V.

A csikfalvi Huszty-család leveles-ládájában, amelyből a mese anyaga került, megvan még Huszty Farkas báró házassági folyamodása is. A fenséges Bellicum ezzel a két szóval intézte el a gárdista folyamondását: „_ausnahmsweise erlaubt_“. (Kivételesen megengedhető.)

Mária Terézia király, akinek jóváhagyása alá terjesztették az aktát, okos nagy gazdasszonyi írásával és abszolutisztikus hajlamu ortográfiájával ráírta még a következőket:

„Mivel az a Forkasch Huszt és Ancilla egy károsszban kucsiroztak Velencétől Bécsig, stante pede meg kell őket kopulálni.“

Akinek szerencséje van

Kelemen magára vette a szmokingját, virágot tűzött a kabátjára, aztán becsöngette a legényét és ilyképpen szólt hozzá:

– Most elmégy a Gellérthegy-fogadóba, ott megkeresed főtisztelendő és nagyságos Ricska Floridor urat, a szemendriai apátot, az én nagybátyámat. A második emeleten lakik, gondolom hetvenhat alatt… Átadod neki tiszteletemet és azt mondod, végtelenül sajnálom, hogy a mai estét nem tölthetem az ő társaságában, de távirati úton Bécsbe rendeltek… A külügyminisztériumban van dolgom, igen fontos hivatalos dolgom… Holnap estére azonban már itthon leszek megint és igen fogok örülni, ha az apát úr akkor megtisztel a látogatásával… Ha elvégezted a dolgodat, elmehetsz mulatni… Holnap reggelig szabadságot adok…

A legény sietve ajánlotta magát, Kelemen pedig bement a legénylakása szalonjába.

A kandalló előtt kétterítékes asztalka állott és hogy a második teríték nem szólott főtisztelendő és nagyságos Ricska Floridor úrnak, azt az előzményekből már tudjuk, de a terítés módja is elárulta. Virág is volt az asztalon, csupa gyöngyvirág meg sokkaru gyertyatartó. A lakásnak volt ugyan villamosvilágítása, Kelemen azonban bizonyos rendkívüli alkalmakkor szerette a viaszgyertya meleg és eleven fényét. A pohárszékké átalakítot dohányzó-asztalon voltak a hideg ételek: egy óriás bajuszu piros homár, egy gyönyörü, barnára sült kappan, vadpástétom, saláta, gyümölcs és édesség, sok édesség. Kisebb asztalkán állott a kávéforraló, a likőrös-készlet és a dohányzó alkalmatosság, vastag havannaszivarok mellett ezüstvégü, vékony egyiptomi cigaretták, a minőket a nők szeretnek. A hűtőben pedig különböző alaku boros üvegek szorongtak.

Kelemen meggyujtotta a pirosellenzős gyertyákat. A nagy tükör egyszerre tündökölni kezdett, a szőnyegekre szelid fény vetődött; a lakás most igazán kedves fészek benyomását tette. Egy kissé mintha dohányszagu lett volna a szoba? Hamar kölni vizet a butorokra meg a szőnyegekre!

Tíz perc múlva nyolc óra… Kelemen fel-alá kezdett járni a szobában. Most – igen, most megszólalt az előszoba csengetyűje! Elragadó pontosság! Sietve rohant ki. A mosóné állott előtte, nagy kosárral a fején.

– Elhoztam a fehérneműt, kérem…

Valahogyan rá tudta venni, hogy tegye le mindenestül a kosarát és menjen Isten hírével. Aztán újból kezdte a várakozást. Most már ott maradt az előszobában és fejét az ajtónak támasztva, fülelt a lépcsőházba.

Csitt! Valami nesz hallatszik odakünn… Könnyü léptek és siető ruhasuhogás… Kelemen szíve egyszerre vadul elkezd dobogni. Kitekint az ajtórésen és egy óriás kalapot meg egy fehérprémes gallért lát felbukkanni a lépcső karfája mögött. Hirtelen kinyitja az ajtót: egy idegen hölgy áll előtte. Meghökkenve végigmérik egymást, a hölgy aztán sietve megy fel a második emeletre.

Megint egy félórát kell várakoznia. Felháborító pontatlanság! Közbe elszítt három cigarettát és háromszor kiöblítette a száját odollal. Csöngetés! A táviratkihordó áll az ajtó előtt… Kelemen dúlt arccal bontja ki a táviratot: vidéki cimboráinak egy becsípett társasága értesíti, hogy az egészségére ittak és hogy fájdalmasan nélkülözik körükben.

Most kocsi áll meg a ház előtt. Ez ő! Persze, csak nem jön gyalog! Nemsokára megszólal a csöngetyü; a hangjából is kiérzik, hogy remegő kéz nyomta meg a gombját. Ez ő!

Kelemen ajtót nyit, aztán megsemmisülten tántorodik vissza. Egy mosolygó arcu, ölestermetü ősz pap áll előtte.

– Szervusz fiam, Kelemenke!

Nagyságos és főtisztelendő Ricska Floridor, a szemendriai apát!

– Hát nem beszélt az inasommal? – kérdi a fiatal úr.

– Nem én, fiam, mert egyenesen a budapesti rendházból jövök, hol ebéd óta voltam. De most elmondhatod nekem, amit a legényeddel üzentél…

A rettenetes pap azzal leveti a felöltőjét és bemegy a szalonba, mintha ez volna a világon a legtermészetesebb dolog. Ha most azt ordítanám: Tűz van! Tűz van! – és elkezdenék szaladni, akkor talán az apát is megijedne? – tanakodik magában Kelemen. – Vagy ha azt mondanám, hogy súlyos beteg vagyok és elvágódnám a szőnyegen és hörögnék?

Az apát mosolyogva áll a terített asztal előtt. Összekulcsolta a két szép fehér kezét, amelylyel annyi áldást osztott már életében és meghatottan mondta:

– Ez igazán kedves dolog, hogy vacsorát készítettél! Még pedig hideget! Úgy is nagyon erősen beebédeltem a rendházban… Nagyon jól fog esni a hideg holmi!

Azzal szakértően szemügyre vette a pohárszéket. A gyűrűs ujjával tréfásan megkopogatta a nagybajuszu homár páncélját. És egy szerelmes pillantást vetett a barna kappan felé…

– Ha azt mondanám, hogy más valakit várok vacsorára, – talán a külügyminisztert, akivel fontos státustitkot kell megvitatnom? – tanakodott magában Kelemen.

Az apát úr szemlét tartott az üvegek fölött is, némelyiket kissé kiemelte a hütőből, hogy elolvassa a vignettáját, aztán megveregette Kelemen vállát.

– Ugyancsak jól éltek, ti pestiek, mondhatom, jól éltek!

A fiatal úr egy elkeseredett mozdulatot tett a kezével. Ajaj!

– Nono, – mondta a pap, – tudom, fiam, hogy egyébként takarékos vagy és hogy csak az én kedvemért verted magadat költségbe… Annál többre veszem a figyelmességedet!

Leült, a térdére terítette az abroszt, egy pohárka fehér bort töltött magának és azt mondta:

– Kezdhetjük, fiam!

Ennek már a fele se volt tréfa.

Kelemen a falra tekintett. Különböző ősi fegyverek közt egy tüskésfejü vasbuzogány függött ott. – Ha én most hirtelen megőrülnék – mondta magában – és buzogánynyal megölném az apátot, aztán a nagy kufferbe tenném a holttestét és holnap senki sem keresné…

De aztán nem a buzogány, hanem a homár után nyúlt és sóhajtva odatette az asztalra. Ő maga nem igen evett, az apát azonban kitünő étvágyu úr volt és játszva végzett az óriás rákkal. Ettől aztán megjött az étvágya és derekasan nekilátott a vadpástétomnak. Éppen a kappant kedte nagy szakértelemmel szeletelni, mikor gyorsan ügető gummikerekes állott meg hirtelen az ablak alatt. Kelemen és a pap összenéztek. Odakünn megint megszólalt az előszoba csöngetyüje. Egy hosszu és egy rövid csöngetés; olyan, mint a felkiáltójel. A fiatal úr kirohant az előszobába. Ruhasuhogás, suttogás, aztán becsapódik az ajtó… Kelemen bágyadt, de nyugodt arccal tér vissza. Odalenn az utcán bevágódik a kocsi ajtaja, aztán hirtelen megcsattan a lovak patkója az aszfaltos utcán… Mindennek vége!

