volt a veszte. Nem mondhatta el már történetének morálját, amit pedig nagyon szeretett volna, mert a báró most már, minden leplezgetés nélkül, elkeseredett nyíltsággal tért rá a madarak vándorlására.

– A madárvonulásról akartam beszélni, – mondta erélyes hangon. – A madárvilág egy részének általánosan ismert és az évszakok váltakozásával kapcsolatos, periodikus mozgalma ez…

Lóri nénit férjhez adjuk

Eszéken meghalt a szegény jó Grószika és mi mind nagyon gyászoltunk. Nekem fekete szallagot varrtak a szalmakalapomra. Legjobban azonban édesapa gyászolt, mert dühös volt, hogy a szegény jó Grószika kitagadott bennünket és mindenét Lóri néninek hagyta.

Azután leveleket írogattak egymásnak édesmama és Lóri néni, a vége pedig az lett, hogy a néni eljött a mi házunkba lakni. Mi mind a pitvaron vártuk és mikor Lóri néni leugrott a kocsiról, nagyon sírt és azt mondta:

– Ugy-e, adtok egy kis zugot a házatokban?

Édesmama azt felelte: Adunk. És édesapa is azt mondta: Adunk!

Lóri néni ekkor mindenkit megcsókolt és amikor rám került a sor, így szólt hozzám: Én leszek a te kismamád!

Azt mondtam:

– Elég nekem egy mama is.

Ekkor mind megharagudtak rám, hogy szívtelen fiu vagyok, édesapa meg úgy nézett rám, hogy biztosan pofon üt, ha bizalmas családi körben vagyunk. Pedig és nem tehetek róla, hogy édesmama kedvesebb Lóri néninél. Mert édesmama valóban nagyon kedves, különösen ha vendégeink vannak, akkor befűzi magát és mosolyog.

Lóri néni mindjárt első nap azt mondta, hogy ő a mama jobb keze és hogy édesmama ne is fárassza magát, majd ő megfőzi az ebédet. Az ebéd azonban nem sikerült, bár könyvből főzte, senki sem evett belőle és amikor odaadtam Bodrinak, Bodri csak megszagolta és a hátsó két lábával homokot kapart rá. Lóri néni azt mondta, hogy a művészet az ő egyetlen vigasztalója és elkezdett igen erősen zongorázni, sőt énekelni is. Mindig egy német nótát énekelt: Küssen auf die Lippen…

Másnap nem főzött, hanem elment bevásárolni, miközben megbarátkozott a mészárosnéval. Annak elmondta, hogy mi csak azért fogadtuk őt a házunkba, mivel örökölni akarunk utána, de ő túl fog élni bennünket, mivel édesmama heptikás, mi gyerekek pedig mind krofulásak vagyunk. (A krofulát a halzsirtól kapják a gyerekek, de mi soha sem ittunk olyat, mert nem jó.)

A mészárosné mindjárt elmondta Julcsának, Julcsa pedig mindjárt elmondta édesmamának, édesmama meg mindjárt bement Lórihoz, aztán mind a ketten egyszerre beszéltek és egyszerre sírva fakadtak. A vége az lett, hogy Julcsának fölmondtunk, a hust pedig az új mészárszékből hozattuk. Este Lóri néni megint erősen énekelte: Küssen auf die Lippen… Apa azalatt mindig fel-alájárt a gangon és a tíz ujjával a haját fésülgette.

Akkoriban igen nagy igaztalanság történt velem az iskolában, amelyet most el fogok mondani. Az igazgató úr ugyanis levelet írt édesapának, pedig megmondhatná az egész osztály, hogy nem én kezdtem a verekedést, hanem Ábelesz Hugó, én csak védtem a vallásunkat. Ábelesz a tornaóra után a vallásunkat gúnyolta. Azt mondta a folyosón, hogy a Jézust nem a zsidók ölték meg, hanem a rómaiak, ami azonban nem igaz. Mivel édesmama és a hugaim rómaiak, sőt katolikusok is (apa meg én ev. ref. vallásuak vagyunk!), tehát megvédtem a nők vallását egy szénlapáttal, néhány mérsékelt ütést mérvén Ábelesz hátára. Erre ő engem átnyalábolt s bár én őt eleresztésre fölhivtam, mégis oly erősen fogott, hogy mindaketten legurultunk a lépcsőn. Az igazgató úr, aki éppen akkor feljött az emeletre, nem vigyázott, és szintén elesett. Ekkor nekem is, Ábelesznek is egy-egy pofont adott, ami pedig a miniszteri rendelet szerint szigoruan tilos, aztán jegyzőkönyvet vett föl a legurulásról és levelet írt az édesapámnak is, az Ábeleszénak is. Ábelesz azt mondta, hogy ő otthon nem kapott semmit, de én jól láttam, hogy mindig csak a féloldalán tudott ülni. Én pedig azt kaptam, hogy nem kaptam ebédet.

Mivel vasárnap délben koplalnom kellett, édesmama már reggel egy nagy darab kalácsot adott a kávé mellé. Délelőtt kimentem a kertbe és óvatosságból megettem vagy harminc-negyven szilvát. A majorosné, aki nagyon sajnált, adott egy köcsög aludttejet. Aztán a kaszárnyaréten bogarásztam és akkor a Julcsa káplárja, aki nagyon jó barátom, szintén nagyon megsajnált és bevitt az istállóba és adott prófuntot meg szalonnát, amit igen szeretek és egy kis pálinkát is adott, de csak keveset. Délben Julcsa bevitt a konyhába és ott titokban mindenből adott, amiből odabenn ettek. Mivel senki sem vigyázott a tányéromra, többet is ebédeltem, mint máskor. Később azt kérdezte tőlem Lóri néni, hogy éhes vagyok-e? Azt hittem, hogy talán pénzt fog adni és azért azt mondtam, egészen gyönge vagyok már az éhségtől. A néni azonban nem adott pénzt, hanem elvitt a specerájoshoz és ott megettem egy akkora darab szalámit, mint a kis Duduka combja, amikor fürösztik. Lóri néni pedig megbarátkozott a specerájossal és elmondta neki, hogy a kedves szüleink takarékosságból éheztetik gyermekeiket, ami pedig igen káros a zsenge szervezetnek és azért szerencse, hogy ő néha a maga pénzén vehet nekünk ennivalót.

Este igen rosszul lettem. Ilyen rosszul csak egyszer voltam életemben, amikor a nagy vásáron egyfolytában elördöghintáztam hatvan krajcárt két órától este kilenc óráig és minden fiu bámult és irigyelt. Édesmama azt hitte, hogy a koplalástól vagyok beteg és sonkát meg tojást etetett velem, de aztán egyszerre minden kisült és az igazán borzasztó volt. A specerájos is elmondott mindent Julcsának. Megint sokat beszéltek és sírtak, a vége pedig az lett, hogy megint fölmondtunk Julcsának és hogy most az új specerájostól hozatunk. Lóri néni este megint énekelte: Küssen auf die Lippen… Apa azonban nem járkált már a gangon, hanem elment a kaszinóba és csak reggel jött haza két kucséber-skatulyával, amiért is édesmamának úgy megfájdult a feje, hogy ágyba kellett feküdnie.

Akkoriban történt, hogy hosszu idő mulva megint eljött hozzánk Lupi bácsi. Én nagyon szeretem, édesmama azonban nem kedveli, mert mindig alá akar valamit iratni apával, gondolom váltókat. Lupi bácsi monoklit visel, mert ő báró, de csak az egyik szemén, a bőre pedig olyan ráncos, hogy elférne benne még egy báró. Régente huszártiszt volt, de a király nem akarta kifizetni adósságait, bár Lupi bácsi személyesen kérte erre. Mindenki azt mondja, hogy Lupi bácsi léha ember, de én ezt nem találom, sőt mondhatom, hogy kitünően tudja utánozni az állathangokat, különösen a mérges pujkakakasét és a rekedt macskáét. Lupi bácsi akkoriban pénztáros volt Récskán, ahol Manci néniék laknak. (Egyszer meglátogattuk édesapával Récskán, akkor egy ketrecben ült, ciggarettázott és tíz forintot kért kölcsön apától.)

Mikor most hozzánk jött, éppen apa szobájában voltam és egy papucscsal a tücsköt lestem, amely miatt apa nem tudott aludni.

– Küldd ki a gyereket, – mondta a bácsi, – fontos beszédem van veled.

– Bátran beszélhetsz előtte, – válaszolt az apa, – a kis mulya nem ért meg semmit.

– A pénztáramból hiányzik kétezer forint, – folytatta a bácsi. – Agyon kell magamat lőnöm.

– Tessék, – mondta édesapa, – szolgálhatok egy kitünő revolverrel.

Egy pisztolyt adott Lupi bácsinak és én ekkor igen örültem, hogy a szobában hagytak. Lupi bácsi azonban nem lőtt, hanem rágyujtott egy szivarra és azt mondta:

– Öregem, még csak egyszer segíts rajtam!

Egyszerre fölugrott apa és elkiáltotta magát:

– Lupi, van egy ötletem: vedd feleségül Lórit!

Hogy mit beszéltek aztán, azt nem tudom, mert apa kiküldött a szobából és konyakot hozatott Lupi bácsinak. Másnap a bácsi megint eljött Récskáról. És ekkor minden új volt rajta, a ruhája is, a kalapján még rajta volt a kalapos cédulája, fehér keztyűt viselt és a zsebéből szép piros selyemkendő kandikált ki. Lóri néni is szépen kiöltözködött és a zongoránál ült. Azt énekelte, hogy: Küssen auf die Lippen… Lupi bácsi megállott az ajtóban, jól megnézte Lóri nénit, aztán hirtelen sarkon fordult és szó nélkül elment. Én azonal sejtettem, hogy veszedelem van és leszaladtam apához a pincébe, mert éppen ott volt. Apa letette a kulcsokat és kisietett a ház elé. Még láttuk Lupi bácsit, amint gyorsan befordult a Vas-utcába. Olyan gyorsan ment, hogy csak a pályaudvaron tudtuk elfogni.

– Mi lesz? – kérdezte apa.

– Hát barátom, – mondta Lupi bácsi, – meggondoltam a dolgot és mégis inkább agyonlövöm magamat.

Édesapa ekkor nagyon szigoru lett és megfenyegette a bácsit, hogy telegrafálni fog Récskára és hogy Lupi bácsit be fogják csukni, ha nem jön vissza ebédre. Később azonban szépen kezdett vele beszélni, megfogta a kezét és a bácsi akkor nem is ellenkezett olyan nagyon. Apa aztán hazaküldött engem, mondjam meg, hogy Lupi bácsi csak elszédült egy kicsit az idegeitől, de már jobban van és nálunk fog ebédelni.

