II.

Másnap Huszty már útra kelt Bécs felé. A szabadsága lejáróban volt és ugyancsak sietnie kellett, ha idejében haza akart érni.

Mestreig bárkán vitette magát, ott várta az útihintaja, amelyet Bécsből hozott magával. Amikor felszállott a kocsira, amely elé négy postalovat fogtak, még egyszer visszanézett a nagy lagunára. A messziségben gyöngyszínü foltként lapult meg a tengerek királynéja. Oly sötét, hideg és reménytelen somorúság fogta el a gárdistát, mintha a lagunában hagyott volna mindent, ami becsessé teheti az ember életét.

A jobbik országút Pádován vezetett át. Délfelé már odaértek, de akkor kitünt, hogy a hintónak valami baja esett és a kovács csak másnap hajnalra vállalta a javítást. Mivel a postafogadóban kevés volt a hely, a bárónak két angol úrral kellett osztoznia a szobán.

Az éjjel aztán csodálatosan élénk álma volt. Úgy látta, hogy ágyában fekszik. Ancilla pedig ott áll előtte és figyelmesen nézi az arcát. Feléje nyujtotta a kezét és a leány engedelmesen közeledett hozzá és leült az ágya szélére.

– Beteg vagy, hogy ágyban fekszel? – kérdezte tőle.

– Halálos beteg vagyok. De ha megcsókolsz, akkor meggyógyultam.

Ancilla ajkához emelte ujját és a horkoló angolok felé intett. És megcsókolta a gárdistát. Az meg érezte, mint peregnek arcára a leány forró könyei, amelyeket boldogságában sírt.

– Te nem örülsz nekem eléggé, – mondta gyöngéd szemrehányással Ancilla.

– Hogy örülnék, amikor tudom, hogy mindez csak álom? Te most talán nem is tudsz róla, hogy veled álmodom?

– Hisz én most magam is veled álmodom!

– Ha fölébredsz, el fogod felejteni az álmunkat?

– Soha életemben! Engem még álmomban sem csókolt senki úgy, mint te most.

– Ha legalább valami jelt adhatnál, egy zálogot, hogy rám fogsz emlékezni…

Ancilla egy csipkeszegélyü kis keszkenőt adott Huszty kezébe. A kendőből édes rezeda-illat áradt.

Később nesz támadt a szobában. Már megvirradt és a háziszolga bejött a ruháért. Mivel látta, hogy a magyar úr nyitott szemmel fekszik ágyában, megkérdezte tőle, hogy hány órára fogasson.

– Hétre! – mormogta álomittasan a gárdista.

Körülnézett a szobában. Ancilla persze nem volt sehol. De aztán egyszerre viharosan dobogni kezdett a szíve, amikor a mellén pihenő jobbkezében megpillantotta a csipkekendőt. Pedig ébren van! Ez csoda! A szerelem csodája! A boldogságtól szédülve hunyta le szemét…

Később megint fölébredt. Az angolok már öltözködtek. Az egyik jó reggelt is kivánt neki és udvariasan tudakozódott az éjjeli nyugalma után. Ő pedig még akkor is érezte kezében a csipkekendőt! Amikor az angolok kimentek a szobából, megnézte kincsét. Megvan! De most lassanként fakulni, kisebbedni és fogyni kezd, mintha láthatatlan láng emésztené… Már csak egy fehér kis folt marad a tenyerében… Végül semmi! Csak a rezeda-illatot érezte még jó ideig…

A báró leverten kelt ki ágyából. Tehát a szerelem sem művel már csodát!