– Ki volt itt? – kérdi az apát, miközben egy kis borsot hintett a salátára.

– A miniszterem hívatott, nagyon fontos ügyben! – mondja Kelemen, bágyadtan lehunyva a szemét.

– Micsoda, hát már éjnek idején sincs nyugtod? – méltatlankodik a pap. – De hát a kötelesség az első! Eredj fiam és ha elvégezted a dolgodat, gyere vissza, én majd megvárlak itt.

Kelemen egy orgyilkos mozdulattal a kés után nyúlt. De aztán letette az asztalra és bágyadtan mondta:

– Nem olyan sürgős a dolog, ráér holnap reggel is…

– Kóstoljuk meg most a pezsgőt, – indítványozza az apát. – Magam ugyan jobban szeretem az óbort, de ha már az én kedvemért költségbe verted magadat…

Egy üveggel megittak. Kelemen aztán meggyujtotta a kávémasinát.

Most már úgyis minden mindegy.

– Igazán felségesen érzem magamat! – szól a pap.

Megint vinnyogni kezd odakünn a villamos csengő… Az ördögbe is, nem lesz már ennek sohasem vége? Ezúttal hosszan, fenyegetően szól. Kelemen kimegy az előszobába, szalvétával a kezében szivarral a fogai közt.

A mint kinyitja az ajtót, visszatántorodik; egy feketeszakállas, sápadt arcu férfi áll előtte, köcsögkalappal a fején… A késői vendég gyorsan belép és az izgalomtól rekedt hangon hörgi: – Én vagyok!…

Kelemen maga is elhalványodott.

– Marci?

– Igen, én vagyok. Nem vártál ugy-e?

A fekete ember arca eltorzul a dühös gúnytól. Meghajolva áll Kelemen előtt, mint az ugráshoz készülő tigris.

– Engedj meg, én igazán nem tudom…

A fekete ember egy hangos és gőgös mozdulatot tesz a kezével.

– Ne komédiázzunk! Mindent tudok! A házmester megmondta, hogy ő itt van! Odabenn van!

Azzal szó nélkül berohant a szalonba. A köcsögkalapja még akkor is a fején volt.

Kelemen betette az előszoba ajtaját és maga is a barátja után ment.

– Kedves bácsi, bemutatom magának egy nagyon kedves régi barátomat, akit hiréből bizonyára jól ismer már… Úgy látom, valami kellemetlensége volt, azért olyan izgatott… De hát egy régi cimborától ezt nem szabad rossz néven venni… Ülj le Marci és ha úgy tetszik, mondd el, hogy mi bánt…

A fekete ember zavartan tette le a kalapját.

– Igazán, valami nagy kellemetlenségem volt, – motyogta zavartan. – Azaz, úgy látszik, hogy tévedtem, az ember néha téved…

Közbe zavartan nézett a szoba sarkába.

Kelemen egyszerre nagyon jókedvü lett. Csak úgy szikrázott a szeretetreméltóságtól és a szellemtől.

– Igyék, bácsi, neked is jó lesz egy pohár Roederer, Marci… Látod, öregem, így mulatunk mi ketten, a bácsikám meg én… Gyerekkorom óta mindig boldog voltam, ha vele lehettem, sajnos, hogy mostanában olyan keveset látom… Isten hozta, Floridor bácsi! Büszke vagyok, hogy megtisztelte szerény hajlékomat!

Az apátnak nagyon jól esett a meleg szeretet, mely öcscsének minden szavából feléje sugárzott. Pohárral a kezében emelkedett fel és a férfias meghattságtól puhán csengő hangon gyönyörü pohárköszöntőt mondott. Ő mestere volt a szónak és az intimus alkalomhoz mérten sok izléssel válogatta meg a kifejezéseit.

A fekete ember arca is lassanként földerült. Valami nagy teher esett le a szívéről és most megint szépnek és könnyünek találta az életet.

Jó ideig csendesen iszogatott, de aztán belőle is kikívánkozott a szó.

– Az ember mindig tanul! A mai napon egy értékes tanulsággal gazdagodtam. Megtanultam, hogy az ember sohase kételkedjék azokban, akiket szeret… Én ma nagyot vétettem ellened, Kelemen és még valaki ellen. Férfiasan bevallom, hogy nagyot vétettem. Hogy miben vétettem, azt sohasem fogod megtudni, de ha szeretsz, akkor nyujts férfiasan kezet…

– Nyujts neki férfiasan kezet, Kelemen! – biztatta az apát.

A vendégek csak éjfél után búcsuzkodtak. Marci jó darab úton elkísérte még az apátot.

– Ez a Kelemen tulajdonképpen végtelenül derék fiu, – vélekedett az öreg úr. – Csupa gyöngédség és jóság, ami pedig ritka dolog a mai világban…

– Aranyszíve van, – mondta ellentmondást nem tűrő határozottsággal a fekete ember. – Azt mi tudjuk legjobban, én meg a feleségem…

– Barátom uram feleséges ember? – kérdezte a pap.

– Négy esztendő óta… Elmondhatom Horáciusz-szal, hogy engem szeretnek az istenek, mert megajándékoztak egy jó asszonynyal és egy jó baráttal… A feleségem annyira nemesen gondolkozó lélek, hogy ma éjjelre példának okáért egy beteg barátnőjét ment ápolni…

A sarkon elváltak az urak, miután szívesen megrázták egymás kezét.

Gyurinak igaza volt

Öt házas ember ült együtt a Tiszára kirugó kerti lugasban, jégbe hűtött homoki mellett. Szép asszonyokról beszélgettek, kivételesen azonban nem a szomszédéról, hanem kiki a magáéról. Mivel ebéd óta iddogáltak, hát alkonyatkor már nagyon okosnak és fontosnak találtak mindent, amit mondtak. Afféle házassági politika szűrődött össze a fejtegetéseikből: a feleséggel való célirányos bánásmód elmélete. Az elméletük persze abban a tételben csucsosodott ki, hogy könnyü volna jó férjnek lenni, ha az asszony mindig azt tenné, amit az ura kíván.

A hölgyek azalatt semmi rosszat nem sejtve, mulattak a kastélyban. A háziasszony éléskamráját bámulták éppen. Ez a kamra arra volt berendezve, hogy a háziak tíz-tizenkét vendéggel együtt zavarba ne jöjjenek, ha valami előre nem látható természeti katasztrófa netán elsülyesztené a világ összes vegyeskereskedéseit, cukrász- és hentesboltjait.

Most odakünn a kertben egy merész bajszu fiatal férj vette át a szót.

– Fődolog, hogy az asszony megértse a különbséget, amely a nő és a férfi becsülete közt van… Ezt úgy értem, hogyha én példának okáért reggelig pezsgőztetem a bajnai színésznőket, abból nem lesz kára a feleségem becsületének… Talán haszna is lesz, mert meglehet, hogy veszek neki egy selyemruhát…

– Fődolog, – vágott közbe egy kövér és jóképü úr, – hogy az asszonynak mindig jókedve legyen. Én utálom a könyeket és a jeleneteket… A feleségembe beleszerettem, mielőtt még láttam volna, csak a nevetését hallottam egy nyitott ablakon keresztül… Az asszony azért van a világon, hogy nevessen…

Most belekeveredett a vitába egy sovány arcu, ádámcsutkás ember is.

– Minden azon fordul, hogy az asszony ne feleljen vissza. Gondolhat magában, amit akar, csak ne feleljen vissza, mert minden baj abból származik, ha hirtelenharagu a férje… Pedig minden uriember hirtelenharagu…

Végre megszólalt Gyura, a házigazda. A nemes csajkások közt neki volt a legszebb birtoka és a legnyalkább négyese. A vadászpuskával senki sem tudott úgy bánni, mint ő, de inni is igen szépen tudott. Természetes tehát, hogy asszonyok dolgában is őt illette meg a döntő szó.