Az ebéd igen jó volt, pezsgő is volt és apa folyton töltött a bácsinak. Ettől aztán jó kedve lett és állathangokat kezdett utánozni, még pedig olyan pompásan, hogy Lóri néni azt mondta, sohasem látott még szellemesebb embert. És azt is mondta, hogy ez egy tökéletes gavallér. Feketekávénál apa leült édesmamával a diványra és nekem apa térdén kellett lovagolnom, a hugaim pedig mama ölébe ültek, bár igen meleg volt. És apa azt mondta: Látod, Lupi, csak egy igazi boldogság van: a szép családi élet. Lóri néni pedig összecsücsörítette a száját és sóhajtott.

Ebéd után Lóri néni és Lupi bácsi a kertbe mentek sétálni. Mivel attól féltem, hogy megtalálják a körtéket, amelyekről még senki sem tudott, csak én, utánuk mentem és meglestem őket az uborkaágyaknál. A bácsi ijedt arccal állott az uborkák közt, a néni pedig erősen a nyakába kapaszkodott.

Tüstént beszaladtam apához és azt mondtam neki: Fogja már!

Édesmama ekkor rámpirított, hogy durva fiu vagyok, egészen olyan, mint az apám, apa azonban megfogta a mamát és táncolni kezdett vele a szobában és mi gyerekek is táncoltunk és odakünn a Julcsának is nagyon jó kedve lett és mind azt énekeltük: Küssen auf die Lippen.

Így adtuk férjhez Lóri nénit.

A lakodalom nagyon szép lett volna, ha nem lett volna olyan szemtelen nyoszolyóleányom, a Visky Erzsi. Ez az elbizakodott nő egy darab fagylaltot tett a nyakamba, úgy, hogy végigcsúszott az egész hátamon, mélyen sértve az önérzetemet. Midőn viszont tortahabot tettem a hajába, ami pedig nem is fáj, édesapa megfeledkezett magáról az összes vendégek előtt és olyat tett, de olyat, hogy nem is akarok róla beszélni.

Miss Daisy

– Tom! To-om!

– Hő?!

– Alszol, Tom? Ébredj fel!

– Ki az? Mi az?

– Én vagyok, a te Finn barátod.

– Segítség! Gyilkos!

– Ne ordíts, fiam! Nincsen semmi veszedelem. Azért jöttem, hogy barátságosan elbeszélgessek veled. Törüld ki szemedből az álmot! Igen, te Tom vagy… Otthon vagy, a jerikói farmodon… Az ágyadban fekszel és most éjjeli tizenegy óra van… Én pedig, aki az ágyad szélén ülök, én a te Finn barátod vagyok, akit már egy esztendeje nem láttál… Ne bámulj rám olyan furcsán! Akarod, hogy meggyújtsam a gyertyát? Azt hiszem, fölösleges. A holdfény olyan szépen süt be az ablakon, akár a villamos reflektor és nem is szeretném, ha kivülről észre vennének valamit… Kérlek, Tom, ne kaparássz az éjjeli szekrényeden! Nem fogod megtalálni a revolveredet, mert azt zsebre tettem…

– Hogyan jutottál be ide?

– Elégedj meg azzal, hogy itt vagyok, bár tíz véreb őrzi az udvarodat.

– Mit akarsz tőlem?

– Beszélni akarok veled. De ne nézz rám olyan dúlt arccal, hanem add ide a kezedet és fülelj szépen… Hogy tisztába jőjjünk egymással, vissza kell térnem arra a kínos epizódra, amely egy esztendővel ezelőtt adta elő magát. Mi akkor párbajt vívtunk egymással. Reménylem, bokros teendőid közepett nem feledkeztél meg erről?

– Az imént is arról álmodtam!

– A párbajra egy nő adott okot, akit mind a ketten imádtunk.

– Miss Daisy!

– Milyen fájdalmasan sóhajtottál most, szegény Tom! Igen, miss Daisy volt a mi végzetünk. A bájos, az ellenállhatatlan, az isteni Daisy kellett hozzá, hogy Texas két legkülönb legényét halálos ellenségekké tegye… Pisztolylyal, késsel talán nem is lehetett volna ketté vágni a mi tragikus csomónkat, azért a sorsra bíztuk a döntést. Abban állapodtunk meg, hogy aki a fekete golyót huzza, az vakon megteszi azt, amit szerencsés ellenfele parancsol. Te húztad a fekete golyót, Tom és ma éjfélkor lejár a határidő…

– Tehát?

– Ne keresgélj a párnád alatt, Tom, mert a késedet is elvettem… Tehát a sorsod a kezemben van. Ha azt mondom neked, hogy lődd főbe magadat, akkor egy negyedóra mulva főbelövöd magadat, mert hiszen te vagy Amerika egyik legkifogástalanabb gentlemanje… És ha azt mondanám, hogy pörköltesd meg magadat lassu tűzön, akkor sem haboznál, hogy beváltsad a szavadat, mert hiszen te vagy az Unia egyik legbátrabb fickója…

– Beszélj már, mit kívánsz tőlem?

– Megmondom, előbb azonban válaszolj egy kérdésemre. Még mindig szereted az isteni Daisyt?

– Ah!

– Elég, Tom! Ez a sóhajtás mindent megmond! Szegény fiú, a te szíved valóságos vulkán! Nos, most már nincs okom a kertelésre… Én azt kívánom tőled, hogy vedd feleségül Daisyt!

– Mit beszélsz?

– Csodálkozol ugy-e? Persze, te azt hitted, hogy a véredet szomjazom? Látod, mennyire félreismertél! Én altruista vagyok és azt akarom, hogy légy boldog, szegény fiu.

– Furcsa!

– Mért nem örülsz a boldogságodnak, Tom? Most már megengedem, hogy ugorj ki az ágyadból! Táncolj, dalolj, ha akarod, ölelj meg engem. Mért nem örülsz, Tom?

– Te lemondasz miss Daisyról!

– Persze, hogy le! A te kedvedért!

– Nagyon furcsa!

– Én csak a te viselkedésedet találom furcsának! Végre is, neked mint gentlemannek ellenvetés nélkül meg kell tenned azt, amit akarok. Ha azt modom, hogy vedd feleségül miss Daisyt, akkor meg kell tenned. Nincs egyéb választásod!

– Hogyne volna! Előttem két lehetőség van: vagy megteszem a kívánságodat, vagy főbe lövöm magamat. Ha az utóbbit teszem, akkor is rendben van a számadásunk. Mindenesetre meg fogom fontolni, hogy melyik utat válaszszam…

– Megőrültél, Tom? Csak nem fogsz a halálra gondolni? Hiszen te fiatal és tehetséges ember vagy… Előtted még szép jövő áll… Daisy pedig bájos, mint a hajnali csillag!

– Semmi frázis, Finn! Beszéljünk okosan! Mért mondasz te le Daisyről?

– Én altruista vagyok!

– Ajaj!

– Jól van, akkor hát másképpen beszélek veled! Tom úr, kérdem öntől, mint gentlemantől, eleget akar-e tenni becsületbeli kötelességének, igen vagy nem?

– Persze! Az időm lejárt, add ide a revolveremet, hadd végezzek magammal.

– Boldogtalan, hát nem fog rajtad az okos szó?

– Tudni akarom, hogy mért mondasz le a missről! Zsákban nem veszek macskát.

– Csak nem fogod gyanusítani? Fuj, Tom!

– Isten ments! Sokkal gőgösebb és okosabb hölgy, semhogy egy ilyen fickóval…

– Kérlek, ne sértegess! Ha éppen megkötöd magadat, elmondom az igazságot. Miss Daisy a legregényesebb és a legmagasztosabb jellemü nő, aki az amerikai Unióban él, de – hogy is mondjam csak? – nagyon is nehezen kezelhető… Én végre is közönséges halandó vagyok és a miss tökéletessége folyton talál rá okot, hogy megbotránkozzék rajtam. Ez engem kétségbeejt! Ő tagja az anti-alkoholista ligának és sehogysem tűri a dohányfüstöt. Roppant művelt és velem, aki kissé hiányos nevelést kaptam, oly szánakozó lenézéssel bánik, mintha vadember volnék. A lelke nagyon is érzékeny és a hét hat napját rendesen azzal kell eltöltenem, hogy jóvá tegyek valami hibát, amelyet vasárnapon elkövettem. Szóval: nem nekem való feleség! Nem és ezerszer nem!

– Hát akkor mért nem bontod fel az eljegyzésedet?

– Az nem megy olyan könnyen…

– Értem! Írásbeli házassági igéretet adtál neki? Attól félsz, hogy bepöröl?

– Roppantul éleseszü ember vagy!

– De hiszen te gazdag vagy? Vagy – akkora bánatpénzt kötött ki?

– Jobban szeretném, ha másról beszélnénk!

– És azt hiszed, hogy hozzám jönne?

– Biztos vagyok benne! Velem csak azért jegyezte el magát, mert bosszantotta, hogy egy esztendő óta kerülöd a társaságát. De alig múlik el nap, hogy rámnézve megszégyenítő párhuzamot ne vonna kettőnk között.

– Elég a fecsegésből! Éjfél van. Az időm letelt. Add ide a pisztolyomat.

– Boldogtalan! Mért nem akarod elvenni az isteni Daisyt? Látod, te merő maliciából makacskodol… Hát szép ez tőled?

– Barátom, én nagyon is szegény ember vagyok ahhoz, hogy elvegyek egy ilyen kényes kiskirálynét! A farmomat húszezer dollár adósság terheli…

– Ilyen erős fickó, akinek két ép karja és bátor szíve van, sohasem szegény!

– Ajaj!

– De talán lehetne is rajtad valahogyan könnyíteni?

– Ha megfizetnéd a húszezer dollárt…

– Tom úr, ön zsaroló!

– Én akarom elvenni miss Daisyt, vagy te akarod a nyakamba sózni?

– Nos, ne heveskedjünk! Ötezer dollárt áldoznék, hogy boldognak lássalak titeket.

– Ötezer dollárt? Sértegetsz! Kérem a pisztolyomat!

– Tom, kedves Tom, ne élj vissza a helyzetemmel! Nyolcat adok, de egy centtel sem többet!

– Jó is volna! Ilyen potomsággal akarsz szabadulni a kártérítési pör alól?

– Kell tízezer?

– Kérem a revolveremet!

– Tizenkétezer? De egy dollárral sem több!

– Hagyj békében! Gentleman vagyok és jó keresztény. Add ide a revolveremet, aztán hadd mondom el utolsó imádságomat!

– Tom, te szörnyen visszaélsz a szorultságommal!

– Miatyánk, ki vagy a mennyekben…

– Adok tizenötöt, te zsivány! Becsületszavamra mondom, hogy többet nem adok.

– Nos, mert te vagy, hát megteszem. Írd meg a csekket!