– Fődolog, – mondta, hogy a férj mindig megőrizze tekintélyét az asszonynyal szemben. Ezt persze sem gorombáskodással, sem meglapulással nem lehet elérni, hanem csak úgy, ha mindig igaza van. Az asszony, még a legharapósabb is, előbb-utóbb csak meghajlik erkölcsi fölénye előtt… Itt van példának okáért az én Dusám! Szerémségi leány és azoknak ugyancsak puskaporos a vérük. Mindjárt hat héttel a lakodalmunk után bokkolni kezdett… Ha akkor túlkeményen fogom a gyeplőt, vagy odaengedem neki, hát biztosan árokba jutunk… Én azonban nem vesztettem el a fejemet, hanem türelemmel és kitartással odavittem a dolgot, hogy végül Dusa maga is igazat adott nekem és azóta szent köztünk a béke… Szóval: kiültem a bokkolását!

– Hogy csináltad? – kérdezte az ádámcsutkás uriember.

– Hat héttel az esküvőnk után az asszonykának kedve szottyant, hogy átszalad a Szerémségbe és meglepi az édesanyját… Jól van, mondom, mehetsz, a lovaim most ráérnek. Úgy mondta, hogy éjszakára marad csak odaát, kedden délben itthon lesz megint. Mielőtt kocsiba szállt volna, a nyakamba kapaszkodott és így szólt hozzám:

– Úgy-e, Gyura, nem fogsz éjszakázni a legénykori lump-cimboráiddal? Halálra szégyelném magamat, ha a kötnivalók eldicsekednének vele, hogy hat heti házasélet után már visszakívánkoztál megint hozzájuk…

– Nyugodt lehetsz, – mondtam, – korán megvacsorázom az Arany Csillag-ban, tízkor már ágyban leszek.

– A becsületszavadra igéred? – kérdezte.

– Ha éppen akarod, hát legyen!

Erre jókedvüen elhajtatott.

Este szép szolidan megvacsoráztam a Csillagban. Három deci bort ittam parádival, szavamra mondom, nem többet. De mit tesz az ördög? Mikor éppen indulóban vagyok, becsörtetnek a bajnai huszárok, akiknél tartalékos főhadnagy vagyok. A csáktornyai nagy gyakorlatokra mentek és két napi pihenőt tartottak a városunkban… Az egyik is mond valamit, a másik is. Az is hozat egy üveg Pommeryt, magam is hozatok egyet. Nyáron nem szeretek inni, mert a harmadik butéliánál már rávirrad az emberre… Szó ami szó: mikor hazamentem, – szökve mentem – az utcán már iskolásgyerekek jártak. Hét óra lehetett.

Az udvaromon két mosónét látok. Azt mondom nekik: Hallják, maguk asszonyok, délben megjön a feleségem, de ha maguk azt mondják neki, hogy láttak engem reggel hazajönni, akkor agyonlövöm magukat!

A hálószobában ott találom a szobaleányt Nagy szemeket mereszt rám. Te! – mondom neki – ha kérdi a feleségem, hogy mikor jöttem haza, hát azt mondod neki, hogy hétfőn este háromegyed tízkor. Ha mást mondasz, akkor téged is agyonlőlek…

Ekkor megmozdul valami a nagy ágyban és az én Dusám ott fekszik a kékpántlikás paplan alatt.

(Egy héttel később tudtam csak meg, hogyan került a paplan alá olyan váratlanul. Hétfő délben már ott volt az édesanyja portáján. A mámi nem volt otthon, hanem a karlócai leányát békítgette éppen az urával. Dusa tehát tüstént fogatott és váltott lovakkal hazarepült hozzám. Hétfőn este tizenegykor már ágyban feküdt a lelkem.)

– Jézus Mária, Szent Száva, – kiáltotta most olyan hangon, hogy meghallhatták a nagypiacon is, – miféle pogány emberhez adott engem az én szegény jó anyám? Nem elég, hogy megszegi a becsületszavát és világos reggelig iszákoskodik holmi rongyon szedett csavargókkal, most még föllázítja ellenem a tulajdon cselédeimet is? No de úgy kell nekem, hiszen tudhattam volna, ha iszákos emberhez megyek, hogy sírás-rívás lesz a sorsom! Az egész világ óvott tőle, mondták, hogy kutyából nem lesz szalonna, botból nem lesz beretva, de én nem hallgattam rájuk! Pedig hozzámehettem volna egy táblai bíróhoz, aki két esztendő mulva már kuriai bíró lesz. Méltóságos asszony lehetnék és tisztességben élhetnék. És te ember, hogy állsz most előttem? A te becsületszavad csak annyi, mint a háromnapos perec? Nem sül le arcodról a bőr? Hát férfi vagy te? Uriember vagy te?

Ennek az elmondásához neki persze félannyi idő sem kellett, mint nekem. Még egy negyedóráig beszélt. Mondhatom, alaposan ellátott. Annyi becsületet sem hagyott rajtam, mint a hajóhuzó lovon.

Én azalatt így okoskodtam magamban: No, Gyura, most fordul meg a te sorsod! Ha rajtad szárad, hogy megszegted a becsületszavadat, akkor holtodig mindig az asszonyé az utolsó szó!

Nyugodt, de erélyes hangon így szóltam tehát:

– Bolondokat beszélsz, asszony! Én tegnap este háromnegyed tízkor hazajöttem és azóta egy tapodtat sem modultam a házból!

– Te? Már mint te? – visította Dusa. – És hol aludtál, ha itthon voltál?

– Ott ni! – mondtam, az ágyra mutatva.

Dusa haragosan paskolta tenyerével az érintetlen párnát.

– Jancsi! Miska! – kiáltotta, – kötözzétek meg a nagyságos urat, mert megháborodott és mindjárt vért fog ontani!

Ezt persze nem félemében, hanem mérgében mondta.

– Édes galambom, – mondtam, – eljön az idő, amikor belátod majd, hogy igazat beszéltem és akkor önként bocsánatot fogsz tőlem kérni!

Azzal megfordultam a sarkomon és visszamentem az Arany Csillagba.

A tiszti kompánia még együtt volt, kapitánytól lefelé; észre se vették, hogy megszöktem. Tízig iddogáltunk még, aztán kihajtattunk a révi csárdába, villásreggelihez. Aki álmos volt, az alhatott a frissen kaszállt szénán, a többiek halászlét főztek és a zsidó csárdás két kisasszony-lányával mulattak. Estig nagyon jól megvoltunk, akkor már megszaporodott a kompániánk a vármegyei korhelyekkel, kik úgy jöttek a bor szagára, mint a muslicalégy. Lampionokat gyujtottunk és parasztbált rendeztünk. Arrafelé nagyon ügyesek a parasztleányok… A második négyest rendeztem éppen, amikor valaki azt mondja nekem, hogy menjek a pajta mögé, két asszony akar velem beszélni. Ott találtam a bricskámat a szürkékkel, rajta a feleségem meg a szobaleánya.

– Gyura, – mondja az asszony, – tüstént gyere haza!

– Szívesen, – mondom én, – de csak egy föltétel mellett. Kijelented a becsületszavadra, hogy én hétfőn este háromnegyed tízkor hazamentem és azóta ki sem mozdultam a házból.

– Megbolondultál? – pattog Dusa. – Az én becsületszavam nem háromnapos perec.

– Másképp nem megyek!

– Nohát, akkor utóljára is láttál ebben az életben!

Azzal elhajtatott. Én pedig tovább rendeztem a négyest. A kisebbik csárdásleánynyal táncoltam, akit megtettünk lady patroness-nek. Reggel a tiszt uraknak el kellett búcsúzniok, még aznap átkeltek a Dunán. Az összeverődött cibilkompánia azonban csapatosan megrohanta Rucskay Bandi házát, ahol újból kezdődött a dáridó. A cigány már kidőlt, fogtunk azonban egy tamburás-bandát és azzal muzsikáltattuk magunkat.

Szerdán este eljött a feleségem szobaleánya és jelentette, hogy Dusa befogatott és hazament az édesanyjához. Hogy jöjjek most már haza, úgy se fogom többet látni a feleségemet.

– Ha nincs otthon az asszony, akkor semmi célja, hogy abbahagyjam a mulatságot! Eredj, fiam és vigyázzatok a házra!

Péntek este már kiittuk és kiettük az egész Rucskay-portát, akkor valakinek az a gondolata támadt, hogy menjünk be az Arany Csillagba és főzessünk korhelylevest. Igaz, hogy a korhelylevest sehol a világon nem tudják úgy megfőzni, mint a Csillagban. Ott találtuk a horvát dzsidások két svadronját. Ők is Csáktornyára készültek. Egypár jó barátunk volt köztük, így hát elülről kezdhettük a mulatságot. A tamburások is kidőltek már akkor, találkozott azonban egy sváb trombitás banda. Valamit aludtam megint a fogadóban, azután átöltöztem Simovics Pistánál. Abban állapodtunk meg, hogy kiviszszük a dzsidásokat is a révi csárdába, halászlére. Akkor már szombat reggel volt. Éppen kocsira akartam szállani a Csillag előtt, – a sváb banda már elhelyezkedett egy szénás-szekéren, – amikor valaki megfogja a karomat. A feleségem volt.

– Akarok neked valamit mondani, Gyura!

– Mi az, édes lelkem?

– Te hétfőn este háromnegyed tízkor jöttél haza, azóta nem is mozdultál el mellőlem.

– Igazán?

– A becsületszavamra mondom!

– Akkor gyerünk innen, Dusa.

A dzsidások nem akartak elereszteni. Egy kapitányuk kardot huzott rám, egy kadétjuk pedig letérdelt és sírva kért, hogy főzzek nekik halászlét. A cibilkorhelyek meg azzal ijesztgettek, hogy örök időkre diszkvalifikálom magamat, ha most hűtlenül elhagyom a fölbiztatott kompániát. Én azonban mégis hazamentem. Le is dőltem mindjárt, hogy egy kicsit szunyókáljak és amikor fölébredtem, megtudtam Dusától, hogy már megint hétfő van.

– No látod! – mondtam.

Több ilyen potomság nem is adta elő magát köztünk.

Mai gyerekek

Ott kezdem, amikor Béni szíve még vérzett a sebtől, amelyet Malvin kuzinjának árulása ütött rajta.

Béni édesanyjának valamennyi testvérét olyan nagyszámu családdal áldotta meg a gondviselés, hogy a fiu nem szorult arra, hogy idegenben szerelmeskedjék és verekedjék. Ideál, akiért lángolt, – versenytárs, akit gyülölt, – jó barát, akinek elpanaszolta bánatát, – közvélemény, amely itéletet mondott tetteiről: mindez kitelt unokahugai és unokafivérei sorából.

Malvin volt akkoriban a legcsinosabb leány valamennyi közt, de ő volt egyszersmind a legcsapodárabb kuzin is. Perfid kis szíve két hétig dobogott Béniért. Malvin megesküdött, hogy várni fog tíz esztendeig – felületes számítás szerint, az előrelátható bukásokat és ismétléseket figyelmen kivül hagyva, Béninek körülbelül ennyi időre volt még szüksége, hogy a maga ura legyen – a második hét végén Malvin megunta a várakozást, és beleszeretett Laci kuzinjába, aki akkor jött haza a temesvári kadétiskolából.

A kadét már a távolban is bizonyos hírnévre tett szert fantasztikus és vakmerő levelei által, amelyeknek segítségével néha hozzá akart férkőzni egyik-másik bácsi pénzes tárcájához. Egyszer egyik hadnagya elvesztett tizenöt forintot a reá bízott pénzből és főbe akarta magát lőni, ha Laci nagylelkü nagybátyja nem segít rajta. Másszor meg Laci beleugrott a folyóba, egy fuldokló kisded után, közbe meg tönkretette az új nadrágját. A nadrág ára tizenkét forint volt…

Malvinban Laci megérkezése után rögtön megérlelődött a meggyőződés, hogy ő sohasem lehet boldog egy civilista kuzén oldalán. Ezt tudtára is adta Béninek, oly hozzáadással, hogy őt tartja a világ legjellemesebb férfiának. (Béni azóta se szereti, ha a kuzinjai jellemes férfinak nevezik.)

A fiúk sehogy sem akarták megérteni, hogy szeretheti Malvin a kadétot. A kadét csupa mellkas volt, mellkas és semmi egyéb. Úgy látszik, hogy a katonai iskolákban különös súlyt helyeznek e fontos testrészre, – Laci legalább egész nap kidüllesztett mellel járt-kelt, a pukkadásig visszaszívott lélegzettel, mint a cirkuszi tornász, amikor a pávatollat táncoltatja az orra hegyén. Ehez a harciasan domborodó törzshöz marciális arc illett volna, – Laci arca azonban kerek és napfoltos volt, alig nagyobb egy vidéki császárzsemlyénél.

Malvin hűtlenségének többféle következménye lett. Laci egy délután hadtudományi vitába elegyedett Bénivel a Horváth-fiúk kocsiszinjében, Béni ekkor a kadétot felelőssé tette a königrätzi szégyenletes futásért, amire Laci _szamár civilistának_ nevezte unokatestvérét, aki viszont a szinben száradó nagy spongyát dobta a katona arcába. A fiúk majd megpukkadtak a nevetéstől, Laci azonban haragtól elvörösödve, kirántotta a szuronyát és azt kiáltotta, hogy most vérnek kell folynia. (Ő ezt így tanulta a kadétiskolában.) Szerencsére ott volt a Horváthék kocsisa, az lefoga a fiatal urat és megfenyegette, hogy megfüröszti az itatóvályuban, ha nem marad békességben.

Béni másnap két följelentést írt, az egyiket elküldte a kadétiskola parancsnokságához, a másikat a hadügyminiszterhez. Mind a kettőben mély alázattal esedezett, hogy méltóztassanak Kovács László kadétiskolai növendéket, a rajta ejtett tettleges inzultusért, becsületbírósági úton rangjától megfosztani és a kadéiskolából legkegyelmesebben kidobni… A két hatóság ugyan máig sem intézkedett még ez ügyben. Béni édesanyja azonban még aznap intézkedett: kocsira pakkolta a fiát és kiküldte a gecsei pusztára, Tóni bátyjához, a grófi kasznárhoz.

A beláthatatlan rónaság kellő közepén, néhány óriás nyárfa, a nyárfák hűvös árnyékában a hajdani urilak, amelyben ma a kasznár lakik: ez Gecse. A fák alatt napközben néha vércsevijongás és a baromfi ijedt hápogása hallatszik. Itt lakott Tóni bácsi a Liza leányával. A leány vagy tizennégy éves lehetett és még gyászt viselt az édesanyja után.

Béni úgy jött Gencsére, mint egy számüzött királyfi: büszkén titkolta a szívén rágódó búbánatot. Különben fölötte érdekesnek találta helyzetét és elhatározta, hogy a csendes pusztán, távol a világ gyűlöletes zajától, egészen el fogja felejteni a hűtelen Malvint. A kis Liza nem méltatta érdekes kuzénját eléggé. Józan, komoly kis leány volt, aki szeretett a kamarakulcsokkal csörömpölni és a konyhában fontoskodni; a kolostorból, a hol egypár iskolát végezett, mélységes megvetést hozott magával a világi örömök iránt; ő sohasem fog bálokra eljárni és sohasem fog férjhezmenni. Béni iránt, aki az ő szemében a szó legléhább értelmében vett anyagiságot képviselte, kevély ellenségeskedést érzett.

Már egy hét óta együtt voltak és a gyermekek még alig beszéltek egymással egy szót. Ekkor történt, hogy egy délután, amikor Tóni bácsi künn járt valahol a határban, távirat érkezett a gróftól.

– Elviszem apa után, – mondta Liza és azzal a fejére tette nagy szalmakalapját.

– Én meg elkísérem, – mondta Béni.

Liza elfogadta ezt az ajánlatot, mert egyedül félt a juhászkutyáktól. Apát megtalálták a cséplőknél, félóráig vele maradtak, aztán visszaindultak a ház felé. Mikor a füzes töltésen jártak, egyszerre különös nyöszörgés ütötte meg a fülüket: egyik szénaboglya tövében egy elhagyott kis baba feküdt vörös párnán. A baba halkan sírt, köröskörül ameddig a szem ellátott, sehol egy emberi lélek. Liza hozzá szaladt és letérdepelt melléje a fübe.