– Készen van, csak az összeget kell kitöltenem… Fizetendő a miss Daisyvel való esküvőd napján.

– Helyes!

– Itt a csekk! Holnap tehát meglátogatod miss Daisyt és megkéred a kezét?

– Jó, jó! Ne kísérjelek ki a kutyák miatt?

– Felesleges! Jó éjt, Tom. És áldásom reád!

– Köszönöm, Finn.

A kék folt

Juliska hugom meglehetősen bátor leány, azért szeretem is, de néha igen jellemtelen és kedden is árulkodott rám, hogy francia forradalmat játszottam és lenyakaztam a menyasszony-babáját. Pedig olyan csepp gilotinnal nem is lehet más nagyobb állatot nyakazni. Nem óhajtottam aznap édesapával találkozni és azért azt mondtam, hogy korrepetálnom kell és egy órakor már elmentem az iskolába. (Otthon a nők nem tudják, hogy mi a korrepetálás és ha el akarok menni, mindig azt mondom nekik.)

Az osztályban csak Visky Pista volt, ugyanaz a jóbarátom, akinek tavaly a football-próbán nyilvánosan kirugtam a fogát. Visky mindig későn szokott érkezni az iskolába és ezuttal is csak tévedésből volt itt, mert az órájuk rosszul jár otthon és kettőt mutatott egy helyett.

Már nem is tudom, hogy melyikünk kezdte, de mivel körülbelől egyformán erősek vagyunk, bár Pista két esztendővel idősebb, sokáig eredmény nélkül birkóztunk. Végül Visky tilos csellel élt és szántszándékkal úgy odavetett a pad szélének, hogy most is fáj még a hátam, ha valaki megüt és olyan kék, hogy nem is merek tanúk előtt vetkőzni. Ekkor én méltatlankodásból fölkaptam egy tárgyat és odavágtam Visky fejéhez. Szerencsétlenségünkre ő lebukott, úgy, hogy nem találtam a fejét és a tárgy Magyarország nagy fali térképének repült. A tárgy egy dupla üveg kék tenta volt, amelyet édesapja megbizásából vett Visky, mivel az ügyvédek otthon kék tentával szoktak írni. Nógrád- és Gömörmegye határába esett, de Hontnak és Borsodnak is jutott belőle. Az egész kék tenger aztán végighönpölygött a nagy Alföldön, számos téntafolyó pedig lefutott Szerbiába, sőt Boszniába is. Mi ezen annyira megijedtünk, hogy sietve összecsomagoltuk a könyveinket és kiszaladtunk az utcára, hogy eloszlassunk minden félreértést. Viskynek csuklása lett a nagy rémülettől és azt mondta, hogy bár inkább a fejét találtam volna, mert azt meg lehet mosni citrommal, de Magyarországot már többet nem. Aztán becsületszóval megfogadtuk, hogy mindent le fogunk tagadni, még a kínpadon is.

Az igazgató úr ablaka alatt van egy kis lóca, amelyen soha senkisem szokott ülni, mivel az ismétlők azt állítják, hogy azt csalogatónak csinálták oda, hogy a gimnazisták ráüljenek és az igazgató úr kihallgathassa a beszélgetésüket. Mi tehát most szándékosan odaültünk és mivel az ablak nyitva volt, hangosan beszélgetni kezdtünk.

Én: Mondd meg, kedves barátom, melyik tantárgyat szereted te legjobban?

Visky: A magyar történelmet.

Én: Magam is úgy vagyok vele. Azelőtt ki nem állhattam, de most szívesen venném, bár éjjel-nappal mindig magyar történelem volna.

Visky: És miért szereted annyira a történelmet?

Én: Mivel az igazgató úr tanítja és ő úgy tud beszélni, mintha csupa gyönyörü mesét mondana. Az ember szinte látja a vitézeket és paripákat, amint száguldanak és az ellenséggel csatáznak.

Visky: Melyik királyt szereted te legjobban?

Én: Nagyon szeretem Szent Lászlót, mivel mindig szekercével harcolt, de Szent Istvánt is szeretem, mivel az igazgató úr azt mondta, hogy bölcs törvényeket hozott.

Az aranybulláról is akartunk beszélni, de ez nem sikerült, azért megrúgtam Pistát a lóca alatt és inkább Kinizsire meg Toldira tereltük a szót, mivel azoknál nem kell évszám. Akkor már régen ott szuszogott az igazgató úr a fejünk fölött. Aztán egyszerre megzörgette az ablakot, mintha most jönne csak és mi tüstént fölugrottunk a lócáról és igen megijedtünk és lesütöttük a szemünket és lekaptuk a sapkánkat.

Az igazgató úr arca haragos volt, mint rendesen, de azért nem haragudott igazán, hanem azt mondta, jó lesz már órára menni, mert kettő elmult.

Mikor az osztályba léptünk, Huszárka tanár úr már javában vallatta a fiúkat, hogy ki mocskolta be Magyarországot. A fiúk azonban konokul tagadtak és azért négy óra után ott kellett maradnia az egész osztálynak. Ekkor bejött az igazgató úr is, meg több tanár, aki nem minket tanít és mind olyan szomorúan álltak a mappa körül, mintha temetésen volnának.

Az igazgató úr aztán egy igen lelkes beszédet intézett a osztályhoz. A körülmények világossá teszik, – mondta, – hogy itt egy előre megfontolt és hideg számítással végrehajtott merénylettel állunk szemben. A merénylet nem is annyira Magyarország térképének szól, mint inkább az osztály becsületének, amelyre sötét árnyékot vet. A társadalom becsülését csak úgy nyerhetjük vissza, ha haladéktalanul megnevezzük a tettest. Ha ezt megtenni elmulasztanók, akkor az igazgató úr kénytelen volna a legsúlyosabb megtorló eszközhöz nyúlni, amelylyel hosszu tanári pályáján eddigelé még sohasem élt: ugyanis fölterjesztést tenni a miniszternek. A következményekért nem mer felelősséget vállalni, de bizonyos, hogy az egész osztály konok hazugsága folytán az erkölcsi züllés oly lejtőre sodortatnék, ahonnan nincs többé visszatérés és amely egy elhibázott élet alkonyán a fegyházban, vagy talán még rosszabb helyen érne véget.

Az igazgató úr aztán tíz percnyi időt adott az osztálynak, hogy puhatolja ki a gonosztevőt és kiment a tanárokkal a teremből. Visky és én neki estünk a fiuknak és azt mondtuk, hogy most már nem használ semmi, aki tette, az vallja be. Mivel senki sem akart vallani, én kimentem a tanári szobába és jelentést tettem erről. Ekkor mind bejöttek megint és az igazgató úr azt mondta, hogy most már a végső eszközhöz nyúl és jegyzőkönyvet fog fölvenni. Mivel Viskynek jó irása van, ő írta, az igazgató úr pedig föl-alájárt és tollba mondta neki, hogy mit írjon. Huszárka tanár úr megmérte a téntafolt hosszát és szélességét, aztán a táblán kiszámította a teriméjét, de olyan izgatott volt, hogy kétszer is elhibázta.

Ezt is jegyzőkönyvbe vették. Később a tanár azt mondta, hogy egy kis logikával hamar ki lehet puhatolni a tettest. A merényletet kék tentával követték el, amelyet a tanulóknak nem szabad használni; be kell tehát kérni a magyar és a számtani irkákat, és meg kell nézni, hogy kinek van kék téntája. Erre valamennyien nevettek és bólintgattak. Huszárka tanár úr pedig nagyon büszkének látszott és maga szaladt a tanári szobába az irkákért. Kitudódott, hogy csak egy tanuló szokott többszöri megrovás után is kék téntával írni: Bényei Zoltán.

– Rögtön tudtam, hogy ő volt! – kiáltotta az igazgató úr.

A tanár úr pedig azt mondta, hogy ő is tudta, más nem is lehetett, mint Bényei. Hol van Bényei? Kitünt azonban, hogy Bényei már két hete nem járt iskolába, mivel bárányhimlőben feküdt. Ekkor az igazgató úr olyan arcot csinált, mintha savanyu almába harapott volna, a többiek is mind olyan arcot csináltak, Huszárka tanár úr pedig lehajtotta a fejét és sokáig nem szólt közbe többet. A jegyzőkönyvet eltépték és az igazgató úr elülről diktálta az egészet.

Most azt kezdte kutatni, hogy ki lépett be délután elsőnek az osztályba. Koczó Mihály és Simonyi Péter bevallották, hogy ők voltak az elsők. A szerb templom előtt találkoztak és együtt jöttek.

– Megvolt már akkor a folt? – kérdezte az igazgató úr.

Koczó azt mondta, hogy igen, Simonyi azt állította, hogy nem. Abban azonban megegyeztek mindaketten, hogy a belépésükkor nem vették mindjárt észre.

Most már egyenként vallatta őket. Simonyi úgy adta elő az esetet, hogy amint beléptek az osztályba, ő mindjárt az ablakhoz futott, mivel künn két nagy kutya verekedett. Koczó azalatt a teremben volt, közel a térképhez. Hogy mit csinált, azt Simonyi nem láthatta, de úgy rémlett neki, mintha valami gyanús neszt hallott volna.

Az igazgató úr ekkor mennydörgő hangon fordult Koczóhoz.

– Te voltál, nyomorult!

Koczó sírva fakadt és mindent tagadott, az igazgató úr azonban jegyzőkönyvbe vétette, hogy Koczó volt az illető és rögtön tollba is mondta Viskynek az itéletet. Elzárásra, másodfoku erkölcsi megrovásra és a kár megtérítésére itélte.

Huszárka tanár úr, aki minden vasárnap vadászni szokott a Koczó édesapjával, azt mondta, hogy nem ártana talán kihallgatni az iskolaszolgát, hogy megvolt-e már a folt a déli szellőztetés alkalmával? Az igazgató úr megint savanyu arcot vágott és azt mondta:

– Ha a tanár úr minden áron megköti magát, kihallgathatjuk a szolgát is, bár én a magam részéről ezt teljesen fölöslegesnek tartom, mivel Koczó zavart magaviselete minden pedagógust eléggé meggyőzhet bűnös voltáról.

A tanár úr arca vérvörös lett és azt mondta, hogy ő a világért sem köti magát senkihez, csak ötletképpen említette. Az igazgató úr azonban most már nem tágított és leszaladt a szolgáért. Az öreg Csámpor azt mondta, hogy ő egynegyed kettőkor krétát hozott az osztályba és akkor a folt már megvolt a mappán. Koczót és Simonyit pedig félkettőkor látta belépni az épületbe…

Az igazgató most nagyon megharagudott. Azt mondta a két fiunak, hogy takarodjanak a helyükre, aztán megint eltépte a jegyzőkönyvet és újból kezdte diktálni az egészet.

– Akkor tehát a délelőtti előadás után történt a merénylet!