– Szegény kis árva, – hogy kerülsz te ide?

– Valami szívtelen anya kitette, hogy megszabaduljon tőle, – mondta a tapasztalt Béni.

– Jézus Mária, – mi lesz most a gyerekkel?

– Ha itt hagyjuk, éhen hal az éjjel…

– Akkor magunkkal fogjuk vinni!

Liza karjára kapta a gyereket, Béni pedig a párnát hozta utána. A leány néha elfáradt, ilyenkor leült a töltés szélére, de a gyermeket nem adta oda kuzénjának, bármennyire kérte is az. Végre elérkeztek a házhoz.

A gyereket a kertbe vitték, Liza a nagy bodzafa alatt tudott egy árnyékos kis fészket, ott hárman megtelepedtek. Megindultan nézték a babát, akit megmentettek a biztos haláltól, – a baba pedig komolyan és figyelmesen nézte őket, közbe meg hol az egyik, hol a másik lábacskáját akarta a szájába dugni. A rendkivüli esemény összehozta a fiatalokat, egyszerre nagyon bizalmasan kezdtek beszélgetni.

– Mi lesz ezzel a gyerekkel? – kérdezte Béni.

– Én megtartom és fölnevelem, – mondta Liza komolyan.

– Ez nagyon nemes elhatározás, de egyedül nem tudja majd fölnevelni.

– Miért nem? Sok özvegyasszonynak van gyereke.

– Mégis jobb, ha a gyereknek van apja is. Tudja mit, Liza, – neveljük föl ketten.

Liza a fejét csóválta.

– Maga? Maga szívesebben udvarol Malvinnak…

– Pedig én tudnék dolgozni és komoly lenni, ha volna kiért. Ha akarja, Liza, fogadjuk ketten örökbe a gyereket.

Liza másra terelte a szót.

– Micsoda nevet adjunk a gyereknek?

– Nevezze el valaki után.

– Hát legyen a neve Béni!

A gyerek később sírni kezdett és Liza azt mondta, hogy bizonyára éhes. Odaadta Béninek a kulcsokat, hogy hozzon a kamrából tejet a gyereknek és almát meg kenyeret nekik, mert ők is megéheztek a nagy gyaloglástól. Béni szolgálatkészen fölugrott és a házba szaladt. Mikor a konyhában járt, az ablak alatt lódobogást hallott, a kocsis egy fölnyergelt lovat tartott az udvaron.

– Fiatal úr, megjött az új nyeregszerszám a városból. Most már lehet lovagolni.

Az új nyeregszerszám? Ezt meg kellett néznie… Leszaladt az udvarra, a kocsis nyeregbe segítette. Föl-alá ügetett az udvaron, aztán átugratott az itatóvályun.

– A fiatal úr kilovagolhatna a nagyságos úr után, hadd lássa ő is a nyerget, – vélekedett a kocsis.

Két perc mulva Béni már végigügetett a dülőúton, amikor pedig a tarlókhoz ért, a ló magától vágtatni kezdett.

Már bealkonyodott, amikor Tóni bácsival visszajött a cséplőktől. Alig hogy a nyeregből leszállt, egyszerre eszébe jutott Liza és a gyerek… Jézus Mária! A családja ott éhezik a kertben, ő meg a zsebében hordja a kamarakulcsot.

Rémülten és megszégyenülten szaladt a kertbe. Liza valóban ott ült még a gyerekkel a bodzafa alatt, sápadtan és könyes szemmel. A szegény Liza maga is nagyon éhes volt és idegei megfeszítésével, gyötrő türelmetlenséggel várt, percről-percre, óráról-órára. Valami keserü makacsság vett rajta erőt és elhatározta, hogy nem mozdul a fa alól, inkább éhen hal, ha az, akinek kötelessége róla és a gyerekről gondoskodni, megfeledkezett róluk… A gyerek hát éhezett és sírt és Liza is éhezett és sírt.

Később a béresgazda jelentette, hogy a kukorica-csősz felesége sírva járja be a tanyákat: délután, amikor vízért járt, egy szénaboglya alól ellopták a gyermekét. Béni megkönnyebbülten lélegzett föl, amikor az asszony elvitte a fiát, – érezte, hogy neki nincs tehetsége a családapa szerepéhez.

Karácsonyi levelek

Csendesen uszkáló, ezüstperemü bárányfelhőn rózsás kis angyal hasalt. Egy csomó levélke volt előtte, azokat nagy élvezettel olvasta. Írástudó angyal volt, mert mielőtt szárnyai nőttek volna, odalenn a földön elvégzett harmadfél elemi osztályt. Volt a levelei közt olyan, amelyet durva papirra írtak, girbe-görbe gyerekbetükkel és fogyatékos helyesírással. De volt köztük elegáns, címeres kártya is. Az egyik levélkén nagyot nevetett az angyal: a vérpiros borítékból erős ibolya-illat áradt, a helyesírása pedig oly kezdetleges volt, hogy egy harmadfél elemit végzett angyal is mulathatott rajta.

Az angyal egyszerre összerezzent és föltekintett…

– Hát ez mi? A felhő túlsó szélén furcsa kis jószág ült. Valami angyalféle lehetett ő is… Akkora volt, mint az írástudó angyal, de nálánál jóval izmosabb és barnább. Hattyuszárny helyett denevérszárnyacskát viselt a vállán, formás kis testét pedig finom selyempehely borította. Szénfekete, göndör haja volt, a szép szeme pedig úgy csillogott, mint az eleven parázs.

Az idegen szellem vásottan lógatta a lábát a semmiségbe, közbe pedig jobb ügyhöz méltó odaadással szopogatta a hüvelykujját.

– Nem illik az ujjadat szopogatni! – rivalt rá az angyal.

A denevérszárnyu kikapta az ujját a szájából, de csak azért, hogy kiölthesse a piros, hegyes kis nyelvét.

– No hiszen te derék legény vagy! – szörnyüködött az angyal. – Mit akarsz itt?

– Semmit!

– Mi a neved?

– Izé.

– Izé? De furcsa név! Engem Idisznek hívnak. Hogyan kerültél ide?

– Az északi szél hozott magával. Egy gólyafészekben aludtam, de a szél kivetett és magával sodort. Még tovább is vitt volna, ha meg nem kapaszkodom a felhőkben.

– Angyal vagy te, Izé?

– Nem tudom. Senki sem mondta még, hogy mi vagyok, de nem is vagyok rá kiváncsi.

– Hát mi a mesterséged?

– Sok mesterséghez értek. Nappal az erdőben bogarászó gyerekeket ijesztgetem, holdfényben pedig versenyt énekelek a kandurral a háztetőn. Vadászni is szoktam, békára és gyíkra és néha megnyergelem a füles bagolyt. A tulajdonképpeni mesterségem az, hogy konkolyt vetek el a búzaföldön.

Idisz ámulva hallgatta új ismerősét. Mi tagadás benne: tetszett neki a kis haszontalan, mert hisz’ a jóságot mindig vonzza a gonoszság.

– Hát te mit csinálsz? – kérdezte Izé.

– Karácsonyi leveleket olvasok. Szokás a kis és a nagy gyermekek között, hogy karácsony előtt megírják a Jézuskának, miféle ajándékot szeretnének. Sokan a cipőjükbe teszik a levelet, sokan meg az ablakba. Az arkangyalok összeszedik az egész postát és fölhozzák a mennyországba.

– Hát hisznek még a földi gyerekek a Jézuskában?

– Karácsony táján nagyon sokan hisznek. Vannak olyanok is, akik nem hisznek, de tettetik magukat, mintha hinnének… Ezt a hét levelet az arkangyaltól kaptam jutalmul, hogy az elmult esztendőben mindig jó voltam. Tehetük velük, amit akarok.

– És mit akarsz velük tenni?

– Először is szépen megszámozom valamennyit, hogy tévedés ne essék. Aztán borítékba teszem és ráírom a címet… Aztán az arkangyal az Úr lábai elé teszi a leveleket és az Úr megáldja valamennyit. Akkor aztán teljesülni fog az, amit a gyerekek kértek. Akarod, hogy elolvassam neked a leveleket? Nagyon mulatságosak ám!

1. Édes Jézuskám! Nekem nem kell játék, mert az úgy is eltörik, nem is kell új ruha, mert az elszakad. Aztán, ha kell is, úgy se kapok. Hanem szeretném, ha Edgar úrfinak, a nagyságos háziúr fiának sok pofont adhatnék, mert szemtelen és finnyás. És szeretnék egy huszárt, nem megenni valót, hanem játszani valót. De azt úgyse kapok.

_Fancsal Jancsika_. a házmester fia.

2. Édes Jézusom! Én már tizenegyesztendős leány vagyok és nem játszom bábuval, mint az ostoba gyermekek. Egy kérésem azonban mégis volna. Mindenki azt mondja, hogy nagyon szép vagyok és az utcán utánam is fordul minden ember. Nagy örömöm telnék benne, ha a jó tata, aki most olyan sok pénzt nyert a kefegyári részvényeken, lefestetne valami híres festővel és kiállíttatná a képemet a Műcsarnokban, hogy mindenki láthassa. Kérésemet megújítva, maradtam a jó tata szerető leánya

_Röderer Zelma_.

3. Édes Jézusom, nekem annyi csukamájolajat és más orvosságot kell innom, kérlek szépen, tedd meg, hogy kigyógyuljak karácsonyra a bajomból.

_Pistike_.

4. A legszebb karácsonyi ajándék, amiről szívem álmodik: egy csók Tőle, aki engem legjobban szeret…

_Janka_.

5. Édes Jézuskám! Nekem most gyermek-bálba kell mennem, azért nem érek rá hosszasan írni. Mit kérjek? Annyi a játékom és a ruhám, hogy nem jut eszembe semmi. Jó volna azonban, ha végigjárnál Budapesten és elhoznád nekem azt, ami a legdrágább. Annak bizonyára nagyon fogok örülni.

_Elvira_.

6. Édes szent Jézus! Én kérek két babát, egy szőkét és egy barnát, olyat, amely becsukja a szemét, ha lefekszik és azt tudja mondani: mama!

_Böske_.

7. Édes Jézuskám! A piros balett-cipőmbe teszem ezt a levelet, mert tudom, hogy az én angyali Zsigám meg fogja ott találni. Hogy mit kivánok magamnak karácsonyra? Semmi drága limlomot, semmi cifra haszontalanságot – csak 10 db. kefegyári részvényt. Ebből láthatod, Zsigám – akarom mondani: édes Jézuskám, mennyire megkomolyodott

_Lolód_.

(Ez volt a vérpiros, ibolyaszagu, hibásan írt levél, amelyen az angyal annyit kacagott.)

Idisz elolvasta a leveleket (meglátszott rajta, hogy magának is öröme telik a folyékony olvasásában), Izé pedig nagy érdeklődéssel hallgatta.

– Most beteszem a leveleket a borítékokba, – mondta az angyal.

– Óh engedd meg, hogy én tegyem! – szólt könyörgő hangon Izé. – Most látom csak, milyen jó dolog jót tenni az emberekkel. Szeretném, ha nekem is némi részem lehetne a munkádban!

Idiszt meghatotta ez a kivánság.

– Ez szép tőled, Izé. Úgy látom, hogy alapjában véve jó szíved van. Végezz hát hamar, én ezalatt felröppenek a mennyországba és megtudom, mikor kezdődik a nagy áldás.

Idisz elröpült, mint a pillangó, Izé pedig kaján mosolylyal az ajkár ragasztgatta a leveleket.

A munkájában nem volt köszönet. Mert a kis nyomorult készakarva fölcserélte a borítékokat. Az első számu levél a második számu borítékba, a második levél a harmadik borítékba, a harmadik a negyedikbe került és így tovább. A hetedik levél megin az első borítékba került.

– Nagyszerü lesz! – vihogott Izé. – Mindegyik gyerek mást kap, mint – amit kívánt.

Alig hogy elkészült a munkájával, már megjelent Idisz.

– Hamar, hamar a leveleket! – kiáltotta.

Az arkangyal az Úr lába elé tette a leveleket. Az Úr mosolygott és megáldotta azokat. Az áldás a végzet áldása volt.

*

Furcsa dolog történt odalenn a földön…

Röderer Zelma, aki azt kérte a Jézuskától, hogy festesse le valami híres mesterrel és állíttassa ki a képét a Műcsarnokban, Röderer Zelmát nem festették le, hanem feleségül adták Edgárhoz, a nagyságos háziúr fiához. És Zelma sok pofont adott Edgárnak, mert az szemtelen volt és finnyás. És a huszárt is megkapta Zelma, akit Fancsal Jancsika kívánt magának és a huszár nem volt megenni való, hanem játszani való.

Pistikét pedig, aki annyi csukamájolajat ivott és aki annyira szeretett volna meggyógyulni, Pistikét lefestette egy híres mester. A képnek az volt a címe: A kis halott, – a Műcsarnokban mindenki megbámulta.

Janka kigyógyult a bajából és belátta, hogy Ő, akitől egy csókot szeretett volna karácsonyi ajándékul, fajankó, aki nem érdemli meg, hogy szeressék.

Elvirán, aki a legdrágábbat kívánta magának, ami Pesten található, beteljesült a Janka végzete: karácsonyi ajándékul egy csókot kapott attól, aki legjobban szerette: a papájától. Egyebet nem kapott. Mert a papája részvényese volt a kefegyárnak, a kefegyár pedig megbukott.

Böske két babát kért magának. Ehelyett azt kapta, amit Elvira kért: a legdrágább ajándékot, ami Pesten található. Az édesatyja évek multán egy bárót hozott neki, aki feleségül is vette. A báró az esküvőt követő napon félmillió adósságot vallott be.

Loló, a ballerina, aki tíz kefegyári részvényt kért a Jézuskától, két babát kapott. Az egyik szőke volt, a másik barna. Azt tudták mondani, hogy mama! A papájukat nem emlegették, mert az Amerikában volt.

A Loló tíz kefegyári részvényét megkapta Fancsal Jancsika, a házmester fia. Az apja egynap egy csomó cifra papirost hozott neki a gyárból és azt mondta: Csinálj sárkányt belőle.

Mikor a dolog kiderült, a szegény kis Idisz majd kisírta a két szemét.

– Óh, csak tudnám, hogy hol van az a betyár Izé!

A tapasztaltabb angyalok azonban vigasztalgatták, hogy a gyerekek karácsony után már úgy sem hisznek a Jézuskában.

Virággal üsd a nőt! vagy Katinka és Katus

– A kaszinóban?

– Ott.

– Kilenckor?

– Kilenckor. Kérlek légy pontos, mert tudod, hogy a tábornok milyen nagyképü…

– Ki lesz vele?

– Úgy tudom, hogy Simon Miksa… Különben mondok neked valamit: én most elmegyek valahová, ahol vacsorával várnak és kimentem magamat, aztán visszajövök megint és magammal viszlek a kaszinóba.

– Jó lesz.

– Ég veled és a gyöngyharmat! – Igaz! Egy ember vár künn az előszobában… Azt hiszem, hogy ujságíró?

– Olyanféle, – mondta a házigazda, az asztalán fekvő névjegyre tekintve.

– Vigyázz, kérlek, ha beszélsz vele, ki ne kotytyants valamit. Tudod, hogy a tábornok milyen nagyképü!

– Légy nyugodt, öregem.

– Tehát viszontlátásra!

A gróf ezzel elsietett, a házigazda pedig, a báró, magára maradt.

– Kezét csókolom, méltóságos uram, az az ember még mindig künn vár.

– Mi az ördögöt akar tőlem? Mondd neki, – azaz hadd jőjjön hát be! Mondd neki, hogy kéretem…

Egy nagyon fiatal és nagyon udvarias ember jött be a szobába. Kicsi ember volt, valósággal gyereknek látszott, hozzá még hajlottan is járt. Úgynevezett smokingkabátot és puha selyeminget viselt.

– Mivel szolgálhatok?

– Mindenekelőtt köszönöm a báró úrnak, hogy teendői közepett is talált rá időt, hogy engem elfogadjon. Egy pillanatra fogom csak igénybe venni a szivességét…

– Mivel szolgálhatok? – kérdezte újból, fagyosan a báró.

– A Kuoráth-botrány ügyében jöttem.