Hosszu faggatás után kitudódott, hogy Ábelesz Hugó hagyta el utolsónak az osztálytermet.

– Lépj elő, te jómadár! – kiáltott az igazgató úr. – Mered tagadni, hogy te voltál?

– Igenis merem! – kiáltotta Ábelesz oly szemtelen hangon, hogy az egész osztály megbotránkozott rajta.

– Hallgass! – mennydörögte az igazgató úr. – Rád kell csak néznem és mint pedagógus nem is kételhedhetem bűnös voltodban.

Az igazgató úr ekkor tollba mondta az itéletet. Ábeleszt kétnapi elzárásra, elsőfoku erkölcsi megrovásra és a kár megtérítésére itélte. Mikor fölolvasta az itéletet, Ábelesz egyszerre ficánkolni kezdett és így szólt:

– Kérem, igazgató úr, nem is én voltam az utolsó az osztályban! Mikor elmentem, Huszárka tanár úr még benn maradt levelet írni!

Ekkor mindenki a tanár úrra nézett és Huszárka, aki szigoru, de igazságos ember, azt mondta, hogy ez igaz, ő előadás után még egy félóráig egyedül maradt a teremben. Az igazgató úr ekkor még sokkal savanyúbb arcot csinált, mint máskor és úgy nézett a tanár úrra, mintha azt hinné, hogy az kente be a mappát. Huszárka tanár úr arca vérvörös lett és nem tudta, mit mondjon. Az igazgató úr eltépte megint a jegyzőkönyvet és újat diktált Viskynek. Aztán kihirdette az itéletet. Az egész osztályt erkölcsi megrovásra, a kárnak együttes megfizetésére és a minisztériumhoz való fölterjesztésre itélte. Engem és Viskyt azonban jegyzőkönyvileg kivett a büntetés alól, mivel az igazgató úr személyes tapasztalása igazolta, hogy a büntett elkövetésének idején nem lehettünk a tett színhelyén.

Mikor aztán hazamentünk Viskyvel, azon gondolkoztunk, hogyan számoljon be édesapjának az eltört téntás üveggel. Erre is találkozott mód.

Visky jól meghempergett az utca porában, aztán én egy tégladarabbal meghorzsoltam az arcát és a kezét. Mikor Viskyék kapujába értünk, Pista elkezdett borzasztóan ordítani, hogy összeszaladt az egész háznépe. Elmondta, hogy egy megvadult kocsi elgázolta az utcán. Engem is majdnem elgázolt, amikor meg akartam menteni a Pistát. (Ezt én mondtam.) Visky bácsi erre nagyon megrémült, végigtapogatta Pista kezét-lábát és tízszer is kérdezte tőle, hogy nem fáj-e valamije? A barátom azt mondta, hogy nem fáj semmije, de a téntásüveg eltörött.

– Ördög vigye az ostoba üveget, – mondta a bácsi.

Így sikerült ezt a dolgot jól elintéznünk.

Nekem Visky néni egy nagy darab kalácsot is adott és hazakisértetett a szobaleánynyal, hogy el ne gázoljon valami kocsi.

Jónás kalandja

Néhány esztendővel ezelőtt a Tengerszem partján álló Zerge-fogadó egész emeletét egy grófi házaspár bírta bérben. Gácsországi nagy urak voltak, akik egy tavaszi kirándulás alkalmával ismerték meg és szerették meg a regényes vidék komor csöndjét. A gróf – akinek nevét nem szándékozom megmondani – atléta termetü, de e mellett fölötte előkelő külsejü és megnyerő modoru férfi volt, a sok vihart látott, negyvenesztendős férfiak ama fajtájából, amelyet a nők érdekesnek szoktak nevezni. Ámbár formaszerinti ismeretséget senkivel sem kötött, érdeklődni látszott a kis fürdőhely minden egyes lakójának személye iránt. A férfiaknak már messziről köszöngetett, a nőket a tapasztalt ember szakértelmével és fesztelenségével vette szemügyre, a tó partján játszadozó gyermekekkel pedig szívesen enyelgett.

Egészen másképpen viselkedett a grófné. Nemcsak hogy szóba sem állott senkivel, de láthatólag tudomással sem bírt arról, hogy az urán meg a cselédein kívül más ember is van a világon. A szép asszony egyébként délig szokott aludni, aztán a lakásán ebédelt, délután pedig nagy sétát tett az ura társaságában, amely sétájáról fáradtan és álmosan jött meg. Rendesen tizennégy órát aludt egy huzamban, néha tizenhatot is. Ha ébren kellett lennie, ha a lakásuk erkélyén állott, vagy az erdőben sétált, láthatólag nagyon unta magát.

Az asszony nagyon szép volt. Olyanféle hatalmas szépség, amelyhez foghatót én addig még nem láttam. Győzelmes, királyi, mondhatnám: megdöbbentő szépség. Megjegyzem, hogy szenzációs hatással csak a férfiakra volt, de kivétel nélkül minden férfira; a nők – még olyanok is, akik különben szívesen elismerik más asszony szépségét – nem tudtak érte lelkesülni. Szőke volt, de olyan szőke, mintha eredetileg barnának indult volna; az olaszos arcbőre, a koromfekete szemöldöke, a sötétszürke szeme és az althangja is a barna asszonyé volt. Pompásan öltözködött, nagyon feltünően, de sok egyéni izléssel. Azok a plédszövetek, a piros selyem porköpeny, a fehér lakkcipők, ha más asszony merte volna magára venni: csődületet okoztak volna a fürdőparkban. Az ő különös szépségét azonban szinte kiegészítette a fantasztikus színkeverék.

Szebben és jobban összeillő emberpárt még sohasem láttam. Ha együtt láttam őket, mindig egy oroszlánpárra kellett gondolnom. Mindakettőben határozottan volt valami a királyi ragadozó természetéből; hatalmas termetük, a férfi komor tekintete és síma elegánciája, a nő szőke hajkoronája és fölséges lustasága: mindez kiegészítette a hasonlatot.

Nem hallgathatom el, hogy a tengerszem környékén azt beszélték akkoriban, hogy a szép asszony nem igazi grófné, nem felesége a grófnak. Magam nem tartottam szükségesnek, hogy erre vonatkozólag véleményt alkossak magamnak. Annyi azonban bizonyos volt előttem, hogy a szép asszony semmiesetre sem lengyel születésü, mert a cselédeivel mindig csak franciául beszélt, magyarul vagy németül pedig egy kukkot sem tudott.

Én, Jónás István, gimnáziumi óradíjas tanár, a tüdőhurutom gyógyítása végett mentem a fenyvesek közé. Az évad végén érkeztem a fürdőbe; ilyenkor ugyan hétfőtől vasárnapig szakad az eső, az árak azonban már jóval olcsóbbak. Mikor elfoglaltam kis szobámat a Zerge-fogadó földszintjén, akkor a nyaraló vendégek nagyrésze már elutazott és az ebédlőben azt beszélték, hogy a lengyel gróf is indulófélben van már.

A gróf azonban még egy hétnél tovább maradt a fürdőben és ennyi idő éppen elegendő volt nekem arra, hogy halálosan beleszeressek az asszonyba… Igenis beleszerettem, én, a helyettes tanár, beleszerettem a szép grófnéba. Nincs okom a pirulásra, mert akaratomon kívül szerettem bele és mikor már megtörtént, akkor se reméltem semmit.

Egyszer összetalálkoztam vele az erdőben. Rám se nézett, hanem tovább ment, de azért magával vitte az eszemet és a szívemet. Teremtő Istenem, hát ilyen asszony is van a világon? Szédülést éreztem, irigység és vágy fogott el, szóval beleszerettem az oroszlán nőstényébe… Sohasem hittem volna, hogy ilyesmi megtörténhessék egy rendes életü, józan emberrel, aki azonkivül félig-meddig jegyben is jár az igazgatója leányával. De megtörtént és megesett az is, hogy kilestem a szép asszony útjait, hogy ott strázsáltam az ablaka alatt, hogy verseket írtam, hogy úgy viselkedtem, mintha nem is gimnáziumi professzor, hanem szerelmes gimnazista volnék…

Fürdőzésem hetedik napján történt a különös eset, amelyet el akarok mondani.

Reggeltől estig esett az eső. A fürdőhely ilyenkor szomoru és kellemetlen. A borongó felhők a földet söprik, az ember tíz lépésnyire sem lát, a sziklafalak száz nyílásából pedig száz vízesés zuhog elé. A sok víztől nyirkos lesz az ember kedve is, a lelke meg didereg.

Vacsora után a szobámba vonultam és a fürdőkönyvtárból kivett regény olvasásába fogtam. Nem mulattatott azonban az olvasás, mert sohasem szerettem a regényeket. Tíz óra felé valami zajra kezdtem figyelni; a fejem fölött ajtócsapkodás meg futkosás hallatszott. – A cselédek! gondoltam magamban. Az ajtómhoz mentem, hogy éjjelre bezárjam… E percben megzörrent a kilincs… Kinyitottam az ajtót: odakünn a folyosón magas női alak állott. Ő volt. A grófné…

Habozás nélkül belépett a szobámba.

– Egyedül van? – kérdezte mélyen csengő, az indulattól remegő hangon.

– Egyedül…

– Zárja be az ajtót… Fordítsa rá a kulcsot… Jól van!

Két lépést tett előre, aztán nagyot lélegzett. Én pedig azon gondolkoztam, hogy vajjon álmodom-e vagy komolyan megbolondultam már?

– Gondolja, hogy keresni fognak önnél? – kérdezte az asszony aggódva.

– Nem hiszem… De ha keresnék is, az ön engedelme nélkül senki sem fog ide belépni…

Ez a határozott hang megnyugtatta egy kissé.

Most vettem csak észre, hogy a köpenye – hermelinprémes kék bársonyköpeny volt – csúrom víz, a szegélye pedig sáros, mintha maga után vonszolta volna a földön. Az asszony haja is vizes volt, meg borzas.

– Majd tüzet rakok, – mondtam, – hamarabb megszárad a ruhája.

Szerencsére volt még elég fa a kosárban, azzal begyujtottam a kályhába. A grófné most figyelmesen kezdte szemügyre venni a szobámat. Miután a kiváncsisága kielégítést nyert, felém fordította tekintetét, feszült figyelemmel kisérve minden mozdulatomat.

Mikor a tűz már pattogott a kályhában, egyetlen karosszékemet odatoltam a sarokba, helyet ajánlva vendégemnek. Szó nélkül leült s anélkül, hogy a csudálkozó pillantását csak egy percre is levette volna rólam, lecsúsztatta válláról a vizes köpenyt. Most láttam csak, hogy pongyolában van alatta. Afféle egyszerü, bőráncu köntös volt rajta, minőkben az arkangyalokat szokták ábrázolni, azzal a különbséggel mégis, hogy nem volt fehér, hanem sárga nyers selyem. Cipő sem volt a lábán, hanem sárga papucs.

A szép asszony megszólalt.

– Ön engem bolondnak fog tartani, mert nem érti a viselkedésemet…

A szavába vágtam:

– Nem kérdeztem semmit és nem is fogok kérdezni…

A szemembe nézett, aztán elgondolkozott egy kissé.

– Akartam, hogy tudja meg az igazságot… Megszöktem hazulról, mert ő megvert… A tóhoz siettem, hogy belevessem magamat, a víz azonban olyan fekete és hideg, hogy megborzadtam tőle…

Azzal fölemelte a jobbkarját, lerázva róla a ruha végighasított ujját, – a felső karján néhány sötétvörös és kék sáv látszott.

– Miféle vadállat az, aki önre kezet tud emelni? Önre!

Megrázta a sörényét és sötéten a szemembe nézett. Fél fejjel magasabb volt nálam, szélles vállu, erős és bátor… Azt gondoltam magamban: Miféle ember az, aki erre a nőre kezet mer emelni?

Kivülről zaj hallatszott, az ablak alatt pedig fáklyafény lobogott.

– Mi az? – kérdezte az asszony.

– Önt keresik. Alkalmasint bejárják az erdőt és fölkutatják a tó partját…

– A tó partján meg fogják találni a kendőmet… Egy selyemkendő volt a nyakamon, azt elvesztettem… Azt fogják hinni, hogy a vízbe ugrottam… Senki sem fog itt keresni!

Ennek a gondolatnak láthatólag megörült. – Amint a szobát kellemes melegség kezdte átjárni, az én szép vendégem is jól kezdte magát érezni.

– Mi az ott a szekrényen? – kérdezte.

– Teaforraló…

– Van teája is?

– Van… Parancsol?

– Nagyon jó lesz…

Teát főztem neki, ő pedig arról panaszkodott, hogy a haja nem tud megszáradni, aztán habozás nélkül kibontotta aranyszőke hatalmas sörényét. Kiváncsian járt-kelt a szobában, majd újra szembeült velem.

– Szabad itt dohányozni?

– Mindent szabad, de nincs cigarettám.

(A hurutom miatt fölhagytam a dohányzással.)

– Van nekem…

A ruhája széles övéből kis aranydobozt vett elő, amely telve volt vékony orosz cigarettával. Azt mondta, hogy negyvenet is elfüstöl egy nap.

Miután megitta a teáját, jóideig elgondolkozott, aztán egyszerre odanyujtotta nekem a kezét.

– Ön jóember, – mondta.

– Nem tudom, hogy általánosságban jóember vagyok-e, de annyi bizonyos, hogy önnek nincs jobb embere nálam…

– Elhiszem, – mondta. – Ön jó szívvel van hozzám, önre rá merném bízni mindenemet és tudom, hogy nem csalódnám… De beszéljen valamit! Mondja el, hogy kicsoda? Mi a foglalkozása? Hogyan él? Mit remél a jövőtől?

Röviden elmondtam neki egyszerü élettörténetemet; bevallom azonban azt a gyöngeségemet, hogy az igazgató leányáról nem emlékeztem meg. Mikor az elbeszélésem végére értem, észrevettem, hogy a grófné elszunnyadt. A következő pillanatban már fölriadt megint.

– Meghalok az álmosságtól, – mondta, miközben mosolyogva dörzsölte a szemét.

– Feküdjék le…

A diványomra feküdt, takarónak pedig a bundáját kérte. Később azonban mégis megengedte, hogy ágyamból egy párnát hozzak neki, sőt a papucsát is leejtette a lábáról.

Rögtön elaludt, tíz perc mulva azonban újból fölébredt.

– Mondja csak, mi a maga neve?

Megmondtam neki a nevemet.

– István úr, elvisz maga engem innen holnap?

– Elviszem… De hová?

– Nem bánom akárhová… Gazdag vagyok és független… Nekem csak az parancsolhat, akit szeretek, őt pedig gyűlölöm…

– Milyen csinos keze van, – mondta, – olyan, mint egy kisleányé…

Azzal megint elaludt. Én pedig odaültem melléje és néztem az alvó arcát. Öt percenként föl-fölriadtam – álom ez, vagy valóság? A világ legszebb asszonya itt alszik a szobámban, pongyolában, fölbontott hajjal… Én pedig őrzöm az álmát és lelkemre mondom, tisztább szívvel virrasztok, mintha testvérhugom mellett virrasztanék…

Reggel hat óra volt már, amikor a szép asszony fölébredt álmából. Idegen szemmel nézett rám, aztán ámulva tekintett körül. Jó ideig tartott, míg megértette a helyzetét, akkor zavarodottan mosolyodott el.

– Éhes? – kérdeztem.

– De nagyon!

– Átküldök a vendéglőbe és hozatok valamit… Vagy jobb lesz, ha magam megyek?

– Amint gondolja…

– Ha el akar utazni, két óráig még ráér…

– Igen?

Megkérem még, hogy zárja be utánam az ajtót, aztán átsiettem a vendéglőbe. Jóideig tartott, míg megkaptam mindent, amit kértem, azután visszasiettem a szobámba. Nagy meglepetésemre üresen találtam a szobámat. A szép asszonynak sehol semmi nyoma… Megszökött, vagy elhurcolták? A kereveten ott feküdt a párna, amelyen meglátszott még fejének helye. Különben semmi. Sehol egy elhullajtott hajszál, sehogy egy gombostű.

Két nap mulva láttam csak viszont, mikor a gróffal az erdőben sétált. Viruló színben volt, egy erdei gizgazból kötött nagy bokrétát tartott a kezében, a másik kezével pedig gyöngéden támaszkodott a gróf vállára. Igazán szép pár ember volt, olyan, mint egy magasabb faj képviselői.

Mikor közel értem hozzájok, az asszony egy rövidke szót sugott a grófnak, aki kellemes mosolylyal mért végig. Éreztem, hogy elpirulok a fülemig… A polyák azonban megbillentette a kalapját és nyugodtan sétált tovább az erdőben, míg az asszony elállotta az utamat.

– Kedves izé úr, jó napot! Bocsánat, – mi is a neve.

– Jónás a nevem…

– Kedves Jónás úr, köszönöm a multkori vendéglátást… Nem tudom, hogy miként gondolkozik ön felőlem, de biztosíthatom, hogy az egész egy kis félreértés volt csak, amelynek én voltam az oka… Reggel, mikor ön a vendéglőbe ment, már meg is bántam…

Jó kedve, egész viselkedése, de különösen a megszólítás módja valósággal fölháborított. Meghajoltam és fagyosan mondtam:

– Ne mentegesse magát asszonyom… akkor nem kérdeztem öntől, hogy miért jött hozzám és most nem is kérdezem, hogy miért ment el…

A szép asszony meglepetten, némi szelid gúnynyal, bizonyos fölényes gyöngédséggel mért végig.

– Nini, ön haragszik? Azt rosszul teszi!

Körülnézett, aztán hirtelen elkomolyodva, fojtott hangon mondta:

– Szegény fiu, adjon hálát Istenének, hogy ez így történt…

Félig lehunyt pillái alól egy fenyegető macskapillantás villámlott felém, az asszony aztán elfordult és különös mosolylyal az ajkán, elment.

Azóta se láttam többet. Minden esetre elfelejtette megint a nevemet. Én nem felejtettem el őt, annyira nem, hogy az igazgatóm leánya még mindig hiába várja a pártából való megmenekülését.

Bandi megbukott

Az idén rossz esztendeje volt kedves apámnak, mert a termést elverte a jég és magam is megbuktam magyar történelemből. Sohasem szerettem a magyar történelmet, mivel Bénicska tanár úr tanítja és a magyar rendek úgy sem csináltak egyebet, mint belvillongásokat, a helyett, hogy a törökkel verekedtek volna. És különben is azt hiszem, ideje volna már eltörülni a magyar történelmet éppen úgy, mint a görög nyelvet, mert holt tudomány és csupa meghalt emberről van benne szó.

Hogy megbuktam, annak az én Mancika néném az oka. Mancika otthon a legnagyobbik, ő már tizennyolc esztendős, míg a kisebbek többnyire fiatalabbak. Igen szeretem, bár pénzt nagyon ritkán kapok tőle, pedig ő mindig vesz magának édesapa éjjeliszekrényéről.

A diákmajálison, amely juniusban volt, Manci volt a legszebb leány. Nagyon kedves volt hozzám, mint mindig, ha nem vagyunk otthon. Mikor a zsákversenyen elsőnek értem a bírói páholy elé, meg is csókolt és egy rózsát tűzött a kalapomra, mert büszke volt rám. Később húsz fillért igért, ha sétálok vele és Csanády bácsival az erdőben. (Csanády bácsi főszolgabíró, igen művelt ember, négy fakóval jár és tud cigánykíséret mellett fütyülni.)

Bénicska tanár úr is táncolt Mancikával, de csak polkát, ő nem tud bosztont. Olyan furcsán táncol, mintha el akarná hullatni a kezét meg a lábát és az egész osztályunk úgy mulatott ezen, hogy hemperegtünk a fűben. A tanár úr azonban semmit sem vett észre, mindig csak Mancikát nézte és mosolygott, pedig roppant sok rossz foga van.

Mancika azt mondta nekem, hogy Bénicska egy unalmas tót és hogy nem tud táncolni. Én azonban megkértem, hogy járjon vele még egy négyest, mert akkor talán jobb osztályzatot érhetek el magyar történelemből. Mancika nevetett és meg is tette a kedvemért, mert jó leány, én pedig hálából nem mondtam meg édesmamának, hogy Csanády bácsi az erdőben megcsókolta a Mancika kezét.

Szerdán Bénicska tanár úr kiszólított Dózsa Györgyből, amelyet véletlenül nem tudtam, mivel otthon a konyhaórát kellett reparálnom egész délután, ami azonban nem sikerült. A tanár ekkor igazán szépen viselkedett, megsimogatta a fejemet és azt mondta:

– Sebaj, fiacskám, majd megtanulja máskor!

(Ő az egyetlen tanárunk, aki az algimnáziumban is önöz.)

Az egész osztály csodálkozott és magam is csodálkoztam mert amikor Szent Istvánt nem tudtam, akkor még egy tentás üveget akart a fejemhez vágni.

Délután a tanár úr meglátott a promonádén és magához szólított és megkérdezte, hogyan mulatott kedves nővérem a majálison. Meg akartam jutalmazni Dózsa Györgyért és azt mondtam, hogy Mancika mindig csak a majálisról beszél. Azt mondja, hogy Bénicska tanár úr a legjobb táncos a városban és hogy szívesen táncolna vele akár hajnalig…

A tanár úr nem válaszolt semmit, de láttam, hogy a füle egészen piros lett. Vasárnap, mikor Manciék a templomban voltak, nálam volt Visky Pista és mi papirsárkányt ragasztottunk a szalónban. Visky egyszerre kinéz a függöny mögül az utcára és azt mondja:

– Te, Bénicska tanár úr már egy órája künn ténfereg az ablak alatt.