A báró megbotránykozottan mosolygott. A kis ember azonban nem jött ki a sodrából, hanem szintén elnevette magát.

– Kérem, kérem, – mondta egyszerre nagyon bizalmasan, – én jól tudom, hogy gavallér-ember, ha becsületbíró egy ügyben, nem tehet nyilatkozatot, mielőtt a dolog befejezést nem nyer. Különösen ujságíró előtt nem tehet.

– Akkor hát minek köszönhetem a szerencsét?

– Nem azért jöttem, hogy megtudjak valamit méltóságodtól, hanem azért, hogy elmondjak valamit. Az esti lapok bőven tárgyalták a Kuoráth-esetet. Tudom, hogy mit akar mondani méltóságod: nem volt benne köszönet! Elferdítették, kiszínezték, sőt meglehetősen durva tapintatlanságokat is követtek el…

– Mint rendesen, – vetette közbe a báró.

– Bocsánatot kérek: ezúttal a rendesnél is felületesebbek és lelkiösmeretlenebbek voltak. A mi lapunk, amely konzervativ irányu és ellentétben áll a sajtó nagyrészével, nem akar hasonló hibába esni… Mi eredetileg úgy határoztuk, hogy egyáltalában nem is foglalkozunk az esettel. Ezt – fájdalom! – nem tehetjük a vidéki előfizetőinkre tekintettel. Hogy azonban akaratlanul is valami indiszkréciót ne kövessünk el, a szerkesztő megbízott, hogy hozzam el a holnapi cikkünk kefelevonatát…

– De mi közöm nekem önökhöz? – kérdezte kedvetlenül a báró.

– Méltóságodnak semmi köze hozzánk, nekünk azonban igen sok közünk van méltóságodhoz. Mi, mint konzervativ lap, a báró úrban a – sajna kiveszőben lévő – igazi lovagiasság megszemélyesítőjét tiszteljük. Én arra kérem méltóságodat, engedje meg, hogy fölolvassam a cikkemet. Ha van benne olyan dolog, amely nincs inyére a báró úrnak, azt szó nélkül törülni fogom. Ennyi az egész!

A báró kissé elgondolkozott…

– De a nevemet nem fogják említeni a lapjukban?

– Szavamat adom rá, hogy nem!

A házigazda ekkor leültette a vendégét, sőt cigarettát is adott neki. Az ujságíró rágyujtott és olvasni kezdett.

_Botrány az előkelő társaságban._

– A főváros előkelő köreit napok óta kínos botrány foglalkoztatja. Megtörtént a sajnálatos és nálunk eddigelé példátlan eset, hogy egy fényes nevü ősrégi családból eredő úriember, Kuoráth Agnor, az ismert sportember –

(A báró itt közbeszólt: – No, no, ön úgylátszik nem tudja, hogy Kuoráth úr örményember és hogy a társaság túlnyomó része sohasem vette be?)

– Tehát: Kuoráth Agnor, aki eddig számottartott a gavallér névre, a nyilvánosság előtt súlyosan inzultált egy fényes nevü, ősrégi családból való úrihölgyet, az előkelő társaság egyik bálványozott szépségét.

(Az ujságíró egy kutató pillantást vetett a báró arcára, de az az arc ezuttal mozdulatlan és márványhideg maradt.)

– Mi eddig nem akartunk a dologgal foglalkozni, mivel úgy vélekedtünk, hogy magánügyek nem a nyilvánosság elé valók. Sajnálatos, hogy egynémely laptársunk nem tartotta magára nézve kötelezőnek ezt a fölfogást. A mai napon azonban az ügy oly stádiumba lépett, hogy föloldottnak érezzük magunkat a diszkréció kötelessége alól és az eset részleteiről a következőkben számolunk be olvasóinknak: Elmult szombaton nagy bál volt X. báró ferencvárosi palotájában, amely alkalommal a vendégszerető főúr magánál látta a fővárosi társaság színe-javát. Kuoráth úr is a vendégek között volt. Már vacsora előtt is föltünt, hogy szófukar és kedvetlen. A táncban nem vett részt –

(A báró közbeszólt: – Dehogy tünt föl! Nem igen szoktak Kuoráth úrral törődni.)

– A táncban nem vett részt. Vacsora után R. P. Katinka úrasszony, az ünnepelt szépség, mosolyogva lépett Kuoráth úrhoz és könnyed enyelgés hangján kérdezte: Hogy van ön, Tannhäuser lovag?

(A báró: – Bocsánatot, ön ezt nem jól tudja. A mi társaságunkban sohasem mondják, hogy ön.)

– Tehát: Hogy van maga, Tannhäuser lovag? – Ekkor történt a váratlan és hihetetlen durvaság. Egy országban, ahol törvény a lovagiasság és ahol szabály, hogy nőt csak virággal szabad megütni, akadt férfi, aki azt mondta egy ifjú, szép és elmés nőnek: _Rongy!_ R. T. Katinka úrhölgy e szörnyü sértés hallatára elájult –

– (Dehogy ájult!)

– Sírva fakadt –

(Nem sírt!)

– Elsápadt –

(Az meglehet.)

– A mulatság természetesen rögtön véget ért –

(Nem ért véget, mert hiszen senkise tudott a dologról, a megsértett dáma maga mondta el később a házigazdának…)

– Tehát R. P. Katinka úriasszony e szörnyü sértés hallatára elsápadt, de bámulatos lelkierővel leküzdötte fájdalmát és fölháborodását, úgy hogy a vendégek mit sem sejtettek a történtekről. A házigazda azonban egész csendben példás elégtételt szolgáltatott megsértett vendégének, midőn egy inasával kurtán eltávolíttatta Kouráth urat a palotából. A dolognak természetesen még folytatása lett. Kouráth vasárnap reggel segédeket küldött X. báróhoz, hogy fegyveresen elégtételt kérjen tőle. A báró azonban kijelentette, hogy ő csak úriembernek tartozik lovagias elégtétellel, K. úr azonban R. P. Katinka úrnővel szemben tanúsított magaviseletével eljátszotta a jogot, hogy őt valaki úriembernek tekintse. X. báró még aznap sorra látogatta a bálon jelenvolt összes vendégeit, bocsánatot kérve tőlük, hogy olyan embert hivott a társaságukba, minő Kourath urat. Kourath úr, mint halljuk, nem nyugodott bele a dologba, hanem becsületbíróságot kért. A becsületbíróság ma délután ülésezett. –

(A báró bosszusan közbeszólt: Honnan veszik az ilyeneket? Ebből egy szó sem igaz! A bíróság ma este fog ülésezni, kilenckor.)

– A bíróság döntéséről most még természetesen mit sem tudunk. A mérvadó körök véleménye meglehetősen megoszlik. Vannak, akik meglehetősen enyhén itélik meg Kouráth úr viselkedését, úgy vélekedvén, hogy pillanatnyi elmezavarban vagy talán boros állapotban cselekedett.

(Ugyan kérem! Olyan józan volt, mint ön vagy én!)

– Vannak, akik azt állítják, hogy Kouráth úrnak bizonyos jogai voltak R. P. Katinka úrhölgygyel szemben.

(A báró dühbe jött. – Bocsánat, – mondta, – ez szamárság! Egy úrhölgygyel szemben az embernek soha sincsenek jogai! Aki ilyen jogokkal akarna védekezni a bíróság előtt, az diszkvalifikálná magát, még ha egyebekben tisztességes ember volna is…)

– Akkor hát a cikk végét egészen törlöm! – mondta szerényen az ujságíró.

Azzal fölkelt és udvarias hálálkodások között elbúcsuzott. A báró elkisérte az ajtóig.

– Ez jó fiúnak látszik, – mondta magában.

Az ujságíró elvágtatott a szerkesztőségbe s ott újból megírta az egész cikkét. Most már mindent tudott. Még a becsületbíróság itéletét is megírta előre és a becsületbíróság majdnem szóról-szóra úgy ítélt, ahogyan ő megírta. Kouráth úr erkölcsi halott – lőjje magát főbe vagy menjen Amerikába.