Tovább dolgoztunk a sárkányon, de a hányszor kinéztünk az ablakon, mindig künn láttuk Bénicska tanár urat. Délfelé egy piros szegfűvirágot dobtam ki a függöny mögül. Ő mindjárt fölvette és a füle megint piros lett, én pedig azt mondtam Pistának:

– Azt hiszem, hogy mégsem bukom meg történelemből!

Visky pedig azt mondta, hogy most már kaphatok elégségest.

Hétfőn a tanár úr megszólított óra után és azt kérdezte tőlem, hogy szereti-e Mancika a verseket. Nagyon szereti, mondtam, pedig a nénikém csak a tenniszt meg a bosztont szereti. A tanár úr ekkor egy piros téntával írt verset adott nekem, hogy mutassam meg Mancikának. Ezt ugyan nem tettem meg, de mi ketten Viskyvel elolvastuk a fáskamrában.

Nagyon szép vers volt, hátulról mind összepászoltak a rímek. Szép hölgy – erős tölgy, – gyenge folyondár – üdvre vár… Kádárnak és Ábelesznek is tetszett.

Másnap azt mondtam a tanár úrnak, hogy Manci még több verset is szeretne olvasni és azon a héten kaptam is még ötöt, melyeket megmutattam Viskynek, meg hat-hét más jóbarátomnak. Akkoriban már abban is reménykedtem, hogy jót kapok magyar történelemből.

A hányszor verset adott, mindig egy rózsát vittem neki a kertünkből. Azt mondtam, hogy Mancika küldi neki. Ezektől aztán igen vastag lett a tanár úr jegyzőkönyve, mert mind lepréselte és selyempapirban tartotta a rózsákat. A tanár úr egyszer azt mondta nekem, hogy éppen olyan szemem van, mint Mancikának és azontúl, ha azt akartam, hogy ne szólítson ki felelni, mindig úgy néztem rá, mint a hogyan Mancika szokott a szolgabírájára és nem is feleltem többet a vizsgáig.

Már abban is reménykedtem, hogy kitünőt kapok a magyar történelemből, de két nappal a vizsga előtt nagy bajt csinált Mancika. Megint húsz fillért igért, hogy menjek vele sétálni és mivel zsinór kellett a sárkányhoz, hát megtettem neki a szivességet. Persze a görög templom felé mentünk és én mindjárt tudtam, hogy találkozni fogunk Csanády bácsival. Ekkor azonban szemben jött velünk Bénicska tanár úr. Mancika nagyon megijedt és azt mondta:

– Reménylem, hogy nem fog megszólítani az unalmas tót?

– Bénicska tanár úr nem tót, hanem jászkún, – magyaráztam neki, bár magam sem óhajtottam, hogy megszólítson minket.

Ő azonban megszólított és abból lett a baj. Első kérdése az volt, hogyan tetszett az utolsó verse. Bár erősen telegrafáltam Mancikának a könyökömmel, ő mégis azt mondta, nem tudja miféle versről van szó.

– Hát a versek, amelyeket bátor voltam Bandikával nagyságodnak küldeni?

– Lehet, hogy a tanár úr verseket adott az öcsémnek, de akkor kérdezze meg tőle, hogyan tetszettek neki, mert biztosítom, hogy én egyet se láttam.

– De hát a rózsák, amelyeket nagysád szíves volt nekem küldeni?

Erre aztán dühbe jött Mancika.

– Én sohasem küldtem rózsákat, sem magának, sem másnak!

(Ez azonban nem igaz, mert Csanády bácsinak igenis küldött.)

Én már akkor nagyon rosszul éreztem magamat. Ilyen rosszul csak egyszer voltam életemben, mikor fogadásból megettem negyven éretlen barackot. El is szaladtam volna, ha Mancika nem fogja erősen karomat. Azt hiszem, a tanár úr is rosszul érezte magát, mert olyasmit hebegett, hogy itt valami félreértés van, aztán úgy nézett rám, mint akkor, mikor azt mondtam, hogy Szent István lengyel vajda volt, és gyorsan elment…

Mikor hazaértünk, Mancika az udvaron a napernyőjével a hátamon inzultált. Nem ütöttem vissza, mert ő védtelen nő, de nem is lehet vele birkózni, mert nagyon erős és mindjárt rúg a lábával. Megvetően elszaladtam tehát. Manci mindent el akart mondani édesapának, de mivel ezt semmiképpen sem óhajtottam, tehát megfenyegettem, hogy én is mindent elmondok Csanády bácsiról és így egyikünk sem árulkodott.

Másnap összetalálkoztam Bénicska úrral az iskola folyosóján és ő azt mondta nekem:

– Majd veszem egy botot és magát elverek.

Ekkor kiderült, hogy mégsem jászkún, hanem tót. Nem helyeseltem azonban Mancika eljárását, meg kellett volna gondolnia, hogy Bénicska mégis az én történelmi tanárom.

Az osztályvizsgán Dózsa Györgyöt kérdezte tőlem, pedig azt nem tanulhattam meg az órareperálás miatt. Hiába néztem rá úgy a szememmel, mint Manci szokott, nem használt, mégis megbuktatott.

Mikor édesapa meglátta a bizonyítványomat, teljesen megfeledkezett magáról. Azt mondta:

– A vetésemet elverte a jég és most ez a bandita is gyalázatot hoz reám!

Nagyon bántott, hogy a jégverést is rám akarja fogni, azért azt mondtam:

– Nem tehetek róla, hogy édesapa nem asszekurált!

Ekkor még jobban megfeledkezett magáról és a pipatartóhoz rohant, ahol a csibukszárak vannak. Szerencsére jelen volt édesanyám is, aki sokkal igazságosabb és higgadtabb nő. Rögtön az ablakhoz sietett és segítségért kiáltott, harsány női hangon azt kiáltva, hogy édesapa meg akarja gyilkolni gyermekeit és hogy rögtön el akar tőle válni, mert nem maradhat egy gyermekgyilkos házában mint feleség és a többi.

Erre beszaladtak a cselédek és az öreg Miska ki akarta csavarni édesapa kezéből a csibukot, mert azt hitte, hogy töltött karabély, miként később mondta. Én azalatt kimásztam az ablakon a fáskamra tetejére és ott teljesen biztosságban éreztem magamat, mert a vörös macskán kivül a családból senki sem tud oda követni. Nem is jöttem le előbb, míg édesapa becsületszavát nem adta édesmamának, hogy nem bánt és hogy vacsorát is kapok.

Édesanyám később egy koronát ajándékozott nekem kárpótlás fejében, Mancika pedig nekem adta ifjúkori képes levelezőlapgyüjteményét, amelyet már régen igérgetett nekem. Így véget ért a félreértés. Most már édesapára sem neheztelek. Ő jó ember és én nagyon szeretem, bár nem helyeselhetem, hogy miattam gyakran bánatot okoz szegény édesanyámnak.

A sárga boa vagy az isteni Lia

Talán ismeritek az északi mesét a bűvös csaláningről? Ha rávetik a vadhattyu nyakára, akkor szép leány lesz belőle. Én tudok egy másik mesét a bűvös boáról. Mikor rávetették egy pelyhes kis liba nyakára, fejedelmi hattyu lett belőle. A kis liba a Juliska névre hallgatott. Hattyu korában Juliává komolyodott a neve, melyet aztán Liára kurtított. Ámuló és tapsoló kortársai később az isteni előnevet adományozták neki, amelyet ma is jó egészségben visel még, ha ugyan azóta feleségül nem vette valami gróf…

Jer, óh rövidlélegzetü múzsája a tárcarajznak és segítsd megénekelnem az istenit!

*

Az első felvonás végén Lia, aki egy mellbeteg koldusleány megható szerepét játszotta, betétként eltáncolta a _cachucha_ nevü spanyol táncot. Hatszor egymásután járta el. Úgy táncolt, mint egy megbolondult nősténytigris. A hatás leírhatatlan volt, azért nem is kisértem meg leírni.

Gyurka barátom, akinek a páholyában ültem, diadalmasan tekintett rám.

– No ugy-e? Ugy-e? Ilyet még nem láttál! Ez az igazi művészet! Meglátod, egy esztendő mulva lefőzi az összes budapesti vén primadonnákat…

Ez az ó-budai műszinkörben történt, természetesen a szalmaözvegyek hónapjában, augusztusban. Az isteni Lia már akkor asztagokba rakta vidéki babérait és azzal a harcias szándékkal jött a fővárosba, hogy megadja a kegyelemdöfést a budapesti művésznőknek és mellesleg ujjáteremti a magyar színművészetet. Hogy küldetését a fővárosi színművészet ó-budai előcsarnokában kellett megkezdenie, az talán a fentisztelt dívák áskálódásainak eredménye volt.

A helybeli színibizottság elnöke, aki a rövidség okáért intendáns úrnak szokta magát neveztetni, udvariasan bekalauzolt bennünket Lia öltözőjébe. Az isteni éppen egy pohár sört ivott és nevetve nyujtott nekünk kezet, mi pedig szerencsét kivántunk a példátlan sikerhez. Mikor az intendáns megmondta neki a nevemet, letette a söröspoharat és egy rémült pillantást vetett rám…

Ohó! Ezt a keményfogásu kis kezet már érintettem valaha… Mintha akkor egy forint borravalót csúsztattam volna bele…

– Mondja, isteni Lia, nem találkoztunk mi már valahol?

A művésznő elhalványult a festék alatt, aztán a fülemhez hajolt és halkan súgta:

– Ha lovagias ember, akkor hallgatni fog!

Rendben van! Én lovagias ember vagyok, az isteni Lia pedig Virághék szobaleánya volt.

*

A második felvonást megint a páholyunkból néztük végig. Azaz, hogy a Gyurka páholyából, mert az ilyen színművészeti kirándulásokon mindig a szalmaözvegy fizet. Engem különben is csak azért szokott magával vinni, hogy alkalomadtán az alibijét igazoljam a fürdőző felesége előtt. Nem tudom, hogy miért, de nekem az asszonyok tényleg sokat elhisznek.

A barátom egy pillanatra sem adta ki kezéből a gukkert és pedig a második felvonás alatt emlékembe idéztem mindazt, amit az isteni Lia Juliska korából tudtam. Akkor jutott eszembe a sárga boa is.