A tolla már javában sercegett, amikor a báró még egyre a barátját várta, aki el akarta vinni a kaszinóba. A báró fel s alá járt a szobájában, aztán egyszerre megállott egy kép előtt… Nini, hiszen ez Kouráth! Ketten voltak a képen, a báró és az örmény! egy közös sportkirándulás alkalmával vétették le magukat. Hiszen az kellene csak, hogy valaki meglássa ezt a képet!

Kivette a képet a bőrrámából és a kandallóba… Aztán eszébe jutott, hogy van valahol még egy csomó ilyenféle képe. Mint egyéves önkéntesek egy ezredben szolgáltak és akkoriban, valahányszor jól mulattak, katonaszokás szerint mindig lefotografáltatták magukat.

A szalon egyik asztalán bőrszekrényke állott. A báró kinyitotta a szekrényt és kirakosgatta a régi fotografiáit. Sok ócska képet talált köztük s most némi érdeklődéssel nézegette őket. Régen nem keresgélt a szekrényben.

Ez itt Kouráth – ez is… Tűzbe vele!

Lám, Katinka asszony! Kicsit elavult kép, – a nagyon divatos képek oly hamar elavulnak, – de azért csinos a mélyen kivágott fekete ruhájával és a szertelen nagy tollas legyezőjével. A gonosz, vidám és hideg tekintetén is látszik, hogy nem közönséges asszony. Némelyek hóbortosnak mondják, mások nagyon is okosnak. Hol az igazság? Az urak azt mondják róla: négyes szamár-fogaton szokott hajtani. A barátnői – mert vannak nagyon tisztességes barátnői! – néha megszólják, de ezt mindig bizonyos jóakarattal teszik. Úgy beszélnek róla, mint egy derék, rokonszenves férfiról szokás, akinek rút gyöngéje az iszákosság. Kár érte! Leányos házakba nem igen hivják, de egyébként eljár a legelőbbkelő családokhoz. Akár bolond, akár okos: annyi bizonyos, hogy mindenképpen veszedelmes. És különös, de való, ő maga is akarja, hogy veszedelmesnek tartsák. A báró jól ismerte ezt a sajátságát; volt alkalma kitanulni, jóideig ő is tagja volt a Katinka-féle négyesnek, ő is, mi is. Ki nem? Aki nem volt, arra is ráfogták, hogy volt és Katinka asszony láthatólag nem igen bánta.

Sokan bomlottak utána, – igaz, némelyek csak a disz kedveért legyeskedtek körülötte, – de előbb-utóbb mindenki megadta az árát. Mert Katinka asszonynak – aki maga is igen gazdag volt – megvolt az a különös tulajdonsága, hogy szerette a gavallérjait őrült költekezésekre ösztökélni. Mivel maga is gazdag volt, ezt se vette nagyon tragikusan a világ.

– Ez a csinos fotográfia körülbelül százezer forintomba van, – mormogta magában a báró.

Azután elmosolyodott, amiből azt lehetne következtetni, hogy nem igen sajnálta a százezer forintját.

Tovább rakosgatta a fotográfiákat s ekkor egy megfakult kép akadt a kezébe. Valami rissz-rossz vidéki fotográfus vette le ezt a családi csoportot. A kerti padon ül az Istenben boldogult öreg báróné, körülötte a gyermekei és unokái. A báróné mellett áll az ifju báró, mint önkéntesi egyenruhába bújtatott leányképü kamasz. A társaság minden tagja láthatólag át van hatva a pillanat fontosságától – akkor még nem fotografáltak annyit, mint manapság – és mindannyian ünnepélyes arcot vágnak.

A családtagok háta mögött tenyeres-talpas cselédleány áll, a kis Eszti baronesszel a karján. A kis leány sehogysem akart megülni édesanyja ölében és azért kellett oda állítani Katust is. Mert Katus volt a parasztleány neve. Csinos, gömbölyü parasztleány volt, de a képen nevetségesen csunyán festett. Az arca olyan volt, mint a holdvilág, a két csontos, nagy keze pedig feketének látszott.

A nagycsontu Katus valaha nagyon szerelmes volt az ifju báróba. Nem is lehetett ezt más szerelemnek nevezni: rajongás volt, imádat.

A báró akkoriban mint egyéves önkéntes szolgált és csak nagyobb időközökben látogatott haza. Többnyire olyankor, ha pénzre volt szüksége. Az öreg báróné régiszabásu uriasszony volt, a fanatikus takarékossága határos volt a fukarsággal s így az ifju báró akkoriban gyakran keserves gondokkal küzködött. Sok álmatlan éjszakát okozott neki az édesanyja fukarsága, sőt egyízben egész komolyan az öngyilkosság gondolatával is foglalkozott.

Egy nagyon, nagyon kellemetlen emléke is maradt abból az időből… Kártyán vesztett és a kés a torkán volt. Az édesanyjától nem mert már pénzt kérni. Akkor történt, hogy egész komolyan agyon akarta magát lőni. A haláltól megmentette egy gyémánt, egy nagy és értékes gyémánt, amelyet az édesanyja fiókjában talált. Ezt a követ elcsente és eladta. Hiszen alig volt akkoriban még huszonkétéves! A gyémánt árából kifizethette az adósságait. Sohasem derült ki, hogy ki vitte el a gyémántot. Mai napig sem. Az öreg báróné gyanúja, – miért, miért nem? – Katuskára esett. Különben sem kedvelte a leányt, amióta gyanúba fogta, hogy van valami köze a fiához. Az ilyen leány sok mindenre képes! A csendbiztos, akit a báróné beavatott a dologba, magával vitte Katust, hogy majd ő kivallatja. Tíz napig tartotta fogva, közbe a leány hol vallott, hol meg mindent letagadott, végre is a báróné kívánságára szélnek eresztették. Akkor eljött a kastélyba, a holmijáért. Nem szólt szegény semmit, nem is sírt, bár az inge egy vér volt, a teste pedig telve volt rettenetes foltokkal. A pandurok tíz napig bikacsökkel vallatták…

A báróné alapjában véve jószívü asszonyság volt és nagyon megharagudott a csendbiztosra. Ha ő ezt tudta volna – inkább ne is lássa többet azt a gyémántot! Annyira megsajnálta Katust, hogy még tíz forintot is adott neki, amikor eltoloncolták a tót hazájába. Katus ekkor kezetcsókolt a méltóságos asszonynak, aztán odaszólt a rája várakozó pandurnak:

– Hát gyüjjék kend!

A kis báró pedig némán és sápadt arccal nézett a távozó leány után…

Az előszobában most csöngetés hallatszott.

Jött a báró barátja, a másik becsületbíró.

A báró visszatette a családi képet a szekrénybe és kezetfogott a vendégével.

– Mehetünk?

– Rögtön, csak magamra veszem a felöltőmet. Azt hiszem, gyorsan végezhetünk?

– Hogyne! A fráter oly hihetetlen komiszul viselte magát, hogy ki kell törni a nyakát.

– De mi is juthatott eszébe a nyomorultnak?

– Tisztára megbolondulhatott abban a pillanatban. Hiszen ismered Katinkát: őneki mániája, hogy ugrassa az embereket. Biztos, hogy a szamár szerelmes volt beléje és komolyan vette a Katinka mókáit… Sok előzménye lehetett a dolognak, de ehhez nekünk semmi közünk.

– Én is azt tartom: vagy úr valaki, vagy kucséber. Az örmény úgy viselkedett, mint egy részeg kucséber. Pusztuljon hát a társaságunkból! Akárhogyan ugratta is Katinka: ő végre is nő és nőt csak virággal szabad megütni.

A báró ezt mély meggyőződés hangján mondta és – tegyük hozzá – egész jóhiszemüséggel.

TARTALOM.

Böske, Erzsi, Erzsébet 5 Jankó jó útra tér 35 A svadron apja 49 Ulászló király paizsa 61 A bátor ember 71 Kleopátra királynő lovagja 83 Lóri nénit férjhez adjuk 93 Miss Daisy 103 A kék folt 113 Jónás kalandja 125 Bandi megbukott 139 A sárga boa vagy az isteni Lia 149 Bekvártélyozás 159 Huszty báró uti kalandja 171 Kinek szerencséje van 191 Gyurinak igaza volt 203 Mai gyerekek 215 Karácsonyi levelek 225 Virággal üsd a nőt 235