A sárga boát egy Virágh Miklós nevü országgyülési képviselő vette a feleségének. Mint delegátus Bécsben járt, ott aztán (nem tudom, miféle lelkiismereti furdalások hatása alatt) megvette az asszonynak a szóbanforgó tollas kigyót. A Kanári-szigeteknek legalább kétszáz kis dalosát kellett megkoppasztani érte.

Mikor Virághné megpillantotta a szörnyü ruhadarabot, amelyhez hasonlót a Csendes-óceán szépei viselnek, sírógörcsöt kapott. Mikor jobban megnézte, nevetőgörcsbe csapott át. Arról persze szó sem lehetett, hogy viselje. Megmutatta minden barátnőjének, akik ugyancsak nevetőgörcsöt kaptak tőle, aztán betette egy skatulyába és elzárta a szekrényébe.

Egyelőre pihenjen ott békében, mi pedig beszéljünk most az isteni Liáról, akit akkor még csak Juliskának hívtak.

*

Egy csődbe jutott vidéki asztalosmester istenfélő leánya volt és mint szobaleány került Virághné ő nagysága szolgálatába. Ott jól érezte magát és jól is viselte magát. Csinos, jókedvü, szerény és dolgos leányzó volt. Asszonya azt mondta: A szobaleányok gyöngye!

Otthon fekete ruhában kellett járnia, bóbítás fehér főkötővel és nagy köténynyel. Igen jól festett. Vasárnapi használatra volt egy bordószínü zubbonya, azt a fekete szoknyához hordta. Napernyője volt, de kalapja nem, mert azon a vidéken, ahol ő született, hajadonfőtt járnak a tisztességes polgárleányok. Ha a szigoru erkölcsü szakácsné társaságában olykor kiment a Városligetbe, egy olcsó kis selyemkendőt is kötött a nyakára.

Virághné egy nap a szekrényeit rendezgette és Juliska segített neki. Ekkor meglátta a sárga boát.

– Juj, de szép! – kiáltotta őszinte elragadtatás hangján.

– Tetszik neked, fiam?

– Nagyon tetszik!

– Akkor nesze, neked adom!

Azzal Juliska nyakába akasztotta a boát…

A leány elhalaványodott a túlnagy boldogságtól… A mellében valami félelmetes kalapálást érzett, a füle dobja pedig úgy zúgott, mintha trombita harsogás remegtetetné meg. Vajjon mi kalapált a Juliska mellében? A lenyügözött ambició, amely eget kért. És mi harsogott a fülében? A művészet géniuszának trombitája, amely tudtára adta a világnak, hogy egy alkotó lángelme megindult útján a dicsőség felé.

Minderről persze Juliska akkor még nem tudott semmit.

*

A sárga kigyó, amely puhán és melegen csavarodott a nyakára, falánk hüllőnek bizonyult. Először is hat forintot követelt kalapra. Mert boát csak nem lehet hajadonfővel viselni? A következő havi bére ráment egy pár lakkcipőre. Kész szerencse, hogy asszonya szép harisnyát ajándékozott Juliskának, különben azt is kellett volna vennie.

Juliska akkoriban már nem járt a szakácsnővel, nem is ment már a Városligetbe, inkább az Erzsébet-téren sétált. A ruháját épp úgy föl tudta már fogni, mint a nagysága, akinek a viseltes fehér keztyűje is jól illett a kezére.

Akkoriban történt, hogy egyszer egy rokonszenves és szemtelen idegen azt kérdezte tőle, hogy melyik színházban játszik? Ő szerényen válaszolta, hogy nem művésznő, hanem Virághné ő nagysága – társalkodónője…

Bizonyára a sárga boa volt oka annak is, hogy Juliskán valami furcsa szórakozottság vett erőt. A szórakozottság pedig nagy baj, különösen annak, akire törékeny üveg- és porcellán-tárgyak vannak bízva. Egy drága meiszeni kávéskészlet volt oka annak, hogy Virághné egy napon kurtán elcsapta Juliskát.

– Mehetsz! – mondta. – Ilyen szecessziós dámára nincs szükségem!

(Elfelejtettem megmondani, hogy Juliska tényleg _szecessziós_ frizurát csinált magának.)

Mikor a sárga boával a nyakán elhagyta a házat, keservesen zokogott.

Az őrangyala azonban csak mosolygott. Azt mondta:

– Kis liba, hát nem tudod, hogy a dicsőséghez vezető út mindig felmondással és elcsapással kezdődik?

*

Hogy merre sodorta aztán a sárga kigyó Juliskát? Bizony nem tudom. Arra emlékszem csak, hogy Virághné jó idő mulva nevetve megemlékezett róla. Azt mondta, hogy valamelyik színházban látta, a boával a vállán. Úgy nézett ki, mint valami színésznövendék, a feje geniálisan bolyhos volt.

A sors úgy akarta, hogy én, aki tanuja voltam Juliska megaláztatásának, most tanúja legyek az isteni Lia ó-budai fölemeltetésének.

Előadás után két szalmaözvegy társaságában elmentem a _Zöld hordócská_-ba vacsorára. Mocskos abroszszal leterített asztal körül ültünk, savanyu bort ittunk, egy harmónikás ember pedig szörnyü muzsikát művelt. A barátaim azt mondták, hogy ez igen kedélyes hely. Kedves meglepetésünkre odajött később az isteni Lia is, féltucat tisztelője társaságában. Egy mágnásfiu és három ujságíró volt köztük. Malomkeréknyi fehér kalapot viselt a bolyhos fején, karcsu termetén fehér ruhát, a vállán sárga boát. (Nem tudom, a Virághné boája volt-e még, vagy talán már ujabb szerzemény.) Roppant jól festett. Olyan kedves leereszkedéssel lépett be, mint egy királyné a népkonyhába. Mikor megpillantott, hozzám lépett és mosolyogva nyujtott kezet.

– Kedves íróm, – mondta, – szeretnék magától tanácsot kérni egy művészi kérdésben… Én most egy új szerepet tanulok, amelyben ez a kifejezés fordul elő: _steple chase_. A direktorom azt állítja, hogy _stápl csiz_-nek kell ejteni, én azonban úgy tudom, hogy _stipl-csáz_-nak. Döntse el maga a vitánkat!

– _Stópl cséz_, – válaszoltam tudós ráncokba szedve homlokomat.

Az isteni Lia hálásan megszorította a kezemet.

– Fog rólam írni? – kérdezte elbűvölő mosolylyal.

– Hogyne!

(Ezennel be is váltom igéretemet.)

Az isteni aztán kecsesen megfenyegetett az ujjával.

– Maga veszedelmes ember! – mondta. – Magától félek!

Nem tagadom, hogy ez nagyon jól esett nekem, főleg a mágnásfiura és az ujságírókra való tekintettel…

_U. i._ Meg kell még említenem, hogy tegnap a Virághné gömbölyü vállán szakasztott olyan sárga boát láttam, mint az isteni Lián. Hóbortos divat, de nagyon kedves és este jól fest, különösen fehér ruhához.

Bekvártélyozás

Kellékek: asztal, szék, – az asztalon: tiszti sapka, tiszti keztyü, könnyü lovaglópálca és katonai bőrtáska. – A táskában: zsebtükör, bajuszkefe, selyempapirba hajtott préselt virág, két női arckép, levél nyitott borítékban.

BORIS _(bedugja a fejét az ajtón)_. Bemenjek? Ne menjek? _(Belép.)_ Bemegyek! Végre is: én itthon vagyok. _(Kiváncsian néz körül, a levegőben szaglász.)_ Cigarettafüst! Jó cigarettákat szí a főhadnagy… A kövér kapitány, aki a szomszéd szobában lakik, virzsiniákat szí – buh! _(Megpillantja az asztalon fekvő táskát.)_ Nini, Tibor főhadnagy ma itthon hagyta a táskáját. Vajjon mit őriz benne? _(Az asztalra támaszkodik.)_ Ő azt mondja: fontos sztratégiai jegyzeteket… Megnézzem? _(Fölkel, előkelően.)_ Nem, – az nem volna gavalléros dolog… Ámbár – én tulajdonképpen nem vagyok gavallér, – hanem asszony! Lássuk a sztratégiai jegyzeteket… _(Kis zsebtükröt és bajuszkefét vesz ki a táskából.)_ Lám, lám! _(A nézőkhöz.)_ Hölgyeim és uraim, ime a történeti nevezetességü kefe, amelylyel Tibor főhadnagy úr a bajuszát szokta kefélni. _(Leteszi a két tárgyat az asztalra, mialatt tovább kotorász a táskában, félvállról a nézők felé.)_ Nálunk ugyanis bekvártélyozás van. Egy tábornokot és négy tisztet kaptunk – a tisztek között van a történeti nevezetességü bajusz tulajdonosa is: Tibor főhadnagy úr… _(Hirtelen lecsapja a táskát, előrelép, igen komolyan.)_ Tudják önök, hogy mi a bekvártélyozás faluhelyen? Hosszu szárazságra negyvennapos eső. Azelőtt az volt a bajunk, hogy sohasem láttunk katonát – most pedig katonai túltengésben szenvedünk. Minden vendégszobánk teli van katonával – a szénapadlás is teli van katonával – sőt a szobaleányom feje is teli van katonával… _(Az asztalhoz közeledik, kezébe veszi a táskát.)_ Ez a hadgyakorlatok miatt van… _(Hirtelen leteszi a táskát, megint előre jön.)_ Tudják kérem, hogy mi a hadgyakorlat? A tábornok azt mondja: „A hadgyakorlat a katonaság harcképességének tűzpróbája“. No hát bocsánatot kérek, ez nem úgy van. „A hadgyakorlat a háziasszonyok harcképességének a tűzpróbája!“ Mit tud ehhez a hadügyminiszter? _(Az asztalhoz megy, szórakozottan a kezébe veszi a pálcát.)_ Az idei hadgyakorlat mindjárt komoly ütközettel kezdődött. A mi szakácsnénk, a jeles Ágnes asszony, ellenségeskedésbe keveredett a cs. és kir. hadsereggel. A tábornok ugyanis magával hozta a szakácsát és a két kuktáskodó bakáját, hogy azok főzzenek a tisztikarnak. Amikor a kincstári szakács be akart vonulni a konyhánkba, Ágnes asszony útját állotta a gőgös hódítónak.

– Mit akar itt kend azokkal az idegen tepsikkel?

– Főzni!

– Az én konyhámban? És kinek?

– A kegyelmes úrnak!

– Tudja-e, hogy én a csanádi püspök szakácsnéja voltam, az pedig hintón jár és négy lóval, nem úgy mint a maga gazdája, aki egy lovon ül.

– Parancs, parancs! – mondta a szakács.

Ágnes asszony azonban fölfegyverkezett egy főzőkanállal és kiállott a konyhaajtóba.

– Hát jöjjön be az a katona, aki mer!

_(Mutatja, leeresztve a pálcát.)_ Hazafias bánattal jelentem, hogy a hadsereg ezúttal gyászos vereséget szenvedett. A szakács, aki saját állítása szerint már Stolác ostrománál is főzte a puliszkát, két tepsi hátrahagyásával visszavonult.

_(Leül a székre.)_ Tulajdonképpen nagyon fárasztó dolog a hadgyakorlat – különösen, ha egy egész brigád udvarol az embernek… Nekünk csak öt szállóvendégünk van, de vacsorára ideszokott a fél hadtest. A törzstisztek az édesapám kedvéért járnak ide – apa tudniillik a vármegye első tarokkozója, – az alantas tisztek meg az én kedvemért jönnek – én vagyok ugyanis a vármegye első keringőtáncosnője… Hja’ mi nagyon tehetséges család vagyunk.

Az éjjel is táncoltunk… Körülbelül harminc kitünő táncosom volt és a tábornok kiszámította, hogy éppen húsz kilométer valcert táncoltam… Húsz kilométert! Mit nem tesz az ember a katonaság és a polgárság közötti jó egyetértés kedvéért. Amikor reggel ágyba dültem, hogy kipihenjem magamat, uháciuszt állítottak a szérűskert végébe és a majdáni homokbuckákat kezdték ágyúzni… Ha még egy hétig eltart a háboru, én leszek az egyetlen halottja, akkor ráírhatják a fejfámra: „Itt nyugszik Boronkay Boris, egy nemeslelkü özvegyasszony. Élte virágjában megölte a bekvártélyozás. Vándor, szentelj egy könyet a cs. és kir. véderő emez áldozatának.“

_(Fölkel.)_ A tábornok kiszámította, hogy húsz kilométert táncoltam – a statisztikája azonban hiányos! _(A pálcával megkopogtatja a sapkát.)_ Ez az úr, Tibor főhadnagy úr, egyetlen tourt nem táncolt velem! Egész este ott állott egy sarokban – nézett, folyton nézett… _(Mutatja; összefont karokkal, lehajtott fővel, sötéten néz.)_ Ha meg összetalálkozott a szemünk: elfordult – – Így! _(Blazirt arccal mutatja.)_ Engem akar becsapni az az úr? _(Szánakozva.)_ Ugyan – no! Mintha nem tudnám, hogy szerelmes belém… _(A sapkához.)_ Igen, főhadnagy uram, ön fülig szerelmes belém! Ezért nem illetem szemrehányással. Ez önnek legszentebb emberi joga… De bosszant az affektált hidegsége! Sért és idegessé tesz… Ha férfi volnék, ezért bele tudnék önbe kötni.

_(A nézőkhöz.)_ Különben eléggé megbosszantottam a főhadnagyot: élet-halálra udvaroltattam magamnak Krall báróval. A báró nagyszerü médium. Kamarás – ő így mondja: kámárás – és monoklit visel, de csak olyankor, ha a tábornok nem látja. A tábornok azt tartja, hogy a monokli csökkenti a hadsereg harcképességét… Krall hadnagy nagyon kiváló tiszt – a bajtársai azt mondják, ő a hadsereg első szecessziós huszárja… Lágyan ringó léptekkel jár, a két karját meg így tartja _(kifeszíti a két könyökét, összeüti a bokáját és meghajlik)_. Lieutenant Otto Krall, Freiherr von Tiger-Krall. És a tánca – tiszta szecesszió! _(Mutatja.)_

Éjfélig mulattam Krallal, akkor aztán magamhoz szólítottam Tibor főhadnagyot. _(Igen szerényen.)_ Nem szóltam neki, nem is intettem neki – csak egy úgynevezett horgas pillantást vetettem feléje… A horgas pillantás az én specialitásom… Odajött és elkérte a második négyesemet.

– Bocsásson meg, hogy ilyen későn kérem csak táncra, – mondta az ő hideg előkelőségével.

No, gondoltam, – ha impertinencia kell, szolgálhatok vele!

_(Igen nyájasan.)_ – Miért mondja, hogy későn, kedves főhadnagy úr? Nem önnel nyitottam meg a bált?

– Velem? – csodálkozott a főhadnagy. – Egy lépést se táncolt még velem…

_(Hanyagul.)_ Úgy? Akkor összetévesztettem önt más valakivel… Önök tulajdonképpen olyan egyformák az egyenruhájukban…

Az imént még parfait volt a főhadnagyom, most fagylalttá hült.

– Mivel ilyen egyformák vagyunk az egyenruhánkban, attól kell tartanom, hogy a nagyságos asszony rám sem ismer majd, ha jelentkezem a négyesemhez és azért talán jobb lesz…

_(Ijedten.)_ Jézusom, ezt már nem akartam! Hogy megbékítsem, egy virágot adtam neki a bokrétámból…

_(Halkan, kedvesen.)_ Fogja ezt a virágot, főhadnagy úr, erről majd rá fogok ismerni!

_(Hirtelen eszébe kapva.)_ Teremtőm, egészen megfeledkeztem a stratégiai jegyzetekről! _(Kiveszi a papirba göngyölt virágot.)_ Hát ez mi? Virág. Préselt virág. Szegfü. Lássuk csak… _(Gondolkozva nézi a virágot.)_ Különös! Ez a virág _(határozottan)_ az én virágom! És ő eltette! Megőrizte! _(Meghatottan.)_ Ez igazán kedves tőle… _(Föl-alá jár a színpadon, a virágot kinyujtott kezében tartja.)_ Lássa, főhadnagy úr, ez nagyon jól esik nekem, nagyon, nagyon jól esik… _(Megáll az asztalnál, más hangon.)_ Fülig szerelmes belém! _(A zsebtükörben nézi magát.)_ A dolog nem valószinütlen, szinte természetes… De ha szeret, miért nem szól? _(Hűvösen.)_ Persze, fél, hogy kikosarazom… Vajjon kikosaraznám-e? _(Mosolyogva vállat von, majd elkomolyodik.)_ Istenem, csak ne transzferálnák annyit a házas tiszteket! Ma Tarnopolban van az ember, holnap Szerajevóban, holnapután Nagy-Szebenben.

Örökké Tauszky-kocsiban lakni – az se kellemes. Aztán háboru lesz és agyonlövik. Mit kezdek én egy agyonlőtt férjjel? _(Kedvetlenül dörzsöli a homlokát. Majd belenyúl a táskába, kivesz egy női arcképet.)_ Hát ez mi? Arckép! Női arckép! _(Csodálkozva, majd növekedő haraggal.)_ No nézd, no nézd – egy női arckép! Egy női arckép! Nagyszerü – mondhatom! Krall von Tigerkrall erre azt mondaná: kolosszális! Egy női arckép… Tehát így vagyunk? Az egyiknek a virágát préseljük – a másiknak az arcképét őrizzük? Ez pompás! Ezt jó tudni! _(Újból nézi az arcképet.)_ És ez tetszik neki! Milyen közönséges – milyen affektált – izléstelen – cicomázott… Fogadni mernék, hogy festi a haját… Hogyne! Hiszen látszik! Alkalmasint a foga is hamis… Biztos, hogy hamis! _(Elolvassa a kép hátára írt nevet.)_ Anna! _(Nevet.)_ Anna! Milyen keresett, affektált név… Milyen tisztességtelen név! _(Az asztalra dobja a képet.)_ Ostobák a férfiak, hogy befonatják magukat ilyen asszonyok által! Sajnálom ezt a szegény embert…

_(Megint belenyúl a táskába, még egy női arcképet vesz elő. Megnézi, ijedten keresztet vet magára.)_ Még egy asszony! _(Az asztalra veti a képet, előre jön, ijedten néz az asztal felé.)_ No ilyet –! _(Szünet után méltatlankodva.)_ És az ilyen embert nem állítják haditörvényszék elé? Engem, szegény tapasztalatlan özvegyasszonyt így hiteget! Második négyest táncol velem – megpréseli a virágomat. – És aki teszi, az katona, tiszt és gavallér! Ha ez nem gyávaság, akkor nem tudom, hogy mi a gyávaság! Igenis, főhadnagy úr ez gyávaság volt! _(Az utóbbi szavaknál elérzékenyedett. Lassan a kijáró felé megy. Az ajtónak támasztja a fejét.)_ Nagyon boldogtalan vagyok… _(Szünet után megfordul, erélyesen.)_ Most azért is megnézem, hogy mi van még a táskájában. _(A táskába nyul.)_ Ez az ember nem érdemel kiméletet!

_(Kiveszi a levelet, amely nyitott borítékban van.)_ Levél! _női_ irás! Tibor György főhadnagy úrnak… El fogom olvasni – jogom van hozzá! _(Megnézi a levelet.)_ Édes Gyurkám! Vajjon kitől van? _(Megnézi az aláirást.)_ Sokszor csókol Annád… _(Szól.)_ Gondolhattam volna: hogy a hamisfogu Anna… Természetesen Budapestről ír – ah, azok a pesti asszonyok! Sokszor csókolja – pedig biztos, hogy nem is gondol vele, a képmutató! _(Olvassa a levelet.)_ Édes Gyurkám, Apa megbizásából írok neked. Azt mondja, örül, hogy kezd megjönni az eszed és házasságra gondolsz. _(Szól.)_ Mi ez? _(Olvassa:)_ Azt üzeni neked, hogy nem ismer a fiára. Te, aki különben az ördögtől sem félsz, most megszeppentél egy csinos özvegyasszonykától… _(Találva érzi magát.)_ Egy csinos özvegyasszonykától? _(Olvas.)_ Apa ismeri a Boronkay-családot és nagyra becsüli minden tagját, ezek között a te gőgős Brünhildedet is… Ha tisztába jöttél vele, küld el nekünk az arcképét, mert nagyon kiváncsiak vagyunk a jövendő sógornőnkre… Itt küldöm a magamét és Mici hugodét…

_(Szól.)_ Jézus Mária! Milyen kedves – milyen rokonszenves! Annusnak hívják! – és én azt hittem – én azt hittem – – _(a szájára üt)_ te féltékeny bolond! _(Lehanyatlik a székre, a következő pillanatban megint talpra szökik, mindegyik kezében egy-egy arcképet tartva.)_ Bocsánatot kérek – mindent visszavonok – minden elégtételre kész vagyok… _(A képeket megcsókolja, majd minden holmit sietve bedob a táskába. Dudolva.)_ Akit imádok az egy tüzér… _(Hirtelen elhallgat, ijedten jobbra fülel, fojtott hangon.)_ Istenem, valaki jár a kapitány szobájában – sarkantyupengés –! Ha kihallgattak volna, ha megtudják a tisztek, hogy kicsufoltam őket – mi lesz aztán? _(A nézőkhöz.)_ Ej, – majd azt mondom nekik: Pardon, tiszt uram – most már tudom, hogy mire jó a bekvártélyozás!

Huszty báró ur utikalandja